2016. október 15., szombat

Felmerülő lehetőség - könyvkiadás

Sziasztok!
Időtlen idők óta nem jelentkeztem ezen a blogon, de reménykedek benne, hogy azért látni fogjátok ezt a posztot, hiszen egy fontos dologról szeretnék beszélni, és kikérni a véleményeteket.
Az utóbbi időben konkrétan üldöz a könyvkiadás, ha beszélgetek valakivel biztos, hogy feljön ez a téma, aki tudja, hogy írok rákérdez, kiadókat ajánl, elérhetőségekkel bombáz, már befutott magyar írók jelennek meg teljesen random az instagram profilomon, és lájkolják be a képeim, én pedig azt hiszem, vettem a jelet, és bár sokadjára, de most igazán komolyan elgondolkodtam a könyvkiadás lehetőségén, illetve inkább azon, hogy beküldök egy kéziratot, a többi már nem rajtam múlik. Nagyon kritikus vagyok a magyar könyvkiadással szemben, nem azért, mert nem jó, hanem mert nem érzem magam elég jónak hozzá, és nem is szeretnék itt maradni Magyarországon a későbbiekben, ezek a "jelek" viszont megváltoztattak bennem valamit, és tökéletes lehetőségnek tartom ezt arra, hogy kilépjek a saját komfortzónámból, végre igazán önmagam legyek, és felvállaljam azt, aki igazán vagyok. 
Jelen pillanatban egyetlen egy történetemet érzem leginkább késznek arra a feladatra, hogy kézirat, és esetleg könyv váljon belőle, az pedig ezen a blogon található meg. Igen, tudom, hogy nem tökéletes, és rengeteget kell rajta alakítanom ahhoz, hogy megfelelő kézirat váljon belőle, de valamiért ragaszkodok hozzá, mert elmondhatatlanul szeretem még mindig Mira karakterét, és mindenkit, aki megjelenik ebben a történetben, szívesen venném elő őket ismét, és dolgoznék velük újra.
Nektek mi a véleményetek erről az egészről? Ha ti azt mondjátok, hogy hagyjam a fenébe az egészet, akkor azt fogom tenni, ha azt, hogy próbáljam meg, akkor az őszi szünetet azzal fogom tölteni, hogy átdolgozom a történetet, és házalok a kiadóknál. Nagyon fontos lenne, hogy valamilyen formában elmondjátok a véleményeteket, akár itt, kommentben, akár a jelenleg futó, She című blogomon, e-mailben, twitteren, askon, aki ismer, az facebookon, bárhol, ahol nektek jó. Nem veszem bántásnak, ha azt mondjátok, hogy ne csináljam, de mindenképp szeretnék visszajelzéseket kapni, addig nem vágok bele semmibe, amíg nem tudom, hogy ti mit szeretnétek.
Köszönöm! <3 

Nessa. x

2016. június 4., szombat

She

Sziasztok!

Örömmel jelentem be, hogy létrehoztam a legújabb blogom, melyre június 13-tól publikálom az Everything I wanted but nothing I'll ever need 2.évadát.
Iratkozzatok fel! :)



2016. május 21., szombat

2016.06.13.

Drágáim!

Oké, szóval, eddig bírtam, kicsivel több, mint 2 hónapig.
Mióta befejeztem ezt a blogot folyamatosan új történeteken töröm a fejem, vannak is ötleteim, neki is kezdtem egy történetnek, de nagyon keservesen haladok vele, viszont kedden az egyik legutáltabb órámon egyszer csak fejbe vágott a felismerés, és még a mellkasom is elszorult az izgalomtól.
Tehát örömmel jelentem be, hogy június 13-án megnyitom a legújabb blogom, amelyen megint egy fanficet fogok publikálni. Egyelőre a történetről nem mondanék semmit, legyen meglepetés. ;)
Amint meglesz a fejléc létrehozom a blogot, ott majd feliratkozhattok, és együtt várhatjuk a megnyitás, addig is megtennétek, hogy valahol, kommentben, chaten, askon, twitteren, aki esetleg az ismerősöm facebookon ír nekem egy pár sort? Mindössze annyit szeretnék tudni, hogy érdemes-e elkezdenem. Szeretném, ha az a 181 olvasó, aki feliratkozott erre a blogra, az újon is jelen lenne majd.
Sok puszi nektek, hamarosan jelentkezem! 
N. xx

2016. április 8., péntek

Személyes blog

Sziasztok! :)
IDE kattintva érhetitek el a mai nappal megnyílt személyes blogomat.
N.x

2016. április 2., szombat

Életjel, személyes blog, és az #askNessa projekt

Sziasztok!

Nem tudom, van-e itt még valaki, aki emlékszik arra a Nessa nevű bloggerre, aki 6 fanfictiont is publikált... Na, hát ennek a bloggernek borzalmasan hiányoznak az irritáló karakterei, az olvasói pedig annál inkább.
Szóval, ha érdekel titeket, ha nem, szólnék, hogy életben vagyok, és csak azért teszem ezt meg, mert nem jut más az eszembe, amivel indíthatnék.
Az előző bejegyzésben volt szó egy bizonyos blogról, amit akkor indítanék, ha esetleg kíváncsiak vagytok rám is, nem csak az agyszüleményeimre, vagy  jobban mondva ezek mellett rám is. A címben említett #askNessa projekt - ami mostanság gyakran felmerülő téma az ask oldalamon is - ehhez kapcsolódna. Úgy okoskodtam, hogy a legjobb lenne azzal kezdeni ezt a blogot, hogy amolyan bemutatkozásképp olyan kérdésekre adok választ, amikre eddig nem tettem meg, és érdekel titeket, a jelszó: "minden amit tudni akartál Nessáról, de sosem merted megkérdezni". Nem olyan kérdésekre gondolok itt, hogy "Hány éves vagy? Ki a kedvenced a 1D-ből?", hanem olyanokra, amik az íráshoz és az évek óta tartó blogger pályafutásomhoz, és úgy önmagában az életemhez kapcsolódnak, vagy bármihez, amit tudni akartok rólam. Benne vagytok? :)
Ha igen, írjátok meg a kérdéseiteket kommentben, az ask.fm oldalamon #askNessa hashtaggel, vagy akár e-mailben a stolemyheartwithnessa@gmail.com címre jövőhét péntekig. Nem erőltetek semmit, a blog akkor indul el, ha ti azt akarjátok, hogy elinduljon, ha nincs rá igény, akkor magam miatt nem fogom csinálni, viszont ahhoz, hogy működjön, szükségem van rátok. 

Remélem, hogy mindenkivel minden rendben. <3 
Csak ennyit akartam, és tudatni veletek, hogy nagyon szeretek mindenkit, és nagyon-nagyon hiányoztok!

Sok puszi!
N. xx

2016. március 14., hétfő

Utószó, vagy valami hasonló

Sziasztok!

6. alkalommal írok ilyen bejegyzést, amellyel lezárok valamit, eddig csak a történeteimről volt szó, egyet befejeztem, de a következő blog már kész volt, most viszont befejezem ezt, és egy időre visszavonulok.
Azt hiszem, először kezdem azzal a kérdéssel, amit az utóbbi hetekben rengetegen tettek fel nekem: Maradok, és írok tovább, vagy befejezem a blogolást?
2012. július 25-én jelentem meg a blogger világban egy idétlen bejegyzést hagyva magam után, és körülbelül közöltem, hogy én mostantól 1D fanficet fogok írni. Van múltam a bloggerként már azelőttről is, de azon a napon kezdődött el valami, ami azt hiszem, hullámvölgyekkel átszelve, de a mai napig is tart. Majdnem 4 év alatt 6 blogot írtam meg, ami tudom, hogy nem a világ legnagyobb és legjobb teljesítménye, de azért számomra mégis nagy dolog, mert valamilyen csoda folytán még én is belátom, hogy óriási mértékben fejlődtem. Kicsit belelendültem, és teljesen eltértem a témától, de a lényege ennek az egésznek az, hogy 4 olyan évet töltöttem itt, ami örökké hatással lesz az életemre, meghatározta a személyiségem és az életem, mert mindig igyekeztem úgy csinálni, mindent, hogy a rész kész legyen, és jó legyen, olyan, ami tetszik nektek, és tetszene a fiúknak, viszont egy kicsit elfáradtam. Rengeteget gondolkoztam és gondolkozok, hogy mit válaszoljak a kérdéseitekre, rengeteget őröltem magam rajta, most viszont teljesen nyugodtan írom ezt a bejegyzést, és válaszolok nektek. Nem fogok eltűnni, kénytelen voltam belátni, hogy ha akarok sem tudok megválni a bloggertől, az írástól, tőletek, Nessától, viszont elfáradtam, és kimerültem egy kicsit. Azt a döntést hoztam meg, hogy egy pici időre visszavonulok, de ez talán még annak sem nevezhető, mert tudom, hogy úgysem fogok leállni. Mit szólnátok hozzá, ha indítanék egy blogot "csak úgy"? Amin csak beszélgetünk, felteszitek a kérdéseiteket, feldobtok egy témát, amiről kíváncsiak vagytok a véleményemre, én pedig írok egy bejegyzést, kommentben kifejtjük, megbeszéljük, írnék novellákat, talán fordítanék is, a nyaram is elég jónak ígérkezik, ha akarjátok megosztok veletek koncertbeszámolókat, a nyaramat Angliában. és mindent, ami érdekel titeket, még azt is, ahogy itthon gubbasztok és olvasok, csak hogy kapcsolatban maradjunk addig, amíg vissza nem térek egy nagyobb lélegzetvételű dologgal. Írjátok meg, ha szeretnétek, én pedig már csinálom is a blogot, szerzek fejlécet, és belekezdek, minden rajtatok múlik.

Most pedig rátérnék a blogra, hiszen mégiscsak az ért véget.
Talán már azzal egy átkot hoztam a saját fejemre, hogy Miranda Mackenzie Hemmings a számomra legkedvesebb családtagomról kapta a nevét, egy most 2,5 éves kislányról, Miráról, az unokahúgomról, aki most most éli a dackorszakát, és minden második kérdésre vagy kérésre a "Nem!" választ adja. Önmagában az, hogy a történetbeli Mira az én Mircsikémről kapta a nevét, nem sokat jelent senkinek sem rajtam kívül, viszont olyan szinten belekerültem a karakterébe, mint még soha, semmikor, egyik főszereplőmébe sem. Ez volt igazán az átok, mert Mira egyszerűen mindent úgy csinált, ahogy én csináltam volna, mindenre azt válaszolta, amit én válaszoltam volna, és ahogy sokszor magammal nem tudok mit kezdeni, vele is belekerültem abba a helyzetbe, hogy egyszerűen nem tudom, mit csináljak még vele, hogy ne legyen már ilyen makacs, és boldoguljak vele. Annak ellenére, hogy az utolsó résznél valósággal örültem, hogy megszabadulok a karakterétől, az epilógus után mégis azonnal elkezdett hiányozni, hiszen mégiscsak az enyém volt, és majdnem 2 éven keresztül "viseltük el egymást".
Pont Mira miatt kerültem nagyon sokszor oda, hogy elegem van, nem csinálom tovább, nem megy, nincs ötletem, nem tudom folytatni, és valószínűleg feladtam volna, ha nincs mellettem egy számomra nagyon fontos személy. Elmondhatatlanul sokszor halmozott el ötletekkel, segített, írt meg részleteket, párbeszédeket 1-1 új részhez, és nem hagyta, hogy feladjam. Tudom, hogy tudja, hogy róla van szó, és szeretném ha tudnád, hogy nélküled nem csináltam volna végig, képtelen lettem volna rá. Köszönök mindent!
Visszatérve a történethez, azt hiszem, elégedett vagyok azzal, amit kiadtam a kezeim közül. Ha újraírhatnám se változtatnék semmin, pedig sokszor volt fárasztó, lehangoló, unalmas, mégis így látom kereknek. Szerettem a karaktereket, a vitáink ellenére is, sokszor nagyon jókat nevettem magamban, mert néhány jelenetnél tudtam, hogy mit fog kiváltani belőletek. Élveztem minden percét az írásának, és hogy sosem hagyott nyugodni ez a történet.
Köszönöm nektek, hogy velem voltatok, kitartóan kommenteltetek/kommenteltek, holott ki tudja mikor tudtam normálisan válaszolni rájuk, de annak ellenére, hogy mindig későn válaszolok, az összeset olvastam már abban a pillanatban, hogy elküldtétek. Számtalanszor elmondtátok, hogy a blogjaim megállnák a helyüket könyvként, és húztátok a fülemet azzal, hogy vigyem be őket egy kiadóhoz, vagy közöltétek, hogy a könyveim megjelenésekor ott lesztek a dedikálásokon. Sokáig úgy gondoltam, nem vagyok elég jó írónak, a történeteim nem érnek annyit, mint egy könyv, és csak nevetnének rajtam, ha megpróbálnám. Kifogásokat kerestem arra, miért ne legyek író, miért ne próbálkozzak, és most is bizonytalan vagyok, nem tartom magam elég jónak, de próbálkozni fogok. Rádöbbentettek, hogy ezt akarom csinálni, szeretném azt, amiről beszéltek, szeretném könyvként látni a történeteim, és szeretném aláírni nektek őket, mert élvezem amit csinálok, és talán azért nem tudom eldönteni, hogy mit kezdjek az életemmel, mert itt van előttem ez, és egészen idáig tiltakoztam ellene, mostanra viszont már belenyugodtam, hogy talán nekem ez a sorsom. A világ összes hálája nem elég, hogy kifejezzem amit érzek irántatok, határozottan biztos vagyok benne, hogy nekem vannak a legjobb olvasóim, és a lehető legjobb fandomnak vagyok része.

Nem bírom ki, hogy ne említsem meg azokat, akik miatt most itt vagyok, és akik nélkül az élete elmúlt 5 éve nem olyan lett volna, amilyen volt. Ők az én mentsváraim, a kapaszkodóim, azok, akik mindig fogják a kezem és vezetnek, sokszor a padlóról cibálnak fel, és azt hiszem, ha itt lennének velem, még kiabálnának is, hogy álljak fel, és vonszoljam magam tovább, holott sokszor pont miattuk estem pofára. :D
Köszönöm a sorsnak, vagy annak az erőnek, aki a karjaikba lökött, mert nélkülük nem az az ember lennék, aki most vagyok, nem tudnék mosolyogni, nem írnék, nem kaptam volna rengeteg új barátot, köztük a legjobb barátnőmet, nem tudnék a semminek örülve itthon táncolni a zenéjükre, nem történt volna meg velem az a rengeteg csodás dolog, aminek így részese voltam.
Annyira hálás vagyok nekik, és annyira szeretem őket, amiért minden napomat szebbé teszik csupán csak azzal, hogy léteznek.

Liam egy rettentően bölcs és költői gondolatával búcsúznék, most az én életemben is lezárult egy fejezet, de még rengeteg van, ami jönni fog.
Én itt leszek, menni fogok tovább, a kérdés az, hogy ti jöttök-e velem?

Nessa.

2016. március 10., csütörtök

Epilógus

Sziasztok!
El sem hiszem, hogy ez is eljött.
Másfél éve írom ezt a blogot, azt hiszem, ezelőtt soha nem írtam semmit ilyen hosszú időn keresztül, és ennyit nem is veszekedtem egy karakterrel, mint Miranda Mackenzie Hemmingssel. Lehetne, hogy még nem búcsúzkodunk? Csak... még ne, még egy kicsit húzni szeretném ezt. Hétfőn szeretnék írni valamit, amiben jobban kifejtem az elmúlt másfél évet, és azt az időszakot, ami 2012 óra tart, hiszen azóta publikálok One Direction fanficeket. Szóval tehetnénk úgy, mintha nem ez lenne az utolsó rész? Még fel sem fogtam, hogy mostantól nem azon fog kattogni az agyam, hogy mit kezdjek velük, holott nem ez az első alkalom, hogy befejezek egy történetet. 
Szeretném elmondani, mielőtt hozzákezdenétek az epilógushoz, hogy senki ne várjon túl nagy dolgot, és semmi különlegeset sem, kifejezetten sablonos lett, de most úgy gondolom, hogy így a legjobb, a karaktereim megérdemlik, hogy így legyen vége. 
N.x 
Ugye itt lesztek még hétfőn is? 

A szívembe valamiféle megnyugvás költözik, amikor az autó bekanyarodik a házunk elé. Amilyen gyorsan csak tudom kinyitom az esernyőm, és integetek Gregorynak, de még le sem fordul, amikor már befelé iszkolok. Belelépek egy pocsolyába és felcsapom a harisnyámra vizet, elfojtok egy szitokszót és megszaporázom a lépteim, amíg beérek a védett tető alá a teraszon. Hosszú nap volt a mai, és a tegnapi is, és valószínűleg a holnapi is az lesz, elvállaltam, hogy betöltöm a brit X-Factor egyik zsűrijének a helyét, most zajlanak a válogatások, és a három másik szék közül az egyikben Louis, a másikban pedig Simon ül, borzasztóan elfáradok a nap végére, arról nem beszélve, mennyire rossz reggeltől-estig ott ülni anélkül, hogy hazaugorhatnék.
Arthur kiballag a nappaliból, amikor kinyitom az ajtót, és még azelőtt, hogy megpróbálhatnám levenni a kabátom az egész testével a lábamnak dől és az orrával megböki a kezem, hogy simogassam.
- Szia kutyuskám - sóhajtok, és belefúrom az ujjaim a vastag szőrbe a nyakán. Lerúgom a cipőmet és felakasztom a kabátom a fogasra, majd leguggolok elé és jó alaposan megszeretgetem.
Szokatlanul nagy a csend ahhoz képest, ami ilyenkor lenni szokott, gondolkodás nélkül indulok meg az emelet felé az oldalamon a bozontos kutyával. Átvágok a nappalin a lépcső felé, ez mindössze körülbelül egy 15 méteres távolság, de a lábamba így is fájdalom nyilall a talpamba ékelődő apró építőkocka miatt, a következő lépésemnél pedig kis híján átesek egy babán. Lenyelem a kikívánkozó kiáltást és az ajkamba harapva szedem össze a játékokat, az egy pillanatra fellobbanó haragom azonnal elpárolog, amikor meghallom az emeltről szűrődő kisbabás kacajokat. A szívem hevesebben kezd verni, hangtalanul, mégis gyorsan sietek fel a lépcsőn, Arthur megelőz és berobban a nyitott ajtajú helyiségbe, ami előtt én csendben megállok, és egy pillanatra csupán gyönyörködök. A szobát katasztrófa sújtotta területnek nyilvánítom, de csak mosolyogni tudok ezen, az egész szobát beterítik a játékok, és ezeknek a közepén Liam ül háttal nekem, a jobb oldalán Noah nyúlik el a szőnyegen, és a lábait lóbálva egy kifestőkönyvet rongál meg, vele szemben Aria kacag azon, ahogy az apja néhány plüssel idétlenkedik előtte, Összefonom a karjaim a mellkasom előtt, Arthur elnyúlik a kisfiú mellett és a fejét az első mancsaira fektetve figyeli a kusza vonalakat, mígnem az apró, duci kezecskék végig nem simítanak a hosszú szőrén.
- Mami! - élénkül fel még jobban a kislány hangja, talpra szökken és sugárzó arccal, csillogó szemekkel veti magát a karjaim közé.
- Szia Manó - nevetek rá, és puszit nyomok a buksijára. Esélyem sincs esetleg felállni vele, kis híján felborít a következő becsapódó lelkes kis meteorit, ami arrébb tolja a társát, aki ezért támadásba lendülne, de lopva felnéz rám és inkább visszalöki a bátyját ahelyett, hogy csapást mérne rá. Alig bírom ki, hogy ne nevessek fel, de ha elkezdenék nevetni az talán olyan lenne, mintha engedélyt adnék rá, hogy odacsapjon a testvérének. - Sziasztok - nyomok puszit Noah kerek, pufi arcocskájára is, és mindkettőjüket magamhoz ölelem. Egy pillanatig lehunyt szemekkel szívom magamba a babaillatot és élvezem az apró kis kezek ölelését, Aria apró ujjainak simogatását a hajamon, majd mocorogni is kezdenek, hogy folytassák amit eddig csináltak.
- Szia Mami - ölel magához, miután átemeli az ikreket a játékokon megelőzve egy óriási esést. Puszit nyom az arcomra, én pedig a mellkasának dőlök és mindkét karomat köré fonom, remélve, hogy az ő figyelmét kicsivel tovább élvezhetem. 
- Szia - fonom a nyaka köré a karjaim és rámosolygok, mielőtt az ajkaim a szájára tapasztanám.
- Jó, hogy itthon vagy - mormolja a hajamba.
- Apu, visszajössz? - kérdezi szinte dalolva Aria.
- Egy pillanat és megyek, hercegnőm - ígéri, a testtartása tükrözi, hogy egyszerre sietne vissza azonnal a lányához, ugyanakkor egy darabig még engem is ölelne.  - Lemegyek anyuval egy kicsit, szépségem, aztán visszajövök, addig játszatok szépen a testvéreddel, oké?
- Oké - vágja rá, és lehasal Noah mellé, aki nagylelkűen hajlandó osztozni vele a ceruzáin.
- Fürödtetek már, nagyfiú? - kérdezem, kiűzve a fáradtságot a hangomból. Mindketten egyszerre kezdik rázni a fejüket, ami miatt a fáradt részem hangosat sóhajt, az anyai viszont megkönnyebbül, mert még nincs túl késő hozzá, hogy egy kicsit velem is legyenek.
Liam mellkasának döntöm a fejem, és néhány percen keresztül mindketten csak őket figyeljük, ahogy gondtalanul rajzolgatnak egymás mellett. Néha teljesen magamat és a saját öcsémet látom bennük, főleg Aria néha lobbanékony természetében fedezem fel egykori önmagam, Noah viszont Luke helyett Liamre hasonlít, legalábbis a személyiségét illetően. Életem egyik legnehezebb időszaka volt a terhesség, de ezt nem kell a legnegatívabban érteni. Nehéz volt, mert azt sem igazán tudtam, hogy egy babával milyen az élet, nemhogy kettővel. Körülbelül az 5. hónapban már akkora volt a hasam, mint egy 9 hónapos terhesnek egy babával, és én még csak a felénél voltam, fájt mindenem, bedagadtak a lábaim, rosszul aludtam, és ahogy teltek a hetek egyre nehezebbé vált minden. Liam viszont végig itt volt, és széppé tette az egészet, a rosszabb napokon egyszerűen felhívta a fiúkat és közölte, hogy kimarad a munkából, aztán leheveredett mellém, gondoskodott rólam, hagyta, hogy párnaként használjam és rajta szundítsak, masszírozta a fájós lábaim, és a fejét a pocakomnak döntve mesélt a kisbabáinknak. Mellettem volt Niall, a többiek, az öcsém és a szüleim ingáztak London és Sydney között, ahogy Liam szülei is folytonosan úton voltak, úgyhogy a kényelmetlenségek és a fáradtság ellenére nagyon boldog voltam, és nagyon türelmetlenül vártuk a végét.
A kisbabáim hajnalok hajnalán döntöttek úgy, hogy szándékoznak most már kívülről is megismerkedni velünk. A kórházban az orvosom egyszerűen felajánlotta, hogy császármetszéssel néhány perc alatt "elintézzük", de a makacsságom nem engedte ezt annak ellenére sem, hogy állítólag magamat és a medencecsontomat sodortam veszélybe. 10 keservesen hosszú órán át szenvedtem, az őrület határára kergetve Liamet, aki egy idő után szinte könyörgött azért, hogy az egyszerűbb utat válasszam, de végül megszülettek az ikrek, először Noah, majd Aria. Mindkettőjük fejecskéjén szőke haj pelyhedzett, és óriási kék szemekkel pislogtak rám. A Liammel egymás iránt irányuló végtelen szerelmünk 3 felé szakadt, hazudtunk volna magunknak, ha nem látjuk be, hogy az életünk akkor lett igazán teljes.
Az esküvő után lassítottuk, a nászúton hetekre eltűntünk a világ szeme elől, majd folytattuk az életünket ott, ahol abbahagytuk, élveztük a teljesen elkészült házunkat, az életünket igazán együtt. Elkísértem őket turnézni, én magam pedig csak néhány koncertet adtam. A turné végén elmentünk egy közös nyaralásra, tengerparti bulikon jelentünk meg, sokszor hangoskodva jártuk Los Angeles utcáit az éjszaka közepén, aztán a nagy bulizások és a világjárás közben egyszerűen megtörtént, és ott álltunk egymás mellett, döbbenten bámulva az előttünk sorakozó pozitív terhességi teszteket. Féltünk, rettegtem attól, hogy a történetünk megismétli önmagát, vagy legalábbis egy része, de végül minden tökéletesen alakult, és ennél tökéletesebb aligha lehetne.
- Kicsit nagy a felfordulás - figyelmeztet, mielőtt belépnék az oldalán a konyhába. - Feltakarítom, esküszöm, csak még nem volt rá időm.
A mosogatógép tetején, és a konyha minden pontján mosatlan edények, tányérok hevernek, az asztalon kiborult egy pohár tej és a földre csöpög, a tűzhelyre valami odakozmált.
- Itt meg mi pusztított? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Noah bundás kenyeret kért vacsorára, Aria meg tejberizst, úgyhogy elkezdtem megcsinálni mindkettőt. Valami apróságon összevesztek és civakodás közben kiborult a tej, miközben szétszedtem őket megégett a kenyér, kifutott a tejberizs, aztán Ari sírni kezdett, Noah nyafizott, hogy éhes, úgyhogy inkább úgy döntöttem, elmegyünk valahová vacsorázni - meséli el a napjuknak ezen részét, és elkezdi összeszedni a szemetet.
- Ugye nem a Mekibe mentetek? - dermedek meg egy pillanatra.
- Nem - rázza a fejét. - Elmentünk egy étterembe, a hűtőben van neked is vacsora.
- Sajnálom, hogy megint nem értem haza addigra - sütöm le a tekintetem.
- Semmi baj, jól éreztük magunkat - mosolyog rám, és puszit nyom a számra. - Kicsit káosz van, de minden rendben volt. Hogy ment a mai válogatás?
- Elég vegyes volt - kezdek bepakolni a mosogatógépbe. - Rengetegen vannak nagyon tehetségesek, de szörnyűek is, egy idő után azt fontolgattam, hogy felállok és kimegyek - rázom a fejem. - És Simon mindig beleköt a véleményembe, ha nem lenne ott Louis, már rég összevesztem volna vele, így viszont ő viszi el a balhét.
Nevetve pakolja el az asztalon széthagyott dolgokat, és takarítja le egy szivaccsal, majd törli fel a kifolyt tejet.
- Miért nem mész fel egy kicsit? Addig rendbe teszem a konyhát, aztán megyek, segítek megfürdetni őket.
- Aria téged vár.
- Szerintem neked is ugyanúgy örülne, egész nap rólad beszéltek - fogja át a derekam, és az orrát az enyémhez érinti. Mosolyogva húzom magamhoz, az ajkain érzem csak a vágyakozást, hogy egy kicsit kettesben maradjunk. Megsimogatja az arcom, mielőtt elhúzódna, majd finoman kitessékel a katasztrófa sújtotta övezetből. Átmászok a játékok végtelen kupacain, helyet seprek magamnak és lehuppanok a két kis manóm mögé, az ölembe kapva a szöszke kislányom, aki csak figyeli, ahogy a testvére egyenetlen színes vonalakat húz.
- Mit alkotsz? - fogom a kezembe Noah zoknis, apró lábacskáját.
- Színezek - húzódik arrébb, hogy rálássak a művére, az arcán büszke mosoly ül.
- Nagyon szép - simogatom meg a talpát.
- Azt Ari csinálta - bök rá a kis mutatóujjával egy pont olyan kuszaságra, amilyeneket ő is alkot.
- Ügyesek vagytok, de figyelj csak, kisbabám, miért mész ki a vonalból? - mutatok rá a rajz körvonalain jóval túlmenő vonalakra. Kiemelem az ölemből Ariát és leheveredek kettőjük közé, a kezembe veszek egy színes ceruzát, és elkezdem kiszínezni az egyik üres részt. Mindketten a kezükbe fognak egyet-egyet, de az apró, duci kezecskéik csak rámarkolnak a ceruzára, gondosan eligazgatom őket, majd mosolyogva figyelem a próbálkozásaikat.
- Miket csináltatok ma? - simogatom Noah arcocskáját.
- Játszottunk, tévéztünk - vonja meg a vállát, ezt a szokása rettentően emlékeztet valakire.
- Itt volt Niall bácsi - újságolja lelkesen, csillogó szemekkel a lányom. Niall legalább annyira megvette őt magának, amennyire az én barátságomat is, és azt hiszem, Aria szerelme viszonzásra talál.
- Remélem, nem hozott magával semmilyen édességet.
Lehajtott fejel sunnyognak, rosszallóan, de mosolyogva rázom meg a fejem, pontosan tudom, hogy Niall akárhányszor megjelenik az ajtóban, valamit rejteget magánál, vagy édességet, vagy valamilyen apró játékot.
- Apuval voltunk egy étteremben vacsorázni - guggol fel, és az ölébe vesz egy babát. - Hiányoztál.
- Ti is hiányoztatok nekem, kis bogaram - húzom az ölembe, és az arcom az övéhez érintem. - Holnap még ilyen sokáig dolgozok, de azután megígérem, hogy elmegyünk valahova együtt.
- Mindannyian? - mászik Noah is az ölembe.
- Hát persze - mosolygok rá. - Miért, mit gondoltál, aput itthon hagyjuk?
- Nem - vigyorodik el, puszit nyomok a pisze orrára, megcsiklandozom az oldalát, majd mindkettőjüket magamhoz ölelem.
- Viszont már elég késő van, fürdeni kellene. Mész apuval, Noah?
- Nem - rázza tagadólag a fejét. - Veled akarok.
- Én megyek apuval - pattan fel az ölemből Aria. - Azt mondta, hogy visszajön - siet kurta kis lábaival az ajtó felé, és egyenesen Liam karjaiba rohan.
- Remélem, a kádba sietsz így - kapja fel.
- Igen - dönti oldalra a fejét, és a kezeit az apja arcára helyezi. - Most nem akarok Noah-val fürdeni, mindig összecsapja a hajam.
- Nem is igaz! - tiltakozik.
- De igen!
- De nem!
- Te meg mindig Noah szemébe csapod a vizet - csiklandozza meg az oldalát Liam, ezzel könnyen és gyorsan véget is vet a vitának, mielőtt az igazán kibontakozhatna. Nevetve veszem a karomba a kisfiam, mindkettőjüknek pizsamát készítek elő, majd én az emeleti fürdőszobába indulok vele, Liam pedig a földszintibe Ariával. Ritkák azok a napok, amikor nem együtt pancsolnak, de előfordulnak, ebben is pont olyanok, mint amilyenek mi voltunk Luke-kal, sokat civakodnak, ütlegelik egymást, néha addig, amíg az egyikük sírva nem fakad, Aria mégsem tud elaludni Noah nélkül, és olyankor úgy bújnak egymáshoz, mint két kiscica.
- Te mit csináltál ma, Mami? - lengeti a lábait Noah, amikor leültetem a mosógép tetejére, és óvatosan kibújtatom a pólójából.
- Egy műsorban voltam, én vagyok az egyik zsűritag - mesélem.
- Mi az a zsűri? - kérdezi, barna szemeivel érdeklődve kutatja az arcom. Ez az egyik legszembetűnőbb tulajdonság, amit Liamtől örököltek, pedig sokáig azt hittük, hogy kék marad a szemük.
- Az olyan, aki meghallgatja, vagy megnézi amit mások csinálnak, és elmondja, hogy mit gondol róla - engedem teli a kádat vízzel, majd óvatosan beleültetem. - Jó így?
- Jó - bólint nagyot. - Szeretsz zsűri lenni?
- Igen, azt hiszem - mosolygok rá, letérdelek a kád mellé, és gondosan megmosdatom. - De jobban szeretek itthon lenni veletek.
- Én is jobban szeretem, ha itthon vagy - mondja, és a szívem nagyot dobban erre az őszinte vallomásra. - Apu nem tud főzni.
Hangosan felnevetek, puha arcán gödröcskés mosoly jelenik meg, és huncutul kuncog. Semmi rosszindulat nincs benne, sem bántó szándék, csupán a gyermeki őszinteség.
Egy ideig játszik néhány játékkal, lefröcsköljük egymást vízzel, összekeni az arcom habbal, majd nagyot ásít, és kéri, hogy vegyem ki. Törülközőbe bugyolálom, ráadom a kezeslábas pizsamáját és a köntösét, segítek megmosni a fogait, majd a karjaimba veszem. Sokszor nagyon nehezen hiszem el, hogy már 3 évesek, hiszen még csak most hoztuk haza azt a két apró, szuszogó kis csomagot, most pedig már nincs szükségük nagyon sok mindenre, amit még megtennénk. Mindkét karommal átölelem, jó érzés, hogy a mellkasomhoz simul, mintha visszaugranánk az időben legalább 2,5 évet. Benyitok a szobába, aminek a padlója immár akadálymentes, és Liam sétálgat a karjai közt pont így tartva a hatalmasakat pislogó lányunkat.
- Itt van most már Noah is, ideje lefeküdni - ballag vele az ágyhoz, és finoman a matracra helyezi, majd kiveszi a kezemből Noah-t, és engedi, hogy betakargassam őket.
Leülök az ágy szélére, néhány pillanatig fészkelődnek, majd kényelmesen elhelyezkednek egymás mellett, Liam pedig leül mögém. Aria egyik apró kis praclija kibújik a takaró alól, és megfogja a kezem, ujjacskáival szeretetteljesen simogatja meg, a mutatóujját végighúzza a gyűrűmön.
- Szép álmokat - nyomok puszit a már szundizó Noah homlokára, majd Aria arcára is. Orrát az enyémhez dörzsöli és halkan kuncog, majd karjait a nyakam köré fonva ölel át.
- Szép vagy - mosolyog rám, végighúzza a kezét a hajamon, majd az arcomra helyezi és álmoskásan pislog rám.
- Te sokkal szebb vagy - puszilok bele a puha tenyerébe. - Jó éjszakát - suttogom - Szeretlek.
- Én is szeretlek - mosolyog rám édesen.
Amikor elhúzódok Liam felé nyújtja a karjait, perceken keresztül ölelkeznek, magukhoz húzva a halkan nyöszörgő, álmos kisfiút is, aki esetlenül a vállára ejti az egyik karját. Ezek a legszebb pillanatai a napomnak, amikor láthatom azt a szerelmet, ami Liamből sugárzik a két kis porontyunk felé, azt a rajongást Aria szemében, és a csodálatot Noah pillantásában.
- Menjünk - suttogja a fülembe, én pedig a kezét fogva emelkedek fel az ágyról. Résnyire nyitva hagyjuk az ajtót, ahogy mindig, és halkan lemegyünk.
- Lezuhanyzol? - kérdezi halkan, hüvelykujjával gyengéden simogatja a kezem. - Addig megmelegítem a vacsorát.
- Inkább fürödj meg addig te is - bújok hozzá, nincs kedvem egyedül turkálni az ételben, amíg ő zuhanyzik.
- Jól van - érinti az ajkait a számhoz, majd elereszt.
Próbálok sietni, ugyanakkor nehezemre esik elhagyni a zuhanykabint, amikor végre ellazít a forróvíz. Szeretem amit csinálok, szeretek bemenni a válogatásokra, és ha összeáll az én kis csapatom, a velük való munkát is szeretni fogom, de ez az első nagyobb lélegzetvételű dolog amit csinálok, mióta megszülettek az ikrek, és szoknom kell azt, hogy egyszerre legyek jó anya, dolgozzak, és legyen elég időm meg energiám ahhoz is, hogy jó feleség legyek.
Sietve megtörölközök, a tükörben megpillantom magam, letörlöm róla a párát és egyenesen a saját szemembe nézek. Elégedett vagyok azzal, ahogy kinézek, az elmúlt 5 évben egyszer sem sírtam el magam a testem miatt, még akkor sem, amikor megszülettek a babák, és szembesültem azzal, ami a nagy pocakom után maradt. Most meg sem látszik rajtam, hogy kihordtam két 3 kilós gyereket, talán csak az a néhány hátramaradt halvány vonal árulkodik róla, amikkel tökéletes barátságot ápolok. Belebújok a rövidnadrágomba, és Liam egyik pólójába, vannak dolgok, amik nem változtak semmit, köztük ez is ilyen.
Amikor kilépek a fürdőből, már a nappaliban ülve, a vacsorámmal a kis dohányzóasztalon vár. Lehuppanok mellé, szorosan az oldalához simulok, a lábaim eligazítja az ölében és a derekam köré fonja az egyik karját.
- Szia - érinti az ajkát az enyémhez, és mosolyogva fogja a kezébe az arcom. Köszön nekem, nem Mira Hemmings (ex)énekesnőnek, nem Maminak, nekem.
- Szia - hunyom le a szemeim, a fejem a tenyerébe hajtom és hatalmasat sóhajtok. Néhány percen keresztül csak csendben élvezem, ahogy gyengéden simogat, mindkettőnknek szüksége van erre. A legtöbben azt hiszik, hogy egy kapcsolat ellaposodik, miután megszületik egy gyerek, hiszen mindkét fél számára ő kerül az első helyre, de a mi esetünkben ez még két babával sem így történt. Voltak és vannak stresszes időszakok, nehéz pillanatok, sokkal kevesebb időnk van egymásra, magunkra pedig szinte semmi, de ugyanazok az emberek vagyunk, akik sugárzó tekintettel, örömkönnyektől nedves arccal csókolták meg egymást, amikor összekötötték az életüket, csak lenyugodtunk. Nincsenek eget rengető vitáink, és a kisebb szóváltások is elenyészőek, megoldhatóak egy halkan elmormolt bocsánatkéréssel és egy hosszas, vagy éppen pillanatnyi öleléssel, ami éppen sikerül, a felemelt hang pedig végképp eltűnt az életünkből.
- Hová tűnt Arthur? - kérdezem félig a pólójába mormolva.
- Szerintem elmenekült - nevet bele a hajamba, majd megpuszilja a fejem búbját. - Csak a mosást akartam kivenni, mert reggelinél Ari magára borította a gabonapelyhet, de mire visszaértem épp megpróbálták meglovagolni.
Mindketten nevetünk, a számra tapasztom a kezeim, hogy ne hangoskodjak, ő pedig elrejtőzik a hajamban.
- Annyira csodálatosak - érzem, ahogy mosolyog, nem telik el úgy egy nap, hogy ne mondaná ezt. - Ha hatszor nem vesztek össze csak a délutáni pihenőig, akkor egyszer sem, három adag ruhát mostam ki, és te is láttad a "vacsora" maradványait. Noah térképet rajzolt a folyosó falára, amit amíg aludtak lefestettem, aztán amikor felébredtek sírva fakadt miatta, és az első adandó alkalommal hozzá is ért a nedves festékhez. Legalább 4 tv csatornát töröltek, Aria hajába beleragadt egy cukorka, és vissza kellett hívnom Niallt, mert csak neki engedte, hogy kiszedje. De egyszerűen nem tudok egy pillanatra sem dühös lenni, vagy úgy tenni, mintha haragudnék, hogy tudják, mit nem szabad csinálni, képtelen vagyok rá. Csak kinyitnám a szám, hogy elmondjam nekik, hogy a falat nem szabad összerajzolni, de rám néznek azokkal a nagy szemeikkel, vagy éppen az egyik dalunkat énekelgetik, és inkább minden nap kifestem újra az egész házat, mint hogy egy pillanatra is azt higgyék, hogy haragszom rájuk.
- A játszás és tévézés - vonogatom a vállam pont úgy, ahogy Noah csinálta - számomra kissé békésebben hangzik - nevetek rá.
- Pedig ez volt az - jelennek meg a kis nevetőráncai.
- Tudom - kuncogok, és megpuszilom az állát. - Luke és én is ilyen nyugis gyerekek voltunk.
- Néha el sem hiszem, hogy ők az enyéim - hajtja a fejét az enyémre, az ujjai szüntelenül simogatnak ott, ahol érnek.
Csak mosolygok, örökké tudnám hallgatni ezt. Látom rajta, hogy hulla fáradt, csak most szembesül igazán, milyen is egy nap egyedül két 3 évessel, és amikor talán joga lenne egy kicsit panaszkodni, akkor is nevet.
- Ki fog hűlni - figyelmeztet, és rámutat az asztalon hagyott tányérra.
-Nem baj - rázom meg a fejem, nem akarok eltávolodni tőle. A tarkóját simogatva nógatom magamhoz, az ajkaink apró kis csókokban, elhúzott puszikban találkoznak, a tenyerét a derekamra simítja. Röhejesnek tűnik, hogy ez a férfi valaha úgy gondolta, hogy rossz apa lenne belőle, de most nála jobbat nem kívánhatnék a gyerekeimnek. Amikor megszülettek rendszeres volt, hogy csak ott álltunk a kiságy mellett és csodáltuk az alvó apróságainkat, ő viszont még most is, elalvás után hosszú perceken keresztül gyönyörködik bennük, pont úgy, mint amikor először tartotta a kezében őket.
- Annyira szeretlek - vallja be halkan az ajkaimra suttogva. Megrebbennek a szempilláim és ránézek, azt hiszem, már az első pillanattól kezdve a tekintete az, amiből kiolvasom, hogy mi van a szavai mögött, és sose fogok betelni ezekkel az érzésekkel.
- Én is téged - simítok végig a haján. A kutyánk lustán leballag a lépcsőn és úgy dönt, csatlakozik hozzánk, más esetben nem hagynám, hogy a kanapéra feküdjön, most mégis megengedem. A fejét szeretetéhesen az ölembe hajtja, hasonlóan ahhoz, ahogy én bújok Liamhez, hosszú szőre és a testmelege kellemesen melengeti a csupasz lábfejem. Végigsimítok a fején és beletúrok a bundájába, a csendet csak a lélegzetvételeink, és Arthur néha megmozduló farkának hangja töri meg. Képtelenség bárhogyan is megfogalmazni azt a hálát és boldogságot, ami a szívemben lakozik. Ilyenkor szokott eszembe jutni Simon, pontosabban az, amikor azt mondta, hogy ha mi ketten együtt vagyunk, abból mindig valami rossz sül ki. Ha ott, és akkor, amikor ezt kimondta nem csak én törődök ebbe bele, hanem ő is, és Niall is, akkor most nem lennénk részesei az élet legjobb dolgainak, amiket mi hoztunk létre, és ki tudja, mennyi minden vár még kettőnkre.

2016. március 4., péntek

90.rész Rend

Sziasztok! :)
Nem is tudom, mit mondhatnék így az utolsó résznél, bár még mindig nem ez a vég, de azért mégiscsak a következő már nem a 91.rész lesz, hanem az epilógus. Furcsa itt tartani, majdnem 2 éven keresztül írtam ezt a blogot, ilyen sokáig még sosem foglalkoztam semmivel, és most itt vagyok, már hatodik alkalommal. Nem kezdek még búcsúzkodni, azt majd kicsit később, úgyhogy még így az utolsó előtt elmondom, hogy remélem, tetszeni fog az új rész! <3 
N.x

Az új, mégis régi életem akkor kezdődik, amikor a magánrepülőgép velem, és minden apró cuccommal együtt döccenve földet ér a Heathrow reptér egyik leszállópályáján.
- Cica - simogatja meg az arcom lágyan, és puszit nyom a mellkasán nyugvó fejemre.
- Ébren vagyok - pislogok fel rá mosolyogva.
- Itthon vagyunk - mosolyog vissza rám, a szemében gyermekies izgatottság és öröm csillog, csak mert kimondhatja ezt.
Itthon, kitekintek a még mozgásban lévő repülőgép ablakán a borús éjszakába. Valószínűleg kint hideg van, vagy legalább hűvös, és fel kell vennem a kabátom, nem úgy, mint Sydneyben. Itt minden más, mint ott, hiszen nincs itt az öcsém, nincsenek itt a szüleim, nem fog örökké sütni a nap, nem ugorhatok le a partra amikor csak akarok, és a mai naptól fogva nem vagyok állandó lakója a kis lakásomnak sem. Ezek miatt rossz érzésem van, leginkább azért, mert az ikremtől alig 22 órája "szakadtam el", és lassan tudatosul bennem, hogy nem fog a legváratlanabb pillanatokban egyszerűen besétálni az ajtómon és levágódni az ágyamra, vagy turkálni a hűtőmben, mert éhes, és ahelyett, hogy bevásárolna inkább az én tartalékaimat éli fel. De azt hiszem, rendben leszek ezzel.
- Vedd fel a kabátod, hűvös van - dörzsöli meg a karom gondoskodóan, és a tekintetével átkutatja a repülőt, mígnem megtalálja a kabátom.
- Köszönöm - dugom bele a karjaim, majd kihúzza alóla a hajam és gondosan elrendezi.
- Készen állsz? - fordít maga felé, és mindkét kezem megfogja. Végighúzza a hüvelykujját a gyűrűsujjamon csillogó apró kis ezüstgyűrűn, majd az ajkaihoz emeli.
- Teljesen - állok lábujjhegyre és megpuszilom a száját. - Szerinted Niall itt van, vagy inkább alszik otthon, mert most már akkor találkozhatunk amikor csak akarunk, és így annyira nem vagyok lényeges? - kérdezem kuncogva. Pontosan tudom, hogy a legjobb barátom valahol bent toporog és ugyanúgy várja, hogy találkozzunk, mint eddig minden alkalommal.
- Szerintem itt van, nem hagyná ki, hogy fényezze magát - nevet fel, miközben kilépünk a csípős tavaszi éjszakába.
Mosolyogva dőlök a mellkasának, beszállunk a buszba, ami az épülethez visz minket, közben megfigyelem az égbolton úszó sötét felhőket. Hiányozni fog a meleg és a napsütés, de van valami másom, ami ennél sokkal fontosabb, és ami miatt megszeretem majd az esőt is. 
A mellkasához simulva lépdelek, talán az emberek számára nem épp a legszimpatikusabb, hogy függő módjára tapadok rá, de olyan elvakult vagyok, hogy nem tud érdekelni.
Hangosan felnevetek, amikor belépve megpillantom Niallt, amint a feje fölé tart egy táblát, rajta nagy betűkkel, hogy "A mesterművem". Ő, és a többiek is a másik ajtót figyelik, de a hangomra mindannyian a mi irányunkba kapják a fejüket, a szőke srác pedig a mellette álló Zayn mellkasához löki a tábláját, hogy másodperceken belül nekem csapódhasson. Elkapom a nyakát és nevetve kapaszkodok belé, miközben felkap és magához szorít az arcát szokásához hűen belefúrja a hajamba, és egy kicsit megremeg a boldogságtól, pedig 2 hete sincs, hogy utoljára láttuk egymást.
- Ne túl sokáig - a mosolyom szélesedik a figyelmeztető hangra, a szöszke srác viszont annál inkább szorít magához, de kinyújtja az egyik karját, hogy belecsapjon Liam tenyerébe.
- Tudom, hogy te is benne vagy - bököm oldalba, és végighúzom a hüvelykujjam az aprócska gyűrűn.
Elégedetten vigyorogva nyom puszit a homlokomra, Liam és Harry épp akkor ölelkeznek össze fiúsan, amikor elenged, Louis pedig kihasználja ezt és magához szorít.
- Ne fényezd, nem csak az ő érdeme.
Csodálkozva pillantok rá, de szándékosan kerüli a pillantásom és apáskodóan puszit nyom a fejemre.
- Üdv Londonban, szerintem nem vagy normális - jelenti ki.
Hangosan felnevetek, örülök, hogy jobb helynek találja a szülővárosom, viszont engem egyedül semmi nem paterolhat el innen.
- Haver, próbáld már meg nem az első 10 percben elűzni - pillant rá szúrósan Liam.
- Te is hülye vagy, neked kellett volna Sydneybe menni, ott meleg van - akadékoskodik vigyorogva, csak hogy bosszanthassa.
- Próbálom nem célzásként felfogni, hogy kiraknál a bandából - húzza össze a szemöldökét, és puszit nyom az arcomra.
Tudtam, hogy össze fogunk költözni, már aznap reggel, amikor hosszú idő után végre vele szembesültem ébredés után. Tudtam, hogy ő az, akinek az arcát életem végéig látni akarom magam mellett, és akit nem veszíthetek el még egyszer, de meghozni azt a döntést, hogy végül tényleg a hátam mögött hagyjam Ausztráliát nehéz volt. Volt választásom, amikor elhagytuk a farmot megkérdezte, hogy hova menjünk haza, és mondhattam volna a világ bármelyik pontját. Ha kijelentem, hogy márpedig én nem hagyom el Sydneyt, akkor most napokon belül az ő cuccai érkeznének oda, de ezt nem tehettem. Éjszakákon keresztül őrlődtem a karjaiban, mert nehéz volt, szeretem Ausztráliát a nagy pókok ellenére is, az igazi visszatartás viszont Luke volt, de Luke nekem csak egy családtagom, ő mindenkit itt hagyott volna miattam, a családját, a bandát, a barátait, mindent, úgyhogy megmondtam, hogy Londont választom. Felhúzta volna a gyűrűt az ujjamra akkor is, ha Sydneyt mondom, akkor is, ha Kínát, Thaiföldet, vagy az Északi sarkkört, mert a hangsúly nem azon van, hogy hol vagyunk együtt, hanem hogy együtt vagyunk, és nem használhatom ki, hogy bárhová képes lenne követni ezért.
- A meleg nem minden - mosolygok rá a fiúra, közben összeölelkezek Zaynnel is, aki mellett Harry is ott toporog.
- Mész te még majd valaki után - löki oldalba Niall.
- Jó, hogy itt vagy - mormolja Harry a fülembe, mosolyogva nézek a szemébe és a fejem a vállára hajtom. Tudom, hogy jó lesz nekem itt, és az elszakadás Luke-tól csak egy kis távolságot jelent, semmi mást, és ha bármikor szükségem van valami olyasféle gondoskodó testvéri szeretetre, amit tőle kaptam, azt hiszem, lassan választhatok, hogy kitől akarom megkapni.
- Ha befejeztétek a barátnőm elhódítását, akkor akár haza is mehetnénk - nyúl a kezemért Liam, és szinte már féltékenyen elhúz a fiúktól.
Kuncogva simulok hozzá, felkapja a vállára a táskáját, a bőröndömet pedig Niall lopja el, és siet mellém.
- Csak ennyi cuccal költözöl, Mira? - méregeti a bőröndömet Zayn.
- Nem, a többit autóval hozzák majd utánunk a repülőről - pillantok rá mosolyogva.
A parkolóban megpillantom Liam matt fekete autóját, amiről fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen milyen, csak fekete, szép, és illik hozzá. A csomagtartóba helyezi a cuccainkat, majd becsapja, és nem kerüli el a figyelmem, ahogy lopva végigsimít a karosszérián.
- Nem jöttök velünk? - biggyesztem le az ajkam, amikor meglátom, hogy mindannyian a saját autóik kulcsát forgatják a kezükben.
- Most nem, de mától fogva akkor találkozunk, amikor csak akarsz - mosolyog rám Harry, Niall pedig az oldalához von és szeretetteljesen megszorongat.
- Holnap találkozunk, Mack - nyom puszit a homlokomra.
- Oké - vigyorgok rá, és kicsit felfelé billenve én is megpuszilom a puha arcát, mielőtt újra megfognám Liam kezét. Annak a dolognak ami köztünk volt, mostanra már nyoma sincs, mindkettőnknek az a tökéletes, ami most van.
- Menjünk mi is, Cica - mormolja Liam a hajamba, miután mindannyian elhajtanak. Aprót bólintok, de nem mozdulok, a fejem a vállára hajtom és magamba szívom az illatát. Az enyém, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is lesz másé.
Amint beül az autóba, az egyik kezét a combomra helyezi, valahogy mindig egymáshoz érünk legalább egy kis területen.
- Szerintem tetszeni fog neked itt - jegyzi meg, miközben az ablakhoz tapadva kémlelem a várost.
- Szerintem is - fordulok felé. - Csak némi időbe telik majd megszoknom.
- Akkor megyünk Sydneybe, amikor csak akarsz - simogatja a hüvelykujjával a kézfejem.
- Tudom, ne aggódj - fészkelődök úgy, hogy megpuszilhassam az arcát. - Nem akarok máshol lenni.
- Nem kellene ezt csinálnod miközben vezetek - szorongatja a kormányt. Mosolyogva huppanok vissza a helyemre, és visszafogom az ujjaim, amik legszívesebben az arcát, vagy legalább a kezét simogatnák.
- Ez a környék eddig is ilyen volt? - húzom össze a szemöldököm.
- Nem - válaszolja könnyedén.
Az ablakhoz nyomom az arcom és vizsgálom a házakat, meg úgy az egész utcaszerkezetet, de az én emlékezetemben a legkevésbé sem ez él.
- Hova megyünk?
- Haza - fojtja el a mosolyát. Megrázom a fejem, bizonyára egy másik úton megy, és tök hülyének néz amiért értetlenkedek. Megáll egy feljárón, és ekkor végképp összezavarodok, mert a ház sem olyan, mint amilyenre emlékszem, pedig 2 hét nem hosszú idő. Szó nélkül kikászálódok a kocsiból, és hunyorogva vizsgálom.
- Ez nem a te házad - nézek rá zavartan, amikor átöleli a derekam és megpuszil.
- Valóban - simogatja az arcom. - Mert ez a mi házunk.
Felé fordulok és megdöbbenve nézek a szemébe, de csak mosolyog rám.
- Nem akarsz bemenni? - nyúl a zsebébe, és kihúz egy kulcscsomót.
- Vettél egy házat? - kérdezem hitetlenkedve, nem az lep meg, hogy vett egy több milliós házat, hanem hogy nekünk vette, kettőnknek.
- Aha - simítja a hajam a fülem mögé. - A másikat berendezve vettem, ebben pedig van egy ágy, meg kipakolásra váró dobozok.
Nagyokat pislogok, nem tudom, mit kellene mondanom, úgyhogy megcsókolom. Átöleli a derekam és magához húz, a kezem a tarkójára simítva kapaszkodok belé, és viszonzom az ajkainak gyengéd simogatását.
- Köszönöm - motyogom a szájára, válaszul puszit nyom az ajkaimra és elmosolyodik.
- Menjünk be - fogja meg a kezem, mindkettőnk szinte vibrál az izgatottságtól.
Szinte szédülök a boldogságtól, amikor átvágunk az érintetlen udvaron, és elkezdi mondani, hogy mennyi mindent csinálhatok itt, ha akarok. Utacskát, kerti tavat, sziklakertet, bármit amit kitalálok, és mire az ajtóhoz érünk a szívem a torkomban dobog. Látni akarom az érintetlen, tiszta falakat, az üres szobákat, és elkezdeni megteremteni kettőnk kis szerelmi fészkét.
- Vettem mindenféle újságot, és az ingatlanügynök is hagyott itt tapéta mintákat, akár már most elkezdhetsz tervezgetni - szorítja meg a kezem, és a kulcscsomón kikeresi az ajtót nyitó kulcsot.
Toporogva várom, hogy kattanjon a zár, és kitáruljon előttem a kettőnk egyelőre üres birodalmának kapuja, de amint ez megtörténik valami más elvonja a figyelmem. Vékony hangú, morgással keveredő csaholást hallok, majd bukfencezve elém gurul egy kis szőrcsomó. A szemeim tágra nyílnak és a számhoz kapom a kezem, miközben a kutyakölyök felpattan és a saját farkába mélyeszti a fogait. Ugyanolyan, amilyen után a vásárban ácsingóztam, és majdnem megsirattam, hogy sem nálam, sem Harrynél nem volt rá elegendő pénz. Felnyalábolom annak ellenére, hogy össze-vissza ficánkol, és a mellkasomhoz szorítom. Addig rugdalózik, amíg feljebb küzdi magát a karomban, és a fejecskéjét előredugva kíváncsian szimatolni kezd.
- Az enyém? - nézek kerek szemekkel, elhomályosuló tekintettel Liamre, aki sugárzó arccal figyel, majd bólint.
Végigsimítom a kutyus fejét és felnevetek azon, hogy szeretetéhesen simul bele a tenyerembe, és meleg nyelvével megnyalogatja a kezem. Szorosan a mellkasához bújok, a kutyus panaszosan szűkölni kezd, amikor beszorul kettőnk szoros ölelésébe.
- Miért csinálod ezt? - tűnődök hangosan.
- Semmit sem csinálok - mosolyog rám szerényen.
Valóban semmi, hogy vesz egy üres házat, amit ketten berendezhetünk, semmi, hogy ebben a házban egy kiskutya bukdácsolt elém, ahogy az sem jelentett túl sokat, hogy egy héttel ezelőtt halálfélelemtől remegve térdelt le előttem. Másoknak talán túl sok lenne ez mindössze néhány nap leforgása alatt, de nekem nem az, mert az álmaimat váltja valóra, és a szívem csordultig van az érzéseimmel iránta.
- Köszönöm - nézek rá hálásan, megvakargatja a kutyus füle tövét, aki erre megmozdítja a jobb hátsó lábát. - Olyan aranyos vagy - beszélek hozzá, és az orrom hozzáérintem a puha bundájához.
- Te is az vagy - kapok egy puszit a hajamra.
- Nem értem, hogy miért kapom - eresztem le az egyre jobban fészkelődő kutyát. Mosolyogva nézem, ahogy a farkát hevesen csóválva jól megszaglász.
- Nem kell megindokolnom - fogja meg a kezem, a szája sarkában mosoly bujkál.
- Valóban - simítok végig az ujjammal az arcán. - Csak nem értem.
- Ez a mi házunk, olyan lesz, amilyennek megálmodod - húzza a kezemet a szájához, és belepuszil a tenyerembe. - Ő pedig a családunk első tagja - pillant szeretetteljesen a kutyusra.
- A családunk? - emelem rá a tekintetem, most először hagyja el a száját ez a szó.
Aprót bólint, a fejemet a vállára ejtve szorosan átölelem. Sehol máshol, és senki mással nem akarok lenni, csak itt, ebben a házban, vele és ezzel a morgolódó kutyakölyökkel.
- Gyere, még semmit nem láttál az előszobán kívül - bontakozunk ki egymás karjaiból, és a kabátom után nyúl, hogy lesegítse.
Kibújok belőle, és miután ő is leveszi a sajátját tanácstalanul fürkésszük a csupasz falat.
- Ha akarod, lakhatunk egy szállodában, amíg itt berendezkedünk - javasolja.
- Én nem akarok, ha te sem - guggolok le, és magamhoz csalogatom a kiskutyám, hogy aztán a karjaimban tartva, a hasát vakargatva felegyenesedjek. - Ha berendezünk egy szobát magunknak, a többi már ráér - simulok a karjai közé, és boldogan fogadom a pusziját az arcomon.
- Rendben - túr bele az ujjaival a karomban fészkelődő kisállat puha szőrébe.
A lépteinket egymáséhoz igazítva andalgunk beljebb, és az üres falakon már látom megjelenni előttünk a csodaszép otthonunkat. Az óriási nappali falának egyik oldala üveg, amelyen keresztül ráláthatunk a letakart medencére, és az egyelőre érintetlen, zöld gyepre. A nappaliból óriási konyha nyílik, két szoba, melynek egyikében egy szépen bevetett ágy áll, valamint egy már elkészült, bézs és barna csempés fürdőszoba, a közepéből pedig egy elkanyarodó lépcsőfok vezet fel az emeletre. Fent kisebb-nagyobb helyiségek vannak, és mindegyikben kialakul bennem egy ötlet, amikor benyitunk.
- Itt lehetnének a díjaink - vizsgálom az üres szobát. - És versenyezhetnénk, hogy kinek van több.
- Neked sokkal több van - nevet rám - úgyhogy ez nem ér, nekem nincsenek is saját díjaim.
- Az sajnálatos - kuncogok.
- És a többi? - néz végig a hosszú folyosón.
- Nem tudom, még egy fürdőszoba, vendégszoba, lehetne egy külön hely a fura cuccaidnak is.
- Mégis milyen fura cuccok? - néz rám szinte felháborodva.
- Nem tudom, a játékaid - nevetek, és kihúzom a mutatóujjam a pajtásunk érdes fogainak fogságából. - Az xBox, meg a szuperhősös dolgaid, egy olyan szoba, ami a másik házadban is volt.
- Oké, ez tetszik - szórakozik a kutyusunk fülecskéivel, aki bosszúból odakap a kezéhez. - Ez egy vadállat - nyitja nagyra a szemeit - visszaviszlek oda, ahonnan jöttél! - fenyegetőzik.
- Naaa - húzom össze a szemeim. - Egy családtagnak nem mondhatsz ilyet!
- Bocsánat - motyogja, és lopva kiölti a nyelvét. - Mi lesz a többivel?
- Csinálhatunk mozit, konditermet, még vendégszobákat, nem tudom - vonom meg a vállam. - Én egy kis lakásban is elfértem az összes cuccommal együtt.
Kitárja előttem az egyik ajtót, csupán azért, hogy elgondolkodva nézelődhessen, nekem viszont ismét beindul a fantáziám. Az ajtóval pont szemben nagy, fehér keretes ablak van, és valamiért a lelki szemeim előtt egy kiságyat látok a fal mellett, mintás szőnyeget a padlón, rózsaszín vagy kék falakat, puha ülőgarnitúrát, és kisbabás dolgokat, pelenkázót, polcokat, kisszekrényeket. Az ajkamba harapok, nem mondom ki hangosan a fejemet betöltő gondolatot, hogy ebbe a szobába akarom majd hazahozni a kisbabánkat, ha egyszer eljutunk az életünk azon részéhez is. Mély levegőt veszek, egy részem fájdalmasan megsajdul, mert most már talán ott tartanék, de nyelek egy nagyot, és megigazítom a karomban lazuló kutyust. Hiszek abban, hogy majd jön, ha jönnie kell, és nem próbálom sem siettetni, sem eltolni, mert tudom, hogy minden rendben lesz. Van egy gyűrű az ujjamon, ami gyönyörű, és sokat jelent, de azt, hogy nem fog elhagyni nem a gyűrű biztosítja, hanem az a rettegés, ami a szemében ült, miközben előttem térdelt, és a megdöbbenéstől nem vágtam rá azonnal a kérdésére az igent, és talán megfordult a fejében, hogy megrémülök és elszaladok. Tulajdonképpen az lett volna az "egészséges" reakció azután, hogy mindössze 3 hónapja alkotunk újra egy párt, de sosem gondoltam, hogy az érzelmeim iránta egészséges határokon belül mozognak. Amikor újra megadtam neki magam, és attól a perctől fogva elkezdte bebizonyítani, hogy megérdemli a bocsánatom, tudtam, hogy előbb-utóbb összeházasodunk, nekem pedig semmi okom nem volt visszautasítani, amikor ez az egyik, amit a legjobban akarok.
Talán ő is arra gondol, amire én, a küszöbön állva hátulról körém fonja a karjait és megtámasztja az állát a vállamon, közben elgondolkodva vakargatja a vadállatunk hasát.
- Azt hiszem, ezt kellene utoljára hagynunk - szólal meg csendesen.
- Szerintem is - hajtom le a fejem, és elmosolyodva húzom el a hajam a szőrmók pofijából, mielőtt a fogai közé kapná. A nyakamon felszabaduló területre nyomja az ajkait, én pedig felhúzott vállal felnevetek.
- Olyan jó, hogy itt vagyunk - fordít maga felé, és a kezét az arcomra csúsztatva tart közel magához. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked mindenért.
Megpuszilom a tenyerét, a hüvelykujját végighúzza az arccsontomon és olyan tekintettel néz rám, ahogy senki más nem tud, van valami a szemében, valami megmagyarázhatatlan.
- Csodás kis otthonunk lesz - mosolygok rá. - Talán vehetnénk az udvarra néhány csirkét meg lovat, hogy komfortosabban érezzük magunkat - nevetek fel, amikor elképzelem, hogy kacsák úszkálnának a medencében.
- Amit csak akarsz - tekergeti az ujja köré egy hajtincsem.
- Maradjunk a kerti törpéknél és a kutyánál - állok lábujjhegyre, hogy puszit adhassak a szájára. - Az lesz a neve, hogy Arthur - lépek hátrébb és felemelem a kis szőrcsomómat.
- És ha lány?
- Nem lány - érintem az orromat az ő kis nedves, fekete orrocskájához, majd puszit nyomok az apró kis fejére.
Hallom Liam nevetését, és boldogan szorítom magamhoz Arthurt, aki készségesen tűri, hogy állandóan háborgatom.
- Azt hiszem, lesznek vitáink, hogy kit szeret jobban, haver - vakargatja meg a füle tövét. Úgy ölelem magamhoz, mint egy kisbabát, és nevetek, amikor az orrát a nyakamhoz fúrja és nyalogatni kezdi az arcom.
- Hol volt eddig? - andalgunk le a lépcsőn.
- Zaynnél, azt hiszem, elég jól összebarátkozhatott a kutyájával.
- Vannak neki dolgai? Ágy, meg táp? Játékok?
- Vannak - nyom puszit a fejemre. - Van neki minden.
Nem akarom tudni, hogy mégis mikor csinálhatta mindezt, amikor az elmúlt hetek abból álltak, miután a farmról eljött velem Sydneybe, hogy ingáztunk a Föld féltekei közt, Sydney, London, Wolverhampton, minden nagyon gyorsan történt. Elhagytuk a farmot, kibékültek az öcsémmel, hosszas beszélgetést folytatott négyszemközt apával, aztán Angliába jöttünk, találkoztam Niallel, rendeztem a kapcsolatomat a többiekkel, bemutatott a szüleinek, a testvéreinek, a barátainak. Most pedig költözés, a teljes ház beépítése és berendezése, az a gondolat, hogy eljegyzett, és még idén esküvőt akarunk. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, arról nem beszélve, hogy 3 hónappal ezelőtt mennyi minden volt. Lassítanunk kell, felvenni egy tökéletes ütemet a kapcsolatunkban, és nem nekifutni a következő lépcsőfoknak, mert most ezt csináljuk, legalulról ugrottunk egy óriásit.
- Tökéletes - simulok a mellkasához a kutyámmal a karjaim között.
- Biztos? - fogja a kezei közé az arcom.
- Igen - mosolygok rá boldogan. - Tökéletesebb nem is lehetne.
- Pedig lesz - dönti a homlokát az enyémnek, és megpuszilja az orrom hegyét. Oldalra döntött fejjel, mosolyogva fogadom ezt az ígéretét, tudom, hogy be fogja tartani, és hogy a tökéletesebbnél is tökéletesebb lesz nem csak az otthonunk, hanem minden, ami hozzánk kapcsolódik. Leteszem a vadul fészkelődő kutyakölyköt a lábunkhoz, habár nem sokáig marad ott, elindul felfedezni a házat, ami egyelőre sokkal jobban ismer, mint én. Nem indulok utána, ha akarnék sem tudnék, mert karok fonódnak a derekam köré és tartanak közel a testéhez. Vett egy házat nekünk, de nekem örökké ez lesz az otthonom, ez a kevés hely, amiben pont elférek a karjai és a mellkasa között.
- Szeretlek, Cica - suttogja az ajkaim közé, és lopva a szemembe néz. Minden ott van, amit tudnom kell, minden amire szükségem van, és akármilyen kibírhatatlan páros is vagyunk mi, a világ egyszerűen így van rendjén számomra, a földkerekség legidegesítőbb, de legédesebb személyével magam mellett.

2016. február 26., péntek

89.rész Sorscsapás

Sziasztok! :) 
Őszintén szólva azt reméltem, kicsit jobb lesz ez a rész és könnyen megírom, ehhez képest jól megszenvedtem vele, mert egyszerűen sosem tudtam, mi lenne a helyes mondat, úgyhogy kitöröltem, újraírtam, kitöröltem, megint leírtam valamit, aztán valahogy eljutottam a végéig. Reménykedem azért abban, hogy nektek jobban fog tetszeni mint nekem. 
N.x

~Liam Payne~

Ráhajtom a fejem az övére, két karjával önszántából kapaszkodik belém, de még így is szorítom magamhoz. Legszívesebben behunyt szemekkel szívnám magába ezt az érzést, ugyanakkor még pislogni is félek, nehogy eltűnjön. Az elmúlt óra történései teljesen zavarosak, sőt, attól fogva teljesen zavaros minden, hogy a lépcső tetején guggolva láttam, ahogy kibillegett Stephen után, és elhajtottak. Azt hittem, hogy Stephen randira hívta, és egy ideig dühöngtem miatta, este 11-re viszont a dühöm olyasfajta méreteket öltött, hogy tönkrevágtam Woodék csendes, nevetgélős Szilveszterét, amikor ledübörögtem a lépcsőn azzal a paranccsal, hogy vigyenek el oda, ahova az édes fiacskájuk vitte a barátnőmet. Most pedig valahogy itt vagyok, és hálás pillantást vetek a srácra, aki egy lányt ölel magához, és vigyorogva felmutatja a hüvelykujját. 
Felemeli a fejét, amúgy is heves szívverésem még hevesebb lesz, de nem indít támadást ellenem és nem visít fel, hogy ne érjek hozzá, csak a kézfejével édesen megtöri könnyektől maszatos arcát, míg én vágyakozva nézek rá. Annyira szavakkal kifejezhetetlenül hiányzott, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy újra az enyém. 
- El akarok menni innen - szólal meg, ahogy kifejezi magát majdnem megmosolyogtat, nem ad választási lehetőséget, ha akar valamit, akkor annak úgy kell hogy legyen, mostantól fogva pedig pórázon rángathat maga után, minden lábnyomát megcsókolom. 
- Oké - válaszolok, és összefűzöm az ujjainkat, Bánt, hogy mennyire csodálkozva, kissé megfeszülve vizsgálja a kezeinket, de kecses ujjait szorosan az enyémek köré fonja.
- Elköszönök a többiektől - bólintok, és követem, szorosan mellette haladva.
- Vigyétek el a kocsit - néz rám Stephen, miközben Mira félkézzel megöleli a barátnőjét, majd felé fordul.
- Te hogy fogsz hazajutni? - kérdezi aggódva, kerek szemekkel. - És te mivel jöttél? - kérdezi tőlem.
- Mr. Wood hozott el - nógatom finoman magam felé. 
- Majd alszik nálam - mosolyog rá a lány.
- Nincs itt valamiféle szálloda? - tekinget óvatosan kettőjük között. - Nem akarok visszamenni - jegyzi meg csendesen.
- De, 2 utcára innen, könnyű megtalálni, ha végigmentek ezen az úton abba az irányba, amerről jöttünk, jobbra fordultok, és letértek jobbra a második útkereszteződésnél megtaláljátok - magyarázza segítőkészen a lány.
- Köszi - mosolygok rá, az arca derűs, látszólag boldoggá teszi hogy segítséget nyújthat.
- Akkor sétálunk - dönti el, eltűr egy szőke, kunkori tincset az arcából, és integet, miközben apró lépéseket tesz.
Megszerzi a kabátját, és kénytelen vagyok elengedi a kezét addig, amíg belebújik, ujjaira kesztyűt húz, így már nem érezhetem a bőrét, de az, hogy egyáltalán valamilyen módon érintkezünk boldoggá tesz.
Magamhoz ölelem, az arckifejezéséből tudom, hogy magában azon tűnődik, mit is csinál éppen, hogy jó ötlet-e ezt csinálni, de mielőtt túlkomplikálná a dolgokat gyengéden magam felé fordítom. Csókot nyomok puha ajkaira és megnyugszom, amikor szabad ujjai elérik a tarkóm. Félek a folytatástól, de ha szerencsém lesz meghallgat, vagy nem hallgat meg, de velem marad.
Nagy pelyhekben, de nem túl sűrűn esik a hó, a sötét éjszakában, a lámpák gyér fényénél gyönyörű látvány, ahogy az is, hogy ezek a hűvös pamacsok a szőke hajára hullanak.
- Emlékszel, merre kell menni? - kérdezem csak azért, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Fel sem merül bennem, hogy nem emlékszik, Mira mindenre emlékszik.
- Aha - hümmögi, és csillogó tekintettel bámészkodik, sosem látott még havat, és valószínűleg az elmúlt napokban az éjszakai havazásokról is lemaradt. Arcát az ég felé fordítja, nagyokat pislog, mert néhány hópehely a szempillájára esik, annyira bájos és ártatlan.
- Tetszik? - ölelem át a derekát, összerezzen, majd megadóan a karjaimba simul. 
- Még sosem láttam ilyet - mondja csendesen. - Nagyon szép.
Megpuszilom az arcát, csendes és megfontolt, de amíg fogja a kezem és megengedi, hogy magamhoz öleljem, addig nincs mitől félnem. 
- Miért nem akartál visszamenni? - kérdezem óvatosan, a vékony harisnyája láttán legszívesebben felkapnám és sprintelnék vele a szállodáig, nehogy megfázzon, de nem panaszkodik és csak lassan andalgunk. 
- Nem tudom - vonja meg a vállát. - Mert ott mindig veszekszünk.
- Nem mindig - simogatom a kesztyűt kezét - Csak sokszor. 
- Nem akarok többet veszekedni - rázza meg a fejét. - Meghallgatlak, ha kapunk egy szobát, de ha azt kérem, hogy ne folytasd, akkor ne csináld. Nem fogok elrohanni, semmit sem fogok csinálni, csak lehet hogy van, amit nem akarok tudni, vagy már túl sok. 
- Rendben van - térünk le a megadott sarkon, és egyszerre pillantjuk meg a pislákoló neoncsöveket. - Köszönöm.
Apró mosolyra húzza a száját, a szívem össze-vissza hánykolódik a mellkasomban.
A szálloda nem épp olyan, amilyenhez hozzá vagyunk szokva, mindössze 2 szintes, olyan mint egy nagyobb családi ház, bent kellemesen meleg van, a recepciónál egy öregúr fogad minket meglepetten, és a kezünkbe nyomja az állítólag legjobb szobájának kulcsait. Lift hiányában megmásszuk azt a néhány lépcsőfokot, ami felvisz az emeletre, és a 6 ajtó közül a 4. előtt állunk meg. A legjobb szobában mindössze egy nagyobb fakeretes ágy, és egy öreg tévé van, de tiszta, és többre nekem amúgy sincs szükségem.
Beengedem magam előtt, az ajkamba harapva tartom rajta a szemem, amikor kecsesen leengedi a kabátot a karjain és felakasztja az öreg fogasra, végighúzza az ujjait kissé nedves haján, kibújik a cipőjéből és a fürdőszobába megy. A válla fölött belátok a barna csempés helyiségbe, elvesz egy fehér törülközőt és egyenként szárítgatja meg a tincseit. A kabátomat az övé mellé akasztom, a cipőjét az enyémmel együtt a fal mellé illesztem, és leülök az ágy szélére, amíg végez. Megpróbálom összeszedni a gondolataim, rengetegszer megtettem már ezt, most viszont hogy itt vagyunk, és készen áll végighallgatni, nem tudom, hogyan foghatnék bele.
Leül mellém, lábait kinyújtja és megfigyelhetem a begörbített lábujjait, megmosolyogtat, és ezt most nem is rejtem el, ahogy a közelembe ér újra szükségét érzem a testi kontaktusnak, úgyhogy megfogom mindkét kezét és az ölembe húzom.
- Jól érzed itt magad? - kérdezem csendesen, végigtekint a szobán és aprót bólint.
- Aranyos - mosolyog rám. Visszamosolygok, meglepődök, amikor hirtelen közelebb húzódik. majd gondol egyet és az ölembe mászik. Mindkét karommal magamhoz ölelem, lehajtom a fejem, ő pedig felemeli az övét, és pisze orra megböki az enyém.
- Annyira hiányoztál - szakad ki belőlem halkan. Ujjai végigsimítanak a tarkómon, puha kis száját az enyémhez illeszti, majd elnyitja, amikor azt kérem.
- Félek, Liam - hajtja a fejét a mellkasomra.
- Tudom - simogatom a haját. - És tudom, hogy nem fogsz hinni nekem, de nem hagylak el, bármi is történjék soha többé nem mondok semmi olyat, ami miatt ez megismétlődhet.
- Miért csináltad? - kérdezi csendesen.
Nagy levegőt veszek, itt az ideje hogy a legelejétől mindent elmeséljek addig, amíg engedi.
- Amikor elmondtad - kezdek bele nehézkesen - csak az jutott eszembe, hogy én képtelen vagyok erre, nem vagyok alkalmas a feladatra. Azt hiszed, hogy téged és a babát nem akartalak, de ez nem így van, csak féltem, hogy pocsék apa leszek, akit előbb-utóbb megutál a gyereke.
Nagy szemekkel figyel, nem szólal meg, úgyhogy folytatom, miközben a harisnyába bújtatott, felhúzott lábát simogatom.
- Tudom, hogy ez nem mentség, és hogy pont azért vagyok pocsék apa és barát , mert amikor számítottál rám bepánikoltam és hagytam, hogy elmenj. Hetekig őrlődtem, próbáltam indokokat keresni, hogy miért nem rontanám el a gyerekünk életét, de akárhányszor találtam egyet, jött vele újabb 3 ellenérv. De aztán elegem lett és összeszedtem magam, hogy utánad menjek, a repülőn csak arra tudtam gondolni, hogy mit és hogyan fogok csinálni, neveket írtam fel, eltervezgettem a házunkat, a szobáját, amit én akartam kifesteni, az életünket hárman.
- Én is ezt csináltam - suttogja fojtott hangon. Apró csókokat nyomok az arca minden pontjára, amikor megremeg a karjaimban. - Hagyd ki ezt a részt.
Aprót bólintok, próbálok keresni egy pontot, ahonnan folytathatnám.
- Nem akartál látni, úgyhogy azt hiszem, feladtam, láttam hogy mit csináltál, de én hiába hívtalak téged, vagy Luke-ot, nem vettétek fel. Amíg Niall ott volt felhívott egyszer, hogy ha jobban leszel eljöttök Londonba, hogy beszélj velem, úgyhogy onnastól kezdve ebben reménykedtem. Zavartak a képek rólatok, meg az elinduló pletykák és minden, mert ott volt, de nem történt semmi, én csak azt láttam, hogy egyre jobban behálóz.
- Nem - szakít félbe.
- Tudom, hogy mi történt, elmondta - simogatom szüntelenül - és már megértem, de akkor annyira féltékeny voltam! Elcsesztem mindent, és tudtam, hogy ha van egyvalaki, aki rábír arra, hogy adj nekem egy esélyt, akkor az ő, de én nem úgy láttam, hogy ezen van.
- Én csókoltam meg - magyaráz közbe.
- Tudom - nyomok csókot a homlokára. - Már mindent értek, Cica.
- Nem akarom tovább hallani - mondja csendben.
- Szeretném ha tudnád, hogy sajnálom - nézek mélyen a szemébe. - Ha visszacsinálhatnék mindent, megtenném, nem mondanám ki, hogy nem akarom, de erre sajnos nem vagyok képes. Ha most nem hiszel nekem, bebizonyítom majd, hogy semmit nem teszek meg újra. Bármit is akarsz, melletted leszek, akkor is, ha úgy döntesz, hogy akarod, hogy legyen kisbabánk, és akkor is, ha nem akarsz soha többé.
- Nem akarok úgy dönteni - csuklik el a hangja. - Nekem az volt benne a szép, hogy nem szándékos volt, azt láttam benne, hogy annyira szeretjük egymást, hogy képesek vagyunk csodát tenni.
- Pont ugyanannyira szeretlek most is - mondom ki egészen halkan. - A világon mindennél jobban.
Magamhoz szorítom, amikor sírni kezd, belekapaszkodik a nyakamba és hangosan, szívettépően zokog.
- Hiányzik a kisbabám - nyüszíti, beletúrok a hajába és a mellkasomhoz szorítom az arcát, megszakad a szívem, és jobban utálom magam, mint bármi mást. Ígéretet teszek magamnak, hogy mindent megadok neki, amit csak akar, azt is amit nem mond ki, bármi áron. Az arcomat beletemetem a hajába és nekem is megrázkódik a vállam, én őt ölelem magamhoz, ő pedig engem, és elcsodálkozok azon, hogy hónapokon keresztül életben maradtam enélkül.
- Bocsáss meg! - könyörgök. - Bocsáss meg nekem, Cica!
Kezei közé veszi az arcom, egymáshoz préseli kissé megduzzadt ajkait és aprókat bólint.
-Te is nekem - simogatja kecses ujjaival az arcom, és könnyáztatta pofiját az enyémhez préseli.
Magamba szívom a bőrének és hajának finom illatát, hosszú idő után megtalálom a helyem a világban, vele kell lennem.
Puha ajkait rászorítja az enyémre, szédülök, de ez a jó szédülés, az a fajta, amikor tudod, hogy valami szörnyen jó dologban van részed. Apró kezével végigtapogat, felfedezi a területét, míg én bátortalanul vezetem végig a kezem kerek csípőjén és az oldalán. Nem akarom megijeszteni, sem rávenni valami olyasmire, amire esetleg nem áll készen, és bár szeretném érezni a kezem alatt mindenét, hogy megbizonyosodjak róla, ez a valóság, hagyom magam az irányítása alá kerülni, akármilyen nehéz is.
Ajka lassan lecsúszik az enyémről és mindketten mély levegőt veszünk, résnyire nyitom a szemem és felmérem az arcát. Ajkait elnyitja, nem nyitja ki a szemeit, helyette feljebb csúszik a combomon és én hagyom, hogy egymáshoz simuljunk, kevés dolog van amit ennél jobban szeretnék.
- Cica - simogatom a tarkóját, mire lassan rám emeli a tekintetét. - Meddig... meddig akarsz elmenni? - kérdezem esetlenül.
- Nem tudom - harap az alsó ajkába, lehajtja a fejét, így az összes haja az arcába hullik. Kezét az enyémre helyezi, ami a derekán pihen, és végigsimít rajta, majd leveszi róla, és két kezébe fogja. Mutatóujját végighúzza rajta keresztben, nagy szemekkel vizsgálja, és ráilleszti az övét, ami sokkal kisebb és sokkal szebb, mégis tökéletesen összeillenek.
- Most már hozzád érhetek? - mosolyodok el, és behajlítom a hüvelykujjam, hogy megsimogassam a kezét.
- Igen - leheli csendben.
Magamhoz ölelem, bátrabban, a haja kellemesen csiklandozza az arcom amikor újra megcsókoljuk egymást. Minden pontjához szeretnék hozzáérni, mert az egyik legnagyobb csapás amivel lesújtott rám, az pont az volt, hogy visszautasította az érintésem. Megfogom az arcát, hogy érezhessem a puha bőrét, majd lassan, behunyt szemekkel, a finom illatát szimatolva csúszok le a nyakára. Összerezzen, kicsit megugrik, majd halkan kuncogni kezd és felhúzza a vállát. Imádom ezt a hangot, a nevetése visszhangzik a fülemben, és az orrommal szándékosan csikizem meg az érzékeny bőrt, hogy újra hallhassam.
- Nee - tol el kicsit magától, és széles mosollyal az arcán néz rám.
A szám elnyílik a gyönyörűségtől, szőke haja lágy hullámokban keretezi kipirult arcát, kék szemei megteltek élettel, élénk rózsaszín ajkai édes mosolyra húzódnak.
- Gyönyörű szép vagy - nézek a szemébe, közben a mutatóujjamat végighúzom az arcélén.
Kicsit elpirulva piszkálja az ingem gallérját, majd levezeti a kezét a mellkasomra és a gombokat babrálja. Úgy tűnik, hogy teljesen a gondolataiba merül, pedig talán nem is, mert néha felpillant rám és elmosolyodik. Az egyik gombot elgondolkodva kibújtatja a lyukból, az anyagot az ujjai között gyűrögeti, míg én magamban azt kívánom, bárcsak engedné, hogy én is ilyen zavartalanul piszkálgathassam a ruháját. Csak a húzást veszem észre, aztán újra érzem a száját és akaratlanul is belenyögök a gyönyörbe, levegőért kapok amikor megérzem a feszegető ujjait, ahogy egyre türelmetlenebbül gombolja ki az ingem, aztán mindkét kezét a mellkasomra simítja.
- Cica - tolom el magamtól finoman, nehogy azt higgye, hogy visszautasítani akarom. - Minden oké?
Az ajkát beszívva bólint, a hüvelykujjával gyengéden simogatja a mellkasom egy kis területét, amitől libabőrös leszek.
- Én csak... - szólal meg bizonytalanul. - Nem is hiszem el, hogy itt vagyunk, hogy te itt vagy.
- Itt vagyok - cirógatom az arcát -  nem is megyek el, és te sem fogsz, úgysem hagyom - mosolygok rá.
Megcsókolom, az inget lesimogatja a vállamról, míg én a derekát fogom át szorosan.
- Mondd el, meddig mehetek el - nyögöm ki nehezen.
- Nem tudom - pihegi.
Finoman felemelem és a hátára fektetem, megtámasztom magam a feje mellett, ő pedig szétnyitja a lábait és átöleli a csípőm.
- Ez rendben van? - lehelem az ajkaira.
- Kevés - sóhajtja, mosolyogva puszilom meg a homlokát, hosszú ideig rajta tartom a szám, aztán lejjebb csúszok az orra hegyére.
-  Mira? - halkan, behunyt szemekkel hümmög. - Egyetlen szavadba kerül, hogy abbahagyjam.
- Nem kell szabályokat hoznod - simogatja a tarkóm. - Csak csókolj már meg, és menjünk tovább!
Ellenkezés nélkül teljesítem a kívánságát, nem kérdezem meg magamtól, hogy azért akar-e velem lenni, mert hiányoztam neki, vagy azért, mert teherbe akar esni, esetleg egyik sem, vagy épp mindkettő. Nem érdekel, vele akarok lenni, mert hiányzott, és azt akarom, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, amilyen volt, ha terhes akar lenni, én mindent megteszek az ügy érdekében amit csak tudok, megteszek bármit, csak mostantól hadd ébredjek mellette minden reggel.

~Mira Hemmings~

Ha ránézek két okból szorul el a torkom, az egyik a félelem, a másik pedig az öröm és izgatottság. Szeretnék minden negatív érzelmet bezárni egy dobozba és kidobni, megszabadulni tőlük örökre, ehhez pedig mindössze az agyamat kell elhallgattatni, a testem tudja a dolgát és remegve keresi a párját, csak néhány gonosz gondolat zavar össze.
- Cica - suttogja a fülembe, megemelem a hátam, hogy az oldalamnál matató keze hozzáférjen a ruhám cipzárjához. - Levehetem? - leheli.
-  Már nem lenne kezed, ha nem akarnám - kuncogok, az arcom a nyakához érintem és megpuszilom.
- Ez megnyugtató - mosolyog rám őszintén, mielőtt megcsókolna.
Átölelem a nyakát, hagyom hogy felhúzzon és megremegek, amikor nagy kezével végigsimít a csupasz hátamon. Óvatosan, kínzóan lassú mozdulattal, centiméterenként haladva tolja le a ruhám vastag pántját, és a felszabaduló területekre helyezi a száját. Megmarkolom a haját, a rövid tincsek folyton kicsúsznak az ujjaim közül, egy pillanatra megáll a lefelé útjában és kissé homályos tekintettel néz fel rám.
- Szabad?
- Liam - nyöszörgöm, és én magam bújnék ki belőle, ha nem ragadná meg a kezem. - Mindent szabad.
- Mindent? - nyel nagyot, a szembogara hatalmasra tágulva fürkész.
- Mindent - simogatom gyengéden az arcát. - Csak ígérj meg nekem valamit, és tartsd is be.
- Bármit - vágja rá gondolkodás nélkül.
- Soha ne hagyj el - sütöm le a tekintetem - ha szeretsz, akkor ne. Tudom, hogy szörnyű vagyok, de...
- Ezt soha többé ne mondd - biccenti fel a fejem. - Te vagy a legjobb, ami valaha történhetett velem.
- Te meg egy sorscsapás vagy - nevetek, és a szavaimat ellenzem azzal, hogy folyamatosan simogatom a bőrét.
- Tudom - mosolyog rám - és soha nem fogsz megszabadulni tőlem.
Talán rosszul döntök, vagy talán a legjobban, amikor másodjára is elhiszem az ígéreteit, de egy valamit biztosra tudok, mégpedig azt, hogy nem tudom többé visszautasítani, nem tudok már úgy tenni, mintha nem szeretném, mert nem tudom nem szeretni. Ez bonyolult, és nem tudom, miért van, de feladom a küzdelmet ellenne.
Lassú mozdulatokkal, sokszor mély levegőt véve lehúzza a ruhát a combomon és miután a földre ejti percekig gyönyörködik valamiben, mielőtt az ajkait az enyémekhez préselné. A kezem végigtapogatja a hasát, ami izmosabb lett, végighúzom a mutatóujjam a V-vonalán, melyre válaszul halkan az ajkaim közé nyögve előretolja a csípőjét. Megfontolt mozdulattal pattintom ki az övcsatját, próbálom magam nem a kezéhez lökni, amikor egyikkel benyúl a harisnyám dereka alá. Segítek neki lehúzni, majd az összegubancolódott csomót leejti valahová.
- Lekapcsolom a lámpát - aprót bólintok, és miközben feláll végigheveredek az ágy közepén. A szemeim le sem tudom venni az egyelőre mesterséges fényben úszó testéről, a nadrágja az övcsat tartásának hiányában lecsúszik, kivillan az alsója. Leoltja a villanyt, és amikor a félhomályban megfordul mindketten csendben méregetjük a másikat, a számban összefut a nyál, látva a gyönyörű felsőtestét, ő pedig hirtelen végigfuttatja a kezét a haján. Talán sosem látott így, ennyire sosem szolgáltattam ki magam, és mutattam meg a hibáim, mégis most néz rám a leginkább úgy, mintha a valaha látott legszebb teremtmény lennék.
- Annyira szép vagy - suttogja szinte önkívületben, és apró lépeseket tesz felém. Zavarba kellene jönnöm, az lenne a tőlem várható reakció, de amit érzek az egy kellemes görcs a gyomromban, ami először nagy rándulással összezsugorodik, majd feloldódik, amikor a lábaim közé térdel. 
Azzal, hogy lekapcsolta a villanyt olyan, mintha a világot kapcsolta volna ki körülöttünk, elhal minden nem létező zaj, csak a légzését hallom és érzem a fülemnél, mielőtt a szája újra az enyémhez simulna. Az arcomtól halad lefelé, levezeti a tenyerét a vállamra, onnan pedig óvatos mozdulatokkal eljut a hasamig, és rásimítja a tenyerét. Felgyorsul a légzésem, ezt észrevéve a kezét átvezeti a derekamra, a probléma nem azzal van, hogy megérintette a hasam, hanem azzal, hogy ott bent nem lakik már senki, akinek éreznie kellene a kezét. Végigsimítom a hátát, hogy a megfeszült izmai újra felengedjenek, majd ameddig tudom, a kezemmel tolom le róla a nadrágot. Megemeli magát, egyik kezével megtámaszkodik fölöttem, míg a lábammal a bokájáig húzom, végül pedig ő maga rúgja le.
- Cica - suttogja.
- Nincs semmi baj - fejtek ki nyomást a tarkójára, hogy visszahúzzam.
- Oké - mosolyodik el, és megérinti az alsó ajkam. - De nálam nincs... nincs nálam óvszer - nyel nagyot, és félve néz a szemembe.
- Nálam sem - pislogok rá rémülten.
- Én csak nem gondoltam, hogy akarod majd...
Halkan felnevetek, mert mi mást tehetnék? Nem fogok sírni, amikor nagyon úgy néz ki, hogy végre győztem saját magam felett. Ő is elmosolyodik, homlokát az enyémnek dönti és megpuszilja a szám.
A lábaim átkulcsolom a csípőjén és magamhoz irányítom, mindkettőnk lélegzete elakad, amikor a vékony anyagokon keresztül érintkezünk, csakhogy én ezzel már most sem érem be, kell, hogy minden porcikámban fizikailag érezzem. Megfogja a derekam és óvatos mozdulattal hozzám dörgölőzik, a szemeim tágra nyílnak és hozzá feszítem magam, elakadó lélegzettel temeti az arcát a vállam és a nyakam közé, majd hirtelen felkapja a fejét és kirántja a fiókot. 
- Ezt nem hiszem el - morgolódik csendesen.
- Liam - ejtem ki halkan. - Nem fogsz elmenni?
- Nem, nem, dehogy megyek el - nyílnak nagyra a szemei, és csókokat nyom az arcomra. - Itt maradok.
Nem érti, hogy mire gondolok, én pedig nem mondom el, csak magamhoz húzom, és erőt fejtek ki a mellkasára, hogy megforduljon. A combjára ülök, barna szemeivel szinte szenvedve néz, miközben vágyakozva simít végig a csípőmön. Hátranyúlok, kikapcsolom a melltartóm, és hallom ahogy elakad a lélegzete, amikor a pántok lecsúsznak a vállamon. Felhúzza magát és a karjait körém fonja, a mellkasom az övéhez tapad, érzem a zavart pislogását a szempilláinak simogatásából a nyakamon.
- Nem azért kérdezted - állapítja meg.
- Nekem nem baj - harapdálom az alsó ajkam.
- Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok - suttogja az ajkaim közé. - Hol a buktató?
Megrázom a fejem, nem akarok tovább beszélgetni. Egyszerre fojt meg a közelségével, és kapok ismét levegőt, amikor a testével az ágyba présel, helyeselve lököm a simogató kezei felé a csípőm, hogy megszabadítson az anyagtól. Rengeteg emlék fut végig a fejemben, majd minden megáll, mint amikor az EKG heves, felfelé nyúló vonalaiból egyszerre csak egy egyenes vonal lesz. Megáll minden, és betölt ő, a nehéz légzése, az izgatottság, ami köztünk vibrál, aztán ő maga. Lehajtja a fejét, mert tudja, hogy szeretem, ha az arcunk összeér, és most is beletúrok a hajába. Ajkaim elnyílnak, és kihasználja az alkalmat, hogy miközben összeráncolt homlokkal lassan belém hatol, az ajkaink összeérnek, és a szájában érezheti egyre gyorsuló légzésem. A teste eltávolodik tőlem egy kissé, de a szemeit nem veszi le rólam, a testem megfeszül, és a mellkasom felemelkedik, hátam meggörbül amikor teljesen bennem van, és a feje hátrabicsaklik az érzéstől. Olyan régen nem volt már részem ebben, és volt amikor azt hittem, nem is lesz többé, most mégis itt vagyunk.
- Bébi - suttogja pihegésre nyílt ajkaim közé. Forró a fejem, és a bőröm, ahol érintkezünk, a szemeim fennakadnak mielőtt lehunynám őket, mozgásra ösztönzöm. Vele akarok lenni, akarom, hogy bennem legyen, hogy teljesen érezhessem minden pontját, és soha, de soha többé nem akarom elengedni,
Gyorsul a légzésem, ahogy kihúzódik, majd gyengéden újra belém temetkezik. A karja megremeg a fejem mellett, összeszorított fogakkal, lassan, újra és újra megismétli az előbbit, én pedig remegek alatta, és a lábaimat a lehető legszorosabban fonom köré. Beletúrok a hajába és magamhoz húzom, kinyitja a szemeit és csodálva nézi az arcom, mielőtt megcsókolna, puhán finoman, mohón, majd amikor elszakadunk egymástól ajkait az államra vezeti, onnan a nyakamra, gyengéden megcsípve az érzékeny bőrt.
Elszorul a torkom, és könnyek gyűlnek a szemembe, de most nem azért, mert szomorú vagyok, hanem éppen azért, mert minden így a legjobb, és most, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz döbbenek rá, mennyire borzalmas volt távol lenni. Két kezembe fogom az arcát és megcsókolom, érzi a forró könnyeket rajta, melyeket a hüvelykujjával bocsánatkérően elsimít.
- Mi a baj? - fürkészi aggódva az arcom.
- Semmi - rázom a fejem, és mosolyra húzom a szám. - Csak nem tudtam, hogy ennyire szeretlek.
Döbbenettől elnyílt ajkait lassan összezárja, és elmosolyodik, a karjaink egymás köré fonódnak, a testi érzések csak másodlagosak amellett, hogy mi megy végben az összekapcsolódó lelkünkben, és mennyire szépnek találom magunkat. Szép, mert nem tudom, hol érek véget én, és hol kezdődik ő, mert az ujjaink ragaszkodóan egymásba fonódnak, és mert hallom a fülemben a nevem szerelemtől fűtött változatát egy elhaló nyöszörgés kíséretében arról, mennyire szeret.
Egész éjjel éberen fekszünk egymás karjaiban, nem alszok, mert félek, hogy reggel amikor felébredek nem lesz itt mellettem, és azt hiszem, ő is pont azért pislog maga elé a sötétben, mert fél tőle, hogy elmegyek. Csakhogy nekem eszem ágában sincs lelépni, és azt hiszem, még ha aludna is, de megpróbálkoznék vele, azonnal felébredne, hiszen akárhányszor csak megmozdulok, vagy mélyebb levegőt veszek, a teste megfeszül és erősebben fogja a kezemet, úgyhogy belenyugszom abba, hogy sosem szabadulok tőle, és ez a belenyugvás békességgel tölt el. 

2016. február 19., péntek

88.rész Új

Sziasztok!:)
Igazából nincs túl sok mondanivalóm, de mégse akartam csak úgy feldobni a részt, mert mióta hazaestem azon dolgozok, hogy a lehető legjobbat rakjam fel. 
Remélem mindenkinek jól telt a hete és minden rendben, és azt is remélem, hogy tetszeni fog nektek a rész. <3
Már csak 2.
Nessa.x

Kezd elegem lenni a hidegből és a hóból úgy, hogy csak átgázolok rajta és semmi mást nem csinálok vele, amit elterveztem. Hangosan felsóhajtok amikor a meleg, csirkeszagú helyiségbe belépve kis híján átesek három tekintélyes méretű madáron, amik a nyíló ajtó előtt táboroznak. Amikor becsapom az ajtót az egyiknek majdnem levágom a fejét vele, amit kidugva a résen kémlel a havas tájra.
- Ha kimész innen átélheted a gyorsfagyasztás kellemes élményét még tollas állapotban - mormolom, miközben igazából halálra vagyok rémülve. Ha lecsaptam volna a fejét, és elkezdett volna nekem itt vérezni össze-vissza, biztos, hogy nekem is befellegzik.
Elhajtom őket a lábam körül és egyesével végigjárom a fészkeket, amik most eléggé üresek, mindössze néhány tojás kerül a kosaramba, és megállapítom, hogy igencsak megcsappant a tyúkok száma a nyárhoz képest. Nem akarom tudni, hogy melyik kotkodácsoló vadállatot sütögeti épp most Mrs. Wood, és azt hiszem, ma nem csak hogy nem fogok az asztalnál enni, enni sem fogok.
- Éhesek vagytok? - bolond vagyok, mert egy csapat tyúkhoz beszélek, de ezeken a madarakon kívül nem nagyon tudok máshoz szólni.
A legközelebbi kibontott zsákból kiveszek egy lapátot, közben a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, és mialatt azon vagyok, hogy a lapátot megtöltsem kukoricával, egy apró, szürke valami rohan el a lábam mellett.
Sikoltva ugrok fel, kukoricaszemek szóródnak szét körülöttem miközben ordítva rohanok el onnan, remélhetőleg ellenkező irányba az idegen élőlénytől. A tyúkok őrülten rikoltozva rohangálnak fel-alá míg én szünet nélkül sikoltozva torpanok meg az egyik sarokban, és bámulom a köztük száguldozó valamit.
Az ajtó kivágódik és megpillantom az arcát, de ahelyett, hogy először a pokolba kívánnám, hálás vagyok, mert kiment innen.
- Patkány! - üvöltöm teli torokból, óriási szemekkel kutatja az élőlényt, ami megcélozza a kijáratot és a lába mellett kifut a hóba. Arrébb ugrik, majd nagy léptekben elindul felém, és most önszántamból, pánikolva kapaszkodok meg a vállában és rántom fel a lábaim. - Vigyél ki! Vigyél el innen! 
Elkapja a rúgkapáló lábaim a térdemnél és magához szorítja a remegő testem, minden végtagommal görcsösen kapaszkodok belé, miközben felkapja a kosarat és kivisz. Beletemetem az arcom a kabátjába, egyre feljebb és feljebb húzom magam nehogy véletlenül is leérjen a lábam.
- Minden rendben, Cica, kihoztalak, kint vagy - túl bele a hajamba és a vállához fogja a fejem, míg a másik karjával a fenekem alatt tart, és egyre messzebb visz onnan.
- Egy patkány volt - zihálom, az ujjaim belemarnak a kabátjába amikor megáll, és megpróbál leereszteni.
- Nem, csak egy egér volt, nem patkány, nyugodj meg - vált lassú sétára, és éppen csak nem kezd ringatni a karjaiban. Nem jut eszembe mennyire bizarr is ez, túlságosan lefoglalnak a lassan jelentkező pánikroham tünetei.
- Gyűlölöm ezt a helyet! - sikoltom. - Gyűlölöm, és haza akarok menni!
- Tudom - mormolja közel a fülemhez.
- Otthon óriáspókok vannak, de itt meg kígyók, patkányok, meg, meg...
- Csak egy egér volt - mondja furcsán nyugodt hangon. - Egy apró kisegér, Mira, nem bántott volna.
Csukott szemekkel nyelem az oxigént, a ruhájának furcsa szaga van, mint egy lónak, de emellett érzem a parfümjét, és frissen borotvált arcának arcszesz illatát is. Meglepő, mennyire érzékeny az orrom erre.
- Tegyél le! - utasítom, és amint leér a lábam két lépést hátrálok. - Miért vagy mindig ott, ahol én?!
- Nem voltam - néz a szemembe. - Az istállóban voltam Stephennel, kérdezd csak meg tőle, a bokszokat takarítottuk, amikor hallottalak. Pokoli ahogy sikoltozol - rázza a fejét.
- És miért rohantál oda? - méregetem karba tett kezekkel.
- Szeretnéd, ha hazudnék?
- Mi? - ráncolom a szemöldököm. - Ha azt akarod mondani, hogy azért, mert azt remélted hogy levetettem magam a tetőről, akkor igen, hazudj kérlek.
- Nem - néz rám kerek szemekkel. - Tudod miért rohantam oda? Lehet, hogy te örömmel hallgatnád ahogy én üvöltök, de én képtelen vagyok elviselni a sikoltozásod, és egy pillanatra minden megfordult a fejemben. Halálra rémített a lehetőség, hogy valami történt veled, úgy sikoltozol, mintha ölnének.
- De - nyitom el a számat, és sután felteszek egy kérdést - miért?
- Mi miért, Mira? Miért ijedtem meg? Azért, mert szeretlek, és mi lenne, ha mondjuk nem próbálnál okokat keresni arra, hogy vitatkozhass velem?
Összerezzenek, az elmém leáll annál a szónál, hogy szeret, és nem értem a mondat többi részét.
- Köszönöm, hogy kihoztál - motyogom, és hátat fordítok neki.
- Szóval most elmész - szólal meg. - Ha nem vitatkozol velem, akkor nem szólsz hozzám. Emlékszel azokra az időkre, amikor tudtunk egymással beszélgetni? Amikor felhívtál és elmesélted, hogy milyen napod volt?
- És most mit akarsz, hogy meséljem el neked részletesen, hogy mennyire utálok itt lenni? Belefűzhetem azt is, hogy mekkora csalódás voltál számomra?!
- Elmondhatod - kerül meg, és megáll előttem - de magamtól is pontosan tudom.
- Akkor nincs miről beszélgetnünk.
- De van - kapja el a karom, mielőtt elhúzhatnék mellette. - Pont hogy van, Mira, és ha hagyod hogy elmondjam mindketten elhúzhatunk innen még az Újév előtt.
- Nem - vágom rá. - Most pedig engedj el. Azt mondtad éjjel, hogy nem akarsz veszekedni, és bármennyire is abban a hitben élsz, hogy én akarok, nem így van, úgyhogy hagyj békén.
- Miért nem? - erősködik. - Nem kérek semmit, csak hogy hallgasd meg a történteket az én szemszögemből. Nem kell, hogy ugorj a nyakamba és bocsáss meg mindent, ha nem akarsz, csak annyit szeretnék, hogy ha véget akarsz vetni annak ami köztünk van, úgy tedd, hogy tudod mi játszódott le bennem.
- Már véget vetettem ennek - nézek az arcába makacsul.
- Úgy, hogy azt hiszed, egy utolsó rohadék vagyok, akinek a barátnője egy gyerekkel már nem kellett, de ez nem így van.
- Hagyd abba, légyszíves!
- Legalább csak azért tedd meg, hogy hazamenjünk.
- De nem bírom! - kiáltom. - Nem bírom végighallgatni, mert tudom, hogy én min mentem keresztül, és nem akarok emlékezni rá!
- Tudom, hogy mit csináltam veled, Cica - szorítja az oldalamhoz mindkét karom, és a homlokát az enyémhez feszíti. Levegőért kapkodva dermedek meg, nehogy közelebb hajoljon. - Tudom, és gyűlölöm magam miatta, de nem akarom, hogy így emlékezz rám. Nekem te vagy a legjobb, ami valaha történt velem, nem akarok neked én lenni a legrosszabb.
- Hadd menjek el - rázkódok meg, és a szoros ujjai ellenére átölelem magam. - Kérlek szépen.
Az arcomon végigcsorog egy forró könnycsepp, a megtett útját kellemetlenül csípi a hideg, de felmelegíti a következő. Az ujjai meglazulnak és elereszt, miközben döbbenten néz rám.
- Sajnálom - motyogja zavartan. - Ne sírj - nyújtja felém a kezét, ami végül félúton megáll a levegőben.
Megdörgölöm az arcom és halkan szipogva pillantok fel rá.
- Én is sajnálom, nem is tudod, hogy mennyire, de nem vagyok képes erre a beszélgetésre.
Nem szól semmit, én pedig megfordulok és elmenekülök, mert az a könnyebb, de hosszabb útvonal, és én folyton ezt választom.
Az elkövetkezendő 2 napban már nem csak én kerülöm őt, hanem ő is engem, ha véletlen mégis összefutunk, vagy egyszerre indulnánk fürdeni, az egyikünk visszavonulót fúj, így nem keresztezzük egymás útját. Elvégzem a rám bízott feladatokat, aztán elrejtőzöm a szobámban, vagy elmegyek sétálni.
Az év utolsó napjára is pont ezek a terveim, legalábbis addig, amíg Stephen fülön nem csíp.
Mióta láttam azt a patkányt és elpanaszoltam a találkozásomat vele nem küldtek a csirkékhez, cserébe sepregethetek az istállóban, vagy a havat hordhatom el a járdáról.
- Mira! - kiáltja, meglepetten emelem fel a fejem, az apja kezébe nyomja a lova kantárját és még gumicsizmában is könnyed léptekkel kocog felém. Valósággal sokkol, hogy hozzám igyekszik, mert önszántából nem nagyon teszi, és én sem hívom a barátomnak.
- Tessék? - bámulok rá, nem számítok többre annál, hogy vigyek be még gyújtóst, vagy adjak friss szalmát vagy vizet a juhoknak.
- Este bemegyek a városba Szilveszterezni, nincs kedved neked is jönni?
Az ajkaim megdöbbenve nyílnak el, majd gyorsan összezárom a szám.
- Én... nem tudom, nem hiszem.
- Liamnek nem mondtam, ha ettől tartasz - mosolyog rám.
- És hova akarsz menni? - pislogok rá bizonytalanul.
- Van egy country bár a városban, tudom, hogy ez nem igazán a te stílusod, de egész jó hely.
- Kivel lennék? Nem ismerek itt senkit - húzogatom a kesztyűmet. A county clubbról öreg, szakállas, perverz cowboyok jutnak eszembe.
- Dehogynem ismersz, engem - húzza vigyorra a száját.
- Jó, de rajtad kívül... - vizsgálom, és próbálok jeleket keresni, hogy nem egy randira próbál elhívni.
- Jön a barátnőm is, biztosan összebarátkoztok majd - próbálom olyan gyorsan elrejteni a meghökkent arckifejezésem amilyen gyorsan csak lehet.
- Neked van barátnőd? - szalad ki a számon.
- Van, nem gondoltad volna, mi? - mosolyog, és kissé erősebb lesz az akcentusa.
- De, csak meglepődtem - mosolygok vissza.
- Gyere el, ha pedig nem tetszik akkor hazahozlak.
- Oké - sóhajtok fel, azért megyek bele, mert az a Mira amelyik felszállt arra a repülőre, ami eltévesztette az célt, belement volna.
- Este 9-kor indulunk - figyelmeztet, majd az apja után kocog.
Egészen addig nem jön meg igazán a kedvem ahhoz, hogy elmenjek, amíg az írországi Szilveszteremre vásárolt ruhában és magassarkúban ki nem lépek a szobámból, karomon a frissen mosott kabátommal, Liam pedig éppen akkor csoszog ki a fürdőszobából. Megtorpan és a szemei óriásira kerekednek, a csípőjére tekert törülköző után kap és látom, hogy mekkorát nyel. Lesétálok a lépcsőn, mintha észre sem vettem volna, holott a szívem a torkomban dobog. Valamiféle bizarr elégedettséged érzek, azt a fajta kárörvendést, hogy "nesze, ezt veszítetted el", és már menni akarok, hogy érezze csak rosszul magát.
- Érezzétek jól magatokat! - köszön el nagy mosollyal Mrs. Wood. - Úgy örülök, hogy Stephennel mész, Mira!
Visszamosolygok, összegombolom magamon a kabátom és megigazítom a csizmám.
- A barátnődet hol vesszük fel? - követem apró lépésekben Stephent, a kezeimmel megpróbálom felfogni a hulló hópelyheket, hogy ne áztassák el a begöndörített tincseim. 
- A városban - nyitja ki előttem a kocsi ajtaját. - Szerintem kedvelni fogod.
- A kérdés az, hogy ő kedvelni fog-e engem - húzom el a szám, miközben beülök, ő pedig becsapja az ajtót.
- Nat mindenkit kedvel - huppan le mellém.
- Nat? - ráncolom a homlokom.
- Natalie - mosolyodik el, és ahogy kimondja a nevet a hangjába különös gyengédség költözik.
- Mióta vagytok együtt? - kérdezem óvatosan. Nem akarok túl személyes lenni, kettőnk közül én vagyok az, akinek a párkapcsolatát mindenki nagy képernyős tévén nézheti, talán ő inkább megtartja magának, mint ahogy én is tenném, ha lehetne.
- Igazából nagyon régóta ismerjük egymást, még általánosból, de mindig csak barátok voltunk - vonja meg a vállát. - Miután hazajöttem New Yorkból összefutottunk a városban, beültünk egy kávéra, és egyszerűen így alakult.
- Kedves lány lehet - mosolygok magam elé. Stephen története az én kis képzeletbeli tündérmesém, ami velem még nem történt meg. Én összejöttem az öcsém legjobb haverjával, aztán a másikkal is egy farmon összezárva.
- Sajnálom a veszteséged - szólal meg hirtelen. - Már akartam mondani, csak nem tudtam, hogyan és mikor.
A torkom hirtelen kiszárad és csak pislogni tudok.
- Én...
- Nem kell válaszolnod - kanyarodik rá a rögös földútról a városba vezető kövesútra. - Csak akartam, hogy tudd.
- Köszönöm - tördelem az ujjaim. - Liamet miért nem hívtad?
- Akkor jöttél volna?
- Nem - motyogom - de azt sem értem, hogy engem miért hívtál. Azt hittem, nem kedvelsz.
- Mert bezárkózol magadba, és nem is akarom tudni, hogy mik mehetnek végbe a fejedben. Szükséged volt rá, hogy elgyere, és egyébként te sem tűntél úgy, mint aki annyira vágyik a társaságomra.
- Bocsánat - pislogok rá. - Nagyon bunkó voltam.
- Én is - fordítja felém a fejét és elmosolyodik, lassan megjelennek a házak, amelyek még karácsonyi fényekben úsznak. - De itt a lehetőség az újrakezdésre.
Aprót biccentek, megáll egy ház előtt és járni hagyja a motort, miközben kitárja az ajtót.
- Mindjárt jövök - mondja, majd ki is pattan és felszalad a teraszra vezető lépcsőn. Valamiért elgondolkodtat amit mondott, de mielőtt az agyam igazán belelendülne egy apró termetű lány robban ki az ajtón és Stephen nyakába csimpaszkodik. Nagyot nyelve fordítom el a fejem, az ilyesmire nem igazán voltam felkészülve.
- Hátraüljek? - kérdezem Stephent, de addigra Natalie már elfoglalja a hátsóülést.
- Maradj csak - mosolyog rám vidáman, természetesen világosszőke, vállig érő haj keretezi kerek arcát. - Annyira örülök hogy megismerhetlek! Natalie vagyok - köti be magát, és kinyújtja felém a kezét.
- Mira - fordulok felé barátságosan, és elfogadom a kezét. - Én is nagyon örülök.
- Elképesztően énekelsz! - néz a szemembe csodálattal.
- Köszönöm - mosolygok rá.
Natalie többet beszél, mint a barátja, és sokat nevet, de nem idegesítő módon és ok nélkül.
- Voltál már country clubban? - kérdezi, amikor Stephen talál parkolót és kiszállunk.
- Nem hinném.
Megvárja a barátját és összefűzik a kezüket, egy pillanatra feleslegesnek érzem magam, harmadik keréknek, de Natalie újra csacsogni kezd úgy, mintha régi barátnők lennénk.
- Ne ítélj első látásra - mondja, amikor belépünk, és az arcomra kiül a sokk. A hely pont olyan, mint amilyeneket a cowboyfilmekben láthatunk, de nem is ez zavar, hanem hogy középkorú férfiak nevetnek nagyokat a bárpultnál, ahol cowboykalapot viselő nők szolgálnak ki, miközben hangszórókból gyors countryzene lüktet.
És hogy borzalmasan kitűnök az emberek közül magassarkúban és csillogós miniruhában, kalap és mellény nélkül.
- Én azt hiszem...
- Adj egy esélyt neki, Mira - tanácsolja Stephen, és aprót bólintok, mert miért ne? Mit veszíthetek? Az ég világon semmit, így pedig talán elmondhatom, hogy az új esztendőt valami új dologgal kezdem.
Így hát leülök közéjük, megerőltetem a pozitív gondolataimat és úgy tekintek a helyzetre, hogy a két új barátommal eljöttem megünnepelni az új évet, új emberek között, új helyen, a régi szarságok nélkül.
- Mit csinálnak? - kapom fel a fejem, amikor egy csapat lány felpattan és kitörő lelkesedéssel fogad valami számomra ismeretlen dalt. A Hannah Montana film jut eszembe róla, mert pont úgy kezdenek tapsolni, és egyszerre táncolni.
- Gyere! - kapja el a kezem Nat, és lerángat a bárszékről.
-Natalie, ez nem jó...
Megáll az egyik lány mellett, a kezemet szorongatja, nehogy elmeneküljek, vidám mosolyt villant rá és tesz egy ügyetlen lépést.
- Gyerünk, Mira, élvezni fogod! - szorítja meg biztatóan az ujjaim, mígnem végül sóhajtva, nevetve engedek az unszolásának. Jól megfigyelem a lépéseket, minden mozdulatot eltárolok az agyamban, aztán már csak visz a lábam. Ami a legmeglepőbb, hogy tényleg élvezem, csípőre tett kezekkel ugrándozok együtt a többi lánnyal, magával ragad a jókedvük.
- Ugye jó volt? - nevet rám kimelegedve Nat, és megölel.
- Igen - nevetek vissza, és magamhoz szorítom. A társaságában döbbenek csak rá igazán, mennyire hiányzik, hogy legyen egy barátnőm, aki belerángat az ilyesmibe. - Köszönöm.
- Nem lesz végig ilyen, bulizni is fogunk - biztosít, miközben visszamegyünk a barátjához, aki mindkettőnk elé 1-1 poharat csúsztat.
- Ez csak kóla, de ha akarod akkor rendelhetsz valami mást.
- Nem, ez jó lesz, köszönöm - húzom magam elé a poharat és beleiszok. - Szóval itt valami vad buli is lesz?
- Aha, 11 körül elhúznak az öregek és a miénk a hely.
Mialatt elfogyasztjuk az üdítőnket az idősebb vendégek valóban szépen elsomfordálnak. Sötétségbe borul a hely, a countryzenét lekeverik, helyette a hangszórókból felüvölt valami gépzene, néhányan pedig azonnal berobbannak a szabad térre táncolni. Furcsa ezt látni, nem ilyen körülményekhez vagyok szokva, de tetszik, és abban is teljesen biztos vagyok, hogy senki nem fog rólam képeket készíteni.
Natalie lerángatja a székről a barátját, kérdő pillantással néz rám, de a fejemet rázom és intek, hogy menjenek. Megcsodálhatom, hogyan tekeri az ujjai köré ez a lány Stephent, pedig csak bolondozik vele és nevetnek, a mozdulataiban nincs semmi illetlen, a fiú mégis imádattal néz rá. Lehajtom a fejem, a szívószálammal megkavargatom a maradék üdítőt, bezzeg a mi kapcsolatunk Liammel nem ilyen volt, nem is vagyok biztos benne őket látva, hogy volt-e benne egyáltalán valami normális. A szívem mélyén viszont tudom, hogy számunkra az volt, lehetett volna jobb és szebb, ha mindig együtt tudunk lenni, de szerettük egymást, pont úgy, ahogy ők ketten. Nem akarok rá gondolni, de megzavarni sem akarom a gerlepárt, úgyhogy kérek még egy kólát és fejben elkezdem összegezni a jókat, amik ebben az évben történtek velem. Rendbe jött a kapcsolatom az öcsémmel, megszabadultam Christiantól és Seth-től, és a legjobb az Niall, minden amit együtt csináltunk. Lezárnám ennyivel, de érzem, hogy így nem jó, mert a szívem üvölti, hogy hazugság, Liam volt a legjobb, viszont a jó emlékek mellett bőven kaptam általa rosszakat is. De miért ne emlékezhetnék csupán egy rövid ideig csak a jókra? Arra ahogy nevetett, és ahogy megnevettetett, hogy beszélt hozzám miközben én a világ másik felében a telefonnal a fülemen már aludtam, ahogy megölelt, megcsókolt, ha újra láttuk egymást, az arckifejezése ilyenkor. Az illata, érintése, a karkötőm medáljait piszkálgató ujjai, a puszijai az arcomon és a fejemen, mialatt a mellkasán pihentem, és adott nekem valakit, akinek az elvesztése a világ legnagyobb fájdalmát okozta, mert mindennél jobban szerettem az alatt a rövid idő alatt, amíg az enyém volt.
- Gyere táncolni, Mira! - ugrándozik mellém Natalie, kiszakít a gondolataimból és azonnal húzni kezd az emberek közé. Nagyokat pislogva térek vissza a jelenbe és követem, belerángat valami olyanba ami ismerős, de mégsem ismerem, mert nem vagyok hozzászokva a környezethez, és ahhoz sem, hogy az emberek nem rontanak oda hozzám, és ami a legkülönösebb, hogy senki sem akar összeesni részegségében, én pedig teljesen józanul mosolygok és nevetek. Megismerem Stephent, akivel hetekig éltem együtt, de sosem gondoltam róla többet, mint Mrs. Woodék istállószagú fia, aki bunkómódon elfoglalja előlem a fürdőszobát, egyébként meg keresztülnéz rajtam. 
Hozzánk csapódik néhány fiú, a barátai, és Natalie barátnői, akik mindannyian nagy mosollyal és erős akcentussal köszöntenek, teljesen közvetlenül, és még azért sem méregetnek furcsán, mert a kissé csillogó, rövid ruhámmal kitűnök közülük. 
- Hozok pezsgőt! - kiabálja Stephen, ebből arra következtethetek, hogy mindjárt éjfél. 
1 évvel ezelőtt ilyenkor Ashtonhoz simulhattam részegen, és nem emlékszek az éjféli csókunkra, most pedig egy csapat idegen között álldogálok, várva, hogy egy hatalmas sóhajtással elengedhessem ezt a pokoli évet.
Csakhogy Mira Hemmings életében nem mennek ilyen egyszerűen a dolgok.
Abban, hogy kinyílik az ajtó és bejön valaki semmi furcsa nincs, az emberek folyamatosan ki-be járkálnak, a furcsa az, hogy hirtelen borzongás fut végig rajtam és égnek merednek az apró hajszálak a tarkómon. Megfordulok, és óriási, gyors pislantásaim ellenére látom, ahogy óvatosan, mégis sietve tolja el az útjába kerülő embereket, egy ideig csak nézem, fel sem fogom, hogy felém közeledik ilyen megállíthatatlan hévvel. Nem kerül el, nem változtat irányt, és mire eljut az agyamig, hogy azért, mert egyenesen hozzám igyekszik, éppen csak hátat tudok fordítani és egyetlen lépést tenni a menekülés érdekében, mielőtt az ujjai a csuklóm köré fonódnának, és határozottan vissza nem fordítanak. A mellkasának ütközök és a meglepetéstől az összes oxigén kiszakad a tüdőmből, de nincs időm pótolni egy mély lélegzettel, mindkét kezével megfogja az arcom, megrándulok és szabadulni próbálok, de az ajkát az enyémhez préseli. Csapkodok a kezeimmel, vergődök, próbálom ellökni magamtól, de nem ereszt, én pedig lassan megérzem a puha, meleg ajkakat az enyémen, az ujjainak gyengéd, nyugtató simogatását, miközben ütlegelem.
- Azt mondtad, nem tudsz végighallgatni - motyogja alig elválva a számtól - úgyhogy megmutatom, hogy mit érzek, és mi lenne, ha az eszed helyett most az egyszer a szívedre hallgatnál? - hüvelykujjával óvatosan végigsimítja a szívem fölötti csupa bőrt, mire összerázkódok.
- Összetörted - lehelem, és felpillantok rá. Olyan erősen tart, és olyan szorosan, hogy az együttműködése nélkül sosem fogok elszabadulni, hiába csapkodok, és úgy tűnik, az új barátaim közül senkit sem zavar, hogy jól láthatóan az akaratom ellenére szorongat így.
- Tudom - dönti a homlokát az enyémnek, nehezen veszek levegőt ilyen közelségben vele, úgy pedig főleg, hogy az előbb csókolt meg hónapok után. - De összerakom, csak egy esélyt adj.
- Honnan kellene tudnom, hogy nem teszed meg megint? - csuklik el a hangom.
- Nem tudom, hogy neked honnan kellene tudni - hunyja be a szemét - de én tudom, hogy nem létezek nélküled, és soha többé nem akarlak elveszíteni, egyetlen másodpercre sem akarok távol lenni tőled.
Megrázom a fejem, a tehetetlenségtől a sírás kerülget, azt kéri, hogy hallgassak a szívemre, míg a fejemben óriási piros lámpák villognak, hogy ne csináljam.
Beletúr a hajamba és magához húz, a testem egy része ellenreakcióba lép, a kezeim a mellkasához feszítem, ellenben a térdeim megroggyannak és elnyílnak az ajkaim, ő pedig sunyi módon kihasználja ezt. Az ajkai óvatosan simítják meg a szám, félve, tökéletes ellentétben azzal, ahogy csapdába ejt a kezei közt, az orromon mély levegőt veszek, olyan szerencsétlenül, mintha életemben először csókolna meg valaki, aztán megmarkolom a kabátját és még közelebb rángatom magamhoz, karjaimmal körbefonom a nyakát és mohón visszacsókolom. Az egész testemen áramütésszerű érzés cikázik végig attól, ahogy a nyelve találkozik az enyémmel, a számtól indul és a lábujjaimban végződik. A távolból éljenzést hallok, koccintást, zajokat, de mindez csak háttérzaj a kettőnk kialakult kis burkában, hirtelen megint ott találom magam, ahol hónapokkal ezelőtt is voltam, hogy nem létezik senki és semmi rajta kívül.
- Ne - vájom bele a körmeim a mellkasába, amikor elhúzódna. - Ne, ne engedj el!
- Soha - fúrja bele az arcát a hajamba, és minden végtagjával körém fonódik - soha többé.