2015. december 30., szerda

81.rész Megmentő

Sziasztok!:) 
Rögtön a közepébe is vágva, így az év utolsó napján kezdeném is azzal, hogy köszönöm. Köszönöm a támogatást, a kommenteket, a megértést, hogy elviseltetek, és minden mást, amit kaptam, és minden nap kapok tőletek.
2015 nem lett a kedvenc évem, sőt. Eddig mindig sikerült megtalálnom a jót minden évben, és most is megtalálom, hiszen lettek szép emlékeim, közülük a legszebb Bécs, és hogy lehetek annyira szerencsés, hogy már másodjára láttam a fiúkat, és Harry áldozott rám 10 másodpercet az életéből. Viszont minden mást beárnyékol valami, ha történt velem valami jó, akkor előtte, és utána is sorozatban értek a csapások, így amikor éjfélt üt az óra, valószínűleg sóhajtok egy nagyot megkönnyebbülésemben, hogy végre vége ennek a pokoli évnek, és reménykedek benne, hogy 2016 valami jobbat hoz.
Annak ellenére, hogy többször is szétcsúsztam az utóbbi 12 hónapban, vagy talán már előtte is, ami mindig biztos volt számomra az az, hogy ha feltettem az új részt, ti mindig itt voltatok, éppen ezért jelentenek rengeteget a kommentek, vagy csak az, ha askon kérdeztek tőlem valamit, mert így tudom, hogy érdeklek valakit, és tudok valami olyat csinálni, amit szeretnek az emberek. Hálás vagyok, amiért itt vagytok nekem, és olvassátok a blogomat, akkor is, ha kések a részekkel, úgy is, hogy nem tudok időben válaszolni a kommentekre, és sokszor még csak arra sincs kapacitásom, hogy írjak valamit a rész elejére.
Sokszor tehernek érzem írni a blogot, 81 rész közül körülbelül 50-et a kollégiumi emeletes ágyam tetején, félig alvó állapotban írtam este 11-kor, de semmit, és megismétlem, az ég világon semmit nem adnék ezért cserébe, akkor sem, ha reggel alig tudok felkelni, és néha már az őrületbe kerget Miranda. Csaknem 4 évvel ezelőtt életem második legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy írni kezdtem az első blogom, ami nem született volna meg az első nélkül, ami az volt, hogy rákerestem a fiúkra youtube-on. 
A blogolásban találok menedéket, általa kaptam új barátokat, élményeket, és olyasfajta támogatást, amit máshonnan sosem kaphatnék, és ezt sosem fogom tudni eléggé megköszönni nektek, mindenkinek, aki valaha megnyitotta valamelyik blogom, és akár csak egyetlen sort is, de elolvasott.
Kívánom, hogy az új évetek legyen csodálatos, boldog, élményekben gazdag, és ígérem, hogy amíg tudok, én 2016-ban is itt leszek, remélem, hogy nem egyedül.
Vigyázzatok magatokra, és egymásra Szilveszter éjszaka, és jó szórakozást! <3
N. xx
~Mira Hemmings~

Nem tudom, miért jöttem ide, talán csak mert nem akarok egyedül lenni a lakásban, miután ő ott járt, kísértenének az emlékek. Leülök a székre a gépek közé, amiket sosem tudtam használni. Bárcsak képes lennék rá, akkor bezárkózhatnék az üvegfal mögötti szobába, és elénekelhetném a dalaimat úgy, hogy meg is maradnának. Nem nyúlok semmihez, egyrészt, mert talán elrontanék valamit, másrészt pedig mert nem akarom, hogy tudják, itt jártam. Furcsa módon nem sírok, pedig a megjelenése, és a veszekedésünk nem hagyott hidegen, most csak egyszerűen nem tudom, mit érzek, azt sem tudom, hogy komolyan gondoltam-e, amit mondtam neki, viszont a célom elértem, elment, és fájdalmat okoztam neki. Lassan körbefordulok a székkel, azért szeretek itt lenni, mert itt fontosnak érzem magam, ha beállok a mikrofon elé mindenki arra törekszik, hogy a javamat szolgálja, és ne keresztbe tegyen nekem, még ha csak azért is csinálják, mert fizetnek érte. Az itt elkészült dalaim miatt élem ezt az életet.
Visszafordulok a gépek felé, tudom, hogy az egyik számítógépen van egy "M. Hemmings" mappa, amin a már felvett, késznek nyilvánított, vagy csak felénekelt dalok vannak, egy egész lemez Liamről.
Elkezdek azon tűnődni, hova mehetett, amikor úgy elrohant, már majdnem éjfél, én itt ülök órák óta, ő pedig csak úgy elrohant, Niallt meg elküldtem. Fel kellene hívnom, de hirtelen nem tudom, kit. Mindkettőjüket, Nialltől bocsánatot kellene kérnem, amiért elküldtem, Liamtől megtudni, hogy hová ment, talált-e szállást, de mit mondhatnék, ha talált, és mit, ha nem?
Feldühödök, mert rájövök, hogy ő sem aggódott értem, amikor kirúgott a házából, őt sem érdekelte, hogy én találok-e szállást, vagy az utcán, esetleg az udvarban alszok. Tudom, hogy ez az egész már lerágott csont, de van, amit az ember nem tud elfelejteni, és én ezt nem tudom.
Felállok, felveszem a kabátom, és amikor leoltom a villanyokat elfog a félelem. Összeszorul a mellkasom, a torkom, a szemeim előtt alakok táncolnak a sötétségben, és olyan hangokat hallok, amik valójában nincsenek is. Az ujjam a kapcsolóhoz passzírozom és a falnak dőlök, miután újra felgyúlnak a fények. Nem akarok egyedül maradni a sötétben.
Kisietek az épületből, viszont mielőtt becsapnám magam mögött az ajtót még leoltom a villanyt, a félelem nem elég indok ahhoz, hogy pocsékoljam az áramot.
Lehajtott fejjel sietek végig az úton, az utcai lámpák gondoskodnak a nyugalmam egy részéről, de már egyáltalán nem akarok egyedül lenni, beszélnem kell valakivel. Niall telefonja kicsöng, megkönnyebbülten lélegzek fel, amikor felveszi, de a hangja más, és máshogy szól hozzám, mint ahogy szokott.
- Szia - szólítom bizonytalanul. Tudom, hogy csúnya volt azt mondanom neki, hogy keresse meg az öcsémet, főleg azok után, amik történtek köztünk, de adni akartam egy esélyt Liamnek.
- Szia - válaszolja vidáman. - Eszedbe jutottam?
- Sajnálom, hogy elküldtelek, én...
- Semmi baj! - nevet fel, a hangjába cinizmus vegyül. - Semmi baj, Miranda, vágom én, ennyi volt, kicsit pótoltam Liamet, de jött az eredeti, úgyhogy már nem kellek.
Miranda... Nem Mira, Mack, Mackenzie, Kenzie, vagy egyéb idétlen becenév, ebből tudom, hogy igenis van baj, és megértem.
- Niall, ittál valamit? Hol vagy? Gyere haza, kérlek! - a hangom egyszerre aggódó, és könyörgő. Félek, hogy elveszítem őt, minden nap attól félek, hogy egyszer már nem lesz itt, nem visel el többé, kinyitom a szemem reggel, és nem fog ragaszkodóan magához ölelni, vagy a hasán fekve szuszogni mellettem, mert megun, elege lesz. - Ne haragudj, nem tudom, miért csináltam, de kérlek, gyere haza és beszéljük meg.
- Nem - vágja rá makacsul. - Hol van Liam?
- Elküldtem - túrok a hajamba. - Nem vele voltam, Niall...
- De igen! - hördül fel, a háttérből zajt hallok, ismerős hangokat. Rájövök, hogy egyik kérdésemre se válaszolt, nem tudom, hogy hol van, kivel, és nyilvánvalóan részeg. - Vagy... összevesztetek, ugye? És most menjek, hogy... - hirtelen már nem ő beszél, dulakodás hangját hallom, és Niall hőbörgését, de már távolabbról.
- Mira? - a szemeim elkerekednek, ugyanakkor megnyugszok, mert az öcsém az.
- Veletek van? - hunyom le a szemeim egy pillanatra, és lelassítok.
- Igen, nem kell aggódnod miatta, minden oké. Jól vagy?
- Azt hiszem - nyelek nagyot. - Miért részeg?
- Iszogatunk a srácokkal, nem csak ő az - a lelkem fokozatosan megnyugszik. Luke nem részeg, azt észre venném, és benne bízhatok, vigyázni fog rá. - Mi történt? Liammel vagy?
- Nem - túrok a hajamba. - Kiborított, mondtam valamit, mire elrohant. Niall haragszik rám, ugye?
- Túlzás, hogy haragszik, csak aggódott - lehajtom a fejem, átkozom magam, amiért nem tudok vezetni, nem kéne gyalog rohangálnom, amikor munkán kívül akarok eljutni valahová, de eszembe jut Niall heves tiltakozása, és a szavai. - Mira, mi történt köztetek?
Beszívom a hűvös éjszakai levegőt, mindjárt a lakásomnál vagyok, és úgy néz ki, egyedül fogom tölteni az éjszakát, őt nem kérhetem meg, hogy jöjjön át, mert a többieket ismerve akkor elszabadul a pokol.
- Nem tudom- Luke - motyogom, beszívom az alsó ajkam, amit alig 24 órával ezelőtt Niall tett meg. - Nem tudom, mi csak...
- Szereted?
- Persze, hogy szeretem! - kiáltom, majd rémülten kapom a szám elé a kezem, és körbenézek. - Mármint úgy, ahogy... nem tudom, nem tudom - kétségbeesetten ejtem le a kezem, megszaporázom a lépteim.
- Nem akarlak ezzel terhelni, Mira, de gondolkodnod kellene rajta, hogy mit akarsz. Nem hülyítheted Niallt, ha még mindig Liamet akarod.
- Tudom, én nem akarom... Nem bántanám szándékosan - csuklik el a hangom.
- Tudom - válaszolja megértően. Szeretném, ha itt lenne, és megölelhetném, elmondhatnék neki mindent úgy, hogy nem kéne attól tartanom, hogy valami nagy hülyeséget követek el. - Nyugodj meg, jó? Nem kell most semmivel sem foglalkoznod, vigyázok Niallre.
De mi van Liammel?
- Mondd el neki, hogy nem akartam bántani - suttogom.
Biztosít róla, hogy így lesz, majd elbúcsúzunk, miközben én átvonszolom magam a lakóház előterén és beszállok a liftbe. Szörnyen kimerültnek érzem magam, és zaklatottnak, már bánom hogy azt mondtam, amit, mert ezzel talán Niallt is bajba kevertem, és nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy hol van Liam.
A lakás üres, és sötét, amint belépek az az első dolgom, hogy minden helyiségben felkapcsolom a villanyt, majd bezárom az ajtót, és elindítok egy lemezt, hogy ne legyen túl nagy a csend. Elhúzom a fürdést, Niallel egy lakásban túl kínosnak érezném, ha sokáig lubickolnék, így viszont megpróbálok egy pozitív dolgot találni abban, hogy egyedül vagyok.
Felveszem a fotelból a szöszi legjobb barátom egyik ledobott pólóját és belebújok, fáradt vagyok, mégsem tudok aludni, lefekszem, a nyakamig húzom a takarót és még a villanyokat is leoltom, csak egy kislámpát hagyok égve, de nem megy. Annyira megszoktam már, hogy Niall mellettem van, de előtte itt volt Luke, és valamikor kettőjük előtt Liam.
Felvonszolom magam a lépcsőn, az ágyamban való szenvedés helyett más módszert választok arra, hogy kikapcsoljam az agyam, mégpedig, hogy leülök a zongorához. Talán a legkevesebbet ezen a hangszeren játszok, azt nem tudom megmondani, miért, de ha egyszer leülök hozzá, akkor nehezen állok fel. Céltalanul nyomom le a billentyűket, a fejemben kutatok valami után, amit eljátszhatnék, de jelen pillanatban egyik zeneszerző darabját sem találom megfelelőnek, így akaratlanul is az egyik saját dalomat kezdem játszani. A céltalanság lassan összeáll, és ahogy az agyam felismeri az alapot, szinte magától nyílik el a szám, és kezdek egyre hangosabban énekelni. Úgy érzem, meg kell osztanom egy kicsit az emberekkel az érzelmeim, talán kapok néhány jó szót, biztatást, és amúgy is nagyon régóta alig foglalkozok valamit a rajongóimmal, ha egyáltalán vannak még olyanok. Lemegyek a laptopomért, majd vissza fel az emeltre, és a padlóra telepedek. Nem őrlődök azon, jó döntést hozok-e, vagy hogy szabad-e ezt csinálnom, akár szabad, akár nem, megteszem, feltöltöm a dalomat itunesra, mert ezt szeretném, mert az enyém, és azt csinálok vele, amit akarok.
Felmegyek twitterre, csak most szembesülök vele, mennyire elhanyagoltam a követőimet, és tulajdonképpen mindent. Írok néhány sort, megosztom a linket, és figyelem a reakciókat, rövid időn belül mosoly kúszik az arcomra. A rajongóimat szorgos kis hangyákhoz tudnám hasonlítani, akik feladatuknak érzik, hogy a lehető legtöbb zenei listán első legyen az aktuális dalom, youtube rekordokat döntenek, szavaznak rám ahol csak tudnak. Olvasgatom amiket írnak, válaszolok, az életem néhány percre visszatér azokba az időkbe, amikor sokkal gyakrabban tettem ezt. Szemöldök ráncolva nyúlok a telefonomért, a torkom elszorul egy pillanatra, de nem Niall az, a szám legkevésbé sem ismerős, és szúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit akarhat valaki éjjel 1-kor.
- Igen? - emelem a fülemhez a fülemhez a készüléket. Nem szokásom bemutatkozni, ami talán bunkóság, de sosem tudhatom ismeretlen számok esetében, hogy ki hív, és vajon engem keres-e, vagy csak téves. Jobb nem elárulni, ki vagyok, így is gyakrabban kell számot cserélnem, mint szeretném.
- Jó estét kívánok! Elnézést a késői zavarásért, a Városi Rendőr főkapitányságról telefonálok, Daniel Plumberman vagyok, Miranda Hemmingssel beszélek?
- Én vagyok - nyelek nagyot, a homlokom a térdemnek támasztom, a gyomrom mazsolányira zsugorodik.
- Az egyik barátja egy kis zűrbe keveredett, és az ön telefonszámát találtuk meg elsőként ausztrál körzetszámmal. Érte tudna jönni?
- Megtudhatnám, kiről van szó, és miféle zűrbe került? - a szemeim előtt lepörögnek a lehetőségek, de az egyiket azonnal kizárom. Niall Luke-kal van, bár nem tudom, hol, de vele van, nem kerülhet bajba amíg a józan öcsém vigyáz rá, talán máskor együtt csinálnának valami hülyeséget, de most nem. Egy lehetőség van.
- Liam James Payne, ittas állapotban verekedésbe keveredett, a többit inkább személyesen osztanám meg magával, ha hajlandó érte jönni.
Nagyot nyelek, fel sem merül bennem, hogy nem megyek érte, de azért tudni szeretném, mi történne, ha mégsem mennék.
- És ha nem megyek?
- Akkor az éjszakát a fogdában tölti, és később kihallgatjuk.
- Fogdában? - kerekednek el a szemeim. - És később... ha hazahozom, akkor nem történik semmi?
- Akkor is kihallgatjuk, de ne aggódjon, vannak enyhítő körülmények, legrosszabb esetben is megússza az úr egy nagyobb összegű pénzbírsággal - óriási nyomástól szabadulok meg, ahogy ezt kimondja.
- Amint tudok, ott leszek - ígérem.
Felpattanok a padlóról, mindent otthagyok ahol van, és lerohanok a lépcsőn. Nem tudom, hogy dühös legyek-e, vagy aggódjak, mert bajba keverte magát, ráadásul akkorába, hogy rendőrségi ügy lett. A pénzbírság semmi ahhoz képest, amit a menedzsmenttől kapni fog, de inkább az, mint hogy börtönbe kerüljön.
Magamra kapom az első utamba kerülő ruhadarabokat, szűk, fekete farmert, pólót, belebújok a legmocskosabb tornacipőmbe és lekapom a fogasról a kabátom, majd amikor zárom az ajtót döbbenek rá, hogy nem tudok mivel elmenni érte, nincs kocsim. Idegesen járkálni kezdek, a fülemhez emelem a telefont és könyörgök, hogy Luke minél hamarabb felvegye.
- Minden rendben? - kezdi, furcsa módon akárhányszor felhívom, ez az első kérdése.
- Segítened kell - túrok a hajamba. - Ashton ott van?
- Igen - válaszolja, meg sem próbálja titkolni a meglepetést a hangjában.
- Ivott már valamit? - magamban reménykedek, hogy nemmel válaszoljon. Ashton az egyetlen esélyem, és tudom, hogy bunkóság őt megkérni erre, de nincs más választásom.
- Igen.
- A francba! - csattanok fel, és zaklatottan a lift felé trappolok.
- Mit akarsz tőle, Mira? Történt valami?
- Szükségem van egy kocsira - a lift ajtaja egy csengetés után kinyílik, belépve a homlokomat nekidöntöm a fém falnak. - Liam csinált valami hülyeséget, és bevitték a rendőrségre - kimondva annyira szörnyűnek hangzik számomra, mintha azt mondanám, hogy egy gyilkos mászkál a lakásom előtt.
Az arcomra döbbenet ül ki. amikor elröhögi magát.
- Luke, ez nem vicces! - támadom le. - Érte kell mennem!
- Mit csinált? - próbálja elfojtani a nevetését.
- Verekedett - zihálom, észre sem veszem, hogy lassan a sírás szélén vagyok.
- Akkor üljön csak le egy éjszakát, kit érdekel, reggel úgyis elengedik.
- Engem, engem érdekel! Nem hagyhatom ott!
- Miért nem? Ez semmi ahhoz képest, amin te átmentél miatta, ő most a saját hibájából ücsörög ott, mert idióta volt. Miért foglalkozol vele?
- Mert miattam ment el! - szinte már kiabálok. - Az én hibám!
- Nem, és ezt fejezd is be! - mondja határozottan. - Lehet, hogy mondtál valamit, és belegázoltál az érzékeny kis lelkébe, de nem te mondtad neki, hogy verekedjen össze valakivel. Maradj szépen otthon, és nyugodj le, semmi baja nem lesz.
- Nem érted - sírom, miközben kirontok az ajtón. Ő sem hagyna ott engem, akármekkora hülyeséget csinálnék a saját hibámból, vagy máséból, ő is ugyanúgy megőrülne a tudattól, hogy ott töltsem az éjszakát, mert fontos vagyok neki. Megpróbálhatnám tagadni, de nekem is fontos Liam, annak ellenére, hogy hányszor, és hogyan bántott, mik történtek, azt nem tudom elfelejteni, amink valamikor volt. Mindegy, hogy hogyan, de elhozom onnan, ha gyalog kell bemennem érte, és úgy hazatámogatnom, akkor megteszem, Luke is tudja, és mindenki más is tudná.
- Apu? - suttogom.
- Mira? Minden rendben? - kérdezi álmos hangon, a háttérből anya halk dünnyögését hallom. Nem keverném bele őket, ha nem lenne muszáj.
Nagy levegőt veszek, hogy sírás nélkül elmondjam, mit csináltam már megint. Az öcsémmel ellentétben ő nem ellenkezik, és nem próbálja megmagyarázni, miért ne menjek érte, csak biztosít róla, hogy perceken belül itt lesz értem.
Megkönnyebbülten guggolok le ott, ahol éppen állok, fogalmam sincs, mit fogok kezdeni vele, ha kihozom onnan, beszélgetnünk kell majd, tudnom kell, miért csinálta.
Apa autója majdnem közvetlenül ott áll meg, ahol vagyok, nagy lépésekben szelem át azt a néhány métert és bepattanok mellé.
- Köszönöm - sóhajtok fel, hátratúrom az arcomba lógó hajam, és hálás puszit nyomok az arcára. - Ne haragudj, Luke nem volt valami segítőkész.
- Jobb is, ha kimarad belőle, még mindig nagyon dühös.
Az ajkamat beszívva fordulok az ablak felé, és nekidöntöm a fejem, a rendőrségre készülök bemenni azért, hogy kihozzam a barátom, vagy az exbarátom, nem is tudom, mi ő már nekem, mindenesetre ez nem valami olyan, amit naponta csinálok, és nem is szeretném, ha rendszeres lenne.
- Nem akarod elmondani, mi történt? Nagyon gyorsan elhadartad, a felét sem értettem.
- A felét nem is tudom - motyogom, a csillagokat nézem, ahogy tegnap éjjel is tettem. - Mondtam valamit, amivel tudtam, hogy megbánthatom, elrohant, és most telefonáltak.
- Niall hol volt? - fordul felém meglepetten.
- Megkértem, hogy menjen el Luke-hoz - nyelek nagyot. Fejmosást várok, vagy legalább egy kis szidást, hogy nem kellett volna ezt tennem, de nem szól, csak megfogja a kezem és megszorítja.
- Szeretnéd, hogy bemenjek veled? - kérdezi, amikor megáll a rendőrség nagy, számomra most rémisztőnek tűnő épülete előtt. Ide bűnözőket hoznak, rablókat, tolvajokat, gyilkosokat, nem olyan fiúkat, mint Liam.
- Menni fog egyedül - rázom meg a fejem, és kinyitom az ajtót, viszont mielőtt kiszállnék mégis felé fordulok. - Lehetne, hogy kedves legyél vele?
- Nem terveztem mást - nevet rám, visszamosolygok, majd kiszállok.
A kezeim remegnek, nem túl reális magatartás ez egy olyan embernél, mint én.
Szerencsére nem kell túl sokat kérdeznem, vagy mondanom, megmondják, hogy hova menjek, és a dolgom már csak annyi, hogy bekopogjak egy ajtón, megpróbáljam menteni Liamet úgy, ahogy tudom, aztán hazavinni.
- Szabad! - kiáltja, valószínűleg az a férfi, aki felhívott.
A szemeim akarva, akaratlanul azonnal Őt találják meg, az érkezésemre felpillant, az ajkamba harapok, hogy ne szisszenjek fel. Nem sokkal a szeme alatt, és az állán, élénk színű, kékeszöld folt van, az alsó ajka felszakadt, megduzzadt, és még véres, ennek ellenére makacsul préseli őket egymáshoz és elfordítja a fejét. Közelebb érve megpillantom az ölébe ejtett kézfejét, az ujjpercein a bőr néhol felszakadt és véres, az öklének hasonló színe van, mint az arcának.
- Jó estét! - fogadom el a felém nyújtott kezet, ezúttal bemutatkozok. - Mira Hemmings.
- Jó estét, kér egy teát?
- Elfogadom - ülök le a szabad székre Liam mellett. Nem hajlandó rám nézni, még mindig részeg, érzem a belőle áradó alkohol szagát, és nehezen tartja meg a fejét. Elveszem a teát és a kezeim közt melengetem a forró bögrét, nem tudom, mit kellene tennem, legszívesebben azonnal felhúznám, és kitámogatnám innen Liamet. - Mi történt? - bököm ki esetlenül.
- Körülbelül másfél órával ezelőtt küldtek ki egy autót az egyik elég rossz hírű szórakozóhelyhez. A barátja elég rendesen helyben hagyott egy drogdílert.
Egy pillanatra lehunyom a szemeim, nem kell elmondania a történteket ahhoz, hogy tudjam, hol járt Liam, és a tippem is megvan arra, kit verhetett meg, és miért, csak azt nem tudom, honnan tudja, ki "látott el" engem a rövid füvezős pályafutásom alatt.
- Ki volt az?
- A neve Ryan Sanders, és egy ideje már keressük - nem tudja titkolni a szája sarkában megjelenő kis mosolyféleséget, amit egy kicsit megnyugtatónak találok. Belekortyolok a teába, ami egy kicsit lecsillapítja az idegeim. - Elvégeztünk egy kis vizsgálatot a fiatalemberen, de a meglehetősen magas véralkoholszinten kívül más probléma nincs vele, így azt a lehetőséget kizárom, hogy bármi köze van hozzá, főleg úgy, hogy angol állampolgár.
- Mert neki nincs is semmi köze hozzá - vallom be, valószínűleg mindketten tudjuk az igazat, de kötelességemnek érzem elmondani. - Nekem volt.
- Többet nem lesz - mormolja összefolyó szavakkal Liam. Legszívesebben megfognám a sebesült kezét és megpróbálnám meggyógyítani, miattam csinálta, minden szempontból én voltam az oka ennek az egésznek, annak is, hogy elment, és annak is, hogy most itt ülünk.
- Én csak annyit szeretnék tudni, hogy mi történhet - nézek könyörgően a férfire, minél hamarabb ezen az ajtón, és az egész épületen kívül akarom tudni magunkat. - Ha megbírságolják, kifizetem, már most.
- Hagyd abba, hogy úgy teszel, mintha érdekelnélek - felé kapom a fejem, felszakadt ajkát gúnyosan elhúzza, a pillantása sértett. Nem foglalkozok vele, nem fogok itt leállni veszekedni, vagy megmagyarázni, hogy igenis érdekel.
- Igen hálás lehet a hölgynek, Mr. Payne, nélküle egy nem túl kellemes szobában töltené az éjszakát.
Felhorkant, de nem szól vissza, amiért őszintén hálát adok. - Küldeni fogunk egy csekket, de ettől függetlenül holnap nem lenne rossz, ha tenne egy beszámítható vallomást.
Aprót bólintok helyette is, nem akarok ennél többet tudni, miután megkapom a végszót, vagyis, hogy ha nincs több kérdésem, elmehetünk, Liam felé nyúlok, hogy segítsek neki felállni, de elhúzza a kezét és haragos pillantást vet rám.
- Nem kell a segítséged - dünnyögi, majd feláll, és az ajtó felé indul. A járása bizonytalan, rosszul vagyok attól, ahogy botladozik, mert bármelyik pillanatban eleshet. Szorosan mögötte lépdelve terelgetem ki az épületből, néha megáll és mély levegőt vesz, majd tovább indul, viszont amikor lépcsőhöz érünk a pólójába markolva megállítom.
- Hadd segítsek! - kérem, magában morogva áll meg, eligazítom az egyik karját a vállamon és lassan elindulunk.
- Mi ez a nagy törődés? - gúnyolódik, amikor apa kiszáll a kocsiból és a segítségemre siet.
- Nem én voltam, aki nem törődött veled - jegyzem meg halkan, és a lefelé biggyedő ajkamba harapok. Apa besegíti a hátsó ülésre, eközben magamban folyamatosan hálát adok, amiért nem olyan haragtartó, mint a fia, vagy én...
A lakásomhoz vezető rövid út alatt Liam feje lebukik, és talán elalszik, próbálom kitalálni, mit csináljak most, de nem igazán van ötletem.
- Segítesz felvinni? - kérdezem bizonytalanul, a válasz mindössze egy kurta bólintás, és valami mosolyféleség, majd szinte a vállán hozva a részeg exbarátomat, követ.
- Megleszel egyedül? - kérdezi az ajtó előtt állva, majd mikor kitárom beengedem magam előtt.
- Persze - motyogom. - Tedd az ágyra, légyszi.
- Nem kell - kapja fel a fejét, és hirtelen küzdeni kezd a segítség ellen. - Nem megyek oda, amikor Niallel ott...
- Liam, Niall még mindig csak a legjobb barátom - sóhajtok, bár már közel sem vagyok biztos benne, hogy amit mondok, az igaz. A tiltakozása ellenére apa az ágyra ülteti, majd várakozva néz rám.
- Köszönöm - dörzsölöm meg az arcom. - És ne haragudj...
- Semmi baj - simogatja meg a hajam, és puszit nyom a homlokomra.
Az ágyamon ülő fiú undorodó arccal gyűrögeti az ágyneműt, máskor talán viccesnek találnám a hisztijét, de most nem.
- Nem maradok itt - bizonygatja, és felállna, de a lába megroggyan és kis híján a padlón köt ki.
- Hova szeretnél menni? - támogatom fel az ágyra.
- El - néz a szemembe.
- Majd elmész, ha jól leszel - válaszolok. Miután biztonságosan újra az ágyon ül, és nem lázadozik, a konyhába megyek, benedvesítek egy tiszta konyharuhát, és visszamegyek hozzá. Nehéz egy helyiségben lennem vele, nehéz hozzáérnem és beszélgetnem vele, még látnom is nehéz, mert a szívem mélyén nagyon is vele akarok lenni, de valami ezt nem engedi. - Megtennéd, hogy együttműködsz, és elfogadod a segítségem?! - csattanok fel, amikor elfordítja a fejét. - A pokolba is, most hoztalak ki a rendőrségről, ne hisztizz már!
Egymáshoz préseli az ajkait és hajlandó felém fordítani a fejét, hátratúrom a hajam, majd óvatosan az álla alá nyúlok és felemelem a fejét, összerezzen, az ajkára rászáradt a vér, és az orrán is láttok.
- Bocsánat - suttogom.
- Nem fájt - mormolja összezárt ajkain át. Óvatosan megtörölgetem az ajkát és az orrát, rádöbbenek, hogy alig veszek levegőt, és kemény erőfeszítésbe kerül, hogy ne kezdjem el simogatni sérült állát.
- Miért csináltad? - kérdezem halkan, leeresztem a kezem, óvatosan leülök az ágyra, és az ölembe veszem a kezét.
- Láttam rólad a képeket, tudom, mit csináltál, és most már azt is, hogy ki adta neked azokat - a szemei szinte izzanak a haragtól, ökölbe szorítja a kezét, amelyet épp óvatosan törölgetek.
Nem válaszolok, az, hogy kimondja, csak megerősít engem abban, hogy valóban én vagyok az oka ennek az egésznek. - Most még jobban haragszol?
- Nem - vallom be halkan.
- Régen haragudtál volna - motyogja. - De adtál volna egy puszit, miután megtörlöd a szám.
Nagyot nyelek, mert igaza van, de nem akarok erről beszélni.
- Kérsz valamit? - állok fel, és a konyhába megyek.
- Nem - mormolja.
Kicsavarom a vizet a ruhából és öntök neki egy pohár hideg ásványvizet.
- Ezt idd meg - adom a kezébe, megvárom, míg megissza, majd visszamegyek a konyhába.
- Nem fogok itt aludni - közli, sokkal jobb lenne, ha inkább nem szólalna meg. - Niall hozzád ért, ugye?
- Nem, Liam - szorítom össze a fogaim, hogy ne csattanjak fel. - Feküdj le, kérlek.
Szófogadóan eldől, kis híján frászt kapok attól, hogy a cipőjét az ágyneműre teszi, végül erre sem mondok semmit.
- Komolyan mondtad? - kérdezi, úgy ejti ki ezt a két szót, mintha a nyelve lezsibbadt volna. - Hogy lefeküdnél vele?
- Nem tudom - kötöm ki a cipőfűzőjét, és lehúzom a lábáról.
- Szerinted nekem nem lehet megbocsájtani? - fészkelődik, nagyra nyílt szemekkel néz rám.
- Leveszed a nadrágod? - kérdezem csendesen, kikapcsolja az övcsatját is mocorogni kezd. Nagyot nyelek, mielőtt segítenék lehúzni, az ujjaim a bőréhez érnek, a pillantását nem hajlandó elszakítani rólam.
- Szóval nem - nevet fel halkan. Megkönnyebbülök, amikor lekerül róla a ruhadarab, gondosan összehajtogatom és a fotelba teszem. - Ha megígérem, hogy nem érek hozzád, alszol mellettem?
- Nem - a hangom megremeg, ahogy kimondom. - Aludj, jó?
Nem válaszol, és én sem szólok, könnyek öntik el a szemem, a fürdőszobába megyek és mély levegőt veszek, megnyitom a csapot, kinyitom a szekrényt, csak hogy azt gondolja, csinálok valamit, viszont amikor kimegyek még mindig éberen pislog maga elé.
- Hol fogsz aludni? - kérdezősködik tovább, kis híján elmosolyodok.
- Nem tudom - vonom meg a vállam.
- Innod kellene valamit - javasolja.
- Nem hinném - nevetek fel halkan. - Van elég részeg ebben a lakásban.
- De - mormogja. - Ha együtt vagyunk részegek, mindig az ágyamban kötsz ki.
Elfordulok, bárcsak elaludna már, vagy bárcsak inkább undok lenne velem, nem pedig minden áron azon lenne, hogy valahogy maga mellé csábítson, és meglágyítsa a szívemet. Ha ez a célja, már elérte, de nem fogom kimondani, az, hogy részegen erőlködik nekem nem elég.
- Ez nem igaz - jegyzem meg halkan, mire kuncogni kezd. Megkockáztatok egy szórakozott mosolyt felé, majd leoltom a lámpát, hátha úgy elhallgat.
- Cica - suttogja, mintha az, hogy nincs fény, azt jelentené, hogy csendesebbnek kell lennie. - Legalább kaphatok egy puszit? Csak az arcomra - kérlel, szerencse, hogy nem látja a szememből kicsorduló könnycseppet.
Nagy levegőt veszek és odalépek hozzá, a sötétben csak az arcának körvonalait látom, esetlenül felemelkedik amikor leülök az ágy szélére. Mozdulatlanná dermed és nem vesz levegőt, amikor az ajkaim egy pillanatra kissé borostás arcához érintem, majd mielőtt elhúzódnék esetlenül átkarol, és közel tart magához.
- Liam - figyelmeztetem.
- Nagyon hiányzol - vallja be halkan, a nyakamhoz bújik és mély levegőt vesz. - Annyira szeretlek, bocsáss meg nekem!
Lefejtem magamról a karjait, bár borzasztóan nehezemre esik nem odabújni hozzá, kicsit arrébb húzni a fejét, hogy megcsókolhassam, és mellette maradni, mégis megteszem, felállok, és elsétálok. Hallom a fészkelődését és nehéz sóhaját, jobb híján a fotelba fészkelem magam, nem túl kényelmes, ruhában főleg nem, de nincs más választásom. Egy darabig mozgolódik, majd a csend nyomasztóan nehezedik ránk, mígnem elalszik, és a lakással együtt a fejemet is betölti a szuszogása.
Átölelem magam, a gondolataim ismét leállíthatatlanok, ha nem kér arra, hogy aludjak mellette, akkor talán most nem akarnék odabújni hozzá, azt kívánom, bárcsak inkább felbosszantott volna, bárcsak tudnék rá úgy haragudni, hogy ne akarnám megcsókolni a miattam megsérült ajkát.
Csendben figyelem, bár fordított esetben én valószínűleg frászt kapnék attól, hogy valaki bámul, a szívemben félig betölti az ott tátongó űrt a halk hortyogása, és hogy a lakásomban van, az ágyamban fekszik. És miattam verekedett, már másodjára.
Csak akkor ébredek rá, mit csinálok, amikor már az ágy mellett guggolok, és a kezem megérinti a haját. Mit fogok mondani, ha felébred, és itt talál? Ennek ellenére képtelen vagyok felállni és visszamenni a fotelba, hozzáérek, és az ép gondolkodásom elveszik. Arra gondolok, hogy neki is mindössze ennyit kellene tenni, ismerem a gyengeségeim, ha felkapna és szétcsókolná a szám, az talán elűzné belőlem a kételyeket és a félelmet, hogy ha egyszer magamra hagyott, akkor megtesz legközelebb is. Lehuppanok a földre, az ujjaim eleinte alig érintik a puha haját, majd egyre bátrabban simogatom, olyan mély álomba merül, hogy azt sem veszi észre, amikor a kezem az arcélére kalandozik, sercegnek a borosták alatta, közben halkan elsírom magam. Annyi bosszúságot okoz, és okozott, mióta belépett az életembe, de már előtte is, mert őt, és az egész "pereputtyát" hibáztattam azért, mert Luke végre kihúzta a fejét a hátsómból, és bedugta az övékébe. De ez legalább vezetett valahová, mert végre a saját sarkukra álltak, mellettem ez talán nem következett volna be.
Az alsó ajkamba harapok, érzem a duzzanatot az arcán, ahová kaphatott egy ütést, bár valószínűleg ezért Ryan sokkal többet kapott vissza.
Elveszem a kezem, letörlöm vele a könnyeim, majd óvatosan felállok. Csak annyit kéne tennem, hogy mellé fekszek, így talán reggel nem akarna kérdezősködni vagy vitatkozni, hanem örülne nekem, és egész nap ágyban maradhatnánk. Az ágyban maradás gondolatától viszont eszembe jut a felajánlása, hogy lehet egy másik kisbabánk, ha ezt akarom, de én nem ezt akarom, akkor sem, ha egyikünk sem tudja visszacsinálni a történteket, és ő ezt nem érti.
Óvatosan kihalászom a másik takarót az ágyról, az illatából érzem, hogy ezzel Niall alszik, már ha egyáltalán lehetséges megkülönböztetni, melyik az enyém, és melyik az övé, amikor végül úgyis egy takaró alatt kötünk ki.
Lekuporodok a fotelba és a nyakamig takarózok, hiányzik a hozzám simuló meleg test, az illata, amely beborít, az arcomat vagy a nyakamat csiklandozó puha haj, és maga a jelenléte, hogy minden alkalommal amikor kinyitom a szemem, mosolyogva néz rám, hátha akkor én is elmosolyodok.
Választanom kell majd, és nem tudom, mit fogok csinálni, nem tudom, mit érzek, ki iránt, és hogyha döntök, az helyes lesz-e. Egyáltalán ki vagyok én, hogy azon gondolkodok, kit válasszak? Képes lennék szétugrasztani egy barátságot, ha Niallel akarok lenni, vagy bántani a legjobb barátom, ha Liammel? Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint hónapokkal ezelőtt volt, amikor egyszerűen eldöntöttük, hogy nincs több veszekedés, és Niallel semmi többek nem voltunk egymásnak barátoknál, akik testvérekként szeretik és védik egymást, de ha ez a lehetőség nincs, akkor azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt volt, hogy elküldtek a farmra, és az életembe szabadították őket.

2015. december 23., szerda

80.rész

Sziasztok!
Ahogy megígértem, itt vagyok, bár nagyon megszenvedtem ezzel a résszel, és a legjobb barátnőm nélkül valószínűleg még mindig csak hisztizve írnám le, majd törölném ki a mondatokat. Lényegében ezt a részt ketten írtuk, és ahogy sok minden másért is, de perpillanat épp ezért, nagyon hálás vagyok, Mindenható Laurám. <3
Bár én már most alig várom, hogy vége legyen ennek a napnak, nem leszek ünneprontó. Nagyon boldog, békés, szeretetben gazdag ünnepet kívánok nektek! <3

N.x

~Niall Horan~

Céltalanul körözök a környéken, várva, hátha megcsörren a telefonom, el sem akartam indulni, mert azt hittem, 2 perc, és már mehetek is vissza, azóta háromnegyed óra telt el, és még mindig semmi.
Nem is tudom, mit érzek, szomorúságot, düht, csalódottságot, holott valószínűleg nem ezt kellene, örülnöm kellene, hogy végül minden jóra fordul köztük, ehelyett nem tudok nem arra gondolni, hogy ebben az átkozott kocsiban kellett volna maradnunk, ott, az autópálya szélén, vagy Sydney helyett Melbourne felé kellett volna vennünk az irányt.
Mikor lettem én egy ilyen önző idióta?
Bár nem terveztem, hogy Luke-hoz megyek, annak ellenére sem, hogy Mira hozzá küldött, mégis azon kapom magam, hogy megállítom az autót a feljáróján, és türelmetlenül megnyomom a kapucsengőt, de nincs szükség rá, mert abban a pillanatban ahogy megnyomom, a kapu rezgő hangot hallatva kinyílik, és belépek rajta.
Bár valószínűleg tud az érkezésemről, mégis bekopogok, majd miután senki nem nyit ajtót bemegyek. A nappaliból kiáltozást hallok, egy autó hangját, szirénázást, és Michaelt, ahogy erre kontrázva torka szakadtából szirénázik ő is. Lerúgom a cipőm és beinvitálom magam. Arról, hogy esetlenül megállok előttük Mira jut eszembe, konkrétan az az éjszaka, amikor egy párizsi hotelban voltunk, és csinált valami apró butaságot, amit az újságok felfújtak, és Liam inkább azoknak hitt, mint neki. Bekopogott, közvetlenül az előtt, hogy aludni akartam volna, amikor kinyitottam az ajtót apró, csipkés hálóingben állt előttem, akkor ez egyáltalán nem befolyásolta a gondolataim abba az irányba, amibe most teszi egy egyszerű póló is. Egy ideig csak néztünk egymásra, abból, hogy nem szólalt meg, és hogy abban az időpontban kopogtatott be, már tudtam, mi fog következni.
Tényleg mindig én voltam az, aki összerakta őt Liam szarjai után.
- Csá, Niall! - üdvözöl jókedvűen Luke. - Mira is veled van?
- Nincsen - dörzsölöm meg a karom. Mindannyian meglepődnek, de Cal tovább rángatja a térdére helyezett kormányt, Michael pedig a szirénázást szüneteltetve okoskodik, hogy mit hogyan csináljon.
- Történt valami? - fürkész Ashton áthatóan.
- Ne vedd magadra, ha mondott valami bántót, szokása - tápászkodik fel Luke. - Így mutatja ki a szeretetét. Kérsz egy sört?
- Kérek - bólintok. Ash arrébb húzódik, és meglöki Michaelt, aki meglöki Calumot, hogy helyet szorítsanak nekem.
- Tényleg ne vedd nagyon komolyan, ha mondott valamit, nem mindig gondolja át a szavainak jelentőségét - próbál vigasztalni, bár nem a legjobb szemszögből, és nem is biztos, hogy a legalkalmasabb személy. - Vagy nem veszett veled össze valamin?
Megrázom a fejem, közben Luke a kezembe nyom egy üveg sört, és nagyot kortyolok belőle, hátha átlendül a témán és nem kell válaszolnom. Mosolyogva nézek a tévé képernyőre, Calum nem bizonyul a legjobb sofőrnek abból ítélve, hogy az autója megpördül a levegőben, majd a hátára fordulva csúszik a pályán.
- Nem akarod megosztani velem, hogy miért vagy itt a nővérem nélkül? - kíváncsiskodik tovább Luke, de amikor felnézek kíváncsiság helyett sokkal inkább aggodalom ül a szemében. - Jól van?
- Persze, nem történt semmi - mosolygok, de még mindig csak néz.
- Oké - dől hátra. - Milyen volt Melbourne?
- Igazából nem jutottunk el odáig - nevetek fel. - Körülbelül 2,5 órára tőle, az éjszaka közepén kifogyott a benzin, úgyhogy az autóban kellett aludnunk.
Mindannyian nagyra nyílt szemekkel merednek rám, majd Michael döbbenten egy kérdést tesz fel.
- Mira hajlandó volt a kocsiban aludni?
- Igen? - nézek körbe értetlenül. - Túl sok más választása egyikünknek sem volt. Vettünk kaját még mielőtt elindultunk, úgyhogy volt mit ennünk, beszélgettünk, meg...
Elakadok, mert rájövök, hogy nem mondhatom el, Luke valószínűleg kiakadna, a többieket nem nagyon érdekelné, ami a jobbik eset, rosszabb esetben megmondanák az igazat, hogy egy idióta vagyok, Ashtonról nem is beszélve, aki 2 évig volt együtt vele.
- Meg? - nógat Mikey.
- Meg jól éreztük magunkat. ennyi.
- Jó - sóhajt fel Luke. - Akkor most megosztanád velem, hogy miért nem mondod el, mi van a nővéremmel, és miért nézel ki úgy, mint aki mindjárt elbőgi magát?
Tátva marad a szám, leginkább amiatt, mert ennyire nem tudom titkolni, hogy történt valami.
- Semmi baj nincs, tényleg, csak... Vendége van.
- Kicsoda? - kérdezi elkomorulva, a szemei mégis meglepetten kerekednek el, amikor kimondom Liam nevét. - Ezt nem hiszem el! - pattan fel. - Nem volt még elég neki?! Odamegyek!
- Állítsd le magad - kapja el a pólóját Ashton, és visszarántja a helyére. - Mira már nagylány, és ha eddig nem keresett, akkor valószínűleg nincs semmi baj.
- Mit akar tőle? - préseli ki összeszorított szájából.
- Amit eddig is, gondolom - vonom meg a vállam.
- És Mira hajlandó volt vele maradni?
- Elküldött - bököm ki nehézkesen, újra a számhoz emelem a sört és nagyot kortyolok belőle. - Körülbelül másfél órája, úgyhogy valószínűleg minden oké.
Lassan bólint, idétlenül tépkedem a bőrt a körmöm körül mígnem Calum váratlanul megtöri a csendet egy nagyon egyszerű kérdéssel.
- És mi miért nem örülünk ennek?
- Jó reggelt, Cal! Emlékeztetnélek az elmúlt hetek történeseire az ikertestvérem életéből - kezd mézesmázos hangon gúnyolódni Luke. - Az, akivel jelen pillanatban van, teherbe ejtette, amivel nekem semmi gondom lenne abból kiindulva, hogy Mira akarta a babát. Csakhogy aztán közölte, hogy nem kell neki a gyerek, kirakta a szűrét...
- Oké, persze, értem, hogy dühös vagy, tesó, de ha Mira megbocsájt neki, akkor neked sem kéne balhéznod.
- Nem balhézok! - kiáltja felháborodva.
- Ha ez megnyugtat, nem hagytam volna ott, ha nem tudnám, hogy most már készen áll rá, hogy beszéljen vele - motyogom, mire lassan bólint.
- Én csak nem akarom, hogy megint elkezdődjön elölről ez az egész - túr a hajába.
- Nem fog - bizonygatom, bár közel sem vagyok biztos benne, csak reménykedek. - Szerintem Liam jól tudja, hogy ha még egyszer elszúrja, nincs több esélye.
- Dehogynem - szól közbe Ashton. - Mira mindig vissza fog menni hozzá, és őt fogja választani.
Elhallgatok, ő kimondja ezt anélkül, hogy akár csak megrándulna az arca, holott ő sokkal többet kapott Mirából, mint amennyit én valaha is fogok.
- Történt valami köztetek, ugye? - kérdezi óvatosan Michael. A fejemet a tenyerembe ejtem, azt kívánva, bár ne tette volna fel ezt a kérdést. Várom, hogy Luke kiboruljon, felrángasson és képen vágjon, én magam is úgy gondolom, hogy megérdemelném, de nem történik semmi, csak hosszan felsóhajt.
- Csak azt ne mondd, hogy belezúgtál - Nem válaszolok, kiakadás helyett viszont felnevet, bár ez nem a legvidámabb nevetés. - Az őrületbe fog egyszer kergetni, ez a célja, mindig ez van.
- Mert jó csaj - nyögi be Calum, mikor felnézek éppen elkapom Luke rávetett gyilkos pillantását.
- Ez nem csak arról szól, bár az biztos, hogy Mira gyönyörű - bizonytalanul felnézek, Ashton a combjára könyökölve dörzsöli meg az arcát, és rám mosolyog. Nem épp ezt a reakciót vártam. - Van benne valami, ami miatt a nagy szája és a bántó megjegyzései ellenére is egyszerűen tudod, hogy nála jobb ember nem sok van.
- Nem beszélve arról, hogy egy 21. századi polihisztor, ami Luke barátunkra sajnos nem mondható - löki oldalba Michael az említett személyt.
- Az túlzás, hogy polihisztor - nevet fel. - De nagyon okos, és tehetséges. Egyszerre marha nagy szerencse, és átok is, hogy ilyen.
- Én annyira nem panaszkodnék, nélküle nem érettségiztél volna le - röhög fel Calum.
- Nem panaszkodok, és semmi pénzért nem cserélnék senkivel, csak arra gondolok, hogy Mira mindig, mindenben jobb volt nálam. Mindig ő volt az okosabb, sose lehetett tőle olyat kérdezni, amire ne tudná a választ, 6 éves korában eldöntötte, hogy csellózni akar, és ezen az egy hangszeren tanult meg tanár segítségével játszani. Tetszett neki a gitár is, úgyhogy akárhányszor belépett a szobámba felkapta az enyémet, megtanulta az akkordokat, és hallás után bármit képes volt eljátszani. 10 évesen kitalálta, hogy zongorázni is akar, de anyáéknak nem volt elég pénzük arra, hogy fizessék a csellót, nekem a gitárt, mellette elkezdjen zongorázni, és vegyünk otthonra bármilyen zongoraszerű hangszert, úgyhogy a zsebpénzéből vett valami könyvet, és hétvégenként átment a nagyihoz, hogy az ő régi zongorájukon tanulgasson. A következő évben már 10 perces Bach darabokat játszott le fejből.
Állandóan énekelt, utánozta a rekesztéseseket, hibátlanul kiénekelte a mély és magas hangokat egyaránt, sosem volt hamis. Azt hiszem, ha érdekelné a rajzolás, vagy a festés, vagy valami művészet, abban is kiemelkedő lenne. És én? Sosem dörgölt semmit az orrom alá, de nem is kellett mert tudtam magamtól is, hogy Mira kapta meg az én agyam egy részét is. De pont ezek miatt a dolgok miatt, hogy ilyen okos, tehetséges, mindemellett tényleg egy fantasztikus lány, mindig rám hárult a szerep, hogy összeszedjem azoknak a szerencsétleneknek a darabjait, akiket maga mögött hagyott, akárhányszor végigsétált valahol. 
Kínosan nevetgél, és a nadrágján lévő szakadásba akasztja az ujját, nagy újdonságot nem mondott ezzel, mind tudjuk, hogy Mira már kisgyerekként is csodaszámba ment, viszont örülök, hogy kicsit más szemszögből láthatok bele a gyerekkorukba.
- Ne aggódj, mi nem az eszedért szeretünk - nyögi be Michael,  és pár másodperc múlva teljes erőből egy párna vágódik az arcába.
- Téged főleg nem, Gordon. - mondja Calum, és bónuszként még tarkón is vágja, aminek a vége az, hogy egymásnak esnek, és a kormány hatalmas reccsenéssel a földön végzi.
- Mit műveltél? - visítja Cal, és szinte kicsavarja az áldozata karját.
A fejem kapkodva próbálom követni az eseményeket, közben gondolkozom, folyton jár az agyam, és talán most, először nem tudok a hasam fogva nevetni azon, ahogy szétszedik egymást. Ashton felpattan, és szétválasztja őket, míg Luke a fejét csóválva megérinti a vállam, és a konyhába invitál. Leülök a pult mellé, és elbambulva nézem az elmosásra váró tányérokat a mosogatóban, az ember azt hinné, hogy amilyen trógerek tudnak lenni, olyan szeméthegy közepén élnek, de ez nem mindig van így, a ház az egyetlen hely, amit képesek voltak úgy ahogy, de tisztán tartani.
- Figyelj Haver, nem tudom mi kavarog a fejedben, de ahogy kinézel, úgy érzem hogy nem sok jó. Megértelek, és tudom, hogy a farm óta közel állsz Mirához, sőt, néha már azt érzem hogy te vagy a harmadik ikrem, de elfogadom, hogy részedről nem így van. A nővérem hajlamos arra, hogy a tudta nélkül cserkészi be az áldozatait, és ez így volt Ashtonnal, Liammel, és most...
Összerezzenek amikor megszólal, hallgatom mit mond, miközben lassan letépem az üvegről a matricát, és belevágok a mondandójába.
- Tudod mi a baj? Bárhogy próbálom megközelíteni a dolgot, magamnál kötök ki. A probléma forrása én vagyok, akárhonnan nézzük, vegyük most például Liamet, ha nem zárom be őket oda, akkor mindez nem történt volna meg, nem sírt volna ennyit miatta, nem esett volna teherbe, nem lennénk most ilyen szar helyzetben. Akkor kellett volna gondolkoznom, talán minden máshogy alakult volna, nekem kellett volna akkor, és ott a csirkék közt lenni vele. De nem, én eljátszottam a mindenhatót, akkor minden olyan jónak tűnt, azt gondoltam, hogy a két egyik legjobb barátom majd boldog lesz egymással, de akkor még nem tudtam, hogy ezzel saját magamnak, és Mirának fogom a legnagyobb fájdalmat okozni.
Elkeseredetten kifakadok, csapkodok, a mondandóm végén pedig csak nehezen felsóhajtok, és nemes egyszerűséggel lefejelem a márványpultot.
- Most mit kellene csinálnom? Elküldött, ott van vele, és ki tudja mit csinálnak, amikor éjszaka még az én karjaimban volt! - csattanok fel, zaklatottan túrok a hajamba, kevés hiányzik ahhoz, hogy könnyezni kezdjek. - De fogadjunk, hogy amikor megint megbántja, én leszek az, meg te, akik összeszedik Mira darabjait, hogy aztán ismét bocsánatért könyöröghessen, ő meg visszamenjen hozzá!
- Nézd, én... nem tudom, hogy ebben az egészben ki a rossz, és ki a jó. Nekem soha nem volt semmi problémám Liammel, és most sem lenne, ha nem történik az, ami, Mira boldog volt vele, és az egyetlen, ami a magánéletéből engem érdekel, az az, hogy boldog legyen. Nem tudom, mi történt köztetek, valószínűleg nem is akarom tudni, mert te lennél a 3. ember a baráti társaságomból, aki vele kezdett.
- Én nem... - vágok a szavába, de a kezét felemelve belém is fojtja a szót.
- Nem érdekel, esküszöm, hogy nem, ha vele maradsz és nem hagyod, hogy bármikor is sírjon. Ha a kezembe adná a lehetőséget, hogy én válasszak neki valakit, téged választanálak, mert látom, hogy szereted, és ugyanazt megtennéd érte, amit én, és boldog lenne, te akkor is képes vagy megmosolyogtatni, amikor én nem, de azt meg kell értened, hogy ebben az egészben nem én döntök. Sajnálom, ha megbánt téged, sajnálom, ha elhitette veled, hogy lehet köztetek valami, most mégis visszament Liamhez, de nem direkt csinálja. Mellette álltál, amikor a leginkább szüksége volt rád, szereted, mindegy, hogy hogyan, de szereted, és pont erre vágyik, ha ez megvan, képes elhinni ő maga is, hogy szerelmes, de szerintem Mira úgy szerelmes beléd, ahogy én belé, és ez nem az a fajta, amit Liam iránt érezhet - mosolyodik el, de az arcán ott van a szánakozás is. - Gondold át, hogy te mit érzel, Niall, ha szerelmes lennél, az talán nem most, és nem így kezdődött volna. Vagy már azelőtt is volt valami, hogy elkezdődött ez az egész?
Eltűnődök, mielőtt válaszolnék. Sosem gondoltam arra, hogy szeretném megcsókolni, az előtt nem, hogy egyszer cserben hagytam. Aludt mellettem apró kis pizsamákban, és átöleltem anélkül, hogy azon gondolkoztam volna, mellettem mennyivel jobb helyen lenne, és én boldogabbá tudnám tenni. Csak azt szeretném, ha boldog lenne, ha sosem látnék többet könnyeket az arcán senki miatt.
- Nem - bököm ki nehezen.
- Szerintem ő felejteni akar, te pedig elfelejtetni vele, de a te fejedbe nem látok bele. Majd beszélek vele....
- Tudod mi a legrosszabb az egészben? Hogy fogalmam sincs mikor történt. Ezelőtt nem érdekelt, ha Liam pólói alatt csak egy bugyit viselt, sőt, én hülye, még meg is ígértem az éjszaka közepén neki, hogy elviszem hozzá Londonba, és helyrehozok mindent köztük, de a magam részéről nem hogy javítottam a helyzeten, de még az ígéreteim is nagyon durván megszegtem. Ha ez elterjed, a világ legundorítóbb emberének leszek kikiáltva, de őszintén szólva annak is érzem magam.
Felpattanok, és a hajamba markolok, kedvem lenne az üvegen át a medencébe rohanni, hogy belefojtsam magam. Megkeserítettem az életem azzal, hogy vettem a bátorságot ahhoz, hogy megcsókoljam, vagy egyáltalán hagytam magam, hogy ez valaha is eszembe jusson. Azt sem szabadott volna, jobb döntés lett volna inkább ha ezt jó mélyre elzárom magamban, miközben csendben szenvedek mellette. Fel alá járkálok, bámulom a telefont, ki és belépkedek a névjegyzékbe, rövid üzeneteket pötyögök, majd a fogam összeszorítva csak bezárom őket, tudni akarom mit csinálnak most, lehet, hogy tökéletesen megvannak, és Liam az ígéretét beváltva már belefogott az új család projektbe, de ugyanakkor szöget üt a fejembe az a gondolat, hogy mi van akkor, ha Mirából újra előjött a harcias vadmacska, és kiborulva elküldte. Reménykedem, hogy az utóbbi lehetőség igaz, már fellélegezve ülnék le a fotelba, de a rémképek csak nem hagynak nyugodni, ha egyedül van, és dühös, akkor felrobbantja a házat saját magával együtt. Megszámolni sem tudom, hány kört írtam le, szédülök, és a hányinger kerülget, nem vagyok képes megnyugodni, és kis híján ezt az ujjaim bánják. Észre sem veszem, hogy Luke fölém magasodik, határozottan megragadja a vállam, és egy pohár jeges vizet borít az arcomba.

~Liam Payne~

Fogalmam sincs róla, hová megyek, nem ismerem Sydneyt, és amúgy sincs hová mennem, így csak megyek, amerre a lábam visz. Rohadtul dühös vagyok mindenre, de leginkább Niallre. Úgy érzem, nem tenné ezt velem, ellenben eszembe jutnak a képek, és az, hogy amikor kinyílt a lift ajtaja egymás kezét szorongatták, és addig, amíg fel nem fedeztek engem, Mira pontosan olyan arccal nézte, ahogy valamikor engem is.
Hiba volt idejönnöm, hiba volt elengednem, ahogy hiba volt kimondanom aznap este, ami az eszembe jutott, és belemennem ebbe az egészbe Mirával. Nekünk ezt az egészet el sem kellett volna kezdenünk, és akkor semmi problémánk nem lenne, de rengeteg emlékkel és élménnyel lennék szegényebb, és valószínűleg nem az az ember lennék, aki vagyok.
Kétségbeesetten túrok a hajamba, elszorul a torkom és elhomályosodik a tekintetem. 
Azt hittem, hogy ha idejövök, és végighallgat, akkor minden rendbe jön, vagy legalább elindulunk azon az úton, hogy minden rendben legyen, de erre a legkevésbé sem számítottam.
Mióta kimondta, semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy elveszítettem, végleg, Niallel szemben semmi esélyem. Undorít, és dühít a gondolat, hogy hozzáérhetett ahhoz, ami az enyém, nem csak Niall, bárki.
Végigrohanok az utcán, nem törődve senkivel és semmivel, a fülemet néha sikkantások csapják meg, de a lelkiállapotomból, és a lehetséges zaklatott külsőmből ítélve előbb érzem magam egy kegyetlen bérgyilkosnak, mint valakinek, akit szeretnek az emberek. 
Elég egyszer arra gondolnom, hogy Niall ér hozzá úgy, ahogy én tettem, ahogy csak én tehetem, és többé nem tudom kiverni a fejemből. 
Rohadtul meg fogom verni ezért. 
Berontok az első utamba kerülő helyre, ahol kaphatok alkoholt. Korán van még ahhoz, hogy nagy buli legyen, így reménykedek abban, hogy nincsenek sokan, és békén hagynak az emberek, ettől függetlenül dübörög a zene, amit most nem is bánok, hátha elnyomja a gondolataim.
Az egyik eldugott asztalnál foglalok helyet, nem akarok szem előtt lenni, azt akarom, hogy békén hagyjanak, és annak ellenére, hogy megfogadtam magamnak, nem fogok többet inni, ismét a bánatűző piálást választom. 
Ő meg Niallt választotta.
Rövid idő alatt rengeteg mindent határozok el magamban, például azt, hogy ma berúgok, és felszedek valakit, annak ellenére, hogy nem akarok senkivel sem együtt lenni rajta kívül, semmilyen módon. De ha ő megteheti, ráadásul a legjobb barátjával, aki az enyém is, akkor én is megtehetem. Megtenném, ha menne, de mindenkit elmarok a közelemből, mindegy mit akar.
- Mi van? - förmedek rá a pultos srácra. Akárhányszor megjelenek furán bámul, majd kiesnek a szemei, úgy fürkész. Megrázza a fejét és újratölti a poharam, elfoglalom az egyik széket a pultnál. mert kezdek bizonytalan lábakon állni. Le kell állnom, ha egyáltalán akarok innen még valahova menni. Vissza kéne mennem hozzá, leülhetnék az ajtó elé, akkor is hallaná a hangom, ha bezárkózna, elmondhatnám amit akarok, bent zsörtölődhetne addig amíg akar, aztán jöhetne az a rész, hogy kinyitja az ajtót és megbocsájt. De lehet, hogy ott van Niall, sőt, biztos, hogy ott van, és remekül szórakoznak.
Nézem az italban olvadozó jégkockákat, egyre hangosabb a zene és egyre több ember lesz, a gondolataim viszont nem állnak le, még úgy sem, hogy éppen azért nézek körbe, kit lehetne a lehető legkönnyebben becserkészni, hogy elfelejtsem őt. Az egész kócerájban nincs egy olyan nő, aki csak egyetlen pillanatra is megragadná a figyelmem, az italomat lötyögtetve nézelődök, de csak negatív gondolataim vannak, idegesítőnek találom, ahogy kelletik magukat, felnyerítenek, és kint van mindenük. Undorodva fordítom el a fejem, undorodok tőlük, magamtól. Régen nekem pont ez volt a jó, az ilyen lányok, kiválasztottam egyet, kiürítette a fejem, aztán reggel elhúztam mielőtt rájött volna, hogy ki járt nála. Illetve benne.
Felröhögök a saját idétlen poénomon, lehajtom az italom maradékát, majd újra a pultra csapom.
Jobb lett volna, ha maradok ennél az életmódnál, semmi bajom nem lenne, de nem, Luke Hemmings szándékosan szabadította rám az idegesítő testvérét. Fogadni merek, hogy az volt a célja, hogy megkeserítse az életem.
Valaki meglök hátulról, morogva elküldöm a fenébe, miközben felmászik a mellettem lévő székre. A szemei szinte felcsillannak, és elvigyorodik, amikor rám néz. Eltűnődök, hogy vajon ki lehet ez a fószer, amiért ennyire örül nekem, de nem nagyon emlékszek rá, és Sydneyben nem is nagyon ismerek senkit. Ellenben engem mindenki ismer, úgyhogy akár még jogos is lehet az örvendezése.
- Á, te nem a Mimy barátja vagy?
- Nem - vetem oda. - Nem ismerek semmiféle Mimyt.
A gyökér pultos végre újratölti a poharam, és újra megbámul, a tekintete ide-oda ugrál köztem, és eközött az idegesítő szerzet között. Nem sok hiányzik, hogy elküldjem őt is a fenébe, és ezen a helyen mindenkit, mert olyan rohadtul boldogok és élvezik az életet.
- Hm, hogy is hívják? Azt hiszem, csak nekem mutatkozott be így.
- Leszarom - egy pillantásra se méltatom, remélem, hogy minél hamarabb elhúz innen.
- Tudom már, Mira! Úgy hívják a kicsikét!
Megrándul az arcom, lassan felé fordítom a fejem és végigmérem, olyannak tűnik, akinek Mira soha a közelébe se menne.
- Honnan ismered?
- Nyújtottam neki 1-2 szolgáltatást - csettint a nyelvével, majd a benne lévő pók formájú piercinget kidugja a fogai közt. Érzem, hogy az agyamra fokozatosan sötétség ereszkedik, egy hatalmas, nehéz súly ülepszik a mellkasomra.
- Milyen szolgáltatást?
Kaján mosollyal az arcán megvonja a vállát, a fogaim csikorgatva nézem, ahogy a szájához emel egy poharat, és belekortyol, majd benyúl a kabátjába, és a csontos ujjaival kihúz egy sodort cigit.
- Sajnos a fizetségig nem jutottunk el.
Másodpercek telnek el aközött, hogy minden végigpörög az agyamban, és hogy nekiugrok. Ahogy meggyújtaná eszembe jutnak a képek, Mira apró ruhában, úgy néz ki, mint ezek a semmirekellő lányok, és egy ilyet szorít az ajkai közé. Mindkét szék felborul, a padlóra zuhanunk, szánalmasan kapálózva próbál lelökni magáról, mire megragadom a torkát és leszorítom.
Megölöm, teljesen biztos vagyok benne, hogy megölöm.
Az öklöm újra és újra belevág az arcába, esélye sincs visszaütni, vagy csak nem érzem. nem is tudom, mit csinálok, csak látom magam előtt a lányt, akit szeretek, ahogy rombolja magát, azon a széken ül, amin az előbb én ültem, és ez a fazon megközelíti, bedrogozza, és egyedül hagyja. Belegondolok, hányszor sodorhatta veszélybe, hagyhatta itt ennyi gyanús ember közt a kába gondolataival.
A fizetségig nem jutottunk el.
Fizetség.
Dühös kiáltással ragadom meg, majd mielőtt a fejét teljes erővel a padlóba vágnám valaki megragad, és lerángat róla. Fekete foltok és színes fények táncolnak a szemeim előtt, vér ízét érzem a számban, és az orromból is folyik. Magamat dobálva próbálok kiszabadulni a szorításból, és újra rávetni magam a padlón kiterülő féregre, a legkevésbé se végeztem vele, mert még mindig mozog, és szánalmas torokhangokat ad ki.
- Állj le, fiam, nyugodj meg, ha haza akarsz menni a közeljövőben - hallom a nyugodt, figyelmeztető hangot a fülemben. Nem látom, ki az, hátrafogja mindkét karom, és hátulról átfogja a hevesen emelkedő és süllyedő mellkasom.
Nem tudom elszakítani a tekintetem róla, miközben felhúzzák a padlóról, tennék egy lépést felé, a kezeim ökölbe szorulnak.
- Bedrogozta a barátnőmet! - rángatom magam, de valamiért senki nem figyel rám. Soha, senki nem hallgat meg, sem ő, sem Mira, senki. - Nem érti?! Engedjen már el!
Kitoloncol az épületből, mely előtt több autó is áll, kék és piros fények villódznak előttem, bepréselnek az egyikbe, a férfi elenged, de a kezem továbbra is a hátam mögött van.
Megbilincseltek.
Kék és piros fények.
Arra, hogy egy rendőrautóban ülök, nem jövök rá olyan gyorsan, mint hogy az a szemét dög adta Mirának a cuccot.
Nem szirénázik, amikor elindul, a fejemet az ablaknak döntöm, az orromhoz szorítanám a karom, de rájövök, de ez nem lehetséges, így nyugodt szívvel hagyom, hogy a nadrágom helyett az ülésre csöpögjön az orromból, vagy akárhonnan csordogáló vér. 

2015. december 18., péntek

79.rész Ajtócsapkodás

Sziasztok! :)
Hát, a 2 elmaradt rész után végül újra itt vagyok, és rögtön kezdeném azzal, hogy még egyszer bocsánatot kérek. Ne haragudjatok, ez nem csúszás volt, hanem hosszas kimaradás számomra, de nem akartam olyat kiadni a kezemből, amivel nem vagyok elégedett, és a suli mellett ezt most nem tudtam megtenni. Nagyon kellett már, hogy valamelyik terhemtől (melyek közé a blog egyébként nem kifejezetten sorolható be) megszabaduljak, és őszintén megmondom, csütörtökön lett volna időm befejezni a részt, de mióta visszajöttünk az őszi szünetről 1 szabad délutánom volt, úgyhogy önző voltam, és a csütörtököt a barátaimmal töltöttem. 
Most már viszont itt vagyok, és nagyon igyekszem visszaállni a rendszerességre, törekszem arra, hogy a téli szünet alatt megírjak néhány részt előre, hogy biztos ne legyenek csúszások.
Remélem, tetszeni fog nektek, és csütörtökön újra jelentkezem! :)
N. x
~Niall Horan~

Hallom, hogy becsapódik a kocsi ajtaja, nekem pedig nincs hová mennem, csak guggolok a sáv szélén, a lehető legtávolabb a járműtől, és próbálom kitisztítani a fejem. Tudom, hogy nem mehetek el, 2, vagy talán több órányi utazásra Melbourne-től, az autópálya közepén nem nagyon van hova mennem, de ha lenne sem hagyhatnám itt őt. A sötétben felvillan a telefonja, a fénycsóva sietve közeledik, majd ahogy megtalál megtorpan.
- Niall? 
- Itt vagyok - motyogom, beletúrok a hajamba és felegyenesedek, magamnak próbálom megtartani a méltóságom és nem egyszerűen csak elbőgni magam. Az elég gáz lenne.
Egy az úttesten elhaladó autó fényszórói megvilágítják, és néhány pillanatra látom a rémült tekintetét.
- Visszajönnél? Csak beszéljük meg, légyszi'! - bólintok, teszek egy lépést előre, és mellé érve már nyúlnék a kezéért, végül inkább a nadrágzsebem mélyére dugom, ökölbe szorítva. Látom, hogy felhúzza a vállait, fel sem tűnt, hogy lehűlt az idő, én még mindig forrónak érzem. Csendben beül a saját oldalán, és én is volán mögé, a pokrócot magára húzva fészkelődik, összekucorodik, és kinéz az ablakon. Nem tudom, mit kellene mondanom, a kiborult kekszeket és a felbontott édességeket nézem, annyira jó volt minden addig, de az is jó volt, és folytatni akarom, ahogy folytatni akarom azt is, hogy csak beszélgessünk mindenen ami az eszünkbe jut, és a keksz krémes részét ropogtassa.
- Nagyon sajnálom, ha nem akartad - fordul felém, a karjaival megint átöleli magát, szinte érzem, ahogy becsapja előttem az ajtókat. A szemeim elkerekednek a döbbenettől, mert ezt hiszi.
- Nem, nem - ragadom meg a kezét kétségbeesetten. - Hát nem érted? Pont ez a baj, Mira, én akarom.
Értetlenül nézünk egymásra, elvenném a kezem, de az ujjait köré fonja, nagy szemeivel csak pislog rám.
- Akkor miért rohantál el? Azt mondtad, ne csináljam ezt veled, én... én azt hittem, az a baj, hogy...
- Mira - hátrahajtom a fejem és behunyom a szemeim. Annyira okos lány, akkor ezt miért nem érti? Miért nekem kell megmagyaráznom? - Az a baj, hogy...
A fejemet a kormányba ütögetem, kedvem lenne erősebben csinálni, és széttörni rajta valamit. A lelkemben felhalmozódó csalódottság, keserűség, és tehetetlenség azt eredményezi, hogy rohadtul dühös leszek, de ezt nem adhatom ki, nem előtte, éppen emiatt fakadok ki.
- Az a baj, hogy nekem sosem szabadott volna egyetlen milliméterrel sem átlépni a barát zónán, ehelyett folyton azon kapom magam, hogy rólad fantáziálok, átgondolom, hogy én mit és hogyan csináltam volna Liam helyében. Ha megpuszillak azért sóvárgok, hogy bárcsak a szádra adhatnám, és bárcsak néha egyszerűen nem jutna eszedbe Liam, és nekem se, hogy ne kelljen ráharapni a nyelvemre és meghúzódni a háttérben, hogy én csak az legyek, aki majd újra és újra összeszedi a darabjaidat, amikor megint átgázol rajtad.
- Ezt gondolod? - pislog nagyokat, lenne még mit mondanom, de a hangjával visszaránt a valóságba. - Niall, te nem csak ez vagy nekem.
- Tudom - túrok a hajamba. - De ha ez lennék is, egy ideig nekem jó volt így. Nem tudom, mi történt, és mikor, a legbosszantóbb az, hogy nem akarok így érezni, nem akarlak elvenni tőle, nem akarom, hogy engem válassz helyette, rendbe akarom hozni ami köztetek van, mert tudom, hogy nektek együtt kell lennetek, és ilyen hülyeségeket művelek!
- Te nem vennél el tőle, Niall, és nem választanálak helyette - motyogja halkan. - Nincs kitől elvenned, és kit választanom.
Kétségbeesetten túrok a hajamba, felőrlöm magam, az egyik felem nagyon szeretné kihasználni a kínálkozó lehetőséget, de annak a szerencsétlennek az nem jut eszébe, hogy kockára tenné Liam barátságát, ezzel együtt a bandát is, és Mirát is ugyanúgy elveszíthetem, ha balul jönnénk ki belőle. Most Liam a barátom, benne vagyok a világ legkirályabb bandájában, és van egy csodás lány az életemben, akivel eddig nem kellett csókolóznom ahhoz, hogy boldog legyek.
- Ez nem igaz - motyogom, és fáj, fizikailag fáj jónak lenni.
- Niall, nem keresett engem, mióta hazajöttem, meg sem próbál bármit is lépni, egyedül én betegedtem bele ebbe az egészbe, én kötöttem ki agykurkásznál, neki fájt szerinted? Akkor fájhatott, amikor kirúgtam, de annyira nem hiányozhatok neki - csak üresen nézek magam elé, viszont ahogy halkan felszipog rákapom a tekintetem. A kezével megtörli az arcát, eltünteti a könnyeket a kicsordulásuk pillanatában. - Itt egyedül én akartam bármit is lépni még, de nem tudom, hogy minek.
- Mack - nyelek nagyot, épp ismét Liamet próbálnám menteni.
- Ne - rázza a fejét. - Nem érdekel, Niall, nem akarom hallani, ne védd meg most.
Lehajtom a fejem, valamit mondanom kellene, de nem tudok, és most kínosnak érzem a csendet köztünk.
- Nincs is itt, és képes irányítani az életem - jegyzi meg keserűen.
- Nem irányít - kék szemeivel kétkedve fürkész, fejét fáradtan az ablaknak dönti.
- Válaszolsz egy kérdésre? - aprót bólintok, bár tudom, hogy ha akarja, képes a vesztemet okozni a kérdéseivel. - Most miért hagytad abba? Ha te is akartad, akkor miért?
De igaza volt, Liam képes irányítani úgy is, hogy nincs itt, de Mira kérdése talán mégsem szándékosan egy elém dobott taposóakna, amit bár az utolsó pillanatban észleltem, a lábam már rajta volt. Az arcomat fürkészi, logikus magyarázatot vár, amit én nem tudok, így inkább feladom magam.
- Liam miatt.
Aprót bólint, ajkait összeszorítja, és elfordul, képzeletben valószínűleg épp felemeli a karját, hogy eldobja a kulcsaimat magához, csakhogy én ezt nem hagyom, nem hagyhatom. Megfogom a kezét, a fejét reflexből fordítja az irányomba, ezúttal én csókolom meg. Az lenne a reális, ha most majd ő vetne véget ennek, de addig amíg ez be nem következik, elhitetem magammal, hogy nincs Liam. Nincs senki, senkik vagyunk, két senki az óriási, üres semmi közepén, és senkinek nem fáj, amit teszünk.
- Niall? - suttogja, kezei közt fogja az arcom, ezért nem félek, hogy abbahagyja. Az arcát fürkészem, és ő az enyémet, köztünk van a váltó, és egy szatyor édesség. - Most miért csinálod akkor?
- Mert én ezt akarom, és nem érdekel, hogy helyes-e, vagy nem - lehunyom a szemeim, szeretném, ha örökké éjszaka maradna, és a végtelenségig csókolna, hogy soha ne kerüljek bajba ezért. - Te akarod, Mira?
Érzem a száját, vékony kis ajkai a szám sarkát érintik, bár nem válaszol, azt hiszem, vehetem igennek.
- Csak néhány órára ne létezzen számodra, kérlek! - lehelem.
- Kicsoda? - kérdezi, a hangjából játékosság csendül.
Érzem a mosolyát az enyémen, és imádom. Most nem olyan kapkodó, mint az előbb, és pont ezzel éri el, hogy ne gondolkodjak. Hátradöntöm az ülést, olyan apró, hogy pont elférne, ha mellettem akarna feküdni, és nem rajtam. Kipróbáljuk a csókolózás összes típusát, amit csak tudunk, de az ajkai mellett az ujjai is tesznek róla, hogy ne térjek magamhoz. A hajamtól indul, belemeríti az ujjait a tincseimbe, majd az arcomat cirógatja, lefelé vándorol a nyakamra, a mellkasomra, szétfeszegeti a félregombolt ingem, és a nadrágom derekáig kalandozik, ott viszont megfogom a kezét, és nehézkesen helyzetet változtatok. Egy ideig sokkosan pislogok, ahogy rájövök, hogy hol, és ki fölött támaszkodok. Aggódni kezdek az ablakok miatt, de mielőtt megszólalnék rájövök hogy sötétítettek az üvegek. Ettől függetlenül viszont ez még mindig egy autó, ami még mindig az autópályán áll, én pedig éppen ablakokon gondolkodok, miközben megfogja az állam és újra maga felé húz.
Semmi rosszat nem csinálunk, vagy csak abban a pillanatban nem érezzük annak. Elszakadok a szájától, ajkaim az állára, majd a nyaka puha bőrére tapadnak, a kezeim megérintik lapos hasát, selymes bőrét. Apró puszikkal hintem a vállát, magamba szívom az illatát, teljes kábulatba zuhanok.
A gondolataim kuszák, a mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, tudom, hogy hol kell megállnom, és bár nagyon nehéz, de megteszem.
Oldalt fekve éppen elférünk egymás mellett, végigsimítok az arcán, tincseit a füle mögé rendezgetem. Egyelőre el sem kezdek azon gondolkodni, hányadán állunk most, mindketten igyekszünk úgy tenni, mintha ez természetes lenne. Addig az is, amíg csak nézem az arcát és simogatom a haját, az viszont már nem, hogy a puha ajkaira nyomom a szám, amikor kedvem tartja. Az még furcsább, hogy ő válaszol, sőt, nem csak egyszerűen viszonozza a puszim, hanem a kezét a tarkómra helyezi és az ölelésembe férkőzik.
- Olyan jó a hajad - mormolja csukott szemekkel, ujjacskáival a tincseket fésüli. Az arcához dörgölöm a fejem, nevetést kiváltva belőle. A háta mögé nyúlva tapogatózik, majd felül, és közénk vesz egy doboz kekszet.
- Miattad leszek ennél is dagadtabb - motyogja, felhúzza az orrát és az ujjai közt forgat egyet.
- Hát persze, daruval foglak kiszedni innen - forgatom a szemem. - Egyél, Mira, hízok veled, ha akarod - ígérem, és én is elveszek egy kekszet. Mosolyogva szedi szét, magam mellé húzom, az arcát és az orrát morzsák borítják be, amikor beleharap. Fintorogva söpri le őket, fészkelődik, felül és lefekszik, mozgolódik, vonakodva újra és újra vesz egy kekszet, míg én sorban dobálom a számba a cukrokat.
- Niall? - Hümmögve billentem felé a fejem, amikor így szólít meg már tudom, hogy valami nehéz kérdést fog feltenni. Végül nem kérdez semmit, csak néz rám a nagy szemeivel, majd a tenyerét az arcomra helyezi és megcsókol. Nyögve fogom át a derekát, nem akarok magyarázatokat adni és kapni, nekem jó az is, ha mostantól kezdve így is élvezzük egymás társaságát. Semmit nem változtatnék köztünk, semmit, csak ennyit, hogy engem akarjon, és én hiányozzak a legjobban neki, ha nem vagyok vele.
Átpakolja az édességeket a másik ülésre, míg én elveszem a pokrócát, és amikor lefekszik betakargatom vele.
- Kényelmes? - az ülés amennyire csak lehet vízszintesen van, a karjára hajtja a fejét, és félig a pokróc mögül kukucskál.
- Gyere ide - bontja ki magát, a puha takarót felemelve hívogat. Bebújok mellé, gondosan hozzám bújik, eligazítja a pokrócot, majd a mellkasomnak dönti a fejét. Vékony teste az enyémhez simul, hallom ahogy halkan felsóhajt, és ellazul. Ha belegondolok, jó ideje ezt csináljuk, csak eddig nem csókoltuk meg egymást. Tegnap este is így bújt hozzám, és most is ugyanúgy a mellkasomba fúrja az arcát.
A tincseit fésülgetve nézek magam elé, ahogy elcsendesedik a gondolataim kezdenek rossz irányba száguldani.
- Mira? - suttogom, kérdőn pillant fel, míg én kihúzom az ujjaim a hajából. - Reggel mi lesz?
- Még nincs reggel - mormolja, és kissé felemelkedve puha ajkait az enyémhez érinti.
Lehunyt szemekkel húzom magamhoz, belegondolok, hogy talán ha felkelünk megint mindent máshogy fog látni, de addig minden másodpercét kihasználom annak, hogy most megtehetem ezt. Most kimondhatok mindent, amit akarok, csak reggel fogom megbánni, és az most nagyon távolinak tűnik.
- Baj, hogy én azt szeretném, ha reggel is megtennéd ezt? - suttogom az ajkaira.
- Neked baj - simít végig a hajamon. - Én megteszem.
- Kérlek! - közelebb húzódok hozzá, nem mintha lenne hová. Arcom a hajába temetem, egymásba fonódunk, és rájövök, hogy mennyivel jobban esik ez vele, mint Florával, vele minden sokkal jobb.
Amikor kinyitom a szemeim meleg van, a takaró eltűnt, ahogy Mira is mellőlem. Laposakat pislogva próbálok rájönni, hogy csak álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént. Nem tudom, melyik lenne rosszabb, azonban amikor elérek arra a szintre, hogy képes vagyok gondolkodni is, és igénybe venni az érzékszerveimet, felfedezem őt a másik ülésen, ahogy tűnődve néz ki az ablakon. Van egy olyan érzésem, hogy csak a szemei néznek, gondolatban nincs jelen, és ez beigazolódik, mikor megérintem a kezét, és összerezzen.
- Szia - köszörülöm meg a torkom. Ahogy gondoltam, most hirtelen nem tudok mit mondani, olyan érzésem van, mintha lerészegedtem volna, az egész éjszakára homályosan emlékszem csak, és részletek estek ki.
- Szia - húzza mosolyra a száját, bár nem tartom a legőszintébbnek. Egy ideig fürkész, majd lehajol, én pedig Isten tudja miért, de összerezzenek, amikor megcsókol, azt kívánom, bár minden reggelem indulhatna így, ugyanakkor megint Liamet látom. A szemeim dörzsölgetve ülök fel, felhúzom az ülést és amennyire tudok kinyújtózok, a lehúzott ablakon a meleggel együtt friss levegő, és egy kis szellő is beáramlik. Végigszántok a hajamon, nem nézek ki a legjobban, és ezen változtatni sem tudok, ellenben Mira most is tökéletes.
- Mack - szólítom meg, nagyon szeretném, ha folytatnánk ott, ahol éjjel abbahagytuk, még ha nem is helyes. - Rendben vagyunk? - kérdezem óvatosan.
- Persze - húzza mosolyra a száját. Visszamosolygok, kinyújtom a kezem és megérintem a haját, majd finoman magam felé vonom. Önző, szemét vagyok, aki csak magára gondol, egy hazug áruló, de addig, amíg azok a puha ajkak az enyémen vannak, és hajlandóságot mutatnak arra, hogy birtokba vegyem őket, lehetek akármilyen utolsó szemét is, nem érdekel, amíg nem ő tart annak. Azt mondja, rendben vagyunk, és nekem ennyi jelenleg bőven elég, van mit megbeszélnünk, és közel sem biztos, hogy amit most csinálunk, az hosszútávú lesz, sőt, a legkevésbé sem lehetséges, de megelégszem ezzel a pillanattal jelenleg.
- Keresnünk kéne egy benzinkutat - nézek ki a szélvédőn, nem mintha túl sokat látnék.
- Találtam egy ilyet - nyújtja felém a telefonját, ami talán perceken belül lemerül. - Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, ezért én nem tudtam megnézni, de ha te tudod, akkor állítólag kiadja, hogy hol a legközelebbi benzinkút.
Rámosolygok, megint megmutatkozik, hogy milyen okos, és hogy a legtöbb helyzetben feltalálja magát. A GPS segítségével nagyjából behatárolom magunkat, majd az alkalmazás kidobja, hogy a legközelebbi benzinkút alig néhány kilométerre van.
- Megvársz itt, vagy velem jössz? - kérdezem, ha egyedül maradunk, magamat, és őt is jól ismerve, mindketten elkezdünk gondolkodni a történteken, és nem is szívesen hagynám itt.
- Megyek - mosolyog rám, és kiugrik a kocsiból.
Mivel kanna az nincs, a maradék benzin pedig nem elég odáig, abban a reményben indulunk el, hogy vehetünk egyet, más esetben itt ragadunk még néhány órára, ami talán annyira nem lenne rossz. Távol Sydneytől, és tulajdonképpen a fejlett civilizáció nagy részétől, mindent elfelejtek, ami eddig nyomasztott. Az autók elsuhannak mellettünk, de egyik sem lassít, ahogy azt a városban tennék, itt senkit nem érdeklünk, csak baktatunk egymás mellett, mindketten a tájat nézzük, mígnem a kezét óvatosan az enyémbe csúsztatja. Ez természetes, mégis más, egyenként zárom köré az ujjaim és addig levegőt sem veszek, amíg igazán meg nem fogom az apró kezét. Próbálok rájönni, mi változott a nyilvánvalón, azaz azon kívül, hogy éjjel egymásnak estünk, óvatosabbak lettünk, bátortalanabbak, az eddig természetes érintéseink most mindkettőnk számára valami háttérrel rendelkezhetnek, de nem engedem, hogy ez befolyással legyen ránk, arra, ami ezeken kívül igazán mi vagyunk.
- Még mindig szeretnél Melbourne-be menni? - töri meg a csendet, felém fordítja a fejét és kutató szemeivel fürkész. Nem tudom, ő mit akar, így nincs jó vagy rossz válasz, az egész rajtam áll, vagy bukik, ha elmegyünk Melbourne-be, jelen pillanatban úgy érzem, bármi történhet, eddig is ketten voltunk, egy kis lakásban, de a lakása nagyjából megakadályozott mindent, ami itt kirobbant, az erkélye folyton arra emlékeztet, amikor véletlenül megláttam őket, Mira már-már rajongó imádattal teli pillantására. Viszont egy idegen szobában, aminek soha nem volt semmi köze hozzájuk, úgy, hogy most úgy néz ki, szabad a pálya számomra, talán nem jutna Liam az eszembe, sőt, egészen biztosan nem.
- Nem tudom - válaszolok, és őszintén nem tudom. Egyik részem - a nagyobb - nem gondolkozna, csak menne, belevágna, a másik hazamenne, a pici lakásba tele azzal, ami ő, és csak nézné ahogy a kanapén kuporogva firkálgat, olvas, vagy átszellemülve csellózik, és a haja ráomlik a hangszerre. - Menjünk haza - szorítom meg picit a kezét, hiszen én ezt a Mirát szeretem, azt, amelyik gondolkozik, túlreagál, művészkedik, és a szeretetét kifejezve lábujjhegyre szökkenve puszit nyom az arcomra, és éjszaka, amikor nem tud aludni, félénken az ölelésembe kéri magát.
- Haza? - néz nagyokat, összeráncolt szemöldökkel fürkészem.
- Nem szeretnél? Mehetünk Melbourne-be is...
- Nem, én is inkább haza akarok menni - néz még mindig értetlenül.
- Akkor? - közénk emelem a kezét, végigsimítok a puha bőrön a hüvelykujjammal.
- Csak te is azt mondtad, hogy haza.
- Igen? - lehet, én vagyok nagyon hülye, de nem értem, miért olyan megdöbbentő ez. Elkeserítő lenne, ha azt hinné, hogy a célom az, amit talán ő is pontosan tud, hogy bekövetkezhet Melbourne-ben.
Hirtelen lecövekel, majd egy pillanattal később mindkét vékony karjával átölel, és az arcát a mellkasomhoz szorítja.
- Mack - nevetem el magam, átölelem, finoman végigsimítok a haján. - Mi van?
- Semmi - kuncog fel édesen. - Csak tetszik, hogy hozzám akarsz hazajönni.
Hirtelen felfogom, mégis miért így reagált, nehéz a gondolatai közt olvasni, végül mégis mindig megértem, még ha nehezen is.
Megsimogatom az arcát, ami hirtelen mintha élénkebb lenne, sugárzik, hihetetlen, hogy mindössze egyetlen szó miatt, olyan könnyű őt boldoggá tenni, és vele boldognak lenni. Megemelkedik, pisze orra ügyetlenül összeütközik az enyémmel, a szemeim lehunyva, mosolyogva húzom magamhoz. Egy autó hosszan dudálva elhúz, mire szétugrunk, zavartan túrja hátra a haját, alsó ajkát ízlelgetve tördeli az ujjait.
- Menjünk - nyújtom felé a kezem, akármit is akar, nem baj. Nem baj, ha nem gondolja annyira komolyan, amilyen számomra lenne, ahogy az sem, ha pont annyira komolyan gondolja.
- Sajnálom, ez csak... nagyon furcsa nekem.
- Pont annyira, amennyire nekem is.
- Szólj, ha nem akarod - néz rám kerek szemekkel. - Én... nem baj, ha nem, csak...
- Mira - simogatom meg a kezét, finoman berekesztve a felesleges fecsegését. - Ezt te fogod abbahagyni, nem én, de mindegy mi történik kettőnk közt, nem akarlak elveszíteni.
- Nem fogsz - dől a vállamnak. Átölelem, magamhoz húzom a fejét és puszit nyomok a hajára.
Nem sokkal később két kanna benzinnel, és egy újsággal - amelynek címlapján ismét mi vagyunk, és Liam arca, rajta egy kérdőjellel - távozunk a kis benzinkúti boltból.
- Az ott meg mi? - torpanok meg, ahogy tőlünk pár méterre meglátok egy állatot elmélyülten turkálni egy szemetesben.
- Egy kenguru! - kap az arcához és aprót szökken. Megragadja a pólóm és húzni kezd felé. - Nézd, milyen édi!
- Nem - a lábaim követik, ugyanakkor inkább hátrálnék. Megfogom a kezét és hátrafelé nógatom. - Nagyon szép, de távolról csodáljuk.
- De nem bánt! A kertünkbe régen mindig beszöktek.
- Oké, de a mi kertünkbe viszont macskák szöktek be, és a legnagyobb állat, amit kukázni láttam, egy mosómedve volt - meredek az állatra, ami hirtelen felemeli a fejét, egy chipses zacskóval az orrán. Ösztönösen hátrálok két lépést, közben próbálom a hátam mögé noszogatni Mirát.
- Nézd, lehet van kicsinye is! Ott az erszénye!
- Jól van, Kanga, nem kérünk chipset - hátrálok, le sem véve a szemem róla. Hirtelen ugrik egyet felénk, és kis híján felborítom az elbűvölt lányt, én menekülnék, minél távolabb Kangától meg a lehetséges kölykétől, míg ő azért próbál elszökni, hogy a közelébe menjen.
- Nézd, simogassuk meg!
- Nem szeretném - fordulok meg, sietve húzom magammal arra, amerről jöttünk. - Menj haza! - vetem az állat felé, ami válaszul kettőt ugrik felénk, és készül a harmadikra. Futásnak erednék az autópálya felé, de Mira makacsul lecövekel.
- De Niall, követni fog, kimegy az autók közé és elütik! Szólnunk kell, hogy vigyék haza - hatalmas szemeket meresztve kérlel, amire lehetetlen nemet mondani. Vonakodva fordulok vissza, most már velem együttműködve jön a kis bolt felé, hogy közölje a pénztárossal, hívjon állatvédőket.
- Most már mehetünk? - kérdezem.
- Nem, szeretném megvárni, amíg érte jönnek, hogy biztos ne essen baja - huppan le nemes egyszerűséggel az útpadkára, és onnan nézi a kukájához visszatérő vadállatot.
- Hát jó - sóhajtok, és leülök mellé. Nem tudok nem mosolyogni ezen a helyzeten ismét, ülünk a semmi közepén, és várjuk, hogy érte jöjjenek egy idetévedt kenguruért. - Muszáj megvárnunk, Mack? Semmi baja nem lesz, már jönnek érte, és visszaviszik oda, ahonnan jött, békésen szemetezik még egy darabig, aztán hazamegy Zsebibabához.
- De addig elmehet - makacskodik.
- Oké, akkor én visszamegyek a kocsihoz, beletöltöm a benzint, aztán eljövök érted, az úgy jó?
Aprókat bólintva szemlél, szinte ugrásra készenáll, hogy megakadályozza, ha az új barátja az úttest felé akarna menni.
- De ne menj a közelébe - kérem. - Ki tudja, mire képes.
- Niall, én ilyen állatok között nőttem fel - mosolyog rám.
- Luke sokkal inkább ökör, mint kenguru - jegyzem meg, mire felnevet.
Elsietek, folytonosan hátrapillantva, de nem történik semmi, ott üldögél ahol eddig, kinyújtja a lábait és ide-oda mozgatja a lábfejét. Muszáj lefotóznom, annyira édesnek találom, ahogy felügyel.
Sokkal hosszabbnak tűnik most az út, mint Mirával volt, épp elég hosszú ahhoz, hogy megbánjam, hogy egyedül hagytam, és elkezdjek gondolkozni, mi lesz, ha hazamegyünk, de ennél sokkal inkább aggaszt, hogy most mit fogok csinálni Liammel. Komolyan gondoltam, hogy bármit megteszek azért, hogy rendben legyenek, attól függetlenül, én mit érzek Mira iránt, nem védekezhetek azzal, hogy ő csókolt meg először, mert én folytattam, úgy, hogy tudtam mibe kerülök. A gond az, hogy most tényleg nem tudom, mit akar Mira, mert már nem szenved Liam miatt, képes vagyok betölteni a helyét, boldog velem, de itt nincs helyes döntés, ha Liammel akar lenni, én kapok egy döfést, de ez a jobbik eset, ha engem akar, akkor Liam élete végéig nézhet minket, láthatja, hogy mit veszített, őrölheti magát, és gyűlölhet engem. Én mindkét esetben veszíteni fogok valamit, de most először gondolkozok el azon, hogy Mirát választom, vagy tulajdonképpen inkább magamat.
Beletöltöm a tankba a benzint, és amennyire lehetséges rendbe rakom az autót, a plédeket összehajtva a csomagtérbe helyezem, a cukros és kekszes papírokat egy külön zacskóba gyűjtöm.
Visszafelé, ahogy újra egyre közelebb kerülök hozzá, inkább azon tűnődök, milyen hatalmas fordulatokat tud venni két ember kapcsolata, legalábbis Miranda Mackenzie Hemmings esetében. Kezdve Liammel, ami talán a legnagyobb, őt követheti a mostani helyzet velem, a kapcsolata Harryvel, Zaynnel, és Louisval, s ezek csupán csak azok, amiknek szemtanúja voltam.
Már nem üldögél ott, ahol hagytam, megérkeztek az állatvédők, és körülöttük, meg a kenguru körül legyeskedik. Elképesztő egy lány, a legsokszínűbb egyéniség, akivel valaha találkoztam. Rockot énekelve indult egy tehetségkutatóban, most poppot játszik, míg a lakásában különféle komolyzenei díjak sorakoznak. Hibátlanul, kotta nélkül eljátssza bármelyik darabot, bármelyik zeneszerzőtől zongorán, csellón, de még talán gitáron is képes lenne rá. A szuperhősök mellett sorozat fan, aki színházba jár, operát néz, a könyvespolcán mai szerzők mellett megtalálható a világ összes nagy nevű alkotójának legalább két műve. Egyik nap nem öltözik fel, csak pizsamában vonszolja magát, másnap rockert alakít, azután kis ruhákban, szandálban szökdécsel kecsesen. Néha undok, néha díva pophercegnő, mégis egy tündér, aki sokat sír, és sokat nevet, és akibe nem tudom, mikor, de beleszerettem. Szeretném örökre eltüntetni a szeméből a szomorú könnyeket, és csak nevetni, mosolyogni látni.
Kiugrok a kocsiból, az állatka kukában turkálás helyett már jóízűen szalmát rágcsál a kocsi ketrecéből, fel-felpillantva a megmentőjére.
- Jó napot - mosolygok, és kezet fogok az állatvédőkkel. Nagyokat néznek, de nem tesznek megjegyzéseket. - Minden rendben lesz Kangával? - intézem a kérdésem Mira felé, a karomat finoman a dereka köré fonom, a szívem megőrül, mert a karomba simul.
Ő is akarja.
- Visszavisszük a természetes élőhelyére, valószínűleg elszakadhatott a többitől, ezért kötött ki itt, de mindenképpen találunk neki egy jó helyet - válaszol helyette az egyik férfi.
- Simogasd meg - pillant rám reménykedő tekintettel Mira.
- Ezek az állatok veszélyesek? - közelítem meg a ketrecet.
- Békések, de képesek sérülést okozni, főleg ha megijednek, viszont ő kifejezetten nyugodt.
- Mondtam - jegyzi meg a szöszke lány.
- Én meg azt mondom, hogy akár bánthatott is volna, megvolt rá a lehetőség - vágok vissza.
Lábujjhegyre állva, gondolkodás nélkül nyújtja ki a kezét, melyet gyorsan megelőzök. Ha Kanga megbolondul, és harapni akar, feláldozom az ujjaim.
Az orrához érek, ami furcsa, elsőre bizonytalan vagyok, majd lassan rájövök, hogy valóban nem ártalmas.
- Olyan aranyos - kuncog fel mellettem, nyújtózkodva érinti meg a kenguru füleit.
Készül vele egy kép, és egy ideig hagyom, hogy körberajongja, tulajdonképpen én is élvezem az állatsimogatósdit.
Mielőtt úgy döntenénk, hogy indulunk, előveszi a pénztárcáját, és a benne fellelhető összes pénzt a szervezetnek adja, cserébe az ígeretért, hogy Kanga, és vele együtt az összes állat jó helyre kerül.
Csodálom, minden porcikája csodálatra méltó. Addig néz az autó, és leginkább a kenguru után, amíg látja, majd amikor eltűnik mosolyt villant rám. Az arcát fürkészem, és nem tudok rájönni, mi nem jó benne, minden az, néha nagyszájú, de annyira tiszta, és jó. Lassan ingatom a fejem, megkeresem az ajkait, és lélekben belehalok a gyönyörbe, amit érzek attól, hogy puha, édes szájához érhetek, és érezhetem az ízét. Talán mégis inkább Melbourne-be szeretnék menni.
Homlokát az enyémnek támasztja és hosszú szempillái mögül pislog rám, az arcán kis mosoly ül.
- Egyes dolgok elég nagy fordulatokra képesek - jegyzi meg, én pedig mosolyogva húzom vissza még egy kicsit.
Útközben ugyan úgy viselkedik, ahogy tegnap ilyenkor tette, kényelmesen elhelyezkedik az ülésben, zenét hallgatunk, falatozgatunk, én pedig elképzelem, milyen lenne itt maradni, és nem menni haza. Nem is vágyom haza, se Angliába, se Írországba, bár talán ez így csúnyán hangzik, így van, itt tudnék maradni vele.
Elfog az idegesség, amikor órák múlva, már késő délután beérünk Sydney területére, de ő ugyanúgy marad, ahogy eddig. Gondtalanul dúdolgat, elkezdi összeszedegetni a szemetet, és amikor észreveszi, hogy figyelem, boldogan pillant rám.
- Ez tartalmas kirándulás volt - nyújtózik ki, amikor leállítom az autót.
- Mindenképp - mosolygok rá. Nem akarok kiszállni, ő viszont kicsatolja magát és mielőtt kiugrana még körbenéz, de semmi gyanúsat nem lehet látni.
Kiveszem hátulról a cuccainkat, az autót a parkolóban hagyjuk, kezét a szabad kezembe csúsztatja miközben bemegyünk, és nem is engedi el, addig nem, amíg ki nem nyílik a lift ajtaja a nyolcadik emeleten, és meg nem látjuk az ajtaja előtt üldögélő fiút.
Elakad a lélegzete, a szemei óriásira nyílnak, valahogy én is így reagálhatok, legszívesebben viszont a liftaknába vetném magam. Liam is ugyanúgy meglepődik, emellett a tekintete fenyegetően cikázik az arcom, és a Mira kezét fogó kezem között, feltápászkodik, nézik egymást körülbelül 4 méter távolságból, és eltűnik a kéz a kezemből, helyette átölelné magát, végül leereszti a karjait, szorosan maga mellett.
Ezért nem kellett volna mindannak megtörténnie, ami az elmúlt kb 18 órában történt, vagy inkább a felében, mert az együtt alvás mondhatni megszokott. Ezért, ahogy néz rá, hitetlenkedve, nagy szemekkel figyeli, a szempillái minden pislogásnál megrebbennek, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban eltűnik. Ajkai résnyire nyílnak, éppen csak nem roggyannak meg a lábai, erre nem vagyok én képes, rám sosem fog így nézni, akkor sem, ha annyira szeret, amennyire én szeretem őt. Bár így néz, mégis hátrálna, amikor Liam közelebb merészkedik, és önzés, meg sértettség helyett elindul bennem, hogy meg kell őt védenem. Bármitől, bárkitől, mindegy ki vagy mi az, ha megijeszti, és számomra, hogy a falhoz préselné magát, és a hátam mögé bújna határozottan rémületet sugároz.
- Beszélhetnénk? - néz át rajtam Liam, szó szerint úgy tesz, mintha nem lennék jelen. - Ketten - fűzi még hozzá.
- Nem - vágom rá, szó sem lehet róla, hogy kettesben hagyjam vele, azok után nem, hogy hányszor, és milyen állapotban szedtem fel utána Mirát.
- Semmi baj, Niall - szólal meg halkan, majd megköszörüli a torkát, és kihúzva magát visszamerészkedik a korábbi helyére. - Addig esetleg összefutnál Luke-kal?
Lesújt, feldühít, megsért, belém rúg, eldob, és ezzel a mondattal véget vet mindennek, ami egy teljes napig sem lehetett az enyém. 
- Hogyne - motyogom érzelemmentesen, de talán már nem is hallja, a cuccokért nyúl, helyette viszont Liam azonnal kiveszi a kezemből, összetalálkozik a pillantásunk, és az övé haragos, figyelmeztető, fenyegető, mint egy kutyának, aki védi a területét, ugyanakkor gúnyos is, ő is tudja, hogy Mira őt választotta.
- Kösz az eddigieket, Niall, innen már átveszem.
Nem szólok, lenyomom a lift hívógombját, hallom a kulcscsomó csörgését, és egy pillanatig nézem a szőke hajzuhatagot, ami a lépteivel, melyeket a lakása felé tesz ritmikusan együtt mozog, majd bezárul az ajtó, és ahogy elindul a lift, az öklöm találkozik a fémmel.

~Mira Hemmings~

Mélyeket kell lélegeznem, anélkül, hogy észrevenné, mennyire frusztrál, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel, hogy hirtelen itt találom, és egyedül maradok vele. Nem találok bele a kulcslyukba, a kezeim remegnek, csak szenvedek a zárral, mire kinyújtja a kezét, ami az enyémhez ér, sőt, nem csak hozzáér, megfogja a csuklóm, és ez hirtelen túl sok. Elrántom a kezem, a kulcsok a földre pottyannak, értetlenül pislog, míg én a mellkasomhoz szorítom a kezem.
- Ne érj hozzám! - szakad ki belőlem, barna szemei az arcomat fürkészik, majd lehajol és felveszi a kulcsokat. 
Kinyitja az ajtót, és beenged maga előtt, a lakásom pont úgy van, ahogy tegnap hagytuk, az ágyneműk úgy, ahogy felébredtünk, ott hevernek, Niall néhány ruhadarabja a fotelban van, evőeszközök és tányérok párosan. Csak most tűnik fel, nélküle, hogy a lakásom mennyire kettőnkre "specializálódott", amiből egy volt, hirtelen kettő lett, az én lányos dolgaimnak ott van a férfi párja, még az illat is más, és nem úgy, mint Luke-nál, amikor kedve támad nálam csövelni néhány napig.
- Hol voltatok? - arra számítok, hogy legalább kedves lesz velem, nem tudom, miért van itt, de ha jól sejtem, azért, hogy ismét megpróbálja rendbe hozni, amit elcseszett, de a bunkó hangsúlyával nem jó úton indul el.
- Kirándulni - vonom meg a vállam, megtiszteltetésnek veheti, hogy egyáltalán válaszolok neki, és beengedem ide. Nem igazán vagyok kész erre a beszélgetésre, nem kellett volna idejönnie, most már nem, mert nem vagyok biztos benne, hogy én elmentem volna Londonba.
- Tegnap délután óta várok az ajtód előtt - néz a szemembe, megkerül, és úgy mozog, hogy ne tudjam elkerülni.
- Bocs, hosszú kirándulás volt - vonom meg a vállam. - Nem mintha egyébként elnézést kellene kérnem azért, mert már képes vagyok élni az életem nélküled is.
- Ja, azt látom - néz körbe, az álla és a nyaka megfeszül. Nem tudom levenni róla a szemeim, ha leállnak egy pillanatra az agyamban futó gondolatok, csak azt látom, hogy milyen szép, legszívesebben megfognám az állát és magamhoz húznám, de az agyam nem egy könnyen leállítható szerkezet. - Jó, hogy neked megy.
- Nem én döntöttem így.
- De igen - néz a szemembe. - Te küldtél el.
- Miután te elküldtél engem! - csattanok fel. 
- Jóvá akartam tenni, Cica! Még mindig azt akarom! - összerezzenek, olyan rég hallottam már ezt az utálatos becenevet, és hiányzott. - Pontosan tudom, hogy elbasztam, Mira, ne hidd, hogy nem, és ha ez megnyugtat, nem telik el úgy nap, vagy akár csak egy óra, hogy ne gondolnék rá, mi lenne, ha akkor nem úgy reagálok, de nem tudom visszacsinálni. Tudom, hogy én már annyiszor, és annyi mindent elrontottam, hogy nem érdemlek meg megint egy esélyt, de kérlek, hadd tegyem jóvá, Kiscicám!
Elnyílt ajkakkal nézek rá, a könyörgése, reménykedő tekintete, ahogy szólít, amikor legutóbb csinálta ezt, nem úgy láttam, ahogy most látom. Ha nem szólalna meg, a nyakába vetném magam.
- Adj egy esélyt, Mira, ha akarod, most azonnal elkezdhetünk próbálkozni, hogy legyen egy másik kisbabánk.
- Nem - nyílnak tágra a szemeim, kiejti a "kisbaba" szót, és abba az állapotba sodor, amiért többek szerint is pszichológusra van szükségem. - Még mindig rohadtul nem érted! - harsogom, és a hajamhoz kapok, érzem, ahogy az ujjaim megmarkolják, és érzem a húzást, ahogy kiszakadnak a hajszálaim. - Én nem akarok egy másik kisbabát, Liam! Nem akarok próbálkozni, nem akarok ígéreteket, hát nem érted?! Kimondtad, hogy te nem akarod, és tönkretettél mindent! Végig úgy gondoltam, amíg egyedül én tudtam a babáról, hogy ez azért történik, mert nekünk együtt kell lennünk! Nem akarok próbálkozni, nem akartam sosem szándékosan terhes lenni, mert azt gondoltam, hogy majd jön, ha jönnie kell, akkor, amikor igazán szerelmes vagyok valakibe, és te ezt tönkretetted! Elvesztettem ezt, a kisbabám, téged, és majdnem mindent, amim akkor megvolt, de te még mindig nem vagy képes ezt felfogni!
- Niall miatt van, ugye? - értetlenül nézek rá, levegőért kapkodok, a szája gúnyos mosolyra húzódik, hitetlenkedve rázza a fejét. - Szépen átvette a helyem.
- Ehhez Niallnek nincs semmi köze - kapom fel a fejem. Nem gyanúsítgathatja őt, és foghatja rá azt, ami az ő hibája, és az enyém.
- Akkor miért nem tudok valami olyat mondani, ami jó neked?! A fenébe már, Mira, próbálkozom, már sokadjára, adtam neked időt, hogy átgondold, talán túl sokat is, mert akárhányszor rászántam magam, hogy eljövök, mindig megijedtem, de már nem bírom tovább! Látom, hogy elvesz tőlem téged, úgy, hogy közben megígérte nekem, hogy mindent megtesz azért, hogy megint velem akarj lenni. Ha ezzel akarsz visszavágni, most már elég lesz, kérlek!
- Mégis milyen visszavágásról beszélsz? - meredek rá hitetlenkedve. - Szerinted ez valami olyan, amiért gyerekesen visszavágnék? Nem tudnék olyat tenni, ami miatt te olyan fájdalmat érezhetnél, amit én éreztem, és semmihez nem használnám fel Niallt! Bármiért is jöttél ide, Liam, ideje menned, mert én erre nem vagyok képes!
- Idejöttem, miután láttam rólatok a képeket, és a cikkeket...
- Nem érdekel! - kiáltom el magam. - Már semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! - kapnék a fejemhez, de megragadja a csuklóm.
- Márpedig akkor is végig fogsz hallgatni!
Makacsul összezárom a szám, az ujjai kellemetlenül fonódnak a csuklóm köré addig, amíg ellenkeznék, majd lassan meglazulnak.
- Másfél napja ülök az ajtód előtt, mióta leszálltam a repülőről nem ettem, nem aludtam, de még mosdóban se voltam, elmondom, hogy bármit megtennék azért, hogy visszakapjalak, ez neked mégsem elég. Eközben látom, hogy Niallel nevetsz, Niallel minden szép és jó, ő képes boldoggá tenni, ő tökéletes, ő hozzád érhet, megfoghatja a kezed, látom, milyen szépen berendezkedett ide, és elfoglalta a helyem az ágyadban is. Mit kellene gondolnom, Mira?
- Semmit - nézek a szemébe. - Mert semmi közöd hozzá.
- De rohadtul van közöm hozzá, Miranda! Lefeküdtél vele?! Hogyan segített neked, feláldozta magát és a helyembe lépett?
Remegek a dühtől, azzal fogom bántani, amivel tudom, hogy a leginkább bánthatom, de ezt nem gondolom át igazán. A szemébe nézek, nem azért csinálom, amit a baba elvesztése után éreztem, vagy akkor, amikor kirúgott, hanem azért, mert hetekkel később is ugyanazokat a harcokat vívjuk, és még mindig képes fájdalmat okozni.
- Nem - nézek rá. - De ha akarná, gondolkodás nélkül belemennék.
A fejéhez kap, a szemei néhány másodpercig óriásira kerekedve csodálkoznak, majd milliónyi érzelem önti el, amiből csak néhányat ismerek fel, mert olyan jó viszonyt ápolok velük. Düh, harag, csalódottság, hitetlenkedés, majd bevágja maga mögött az ajtót, úgy, hogy az egész lakás beleremeg,