2015. július 29., szerda

60.rész Feldolgozás alatt

~ Liam Payne ~

Szótlanul ülünk egymással szemben, ami a "régi" időkre emlékeztet, csak akkor talán kevésbé vádló tekintettel bámult rám mindenki, mert ők is megcsinálták a maguk baromságaikat, most viszont egyedül én vagyok a rossz, és ezt nem enyhíti igazán semmi, Niall hiánya csak fokozza. Mindenki tudja, hogy vele van, azt is, hogy miért, leginkább én, és ez mégis rohadtul irritál. Nem az a bajom, hogy Niall ebben őt választotta, és nem engem, hanem maga a helyzet, hogy a barátnőm, aki nagy valószínűséggel gyűlöl most engem, Niall karjaiban próbál vigaszra találni, és ki tudja mi sülhet ki ebből az egészből.
A legegyszerűbb az lenne, ha repülőre ülnék, és én magam elrendeznék mindent, de mégsem megy. Nem tudom mit mondhatnék Mirának, a gondolataimnak se eleje, se vége, és képtelen vagyok szavakba önteni őket, ezért nem ért meg engem jelenleg senki. Állítsak oda hozzá, hogy sajnálom, megijedtem, mert nem lennék jó apa, de őt nem akarom elveszíteni, de azt sem akarom, hogy elvetesse? Mégis hol van ennek bármiféle értelme, és hogyan találhatnánk megoldást, ha magam sem tudok választ találni a saját kérdéseimre? 
Megőrülök magamtól, megőrülök a száguldozó, soha véget nem érő gondolataimtól, a bűntudattól, és Mira hiányától. Nem hívom fel, és ő sem hív, miért tenné? Nem ő tartozik nekem magyarázattal, talán csak annyival, hogy szerinte hogyan történt ez, és mikor. Mármint... tudom hogy hogyan, de mégsem értem, mert én nem vagyok felelőtlen, még a lehető legszédültebb elmével is tudom, hogy hogyan tegyek valami olyan ellen, amit nem akarok. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem tőlem van, de azt hiszem, előbb közölné  velem, hogy megcsalt, minthogy a nyakamba varrjon egy gyereket. 
Vannak perceim, amikor elfelejtem ezt az egész hercehurcát, és csak rá gondolok, hogy hiányzik, és hogy bár velem lenne. Nem hagyhatom őt kicsúszni a kezeimből, nekem kell megváltozni, felkészülni arra, ami vár, mert nem menekülhetek, és gyávaság lenne tőlem elfordulni és úgy tenni, mintha mi ketten nem is ismertük volna soha egymást. Még ha akarnám se menne ez, én nem az az ember vagyok, aki képes lenne átnézni a gyerekén, és már nem az, aki a háta közepére se kívánja ezt a lányt. Akarom, minden porcikám ordít érte, volt már, hogy ha összevesztünk néhány napig nem hívtuk egymást, de akkor közel sem olyan volt a kapcsolatunk, mint most, és az nem ennyi ideig tartott. Akarom, hiányzik, rendbe akarom hozni amit elszúrtam, utána akarok menni, felhívni, de képtelen vagyok rá.
- Ezt senki nem fogja megoldani helyetted - mondja Zayn a fejét ingatva, mintha a gondolataimba látna. Talán ő az, aki egyikünk pártját sem fogja, Niall abszolút Mira mellett van, ezt tudom, ahogy Harry is, csak a különbség kettőjük között az, hogy ő nem ordítja le a fejem, és nem üt meg, hanem igyekszik szavakkal rávenni arra, hogy menjek Mira után. Louis valahol kettőnk között ingázik, engem "pátyolgat", de rendszeresen szemrehányást tesz és megjegyzi, hogy hatalmas baromságot csináltam, emellett el van ragadtatva attól, hogy a banda megkezdte az osztódását, ahogy ő mondaná. Tudja mi jár a fejemben, hogy mitől félek, mert ismer, de ha itt lenne Mira, akkor egyértelműen őt is ugyanígy próbálná biztatni, és körberajonganá. Zayn próbál kimaradni az egészből, a véleménye az egészről annyi volt, hogy ő megmondta, hogy Mira még egyszer bajt fog hozni a fejemre, csak nem épp ilyen értelemben gondolta, és a "baj" elég relatív, és valószínűleg nem épp illő kifejezés egy kisbabára. Érdekli, hogy mi lesz velünk, egyértelműen kifejezte, hogy Mira mellett a helyem, és hogy nem kellett volna ilyen nyíltan kifejeznem, hogy nem akarom, még ha az tényleg így is van, de nem próbálja összekapargatni egyikünket sem.
- Ezen nincs mit megoldani - szól közbe Haz kissé sértetten, amiért egy születendő gyereket megoldásra váró problémaként kezelünk ebben az esetben. - Nem tudod "megoldani" hogy 4-5 év múlva szülessen meg ez a baba, szóval az egyetlen amit tehetsz az az, hogy megbarátkozol a gondolattal, megmagyarázod Mirának, és felkészíted magad az apaságra.
Egyetértek vele, tudom, hogy igaza van, valamiért mégis csak a fejemet fogom. Szeretném visszapörgetni az időt és valahogy máshogy alakítani azt az éjszakát, amikor Mira elmondta, vagy azt, amikor történhetett. Nem a felelősség ijeszt meg, nem azért nem akarom, mert ez azt jelentené, hogy örökké elköteleződünk egymáshoz, és mostantól nem olyan lesz az életem mint amilyen ebben a pillanatban. Ez számít legkevésbé, és ez eszembe se jutott, nem félnék elköteleződni Mirával. Őszintén szólva nem is a gyerek gondolata ijeszt meg, hanem az, hogy én leszek az apja, és mi van, ha elrontom? Mi van, ha elejtem, vagy megsérül miattam? Bár azt hiszem, a sérülések elkerülhetetlenek lennének, és ha megbízhatatlan lennék Mira nem hagyná rám. Amitől félek az az, hogy kimaradnék mindenből, nem akarom itt hagyni a bandát, nem akarok kilépni, kihagyni koncerteket, de ez együtt járna azzal, hogy feláldozom a velük töltött időt. Talán lemaradnék a születéséről, az első lépésekről, az első szavakról, és később sem számíthatna rám. Ettől félek, hogy így leszek rossz apa, hogy nem leszek ott sehol, nem számíthat majd rám, hogy ha nagyobb lesz és megemlítenek neki engem, akkor szem forgatva, szégyenkezve terelné el a témát valami másra. Korábban én is, és mindenki más is azt gondolta, hogy született apuka stílusú ember vagyok, aki valamikor visszafogta a bandát, pátyolgatta a fiúkat, a rajongókat, mindenkit, de ez már rég nincs így, inkább én szorulok már rá arra, hogy valaki a helyes úton tartson. Ha ez így van, akkor hogyan lennék képes arra, hogy példamutató apa legyek?
Egyszer már elszúrtam egy kapcsolatot úgy, hogy mindennél jobban szerettem Sophiát, akkor mégis mi garantálja, hogy másodjára ez nem fog bekövetkezni? Honnan tudhatnám, hogy 10 év múlva nem egy drogos, alkoholista idióta leszek, akit valamiért lecsuknak? Egyszer elindultam lefelé, de valahogy visszavergődtem magam a helyes útra, csakhogy a veszélyt jelző tábla most már mindig ott lesz, hogy ez megtörténhet megint. Nem akarok az az apa lenni, akit a gyereke letagad, akinek nem viseli büszkén a nevét, akire undorodva, szégyenfoltként gondol, és nem beszél róla.
Jelenleg márpedig úgy érzem, hogy én ilyen "apa" lennék.
A gondolataim túladnak rajtam, a fejemet rázva pattanok fel, mire mindannyian meglepetten néznek rám, majd kirontok a hátsó ajtón és a kert végébe sietek. Amikor már nem tudok tovább menni egyszerűen leomlok a fűre és a kezembe temetem az arcom, talán jobb lett volna mindenkinek, ha anno a farmon képes vagyok befogni a pofám, és az egymással való folytonos civakodásból nem azt hozom ki, hogy rohadtul egymásba szeretünk, és elkezdünk függni a másiktól. Jobb lett volna, ha meg sem közelítem, nekem nem, de neki igen, és azt kívánom, bárcsak inkább valahogy Niallel gabalyodott volna össze. Neki is könnyebb lenne, és talán nekem is, az egyetlen baj, hogy ezt már nem csinálhatom vissza, és már nem adom őt, ő az enyém.
- Nem a babával van a baj, ugye? - félredöntöm a fejem, hogy Zaynre nézzek. Lehuppan mellém, felhúzza a lábait és lazán megtámaszkodik. - Mi az, Liam? Minden oké volt köztetek Mirával, nem?
Oké? Több mint oké, azon kívül, hogy már szörnyen hiányzott, míg külön voltunk csak azon járt az agyam a turné utolsó részében, hogy ha ő is befejezte a sajátját, akkor együtt töltünk minden lehetséges időt, és talán megpróbálhatnánk elintézni egy közös turnét. Attól a pillanattól kezdve, hogy meghallottam a hangját a kaputelefonból, addig a pillanatig, amíg csak gyengéden simogattuk egymást, és fogalmam sem volt semmiről, úgy éreztem szárnyalok, hogy hosszas levegőért kapkodás után végre veszek egy mély lélegzetet.
Bólintok, azt sem tudom igazán, hogy ez melyik kérdésére válasz.
- Nem Mirával van a baj - dörzsölöm meg fáradtan az arcom. Képtelen vagyok rendesen aludni, csak forgolódok, néha elpilledek, majd kezdem elölről. Gyötör a bűntudat, mert egyszer megígértük egymásnak, hogy többé nem veszekszünk, és én megfogadtam magamnak, hogy nem fogom megsiratni, erre... Egyszerűen mindent elrontok magam körül, hogy ha egyszer minden jó, akkor csinálok valamit, amivel elrontom.
- Nem tudom mi jár a fejedben, hogy kivel és mi baj van, de elkerülhetetlen, hogy megszülessen, és a te gyereked, nem hinném hogy jól éreznéd magad a tudattal, hogy van egy gyereked, de nem foglalkozol vele - a füvet tépkedem, Zayn hangja nem vádló vagy szemrehányó, csak elmondja, és hagyja hogy megemésszem a szavait.
- A te döntésed, hogy mit csinálsz, de látom hogy szereted Mirát, ha nem támogatod, azzal elveszíted - azt mondja ki, ami a legnagyobb félelmem. Ha végleg kimondom, hogy nem akarok szerepet játszani a gyerekünk életében, azzal örökre eltaszítom magamtól. Viszont ha velük maradok fenáll a veszélye annak, hogy pocsék apa leszek.
- Haver, nem azért mondom, hogy cseszegesselek, de gyorsan kell döntened, amíg Mira képes megbocsájtani.
Bólintok, én magam is tudom, hogy valószínűleg kezdek kifogyni az időből, de tisztáznom kell magamban néhány dolgot, és eldönteni, hogy mit akarok pontosan.
- Ti Perrie-vel gondoltatok már erre? - vészesen közeleg az esküvőjük napja, és a házasságot gyakran gyerekvállalás követi, de még így is meglepődök, amikor lassan bólogatni kezd. Zaynnel többnyire ugyanabban a cipőben járunk, azzal a különbséggel, hogy Perrie legalább angol, és együtt élnek, nem a bolygó két ellentétes oldalán, mint mi.
- És hogyan akarjátok megoldani? - nézek rá elkerekedett szemekkel.
Megvonja a vállát, lazán, mint aki nem is aggódik ezen.
- Nem feltétlenül most akarjuk, csak néhány éven belül. Perrie-nek muszáj lesz addig leállnia, de nekem nem, az meg már rajtam múlik, hogy mit választok.
Aprót bólintok, nekik menne, megoldanák, de Zayn más mint én, felelősségteljesebb, nem csinált annyi hülyeséget, ők évek óta együtt vannak, neki nincs mitől tartania.
- Ha engem kérdezel, szerintem remek kis család lennétek - néz rám mosollyal az arcán. - Nem olyan rossz ez, mint amilyennek hiszed.
- Nem hiszem rossznak - rázom a fejem. - Nem ez a bajom, én csak... Én nem lennék jó apa, nem vagyok kész rá.
- Mira pocakjában a gyereked nem érdekli, hogy kész vagy-e rá, neki szüksége van egy apára, és ha te nem akarsz az lenni, akkor adj egy esélyt másnak. Gondold át, hogy mit készülsz eldobni magadtól, és hogy mit nyernél vele, vagy csináld vissza amíg még tudod.
Megveregeti a vállam, minden szavára odafigyelek, és a gyomrom felkavarodik attól, hogy valaki más vegye át az én helyem.
- Szerintem jó apa lennél, de ha most az gondolod, hogy nem, akkor változtass, épp elegendő időd van még rá.
Megint tudom, hogy igaza van, hátradöntöm a fejem és mélyet sóhajtok, gondolkozom kell, tudatosítani magamban néhány dolgot, és ez nem megy percek alatt úgy sem, hogy napok óta rágódom rajta.

~Mira Gemmings~

Még 6 koncert van hátra, még 4 ország, 5 repülőút, ennyi, és befejeztem. Amíg tart a koncert utáni érzés, amíg van adrenalin a testemben nem vagyok szomorú, hatalmas, büszke mosollyal az arcomon járok-kelek az emberek közt, akik megjegyzik, hogy egyre nagyobbakat ütnek a koncertjeim, és hogy visszatértem önmagamhoz, ahhoz az önmagamhoz, aki valamikor Ashtonnal voltam. De ez nem igaz, színjátszás az egész, de néha olyan jól alakítok hogy még én magam is elhiszem, hogy minden rendben. Niall büszke rám, mert már nem sírok előtte, nem is beszélünk róla, csak mellettem van, támogat, jelen van a koncerteken és ő az első, aki szorosan magához ölel, megpuszil, és hatalmas, elképedt szemekkel mondja el újra meg újra, hogy fantasztikus amit művelek a színpadon. Fantasztikus, annak ellenére, hogy amikor távozik az érzés, hogy én vagyok a világ közepe, a zuhany alatt addig bőgök, amíg már nem kapok levegőt, majd ugyanannyi időt töltök azzal, hogy összeszedjem magam, és mosolyogva csoszogjak ki Niallhöz. Órákig beszélgetünk még mindenről, ami eszünkbe jut, és addig nyugodt vagyok, ő tart a földön, miatta nem csúszik ki a lábam alól a talaj, de miután elalszik csak fekszek magam elé bámulva. Már megtanultam kimászni mellőle, és a sarokba húzódva a telefonom világításánál hajnalig gubbasztok a fotelban, dalokat írok, jobbakat, rosszabbakat, vagy gondolkozok a jövőn, hogy mi lesz a turné után, figyelem Niallt, ahogy békésen szuszog, és azon tűnődök, vajon ő megtartja az ígéretét és velem marad-e, vagy előbb-utóbb ő is magamra hagy. Valamiért ettől nem tudok nyugodni, az ő elvesztésével már képtelen lennék megbirkózni. 
A hatodik dalomnál tartok, lefirkálom az előbb leírt mondatot, majd más szavakkal írom le, pötyöghetném akár a telefonomba is, ehelyett a vakuval világítva körmölök a füzetembe, amelynek tartalma Liamről talán már meghaladja a százat is. Az órára pillantok, fél 4, fél 4, és én még semmit nem aludtam, de talán már nem is lenne értelme. Rendszeresen csinálom ezt, és még csak igazán fáradtnak sem érzem magam, néhány nap után eljön a végpont amikor már nem bírom tovább, és Niall a karjaiban hoz fel, majd miután kialudtam magam újra elkezdődik az egész folyamat. 
Végigfutok a sorokon, az elkeseredett követelőzésen, hogy azt akarom, hogy legyen velem, és elszorul a torkom. Hatalmasat nyelek, hagyom lefolyni az arcomon a hangtalan könnyeket, Niall alszik, amiről nem tud az nem fáj neki. Nem veszem a kezembe Liam eltulajdonított pólóit, a legjobb barátom ruháját pedig olyan bizarr lenne elcsórni a majdnem csókunk után, hiába tisztáztuk, hogy ez csak véletlen volt, és egyikünk sem érez semmi ilyesmit a másik iránt. Nem vagyok hajlandó Victoria Secret "hálóruhákban" mászkálni, így az egyik saját pólóm van rajtam, és feszül a hasamon. Szeretem, mindjárt vége az első trimeszternek, és még mindig olyan kicsi és aranyos, de a legutóbbi vizsgálatok szerint minden rendben a picivel, így nem aggódok. Szipogva törlöm le a könnyeimet a kézfejemmel, félretolom a füzetet és összehúzom magam. Befut egy sms az öcsémtől, ahogy mindig, folytonos kapcsolatban van velem és érdeklődik rólam, de amíg Niall velem van nem jön ide, dolgoznia kell. Legszívesebben válaszolnék neki, felhívnám és kibömbölném magam egy időre, de azzal semmi nem lenne jobb, csak ő is idejönne, és nem tudna többet tenni azon kívül, amit Niall tesz. Mindketten elvesztegetik rám az idejüket, de nélkülük talán nem bírnám. Hiányzik Liam, nem gondolok arra amit mondott, leginkább nem is azért sírok, hanem mert fullasztó a hiánya, vele akarok lenni.
- Mack - összerezzenek, Niall a sötétben hunyorogva néz rám, lábait a szőnyegre helyezi és aggódva hozzám siet. Ennyi, lebuktam.
Leguggol előttem, kiveszi a kezemből a telefont, a tollat, és a nyitott füzetet, egy pillantást vet rá, előre, hátra lapozgat, a dátumokat figyeli, és az arca elszörnyed.
- Nem is aludtál még - emeli rám hatalmas szemeit, kinyújtja a kezét, végigsimít az arcomon, majd sóhajtva feláll, és magához ölel - Mióta csinálod ezt? Istenem, mekkora barom állat vagyok - túr zaklatottan a hajába. - Így koncertezel? Így bírsz ki napokat, hogy nem alszol? És nekem ez eddig nem tűnt fel, azt hittem jobban vagy.
- Jobban vagyok - szipogom.
- Azért ülsz itt, írsz dalokat, és sírsz. Nem tudom mióta műveled ezt, Mira, de most aludni fogsz, ha kell akkor kiütlek valami altató teával. Ez nem jó a babának, felfogtad? Ha magadat kínzod ilyesmivel, azzal őt is veszélybe sodrod, Kenzie, kimerülsz, és akkor hogyan tudnál gondoskodni róla?! - igaza van, és én erre eddig nem is gondoltam. Azt gondoltam, a baba attól aludhat, hogy én ébren vagyok, de Niallnek igaza van, hiszen ő még bennem van, és nem meríthetem le magam. Kirobbantja belőlem a sírást, hogy erre nekem nem volt elég eszem rájönni. Kinyújtom a kezeim, Niall meg egyszerűen a karjaiba vesz, az ágyhoz ballag velem, és óvatosan lefektet, majd betakargat, és visszafekszik a saját helyére. Magához ölel, karjait körém fonja és beletemetem az arcom a mellkasába, sokkal jobb lett volna ha nem ébred fel, a sóhajában miközben magához ölel úgy érzem csalódást okoztam neki.
- Sajnálom - motyogom. - Utálom ezt, utálom hogy sírok.
- Ez nem baj, Mack, normális hogy sírsz, de nem egész éjszaka, és nem betegedhetsz bele.
- Nem bírom olyan jól, mint amennyire látszik - szipogom, mire vígasztalóan végigsimít a hajamon. - Már nem is vagy olyan büszke rám, ugye?
- Ne beszélj hülyeségeket, nagyon jól tudom, hogy az nem valós, ahogy viselkedsz, de ha ez lehetséges, akkor most csak büszkébb vagyok rád, mert még így is nagyobb koncerteket adsz bárkinél. Az egyetlen amiért aggódok, az a baba és a te egészséged, muszáj megértened, hogy nem csinálhatsz ilyeneket, akkor sem ha nagyon fáj. Mondd el nekem, és ne mosolyogj rám, mert engem nem tudsz átverni, Mackenzie.
Bólintok, kezével letörli a könnyeim és rázkódó testem közelebb húzza magához.
- Aludj - nyom puszit a fejemre, és hiába érzem úgy, hogy képtelen vagyok rá, amint nem beszél hozzám többet a fejem a mellkasára bukik.
A kora reggeli fittség érzete csak átverés, de az ébredésem kellemesebb mint egyébként. Kapok egy pohár meleg capuchinót kávé helyett, és Niall valahogy megoldotta, hogy 30 perccel több időt kapjak készülődésre, így nyugodtan elkortyolgathatom.
- Szerettem volna elkérni a délelőttöd, de menned kell stúdiózni - a pohár fölött aprót bólintok. Tulajdonképpen felesleges elkészíteni az albumot, ha visszavonulok, de mégis szeretném, és ezt eddig amúgy sem tudja senki.
- Mit szólnál hozzá, ha este elmennénk valahová? Csak holnap reggel kell tovább menni, akár a repülőn is alhatsz, és jót tenne, ha kimozdulnál egy kicsit - belekortyol a saját kávéjába és kérdőm pillant rám.
- Bulizni akarsz menni? - pislogok nagyokat. - Niall, én nem ihatok...
- Ki mondta, hogy iszunk? Garantálom, hogy pia nélkül is jól éreznéd magad - mosolyog rám eltökélten.
- Nem tudom, hogy akarok-e menni.
- Jobb annál, amit most csinálsz. Nem maradnánk sokáig, főleg ha nem érzed jól magad.
- Majd meglátom - piszkálgatom a takaró csücskét, majd erőt veszek magamon, megiszom a capuchino maradékát és felkelek. Ha elmegyek vele és nem nyafogok, azzal kijavítom a ma éjszakai lebukásom, talán elhiszi majd hogy jobban vagyok.
Senki nem mondaná meg rólam, hogy az éjszakát sírással, dalírással, és önsajnálattal töltöttem. Amikor kilépek Niallel az ajtón a hajam szoros copfban omlik a hátamra, a ruhám tökéletesen passzol az egyéniségemhez, bár a farmerem csípőben kicsit szűkebb, mint volt, és az ingem jótékonyan takarja a pocakom. Tökéletes a sminkem, tökéletesen, magabiztosan lépkedek és mosolygok pirosra rúzsozott ajkaimmal, mindent tökéletesítettem magamon amennyire csak tudtam, hogy a tökéletes külsőn véletlenül se keletkezzen repedés.
- Jó reggelt! - mosolygok Christianra, néhány héttel ezelőtt ezt a két szót mindössze egy foghegyről odavetett morgás jelentette, és komor arckifejezés.
- Jó reggelt, Mira! Menj, reggelizzetek, aztán kint vár az autó amivel a stúdióba kell menned. Ha gyorsan végeztek, a délutánod szabad lehet.
- Oké - bólintok, majd Niall után forgolódva az étterem felé indulok. Úgy érzem, mellette tudok tökéletes benyomást kelteni, az ad magabiztosságot, hogy elmozdíthatatlanul itt van mellettem, nélküle csak lézengenék.
A svédasztalról összelapátolunk magunknak mindenfélét, a pillantásával figyelmeztet, hogy mindenből legalább egy kanállal szedjek még, és engedelmeskedek is. Ez már nem csak rólam szól, de hogy az egészet elpusztítsam néha belesegít, ellop egy kicsit a zöldségből, egy kettévágott tojásba beledöfi a villáját és egészben a szájába nyomja, majd miközben rám mosolyog, az majdnem kibukik a szájából, és hangos nevetésben török ki. Élvezi hogy megnevettethet, a szeméből valami érdekes árad rám amikor mosollyal az arcomon ránézek. Abban a pillanatban a nevetésem és a mosolyom őszinte, ilyenkor kényszerítem magam hogy ne gondoljak a történtekre, hiszen úgy nem tudnék stúdiózni és koncertezni. Kizárom az agyamból, az életemből, elfelejtem Liamet mintha sosem lett volna az életem része, mintha nem a kettőnk gyerekére vigyáznék annyira. Niall ellop egy salátalevelet a tányéromról és csámcsogva elrágcsálja, majd a saját rántottájából lapátol a szájába. Megmosolyogtat, a szemei valósággal felcsillannak az arcomon ülő félmosolytól. Amikor nagyot sóhajtva döföm a villámra az utolsó falatot és felkészülök, hogy lenyomjam a torkomon, egyszerűen kikapja a villát a kezemből, és egy másodperc múlva "üresen" a tányéromra dobja. Úgy teszek, mintha felháborodnék, mire felpattan, puszit nyom a fejemre és elsiet az üres tányérokkal. 
Árnyékként követ mindenhova és az akarata ellenére is megmosolyogtat, ha beszélek valakivel random elkezd piszkálni egy kilógó cérnaszálat az ingemből, a vállam fölött ő is bólogat, vagy felmordul, ha az én véleményem kérdezik, s miközben én a stúdió üvegfalain belül énekelek, ő a háttérből egy kanapén fetrengve feszülten figyel, egy idő után pedig már ő is ott ül egy fejhallgatóval a fején, tanácsokat ad, és piszkálgatja a gombokat. 
- Rendben, remek voltál! - dörzsöli meg a hátam a hangmérnököm, Kay, Niall is felpillant a telefonjából és megpaskolja a helyet maga mellett a kanapén. - Christiannal beszéltél már az új lemezről?
- Nem említett semmi újat - huppanok le Niall mellé, úgy helyezkedik, hogy az oldalához tudjak bújni és rálássak, ahogy a telefonján lefelé görget az instagram posztok között. 
- Pedig kellett volna. Az a helyzet, hogy kellenének még dalok, legalább 3-4, de ha van akkor több. Jelenleg 3 olyan dalt énekeltél fel, aminek az írásához semmi közöd, és megegyeztünk abban, hogy ha van valami, amit szeretnél rátenni a lemezre, ezeket lecserélhetjük, de ha nem, a deluxe változatra még így is kellenének.
- Szóval még 6-7 dal kellene? - pillantok fel óvatosan, és Kayden vonakodva bólint. 
- Ha esetleg vannak kész dalaid, megmutathatnád őket.
- Nem használhatóak - rázom a fejem, legszívesebben a fejemre húznék valamit és elbújnék. Csak az éjszaka folyamán ennyit írtam meg, rengeteg dalom van, de azokat nem akarom megmutatni senkinek.
- Azért válogasd át őket, és mutass néhányat - tanácsolja, mire aprót bólintok, és amikor Niall rám pillant hangtalanul kérem, hogy menjünk innen.
Fotósok hada táborozik az épület előtt, kukák és bokrok mögött, fáj tetején, csak hogy lekapjanak kettőnket amíg eljutunk a kocsiig. Niall a testőreimmel egyetemben a saját testével véd, de míg a hatalmas emberek tartanak távolságot, az ő keze a derekamon pihen, a mellkasához von és úgy fordul, hogy ami egy kicsit is veszélyt jelent rám, arra ő legyen. Bár nem tetszik ez, lebeszélni nem tudom róla, és valamelyest imponál is. Tudom, hogy kevés esélye van annak, hogy bármelyikünk is megsérüljünk, mégis ott van a fejemben, amikor Niall gubbasztott sokkos állapotban egy áruházi férfi mosdó padlóján, mert megingott a biztonságérzete.
- Szóval, csapunk egy vad bulit? - villant rám széles vigyort, mutatóujjaival az arcomat böködi gyors egymásutánban. 
- Vad buli narancslével? - hunyorgok rá, válaszul hevesen bólogatva felpattan, mintha már beleegyeztem volna. Tudja, hogy veheti annak is, nincs szívem elrontani a kedvét, és azzal nem mutatnék "fejlődést", ha itt maradok. Ehelyett végignézem ahogy lelkesen belebújik egy ugyanolyan farmerba, amilyen volt rajta, fekete helyett fehér pólóba, és rendezgetni kezdi a haját. Nincs kedvem túlzottan megerőltetni magam, de a tökéletes látszat fenntartásához szükség van rá, ezért átöltözök, kibontom a hajam és nagy részét két oldalon a vállamra húzom, hullámcsatokkal eltűzöm, hogy ne zuhanjon az összes az arcomba minden mozdulatomnál, és nagy, cicás szemeket varázsolok magamnak. Szépen nézek ki, tehetségem van ahhoz, hogy úgy válogassam össze a ruháim, hogy jól nézzenek ki, és eltakarják a gömbölyödő hasam, de ahogy egyedül maradok néhány percre a fürdőszobában küzdenem kell azért, hogy fancsali arckifejezés helyett mosolyogjak.
Most először a buli nem magával ragad, és nem rontok a pulthoz italért, hanem a szám elhúzva nézem a vonagló tömeget, és az arcom félig Niall vállába fúrom Józanul ez az egész nem túl hívogató, nem úgy, hogy tudom, én józan is maradok. A pultos furcsán néz, amikor két alkoholmentes koktélt kérünk, amellyel a kezünkben nem hadonászva lelocsolunk valakit, hanem behúzódunk egy hátsó szabad boxba. Tulajdonképpen jól érzem magam, amíg csak ott ülünk, fürkésszük a tömeget és megjegyzéseket teszünk az idétlenkedő alakokra, kifigurázzuk őket, és sorra döntjük le az italokat, a részegség veszélye mégsem fenyeget minket, viszont a helyiség másik felében lévő női mosdó engem annál is inkább.
- Mindjárt visszajövök - Niall egy ideig fürkészi az arcom, mielőtt bólintana, hogy mehetek a kísérete nélkül is. Arra még nem szorulok rá, hogy őrizzen miközben pisilek.
Korán van még ahhoz, hogy a wc-k undorító, összehányt állapotban legyenek, mindössze néhány lány nyavalyog a tükör előtt az elkenődött sminkük miatt, és mert "Zack annyira durva részegen".
Észrevétlenül elsuhanok mellettük az utolsó fülkébe, majd miután megmostam a kezem feltűnik, hogy az én sminkem is kissé elmaszatolódott, de ahogy a táskám aljára süllyedt szemceruzámért nyúlok, helyette a vadul rezgő telefonomat veszem ki. Leforrázva nézem a képernyőt, melyen egy kép vibrál, ahogy Liam a hajamban elrejtőzve, a szemöldökét idegesítően felvonva néz a kamerába huncutul, én pedig vigyorgok, mint a vadalma. Ha ez nem lenne elég, hogy rájöjjek ki próbál annyira elérni, ott virít mindennek a közepén a neve, amelyet napok óta látni akarok, most mégis félelem önt el. De a félelemnél erősebb, hogy tudni akarom mit akar tőlem, és feléled bennem a remény.
Felveszem, a fülemhez emelem a telefont, de nem szólalok meg, és egy ideig ott is csend van, majd amikor megszólal a falhoz tántorodok, és a kezeim automatikusan a szám elé emelem.
- Cica? Itt vagy?
Megfordulok, amikor két lány tántorog be, nem mintha ezzel kizárhatnám az idegesítő hangokat. Liam úgy szól hozzám, mintha semmi nem történt volna, mintha sosem mondta volna azt nekem, hogy nem akarja a kisbabánkat. Egy pillanatig elönti a szívem a jó érzés, amelyet a hangja hordoz magában számomra, majd egy másodperc múlva átveszi a helyét a düh. Nem tehet így, és nem érdekelnek hülye magyarázatok, legfőképp nem telefonon, ha akar valamit, ha mégis akar engem és a babát, akkor nagyon tepernie kell, mert bármennyire is vele akarok lenni fájdalmat okozott, nem is akármekkorát. 
- Bébi? 
- Ne nevezz így! - csattanok fel, hatalmasat sózok a mosdó szélére, és a lányok vihogni kezdenek rajtam.
- Hol vagy?
- Van hozzá bármi közöd? - ujjaim megragadják a márvány lapot, és elfehéredve szorítják.
- Szeretnék beszélni veled - mondja lassan, és türelmesen.
- Mégis miről? - kérdezem cinikusan. Nem szándékosan teszem, félek attól, amit mondani akar, és az önvédelmem vonzza magával ezt is.
- Rólunk.
- Mert van olyan még, hogy "mi"? - az ajkaim csodálkozva elnyílnak, szemeim elkerekednek.
- Mira, nagyon szépen kérlek, ne csináld ezt! - sóhajt, látom magam előtt ahogy a hajába túr, hátrabillenti a fejét, és behunyt szemekkel a plafonra néz. Elszámol magában tízig, vagy ameddig jut, hogy megőrizze a türelmét. - Persze, hogy van olyan...
- Tényleg? - kérdezem remegő hangon. - És komolyan telefontéma vagyunk?
Nem tudom miért teszem, de kinyomom, olyan erővel, hogy a kijelző furcsa reccsenést hallat, majd bevágom a telefont a táskába és kirontok az ajtón, de a buli valahogy megnövekedett, és egy rakás vonagló ember közé rohanok, akik szinte rám cuppannak. Szédülök, könnyek fojtogatnak, haza akarok menni, megkérni Niallt, hogy beszéljen vele, aztán mondja el ő, hogy mit akar tőlem Liam, ehelyett hiába hadonászok a karommal, nem megy arrébb senki. 
- Hova sietsz, Szöszi? - undorodva megrázkódok már csak a csuklóm köré fonódó ujjak érintésétől is. Tovább akarok menni, de nem ereszt, helyette a másik keze a derekamra tapad és egy test nyomódik nekem. Hevesen veszek levegőt, az ujjai belenyomódnak a bőrömbe és ez rohadtul nem tetszik, túl közel van a maszatomhoz, de még ha nem így lenne sem érhetne hozzám. Tombolni kezdek, vergődök, ütök, de a reakció mindössze az egészre az, hogy harcias vagyok. Mielőtt az undoromat félretéve belemélyeszteném a fogaim az ujjaiba, erős rántást érzek, a hozzám préselődő test eltűnik, és fájdalom hasít az oldalamba. Félszemmel látom, hogy Niall szorongatja gyilkos tekintettel a gallérjánál fogva a húszas évei végén járó, hosszú, csapzott hajú pasast, akinek a könyöke centiméterekre volt attól, hogy egyenesen hasba vágjon. 

2015. július 22., szerda

59.rész Tartás

Sziasztok!
Szerintem a Föld még nem hordott akkora idiótát a hátán, amekkora én vagyok. Fent voltam éjjel 1-ig, hogy befejezzem a részt, majd azt hittem, hogy feltöltöttem, és most, hogy felébredtem és ránéztem a blogra derült ki, hogy nem, szóval.. ah. Ne haragudjatok, ez a rész elég pocsék lett, pedig igyekeztem, de valahogy nem sikerült többet kihozni.
A kommentekre még nem tudtam válaszolni, de mindenképp sort kerítek majd rá. És ez már oly sokszor megválaszolt kérdés, mégis mindig feljön: Nem tudom, hogy hány rész lesz még, ne kérdezgessétek, mostani állás szerint még nem most fog eljönni az epilógus, ne kezdjünk máris búcsúzkodni. 

Remélem nem felejtitek el, kikről szól a mai nap. 


N. x

Olyan közel van, a szemeim lecsukódnak és a lélegzete az arcom simogatja. Olyan nagy szükségem van valakire, ő pedig itt van, ilyeneket mond nekem, és valósággal elvarázsol. Az utolsó pillanatban elfordítja a fejét, arcát az enyémhez simítja, a fülemen érzem, és hallom kissé kapkodó lélegzetvételét, majd hosszú, gyengéd puszit ad az arcomra. Kipattannak a szemeim, egy ideig nem enged el, csak szorosan ölelkezünk, majd elenged úgy, mintha semmi sem történt volna.
- Öltözz fel, aztán Harry elvisz minket - utasít halkan, míg én lehajtott fejjel kiszedek egy nadrágot meg felsőt a bőröndömből anélkül hogy megnézném, passzolnak-e egymáshoz. - Mindjárt visszajövök - jelenti be, és kislisszol az ajtón.
A ruháimmal a kezemben nézek utána, nyeldesem a könnyeim. Ez az egész kezd egyre rosszabbá válni, én pedig kezdem elveszíteni a józan eszem. Felveszem a ruháim, majd csak ülök felhúzott lábbakkal az ágyon, és várom, hogy visszajöjjön, hiszen csak azért ment el, mert öltöztem.
- Kész vagy? - les be óvatosan, majd a válaszomat meg sem várva belép, amikor látja, hogy normális ruha van rajtam, nem Harry hatalmas sortja és pólója. Kihúzza a bőröndöm húzókáját, ő nem hősködik, hogy elbírja. Rövid időn belül ő a harmadik fiú, akihez beállítok, és hiába ugyanabban a bandában énekelnek, mindannyian mások.
Csend honol, nem tudok mit mondani, a kocsiban halk zene szól, a hátsó ülésen gubbasztok Niall vállának dőlve, és rettenetesen várom, hogy újra aludhassak.
- Holnap még benézek, mielőtt mész - búcsúzik el tőlem Harry. Nem emlékszem rá, hogy említettem neki, hogy holnap elmegyek, de kár ezen törnöm a fejem. Halkan megköszönöm neki ötszázadjára is amit értem tett, míg Niall kiszedi a bőröndöm, majd miután ötszázadjára is biztosít róla, hogy számíthatok rá, megfogom szöszke barátom kezét és utána lépkedek. Olyan, mintha beszívtam volna, ismerem azt az érzést, amikor nem tudok magamról, sem a körülöttem lévő világról, de az az érzés jó, ellenben ez elnyel, mélyebbre húz, és a botladozásom nem vicces. A Nap még csak most kezd lemenni, átaludtam majdnem az egész délutánt, és még így is fáradt vagyok. Szándékosan vagyok fáradt, bebeszélem magamnak, mert menekülni akarok a valóságból az öntudatlanságba, aludni akarok és nem tudni arról, hogy a barátomnak nem vagyok elég jó ahhoz, hogy családunk legyen, arról, hogy elrontok magam körül mindent, és ha így haladok Niall megunja majd ezt. Nem tudom mire készültem, hogy mit hittem, és mi lett volna ha ő nem kapcsol, legfőképp azt nem, hogy mi volt és mi van az ő fejében, pedig legtöbbször képes vagyok rájönni egyetlen pillantásból. Szeretem, nem sok embert vagyok képes úgy szeretni, ahogyan Niallt, de az érzéseim hiába erősek, nem olyanok, mint Liam iránt. Csak ebbe kapaszkodok, abba, hogy Niall itt van, és azt mondja velem akar lenni, hogy ő nem fog cserben hagyni sem engem, sem a kisbabám, én pedig elhiszem neki. Kételkedhetnék, azok után, hogy a világommá vált férfi, aki azt ígérte, bármiben számíthatok rá megszegte a szavát, és Niall is az ígéretét, mégsem teszem, mert annyira kétségbeesetten szükségem van rá, hogy bízhassak valakiben, hogy ha azt mondja, a ruhásszekrényemből Narniába jutok, akkor elhiszem.

~Niall Horan~

Amikor azt mondja, egyedül akar lenni, tudom mi következik. Külön szobát kér magának, holott azt hittem, majd velem akar lenni. Más esetben nem hallgatóznék, de ahogy meghallom a fojtott zokogást, és a hangját, ahogy valószínűleg a testvérének is elmondja a történteket, lerágott körmeimmel képes lennék lebontani a házat egyetlen mozdulattal.
- Nem - nyöszörgi hüppögve - nem kell, Luke, Niall azt mondta velem jön, de... Mindent elszúrok - zokog fel újra. Homlokomat a falnak döntöm és mély levegőt veszek, nem szúr el semmit, én szúrom el. Alapvetően nem tudok mit kezdeni a síró emberekkel, senkivel, a rajongókat sem tudom megérteni, és néha idegesít is, ha valaki sír, mert én ugyanolyan ember vagyok, mint ők. De Mira... a mellkasomra nyomás nehezedik, és a szívem szakad meg ettől a hangtól, vagy a látványtól, hogy az arcát takargatva rázkódik. Segíteni akarok neki, újra előcsalni a mosolyát, és ezért bármire képes lennék, bármire, ha tudnám, hogy beéri velem. De ma időben eljutott az agyamig, hogy Liam helyét nem tudnám átvenni, és nem is tanácsos, mert azzal olyan lavinát indítanék el, amit senki nem élne túl. Ha nem a barátomról lenne szó, nem a bandatársamról, akkor esküszöm, még ha azzal kockára tenném a barátságunkat, megpróbálhatnánk, mert tiszta szívből szeretem ezt az egykori nagyszájú szöszi lányt, csak nem azon a módon, amire vágyik.
Elhátrálok az ajtótól, amellett, hogy semmi jogom végighallgatni a beszélgetést, a legnagyobb indokom az, hogy képtelen vagyok tovább hallgatni ezt. Megint ott tartok, hogy legszívesebben beverném Liam arcát, fortyognak bennem az indulatok. Ehelyett főzök egy teát, és a bögrével a kezemben leülök a kanapéra. Muszáj kiürítenem a fejem, rájönni, hogy hogyan segíthetnék neki úgy, hogy közben valahogy elfogadom Liam döntését, és nem megy ez az egész a barátságunk, és a banda kárára. Én magam is árulásnak gondolnám, ha az évek óta mellettem álló egyik legjobb barátomat eldobnám egy lány miatt, akit 1 éve sem ismerek személyesen. De tehetek én arról, hogy Mack olyan lett számomra néhány hét alatt, mint egy nem létező kishúg? Az első benyomásom az volt róla, hogy ennek a lánynak veszettül szüksége van valakire, és mióta elvette azt a nyamvadt gumicukrot tőlem a kötelességemnek érzem, hogy megvédjem, és én legyek a támasza. Ha tehetném most visszaforgatnám az időt, és úgy intézném a dolgokat az ő érdekében, hogy végül én legyek az, akinek csak fogja az arcát, majd hevesen kapkod a csókjáért, amikor hetek után meglát. De ilyen nem létezik, és a védelmező nagytestvérek nem csókolják meg a kishúgukat, ha azok szomorúak, és jót akarnak nekik. Ez nem megoldás, még ha köztünk semmilyen rokoni kapcsolat nincs is. Nem akarok én lenni az új példa arra, hogy nincs barátság fiú és lány között megjelenő felesleges érzelmek, és egyebek nélkül. Mert van, ezt akarom bebizonyítani.
Összerezzenek a telefonom rezgésére, a bögrémet leeresztve, a teát nem kilötyögtetve előhalászom a farzsebemből, és gondolkodás nélkül felveszem.
- Mi ez az egész, Niall? - hallom Luke aggodalmas hangját. - Eddig hiába próbáltam elérni Mirát, nem vette fel, most meg alig értem amit mond, annyira sír. Liam otthagyta, ugye?
- Igen - sóhajtom, és dörzsölgetni kezdem a homlokom.
- Tudtam - motyogja egykedvűen. - Csak holnapig vigyázz még rá, kérlek, mire leszáll a repülő ott leszek.
- Vele maradok - túrok a hajamba. - Megígértem neki, hogy vele leszek, és amúgy is maradnék, amíg legalább egy kicsit összeszedi magát.
- Ő nem a te felelősséged, Niall, sem ő, sem a gyerek. Tudom, hogy Mirának szüksége van valakire, de...
- Én akarok vele lenni, nem ő kért, hogy menjek el vele. Nem az én barátnőm, és nem az én gyerekem, de vele maradok.
- Mira képes nagyon kiborulni - figyelmeztet, holott már tapasztaltam ezt.
- Luke, heteken keresztül volt alkalmam szembesülni Mira pophercegnő hisztirohamaival, és ott nem menekülhettem el előle, mióta eljöttünk onnan minden alkalommal én kapartam össze Liam miatt. Rosszul ismersz, ha azt hiszed, hogy nem számíthat rám azért, mert most sír és kiborult. Megértem, és segíteni akarok, ugyanolyan fontos ő nekem, mint neked - a fejemet rázva túrok a hajamba, már maga a feltételezés is hülyeség, hogy nem akarok mellette lenni.
- Vigyázz rá - motyogja halkan - még akkor sem borult ki ennyire, amikor Ashton szakított vele, pedig az is durva volt. Nem tudom mi lesz ebből, aggódok miatta.
- Vigyázok - nyelek nagyot, tulajdonképpen én sem tudom, hogy mi lesz, de muszáj valami biztatót mondanom. - Rendben lesz, akkor is, ha Liam nem tér észhez, Mack erős lány, erősebb mint amit gondol magáról. 
- Mi történt köztük? - sóhajt, lelki szemeim előtt látom hogy a hajába túr, Mira is mindig ezt csinálja.
- Talán erről Harryt kellene kérdezned - sütöm le a szemeim, belekortyolok a teámba mielőtt újra megszólalnék. - Randizgatok egy lánnyal, vagy nem is tudom minek nevezzem...
- Florával, tudom - szól közbe.
- Igen - jobb híján a nadrágom szakadásán át vizsgálgatni kezdem a térdemen lévő forradást. - Hívott Mira, én meg nem vettem fel, azt sem tudtam hogy Londonban van, azt hittem hogy a srácok azok, és direkt szívatnak, ezért kinyomtam, aztán kikapcsoltam. Reggel szólt Harry, hogy Mira itt van, nagyon összevesztek, és egész éjjel engem követelt. Azt mondta, hogy miután elmondta összevesztek, Liam azt mondta neki, hogy menjen el, de már kiderült, hogy nem úgy értette, de Mackenzie szó szerint vette, fogta a cuccait és kirohant a szakadó esőbe, de a kapun nem tudott kijutni, és mivel engem nem ért el, Harry szedte össze.
- Niall? - szakít félbe Luke, a hangja furcsán nyugodt, az a fajta nyugodtság, amit magára erőltet az ember, mielőtt kitörne a vulkán. 
- Igen? 
- Kurvára kinyírom Liamet! - fakad ki, a háttérből puffanást hallok. - Én is megijednék, de hogy volt képe ilyet mondani neki, amikor tudja, hogy Mira mire képes mérgében?! Ha a nővéremnek baja lesz, vagy a babának, én, én...
- Hát, azzal megelégedsz, hogy néhány napig fájni fog az álla, nekem meg az öklöm? - húzom el a szám.
- Megütötted? - a dühből döbbenet lesz, bólogatok, majd amikor rájövök hogy nem lát, szóban is kimondom. - Hát... nem tudom mit mondjak, ha ott lennék többet kapna tőlem.
- Tudom, de Mira megkért, hogy ne csináljam, aztán míg aludt mégis elmentem. Lebuktam, mert kicsit belilultak a bütykeim - dörzsölöm meg a kezem. - Inkább ne csinálj semmit, még mindig őt védi.
- Hát persze - horkant fel. - Nekem is mondta, hogy ne szóljak bele, de beszélni fogok Liammel - mondja már kicsit nyugodtabban. - Tudni akarom, hogy mi az oka ennek az egésznek, mert Mira elmondta nekem, hogy mindent feladna azért a kisbabáért, Abbahagyná az éneklést, Londonba költözne, pedig nem akar lelépni otthonról, de megtenné, hogy együtt legyenek. 20 évesen ő sem tervezett gyereket, de végig azt hajtogatta, hogy biztos így kellett lennie, és minden tökéletes lesz - egyre zaklatottabb lesz, a kezeim ökölbe szorulnak, és kezd elborulni az agyam. Mindent feladna, mindent amit szeret, és Liamnek ez nem kell, van ennél nagyobb barom a világon?
- Mindent megteszek, hogy jobb legyen ez az egész - motyogom a hajamba túrva. - Mindegy mi lesz, tudnia kell, hogy vannak akikre számíthat.
Tudom, hogy a legnagyobb félelme, hogy egyedül marad, de én ezt nem fogom hagyni.
- Csak ne hagyd egyedül, bántani nem fogja magát, a baba miatt nem, de...
- Tudom - csukom be a szemeim, és fáradtan megdörzsölöm az arcom. Tudom, hogy nem fogja testileg bántani magát, ettől sosem féltettem, mert a legnagyobb ellensége a saját fejében van, és muszáj megszabadítanom tőle. - Egyedül akar lenni.
- Nem, csak összezavarodott. Bármit is csinál, vagy azt hiszi, hogy akar, az csak azért van, mert dühös és elkeseredett, nézd el neki - olyan ez számomra, mintha egy használati útmutatót hallgatnék a legjobb barátomhoz, holott tudok mindent.
- Emiatt ne aggódj, vigyázok rá, Luke, de talán a következő néhány koncertjét lehet jobb lenne lemondani - tanácsolom. A mostani helyzetből ítélve holnapután sem lesz kedve a színpadon eljátszani, hogy minden rendben.
- Hívj fel, ha van valami, mindegy mikor.
Biztosítom, hogy így lesz, és még ezerszer elmondom, hogy Mira bármiben számíthat rám, és vigyázni fogok rá, mire sikerül egy kicsit lenyugtatnom.
Kezemben egy bögre teával állok újra az ajtaja előtt, csend van, és hiába kopogok. Halkan benyitok, a takaró tetején fekszik összekuporodva, a kezéből kiesve ott hever a mellkasánál a telefonja, s az abból kilógó fülesből ordít a zene a fülébe. Elborzadva hallom, hogy a fülében ordító zenéhez nekem is közöm van, ez nem az a lány, akit én ismerek, és ez Liam hibája. Egyik keze az arcán van, a bögrét az éjjeliszekrényre teszem, elveszem a telefont és lejjebb veszem a hangerőt, ha kikapcsolnám egyből felkapná a fejét, viszont a füleire még szüksége van. Leülök mellé, semmi nem emlékeztet Mira Hemmingsre, a szemei duzzadtak, az arca piros, haja csapzott, és olyan, mintha 1 nap alatt 20 kilót fogyott volna, holott most látom a hasát, kicsi, és szokatlanul gömbölyű. Még csak igazán dühösnek sem láttam, máskor dühöngött, most csak elkeseredett, és annyira elveszettnek tűnik. Ezek után ha akarnám se tudnám magára hagyni, de nem is akarom, és a szívem körül sajgást érzek. Elsimítom a haját az arcából, megpróbálom elhúzni a kezét, és ahogy hozzáérek az ujjai ragaszkodva fonódnak össze az enyémekkel. Végigsimítok a kézfején, megnézem a szépen manikűrözött körmeit, majd lehajolok és puszit adok az arcára, mielőtt elengedném.
Betakargatom, behúzom a sötétítőket, majd kicsoszogok a szobából. Még nincs túl késő, mégis kimerültnek érzem magam, és nem fog ártani ha hamarabb lefekszek. Lezuhanyzok, majd kiterülök az ágyamon, és megpróbálom leállítani a saját őrülten kavargó gondolataimat azzal, hogy bekapcsolon a tévét. A sportok máskor lekötnek, de most az ütők közt repkedő labda sem elég hozzá. A gondolataim pont úgy pattognak a fejemben, mint a teniszlabda, mígnem a koponyám hasogatni kezd. Kikapcsolom a tévét és az oldalamra fordulok, próbálok elaludni, elakarok aludni, de nem megy. Felemelem a fejem, amikor halk kattanással, és nyikorgással résnyire nyílik az ajtó, és még a sötétben is tökéletesen látom a tanácstalanul, félve csillogó kék szemeket. Takarójával a vállán úgy áll ott, mint egy kisgyerek, aki szól az apukájának, hogy szörny van az ágya alatt. Nehéz elképzelnem, hogy hamarosan ő lesz az, aki szörnymentesíti a szobát.
- Bejöhetek? - tördeli az ujjait, hangja halk, és remeg.
- Gyere - tornázom fel magam, kihúzódok az ágy szélére és helyet adok neki.
Kicsire húzva magát foglalja el az ágy másik felét, tőlem legtávolabb. Ez fáj, sosem éreztem még köztünk ekkora szakadékot, nem akarom, hogy egy hülyeség miatt ez legyen.
- Mira - nyújtom ki a kezem, és végigsimítok a haján. Felém fordítja a fejét, szemei nem csak duzzadtak, hanem pirosak is a rengeteg sírástól.
- Ne haragudj! - mondja remegő hangon, a szája lebiggyed, és egyik kezét az arca elé kapja.
Ösztönösen húzódok közelebb hozzá és átölelem, a feje a mellkasomra hanyatlik és halkan szipog.
- Semmi baj, Mackenzie - simogatom türelmesen, a teste elernyed és vékony karjaival átölel. Hálát adok, amiért nem kezd magyarázkodni, azt a beszélgetést nem szeretném lefolytatni.
- Hiányzik - szakad ki belőle hüppögve, majd halk nyüszítést hallatva kisebbre húzza magát, és megpróbál eltűnni a karjaimban. Annyiszor hallottam már ezt a szájából, néha elcsuklott a hangja, néha fáradtan bökte ki úgy, mintha elege lenne mindenből, de sosem így. Már szinte úgy érzem, beletörődött, hogy nem kell neki.
- Nem érdemli meg, hogy hiányozzon - motyogom a haját simogatva.
- Kérdezett valamit rólam? - emeli fel a fejét, szemei reménykedve csillognak.
- Igazából nem nagyon adtam rá neki esélyt, de reggel keresett, nem úgy gondolta, hogy menj el... Csak egy másik szobára gondolt.
Szipogva bólint, majd a fejét a mellkasomra hajtja és csendben marad. Ami engem a leginkább bosszant az az, hogy Liam nem keresi. Nem kér bocsánatot, nem mondja el normálisan, miért nem akarja ezt, nem ad magyarázatot Mirának, teljes kétségbeesésben hagyja, és önmagában ezért képes lennék leszedni a fejét.
- Aludj - simítok végig a hátán. Nem szól, oldalra döntöm a fejem, fészkelődni kezd, s miután kényelmesen elhelyezkedik hozzá igazodok. A haja nedves, bőrének gyümölcsös tusfürdő illata van, és a kezem alatt puha szaténanyagot érzek, miközben a hátát simogatom. A fejemben kirajzolódik a kép a hálóingről, de nem rajta, hanem Florán. Ma vele nem is beszéltem, és amint megtudtam mi történt elrohantam tőle, pedig mindketten vártuk, hogy lássuk egymást. Lehunyom a szemeim, a mellkasomon szuszogó lányt talán rövidebb ideje ismerem, mégis valamiért a fontossági sorrendem élére került olyan ok mellé, mint a család és a banda. Florával évek óta megy köztünk ez a huzavona, ezért különösebben nem fájt az elengedése. Reménykedek, hogy lehet köztünk valami, most, hogy végre rászántam magam és eddig jól mennek a dolgaink, csak tudnom kell hol az eszem, és használni
.
~Mira Hemmings~

Most először hányok reggel, mióta babát várok. Egy ideig nyitott szemmel fekszek Niall mellkasán és küzdök a hányingerrel, majd elindul felfelé valami a torkomon, és a kezemet a szám elé tapasztva ugrok ki az ágyból, mielőtt lehánynám a békésen szuszogó fiút. Berontok a fürdőszobájába, felcsapom az ülőkét, az undorító hangtól csak még inkább rosszul leszek. Az összes hajam az arcomba zuhan, de mielőtt lehánynám Niall ujjai finoman egy copfba húzzák a hátamra. Köhögve emelem fel a fejem, kivert a víz, és minden erőm elhagyott. Elfordítom a fejem és a lehúzó gombért tapogatózok, de Niall keze előbb ott van, és lenyomja. Összeszorítom a szám, holott legszívesebben lihegve kapkodnék levegőért, elirányít a mosdóig, s miután kiöblítem a szám még a vízsugár alatt tartom a fejem. Én soha, soha, de soha nem voltam ekkora szerencsétlenség, és nem is akarok az lenni, nem is leszek. Ashton miatt napokig bőgtem, magamat okoltam, nem ettem, nem ittam, tomboltam, és feküdtem a takaró alatt, miközben az öcsém próbált összekaparni. Most viszont itt végeztem, ennek nem én vagyok az oka, nem én tehetek róla, hogy Liam egy seggfej, és nem betegedhetek bele ebbe az egészbe, mert az nem nekem lesz rossz, hanem a babának. Őt nem veszélyeztetem, mert az enyém, csak az enyém, és egyszer az emberek orra alá fogom dörgölni, hogy én egyedül is képes vagyok felnevelni egy gyereket.
- Köszönöm - húzom el a hajam Niall kezéből, lenyelem a hangom remegését, felemelem a fejem.
- Jól vagy? - vizsgálja aggódva az arcom, és végigsimít rajta. Ő nem az a személy, akinek muszáj megjátszanom, hogy nem érdekel az egész. Lesz még ilyen bőven.
- Igen - bukik le a fejem, egyik kezemmel megdörzsölöm az arcom, a másikat ő szorongatja ijedten. - Sajnálom...
Puszit nyom a homlokomra és magához húz, hűvös, vizes ujjait a tarkómhoz érinti.
- Ez gyakori? - érdeklődik, mire rázni kezdem a fejem.
- Nem, csak hányingerem van mindig, de eddig nem hánytam - dörzsölgetem az arcom.
- Feküdj vissza, korán van még, csinálok valami reggelit - noszogat finoman az ágy felé, és nem ellenkezek az ellen, hogy betakargasson. Önzőség, vagy nem, de jól esik, hogy valaki törődik velem. Összekucorodok, ahogy hallom kint esik az eső, és bár bejárom az egész földet, s Afrikától Finnországig minden éghajlaton jártam már, alapvetően a meleghez vagyok szokva, és most fázok, míg Niall kissé izzadt homlokát dörzsölgeti. Meleg teát hoz, bolti csokis kekszet, és egy szendvicset, bőségesen megrakva zöldségekkel.
- Egyél, aztán szedd össze magad, Mack, mert ez így nem mehet tovább, belebetegszel.
Bólintok, a szemeim a szendvicsen tartom, apró falatokban tüntetem el, majd a teát kortyolgatva megeszek két kekszet is.
- Folytatni akarod a turnét? - néz rám komoly tekintettel.
- A magánéletem sosem befolyásolta ezt, folytatom - bólintok eltökélten. Folytatni fogom, végigcsinálom, és senki nem fog rájönni semmire, amíg én azt nem akarom. Körülbelül 8 koncert, aztán vége a turnénak, és vége mindennek, időszakosan, vagy akár örökre.
- Mira, ez több annál, mint egy veszekedés.
- Végigcsinálom - mondom ellentmondást nem tűrő hangot megütve. - És ez az egész köztünk marad amíg lehet - egy zsebkendőért nyúlok, kifújom az orrom, majd galacsinná gyűrve szorongatom a kezeim közt.
Bólint, hálás vagyok amiért nem kérdez, csak beleegyezik, és ettől kicsit úgy érzem, hogy újra én irányítom az életem.
Liamnek lenne még alkalma rá, hogy ha akarna valamit, akkor elkaphatna, és amíg a repülő el nem indul a kifutópályán várom, hogy betoppanjon, de ez nem történik meg. Hátradőlök az ülésen, rosszallva nézek a mellettem elhelyezkedő Niallre, nem kellene itt lennie, de ő a saját feje után megy, amely most valami érthetetlen oknál fogva engem akar követni, még mindig engem, pedig én mindent elrontok. 
Abból kiindulva, hogy mindketten rengeteget utazunk egyikünk sem nyavalyog a hosszú út miatt, elütjük az időt filmezéssel, ő elpilled mellettem, és a vállára borulva egy ideig én is igyekszem aludni, de képtelen vagyok rá, túl sokat aludtam az utóbbi 2 napban. Valahogy a kezembe kerül a füzetem, mely tele van olyan dalokkal, amikhez Liamnek valamilyen módon köze van. Visszaolvasom az előzőt, kihúzgálok sorokat, majd a tollam remegni kezd a kezemben, és a szöveg szerelmes borzadájból vádló, követelőző szöveggé alakul, és ez lebont bennem valamit, a düh falát. Megragadom a füzetet, hagyom Niallt aludni, átcsörtetek egy másik kabinba, ahol tudom, hogy az ilyen esetekre a hangszereim vannak. Megragadom a gitárom, leülök, és gondolkodás nélkül áradnak belőlem a sorokhoz párosodó akkordok. Kiírom a dühömet, a fájdalmam, az ürességet amit most érzek, és ez sokat könnyít a lelkemen, de nem eleget.
Röpke 10 óra utazás után úgy szállok le a repülőről, mintha nem életem legrosszabb napjain lennék túl, hanem egy nyári vakációról tértem volna vissza. Cipzáros pulcsival védem a kis pocakom, napszemüveg akadályozza, hogy megvakuljak, és Niall fogja a kezem, hogy állva tudjak maradni. 
Bár meglepődnek, hogy Liam helyett Niall van velem, mindenki "örül" a visszatérésemnek, és megkezdem színészi karrierem gondos felépítését, mert attól fogva hogy először kinyitom a szám dől belőlem a hazugság. Jól vagyunk, minden rendben, nagyon boldogok vagyunk és szeretjük egymást, de most sok dolga van és nem tudott velem jönni, viszont együtt voltunk, és romantikus meg cuki dolgokat csináltunk. A sminkeseim dünnyögve hallgatják ezt, és egy pillanatra még én is hiszek magamnak, aztán összetalálkozik a pillantásom a sarokban engem figyelő legjobb barátoméval, és nem látok benne semmi mást, csak sajnálatot. Márpedig engem nem kell sajnálni, utálom, ha sajnálnak, és már annyiszor elhatároztam, hogy befejezem amit csinálok.
Tulajdonképpen be is fejezem, legalábbis egy időre, mert büszkén, felemelt fejjel lépek színpadra, és felrobbantom azt. Csak egy nagy levegőt kell vennem, és a hangommal minden távozik belőlem, belül tombolok, de azt csinálom amit kell, amihez értek, és amit sosem ronthatok el, számomra egyszerűen a koncerteken való bakizás nem megengedett. Büszke vagyok magamra, amiért az elmúlt napok ezt nem befolyásolják, arra az időre amíg van, aki csodálva figyel engem, nem török össze, viszont amint lelépek a lépcsőn ez már elveszti a jelentőségét. Christian hatalmas vigyorral az arcán közeledik felém, de én Niall karjába omlok, és számomra vége a világnak, megcsináltam amit kellett, ami a munkám, de többre úgy érzem nem vagyok képes.

2015. július 16., csütörtök

58.rész Ígéretek

Sziasztok! :)
Gondolom örültök, hogy újra csütörtök, bár még csak néhány perccel múlt, de nem akartam tovább húzni ezt, és aki várt eddig, az elolvashatja már most a részt.
Nagyon szépen köszönöm a rengeteg kommentet az előzőhöz, nagyon hálás vagyok, imádok mindenkit! <3 <3 
N. xx

Már a lépcsőn alján van, amikor utolérem, belekapaszkodok a derekába mert tudom, hogy így nem fog tovább rohanni.
- Szállj le rólam, Mira! - harsogja, s akaratlanul is összerezzenek erre a hangra. Sosem kiabáltunk egymással, visítva, kiabálva szoktunk nevetni, de az nem ilyen.
- Nem - kiáltom elfúló hangon, majd a fejem fáradtan döntöm a hátának - nem mehetsz oda.
- Odamegyek, mert rohadtul nem hiszem el, hogy ekkora idióta! - dühösen próbál levergődni magától, elkapom a karját mielőtt a hasamba könyökölne, s rémült szuszogásommal kizökkentem. - Istenem, ne haragudj, én...
Megrázom a fejem, még mindig a karját szorongatom, s kihasználva, hogy éppen rémülten néz rám a mellkasához bújok.
- Ne csináld - pityergek, kezét a hajamra teszi és magához fogja a fejem, közben viszont olyat tapasztalok, amit tőle még soha. Remeg a visszafojtott dühtől, és nem akarok ott lenni, amikor ez kirobban belőle.
- Mira, látom, hogy sírsz miatta, és ez most nem egy kis összekapás azon, hogy féltékeny rám, Ashtonra, vagy... vagy valakinek a kutyájára, mert a közeledbe merészkedett. Rohadtul komoly dologról van szó, és valószínűleg rohadtul nem tudja, hogy mekkora jelentősége van annak, amit mondott neked, amiért most nagyon szeretném beverni az arcát!
- Nem - préselődök hozzá.
- Miért nem?! - csattan fel, elkapja rólam a kezeit és meglendíti a levegőben.
Mert soha, soha nem bocsájtanám meg magamnak azt, ami akkor történne, ha Niall most odamenne hozzá.
- Ez az én dolgom - törlöm le a könnyeim - nincs szükség rá, hogy beleszólj.
- Akkor mégis miért hozzám akartál egyből rohanni?!
- Mert szükségem van rád, de nem arra, hogy odamenj és összevesszetek! Nem azt akarom!
- De Mira... - kezdi, de szóhoz sem hagyom jutni, csak hevesen rázom a fejem.
- Csak ne, ne menj oda, ne...
- Jó - fonja körém mindkét karját, fejét az enyémre hajtja. - Nem megyek.
A mellkasában elfojtott hüppögésem veheti egy köszönömnek, majd igyekszem megemberelni magam és nem sírni, mert azzal csak újra felbosszantanám. Visszamegyünk a szobába, ahová Harry felvitt este, de hiába múlt már el javában 10 óra is, egyszerűen nincs kedvem átöltözni, semmihez sincs kedvem. Lefekszek, és nem kell hívnom a legjobb barátom, jön ő is, hogy párnaként szolgáljon és néha tudatosítsa bennem, hogy az idő nem állt meg.
- Mit fogsz csinálni? - piszkálgatja a hajam, pislogással zökkentem ki magam az üres fejemből, és kinyújtóztatom az egyik lábam.
- Nem tudom, befejezem a turnét, és bejelentem a menedzsmentnek - eddig a tervem tökéletesen megegyezik azzal, amit Liammel akartam - aztán nem tudom, visszavonulok, veszek egy házat otthon, és... és nem tudom, berendezem a babaszobát, aztán majd anya segít.
Összegömbölyödve bújok közelebb hozzá, még anya sem tudja, senki nem tudja, ki tudja hány negatív reakciót fogok még besöpörni, és hány olyan ember lesz akiről utólag fogok rájönni, hogy csak mondvacsináltan támogat mindenben.
- Rájön majd, hogy hülyeséget mondott - motyogja.
- Te nem láttad az arcát, Niall.
- Valószínűleg jobb is, mert bevertem volna - morogja ingerülten, alig észrevehetően közelebb von magához.
- Csak azt nem tudom, hogy neki mit fogok mondani - pityergem végigsimítva a hasamon. - Semmit nem tudok, nem fogom tudni titokban tartani, és mondhatom, hogy nem tőle van, senki sem fogja elhinni nekem, főleg ha hasonlítani fog rá. Nem akarok botrányt, nem akarom hogy mindenki őt szidja, csak azt szeretném, hogy ha már nem kellünk neki, akkor ne jöjjön szembe velem minden nap valahol.
- Pedig nagyon megérdemelné, hogy mindenki megmondja neki a véleményét, hihetetlen, hogy pont te nem akarod ezt - a hangja ingerült, és a fülemet szinte szúrja ez, nem vagyok hozzászokva.
Nem válaszolok, akármit mondanék csak dühös lenne, behunyom a szemeim és próbálom kiüríteni a fejem, míg ő megnyugtatóan ölel magához.
- Nem tudom mi van a fejében, Mack, de nem hinném hogy képes lesz figyelmen kívül hagyni téged és a babátokat, főleg ha megszületik. Könyörögni fog azért, hogy veletek lehessen.
- Nem tudom, hogy akarnám-e már - motyogom alig hallhatóan, de amint kiejtem tudom, hogy igen. Nem biztos hogy magam miatt, hanem a babánkért, mert akarom, hogy legyen apukája, igazi apukája.
- Fogalmam sincs hogy mit csináljak, nem így terveztem ezt az egészet, és egyedül nem fog menni - a hangom elcsuklik, szégyenemben eltakarom az arcom a kezemmel. Minden ilyen után egyre feszültebbnek érzem, egyre dühösebbnek, és muszáj abbahagynom ezt ha azt akarom, hogy itt maradjon, és csak így ontsa a negatív energiákat.
- Nem leszel egyedül, Mack - nyúl finoman az állam alá, a hangja ellágyul, kék tekintete az én könnyben úszó szemeimbe mélyed. - Nézd, nem tudom hogy kell bánni egy kisbabával, mert a legtöbbször még megfogni se tudok egy gyereket rendesen, de ígérem, hogy bármiben számíthat majd rám, érted? Ha kell, akkor leszek én az apukája, vagy a legjobb barátja, akár egy kutyát is hajlandó leszek eljátszani, bármit elmondhat majd nekem, és bármit megteszek majd azért, hogy mosolyogni lássam. Attól nem félek, hogy te milyen anya leszel, mert tudom, hogy nálad jobb helyen nem is lehetne ez a kis kölyök, és Liam egy rohadt nagy barom, ha ezt kihagyja.
Csak értetlenül, elnyílt ajkakkal pislogok, majd amint összezárom a szám az lekonyul, de mielőtt én másznék a nyakába beletúr a hajamba és szorosan magához húz. Szinte az egész testemmel rajta fekszek és hangosan hüppögve sírok, nem tudom mikor hagyom abba, és hogyan, egyszerűen csak öntudatlanságba esek a biztonságot adó, ölelő karok között.

~Liam Payne~


Sorban járkálok a szobák közt, majd amikor az utolsó ajtaját is becsukom azt hiszem, kezdek rájönni, hogy Mira nincs itt. Leomlok a kanapéra, sokadjára fogom a kezeim közé a fejem, mást nem tudok csinálni, és mióta közölte azt, amit, úgy érzem belülről széthasad a koponyám. Tudom hogy hol van, ismerem, csak egyetlen személy van aki éppen akkor eszébe juthatott, de amikor hívom nem veszi fel. Fogalmam sincs mit csináljak, legmerészebb álmaimban, vagy inkább rémálmaimban se merült fel bennem az soha, hogy nekünk gyerekünk legyen, később, egyszer talán, de nem most. Megrémiszt, amit azzal a mondattal, hogy terhes, a nyakamba zúdított. Milliónyi kérdés és hülye válasz kergeti magát a fejemben, rémisztő gondolatok ezrei rohamoznak meg arról, hogy rossz apa lennék.
Nem hívom fel Niallt, sem senkit, mert nincs mit mondanom. magam is tudom hogy a világ legnagyobb szemétsége amit elkövetek, de jelenleg semmit nem tudnék mondani Mirának, semmi olyat, amit hallani akarna. Helyette fekszek a kanapén, bámulok magam elé és próbálom feldolgozni a dolgokat. Valószínűleg életem során nem okoztam még akkora fájdalmat senkinek, mint tegnap neki, de aztán eszembe jut, hogy más szempontból mégis. Egyiket sem szándékosan csináltam, már ha ezt lehet így mondani Mira esetében. Nem akartam őt bántani, eljutottunk hosszú, kínkeservesen távol töltött hetek, hónapok után arra a szintre, hogy szándékosan már nem bántanánk egymást, és épp eléggé gyűlölöm magam amiatt, ami történt, hogy végső kétségbeesésében ismét Niallhöz menekült, ahogy már megtette máskor is, ez most mégis más. Ez valami olyan, amit nagyon nehezen fogok jóvá tenni, már ha lesz rá alkalmam, és szeretném is kihasználni. Az elmúlt hónapok alatt a kapcsolatom ezzel a lánnyal 360 fokos fordulatot vett, és ahelyett, hogy minden kimondott szaváért hátba döfném, már inkább elfojtom a felesleges szavait a saját számmal, és a pulzusom már nem a bosszúságtól szökik fel a közelében, hanem egyáltalán a közelségétől. Nem akarom elveszíteni, és nem is azzal van a baj, hogy ő várja az én gyerekemet, hanem azzal, hogy most várja, most, amikor még a legkevésbé sem vagyok felkészülve rá.
Abból, hogy az ajtó majd' beszakad már tudom ki jött hozzám látogatóba, és teljesen megértem azt, amit érezhet, mégis elönt a pulykaméreg amikor Niall dühtől reszketve beront és taszít egyet rajtam.
- Mégis mi a francot csináltál?! - üvölti, s a szemeim egy pillanatra tágra nyílnak. Hosszú évek óta ismerjük, testvérekként szeretjük egymást, és a testvérek szoktak veszekedni, de Niall soha, senkivel nem emelte még fel a hangját. - A rohadt életbe, Payne, gyorsan találj ki valamit, hogy ne verjem be az arcod!
Még levegőt se veszek, nemhogy belekezdjek bármibe amit mondanék, amikor újra elüvölti magát, erősen meglök és szinte az arcomba mászik.
- Hogy voltál képes azt mondani neki, hogy nem akarod a gyereket? Rohadj meg, ha hozzám idejönne valaki, akivel csak egyetlen éjszakát voltam együtt, és közölné, hogy gyereket vár tőlem, én akkor se küldeném el, neked meg a barátnődről van szó! Te nem láttad, hogy sírt, Liam! Remegett, érted? Rázta a zokogás és rohadtul nem tudtam mivel megvigasztalni!
- Sajnálom - nyögöm halkan, és valamilyen szempontból nagyon nagy szerencsém, hogy időben becsukom a szám, mert azután hogy kimondom már csak a fájdalmat érzem, és az állkapocs csontommal keményen találkoznak Niall ujjpercei. Azonnal elrántja a kezét és rázni kezdi, míg én csak döbbenten pislogva dörzsölöm meg a fájó területet, de nem mondok semmit, mert tudom, hogy megérdemeltem.
- Ha nem lennél a haverom, ennél sokkal, de sokkal többet kapnál - sziszegi fenyegetően, ki-be nyitogatja recsegő ujjait. - Már az első alkalom után, hogy sírni láttam miattad Mirát.
Képtelen vagyok bármit is mondani, a szemei szikrákat hányva végigkövetik ahogy visszamegyek a kanapéhoz és leülök. Megértem őt, de ő nem ért semmit, az ő szempontjából teljes mértékben megérdemeltem az ütését és azt is, hogy ordítozik, de valaki megérthetne engem is, vagy legalább meghallgathatna mondjuk. Csak az a baj, hogy magam sem tudom mit kellene mondanom.
- Végeztél? - nézek rá, fél szemöldököm megemelkedik, és ezt látva újra összeszűkülnek a szemei.
- Akármit is akarsz, akármit csinálsz, Mira nem fog ártani annak a gyereknek, függetlenül attól, hogy te nem akarod hogy megszülessen!
- Nem is gondoltam rá, hogy elvetesse! - üvöltök fel, tenyereim a combomnak feszítve akaratlanul is felpattanok. - Elhallgatnál már végre, amikor rohadtul semmiről nem tudsz?!
- Pont eleget tudok ahhoz, hogy akár most azonnal felrúgjalak a Holdig! És tudod, csak azért nem teszem, mert Mira nem akarta, hogy idejöjjek, és nem is tudja hogy itt vagyok! Rohadt nagy fájdalmat okoztál neki, és még így is téged védene, mert nem akarja, hogy majd ha megszületik a gyerek mindenki téged bántson, mert neked nem kellenek!
Fizikailag érzem, hogy a düh miatt forró lesz a fejem, lépek egyet felé, és ő is felém, a jobb kezem akaratlanul is ökölbe szorul, de mielőtt egymásnak ugranánk egy döbbent köhécselés ránt vissza minket a valóságba.
- Mondjátok, hogy valami filmszerepet ajánlottak fel nektek, és arra gyakoroltok - pislog nagyokat Louis.
- Mi van veletek?
- Mondd el neki, Liam, mondd el, hogy teherbe ejtetted a barátnőd, és nem kell a gyerek! - üvölti cinikus képet vágva.
- Mi van? -kapkodja a tekintetét köztünk Lou.
- Akkor most nagyon figyelj ide, Horan - lépek közelebb, kihívóan, összeszorított szájjal néz fel rám. - Rohadtul semmi közöd a döntéseimhez, érted? Lehet azt hiszed, hogy van, mert te vagy a szent és sérthetetlen, csodálatos Niall barát a szemében, de a kapcsolatomba nem szólhatsz bele még akkor sem!
- Mi a fenéről beszéltek? - vágódik közénk Louis, automatikusan hátrálunk egy lépést, de a válla fölött haragosan bámuljuk egymást.
- Arról, hogy Liam visszamehetne egy évre a farmra, mert nem tért eléggé észhez! - vágja rá dühösen, majd elviharzik Lou mellett, szándékosan vállon taszít, de mielőtt elkaphatnám Louis  és hátrahúz. Niall az ajtóhoz trappol, s miután kiviharzik bevágja maga mögött. Szitkozódva nézek utána, a kezem még mindig ökölbe szorul, lerázom magamról Louist és lehuppanok a kanapéra.
- Mi a francról beszélt Niall? - foglalja el az egyik fotelt Lou. Beletúrok a hajamba, valahogy nincs kedvem vele is összeveszni, és nem is tudom hogyan mondhatnám el. Néhány másodpercig a homlokomat támasztva ülök, próbálom összeszedni a gondolataimat, majd egyszerűen leejtem a kezeim.
- Mira terhes - sóhajtom, s hirtelen szörnyen fáradtnak érzem magam, bár ez nem túl alaptalan, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. - Mira terhes, amit az éjszaka közepén közölt velem. Én meg... nem tudom, megijedtem, Louis, rohadtul nem állok készen arra, hogy apa legyek, és nem tudom mit csináljak most. Megmondtam, hogy nem akarom, mire kiakadt, megkértem, hogy menjen el, úgy gondoltam, hogy egy másik szobába, csak hagyjon egyedül egy kicsit, de elviharzott, és reggel vettem észre, hogy nincs itt. Most meg iderontott Niall, a fejemhez vágta, hogy rohadék vagyok, meg... - elcsuklik a hangom, a kezembe ejtem a fejem és mély levegőt veszek. - Fogalmam sincs mit csináljak.
- Hogy mi? - pislog nagyokat döbbenten. - Mira... ő akarja?
Bólintok, ez a legelképesztőbb az egészben, ő akarja, és én nem, a legtöbben talán pont fordítva hinnék ezt.
- Nem arról van szó, hogy én nem akarom, nem akarnám egyszer, csak... Annyi mindent elbasztam már, nem tudom, mennyire lennék jó apukája egy gyereknek. Mi van, ha bekattanok valamitől, és megint elkezdek piálni, meg belekeverem magam minden szarba? Nem akarom, hogy...
- Az egész rajtad múlik, Liam, te döntenéd el, hogy mit választasz, azt az életet, vagy azt, hogy együtt vagy velük. Ha Mira akarja, akkor hidd el, hogy semmi, és senki nem befolyásolhatja, az a kisbaba megszületik, és ha ő feladna a gyereketekért mindent, akkor neked is tudnod kellene, hogy mi a helyes.
Aprót bólintok, képes vagyok felfogni azt amit mond, és tudom is, hogy így van, de mégis...
- Mit keresel itt? - dörzsölöm meg az arcom.
- Hát... Tulajdonképpen Harry szólt, hogy balhé van, Niall nagyon dühös rád, és mivel én vagyok legközelebb megkért, hogy nézzek be. Úgy látom, jól is tettem. Haver, ne nagyon csináljátok ezt, nem akarok balhét a bandában, legfőképp nem Mira miatt.
- Mirának a bandához semmi köze, egyedül hozzám van!
- Tényleg? Akkor miért van Harrynél, és Niall miért balhézik veled miatta? Nem csak hozzád van köze, mert lehet hogy a te barátnőd, de hozzánk is kötődik, leginkább Niallhöz, és mivel Mira a gyengébb, ezért jogos, hogy ebben mellette áll. Nem akarom, hogy ennek az egésznek befolyása legyen ránk.
- Jó, nem lesz - dörzsölgetem a szemem.
- Gyorsan találd ki, hogy mit akarsz, most még van esélyed rá, hogy egy bocsánatkéréssel rendbe hozod amit elszúrtál, de Mirát ismerve, ha most otthagyod őt és azt mondod, hogy nem kell a gyerek, de évek múlva megkeresed, akkor két lábbal fog kirúgni.

~ Mira Hemmings ~

Niall mellett ébredek, vagy jobban mondva Niallben, csak a mellkasából áradó meleget, a póló anyagának puhaságát, és az illatát érzem, olyan közel van hozzám, hogy szőke haja az arcom simogatja. Összegömbölyödve pihenek, hallgatom a légzését, majd kinyújtom az egyik kezem és átölelem. Soha nem volt még ilyen nagy szükségem bárkire is, mint most rá, vagy más szempontból Liamre lenne. Végigsimít a hajamon, amiből sejtem, hogy ébren van, de nem mozdulok, jó így nekem, bár megállhatna itt az idő. Tincseim egy ujjára tekergeti, gyengéden simogatja a fejem, és egyszerűen csak velem van, amiért nem tudok elég hálás lenni.
Lassan elhúzódok, a gerincem ropogva tiltakozik a mozgás ellen, vagy talán inkább kiáltozik érte, de azon kívül, hogy a fejem a párnára ejtem és lustán pislogok egyet Niallre, mást nem teszek.
- Szia - simít végig a szemem alatt. Hiába aludtam át az egész napot, mégis szörnyen kimerültnek érzem magam. - Hogy érzed magad?
- Rettenetesen - nyöszörgöm rekedten, felemelem a takarót és az orromig húzom.
- Enned kellene, csak reggel etted azt a pár falatot.
Aprót bólintok, a legkevésbé sem vagyok éhes, és hajlamos vagyok napokig nem enni, ha valami rossz történik velem, de itt most nem rólam van szó.
- Mi lenne, ha kimozdulnánk, és elmennénk valahova enni?
- Szörnyen érzem magam, és valószínűleg úgy is nézek ki - elsimít egy tincset az arcomból, kék szemeivel fürkészve ingatja a fejét. - Nem hinném, hogy jó ötlet lenne így az utcára mennem.
- Akkor menjünk le, és csináljunk valamit együtt - nógat.
- Mindjárt - sóhajtok, s közelebb húzódok hozzá. A fejem a mellkasára borul, hosszú puszit ad a homlokomra és türelmesen ölel.
- Luke többször is hívott, rezgett a telefonod.
- Majd visszahívom - motyogom halkan. Nincs kedvem neki is elmondani, sírni, és feldühíteni. Annyira szereti egymást a két banda, nem akarom én elrontani ezt.
A hasam Niall hasához simul, lefelé nézek és óvatosan megérintem, mire jobb keze megjelenik az enyém mellett.
- Szabad? - kérdezi óvatosan a pólót gyűrögetve. A hátamra gördülök és én magam húzom fel, a szívembe az elkeseredettség és hatalmas csalódás mellett egy kis büszkeség is költözik. Ha nem fog mellettem állni senki, akkor is erős maradok majd, mert ez az aprócska ember a hasamban az enyém, és azt akarom, hogy egyszer büszke legyen rá, hogy én vagyok az anyukája.
De abban a pillanatban, amikor Niall óvatosan a gömbölyödő területre simítja a kezét tudom, hogy nem fogok egyedül maradni.
- Mekkora lehet? - néz rám csillogó szemekkel. - 10 hetes vagy, de még olyan kicsi a hasad, ez normális?
- Valamikor vékony voltam, kicsi a csípőm, de lassan szélesedik majd, ha nagyobb lesz a pici, csak most még elég neki ez is. Körülbelül olyan, mint egy babszem - mutatom az ujjaimmal - az első vizsgálaton csak 2-3 milliméter volt, szóval így is rohamosan nő.
- Olyan hihetetlen - pislog nagyokat a hasamat simogatva - anya leszel. Nehéz elképzelnem, hogy a saját kisbabádat pelenkázod, eteted, meg minden ilyesmi.
- Nekem is furcsa, de Niall... annyira szeretem már most, és annyira szeretném mindazt, amit már megálmodtam Liammel - elcsuklik a hangom, dühösen szorítom össze a fogaim és lenyelem a könnyeimet, megálmodok majd valamit Liam nélkül, és az is csodálatos lesz.
- Minden rendben lesz - motyogja, ujjai apró mozdulatokkal simogatják a hasam. - Te leszel a legjobb anyuka, és ha az apjának nem kell, hát majd én leszek az apukája, nem érdekel mit mond ez a vadbarom - jelenti ki dacosan, majd lehajtja a fejét és ajkait a hasamhoz érinti.
Kipislogom a könnyeim, ő mondja és teszi meg azt, amit Liamtől vártam volna. Végigsimítok a tarkóján, felkúszik hozzám és szorosan a karjaiba zár.
- Mi van Florával? - szipogom.
- Semmi - vonja meg a vállát. - Egyszer nem figyeltem rád miatta Mack, bár nem tudtam, hogy te hívsz, de többet ilyen nem lesz. Még nem hívom a barátnőmnek, de ha nem fogadja el, hogy mellettetek akarok lenni, akkor ne is legyen az.
Hallgatok, csak a szoruló ölelésemmel jelzem a hálámat, és percekig újra csendbe burkolózunk.
- Gyere, annak a kis maszatnak nagyobbra kell nőnie - mosolyog rám, a becézésre elmosolyodok, még nem mondtam neki, hogy magamban maszatként emlegetem a kisbabám.
Felkászálódok, a kezét szorongatva mászok le a lépcsőn, a nappaliból Harry siet elém és meleg ölelésben részesít.
- Kipihented magad? - kérdezi, mire aprót bólintok.
- Csinálunk valami kaját, jó? Aztán azt hiszem, éjszakára átmegyünk Mirával hozzám - vesz a szárnyai alá Niall.
- Jó, persze, de maradhattok itt is - bólogat hevesen, zöld szemeiben akaratlanul is ott csillog az irántam érzett sajnálat. Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon, vége lesz ennek, holnapra összeszedem magam, mert folytatnom kell az életemet, senki nem tudhat erről.
- Mi van Florával? Nálad van, de te itt voltál egész nap - pislogok nagyokat.
- Hazament - mondja szűkszavúan - mondtam neki, hogy mi van, és hogy veled akarok lenni, mindketten úgy láttuk, hogy jobb ha megy, holnap amúgy is indulna.
Apró bólintok, azért bűntudatom van, mert keresztbe húztam Niall terveit, de akármilyen kedves lány is Flora, azt nem bánom, hogy ő elment. Eddig is ragaszkodtam Niallhöz, most pedig legszívesebben kisajátítanám.
- Gyere - húz magával a konyhába, és leültet egy székre - csináljunk rántottát, sok zöldséggel meg hússal. Felvágod őket? - rak ki elém néhány paradicsomot, aprót bólintok, s amikor egy kést helyez elém a pillantásom megakad bal kezének bütykein. A természetes színükkel ellentétben most kékeszöld színben pompáznak, megszegte az ígéretét. Nem szólok, csak elveszek egy paradicsomot, és az elém helyezett késsel lassan karikákra vágom, majd azokat is szétcincálom, mígnem az egész asztal úszik a paradicsomlében. Nem veszem észre, hogy egyre vadabbul vagdalom a szeleteket, és az egészen kicsiket és pépesre szedtem, mígnem egy kéz finoman elveszi tőlem a kést, lehuppan mellém Harry, és szó nélkül elvesz egy másik paradicsomot.
- Ne haragudj - motyogom az asztalra célozva, fél kezemmel megtörlöm nedves arcomat és lesütöm a szemeim.
- Minden oké lesz, ugye tudod? - néz rám nagy szemekkel, Niall bacont vág kis darabokra és sajtot reszel, tudom hogy hall minket, mégis úgy tesz mintha ez nem így lenne. - Nem fogunk egyedül hagyni téged akkor sem, ha ő máshogy dönt,
Nagyot nyelve bólintok, a vállának dőlök és próbálom elrejteni az arcom, hogy ne lássa a leszánkázó kövér könnycseppeket. Leteszi a kést, és maszatos kezének megtörlése után a mellkasára von, csitítva simogatja a hajam és puszit nyom a homlokomra. Magamban eddig is tudtam, hogy nem fognak egyedül hagyni, mert akkor nem foglalkoztak volna ennyit velem, de hangosan kimondva azért mégis valóságosabbnak tűnik.
- Kész vagytok? - fordul felénk Niall, elveszi a felszeletelt zöldségeket, és az előre melegített sütőbe teszi a már megtört, rántottává alakuló tojás közé. Az illatra egyszerre kavarodik fel a gyomrom és kordul meg, a széken gubbasztva várom, hogy kész legyen, majd hárman a pult körül szokatlanul csendben lapátoljuk magunkba az ételt. Nem tudok túl sokat enni, de amíg bírom gyűröm magamba az apró falatokat, mert ez az egész már nem rólam szól, önmagában a testemnek nem ártanának túl sokat a kimaradó étkezések, de a kis maszatomnak ne korogjon a hasa miattam.
- Nem baj, ha átmegyünk hozzám, ugye? - követ Niall az átmeneti szobámba. 
- Nem, persze, nem akarok Harry terhére lenni, és a tiedre sem, csak holnap vigyél el a reptérre -dörzsölgetem az arcom, csapzott hajamat egy kontyba kötöm, és a bőröndömhöz vonszolom magam.
- Veled megyek.
- Nem, nem kell...
- Hagyjuk ezt, Mack, ha valamit nem csinál addig, akkor veled fogok menni - magyarázza ellentmondást nem tűrve. - Megmondtam, hogy veled akarok lenni.
- De neked is dolgoznod kell... - kezdeném, de makacsul rázza a fejét.
- Kibírják, legalább pár napig veled akarok lenni, ne izélj, Mackenzie, ez az én döntésem, megértik majd.
Végigsimít az arcomon, megfogom a kezét és elhúzom, felfelé fordítom, és akármennyire is ellenkezne megérintem a duzzadt, kékülő bütyköket a kezén.
- Kértelek... - csuklik el a hangom.
- Tudom - süti le a tekintetét - de te mit csináltál volna, ha valaki engem bánt meg úgy, ahogy téged Liam? Mira, megállítani se tudtalak volna addig, amíg ki nem téped minden szál haját. Nem ütöttem nagyot, csak...
Tudom, hogy igaza van, és bár haragszom, mégsem annyira, mint megérdemelné. Nem szeretem, ha valaki nem azt teszi amire kérem.
- Lehet, hogy ez csak egy újabb rossz húzás amellett, hogy nem vettem fel neked a telefont, de ezt nem bánom, Mack, mert megérdemelte, és ennél többet is kaphatott volna.
Ujjait az enyémre fonja és a kezemnél fogva húz magához, a fejemet a mellkasára simítom, majd halkan sóhajtva felemelem.
- Senki nem bánthat - motyogja, kék pillantása a tekintetembe fúródik, és az Isten tudja mi üt belénk, amikor lehajol, az arca az enyémhez simul, az orra véletlen megböki az enyém, és én közelebb húzódok. 

2015. július 8., szerda

57.rész Összedőlt kártyavár

Sziasztok! :)
Hosszas 1 hete várakozás után meghoztam a várva várt részt, és nem is nagyon akarom húzni az időtöket, csak annyit mondanék, hogy nagyon köszönöm a kommenteket az előzőhöz, és hamarosan válaszolni fogok rá, de most elég sok minden összegyűlt nekem a hétre, és még nem tudtam rá időt szakítani.
N. xx

Csend telepszik ránk, egy pillanatra csak kettőnk légzése hallatszik, az övé egyre hevesebb lesz, míg én megkönnyebbülök attól, hogy végre elmondtam. Olyan érzés, mintha levennének valami nehezet a hátamról, és helyette szárnyakat kapnék, most már itt az ideje annak, amit annyira vártam, hogy tervezgessünk, babaholmikat vásároljunk és babaváró képeket készítsünk.
Azt várom, hogy a tenyere szeretetteljesen elterüljön a pocimon, mint ahogy az enyém szokott minden alkalommal, ehelyett a teste megmerevedik fölöttem, és amikor felpillantok hatalmas, tágra nyílt szemekkel néz maga elé, és megmondani sem tudom, hogy mire gondolhat éppen, holott alig néhány perccel ezelőtt még azt gondoltam, hogy képes vagyok az arca által belelátni a fejébe.
- Liam? - próbálom megtalálni a pillantását, elhúzza a kezét és egy hirtelen mozdulattal lefordul rólam. A torkom kétségbeesetten szorul el, de nem engedem át magam a pániknak, csak meglepett, feldolgozza.
- Csak szórakozol velem, ugye? Mira, ez nem vicces - megbántottan nézek rá, a tekintete zaklatottan keresi az enyém. Tudja ő is, hogy nem szórakozok, és reménykedek abban, hogy a szemében ülő rémület és kétségbeesés valahogy örömbe megy át.
- Nem - motyogom, mire megfeszül, és a fejét hitetlenkedve ejti a tenyerébe.
Egy ideig csak nézem, sokkosan próbálom elhitetni magammal, hogy ez csak átmeneti, Luke is arra kért, hogy adjak neki időt. A takarót magammal húzva mászok oda hozzá, és az arcomat a hátához simítom, a lehető legkisebb reakciót sem váltom ki belőle.
- Mióta? - motyogja érzelemmentes hangon.
- Miután elmentetek tudtam meg - amint kimondom hitetlenkedő, gúnyos nevetés szakad ki belőle. Nem hallottam ezt, mióta... legalább mióta elhagytuk a farmot. - Ez a 10. hét - a kezem a hasamra simítom, elmosolyodok annak a gondolatára, hogy a kis pöttyöm lassan már kezd igazi kisbaba formát ölteni. Igyekszem megnyugtatni a kapkodó szívverésem, mert minden rendben lesz, muszáj mindennek rendben lennie.
- És én ezt miért csak most tudom meg? - meglepetésként ér hogy felugrik, felkapja a földről az alsóját és felrántja magára. Könyörgök azért, hogy ez legyen a legnagyobb problémája.
- Mert nem gondoltam, hogy telefonon akarnád hallani - hatalmas szemekkel nézek rá, magamhoz ölelem a takarót és idegesen gyűrögetem. - Azt akartam, hogy először te tudd meg, de tegnap Luke észrevette a pocakom.
- De hát nincs is pocakod, Mira! Mondd, hogy hülyítesz, kérlek! 10 hetesen már látszódnia kellene, de te ugyanolyan vékony vagy!
- Azért, mert kicsi! - szólalok meg hangosabban, kissé pánikba esve, az arcomon forró, kétségbeesett könnyek szánkáznak le. Kibontakozok a takaróból és nem érdekel, hogy teljesen pucér vagyok, azt szeretném, ha észrevenné. Kétségbeesett tekintete a hasamat nézve ugrál, majd a testtartása meginog, és leomlik az ágyra ugyanabban a pózban, ahogy felkelt. Kapkodva veszem fel a bugyim és magamra kapom az ingét, nem dühös, csak ijedt, ami nem jelenti azt, hogy nem akarja a kisbabánkat. Lefejtem az ujjait az arcáról, az ölébe mászok, szükségem van rá, de a karjait éppen csak annyira fonja körém, hogy ne vágódjak hátra.
- Kicsi - suttogja, tekintetét az ing takarta területre szegezi.
- Igen - keresem meg a kezét, és megszorítom. - Tudom, hogy ez most nagyon hirtelen jött, nekem is, de... - az ujjai kibontogatnak az ingéből, ami hatalmas rám, és beburkol az illatával. Levegőért kapkodok amikor mutatóujjával megérinti a csupasz bőrt, a fejem az övének támasztom és lehunyom a szemeim. - Annyira akarom, hogy megszülessen ez a kis csöppség, Liam, és vele együtt mindent.
Hallom az éles lélegzetvételeit, elveszi a kezét és kapkodva bebugyolál, a szemeim kipattannak a tettére. Kimászok az öléből, a bőröndhöz sietek és előhalászom a borítékot, amiket tegnap Luke olyan hatalmasra nyílt szemekkel nézegetett. Megmutatom neki a kis maszatunkat, az apró, sötét pontocskát a szürkeségben, és a fejét harmadjára is olyan kétségbeesetten ejti a kezei közé. A torkom elszorul, de ezúttal sokkal inkább a düh miatt.
- Azt hittem... azt hittem örülsz majd.
- Mit vársz most, Mira? Az éjszaka közepén közlöd velem, hogy terhes vagy, és repesnem kellene a boldogságtól?! - csattan fel, elrántja a kezeit az arca elől, és már igenis haragosan néz.
- Az éjszaka közepén 20 perccel ezelőtt még arról beszéltél nekem, hogy közös jövőt akarsz velem! Itt van, Liam, ő a jövőnk! - kiáltom kétségbeesetten. - És igen, örülnöd kellene, mert én örültem, és örülök! - hiába törlöm le hevesen, a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdenek az arcomon.
- Én csak azt akartam, hogy többet legyünk együtt, hogy összeköltözzünk, legyen egy kutyánk, vagy bármi, amit akarsz, nem egy gyerekre gondoltam - hevesen rázza a fejét, ujjai a hajába tépnek. - Én erre nem vagyok kész, Mira.
- Nem? - suttogom, az alsó ajkam remeg a feltörni készülő zokogástól, és a bennem növekvő dühtől. - Nem akarod?
- Nem, Cica - néz rám hatalmas, kétségbeesett, és bocsánatkérő tekintettel. Nem kiabál, a hangja remeg, jobb kezének rövid körmei a bal tenyerébe vájnak. Ahogy kimondja sikoltani, üvölteni akarok, tudatában vagyok annak, hogy szerelmes vagyok belé, és alig néhány perccel ezelőttig azt hittem, hogy ő is szerelmes belém, de a lelkemben fellobban egy érzés, ami vele kapcsolatban új. Gyűlöltem én már ezt a srácot, féltem tőle, kételkedtem benne, kedveltem, szerettem, és zuhantam bele ebbe az érzésbe, most viszont az egyetlen amit kivált belőlem az a mélységes elhagyottság érzése. De ennél erősebb jelenleg a harag, legszívesebben beverném az arcát, amiért cicának mer nevezni, a mellkasának akarok esni és addig ütni amíg rá nem jön, hogy amit mondott baromság.
- Nem - súgom ehelyett döbbenten, majd lassan ránézek. Kerüli a pillantásom, egyáltalán nem is néz rám. - És mi van azzal, hogy számíthatok rád? Mi van azzal, hogy állítólag szeretsz? Liam, az egyedüli ami miatt én nem ijedtem meg az az, hogy én szeretlek, és azt hittem, hogy ennek a babának nálad jobb apukája nem is lehetne majd, de tévedtem! - a hangom egyre hangosabb lesz, és a düh mellé pánik is csatlakozik.
- A rohadt életbe, Mira, nem azt vártam, hogy egyszer ezt mondod majd nekem! Nem most, még mielőtt kiforgatnád a szavaim! Szeretlek, az Isten szerelmére, ne feltételezd azt, hogy nem! Szeretlek, de...
- De?! - üvöltöm - Akkor nem lenne de, meg sem fordult volna a fejedben, hogy azt mondd, nem akarod! Nem terveztük, de a fenébe veled, nekem eszembe se jutott, hogy nem akarom! Nem érdekel a karrierem, nem érdekel, hogy mit gondolnak mások, hogy ezután lehet sose kapom meg azt a figyelmet, amit most igen! Mióta tudom csak az jár a fejemben, hogy milyen lesz veled ez az egész, de életem során senkiben nem csalódtam még akkorát, mint most benned! - a hangom sokkal inkább pánikba esett sikoltozás, mintsem bűntudatkeltő ordítás. Kétségbeesett könnyek gurulnak végig az arcomon és az egész testem remegni kezd, eddig abban a tudatban éltem, hogy vele minden rendben lesz, egy család leszünk, de így már nem tudom mit fogok csinálni, arra sosem készültem fel igazán, hogy ezt mondja. - Semmit nem változtál, Liam, még mindig ugyanolyan önző seggfej vagy!
Tenyereivel eltakarja előlem az arcát, de ez most mindennél jobban idegesít, szeretném letépni a kezeit és kényszeríteni, hogy nézzen rám.
- Menj el, jó? - ziháló lélegzetem, és a következő üvöltésemhez szükséges levegő által csapott zajban is tökéletesen hallom a hangját, ahogy halkan ezt mondja. A szemeim teáscsészényire kerekednek, kirobban belőlem a zokogás, miközben megragadom a bőröndöm és a telefonom, de mielőtt kilépnék észreveszem, hogy az ő ingét viselem. Gombok repülnek szét a szoba minden sarkába miközben letépem magamról, majd minden erőmmel az arcába vágom, és hatalmas csattanást verve becsapom magam után a szobaajtót. Kapkodva túrom fel a bőröndöm, már nem érdekel, hogy mit mivel veszek fel, próbálok lecsillapodni, a zokogásom csuklásba megy át, de már ez is haladás számomra. A cipőm, amiben érkeztem belevágom a bőröndbe, helyette felrángatom a lábaimra a kedvenc, széttaposott, hírességhez nem méltó tornacipőm, majd kimenekülök az ajtót. Csepereg az eső, de nem érdekel, jobb is hogy elküldött, mert egy perccel se tovább tudnék egy térben tartózkodni vele, viszont nem tudom, hogy most mihez kezdhetnék. Nem hagyom, hogy átvegye fölöttem az uralmat a maró fájdalom és zokogás, a kapuig rohanok, majd rángatni kezdem, de nem enged, csak kulccsal juthatok ki, de én már vissza nem megyek oda. Leomlok a kerítés tövébe és igyekszek rendesen lélegezni, előhúzom a telefonom és azt a személyt hívom, akire tudom, hogy számíthatok bármikor, és az ő ígéretei nem olyan üresek, mint Liamé. Egy ideig kicseng, kétségbeesetten várom, hogy felvegye, de kinyomja, amikor újra hívom ismét, harmadjára pedig már csak a hangpostája fogad. A lábaim kicsúsznak alólam és fenékre huppanok, miközben egyre jobban csepereg az eső, és a könnyeim újból megindulnak. Két kézzel szorítom a telefonom és hívom újra Niallt, de nem veszi fel, az eddig elnyomott kétségbeesés pedig eluralkodik rajtam. Könnyek homályosítják el a látásom, majd szánkáznak végig az arcomon, melyet a tenyerembe temetek és hangosan zokogni kezdek. Ezt az egészet nem így terveztem, annyira hittem benne, hogy minden úgy lesz ahogy én azt megálmodtam, ehelyett most azt sem tudom, hogy hova mehetnék, de talán ez a legkisebb problémám. Remegnek a kezeim, majd realizálom, hogy az egész testem remeg, szükségem van valakire, és az zakatol a fejemben, hogy vajon miért nyomott ki Niall. Tudom, hogy éjszaka van, és valószínűleg alszik, de eddig akárhányszor, akármikor hívtam felvette, most pedig amikor a legnagyobb szükségem lenne rá egyszerűen kinyomja. Sosem csinált ilyet, soha, és a lehető legrosszabbak jutnak eszembe, talán elege lett belőlem és már nem akar a barátom lenni, vagy ami még rosszabb, hogy talán történt vele valami. Remegve, az orromig sem látva a könnyeimtől keresem meg Harry számát a telefonomban, és amikor kómás hangon beleszól fuldokló, fojtogató sírás szakad ki belőlem.
- Jézusom, mi az, Mira? Mi a baj? - a hangjából egy századmásodpercnyi idő alatt eltűnik az álom, aggódva szólítgat, de nem vagyok képes másra, mint érthetetlenül nyöszörögni Liam és Niall nevét. - Kérlek, Mira, így nem tudok segíteni. Mondj valamit!
- Gyere értem -  nyögöm artikulálatlanul, homlokom felhúzott lábaimnak döntöm, tudat alatt tisztában vagyok vele hogy abba kell hagynom amit művelek, nem magam miatt, hanem a kisbabám miatt, de nem megy. - Harry - levegő után kapkodok, úgy érzem, mintha a mellkasomra ezer tonnás súly nehezedne és elzárná előlem a levegőt. - Kérlek!
- Hol vagy? - kérdezi remegő hangon, a háttérből behallatszódó különböző hangokból ítélve már szedelőzködik is.
- Liamnél - bököm ki, de ennek a fele csuklásba fullad, valahogy mégis megérti.
- Indulok - jelenti be komoly hangon, és ezért a szóért rettentően hálás vagyok még akkor is, ha újabb rázkódó zokogás tör rám. - Próbálj megnyugodni, jó? Lélegezz mélyeket, bármi is történt, nem éri meg, hogy sírj miatta, ebben biztos vagyok.
Nyugodtan beszél hozzám, próbálok a hangjára összpontosítani, a háttérből hallom ahogy beindít egy autót, egy ideig a térdemnek döntött fejjel ki és beszívok, a tarkómra hulló vízcseppek lehűtik a fejem, de egy idő után a gondolataim elkalandoznak. Niallt akarom, nem tudom miért nem vette fel, vagy miért nem hív vissza. Kétségbeesetten próbálok megnyugodni és épp ez az, amiért nem megy, nem tudok szabadulni a kínzó gondolataimtól, hogy egyedül leszek, egyedülálló szülőként, támasz nélkül. Képes vagyok egyedül is megteremteni mindent, ami megvehető egy gyereknek, ez mindig is így lesz már, de nem tudom milyen anya lennék, legfőképp nem akkor, ha senki más nincs velem. Tudom, hogy Luke ott lenne, de ő a testvérem, és nem utolsó sorban nem Liam, akivel igazán akartam volna ezt. A tökéletes kis családunk gondolata összetört bennem és már csak azt látom magam előtt, hogy egyedül próbálok ellátni egy kisbabát, boldoggá tenni, megadni neki a pénzbeli dolgok mellett minden szeretet. Szeretem, és tudom, hogy ő is szeretne engem, mert az ilyen kis picike lényekbe, mint egy baba a szeretet bele van programozva az anyukája iránt, de szükségem lenne egy másik szeretetre, arra, amit néhány órával ezelőtt még megkaptam. Vagy legalábbis azt hittem, de már ki tudja. teljesen összezavarodok, kételkedni kezdek az elmúlt hónapok alatt hallott őszintének hitt szavaiban, megnyilvánulásaiban, mindenben, holott tudom, hogy ezek nem lehettek hazugságok.
Az eső újra felerősödik, eláztatja a hajam és a ruháim, már alig hallom Harry hangját, pedig még mindig beszél, a pánik elszorítja a mellkasom és a gondolataim, amiktől félek betöltik a fejem. Rossz anya leszek, elrontok valamit, miattam fog megsérülni a kisbabám, mert nem leszek képes ellátni, vagy boldogtalan lesz, és én is az leszek.
Az autó hangjára felemelem a fejem, lámpák világítanak az arcomba, de már nem tudom, hogy az esőtől, vagy a könnyeimben látom alig a kiugró magas fiú alakját, megpróbálja kinyitni a kaput, majd visszaszalad a kocsihoz és kinyitja egy kulccsal.
- Mira - suttogja a nevem, tágra nyílt, döbbent tekintettel törli meg az arcom, egy esernyőt tart kettőnk fölé, de nekem már mindegy.
Zokogva markolom meg az ingét és próbálom közelebb húzni magamhoz, fél kézzel szorít a mellkasához és megnyugtatóan suttog, miközben arcát elázott hajamhoz dörgöli. Életem során soha olyan keservesen még nem sírtam, mint most a karjaiban. Felnyalábol, nem tudom hogy csinálja, de nem üt meg az esernyőjével, és fölém tartja még úgy is, hogy ő félig ázik, nekem meg már mindenemből egy tóra elengedő vízmennyiséget lehetne kicsavarni. A kocsiban maxra állítja a fűtést, hátulról elvesz egy pokrócot és bebugyolál vele, majd berakja a csomagtartóba bőröndöm és elfoglalja a helyét mellettem. Az arcom a tenyerembe temetve hüppögök, a melegben lassan felolvadok és csak most kezdem igazán érezni, hogy mennyire hideg volt kint. Tenyerét a tarkómra helyezve simít meg, nem indulunk el, a kocsiban a fűtés zúgása és az eső kopogásán kívül csak az én keserves hüppögésem lehet hallani. Amikor rájön, hogy vigasztalhatatlan vagyok elveszi a kezét, egy ideig még csinál valamit, majd elindulunk, és nem bírom ki, hogy ne nézzek vissza Liam házára.
- Összevesztetek? - kérdezi csendesen, lassan felé fordítom a fejem, göndör tincsei kócosak, félregombolta az ingét, melyhez melegítőt kapott fel, látszik rajta, hogy én rángattam ki az ágyából, emiatt meg sem merem nézni hogy hány óra van.
Szipogva bólintok, a fejem lüktet, fázom, a ruháim idegesítően tapadnak rám és az egész testem reszket, de nem ezek okozzák.
- Mi van Niallel? - kérdezem félve, szemöldökét összevonva néz rám.
- Nem tudom, nála van Flora, szerintem minden rendben vele, miért?
Felgyorsul a légzésem, az érzés, hogy Florát választotta helyettem úgy ér, mintha fejbe vágnának valami nagy és nehéz tárggyal.
- Mert amikor hívtam kinyomott - a mondatom utolsó szavát már alig nyöszörgöm, legszívesebben felhúznám a lábaim és összegömbölyödnék, de már így is eláztattam a kárpitot, ezért csak a fejemet döntöm az ablaknak és eltakarom az arcom a kezemmel.
- Biztos vagyok benne Mira, hogy nem szándékosan csinálta - érzem magamon a pillantását, megérinti a lábam és próbál belém valami életet lehelni, de ez egyszerűen lehetetlen.
Nem beszélgetünk többet, fáj a fejem és szédülök, mégsem apadnak el a könnyeim. Hálás vagyok Harrynek, mert kiszed a kocsiból engem és a cuccom is, és egyetlen panasz nélkül támogat be a házába.
- Csinálok neked egy forró fürdőt, jó? Aztán beszélgethetünk, ha szeretnél, vagy lefekhetsz - aprót bólintok, segít leszenvedni a lábamról a csónakká változott cipőm és nem szól azért sem, mert medencét csinálok az előszobájából. Próbál magával nógatni, de nem szeretnék az egész házon keresztülfolyó kis patakot létrehozni, ezért ott maradok amíg vissza nem jön. Később rájövök, hogy mindegy mikor mentem volna vele, akkor is vizes lesz utánam minden.
Nyom egy puszit a homlokomra, és annak ellenére, hogy egy száraz testrészem sincs erősen, megnyugtatóan magához ölel azt sugallva, hogy rá számíthatok. Megrázkódok, majd mielőtt újra bömbölni kezdenék elhúzódok tőle, reménykedek abban, hogy, később is számíthatok majd rá, és ez az ígéret nem olyan, mint Liamé. Vagy Niallé...
Valószínűleg nem túl gyakran használja ezt a fürdőszobát, makulátlan tisztaság uralkodik, a kádban forró, illatos víz gőzölög hívogatóan, a szennyes kosár tetejére néhány ruhadarabot helyezett el nekem. Leszenvedem magamról a ruháim, még a melltartóm és a bugyim is teleszívta magát vízzel, a pillantásom találkozik a mosdókagyló fölötti tükörben megjelenő önmagammal, és a látványtól újra könnyek kezdenek végigfolyni az arcomon. Az arcom vörös és duzzadt, csakúgy mint a szemeim, a hajam félig szárazon, félig nedvesen áll mindenfelé, és valamikor elharaptam a szám. Lehajtom a fejem, a kis pocakom most először nem megmosolyogtat, hanem legörbíti a szám, ettől függetlenül ugyanolyan szeretettel simítok végig rajta.
Olyan, mintha ezer tű döfködné a testem, amikor beleereszkedek a vízbe, lefekszek, hagyom szétterülni a hajam, és néhány másodpercig üres tekintettel bámulom a csempét, mielőtt mosakodni kezdenék. A testem lassan felolvad és a víz segít csillapítani a fejem lüktetését, nem tudom, hogy Harrynek honnan van női tusfürdője, de nem is érdekel, csak megmosakszok, aztán ülök a kádban és hagyom végigfolyni a könnyeket az arcomon, nem mintha amúgy bármi is megakadályozná őket abban, hogy előtörjenek. Nem hagyom eluralkodni magamon a pánikot, helyette kiszakad belőlem a csalódottság és az elhagyatottság érzése, és lassan tudatosul bennem, hogy legyen akárhány veszekedésünk még, ami köztünk volt, annak valószínűleg vége. Csakhogy ez nem olyan lesz, hogy idővel majd túllépek rajta mert nem kell többet látnom, nem, őt fogom látni egy kis apróságban, és hirtelen abban kezdek reménykedni, hogy kislány lesz és inkább Hemmings géneket örököl, bár valószínűleg akkor is örökké Liam vonásait fedezném fel benne.
- Most mi lesz, Maszat? - súgom szipogva, a térdemnek döntött fejjel. Lassan eluralkodik rajtam a saját magam iránt érzett düh, amiért ilyen szánalmas vagyok. Nem lesz semmi, semmi amit nélküle ne tudnék elviselni és végigcsinálni, nincs szükségem rá.
Hazudok magamnak, de ez elég erőt ad ahhoz, hogy kimásszak a kádból, megtörölközzek, majd felvegyem a számomra kikészített nagy pólót és térdnadrágot ami a bokámig ér. Rendet rakok magam után, megtörlöm a hajam és kifésülöm, majd kilépek a fürdőszobából. Harrynek sincs kisebb háza mint a többieknek, a lentről szűrődő hangokat követem, hogy megtaláljam. Nyoma sincs már az általam létrehozott kis pataknak sehol, és a tócsám is eltűnt a nappaliból, a hangok a konyhába vezetnek és Harry apró, bizonytalan mosollyal néz rám.
- Jobban vagy? - kérdez óvatosan, az arcomat dörgölve bólintok, miközben a mikróhoz lép és kivesz két bögrét.
Int, hogy kövessem, mindössze egy kezében megtartja a bögréket, a másikat a vállamra helyezi és úgy terelget magával. Letelepedik a nappaliban elnyúló kanapéra, az asztalra teszi a bögréket és türelmesen megvárja amíg leülök mellé, majd felém nyújtja az egyiket.
- Köszönöm - fogom az ujjaim közé, a felszálló meleg gőz simogatja az arcom. - Sajnálom, hogy...
- Nem kell bocsánatot kérned - vág a szavamba.
- Nem értem el Niallt, és...
- Mira - sóhajt fel elnézően - semmi gond, tényleg.
Lehajtom a fejem, felhúzom a lábaim és összegömbölyödve kortyolok bele a meleg kakaóba. Néhány percig mindketten csendben vagyunk, próbálom összeszedni a gondolataim és elmondani neki, de már félek.
- Mondott neked valamit? - puhatolózik, mélyet sóhajtva dörzsölöm meg a szemem.
- Nem tudta, hogy jövök, senki sem tudta, mert meglepetést akartam - nagyot nyelek, igyekszem legyűrni a hangom remegését. - Terhes vagyok, Harry.
Átölelem magam, nem is merek ránézni, de észlelem, hogy egy pillanatra megdermed mellettem, majd ugyanolyan türelemmel és támogatással a hangjában szólal meg, ahogy azt eddig is tette.
- Hanyadik hét?
- Tizedik - pillantok fel, titkolni sem tudná az arcára kiülő meglepetést, és kissé zavartan, nem túl feltűnően próbál végigmérni, de a pólójában nem is látszik rajtam semmi.
- Hű - pislog meglepetten - nem is tudom mit mondjak. Örülsz neki, vagy... ?
- Igen - hajtom le a fejem, a hajam az arcomba esik és lehullik a mellkasomra, miközben az egyik tenyerem a hasamra simítom. - Eddig örültem, de Liam - a hangom elfúl, ösztönösen hajtom le úgy a fejem, hogy a hajam az arcomba hulljon és eltakarjon - megmondta, hogy nem akarja.
Hallom, hogy élesen beszívja a levegőt és ismét megfeszül, nem szól semmit, mozgolódik, majd óvatosan elsimítja a hajam az arcomból és magához húz. Szemében őszinte sajnálattal néz rám, a fejemet a mellkasához fogja és gyengéden tart a karjaiban míg én újra sírni kezdek.
- Nem tudom mit csináljak - nyöszörgöm, belefúrom az arcom a ruhájába, a testem önkéntelen rázkódik meg amikor levegőt veszek.
- Ez az egész egy nagy félreértés lehet, csak összezavarodott, hagyd gondolkodni, és minden rendben lesz, ő nem olyan, aki magára hagyná a gyerekét, vagy téged, hiába hangzik ezek után hülyén, hogy ezt mondom. Nyugodj meg - simogatja a hajam és a hátam - minden rendbe fog jönni, hidd el.
- Elküldött - hüppögök remegve - azt mondta, menjek el.
- Szerintem csak arra gondolt, hogy hagyd egyedül, menj át egy másik szobába - mormolja mély hangján a fülembe. Az ölelése biztonságérzetet ad, és olyan megingathatatlan a jelenléte, mint egy hegyvonulat. Talán igaza van, de ha nem így lenne se tudtam volna ott maradni. - Ne sírj, Mira.
Nem tudok rájönni, miért ismételgeti ezt olyan kitartóan, és tart magához, míg én megállíthatatlanul rázkódok és hüppögök. Talán kicsit több mint egy éve Luke tartott ugyanígy a karjaiban azzal a különbséggel, hogy akkor Ashton után sírtam, de az a szakítás gyerekesnek tűnik már a most történtekhez képest. Az életem egyetlen mondat miatt teljesen szétcsúszott, nem vagyok ura önmagamnak, nem tudom mi történik.
Tompa hangok szűrődnek be, de nem elég hangosak ahhoz, hogy felfigyeljek rájuk, így csak a másik oldalamra fordulok és alszok tovább. Nem tudom mennyi idő telik, és amikor kinyitom a szemeim azzal sem vagyok tisztában, hogy hol vagyok, ujjak simogatják az arcom, és Niallel találom szemben magam. Az ágyam mellett ül a padlón, elgondolkozva simogatja az arcom, majd amikor kipattannak a szemeim az ő kékségei egyből megtalálnak.
- Mackenzie - súgja , még azt sem tudom melyik kontinensen vagyok, kinek a házában és hány óra, de amint meglátom arcul csap a felismerés, és zokogva rángatom közelebb magamhoz. Arcát az enyémhez simítja és átölel, de ez nekem most nem elég, ő pedig képes szavak nélkül is kitalálni a gondolataim. Bemászik mellém, a nyakát ölelve bújok hozzá, míg ő mindkét karjával átölel és halkan csitítgatva bocsánatot kér, amiért nem vette fel nekem. Megértem, mégsem tudom megakadályozni a vádló mondatot ami artikulálatlanul, hüppögve bukik a számon.
- Őt választottad.
- Bárcsak visszacsinálhatnám, Mack, bárcsak megnéztem volna, hogy te hívsz. Megértem ha haragszol - arcát az enyémhez simítja, tudatni akarom vele hogy nem haragszok, de nem megy. Szükségem van rá, de mielőtt beszélnénk erre is szükségem van. Nem próbálkozik azzal, hogy szavakkal nyugtasson meg, csak ölel, simogatja a hátam és velem van, mígnem magamtól elcsitulok, és a zokogásomból már csak halk hüppögés marad.
- Mondd el, mi történt - simít végig az arcomon, letörli a könnyeim, és válaszok után kutat a tekintetemben.
- Nem tudod? - kérdezem halkan, meglepetten.
- Harry azt mondta, összevesztetek és nagyon kiakadtál, de az indokot nem árulta el, hiába követelőztem. Próbáltam Liamet hívni de nem vette fel, lehet jobban is járt - morogja a hangjában némi fenyegetéssel, de nem vagyok biztos benne, hogy képes lenne kárt tenni bárkiben is, nemhogy az egyik legjobb barátjában.
Befelé billentem a fejem, a hajamba túrva húz közelebb magához és puszit nyom a homlokomra, szörnyen fáradtnak érzem magam, a szemeim duzzadtak, csak aludni akarok tovább és elfelejteni mindent, viszont egy idő után a hisztim ellenére kimászik mellőlem, és megígérve hogy visszajön elhagyja a szobát. Az ágy közepén ülve, magamra húzva a takarót várom, hogy visszatérjen, és perceken belül újra megjelenik a kezében egy tálcával. A gőzölgő péksütemény és narancslé mellett először az a néhány szem ide-oda guruló gyógyszer ragadja meg a pillantásom és előcsalja a hányingerem, amit eddig vagy nem vettem észre, vagy csak nem akartam róla tudomást venni. Az ajtóban Niall mögött Harry dugja be a fejét, az arcára kis mosolyt varázsolva köszön nekem és úgy tesz, mintha semmi se történt volna.
- Szia Mira - mosolyog rám, zöld szemei barátságosan csillognak. - Behoztalak, miután elaludtál.
- Köszönöm - húzom erőtlen mosolyra a szám, Niall leül mellém, fészkelődik, majd az ölembe teszi a tálcát.
- Jobban vagy? - kérdez óvatosan, a tálcára nézek és próbálom elrejteni előle legörbülő ajkaimat, megvonom a vállam és halkan igent suttogok, míg Niall félresöpri a hajam és a tarkómat simogatva biztat evésre.
- Ha kellenék, tudod hol találtok.
Szöszke barátom apró bólintással válaszol, egy ideig némán kommunikálnak egymással, majd Harry elmegy, mi pedig kettesben maradunk.
- Vedd be, segít - bök a gyógyszer felé, de tagadóan rázom a fejem. - Látom, hogy rosszul vagy, Mira, ez csak egy advil.
- Nem veszem be, nem lehet - sütöm le a tekintetem, a számhoz emelem a poharat és belekortyolok a hűs, friss narancslébe. Nem szól semmit, és egy ideig én sem beszélek, csak aprókat harapok az ételből és próbálom összeszedni, hogy mit is fogok neki mondani. Ezt az egészet nem így képzeltem el, most még Liam karjaiban kéne aludnom, vagy az ölében ülni, nézni az aráról letörölhetetlen büszke vigyort, miközben együtt elmondjuk neki. Ehelyett most itt ülök takaróba csavarva Harry házának egyik szobájában, ahová ő cipelt be miután álomba sírtam magam, és fogalmam sincs, hogy mihez kellene kezdenem. Leeresztem a péksüteményt, mert már nincs étvágyam, a tekintetem könnyek homályosítják el, de kidörzsölöm a szememből még mielőtt lefolynának az arcomon.
- Mack...
- Nem vagyunk már együtt - jelentem ki félhangosan. Nem mondtuk ki konkrétan, de így van, részemről a kapcsolatunk véget ért abban a pillanatban hogy azt mondta, nem akarja a kisbabánkat. De a bőröm alatt tudom, hogy ha most idejönne és bocsánatot kérne megváltozna a döntésem, még ha kételkednék benne akkor is, mert szeretem és szükségem van rá, és tudom, hogy képes lennék elérni, hogy ugyanúgy várja a 9. hónap végét, ahogy én.
Elerednek a könnyeim, nem fuldoklok, nem kapkodok levegő után, csak halkan sírok, míg Niall döbbenten néz rám néhány másodpercig, majd közelebb húzódik, körém fonja a karjait és a tálcát arrébb helyezve az ölébe húz.
- Mi történt? - kérdezi halkan. - Miért nem tudtam, hogy itt vagy?
- Csak tegnap jöttem - kézfejemmel a könnyeimet törölgetem, szeretnék erős lenni és nem mutatni hogy fáj, és szeretném ha valóban nem is fájna ennyire. - Senkinek nem szóltam, meglepetést akartam neki.
Tekintetével úgy néz, mintha a történet végül ott érne véget, hogy esetlegesen egy másik lánnyal találtam őt. Túl jól ismerem, és az arcát elöntő méregből ezt szűröm le.
- Niall, én... annyiszor akartam elmondani neked, beszélni róla veled, de nem lett volna fair vele szemben, így megtartottam magamnak és kivártam amíg eljöhetek.
- Miről beszélsz? - fürkészi az arcom, kék tekintetében értetlenség ül. - Mit akarsz mondani nekem?
Most is olvasok az arcáról, azt hiszi, hogy köze van a szakításunkhoz, hogy talán megváltoztak az érzelmeim iránta, holott nem, még mindig a testvéremként tekintek rá, csak már azt kívánom, bárcsak ő lenne Liam helyében, bárcsak olyanok lennénk, amilyenek most vagyunk barátokként, de az ő kisbabáját várnám.
- Babát várok, Niall - motyogom alig hallhatóan. A testtartása megváltozik, a szemében egyszerre gyúl meglepetés, kíváncsiság, és kellemetlen felismerés, mert valószínűleg pillanatok alatt összerakta, hogy akkor miért ülök bőgve az ő ölében, Harry házában, és miért mondom azt, hogy nem vagyunk együtt.
- Az a seggfej - motyogja maga elé, rám sem pillantva, de a karjai szorulnak körülöttem, a szeméből eltűnik minden és düh veszi át a helyét. Visszafogott lélegzettel tűröm, hogy az öléből az ágyra tegyen, s amikor felpattan arra számítok, hogy kiabálni kezd a felelőtlenségünkért, ehelyett fennhangon szitkozódva az ajtó felé ront, és kivágja. - Szétszedem azt a barmot!