2016. január 29., péntek

85.rész Vissza

Sziasztok!:)
Őszintén remélem, hogy már hallotta mindenki Zayn debütáló dalát, szerintem hihetetlenül jó, és borzasztóan örülök annak, hogy megtalálta a maga kis útját. 
Már csak 5 rész van hátra, plusz az epilógus, ami furcsa, mivel lassan 2 éve írom ezt a blogot, és 6 hét múlva úgy tűnik, vége lesz. 
Remélem, tetszeni fog nektek az új rész, bár nem túl eseménydús, de a java még csak ezután jön!:)
N.x

~Mira Hemmings~

Olyan boldogan rángatom magam után a csomagjaim, és foglalom el a helyem a magángépemen, mint még soha, vagyis az utóbbi időben biztos nem. Boldogan vetem le magam az egyik ülésre, és feldobom a bakancsba bújtatott lábaim a szemben lévőre, kész vagyok a 20 órás repülőútra, ami rám vár. Eltelt 3 hét, mióta Niall elment, és az idő alatt túl sok olyan unalmas dolog történt, ami fölött nem suhanhatok át szó nélkül. Az első, és talán a legfontosabb, hogy hazamentem, és megtanultam egyedül lenni, elfoglalni magam anélkül, hogy közben telefonon zaklatnám Niallt, vagy az öcsémen lógnék. Befejeztem az albumom, és az év első hetében a polcokra is fog kerülni, amíg én Írországban tengetem a napjaim. Azt hiszem, ahogy a lelkem igazán öngyógyításba kezdett, a kapcsolatom is a helyére rázódott Niallel, nem került fel köztünk többé semmi olyan téma, amitől kínosan éreztük volna magunkat, én megosztottam vele a velem történteket, ő pedig velem, hogy mivel tölti a napjait, Liamről pedig egyszerűen nem beszélünk. Még mindig eszembe szokott jutni, néha, amikor a hátamra fordulok, és elképzelem, mi lett volna, ha ez az egész teljesen máshogy alakul, ha aznap éjszaka a karjaiba kapott volna, de már nem fájdítom szándékosan a szívem. 
A telefonom megcsörren, félbeszakítja a gondolatmenetem pont annál a résznél, amire nem szeretek gondolni.
- Szia! - hallom a vidám, boldog hangot. - Felszállásra kész vagy?
- Ahogy mondod! - vágom rá izgatottan.
- Melegen öltözz fel leszállás előtt, Mack, itt hideg van, és havazik.
Lepillantok a rövid, mintás ruhámra, és a vékony, fekete harisnyára, amit tulajdonképpen csak azért vettem fel, hogy jobban nézzek ki.
- Oké - mosolygok, közben megpillantom a felém közeledő stewardesst. - Niall, azt hiszem, most már le kell tennem.
- Rendben, jó utat! - köszön el boldogan.
Engedelmesen kötöm be magam, és átállítom a telefonom módját, szeretek repülni, de összességében azért az ritka alkalom, amikor egy közel 20 órás repülőút ennyire boldoggá tesz. Kényelmesen elhelyezkedek, és a szemben lévő kicsi, síkképernyős tévén megjelenő filmek közt kezdek válogatni.
Szóval, ott tartottam, hogy 3 hét alatt amellett, hogy újra ráléptem a saját utamra, ami egyedül az enyém, túlestem a Karácsonyon is, amitől idén féltem, napról-napra egyre jobban, ahogy közeledett. Féltem, hogy egyedül leszek, bár így utólag úgy gondolom, ez hülyeség volt, mert ha akartam se tudtam volna egyedül maradni. Az elképzeltjeim ellenére - hogy a lakásomban ülve újra megtörök, és a kezemben Liam apró ajándékaival belemerülök egy olyan világba, ami megtörténhetett volna, de mégsem történt - végül minden máshogy alakult. Az öcsémmel, és a szüleimmel együtt állítottuk fel a fát, és legalább háromszor összevesztem vele, mert aránytalanul, semmit sem figyelembe véve hányta fel a díszeket. Anya óriási vacsorát készített, a nap folyamán betoppant összes rokonnal együtt, míg mi a nap további részét az unokatestvéreinkkel töltöttük. Valószínűleg ez az egész miattam volt, mert évek óta nem rendeztünk ilyen hatalmas, családi karácsonyozást, de az ideitől kezdve azt hiszem, újra rendszeressé fog válni. Egész nap gyereknek éreztem magam, annak a 14 éves lánynak, aki az előtt voltam, hogy Luke benevezett volna Simon tehetségkutatójába. 
Az öcsém volt az utolsó, aki átadta az ajándékait, utoljára hagyva engem, üres kézzel lehuppant mellém, míg én az apró, neki szánt dobozt szorongattam, benne a gravírozott gitárpengetővel. Egyszerűen lehuppant, és én megelégedtem volna azzal a puszival, amit az arcomra nyomott, csakhogy aztán közénk nyújtotta a jobb karját, és felhúzta a pulcsijának az ujját. A csuklójába egy cikornyás M betűt véstek feketével, melynek kunkori szárán egy madár üldögélt. Luke nem tetováltatott, és amennyire tudtam, nem is tervezett, hiába egy menő banda menő énekese, az enyémre is a fejét rázva nézett, most mégis a csuklóján viseli a nevem kezdőbetűjét. A kezdeti sokkhatás után a nyakába borultam, és mégsem sikerült megúsznom könnyek nélkül.
- Miért pont madár? - kérdeztem szipogva, amikor mindenki nyugovóra tért, és ketten maradtunk a szobájában. Újra a kezembe vettem a csuklóját és körberajzoltam az M betűt a mutatóujjammal.
- Ez jutott eszembe - vonta meg a vállát, de cseppet sem érdektelen módon. - Mert néha eltávolodsz tőlem hónapokra, de mindig visszajössz, mint a madarak - mosolygott rám bátortalanul, egyszerre fájdítva a szívem, mert az eltávolodás sokszor nem abból állt, hogy elmentem, hanem abból, amiért rendszeresen azt mondja, hogy hiányoztam neki, ugyanakkor hatalmasat dobban is.
Most pedig, visszatérve a jelenhez, azt hiszem, aki a repülőn ül, az én vagyok, nem egy undok lény, aki mindenkit távol akar tartani magától, és nem is egy összetört, szánalomra méltó szerzet, hanem én, egy lány, aki többnyire újra elégedett az életével, és képes őszintén mosolyogni, bár belül néha felélednek a démonai.
A repülő zötykölődve rugaszkodik el a talajtól, míg én rezzenéstelen arccal elindítok egy részt a kedvenc sorozatomból, és hátradőlök. Az egyetlen feladatom az elkövetkezendő majdnem 1 napban, hogy ne türelmetlenkedjek, mert nem fogom tudni felgyorsítani a repülőt, sem az időt, hogy hamarabb ott legyek. Úgy tervezem, hogy egy ideig elfoglalom magam, filmezek, olvasok, van itt egy gitár is, aztán amikor kellően fáradttá unom magam, lefekszek aludni, és remélhetőleg eleget pihenek ahhoz, hogy amikor felébredek már jóval közelebb legyek Niallhöz.
Kérek egy kis salátát, és lassan a számba adagolom, miközben feszülten figyelem a jelenetet, a repülés tökéletes, ha sorozatmaratont akarsz tartani, mert túl sok választásod nincs, hogy mi mást csinálj. 5 részt nézek meg, pont annyit, hogy befejezzem az aktuális évadot, majd úgy döntök, képes vagyok meglenni az azonnali folytatás nélkül is, és választok egy könyvet a repülőn fellelhetőek közül. Próbálok nem arra gondolni, milyen lassan telik az idő, nem is pillantok az órára, miközben falom a sorokat. Órákkal később hatalmasat sóhajtva csukom össze a könyvet, és kipillantok az ablakon, azt hiszem, egyelőre nem túl jó ötlet olyasmit olvasni, amiben akár egy aprócska szerelmi szál is van, mert eszembe juttatja, hogy az én történetemben a bonyodalmak után nem jött boldog befejezés.
Még mindig nincs sötét, és még mindig túl sok idő van hátra leszállásig, egy ideig tűnődve figyelem a kissé sötétebb színű felhőket, és a makulátlan kékséget, amit látok fölöttük, várom, hogy éjszaka legyen, és ezúttal a repülő ablakából, zavaró tényezők nélkül tanulmányozhassam az égi testeket. Sokszor arra a kérdésre próbálok választ találni, hogy miért szeretem nézni őket, de sosem jövök rá, egyszerűen csak bámulatba ejtenek, talán csillagász lettem volna, ha nem így alakul az életem, vagy igazi, elismert csellista. Furcsa, hogy míg más arra vágyik, hogy olyan híres legyen, mint én, én az unalmas perceimben azon tűnődök, mennyi minden más válhatott volna belőlem, de végül is most sincs panaszom, a zene és éneklés nélkül nem tudnék létezni, csak arra gondolok, hogy jó lenne valamire használni az agyamat is, akkor talán nem érezném úgy néha, hogy szétrobban a fejem.
Jobb híján, hogy ne unatkozzak, a kezembe veszek egy konzolt, és böngészni kezdek a videójátékok között. Mentségemre szóljon, nem miattam vannak itt, hanem mert van egy ikertestvérem, és néha amikor még Ashton velem tartott, de sikeresen az őrületbe kergettem, ezzel a zárta ki a világot. Kiválasztok egyet, ami nem tűnik úgy, hogy csak öldösni kell benne, vagy egy autót irányítani, majd lehuppanok a helyemre, és némi bénázás után elindítom. Elég idétlen, és időbe telik, mire rájövök, hogy hogyan kell irányítani. Amellett, hogy focizzak, erre sem tudott rávenni az öcsém, így a közös videójátékozások kimaradtak, de mentségemre szóljon, az ő babázása velem is abból állt, hogy átgázolt rajtuk, vagy épp a játékautójával ütötte el Barbie-t, de még semmihez sincs késő.
Azon kapom magam, hogy élvezem a játékot, kinyújtott nyelvvel, megfeszülve kerülgetem az akadályokat, gyűjtök pontokat, meg minden, ami egy ilyenben van, majd örömujjongásban kitörve fogadom másfél órával később, hogy az egészet megnyertem, igaz, a hüvelykujjaim görcsbe álltak, és a szemeim égnek.
Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaim, majd felállok, és végre némi örömmel nyugtázhatom, hogy a nap lemenőben van. Elfoglalom az egyik kabint és kibújok a ruháimból, hogy átvegyem valamire, amiben pihenhetek. Nem tudom, mire számíthatok Dublinban, sosem éreztem még a bőrömön olyan igazán hideget, és egy kicsit félek a filmekben látott fültövet ért, arcba csapódó hógolyóktól, amikkel Niall biztosan megajándékoz majd, de pont ezért vettem egy új, vastagon bélelt kabátot, kötött sapkát, sálat, és egy hótaposó csizmát. Más emberek elvágynak az ilyen időjárású helyekről, én alig várom, hogy odaérjek, bár azt hiszem, ennek a fő oka inkább Niall viszontlátása. Apró dolgokkal ütöm el az idő, leszedem a sminkem, kifésülöm a hajam, majd egy szoros fonatba fogom, és a táskámból előre kikészítem a vastag ruhákat, amiket végre felvehetek majd, ha elkezdünk leszállni.
Amikor először voltam ezen a gépen furcsa volt, hogy tudok filmezni, van internet, és nem csak ülések vannak, ahogy a megszokott járatokon, hanem kabinok, amikben az üléseket ággyá alakíthatom. Pont ezt csinálom, széthúzom az ülést és megágyazok magamnak, majd boldogan huppanok le rá, tudva, hogy ha békésen elalszok, és szerencsés leszek, akkor amikor felébredek már majdnem ott leszünk.
Kipillantok az ablakon és boldogan veszem észre, hogy végre sötét van, behatárolni sem tudom, hogy hol lehetünk, mert nem látok semmi mást, csak a repülő szárnyát, és a végtelen sötétséget. Ijesztőnek kellene találnom, engem mégis elbűvöl, sőt, azt kívánom, bár mehetnék ennél magasabbra is, és láthatnék mindent, amit innen nem látok. Elábrándozok azon, milyen lenne fentről lefelé nézni, és nem alulról csodálni a számomra olyan elkápráztató égitesteket, a Holdon állva nézhetnék le a Földre, amit sokszor borzasztó helynek találok, mégis gyönyörű.
Összegömbölyödve alszok el az ideiglenes ágyam közepén, magamhoz szorítva a takaróm. Hiányzik, hogy valaki öleljen, vagy én ölelhessek valakit, sokszor arra ébredek, hogy úgy szorítom a kispárnám a mellkasomhoz, mintha egy kisbaba lenne, és ez egy pillanatra megfojt, de legalább tudok aludni egyedül, nem pedig csak szenvedek nyitott szemekkel, néha elpilledve. Igyekszem mindenben megtalálni a pozitívat, mert ha nem teszem, sosem állok lábra.
Beletelik néhány percbe, amíg feltérképezem a helyet, ahol vagyok, majd amikor rájövök a hasamra gördülve nyújtózok ki. Az egyik karom a fejem alá hajtogatva nézek ki a reggeli makulátlanul kék égbolt fényébe, amíg erőt gyűjtök ahhoz, hogy felkeljek. A telefonomra pillantva egyszerre picit elkeseredetten, mégis boldogan veszem észre, hogy még mindig, de már csak 3 óra.
Egy ideig még ébredezek, írok egy üzenetet Niallnek, majd miközben várok a válaszra lassan elkezdem összeszedni magam. Nem hiszem, hogy valaha is öltözködtem volna olyan megfontoltan, mint ahogy most. Vastag, bolyhos zoknit húzok a lábamra, a nadrágomon belülről vékony bélés van, ami egyszerre melegít, és mégsem mutatja drasztikusan vastagabbnak a lábaim. Belebújok a vastag, kötött pulcsimba, majd kibontom a hajam, és elrendezem a hullámokat az arcom körül. Lehet, hogy kicsit túlreagálom ezt a hideg, jég, és hó dolgot, de ausztrálként érzékenyebb lehetek a hidegre, legalábbis anya szerint.
Gondosan kisminkelem magam, majd kimegyek, hogy kérjek valami reggelit, és miközben elfogyasztom ismét megnézek egy részt a sorozatomból. 3 órát könnyebb elütni, mint majdnem 20 órát, így amikor megköszönöm, és egy üveg vízzel a kezemben visszavonulok a kabinomba, már azon kapom magam, hogy szorít az idő. Eligazgatom a hajam, felhúzom a csizmám, és miközben a tükörben nézegetem ezt a téli Mirát, egy kicsit elkezdem sajnálni, hogy nálunk nincs ilyenekre szükség.
A szívem megugrik és heves dobogásba kezd, amikor megérzem a gép fokozatos ereszkedését. Felkapom a kabátom, és az előre kikészített cuccaim, és bekapcsolom az övet, arcom az ablakhoz szorítva figyelem, ahogy áttörünk a sűrű felhőkön, és egyik pillanatról a másikra sok apró vízcseppecske teríti be az ablakot. Olyasféle izgatottságot érzek, mint egy kisgyerek a karácsonyfa alatt, vagy amilyet egy rajongó érezhet, mielőtt találkozik Niallel. A szemeimet behunyva hatalmasat sóhajtok, amikor döccenve a talajra érkezik a repülőgép, majd a fejembe húzom a sapkám, és legszívesebben azonnal kioldanám magam, hogy felkaphassam a kabátom és a sálam, de várnom kell, amíg megáll a gép.
Amikor kinyílik az ajtó már teljes harci díszben állok előtte, de ahogy elém tárul a táj, és a kifutó, biztos vagyok benne, hogy ez nem a dublini repülőtér. Nem sok különbség van a leszállópályák között, de ez nem az, ahová érkeznem kellett volna, és ez óriási deja vu érzést kelt bennem. Nem Írországban vagyok, hanem abban a nevenincs amerikai államban, ahová egyszer elpaterolt az öcsém, és ahol találkoztam a tökkelütött legjobb barátommal. Nyilvánvaló, hogy ez az egész az ő ötlete volt, anélkül, hogy észrevettem volna, egy teljesen más helyre utaztatott, de még ezt sem bánom.
Leszökdécselek a lépcsőkön, a tekintetem vadul jár, várva, hogy mikor csapódik belém az egyik oldalról, de ez nem történik meg.
- Jöjjön, kisasszony - vesz a szárnyai alá egy hatalmas darab férfi.
Átvágunk a reptéren, az egész testem egy hatalmas, dobogó, izgatottan remegő izévé válik, de a kocsiban, amibe besegít, nem ül bent Niall.
- Hová megyünk? - hajolok előre, miután a csomagjaim bekerültek a csomagtartóba, és a férfi elfoglalja a vezetőülést. Felesleges megkérdeznem, tudom a választ enélkül is, de biztos akarok lenni benne.
- A Happy Horses Farmra - az arcomon olyan mosoly árad szét, amilyet senki sem tud elképzelni.
- Nagyon cseles. :D - küldöm el az üzenetet, a válasz másodperceken belül megérkezik, de nem több egy nyújtott nyelvű smiley-nál.
Hátradőlök, ezúttal a táj minden részletét megfigyelem, mert legutóbb az ide való úton végig Luke-kal vitatkoztam, visszafelé pedig sírtam, bár abban határozottan biztos vagyok, hogy nem borított mindent ragyogó fehérség.
Milliónyi emlék rohanja meg a fejem, jobbak, rosszabbak, összességében viszont szépek, azt hiszem, és alig várom, hogy kitegyem a lábam azon a "pokoli helyen" ahol legelőször megtámadott egy kutya.
Ezúttal nem egy kutya vár, bár valahol a távolban hallom az ugatását, hanem az egész Wood család sorakozik fel előttem, amikor kiugrok az autóból. A lábaim mély hóba süppednek, ami furcsa érzés, de nincs időm reagálni, Mrs. Wood szeretetteljesen szorít magához. Nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz viszont látni őket, azt pedig főleg nem, hogy ők úgy fognak reagálni, ahogy. Stephen is mosolyra húzza a száját, és sután magához szorít, megállapítom, hogy nem változott semmit.
- Gyere be, Kedvesem - ragad karon Mrs. Wood. - A barátod még nem érkezett meg.
- Nem? - nézek rá meglepetten.
- Nem, de ne aggódj, perceken belül itt lesz ő is, addig megiszunk egy forrócsokit, és elmesélheted, hogy mi újság.
Mosolyogva követem, nem úgy, mint hónapokkal ezelőtt, most elbűvöl, ahogy a buckás talajon ropog a lábam alatt a hó, legszívesebben ugrálnék benne, lefeküdnék, labdává gyúrnám, de tudok még várni vele.
A hatalmas házba belépve hirtelen rengeteg jelenet játszódik le előttem, és nem tudok nem Liamre gondolni. Látom, ahogy dühösen magyarázva caplat utánam a lépcsőn, elnyúlik a kanapén és szégyentelenül méreget, kiejt az öléből, eszembe jut, hogy a teraszon hintáztunk, és hozzábújtam a mellkasához. Minden amit itt megéltünk most élénken lejátszódik a fejemben, és már nem tartom olyan jónak Niall ötletét, viszont elhitetem magammal, hogy ez majd megváltozik, ha végre megérkezik őkelme is.
A konyhaasztalnál a meleg italt kavargatva bámulok ki az ablakon, elvarázsol a pelyhekben hulló hó, de a távolban feltűnő, egyre közeledő mozgó fekete pont még jobban.
Amikor elég közel ér elfeledkezve mindenről felugrok az asztaltól, éppen csak annyi időre torpanok meg, hogy a lábamra rántsam a csizmám, majd kirobbanok az ajtón és a verandáról leugorva, bukdácsolva, meztelen ujjakkal markolok bele a hóba, és meglendítem a kezem, amikor kinyílik az autó ajtaja. A találat pontos, túlságosan is, egyenesen az arcába csapódik, de nem fájdalmasan, hiszen a hógolyóm már a levegőben elkezdett széthullani.
A kesztyűs kéz döbbenten nyúl az archoz, ám amikor lesöpri róla a havat a vártnál nagyobb meglepetés ér. Kék helyett barna szemek merednek rám döbbenten, az ajkaim elnyílnak, majd megpördülök és berohanok a házba, fel a lépcsőn, abba a szobába, aminek az ajtaját kismilliószor vágtam be. Úgy tűnik, visszatértünk ezekhez az időkhöz.

~Liam Payne~


Megrántom a táskát a vállamon, de mint ahogy jó ideje rendszeresen, ma sincs szerencsém. A tartalma, beleértve a laptopomat is a kemény kőpadlóra esik, szinte azonnal tudom, hogy búcsút mondhatok a MacBooknak, ennek ellenére belevágom a táskába, és a másik szíját megragadva a hátamra vetem, míg a szakadt minden lépésnél a vádlimnak ütközik. Nincs kedvem sehová se menni, de a fiúk nagyon meggyőzőek tudnak lenni, és csak azzal bizonyíthatom Niallnek, hogy nem haragszom rá, ha elmegyek erre a közös vakációra. Az igazság az, hogy valóban nem haragszok rá, de nem tudom, képes vagyok-e máris vele lenni, tudva, hogy tervez valamit, ahogy elmondja majd Mirának, mert még nem tette. Azt hittem, még Karácsony előtt visszamegy Sydneybe, sőt, már akkor repülőre kellett volna szállnia, amikor kimondtam, hogy menjen, úgy gondoltam, együtt töltik majd az ünnepeket, elárasztják a szerelmükkel a világot, januárban pedig megkaphatjuk a hírt, hogy Mira babát vár. Mert Niall ezt csinálná, megadná neki amit akar, amit én nem csináltam, feladna érte bármit, maximálisan támogatná, mert Mira ezt érdemli, Niallt pedig pontosan ez tenné boldoggá. Biztos valami különlegeset tervezget, csak előbb biztos akar lenni benne, hogy nem fogom rájuk robbantani a násznépet.
A tekintetem egy pillanatra elhomályosul, felmászok a repülőre vezető lépcsőfokokon, és ledobom magam az első helyre. A többiek egy járattal mennek Londonból, Niall Írországból, én meg házhoz kaptam a magángépünket, nehogy agresszívan viselkedjek egy horkoló pasassal, a háttámlámat rugdosó kisgyerekkel, vagy beváltsam a menedzsment legnagyobb félelmét, és részegen jelenjek meg.
Sokkal szívesebben maradnék itthon, Wolverhamptonban, ahol csak olyan apró dolgokkal nyaggattak, mint hogy egyek, mosogassak el, terítsek meg, vagy tegyek be egy adag ruhát a mosógépbe. Az egész család arra próbált rábírni, hogy ne csak élőhalottként kóboroljak, de nem hinném, hogy bármikor is sikerült volna nekik. Tudom, hogy anya azt várta, mikor ismerheti meg végre, a nővéreim szintúgy, és apa is imádta volna a bájos mosolyát, okos szemeit, az egész családomat az ujja köré tekerte volna. Majd megteszi ezt Niall családjával, ők is pontosan ugyanígy odáig lesznek érte, Mira pedig imádni fogja Theo-t, és valószínűleg a kisfiú is őt.
Érzem a lelkemre nehezedő súlyokat, a nyomást a mellkasomon, menekülni akarok ebből, nem akarok a nap minden percében azon gondolkodni, hogy mindez egyedül az én hibám, és hogy először nem tanultam a leckéből. 
Nem okoz gondot a hosszú utazás, azt csinálom, amit mostanság többnyire mindig, ami azt jelenti, hogy elnyúlva fekszem az ülésben, próbálok nem gondolkodni, amiből végül az lesz, hogy dühkitörés ellen, vagy már azzal küzdök. Nem tudok nem rá gondolni a nap minden percében, és gyűlölöm magam, tiszta szívből utálom. Nem tudom, mit gondoltam, amikor kimondtam azt. Hogy ha azt mondom, nem akarom, a kisbabánk beleegyezik és hibernálódik még néhány évre, amíg készen nem állok?
Röhejes.
Talán jót fog tenni ez az egész nyaralás dolog, hátha sikerül kivernem a fejemből, és helyrehozhatom a barátságomat Niallel. Boldogok lesznek, mert ők sosem utálták egymást, Niall sosem bántotta szándékosan, de véletlenül se, és mindig mellette volt, ellenben velem, nem is csodálom, hogy Mira végül őt választja, már elsőre vele kellett volna lennie.
Nem zavar, hogy egy semmirekellő naplopóként viselkedek, tulajdonképpen hetek óta ezt csinálom, nem most kezd el érdekelni. Lefekszek, és nem csinálok semmit önmagam marcangolásán, és a sebeim nyalogatásán kívül, amiket én magam ejtettem. Nem hibáztathatom egyiküket sem, és nem is fogom, mert egyedül én vagyok az oka mindennek.
Eszembe jut az idősebb nővérem, ahogy Karácsony este leült az ágyamra, miközben én csak feküdtem a plafont bámulva. Nem csinált semmit, és hirtelen minden olyan volt, mint kissrác koromban, amikor rendszeresen kötekedtek velem az iskolában. Soha nem szólt semmit akkor sem, csak leült, és megvárta, amíg beszélni kezdek, míg végül gyerekes módon, bömbölve dőltem neki.
Néha szükségem van rá, hogy leeresszek, mindent ami felgyűlik kiadjak magamból, akkor is, ha már megtettem nem egyszer. Kell, mert ha nem teszem, ha nem üvöltök, bömbölök, vagy rombolok, bennem marad, tovább duzzad, dagad, és beleőrülök. Sophia miatt is szenvedtem, az is az én hibám volt, ő sem adott új esélyt, de már nem emlékszem rá, hogy az is ennyire fájt-e. Akkor elvesztettem valamit, ami már amúgy sem működött, előbb-utóbb bekövetkezett volna, csak talán kevesebb fájdalommal járt volna neki, nekem pedig megmaradt volna a méltóságom. De Mirát akkor dobtam el magamtól, amikor a legjobban szerettem, amikor minden tökéletes volt, amennyire számunkra valami az lehet, a kapcsolatunk tökéletesen ívelt felfelé, én viszont egy határozott mozdulattal a föld alá küldtem. Ez viszont csak a kezdet volt lefelé, a startvonal, ahonnan léphettem volna előre, ehelyett én ott maradtam, míg Mira visszafelé kezdte el játszani a játékunkat.
Néha felkelek, hogy eleget tegyek a nyamvadt életem feltételeinek, hajlandó vagyok enni, inni, elmenni a mosdóba, de ezeket csak megszokásból csinálom. Az egész lényem zombiüzemmódba kapcsolt, cél nélküli bolyongás, és öntudatlan, beidegződőtt cselekvések unalmas sorozata.
A telefonom megrezzen mellettem, minden ilyen alkalommal egy kicsit megdobban a szívem a reménytől, de csak Zayn az, hogy meggyőződjön róla, életben vagyok.
11 óra alatt, amíg a repülő meg nem kezdi a leszállást egy szemhunyásnyit sem alszok, pedig jó lenne. Nyomogatom, a playstationt, de egyedül nem olyan jó, mint a fiúkkal, főleg Niallel, akinek be nem áll a szája, fészkelődik, beleéli magát, kiabál és mindenféle bugyuta táncot lejt.
Mire leszáll a gép elérek arra a pontra, hogy alig várom, hogy újra együtt legyünk. Karácsonykor küldtünk egymásnak valami felszínes üzenetet, de az nem volt az igazi. Bocsánatot kell kérnem azért, mert szétrobbantottam a bandát, de ez csak egy rossz pont a bűneim listáján.
Azonban meleg, trópusi éghajlatú, óceánillatú hely helyett megdöbbentő látvány fogad, hulló hó. Nem emlékszem rá, mikor beszéltünk róla, hogy a Karib-szigetek helyett visszatérünk Amerika eldugott vidékeire, de ez annyira már nem tetszik. A telefonomat bújva megyek az engem körülvevő emberek után.
- Te tudtad, hogy ide fogunk jönni? - kérdezem Louistól sms-ben. - Ti megérkeztetek már?
- Tudtam, neked azért nem szóltunk mert nem volt biztos, hogy akkor jönnél. Késik a járatunk.
A zsebembe süllyesztem a telefont, nem kell megkérdeznem, hová indulunk, ahogy megláttam az elém táruló tájat tudtam, hogy a szállásunk nem egy luxushotel lesz. Ezért nem akarok odamenni, nem akarom azokat az emlékeket, amik ide kötnek, enélkül is jól emlékszem mindenre.
Némán bámulok ki az autó ablakán, és felsóhajtok, amikor döcögősebbé válik az út. Próbálom kitalálni, mi céljuk lehet ezzel nekik, de nem tudok rájönni. Amikor itt voltunk mindannyian szerettünk volna minél hamarabb elhúzni, erre tessék, ők most önszántukból jönnek, én pedig már megint átverés áldozatává váltam.
Próbálok nem nézni a házra ameddig csak lehet, hogy késleltessem azokat az emlékeket, amik újabb lassan gyógyuló, mély sebeket fognak vágni belém.
Lehajtott fejjel szállok ki a kocsiból, a cipőm nem a legalkalmasabb a hóhoz, így érzem, hogy a zoknim szép lassan átnedvesedik.
Hallom a bejárati ajtó ismerős csapódását, majd mielőtt egy hógolyó csapódna az arcomba még éppen látom a felém bukdácsoló szőke lányt. Nem hiszek a szememnek akkor sem, amikor letörlöm az arcomról a jeges vizet, és megpillantom a döbbent arcát. Ugyanolyan meglepetéssel és döbbenettel néz rám, ahogy én is rá, és hirtelen megvilágosodok, a fiúk járata nem késik, sőt, még csak becsekkolniuk se sikerült, mert nem jönnek ide. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan menekülőre is fogja, amint ő is rájön arra, hogy akárki is mondott neki akármit, nem igaz.
A lábujjaim egyre hidegebbek lesznek, a fülemhez emelem a telefont és nem vagyok hajlandó bemenni, amíg Niallt el nem érem.
- Megérkeztél? - kérdezi vidáman.
- Mi ez az egész, Niall? - dőlök az autónak, és a lassan deressé váló tincseim közé túrok.
- Szerezd vissza - mondja mindenféle vicceskedés, poén, vagy komolytalanság nélkül.
- De... mi van veled?
- Semmi - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Csak ne bántsd, oké? Használd a fejed, mert ha ezt elszúrod, nem tudok több lehetőséget adni neked.
- Miért csináltad ezt? Neked kellene vele lenni... és azok után, amiket néha mondtam...
- Nézd, nagyon haragszom amiatt, amit csináltál, de tudom, hogy beláttad, hogy hiba volt, és a baba elvesztéséről nem te tehetsz. Tudom, hogy szereted Mirát, és ő is szeret téged, csak fél, hogy megismétlődik minden. Most ott vagytok, nem nagyon tudtok máshová menni, úgyhogy ha vele akarsz lenni, győzd meg róla, hogy megérdemled a szeretetét.
- Köszönöm - hajtom le a fejem, elfúló hangon bököm ki.
- Óvatosan, Liam, ne szúrd el!
- Nem fogom - fogadom meg neki, egyben magamnak, Mirának, és mindenkinek.
A zsebembe vágom a telefonom, kiszedem a kocsiból a táskáim, és megyek, hogy újra megszelídítsem az én rémült, dühös kiscicám.

2016. január 22., péntek

84.rész Felelősségérzet

Sziasztok! :)
Bocsánatot kérek, amiért ilyen későn jelentkezem, elég kemény héten vagyok túl, 9 dolgozattal a hátam mögött, ma pedig Budapesten voltam az Educatio kiállításon, és nem volt időm befejezni a részt. Ha már itt tartunk, ne várjatok túl sokat az új fejezettől, nem épp a kedvencem, nem lett sem jó, sem elég hosszú, viszont ha ez jó hír számotokra, a blognak még mindig nincs vége. ;)
N.x

A második éjszakát Niall nélkül is a szüleimnél töltöm, pont úgy, ahogy Luke is. Az öcsém úgy viselkedik, mintha kémkedne utánam, a nyomomban van, leselkedik, átható tekintettel vizsgál, csak rövid időre hagy egyedül, ami nem elég arra, hogy akár csak egyszer is lefelé görbüljön a szám. Viszont amikor már ágyban vagyok, és Niall hív, udvariasan kifárad a szobámból és még az ajtót is becsukja, majd jól hallható léptekkel elmegy.
- Szia - mosolyodok el. Ez a második hívása mióta újra Londonban van, ami szörnyen kevés ahhoz képest, hogy heteken keresztül nem kerültünk egymástól távolabb huzamosabb időre, de nem hívogathatom állandóan, és erről a 10 óra időeltolódás is tesz.
- Szia - motyogja álmoskás hangon. Pontosan tudom, hogy néz ki, mennyi idő múlva lesz hajlandó kimászni az ágyból ébredés után, és hogy mit fog csinálni először. - Ráérsz most?
- Igen, persze - tornázom fel magam, és lehalkítom a tévét. - Most ébredtél?
Gyors fejszámolást végezve rájövök, hogy ott délután 1 óra van.
- Fogjuk rá - mormolja. - Inkább most tudnék elaludni, még nem szoktam vissza - fojt el egy ásítást.
Legszívesebben megjegyezném, hogy nem kellett volna elmennie, de emlékeztetem magam arra, miért tette, azonban annak az emlékétől, ahogy elmondta, hogy szerelmes belém összeszorul a szívem. Luke nem hagy gondolkozni, mindenhogy azt próbálja megakadályozni, hogy nyugodtan átgondoljam az elmúlt napok történéseit, és magamtól jöjjek rá arra, amit tudnom kell.
- Itt vagy?
- Igen - vágom rá, megrázom a fejem, hogy újra csak a jelenleg zajló beszélgetésre figyeljek.
- Otthon vagy már? - kérdezi óvatosan, mire lehajtom a fejem, és a takarómból kilógó cérnaszálat kezdem piszkálni.
- Nem - válaszolok halkan. - Talán majd holnap hazamegyek, most egy kicsit élvezem, hogy főznek rám - nevetek, de igazából hazugság az egész. Azt élveztem, amikor együtt reggelit csináltunk, vagy amikor néha én csináltam az ebédet, és csodálkozva döbbent rá, hogy nem is vagyok olyan rossz a főzésben. Teli szájjal hümmögött, és többször is szedett még.
- De ugye minden rendben?
- Azt hiszem - túrok a hajamba, ugyanezt a beszélgetést folytattuk le tegnap is. - Csak hozzá kell szoknom, hogy nem vagy itt.
- Nekem is - jegyzi meg csendesen, és néhány másodpercig hallgat, mielőtt beszélni kezdene. - Egyébként a fiúk üdvözölnek, tegnap találkoztam velük.
- Én is üdvözlöm őket - mosolyodok el, bár a számban van valami kesernyés íz. Bármikor felhívhatnának, hogy ők maguk üdvözöljenek, vagy bármi, de igazából néhány elvétett sms-en kívül Harryvel egyikük sem aggódik annyira miattam, hogy érdeklődjön is, de ez rendben van, elfogadom. - Mindenki ott volt?
- Nem - sóhajt fel. - Viszont ha legközelebb sem lesz hajlandó velünk lógni, akkor átmegyek hozzá. Azt hiszem, elmondom neki, ami tulajdonképpen nyilvánvaló.
- Mit? - kérdezem visszafojtott lélegzettel. - Niall, ugye tudod, hogy miattam nem kell magyarázkodnod? Sőt, egyáltalán nem kell, már nem a barátom.
- De az volt, és sosem szabadott volna hagynom, hogy ezek megtörténjenek köztünk - jelenti ki csendesen, mire elakad a lélegzetem.
- Sajnálom - nyögöm ki.
- Én nem - sóhajt, látom őt magam előtt, ahogy a hátán fekve nézi a plafont, és szabad kezével a hajába túr. - Arra jöttem rá, hogy Luke-nak valószínűleg igaza van.
- Mármint miben? - dőlök az oldalamra, és összegömbölyödök.
- Éjszaka gondolkoztam rólunk, és az jutott eszembe, hogy először akkor akartalak megcsókolni, miután Liam... szóval kimondta azt. Nagyon szerettem volna valahogy enyhíteni azt a fájdalmat, amit éreztél, és ez változatlan. Azt szeretném, ha boldog lennél, és néha elhittem, hogy én azzá tudlak tenni.
- Mert így van - szakítom félbe halkan.
- Tudom - a hangjából kihallik, hogy mosolyog. - De még mindig a kezeden van az a karkötő, nem is vetted le, és mielőtt elfajultak volna a dolgok velünk, még Londonba akartál jönni, emlékszel?
- Igen - húzom összébb magam, és elrejtem a szemem elől a bal kezem, amin valóban ott van az olcsó karkötő, rajta az olcsó medálokkal. - Mire akarsz kilyukadni ezzel?
- Arra, hogy ide kellene jönnöd, és megtenni amit akartál.
- Niall, nem lehet, Simon megtiltotta - amint kinyögöm ezt már tudom, hogy milyen hülyén hangzik, főleg az én számból.
- Mintha ez jelentene bármit is - nevet fel.
- Nem csinálom - jelentem ki, és furcsa, de nem próbál többet meggyőzni, ezzel lezárom a témát, ezt ő is tudja.
- Oké - sóhajt fel. - És ahhoz mit szólnál, ha Karácsony után meglátogatnál engem Mullingarben?
Elkerekednek a szemeim, és kissé hitetlenkedve emelem fel a fejem.
- És mi van azzal, hogy...
- Szeretném, ha a legjobb barátom látná, hogy én hol nőttem fel -vág a szavamba. - Lehetne egy igazi decembered, karácsonyfával, sok esővel, jéggel, és hideggel!
- Karácsonyfa meg eső itt is van - kuncogok.
- Jó, de az nem olyan - jelenti ki kissé gyerekesen - te karácsonykor napozhatsz, míg én jobb esetben havat lapátolok.
- Mi a rosszabb? - érdeklődök, mert a hólapátolás sem hangzik túl kellemes elfoglaltságnak.
- Az, hogy nem lapátolok, mert nem tudok felállni. Egyszer csak ráléptem a járdára, és az ünnepeket kisebb agyrázkódással töltöttem.
A szám elé kapom a kezem és felszisszenek, míg ő felnevet.
- Láttál már egyáltalán havat?
- Nem - vallom be halkan. Emlékszem, hogy amikor a 5SOS kezdett beindulni, és Londonba utaztak, ott épp esett a hó. Anya rengeteg képet csinált az öcsémről, amint ismerkedik a jeges dologgal, és megörökítette az első hócsatáját is, amin én nem vettem részt.
- Sürgősen pótolnod kell ezt a hiányosságot! - hüledezik.
- Oké - egyezek bele, mire meglepetten elhallgat.
- Komolyan?
- Aha, úgyis beszéltünk róla már korábban is, és szívesen elmennék, ha komolyan gondoltad...
- Igen, hát persze! - vágja rá izgatottan. - Még havat is csinálok neked, ha addig nem esik! 
- Rendben - kuncogok.
- Azt hittem, nem akarsz majd látni ezek után...
- Én pedig azt, hogy te nem akarsz majd látni engem - nyelek nagyot - és hogy hívni sem fogsz.
- Mondtam, hogy nem változik semmi részemről. Nem azért hoztam fel, hogy ha eljössz, akkor mindent bevethessek annak érdekében, hogy velem legyél. Tudom, hogy mit kértem, és tényleg szeretném rendbe tenni az érzéseimet irántad, de azt hiszem, addigra menni fog, semmi hátsó szándékom nincs.
- Nem is hittem ezt - rajzolgatok az ujjammal köröket a takaróra. - Mégis mit hiszel, mit gondolok rólad? Niall, hiszen én kezdtem el ezt az egészet...
- Nem - szakít félbe. - De erről már beszéltünk, és nem akarom többé felhozni. Azt szeretném, ha minden visszatérne a rendes kerékvágásba.
- Rendben - egyezek bele talán már sokadjára, hiszen valahogy mindig feljön ez a téma. Ezúttal igazán komolyan is gondolom, leginkább azért, mert azt hiszem, meg kell tanulnom egyedül lenni, nem határozhatja meg az életem valaki, akire felteszek mindent, és ha elhagy, akkor összetörök. Tudnom kell élni, és boldognak lenni egymagamban, és azzal, amim van. Van egy csodás legjobb barátom, testvérem, és rengeteg ember a Földön, akiknek mosolyt tudok csalni az arcára, és ők is az enyémre, mégsem tudtam eddig sosem beérni ezekkel.
- Ígérd meg, hogy felhívsz, ha nem érzed jól magad - köti a lelkemre, mielőtt elbúcsúznánk.
- Ígérem, de hívhatlak akkor is, ha minden oké?
- Jó lenne, ha csak azért hívnál - érződik a hangján, hogy mosolyog.
- Rajta vagyok, most tényleg.
- Büszke vagyok rád, Mack, hamarosan minden a régi lesz - nem akarom közbeszúrni, hogy sosem lesz semmi a régi, mert örökre bennem marad a kisbabám elvesztése, és minden, ami történt, de túllépek rajta, most már menni fog nélküle is.
Holnap hazamegyek, otthon fogok aludni az ágyamban, egyedül leszek, és elfoglalom magam, van bőven dolgom még a lemezen is, ha mégis szükségem lesz valakire, itt az öcsém.
- Aludj jól! - hallom a lágy hangját még mielőtt letenné, majd bontja a vonalat. Egy pillanatra a hiány szörnyetege belém mélyeszti a karmait, de nem engedem túl mélyre hatolni, ahelyett, hogy hagynám, hogy lerántson, felállok. A lábaim levisznek a lépcsőn, a tudatalattim irányít, kikerülöm a kanapén együtt tévéző szüleim és a kertre nyíló terasz felé igyekszem. Megmagyarázhatatlan vonzást érzek, amelynek forrása a kint, gitárral az ölében üldögélő ikrem. Lehuppanok mellé, mire abbahagyja a pengetést és a térdére fekteti a hangszerét.
- Nem is volt olyan hosszú, mint tegnap - mosolyog rám. - Jól vagy?
- Persze - mondom úgy, mintha egyértelmű lenne, holott az én esetemben sokszor nem az.
- Akkor jó - karolja át a vállam, és magához húz, hogy puszit nyomjon a homlokomra. - Menjünk be, mielőtt megint látsz valamit, amivel halálra rémiszthetsz.
- Azt a pókot nappal láttam, és apa megölte.
- De nem az az egy pók létezett - nyúl a kezemért, hogy talpra állítson.
- Nem akarok bemenni - makacskodok. - Te pedig nem tudod elpusztítani a világ összes pókját, bárhol lehetnek, bent is.
Visszaül mellém, belátva, hogy megint nekem van igazam, kérkedés helyett viszont csendesen a vállának dőlök, és a tekintetem az égre vándorol.
- Hiányoztál - motyogja, és már nem is kérdezek vissza, hogy miért, mert tudom. A karjaim a nyaka köré fonom, hihetetlen érzés, ahogy belefúrja az arcát a hajamba és gyermekiesen magához szorít, arra emlékeztet, amikor kicsik voltunk. A fejem a vállára hajtom, rájövök, hogy túl sok változás nem történt, ha a kapcsolatunkat nézem. Apróságként is tépte a hajam, ütögettem kislapáttal, fellöktük egymást, verekedtünk, mégis hiába volt külön szobánk, nem tudtunk egymás nélkül aludni, és ha egyikünk sírva fakadt, a másik szaladt oda aggódva, és vígasztalta. A helyzet most is ugyanez, megbántjuk egymást, vitatkozunk, néha még mindig verekedünk, de számíthatok rá, és ő is számíthat rám.
- Jól vagyok - mondom ki hangosan, egyfajta bizonygatásként magamnak is.
- Ha nem lennél, Liam már nem is élne - fújtat, közben kibontakozik az ölelésünkből. - Nem értem, miért mentél érte.
- Azzal a férfival verekedett össze, akitől kaptam a füvet - hajtom le a fejem.
- Tudom, és ebbe nem is kötök bele, ha én vagyok ott, én tettem volna meg, azt nem értem, hogy miért érzed úgy, hogy felelős vagy érte. 
- Nem tudom - tördelem az ujjaim. - Akkor miattam ment oda, mert összevesztünk.
- De ha nem miattad tette volna, és mégis felhívnak, akkor is elhoztad volna, vagy nincs igazam?
- De, valószínűleg - motyogom alig hallhatóan. - Haragszom rá, Luke, utálom azért, amit mondott, és mert mindig azzal jön, hogy lehet másik kisbabánk. Nem akarok másik kisbabát, én Őt akartam, és tudom, felfogtam, hogy nem tehet róla, én se tehetek, te sem, senki, de akkor is hibáztatom érte. Ennek ellenére felkeltettem apát, hogy menjünk érte, és hidd el, pontosan tudom, milyen hülye vagyok, de egyszerűen nem tudnék együtt élni azzal, ha otthagyom.
- Túl jó vagy hozzá.
Elhúzom a szám, hiszen valószínűleg ő sem gondolja ezt igazán komolyan, mindketten ismerjük az igazi Liamet, aki még mindig nem hagy nyugodni.
- Menjünk be - tápászkodok fel, hirtelen elmegy a kedvem attól, hogy kint üljünk, és tovább folytassuk ezt a beszélgetést, mert ha túl sokat beszélek róla, és túl sokat gondolok a szép pillanatainkra, elkezd hiányozni. - Azt hiszem, megyek, és lefekszem, holnap bemegyek a stúdióba - dörzsölöm meg az arcom. Nem hazudok, tényleg nem, csak felhasználok valamit annak érdekében, hogy szokásomhoz hűen elfoglaljam az ágyam, de ez ne tűnjön fel neki, nem akarok sírni, csak jólesne egy kicsit egyedül lenni.
- Oké - mosolyog rám, és miután puszit nyom a homlokomra ő bemegy a saját szobájába, én pedig tovább ballagok az enyémhez.
Leoltom a villanyt, és a nyakamig húzom a takarót, tudom, hogy ilyen könnyen nem rázom le az ikrem, megérzi, ha csak egy kicsit is elszorul a torkom, és addig nem fog nyugodtan aludni, amíg nem lát engem. Meg sem lepődök, amikor körülbelül egy órával később halkan lenyomódik a kilincs, és résnyire nyílik az ajtó, kissé öntudatlanul, félálomban fordulok felé, és megemelem a fejem. Azt kéne tettetnem, hogy alszok, ehelyett halkan nyöszörögve felé nyújtom a kezem, amikor megvakít a telefonjával. Újra 5 évesnek érzem magam, amikor megemeli a takarót és elfoglalja az ágyam nagyobb részét.
- Aludj csak - simít végig a hajamon, és óvatosan fészkelődve elhelyezkedik.
Összekucorodok a hátánál, sokszor egy nagyobb ágyban sem férünk meg egymás mellett, kis helyen viszont gond nélkül elférünk, talán mert így kezdődött az egész életünk.


~Liam Payne~

Összerázkódva térek magamhoz, a csengő talán már sokadjára hasít a csendbe, ahogy minden egyes éles hangra fájdalom nyilall a fejembe. A fejemre húzom a takarót, remélve, hogy akárki is az, hamarosan feladja és elhúz, mert nem fogom beengedni, azonban az illető nagyon kitartó lehet, ebből feltételezem, hogy az egyik bandatársam. Dühösen dobom le magamról a takarót, kis híján átesek a dohányzóasztalon, miközben átcsörtetek a nappalin és az ebédlőn, hogy feltépjem az ajtót. Louisra számítok, senki más nem ülne rá a csengőmre, csak ő, ezért meglep, amikor a kék szemekhez szőke haj társul, nem pedig Louis kócos, barna gombafrizurája. A karomban megfeszülnek az izmok, hogy az arcába vágjam az ajtót, de túl gyors, két kézzel nekifeszül mielőtt becsapódna, majd akkora rést feszeget magának, hogy beférjen rajta. Szinte nekizuhanok a becsukódott tölgyfa ajtónak, végül valahogyan megtartom magam és megfordulok, dühös tekintettel ragadom meg a kilincset, a beáramló hidegtől libabőrös leszek, összeszorított fogakkal utasítom távozásra.
- Húzz el!
- Nem - néz egyenesen a szemembe, majd hátat fordít és egyszerűen bevonul. Úgy látszik, sokat tanult az új barátnőjétől, Mira is pont ilyen makacssággal böki ki ezt a szót.
Utána trappolok, zavart pillantással löki arrébb a takarómat és leül a fekvőhelyemre, teljesen természetesnek veszi, hogy bejön és kitúr a helyemről, amellett, hogy elvette a barátnőmet is.
- Komolyan mondom, Horan, húzz el, ha jót akarsz magadnak! - méregetem ellenségesen, a fogaimat összeszorítva. Emlékeztetem magam arra, tulajdonképpen mennyire szeretem ezt a fiút, min mentünk együtt keresztül, mennyi mindent vittünk véghez, és hányszor álltunk ki egymásért.
- Nem, amíg végig nem hallgatsz.
- Te vagy az oka annak, hogy Mira meg engem nem hallgat végig! 
- Nem, és pont ezt akarom megmagyarázni, úgyhogy volnál szíves pattogás helyett lenyugodni, hogy kinyöghessem, amiért idejöttem?! - válaszol ugyanolyan hévvel, mint ahogy én szólok hozzá.
- Mit keresel egyáltalán itt? - sziszegem összehúzott szemekkel. - Talán téged is kirúgott Simon, Mira pedig már nem talál annyira fantasztikusnak, ezért hagyta?
- Nem - mondja ki ismét, és ismét pont ugyanúgy, ahogy Miranda tenné. - Nem rúgott ki senki, magamtól vagyok itt, és ha téged Mira kirakott, az nem azért van, mert már nem talál annyira fantasztikusnak, hanem azért, mert továbbra is egy idióta vagy.
- Tudom, hogy az vagyok! - üvöltöm el magam. - Nem szorulok rá, hogy idegyere, és még egyszer te is a képembe vágd! Tudom, úgyhogy húzz el, menj vissza Ausztráliába és mutasd meg, hogy te mennyivel jobb és tökéletesebb vagy, mint én!
- Ha ezt akarnám, el se jöttem volna. Nézd, nem kell együttműködnöd, de akkor is elmondom amit akarok, tombolhatsz, üvölthetsz velem, hidegen hagy.
- Nem érdekel... - kezdem, ő pedig szinkronban velem fog bele a saját mondanivalójába.
- Nem tudom, mit hiszel, de van róla elképzelésem, úgyhogy inkább elmondanám, mi történt a barátnőddel az elmúlt hetekben, amíg te itt heverésztél várva valami csodára.
- Mert azt mondtad, te segítesz!
- És mégis mi a francért az én feladatom eltakarítani a te szarjaidat?! Megígértem, és tettem is érte, de te bármikor léphettél volna, Liam, bármikor! Én elsősorban azt akartam, hogy jól legyen, és előbb jól kellett lennie ahhoz, hogy normálisan tudjon kommunikálni veled.
- De nem teszi - nézek a szemébe.
- Erről is akarok mondani valamit - néz vissza rám. - De csak akkor jutunk el odáig, ha elmondhatom, amit akarok.
- Hallgatlak - adom fel, és a hajamba túrok.
Sóhajtva ül le, viszont én nem vagyok hajlandó rá, a falnak dőlve figyelem, összeszorítom a szám, nehogy bármit is mondjak.
- Először is azért mentem oda, mert egy idő után teljesen elvágta magát tőlem, nem azért, hogy a helyedbe lépjek, hanem mert ugyanolyan fontos nekem, mint amilyen fontosak ti vagytok, de ő egy lány, és a két fülemmel hallottam a szívszaggató zokogását, aztán már csak egyik napról a másikra nem keresett. Fontos nekem, és ha tényleg elég jól ismered, akkor tudod, hogy miért, nekem egyszerűen ő az az ember az életemben, akit nem látok minden nap, mégis mindig tudja, hogy mi történik velem, és nem az újságokból, vagy híroldalakból, hanem tőlem, mert érdekli. Szóval, amikor beállítottam hozzá, és beszélgetni kezdtünk - nagy levegőt vesz, és a mellkasom kellemetlenül szorul össze, erőszakkal nyitom szét az ökölbe szoruló kezeim. Tudom, mit fog mondani, de nem akarom hallani is - már nem is emlékszem, hogy hogyan, de valahogy a karomban volt, és csókolóztunk.
A légzésem kihagy, és rángatózni kezd a jobb szemhéjam, majd jól hallható mély levegőt veszek, nem is nézek rá.
- Nem tartott túl sokáig, és rájöttem, hogy ezt nem kéne több okból sem, elsősorban miattad, másodsorban a barátságunkért veled, és vele is, és mert tudtam, hogy az egész azért történik, mert neki szüksége van valakire, én pedig nem tudom elviselni a szenvedését. Ezt követően rontott be Luke, és kerültek ki azok a képek... Viszont ettől fogva nem fordult elő többször, Simon behívatta, és megállapodtak abban, hogy ha összeszedi magát, és eljár egy pszichológushoz, annyi szünetet kap, amennyit akar. Az elsőnél meg sem szólalt, aztán fokozatosan kezdett feloldódni, az egyik alkalom után szétszedte a lakását, darabokra tört mindent, ami a kezébe került, én pedig segítettem. Miután befejezte összeomlott a padlón, nem vett levegőt, mégis olyan volt, mintha zihálna, másnap viszont teljesen más lett. Képes voltam elérni, hogy nevessen, ahelyett, hogy egész nap pizsamában van normálisan felöltözzön, és fokozatosan kicsalogattam a lakásból. Mosolygott, nevetett, rengeteget beszélgettünk, és már nem sírt, nem volt szomorú előttem.
- Megcsókoltad többször? - bököm ki anélkül, hogy gondolkodnék.
- Az a rész most jön - sóhajt fel, ujjai végigszántják a haját, az idegessége elárulja, az én állkapcsom pedig sajogni kezd. - Az első eset után nem, viszont mielőtt megjelentél autóval nekivágtunk Melbourne-nek, hogy kiszabaduljon a figyelem középpontjából, viszont kifogyott alattunk a benzin.
Próbálok egyenletesen lélegezni, elfordulok, hogy ne lássa, ahogy összezárt szemekkel próbálom elűzni a rémálmaimban folyamatosan feltűnő jelenetet.
- Azért vagyok itt, hogy ne csináljak hülyeséget. Tudom, hogy számára ez nem az, aminek hiszi, és nem rám van szüksége, mert gondolkodás nélkül lerázott engem, amikor meglátott téged. Szarul érzem magam ezért, mert nem kellett volna megtörténnie, és sajnálom, el tudom képzelni, mit érezhetsz, de ha ezzel megvédhetem magam, akkor tudnod kell, hogy pontosan azért hagytam abba minden alkalommal, és jöttem inkább el, mert rájöttem, hogy ha nem szállok ki, akkor elveszítem a barátságodat.
A falnak döntöm a homlokom, tudom, hogy nem azért mondja, hogy szépítsen, hanem mert így gondolja, sosem tud igazán szemét vagy önző módon viselkedni, mert sokkal jobb annál.
- Szereted? - fordulok felé, szinte már suttogva kérdezem. - Szerelmes vagy belé?
- Én... - idegesen nyílik el a szája, majd be is csukja, és aprót bólint.
- Akkor nem értem, mit csinálsz itt - rázom meg a fejem. - Menj vissza hozzá.
- De Liam...
- Nem - vágok a szavába - nem haragszom meg, és barátok maradunk, oké? Csak menj vissza hozzá, és... csináld, amit nekem kellett volna.
Tágra nyílt szemekkel bámul rám, míg én érzem, hogy a lelkem egyre nehezebb és nehezebb lesz.
- Most menj el, oké? - nézek rá, rendezem az arcvonásaim, és még a számat is kissé felhúzom, hátha valami mosoly félébe görbül.
Zavartan feláll, míg én magamban hálát adok, mert szó nélkül fogja magát, és hallom, ahogy becsukódik az ajtó, és azt hiszem, megtudom, milyen levegőért kapkodni, és mégsem lélegezni.

2016. január 15., péntek

83.rész Óceánnyi távolság

Sziasztok!
Szóval, mától úgy néz ki, hogy hivatalosan is péntekenként fogok frissíteni. Nem szerettem volna megtörni a csütörtöki rendszerességet, de annyi minden összejön mindig arra a napra, és úgy összességében kegyetlen az órarendem, sosem sikerül időben befejeznem a részeket, és nem akarok többé csúszni. Úgy gondolom, jobb lesz így, mert pénteken biztos, hogy befejezem, és kevesebb az esélye a csúszásnak.
N.x
~Mira Hemmings~

Úgy gondoltam, ha egyedül maradok, jobban átgondolhatok mindent, amit akartam, most azonban megint majdnem ott vagyok, ahonnan elindultam. Az ágyban kuporogva bámulom a bejárati ajtót, hátha kinyílik, besétál rajta a cuccaival együtt és közli velem, hogy nem tud elmenni, vagy Liam ront be és a fejembe veri amit akar, de nem jön senki. 
Hosszú hetek óta nem voltam egyedül, kivéve azt a rövid időszakot az éjszaka folyamán, de nem hiányzott a magam társasága, egyáltalán nem hiányzott ez az üresség, és a magány érzése. 
Még csak kora délután van, de máris hulla fáradt vagyok, annyi kimerítő dolog történt. A szekrényemhez lépek, remélve, hogy újból a fejemre zúdul egy rakás póló, de nem történik meg, és amikor felnézek a polcra csak az a hatalmas üresség fogad, ahol alig néhány órája még Niall ruhái zsúfolódtak. Elkerekedett szemekkel kapom le az ott maradt egyetlen egy pólót és magamhoz szorítom, tudom, hogy direkt felejtette itt, bár egyetlen ruhadarab sosem fogja pótolni, és nem fogom úgy érezni, mintha itt lenne, de legalább egy kis darabja belőle itt maradt Sydneyben. 
Gondolkodás nélkül belebújok és minden más ruhadarabtól megszabadulok, bár meleg van, mint többnyire mindig, magamra húzom a takarót és elfoglalom Niall helyét az ágyamban, semmit sem akarok, csak azt, hogy jelen legyen. Túl nagy a csend, hozzászoktam, hogy a saját alapzajom mellett jelen van valaki másé is, és ez most hiányzik.
Magamra dühösen fordulok át a hasamra, mikor lettem én ilyen emberfüggő? Teljesen úgy viselkedek, mintha a létezésem fenntartásához szükségem lenne valaki másra, pedig nincs. Azt hiszem, inkább ahhoz van szükségem valakire, hogy éljek, a létezéshez nem kell túl sok minden, én viszont egész életemben függtem valakitől, már kicsiként is Luke adott értelmet az életemnek, nélküle elveszett voltam. Ideje lenne a saját lábamra állni ismét, vagy talán egyszer végre sikeresen.
Belefúrom az arcom a párnába, halványan, de érződik rajta Niall illata, így jobb híján azt ölelem magamhoz, mintegy drogként használva, hogy elbóduljak, azonban ez nem tart túl sokáig.
Nem bírom, ha bámulnak alvás közben, kipattannak a szemeim, az első gondolatom, hogy talán Niall az, de a kék szempár ami rám mered a sajátom, vagyis annak pontos hasonmása.
- Mit bámulsz? - morgom, legszívesebben felkapnám a párnám és az öcsémhez vágnám, amiért felkeltett, de túl lusta vagyok egy ilyen mozdulathoz, helyette összehúzom a szemöldököm és komor vonallá préselem a szám.
- Csak felmérem a kárt.
- Milyen kárt? - förmedek rá. - És hogy jutottál be?
Meglóbálja a kulcsát az arcom előtt, majd sértetten válaszol is az egyik kérdésemre.
-  Finoman emlékeztetnélek rá, hogy még mindig a testvéred vagyok, és mióta itt laksz van kulcsom a lakásodhoz, valamint a hely, ahol most alszol, valamikor az én helyem volt. Mielőtt kitúrt volna a haverod!
Nyitom a szám, hogy megmondjam, húzzon el, végül mégis becsukom, mert nem akarok egyedül maradni. Válaszul csak halkan dünnyögök, és a másik oldalamra fordulok.
- Szóval, kezdjük elölről?
- Miről beszélsz? - motyogom.
- Arról, hogy megint csak itt vagy, aludtál, a szemeid pirosak, valószínűleg férfi póló van rajtad, ami 99,9%, hogy Niallé, és a tetejébe pedig még undok is vagy. Megint lépésenként jussunk el addig, hogy kipréselsz magadból egy mosolyt?
- Nem - húzom össze a szemeim. - Aludtam, mert fáradt voltam, és nem érzem kipihentebbnek magam, mert valaki miatt felébredtem!
- Bocsánat - vágódik le az ágyra, éppen sikerül elrántanom a lábaim, hogy ne törje el őket. Oldalba taszítom, de annyira hozzászokhatott már az évek alatt, hogy meg sem rezzen, zavartalanul mászik keresztül rajtam, és elfoglalja az ágyam másik felét.
- Hogy bírsz ennyire betakarózni? - fogja meg fintorogva a nyakamig húzott takarót, és rángatni kezdi. - Fogadok, hogy már nagyon büdös vagy!
- Luke - csikorgatom a fogaim. - Nem vagyok most vevő erre.
Elmarom a takaró csücskét, csak azért nem mondom meg, hogy fogja be a száját és hagyjon békén, vagy húzzon el, mert utána megbánnám, és mert tudom, hogy nem áll szándékában bántani és piszkálni, csak én vagyok ilyen elviselhetetlen.
- Oké - csendesedik el, mellém heveredik és bocsánatkérő puszit nyom az arcomra. - Jól vagy?
Aprót bólintok, a szememet dörgölve nagyot sóhajtok, majd közelebb mászok hozzá.
- Csak hogy tudd, nem kezdem elölről.
- Reméltem - simít végig a hajamon. - Akarsz beszélgetni?
Bólintok, de ahelyett, hogy én kezdenék órákig tartó keserves panaszba, inkább kérdezek.
- Mi történt, amíg Niall veled volt?
Azt hiszi, nem veszem észre a fejében másodpercek alatt lefutó listát arról, mit oszthat meg velem, és miről hallgasson az érdekemben.
- Kiborult - vallja be végül. - Nem szeretnéd elmondani, mielőtt én megosztom ezt veled, hogy mi történt kettőtök között?
Nagyot nyelek, hálás vagyok a sorsnak, hogy az ikertestvérem olyan, amilyen, és még egyszer sem vágta a fejemhez, hogy kézről-kézre járok a barátai közt.
- Ő nem mondta el?
- Tőled szeretném hallani. Nem azért, mert neki nem hiszek, hanem mert tudni akarom, hogy neked mit jelentett.
Felsóhajtok, lerúgom magamról a takarót, mert tényleg nagyon meleg van, és magamat átölelve nekitámasztom a hátam a falnak. Most mondhatná, hogy igaza volt, tényleg férfi póló van rajtam, és tényleg Niallé, de ő nem olyan szemét, mint amilyen fordított esetben én lennék.
- Nem tudom, hogy mit érzek - nézek a szemébe. - Nem is tudom... csak mindig itt volt, és szükségem volt rá, ő pedig sosem utasított vissza.
- Miről beszélsz?! - kerekednek el a szemei.
A fejemet rázva, homlokom ráncolva meredek az ölembe ejtett kezeimre.
- Mielőtt szívrohamot kapnál, csak arról, hogy akárhányszor elsírtam magam, mindig megvigasztalt, nem egyszer ébresztettem fel éjszaka a fészkelődésemmel, mert nem tudtam aludni, és szó nélkül átölelt. Mindig olyan jó volt hozzám, pedig nem is érdemlem meg - szipogok fel. Mellém fészkeli magát és a mellkasára húzva átölel.
- Dehogynem érdemled meg, Mira - nyom gyengéd puszit a homlokomra.
- Amikor Melbourne-be mentünk kifogyott a benzin, és az autópályán ragadtunk - folytatom, mély levegőt kell vennem a felelevenedő emlékek miatt. - Nem is emlékszem, hogy hogyan történt, hiszen csak hülyéskedtünk és beszélgettünk, aztán már az ölében ültem, és...
- Kérlek, ettől kímélj meg! - nyög fel, mire kissé elmosolyodok.
- Akkor nem jutott eszembe Liam, csak az, hogy Niall miket tett értem, viszont amikor hazajöttünk, és itt ült az ajtó előtt, én... nem is tudom.
- Kíváncsi vagy a véleményemre? - bólintok, bár valószínűleg felesleges, mert a beleegyezésem nélkül is elmondaná amit akar, mindig elmondja. - Niall nagyon kiborult ezután, és bántotta, hogy Liamet "választottad", de leginkább azt hiszem, attól félt, hogy megint megbánt, és ő nincs itt. Tudom, hogy nagyon szereted, de hogyan? Vonzódtál hozzá akkor is, mielőtt bizonyos dolgok megtörténtek?
Lehajtom a fejem, érthetetlen még számomra is, hogy egyik percről a másikra hogy tud az idétlenkedő öcsémből egy olyan valaki válni, aki ilyen következtetéseket von le, és kérdez.
- Nem - vallom be halkan.
- Éppen ezért, és azért, mert láttam, mit műveltél, ha Liammel telefonáltál, vagy együtt voltatok, gondolom úgy, hogy ami köztetek történt az csak azért volt részedről, mert megkaptad tőle azt, amit Liamtől vártál volna. Nem gondolom, hogy szerelmes vagy belé, de ezt egyedül te tudhatod.
- Ez a probléma, hogy nem tudom - motyogom. - De már mindegy is, elment.
- Elment, de ez semmit sem jelent, Mira, én sem szeretlek kevésbé, amikor a bolygó másik felén vagy - mosolyog rám. - Minden rendben lesz, hidd el.
Aprót bólintok, megígértem neki, Niallnek, és magamnak, hogy rendben leszek, és nem kezdem ismét a nulláról, ennek ellenére halkan pityeregve temetem az arcom a mellkasába.
- Rohadtul utálom ilyenkor mindannyiukat - morogja, mindkét karját körém fonja és védelmezően ölel. - Komolyan megérdemelnék, hogy lekeverjek nekik néhányat.
A könnyeimen keresztül halkan elnevetem magam, magában tovább szitkozódva szorít, mígnem egyszer elfogynak a könnyeim, és már csak csendesen szipogok.
- Mintha miattad nem sírt volna még senki - dörzsölöm meg az arcom, és rámosolygok.
- Az más.
- Miben? - döntöm oldalra a fejem.
- Te a tesóm vagy.
- Akkor mielőtt teszel valamit egy lánnyal, gondolj arra, hogy talán neki is van egy szarzsák kisöccse, aki elverne emiatt - elnevetem magam az arcán végigfutó grimaszon a jelzőm miatt, de látom, hogy elgondolkozik a szavaimon.
- Igazad van - kezdi fonogatni a hajam. - De nem hinném, hogy miattam bármelyik lány is olyan keservesen sírt volna, mint amilyet te produkálsz néha. Vagyis nagyon remélem, hogy nem...
Mosolyogva megpuszilom az arcát, azt hiszem, érti a dolog lényegét, és emiatt büszkeség fut végig rajtam. Bár alig 3 perccel előbb üvöltöttem ki magam az életbe, mint ő, fontosnak érzem, hogy néha tanítsak valamit a kisöcsémnek, és ha ez az, hogy sose sodorjon egy lányt ilyen helyzetbe, akkor ezt világosítom meg benne.
- Szeretlek - fúrom az arcom a nyakába. Ismételten rájövök, milyen rég mondtam utoljára ezt neki, és éppen ezért szíven üt az a meglepettség, amiről a testbeszéde árulkodik. Többet kellene ezt mondanom, hiszen abban nem kételkedek, hogy ezt a hímneműt szeretem, és nincsenek zavaros érzelmeim felé, mondhatom anélkül, hogy problémát okoznék magamnak.
- Én is szeretlek - préseli az arcát az enyémhez. - Nem megyünk haza, Mira?
- Haza? - pislogok rá.
- Aha - hümmög. - Menjünk haza egy kicsit, szerintem napok óta nem ettem normális kaját.
- Oké - mosolygok, megdörgölöm az arcom, majd kimászok mellőle és a szekrényhez ugrálok. Menekülni akarok innen, emberek közt lenni.
Felkapok egy rövidnadrágot, Niall pólóját lecserélem egy ingre, majd a fürdőszobába szaladok, de a mosásra váró ruhákat meglátva megtorpanok.
- Luke?
- Igen? - siet az ajtóhoz, nem szokása ugrani a szavamra, most mégis várakozóan pislog rám.
- Tegyél meg nekem valamit - harapok az ajkamba.
- Oké - ráncolja a szemöldökét.
- Ami a tetején van - bökök a szennyesládára - tedd bele a mosógépbe.
- Jól van - furcsán néz, de nem szól semmit, hanem felnyitja a tetejét, és mielőtt elfordulhatnék még pont látom az arcát. A szemei elkerekednek, rendezi a vonásait és összezárt ajkakkal felmarkolja néhány másik ruhadarabbal együtt.
- Miért van ez itt? - kérdezi óvatosan.
- Mert véletlen hozzávágtam Liamhez - a hangsúlyomból valószínűleg rájön, hogy erről nem szeretnék többet beszélni, éppen ezért nem kérdezi meg az okát, és hogy miért pont ezt, hanem az összes többi világos ruhát bepakolja, és lecsukja a tetejét.
Összefogom a hajam egy kontyba, és gyorsan kisminkelem magam, csak azért, hogy ha kilépek a házból és a bokrokban, fákon rejtőző fotósok lekapnak, senki ne vágja a fejemhez, hogy smink nélkül merészkedtem emberek közé.
- Mi lenne, ha megtanulnék vezetni? - kérdezem, miközben gyalogolunk a szülőházunk felé, és a harmadik síró, visító lányt hagyjuk magunk mögött.
- Nem! - mereszti rám a szemeit. - Nem, soha!
- Miért nem? - grimaszolok, de egyből Niall szavai jutnak az eszembe.
- Mert ön és közveszélyes lennél - horkant fel. - Nem kell vezetned.
- De úgy utálom, hogy mindenhová gyalog kell mennem, vagy valakit hívogatnom. Ha Apa nemet mond, gyalog rángattam volna haza Liamet! - az ajkamba harapok és zavartan elfordítom a fejem, amikor a neve elhagyja a szám.
- Gondolj arra, hogy nem szennyezed a környezetet - veti be az adu-ászt. 
- De igen - morgom.
- Viszont nem annyira, mint ha te is megtanulnál vezetni, és még egy sofőrrel több lenne a világon. Több füst, ami szennyezi a levegőt, bontja az ózonréteget, több elhasznált benzin, amivel hozzájárulsz a kőolajkészletek vészesen gyors fogyásához, és...
- Jó! - szorítom a kezeim a fülemre. - Jó, igazad van!
Elégedetten elmosolyodik, átdobja az egyik karját a vállamon és magához szorít.
- Mint mindig - vigyorodik el. A mutatóujjammal magamban dünnyögve oldalba bököm, összerántja a nevetés és kicsit eltaszít magától. - Lehetnél valami nagykövet is, biztos megváltanád a világot a nézeteiddel.
- Ez egy jó ötlet - kapom fel a fejem.
- Csináld - vonja meg a vállát, és visszahúz magához.
Betérünk az utcába, amit gyerekkorunkban a visításunk töltött be, az udvarunk hatalmas fái sosem szigetelték el a Hemmings ikrek mozgalmas napjainak alapzajait.
- Anyu! - kiáltja el magát az öcsém amint belépünk. A cipőjét lazán lerúgja és ott is hagyja, ahová érkezett, átgázol rajta és a szüleink keresésére indul. Én már gondosabban szabadulok meg a sajátomtól, és Luke igencsak szagos csukáit is úgy helyezem el, hogy ne essen keresztül rajta mindenki.
Édesanyánkat a hátsó udvarra, azon kívül pedig a tengerre néző teraszon fedezzük fel egy halom matek dolgozat fölött.
- Szia - nyomok puszit az arcára, miközben Luke gyerekesen a nyakába kapaszkodik.
- Sziasztok - pislog nagyokat meglepetten, leereszti a papírokat és úgy vizsgál, mintha most mondtam volna el, hogy élőhalott vagyok.
- Éhesek vagyunk - huppan le a másik ülőalkalmatosságra a testvérem.
- Gondolhattam volna - nevet fel, és miután feláll szeretetteljesen eltűr egy tincset az arcomból. - Hogy érzed magad?
Tudom, hogy tud mindent, Luke és ő sokkal közelebbi kapcsolatban vannak, mint én valaha is voltam, nem szándékosan, csak mert ez valahogy így történt, az én támaszom elsősorban az ikrem.
- Egész jól, azt hiszem - mosolyodok el, a következő szavait már az éhenkórász másodszülöttjéhez intézi.
- Most csak a tegnapi ebédből van egy kis maradék, de ha maradtok, vacsorára főzhetek valami finomat - simít végig Luke borzas haján, aki persze egyből helyeslően bólogatni kezd.
- Apa még dolgozik? - érdeklődöm, miközben kiskacsákként követjük a konyhába.
- Igen, de hamarosan itthon lesz - nyújtózkodik, de az édes kisfia a segítségére siet, és kiveszi a hűtőből a tálat. - Köszönöm - simogatja meg büszkén a vállát. Némi féltékenység fog el, holott tudom, hogy nincs különbség anya felém, és Luke felé irányuló szeretetében, de ha van is, Luke valóban jobban megérdemli, mint én.
- Gyere - rángat le maga mellé. Nem vagyok éhes, legalábbis nem érzem annak magam, de anya főztjére nem lehet nemet mondani, nálunk mindig is az "én eléd teszem, te megeszed" szabály működött. Tiltakozás nélkül fogyasztom el a jóval kisebb adagot, mint a testvéremé, ami még így is túl sok ahhoz képest, amennyit valójában eszek akkor, amikor éhes vagyok.
Anya úgy ül le közénk, mint a régi szép időkben, amikor a napunk végén evés közben, köpködve, fröcsögve, teli szájjal számoltunk be a napunk történéseiről, ugyanazokat a sztorikat mondtuk el, csak én az enyém, az öcsém pedig az ő szemszögéből.
- Kik ezek az idegenek az asztalomnál? - robban be közénk apa, és csodálkozva néz végig az összegyűlt kis társaságon. Meglep, mennyire szokatlan dolog a saját szüleimnek, hogy a gyerekeik váratlanul hazaállítanak, vagy legalábbis mindkét gyerekük hazaállít. Luke gyakran megfordul, de én... én már nem is tudom, mikor voltam itthon utoljára.
Egy kancsó limonádéval mindannyian a teraszra gyűlünk, magamhoz veszem anya dolgozatainak felét, és egy tollat, az ikrem pedig előszedi a szobájából az egyik régi gitárját, és céltalanul pengeti, miközben apa szóval tart minket. Végül az összes piszkos munka, azaz matematika dolgozat rám marad, anya pedig elfoglalja a konyhát, miután hárman egy ellen elérik, hogy itt töltsem az éjszakát. Nem esik nehezemre igent mondani, csak a lelkemben kiáltozó "Szánalmas!" hangot kell elfojtanom, és helyette arra gondolni, milyen kevés időt töltök el a családommal.
Egész délután nem beszélnek sem Liamről vagy Niallről, de még a zenélés sem jön szóba, úgy érzem, visszamentünk évekkel az időben.
- Ezek a gyerekek buták - pislogok döbbenten, és elrejtem a mappába a kiosztott hármasaimat.
- Nem, csak átlagosak, ellenben veled - vigyorog Luke.
- Rád ütöttek - jegyzi meg poénból apa, felnevetek, majd hátradőlök, és kiélvezem a lemenő nap simogató sugarait. Meglepő, milyen jól érzem magam csak így, viszont ha otthon lennék, egyedül, közel sem napfürdőznék, ki sem lépnék a lakásból, a takaróm alatt büdösödnék meg.
Útnak indulok a kertben, amelyet anya, ha kertészkedős kedvében van gondoz, az év hátralévő részében viszont csak úgy vannak a növények, hatalmas levelű páfrányok, néhány pálma, és olyanok, amiknek sosem tudtam a nevét. Mosolyogva indulok az egyik fa felé, melyen meglátok egy színes papagájt ülni. Számomra is érdekes, hogy míg másoknak, például Woodséknak a baromfik és lovak természetesek, nekem a papagájok és a kóbor kenguruk, azokat meg kifejezetten nem szeretem.
- Na? - közelítem meg a fejét kíváncsian forgató madarat. Sok esetben szelídek, és egy ideig megengedik, hogy hozzájuk érjenek, talán ez is ilyen. Amint felé nyúlok, a levelek közül felbukkan egy szőrös, mozgó valami, aztán amint tovább mászik rádöbbenek, hogy az csak egy darabja, egy lába annak az óriási teremtménynek, ami egyenesen felém igyekszik.
Vérfagyasztó sikoly tör fel a torkomból, a fánkon ülő papagájjal egyetemben valószínűleg az utcában fellelhető összes madarat elriasztom ezzel. Menekülés közben felbukok a saját lábamban és elhasalok a fűben, a fogaim összekoccannak és vér árad szét a számban, ezzel egy pillanatra megszüntetve az ordításom. Könnyek lepik el a látóterem, így csak homályosan látom a felém rohanó öcsém, nyomában a szüleinkkel, mire hozzám ér már négykézláb igyekszek minél messzebb kerülni az életemet veszélyeztető élőlénytől. Egy könnyed mozdulattal a derekamnál fogva felkap, és két karjával szorít magához, addigra apa kiszúrja a fán egyre lejjebb vándorló óriási ausztrál, tölcsérhálós pókot, amelyet hatalmasra nyílt szemekkel bámulok meredten még úgy is, hogy Luke egyre távolabb visz tőle. Beront velem a házba és a kanapéra omlik, továbbra sem engedve el engem, sőt, egyre inkább rám fonódik, és zihálva préseli az arcát a fejemhez.
- Semmi baj - mondogatja sokkal inkább magának, mint nekem. - A pokolba, Mira, azt hittem... azt hittem, történt veled valami!
- Egy gigantikus pók volt - mondom, még mindig nagyra nyílt szemekkel, a tekintetem ide-oda ugrál.
- Egyesével fogom kitépni a lábait! - dühöng, az arcán valami nedves folyik végig. Nagy szemekkel vizsgálom, teljesen kipirult, a mellkasa hevesen emelkedik, és érzem a szapora szívverését, miközben szitkozódva préseli az arcát a vállamhoz, és az ölelésével szinte kificamítja a derekam. - A rohadt életbe, azt hittem valami megtámadott, vagy... - a vállai megrázkódnak, a lélegzetem kihagy egy pillanatra, majd köré fonódok.
- Jól vagyok - simítok végig a haján, elképeszt a reakciója, holott azt hittem, Luke nem képes meglepetéseket okozni nekem - csak megijedtem. 
- Borzasztó, ahogy sikoltozol - motyogja, nem szabadna, de halkan elnevetem magam, miközben a fejét simogatom és hagyom, hogy addig öleljen magához, amíg csak akar, hiszen az én szívemet is melengeti ez az egész helyzet, hogy a testvérem képes ennyire halálra rémülni, ha felmerül a lehetősége annak, hogy valami rossz történik velem.
- Minden rendben, elintéztem - vonul be apa, mögötte anyával, aki aggódva méreget. - Megöltem.
- Micsoda? - kapom felé a fejem hirtelen, mire az öcsém összerándulva kap utánam. - Miért ölted meg?!
- Hát, mert... bejött volna a házba, ezek a pókok veszélyesek, Mira, még jó hogy csak a kertben volt. Ugye nem értél hozzá?
- Nem - szorítom össze a szám. - Nem kellett volna megölnöd!
- Akkor mit kellett volna csinálnom vele? - próbálja elrejteni a mosolyát, de a komor pillantásomat semmi sem kerüli el.
- Elvinni!
- És hova, meg hogyan? Segítettél volna?
Elhallgatok, meglágyulnak a vonásaim és visszarogyok Luke karjai közé. Lassan összeszedi magát, megdörzsöli az arcát, mire mindkét szülőnk arcára kiül a meglepetés, de egyikük sem szól semmit, amikor elhalad mellettük és felszalad a lépcsőn. Követem, és ezt tudva nyitva hagyja nekem a szobája ajtaját, engedélyt adva nekem, hogy bemenjek, de igazából akkor is mindig bementem, ha az orrom előtt csapta be az ajtót.
- Luke? - csukom be magam mögött. 
- Nincs semmi baj - válaszolja meg a fel nem tett kérdésem, és biztatóan rám mosolyog. - Tényleg csak megijedtem, hogy valami nagyon rossz történt veled, Azt nem élném túl - rázza a fejét, és beletúr a hajába, majd hozzám lép és megpuszilja a homlokom. Nem tudok mit mondani, és nagyon azt hiszem, nem is szükséges, csak én csodálkozok el mindig azon, mennyire odaadó, gondoskodó testvérem van, és az első kérdés, amire választ kell találnom, hogy én is ilyen vagyok-e.

~Niall Horan~

A szüntelen napsütés és meleg után lehangoló, hogy Londonban szakad az eső, és egy halvány napsugár sem tör át a felhőkön. Minden szürke és lehangoló.
Felmarkolom a csomagom és a lehető legkevesebb feltűnést keltve igyekszem átvágni az emberek között, hogy kijussak a reptérről Harry autójáig. A szemembe húzom a sapkám és senkinek nem nézek az arcába, így amikor bepattanok a rég látott göndör hajú barátom mellé, egy megkönnyebbült sóhajtás hagyja el a szám, nem hiszem, hogy képes lettem volna most bárkivel is jópofizni.
- Szia - köszönök, fiúsan megöleljük egymást, és hátba vereget.
- Hogy telt az út? - Hogy vagy? Hogy van Mira? Mi történt? Hol van Liam? Rengeteg kérdést feltehetne, mégis csak ennyi hagyja el a száját.
- Jól - dörzsölöm meg az arcom. - Csak már megint ez a borzasztó időeltolódás - gondolok arra, hogy Sydneyben nappal volt, amikor felszálltam, és most itt is nappal van.
Együtt érző pillantást vet rám, majd kiáll a parkolóból és bearaszol a többi autó közé, míg én magamban elmormolok egy imát, hogy ne kerüljünk dugóba.
- Mi újság Ausztráliában? - szerencsére tökéletesen jól tudom megfejteni az ilyen burkolt célzásokat tartalmazó mondatokat, csak most nem igazán szeretnék válaszolni rá.
- Minden rendben - kockáztatok meg egy mosolyt, amíg Miránál voltam folyamatosan beszéltem valamelyikükkel, amíg épp zuhanyzott, vagy valami csoda folytán nem volt a közelemben. Azt viszont elfelejtettem megemlíteni a barátaimnak, hogy időközben akárhogy is igyekeztem leküzdeni az érzéseim, beleszerettem ebbe a lányba, és egy ideig elhittem, hogy ezt viszonozza is.
- Megálljunk valahol kajáért? - teszi fel az újabb kérdését, amire hevesen bólogatva válaszolok. Furcsa, de egyáltalán nem érzem jól magam, zavar, hogy szakad az eső és hideg van, és zavar, hogy ha kipillantok az ablakon nem az óriási víztömeget látom a távolban, hanem az épületeket. Szeretem Londont, és szeretek itt élni, most viszont nem találom a helyem, és ez így van akkor is, amikor egy zacskó csirkével, a táskámat magam után cibálva, Harryvel a nyomomban belépek a házamba, amit most kényelmetlenül nagynak találok.
A bőröndömet egyszerűen a nappaliban hagyom, a nappaliban már ledobtam a cipőm, és most a harmadik helyre, vagyis  a kanapéra dobom a dzsekim, miközben a konyha felé igyekszek. Haz csatlakozik hozzám, miután gondosan levette a kabátját és a csizmáját, úgy ül le az asztalhoz, hogy tudom, válaszolni fogok a kérdéseire akár akarok, akár nem, úgyis kiszedi belőlem, ennek viszont a pozitív oldala, hogy ha nem akarom, nem is fogja tovább adni a többieknek amit elmondok.
- Kérsz? - nyújtok felé egy doboz kólát, de csak tagadóan rázza a fejét.
A még meleg csirkémmel, és a felé kínált kólával ülök le vele szemben, és gyorsan a számba tömök egy nagy falatot, amikor kinyitja a száját.
- Szóval, mit keresel itt?
- Én is örülök, hogy újra láthatlak - jegyzem meg teli szájjal, csak mert ezután legalább 10 percig magyarázkodni fog, hogy nem úgy gondolta.
- Nem úgy értettem - nyílnak kicsit nagyobbra a szemei, és hátratúrja hosszú haját. - Örülök, hogy itthon vagy, csak azt hittem, hogy még Mirával maradsz, mert hallottuk, hogy mit rendelt el Simon, de akkor rendben van? Mármint, nem borította ki?
Hirtelen nem tudom, mire gondol, kiboríthattam én, Liam, Simon, túl sok lehetőség van ahhoz, hogy csak így tudjam, éppen kiről van szó, de ezt nem mondom el, csak megrázom a fejem. Mira nem volt kiborulva, vagy ha igen, nem annyira, hogy nélkülem ne tudná megoldaná, értelemszerűen akkor nem is jöttem volna el, ha tudom, hogy szüksége van rám.
- Nem - vonom meg a vállam.
- Tényleg nem azért mondtam...
- Tudom - mosolyodok el. - Ne aggódj, csak vicceltem.
- Hiányoztál - nyögi hirtelen, kíváncsian emelem fel a fejem, az államról lecsöpög a szósz. - Mióta vége lett a turnénak teljesen széthúztunk, te elmentél, Liam magába zárkózott, és így már semmi sem olyan, mint volt.
Lehajtom a fejem, válasz helyett ismét a számba tömködök egy villányi köretet, pont azt csinálom, mint Mira, ha nem akar válaszolni.
- Próbálom megoldani - nyelem le a falatot, és a villámmal szurkálni kezdem a húst. - De ahhoz nem csak én kellek.
- Ha Liam is hazajött, talán csinálhatnánk valamit, elmehetnénk nyaralni - veti fel az ötletet.
- Én benne vagyok - mosolygok rá. Számomra valóban nincs semmi akadály, a kérdés az, hogy vajon Liam mennyire dühös, az eddig látottak alapján iszonyúan.
- Történt valami, ugye? - kérdezi kissé lehalkítva a hangját. - Veled és Mirával, amiért most itt vagy.
- Harry - túrok a hajamba, elfeledkezve a maszatos kezemről - pont azért vagyok itt, hogy ne történjen semmi.
...ami eddig nem történt meg.
Kivételesen nem firtatja, nem tesz fel több kérdést, én pedig nyugodtan magamba lapátolhatom a ebédem, viszont amikor kidobom a dobozt, és a mosogatóba hajítom az evőeszközöket újból megszólal.
- Szerinted újból együtt lesznek? - kérdezi óvatosan.
- Igen- jelentem ki magabiztosan, a válaszon még ő is meghökken, főleg, hogy az előbb deríthetett fényt rá, hogy igenis történt valami köztünk Mirával, valami, ami elakadó lélegzetvételekkel kezdődött, ha nem nyomtam elég gyorsan puszit az arcára, és egy autóban végződött. Ennek ellenére pont én mondom, hogy együtt lesznek, még úgy is, hogy a szívem egy apró rése belesajdul a gondolatba. 

2016. január 14., csütörtök

Sziasztok!
Valószínűleg már most mindenki tudja, hogy miért írok, úgyhogy nem is részletezném, csak ismét bocsánatot kérek. Innestől kezde azt hiszem, jobb lesz, ha péntekenként lesz új rész, így majdhogynem garantálni tudom, hogy mindig időben fogom hozni, elvégre péntek délután megyek haza, és addig nem csinálnék semmit, amíg nem teszem fel.
Sajnálom, remélem megértitek, én érzem magam a legrosszabbul, mert ennyire nem tudom mostanában beosztani a dolgaimat, és jóval kevesebb időt tudok a blogra, és rátok szánni, mint amennyit szeretnék. Ne haragudjatok!

2016. január 7., csütörtök

82.rész Lemondás

Sziasztok! :)
Csodálatos módon sikerült tartanom magam a megszokott csütörtöki időponthoz annak ellenére, hogy ismét iskola van, így most meghoztam az év első részét. Remélem, tetszeni fog nektek! :)
N. x

A konyhában valami csörömpölve a padlóra esik, a szemeim kipattannak és zavartan tekintek körül. Az egész testem szörnyen zsibbadt, amit nem is csodálok, mert kényelmetlenül összekucorodva aludtam, az egyik karfán a fejemmel, a másiknak nekifeszítve a talpam. Zavartan pislogok, a zaj megszűnik, de hallom a matatást, és az összegyűrődött ágynemű, valamint a lepedőbe belevésődött testforma árulkodik róla, hogy nem is olyan régen valaki még ott aludt, és valószínűleg ez az illető garázdálkodik a lakásomban.
Túl korán van, és a kényelmetlen éjszaka után még nem tértek vissza az emlékeim, elnyomok egy ásítást, és kinyújtom a lábaim.
- Niall? - dörzsölöm meg az arcom, és kicsit megemelkedek. - Mit akarsz tönkretenni?
A szöszi barátomra számítok, aki valami olyan kedves szándékkal szedi szét a konyhám, mint hogy reggelit készítsen, vagy kávét főzzön kettőnknek, de a borzas szőke haj, és a néha szinte világítóan fehér bőrű háta helyett Liam arcával találom szemben magam. Az alsó ajka kicsit duzzadt, jól láthatóan megrepedt, a jobb szeme alatti kékeszöld folt most sötétebb, sérült kezében egy poharat tart.
- Ó.. - szalad ki a számon, és nagyot nyelek. Lassan bekúsznak az agyamba a kiesett emlékek, és az arcomat forróság önti el, a gyomrom összezsugorodik. - Bocsi, én...
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, innom kellett valamit - mondja közömbösen.
- Semmi baj - fészkelődök. Furcsa vele beszélgetni, furcsa őt itt látni, ahogy egy poharat szorongat a konyhámban, ráadásul úgy, hogy csak alsónadrágot visel. Határozottan biztos vagyok benne, hogy volt póló rajta, amikor hajlandó volt lefeküdni, de úgy tűnik, lekerült róla.
Kínos csend áll be, nem jön közelebb, a konyhában marad, és hallom, hogy újból megtölti a poharát ásványvízzel.
Felállok, szétcsúszott csigolyáim ropogással ugranak a helyükre, az arcom grimaszba torul ahogy észreveszem, hogy teljes ruházatban töltöttem az éjszakát, de így legalább nem kell zavarba jönnöm előtte a pizsamám miatt, és még véletlenül sem Niall pólójában mászok elő.
Megpróbálok zavartalanul közlekedni, elvégre ez az én otthonom, kikerülöm, és kávét kanalazok a kávégépbe.
- Kérsz? - kérdezem, hátratúrom a hajam, de az ujjaim kócos gubancokba akadnak. Szörnyen nézhetek ki.
Válaszul halkan hümmög, ha akarnék, rátámadhatnék, hogy ebből nem jövök rá semmire, de felesleges lenne, mert tudom, mit jelent, és nem akarok veszekedni.
Próbálom elfoglalni magam, amíg fő a kávé kiöblítem a bögréket, habár nagyon jól tudom, hogy makulátlanul tiszták, előszedem a tejport és az édesítőt nekem, cukrot neki. Nem kell mondania, hány kanállal kér, mert tudom, és ettől furcsa sajgást érzek a mellkasomban még akkor is, amikor felé nyújtom a bögrét.
- Köszönöm - veszi el, közben rám sem néz. Azt hiszem, elmondhatom, hogy rengetegféle helyzetbe kerültünk már mi ketten, de ilyenbe még sosem, egyikünk sem tudja, mit mondjon, vagy mit csináljon.
A gőz fölé hajolok és hagyom, hogy simogassa az arcom, és most viszont érzem magamon a tekintetét, amikor pedig óvatosan felpillantok, egy kis mosoly játszik az ajkán.
- Folyton ezt csinálod - jegyzi meg. Nagyot nyelek, óvatosan a számhoz emelem a bögrét és aprót kortyolok, de még így is égeti a szám. Elhatározom, hogy beszélni fogok hozzá, ha ő is hajlandó beszélni, mert én képtelen vagyok elviselni ezt, nem tudom szótlanul kerülgetni és nem nézni egymásra.
- Nem érzed rosszul magad? Kérsz valami gyógyszert? - nyúlok a szekrény felé, ahol a különféle bogyóim vannak. Az ajkamba harapok, talán így azt hiszi, hogy gondoskodni akarok róla, és aggódok miatta, a kezem megáll a fogantyún, mert így van, gondoskodni akarok róla.
- Már megtaláltam - mindkét kezem újra a bögre köré fonom, és a barna folyadékba bámulok. - Sajnálom, hogy neked kellett értem jönnöd.
Megrázom a fejem, a hajam egy része velem együtt mozog.
- Semmi baj, be kell majd menned, hogy kihallgassanak...
- Tudom - szakít félbe - Simon is telefonált, mindkettőnket látni akar.
- Nagyon dühös? - kérdezem óvatosan, a csípőm a pultnak döntöm, ő pedig körülbelül 1 méterre áll tőlem. Ideálig esetben nem lenne köztünk távolság, 1 milliméter sem, nemhogy ennyi.
- Rám - vonja meg a vállát. - Azt nem tudom, hogy tőled mit akar.
Aprót bólintok, majd szólásra nyitom a szám, mielőtt megijednék.
- Sajnálom, amit mondtam.
Meglepetten néz rám, ugyanakkor a szemei egy kicsit elsötétülnek.
- Ne foglalkozz vele - mondja hűvösen, majd kiissza a bögréje tartalmát, és mellém lépve elöblíti. A karja egy röpke pillanatra az enyémhez ér, és ez számomra elég arra, hogy emlékek törjenek fel, olyanok, amik ebben a konyhában játszódtak. Együtt mosogattunk, ha csináltam valamit bejött, és átölelte a derekam, a csípőm kellemetlenül nyomódott a pult széléhez, mígnem felkapott és ráültetett.
Vitába szállnék, megmondanám, hogy nem kellett volna azt mondanom, mert ezért ment el, és került bajba, de nincs kedvem előtte bizonygatni, hogy az én hibám volt, főleg, ha látszólag nem is érdekli az egész.
Ellököm magam a pulttól és a bögrével a kezemben bemasírozok, a pólóját a földön találom meg, de mielőtt lehajolnék, hogy felvegyem, egyszerűen átlépem, és a saját szekrényemhez megyek. Felkapom a telefonom és elszörnyedek a korai időponttól, még csak fél 8 van, és talán hajnali 3 óra is lehetett, mire elaludtam, viszont arra nincs esély, hogy befészkeljem magam a helyemre és igazán pihentető, kényelmes álomba merüljek.
Kinyitom a szekrényt, és a felső polcról egy rakás póló zuhan a fejemre, nem nehéz kitalálnom, kinek a tulajdonába tartoznak, mert az én ruháim rendezett kupacban vannak a helyükön, ellenben Niall pólóit hiába hajtogatom, 3 fehér póló közül mindig azt akarja, ami legalul van, és ezért feltúrja az egészet. Sóhajtva guggolok le, újrahajtogatom őket és a helyükre teszem, közben teljesen elfelejtkezek Liam jelenlétéről.
- Szóval akkor ő hivatalosan is itt lakik - mormolja, mire összerezzenek.
- Amíg itt van - mondom, csupán csak azért, hogy ne élje bele magát abba, hogy igaza van.
Kiveszek egy nadrágot, és leakasztok az egyik vállfáról egy mintás, fehér inget, próbálok közömbösnek tűnni, amikor kihúzom a fehérneműs fiókom.
- Az alsógatyáit is a tied mellett tartja? - mély levegőt veszek és az ajkamba harapok. Talán még mindig részeg egy kicsit, de igazság szerint részegen nem volt ilyen, egy idő után nem. - Bár, ha úgyis szabad pályája van a bugyidhoz, akkor...
Felmarkolom ami a kezembe kerül és teljes erőből hozzávágom, majd megpördülök, zoknik, csipkés melltartók és bugyik hevernek előtte, és valami, amit először nem ismerek fel, majd nagyra nyílnak a szemeim, egyúttal elöntik a könnyek. Az arcáról először sértettség és düh olvasható le, majd észreveszi mit bámulok, mielőtt újra szólásra nyitná a száját és mondana valami kötekedőt, helyette egymáshoz préseli az ajkait, és lehajtja a fejét.
Felkapom a földről az apró ruhácskát és magamhoz szorítom az összes többi ruhadarabbal együtt, a kezemért nyúl, de lerázom magamról, és bevágom a fürdőszoba ajtaját, a biztonság kedvéért a kulcsot is rázárom, mert tudom, hogy egy csukott ajtó, és a privát szféra fogalma nem tartja vissza.
A ruháim a padlóra hullanak, míg én a kád előtt esek földre, nekitámasztom a hátam és belezokogok a ruhácskába, ami alig nagyobb a tenyeremnél. Alice szavai jutnak eszembe, hogy nem én tehetek róla, és nem is ő, hiába akarom hibáztatni érte. Beszívom az orromon a levegőt, és hangosan kifújom, nem zuhanhatok vissza oda, ahonnan kimásztam, csak azért, mert most idejött, nem kezdhetem elölről az egészet, mert másodjára nem fogom tudni végigcsinálni. Kintről egy hangos dübbenést követően káromkodás hangzik fel, majd csend, vagy csak a további hangokat nem hallom, azért remélem, hogy nem a bútoraimon tervezi kitölteni a dühét.
10 perccel később a tükör előtt állok, a könnyeimtől nedves rugdalózó a mosásra váró ruhák tetején hever, az arcom kipirult, és csöpög róla a hideg víz, de már megnyugodtam, nem kapkodok levegő után, nem sikoltozok, megnyugodtam, méghozzá egyedül, Niall nélkül. Megtörlöm az arcom, majd aprólékosan, mindenre figyelve sminkelem ki magam, csak azért, hogy húzzam az időt és ne kelljen kimennem, de amikor már a hajam is rendezett fürtökben omlik alá, nem tudok más okot találni arra, hogy bent maradjak, kivéve azt, hogy nem akarom látni, de ez az én lakásom, és nem nekem kell elmennem.
A sírás nyomai már egyáltalán nem látszódnak rajtam, amikor kilépek a konyhapultnak támaszkodva áll és a kezében ismét egy pohár vizet szorongat, tudomást sem véve róla az ágyhoz megyek, hogy rendbe rakjam.
- Sajnálom - sóhajt fel mögöttem, mielőtt megérezném magamon az ujjait szembefordulok vele, hogy ne érjen semmilyen váratlan és nem kívánt érintés.
- Oké - nézek rá, konokul a szemébe meredek. - Nem baj, de ettől fogva, ha nem tudsz normálisan, megjegyzések nélkül beszélni hozzám, akkor fogd a cuccod és ülj az ajtó előtt, vagy menj, ahova akarsz, mert ez az én lakásom, és nem tűröm el a megjegyzéseidet se rólam, se Niallről! Hálás lehetnél, amiért kihoztalak a rendőrségről, és itt tölthetted az éjszakát! Azt hiszem, ezek után semmi jogod nincs, hogy beleszólj, hová pakolom a legjobb barátom cuccait, főleg úgy, hogy nélküle már levetettem volna magam az erkélyről!
Meglepetten pislog, végül nem mond semmit, csak összezárt ajkakkal bólint, én pedig folytatom, amit eddig csináltam. Ha őt meglepte az én kirohanásom, engem a hallgatása, és az, hogy nem vág vissza, vagy rongyol el dühösen, ahogy tegnap is tette.
Felkapom a telefonom, az elsődleges célom felhívni Niallt, vagy legalább az öcsémet, de túl korán van hozzá. Annyi minden történt az éjszaka folyamán, hogy teljesen elfelejtkeztem a feltöltött dalomról, így meglep az az őrület, ami twitteren fogad, annak ellenére, hogy a dalom nem olyan, mint amit eddig hallhattak tőlem, és nem is túl pörgős. Ahogy látom, tetszik nekik, de nem is igazán a dalnak örülnek, hanem a "visszatérésemnek", ami külön megmelengeti a szívem.
- Mira? - a szemöldököm akaratlanul is összeszalad az óvatos, gyengéd hangra. - Elmondhatom amit szeretnék? Utána elmegyek, ha azt akarod.
Leeresztem a telefonom, próbálom elrejteni az arcomra kiülő megdöbbenést, és a hirtelen támadt zavart.
- Tudom, hogy tegnap rosszul kezdtem, és hogy ezzel az egésszel valószínűleg még rosszabbak lettek az esélyeim, de kérlek, hallgass meg!
Habozok, nem gondolom, hogy azok után, amiket most mondott, megérdemelné, hogy leüljek vele és végighallgassam, de eszembe jut az éjszaka, ahogy próbált magához csalogatni, kérdéseket tett fel, és elmondta, mennyire hiányzok neki, ami után az ágy mellett gubbasztva simogattam a haját és az arcát. Nem biztos, hogy készen állok erre a beszélgetésre, Niall nélkül nem, de én is sort akartam keríteni rá, én magam akartam Londonba menni, csakhogy akkor, amikor késznek érzem rá magam, de még nem érzem ezt.
Aprót bólintok és leereszkedek az ágyra, a telefonom szorosan a markomba zárom, hogy legyen mivel lefoglalnom a kezeim. Leül mellém, meglepett és csodálkozó a pillantása, de nem szól semmit, csak leül, és egy ideig a sebesült kezét piszkálja.
- Azt remélem tudod, hogy amikor bementem hozzád a kórházba, nem azért volt, mert tudtam, hogy...
Tágra nyílnak a szemeim, nem akarom, hogy kimondja, nem akarom hallani az ő szájából is, és ezt valószínűleg észreveszi, mert nem fejezi be a mondatot.
- Amikor a stadionhoz értem, te már bent voltál a mentőben, fogalmam sem volt róla, hogy mi történt, ezt nem mesélte el Niall?
- Lehetne, hogy kihagyod belőle Niallt? - csattanok fel. - Elegem van belőle, hogy megpróbálsz mindent a nyakába varrni! Nem tudod, hogy...
- Oké - szakít félbe - Bocsánat!
Összeszorítom a szám, komolyan megpróbálnék figyelni rá, és meghallgatni, de akárhányszor felhozza Niall nevét, és megpróbál valamit rákenni, elveszítem a fejem.
- Szóval - vesz mély levegőt, majd folytatja. - Azért mentem oda, hogy bocsánatot kérjek, mert bár későn, de rájöttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, és...
Az asztalra helyezett telefonja egyenesen a mondat közepébe vág, idegesen a hajába túr, mindketten látjuk, hogy a hívó Simon.
- Nem veszed fel? - nézek rá kérdőn, mert nem nyúl hozzá.
- Nem.
- De Liam, már így is pokolian dühös lehet!
- Akkor dühöngjön még egy darabig, nem fogok vele csevegni, amikor te végre hajlandó vagy meghallgatni engem!
Felkapom a telefonját, de mielőtt felvehetném kiveszi a kezemből, és egy dühös pillantás után hajlandó a füléhez emelni.
- Igen? - morogja, még én is hallom Simon dühös, ellentmondást nem tűrő hangját. Ritkán ilyen, legfőképp velem, és valószínűleg velük sem sűrűn viselkedik így, legalábbis Liam meglepett arckifejezéséből ítélve. Nem érdemes szembeszállni vele, ő mégis megteszi. - Most nem jó.
- Nem érdekel, hogy jó-e, vagy nem, azt mondtam, hogy idejöttök!
Összerezzenek, Simon valóban pokolian dühös, csak azt nem tudom, hogy rám miért.
- Később odamegyek, most nem - nem hallom a választ, viszont Liam dühösen szólal fel. - Simon, nem megyek most oda! A fejmosást megkaphatom később is, de Mira...
Hitetlenkedve felnevet, majd dühösen végigszánt a haján, és kinyomja, a keze remeg, én pedig várom a pillanatot, amikor a falhoz csapja a készüléket, de ne ez m történik meg.
- Kint vár egy kocsi - közli - Cowell elrendelte, hogy most azonnal menjünk be hozzá.
- Oké - fonom magam köré a karjaim, és felállok.
- Várj - kapja el a könyököm, nagy szemekkel nézem a pontot, ahol érintkezünk, de ennek ellenére sem enged el, én pedig valamiért nem mozdulok. - Ugye meghallgatsz, ha befejezte?
- Nem tudom, készen állok-e erre a beszélgetésre, Liam - nyelek nagyot, és óvatosan elhúzom a kezem.
Miközben felöltözik összedobok két szendvicset, mert a gyomrom morgolódva jelzi, hogy nagyon rég volt az utolsó étkezésem, és ő is éhes lehet, félig becsomagolom őket, majd bátortalanul felé nyújtom az egyiket. Egyszerűen képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni őt, ugyanez volt éjszaka, hiába bánt meg, hiába húz fel és készít ki, lettem miatta egy lelki roncs, nem tudok nem törődni vele, ha a közelemben van. Hálásan veszi el tőlem, bár csak megköszöni, mégis úgy néz rá, mintha valami kincset adtam volna neki, és úgy harap bele, mintha nem csak kenyér lenne, hanem egy komplett éttermi menü.
Bezárom az ajtót, majd együtt ballagunk a lift felé, azonban ahogy belépünk úgy érzem magam, mintha bezártak volna egy dobozba. Megáll a számban a falat, nem tudok elég messze lenni tőle, a pulzusom pillanatok alatt az egekbe emelkedik, imádkozva nézem a csökkenő számsort, hátha egy pillanat alatt a földszinten találjuk egymást. Szerencsére nem szólal meg, de még így is szinte menekülnék, amikor végre leérünk.
A ház előtt egy fekete autó parkol, amikor kilépünk az ajtón, félszemmel észreveszek egy villanást, de nem tudom behatárolni, honnan ered, viszont Liam is arra forgatja a fejét. Nagyszerű, lefotóznak minket együtt. bár azt hiszem, már mindegy, úgyis mindenki tudhatja, hogy a rendőrségről hoztam haza. Fotózzanak, de a találgatásokat nem értékelem, márpedig már biztos volt idejük elméleteket gyártani az embereknek.
Kinyitja előttem az autó ajtaját, folyamatosan lágyítja meg a szívem, pedig nem olyan rég még bántott, és haragudnom kellene. Bekötöm magam, majd a másik oldalról beszáll ő is a kocsiba, és csend borul ránk, mindketten az ablakon bámulunk ki, mígnem a szállodához érünk, ahol Simon megszállt. Hiába próbálom kitalálni, velem vajon mi baja lehet, nem tudok rájönni, nem csináltam semmi rosszat, hacsaknem tud arról, ami Niallel történt köztünk, és nem helyesli.
Biztonsági őrök kísérnek be minket, holott senki nincs a hotel körül, akit érdekelné a parkolóban megálló autó, amiből kiszállunk. Ezúttal viszont nem maraduk kettesben a liftben, egészen Simon ajtajáig kísér minket az egyik férfi, majd bekopog helyettünk, Simon pedig pont olyan dühös, amilyen a telefonban volt, vagy még rosszabb.
- Gyertek be! - morogja, majd miután belépünk becsapja mögöttünk az ajtót, és nem habozik. - Van fogalmad róla, mégis mi a francot csináltál, Liam?!
- Aha - vonja meg a vállát.
Tágra nyílt szemekkel figyelem Simont, tényleg sosem láttam még ennyire dühösnek.
- Nem, fogalmad sincs róla! - harsogja. - Az az ember komoly bajt hozhat a fejedre, még inkább Miráéra!
- Drogot adott neki - csikorgatja a fogát, egymás szemébe merednek, szinte észre sem veszik, hogy én is jelen vagyok.
- Annak már rég vége!
- Nem! - üvölti, tágra nyílt szemekkel hátrálok egy lépést. - Valami fizetséget várt el tőle, és szerintem az nem pénz lett volna!
- Ez az ember valami drogbanda tagja, honnan tudhatjuk, hogy nem állnak bosszút azért, mert most lecsukják azt, amelyiket megverted?!
Erre nem válaszol, látom, hogy összeszorítja az állkapcsát, a nyakán kidagadnak az erek.
- Simon bácsi - abban a pillanatban ahogy megszólítom tudom, hogy jobb lett volna csendben maradnom, de ha már elkezdtem, akkor végig is mondom. - Az én hibám volt.
- Nem, nem volt, Mira - sziszegi Liam, de Simon azonnal robban is.
- Pont ez a baj! Hogy veletek mióta együtt vagytok, vagy épp játsszátok ezt a huzavonát, csak a baj van! Külön-külön is elintézitek, hogy botrány legyen körülöttetek, együtt pedig főleg! Nem győzöm tisztára mosni a neveteket, ennek ellenére újból és újból esélyt adok, de ahelyett, hogy hálásak lennétek, még úgy is csak a bajt csináljátok, hogy állítólag már nem vagytok együtt! Ennek most van vége, popsztárocskáim! - nem tudom, mit jelent ez, de elhallgatok. - Nyilvánvalóan csak rossz hatással vagytok egymásra, és ez már bőven megmutatkozott, nem vagyok hajlandó végig nézni, ahogy tönkreteszitek a karriereteket a baromságaitokkal, úgyhogy most kimondom, és ezentúl nem érdekel, ti mit akartok, ha ti nem tudtok véget venni ennek az egészségtelen "kapcsolatnak", akkor majd én megteszem! Nem fogtok többet találkozni!
Nagyokat pislogva nézek, értem minden szavát, és ha elgondolkozok, tényleg mindig csak a gond volt velünk, az első pillanattól kezdve, hogy ismerjük egymást, csak problémát okozunk egymásnak, és körülöttünk mindenkinek.
- Ezt nem csinálhatod, a magánéletünkbe nem szólhatsz bele! - száll szembe vele Liam, és bár dühös, a szeméből kétségbeesettség sugárzik.
- De csinálhatom - bólint komoran Simon, már nem kiabál. - Vége van, mindkettőtöknek jobb lesz egymás nélkül.
- Azt hiszed, megakadályozhatod, hogy akkor lássam, amikor akarom? - int felém a kezével, de közben Simon arcába mered.
- Igen.
Hitetlenkedő nevetéssel szánt végig a haján, majd felém fordul, és tágra nyílt szemekkel néz rám, azt akarja, hogy mondjak valamit, de már nem tudok. Fáradt vagyok, és elegem van ebből az egészből.
- És te erre nem mondasz semmit? -  teszi fel a kérdést, amit vártam, majd amikor nem szólok újra kiabálni kezd. - A rohadt életbe, Mira! Esélyt sem adsz nekem, hogy megmagyarázzam, egyszer sem hallgatsz végig! Ha eddig nem tetszett valami, akkor te követelted a legjobban, hogy úgy legyen, ahogy te akarod, most meg nem szólsz semmit?!
- Változtatna valamin? - nézek rá.
- Igen!
- Nem - rázom meg a fejem. - Ha most hisztériáznék, akkor minden úgy lenne, ahogy TE akarod! Tudod, ha meghallgatnálak, és megbocsátanék, attól még minden ugyanaz lenne, mert mi ketten ugyanazok az emberek vagyunk, akik csak hülyeségeket csinálnak egymás miatt, egymásért, vagy éppen egymással!
- Nem, ez nem igaz - rázza tagadóan a fejét. - A te hibád, hogy ezt mondja! - esik neki Simonnak, a szemébe könnyek gyűlnek és végigfolynak az arcán, a hangja elcsuklik, a torkom és a szívem összeszorul, az ajtó felé menekülök, úgy érzem, hogy nem tudok tovább egy helyiségben tartózkodni vele. Tudom, hogy mondhat akármit Simon, és parancsolgathat, részemről egyik se fog semmit sem érni, ha látni akarom, vagy együtt akarok lenni vele, de most elegem van, és nem tudok szembeszegülni. Az érzéseimet egy olyan kavalkádhoz tudnám hasonlítani, mint egy festő összemaszatolt palettája. A piros, azaz a dühöm, összekeveredik a kékkel, ami a vágyakozásom iránta, a fehér az emlékeim kettőnkről, az összes szép pillanatunk, minden apró simítás, csók, nevetés, a belekeveredő zöld szín Niall, a sárga minden, amit valaha ő adott nekem, a feltétel nélküli szeretete, a hűsége, védelme, ezt az egészet vastag feketeség öleli körbe, a gyászom, a bánatom, az összetört szívem, Liam meggondolatlan szavai. A csap alá kell dugnom, és tisztára mosni az életem palettáját, majd elővenni egy új vásznat, és csak az egyik színnel festeni rá először, különvenni Niall és Liam színeit, és nem keverhetem össze a kettőt, mert akkor az egésznek semmi értelme nem volt. De jelenleg csak gondolkozok az új vásznam lehetőségén, és nem tudom, milyen színnel kezdhetnék, annyira különböznek, mindkettőjüket szeretem, de nem tudom, hogyan, erre kell rájönnöm, csak nekem, egyes egyedül.
Tudom, hogy Simon hazaküldi Liamet, és ő valószínűleg haza is megy, ha kell, hazarángatják, csak hogy a felfedezőnk bizonyíthassa, hogy az van, amit ő akar, mégsem tudok visszafordulni, és legalább rendesen elbúcsúzni tőle. Lehet, hogy sajnálom, és fáj, hogy sír, elkeseredett, és ennyire reményvesztett, és azzal, hogy nem segítek rajta, a saját fegyverét fordítom ellene, azt, amit akkor szegezett a fejemnek, amikor kimondta a "nem" szót, de képtelen vagyok megfordulni, képtelen vagyok megbirkózni saját magammal, és a teljesen zavaros érzelmeimmel.
Az autó, benne a sofőrrel, szerencsére még mindig a hotel előtti parkolóban van, talán épp azért, hogy hazavigyen, mert nem ellenkezik, amikor kijelentem, hogy haza akarok menni. Szeretném magamra zárni az ajtót, bocsánatot kérni Nialltől, és... nem tudom, gondolkodni, elmenni Alice-hez az időpontomra, és a segítségét kérni, hogy ne roppanjak bele ebbe ismét.
A kulcsom megakad a zárban, majd nagy meglepetésemre amikor lenyomom a kilincset, az ajtó gondtalanul kinyílik. Egy pillanatra elfog a rémület, eszembe jutnak Simon szavai, amiket Liam fejéhez vágott, hogy majd Ryan társai megbosszulják rajtam a tettét, azonban drogdílerek helyett csak egy személy fogad. Gondolkodás nélkül a nyakába vetődök, megnyugszom, amikor átöleli a derekam és legalább olyan erősen magához ölel, mint ahogyan én szorítom őt.
- Ne haragudj rám! - suttogom, arcom a vállához érintem. Megfogadom, hogy nem fogok sírni, se most, se máskor.
- Csak aggódtam - nyel nagyot. - Jól vagy? Hol van Liam? Luke elmondta, mi történt, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem hagytad bent.
- Jól - bólintok aprót, majd a hajamba túrok. - Simon tulajdonképpen eltiltott minket egymástól.
- Tessék? - tol el kicsit magától, döbbent tekintettel fürkész.
- Kiakadt, és elmondta, hogy velünk csak a baj van - vonom meg a vállam, és elhúzom a szám - a helyünkben szakított, vagy... Nem tudom.
- Csinálhat ilyet? - pislog rám zavartan.
- Azt hiszi, de ha vele akarnék lenni, abban még Simon Cowell sem tudna megakadályozni.
- Nem értem - motyogja. - Akkor most mi van köztetek?
- Semmi - fonom magam köré a karjaim. - Nem tudom, mit akarok már - rázom a fejem, a válla fölött megpillantom a táskáját, és a nyitott szekrényajtót. - Elmész?
Vonakodva bólint, a szám hirtelen kiszárad, és a tüdőmbe áradó levegő oxigéntartalma nem jut el az agyamig. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy egyszer majd megun és elmegy, én pedig egyedül maradok. Megint.
- Niall, én... - lehajtom a fejem, mély levegőt kell vennem, hogy ne sírjam el magam. - Kérlek, ne haragudj! Tudom, hogy dühös vagy, éjszaka mondtad, de esküszöm, hogy szándékosan nem bántanálak, csak idejött és hirtelen nem tudtam, mit csinálok.
- Ne aggódj, Mack, nem ezért megyek el - ölel magához gyengéden, a kezét megnyugtatóan végighúzza a hajamon. - Gyere, üljünk le, és beszéljük meg ezt az egészet.
Az ajkamba harapok, ez az a mondat, ami sosem hangzott el Liam szájából, és valószínűleg az enyémből sem, pedig kellett volna.
Magam alá húzom a lábaim, Niall leül az ágy szélére és a kezébe fogja az én kezem, apró köröket rajzol a tenyerembe.
- Sajnálom, ha bántottalak - remeg meg a hangom. Őt sosem akartam bántani, de ezek szerint mégis sikerült, és ez belülről mardosni kezd.
- Mack - mosolyodik el, és a szemembe néz. - Ne kérj már bocsánatot.
- De én nem akartam - csuklik el a hangom. Feljebb mászik hozzám és az ölébe von, majd velem együtt elnyúlik az ágyon, pont ott, ahol a végén minden éjjel kikötöttünk, hiába kezdtük az éjszakát az ágy két végében.
- Tudom, Mira - motyogja a homlokomra, majd ajkait puhán hozzáérinti. - De te nem okozol fájdalmat nekem.
Halkan, de kicsit sem nőiesen felhorkantok.
- De elmész, pont azután, hogy Liam megjelent itt.
- Igen - bólint aprót. - De azért megyek el, hogy ne csináljak több hülyeséget. Mira, azt hiszem, hazudtam neked, amikor megkérdezted, hogy szerelmes vagyok-e beléd - a szemeim nagyra nyílnak, a szívem hevesebben kezd dobolni, ugyanakkor a torkomat kellemetlenség szorítja el. - Mert az vagyok.
- Niall...
- Hallgass végig - simogatja meg az arcom szelíden. - Nem tudom, mikor kezdődött, és azt sem, hogy ez olyan-e, amilyennek lennie kellene, de valahogyan szerelmes vagyok beléd, mindenbe, amit csinálsz, és abba, hogy neked szükséged van rám, de nem akarom Liamet pótolni. Mack, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarom megismételni az éjszakát az autópályán, mert akarom, és nem engedném, hogy olyan hamar vége legyen. Egy ideig Liamre gondoltam, hogy ezt nem szabad, azután arra, hogy bár mehetnénk tovább, és ez az, amiért muszáj elmennem. Nem tudom garantálni, hogy ha legközelebb megcsókolsz, vagy én csókollak meg téged, és nem ellenkezel, akkor nem ragadom meg az alkalmat - végig hozzám beszél, az arcomat fürkészi, nem rejt el semmit előlem. - De nem akarom ezt csinálni, és te sem. Végig csókolóztunk egy éjszakát, Mack, ami után megjelent Liam, és mintha elfelejtetted volna, hogy létezem.
- Nem - motyogom könnybe lábadt szemekkel.
- Tudom, hogy nem - simít végig az arcomon. - De én sosem fogom tudni pótolni őt, és nem tudnám elviselni, ha ezentúl minden alkalommal, amikor megfogom a kezed előtte, és látom, ahogy néz rád, arra gondoljak, hogy én voltam az, aki elvett tőle. Nem tudok ilyen önző lenni, Mira - nyel nagyot. - Bármennyire is akarom, nem lehet.
Bizonygathatnám, hogy nem vesz el senkitől, de felesleges lenne, nem befolyásolhatom a döntésében, és megértem amit mond. Arcom a mellkasába temetve bújok hozzá, átdobom a karom a felsőtestén, válaszul szorosan magához ölel.
- Ha miattam vagy összezavarodva, most már ne legyél - mormolja.
Halkan szipogva bólintok, beletúr a hajamba és ajkait gyengéden a homlokomhoz érinti. - Sajnálom, hogy segítség helyett még én is összekuszáltam az érzelmeid.
- Ez hülyeség - dörzsölöm meg a szemem. - Nélküled nem tudom, mi lenne most velem, és azt sem tudom, mi lesz most - biggyed le az ajkam, de mielőtt kicsordulnának a könnyeim elrejtőzök a pólójában, és magamba szívom az illatát.
- Nem mennék el, ha nem tudnám, hogy rendben leszel - fésülgeti a hajam. - Ne sírj, Mack.
Hüppögve húzom össze magam, nem vagyok hajlandó sem elengedni, sem akár csak egy fél centire eltávolodni tőle. Gyengéden az állam alá nyúlva biccenti fel a fejem, és hüvelykujjával elkap egy lecsorduló könnycseppet.
- Ugye tudod, hogy semmi sem változik? Nekem mindent elmondhatsz, amit csak akarsz, és akkor, amikor csak akarod. Mindegy, hogy itt vagyok, vagy bárhol máshol, rám számíthatsz.
- Neked ez nem fáj? - kérdezem óvatosan, a pólója nyakát piszkálva. Halkan nevetve simít el egy az arcomra ragadt tincset.
- Nem - mosolyog rám. - Nekem eddig is jó volt így, csak legyél része az életemnek. Az fáj, ha szomorú vagy, úgyhogy hagyd abba a sírást, nem megyek sehová.
- De - szipogom.
- Tudod, hogy értettem - mormolja. - Nem hagylak el, és te se próbálkozz vele, mert úgysem hagyom.
Rámosolygok, ajkait finoman a homlokomhoz érinti, nem akarok megmozdulni, mert tudom, hogy ha elengedem, akkor bizonytalan ideig nem lesz részem ebben.
Ujjaival finoman simogatja a derekam, az unszolására halkan elmesélem neki, hogy mi történt, még azt is, hogy éjjel Liam mellett guggoltam, és a reggeli vitánkat.
- Azt mondod, hogy Simon hazaküldi? - érdeklődik, közben a tekintete a plafonon jár, ebből tudom, hogy valamin gondolkozik.
- Igen - bólintok aprót.
- Mit szeretnél? - fordítja felém a fejét. - Szerinted együtt tudnál lenni vele újra?
- Ezt ne kérdezd meg most - sütöm le a tekintetem.
- Oké - hagyja ennyiben.
Valahogy megcserélődik a helyzetünk, beletúrok a hajába és hagyom kibújni őket az ujjaim közül, annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, egy kicsit talán abba az álomba ringattam magam, hogy nem is fog elmenni. Az egyetlen, amiért nem kapaszkodok belé foggal-körömmel, az az, hogy tudom, miért kell elmennie, és hogy így lesz a legjobb.
Folyamatosan beszélünk egymáshoz, míg kiveszi a szekrényemből a cuccait. Segítenék, de megmozdulni sem tudok, utálom látni a bőröndjét, ahogy egyre jobban megtelik, míg végül már alig lehet összehúzni, a lakásom pedig üresnek hat a széthagyott apróságai, és eldobált ruhadarabjai nélkül.
- Mack? - ebből tudom, hogy készen van, mindent elpakolt. Esetlenül álldogál a bőröndje mellett, a válla megemelkedik, amikor mély levegőt vesz. - Gyere ide - tárja ki a karjait, az eddig mozdulatlanná dermedt végtagjaim most életre kelnek, és maguktól visznek oda hozzá.
- Nagyon fogsz hiányozni - suttogom rekedten, életmentő ölelésben részesít, és sokáig nem is enged el.
- Te is nekem - rejtőzik el a hajamban. - Legközelebb te jössz Angliába, és még egy Írországi túra is függőben van, emlékszel?
- Ki nem hagynám - mosolyodok el, és puszit nyomok az arcára. - Köszönöm.
- Mit, Mackanzie? - néz rám ártatlan értetlenséggel. Nem azért csinálja hogy hallja, ahogy elmondom, mennyi mindent adott nekem, hanem egyszerűen nem érti, mert szerinte nem jár köszönet ezért.
- Hogy visszahoztál - foglalom össze ennyiben, mert azzal, hogy hagyott sírni, dühöngeni, sőt, velem csinálta azt, majd a padlón ragasztgatta össze a törött dolgaim, hülyét csinált magából egy rakás ember előtt, elszenvedett miattam egy operát, és útnak indult velem Melbourne felé, igenis visszahozott. Boldoggá tett a legnagyobb fájdalmamban, és mellettem volt a legnagyobb magányban.
- Még nem is fejeztem be - mosolyog rám huncutul. - Van egy küldetésem.
Nem akarom tudni, mi az, leginkább mert tudom, hogy sosem tenne semmit, ami nekem nem jó, így hát csak mosolygok, és újra átfogom a nyakát.
- Hívlak, ha megérkeztem - ígéri, s ez valamiféle végszó lehet, mert gyengéden elereszt. Ugyanott állok, amikor megfogja a bőröndjét, és az ajtó felé indul.
- Várj! - sietek utána, megragadom a kezét, amikor azt a kilincsre helyezi. Az arca meggyötört, azt hiszi, tud előttem titkolózni, vagy rejtegetni bármit is, legyen az a fátyolos tekintete, vagy csak valami apróság.
Úgy húz maga felé, mintha szüksége lenne rám ahhoz, hogy lélegezzen, felbiccentem a fejem, és az ajkaink ismét abba a kínzó helyzetbe kerülnek, hogy mindössze néhány centiméter választja el őket, míg a fejünkben végigpörögnek a "de mi lesz, ha..." és "mi lenne, ha..." gondolatok.
- Ne - ejti ki, és rögtön arrébb is tol magától. - Ne hozz kísértésbe, Mira, és ne emlékeztess rá, hogy mit hagyok itt, ha eltudok menni a csókod után - túr bele a hajába, kék szemeivel kérlelve pislog rám.
A saját fülemben hallom, ahogy levegőt veszek, majd kilép az ajtón, és csendesen becsukja maga után. Nem hagyhatom, hogy végül így váljunk el, de mire feltépem az ajtót már nincs ott, így kirontok az erkélyre, és amikor meglátom, ahogy egy kocsi felé igyekezik, elkiáltom magam.
- Ó, Rómeó! - felkapja a fejét, az arcomra őszinte mosoly ül a szememből kibuggyanó könnycsepp ellenére.
- Miért vagy te Rómeó?! - rúgja fel a bőröndjét, és drámai mozdulattal nyújtja felém az egyik karját. Mindketten nevetünk, és bár zavaros, kusza érzelmekkel egymás iránt, de végül képesek vagyunk barátokként elválni, mert igazán sosem voltunk többek, csak túl jó barátok.