2015. január 28., szerda

37.rész Tükörkép

~Mira Hemmings~

- Na ne vicceljenek!- Luke először a tányéromra pillant, majd rám, és végül a pincérre.
- Valami gond van, Uram? - az öcsém elképedten néz rám, száját szorosan zárja össze. Valahonnan ismerős ez a gesztus,
- A mennyiség, a mennyiséggel van gond - bök a saját tányérjára, ami szinte roskadozik az ételtől, majd az enyémre, amin egy kanál köret és egy eltűnő darab natúr hús van. - Miért hozott ilyen keveset neki? Azt hiszem, az ár nem ezt az adagot foglalja magába!
- Luke, fogd be! - lököm meg az asztal alatt, s halkan sziszegek mellette. - Elég ennyi.
- Külön kérés volt, hogy a kisasszony ne kapjon túl sokat - a pincér úgy néz rá, mintha egyértelmű lenne, miért ilyen kevés a vacsorám.
- Mi? - halkul el, de ez nem jelent jót. - Akkor most külön megkérem, hogy hozzon egy normális adagot a nővéremnek, ez egy macskának se lenne elég! 
- Ahogy gondolja, Mr. Hemmings - bólint aprót, s ellenkezés nélkül elhúzza előlem a tányérom.
- Ne, nem szükséges, én... - kétségbeesetten pislogok, de nem tudom befejezni a mondatot. Hazugság, hogy nem vagyok éhes, és ez elég, mert nem így van, és a gyomrom ellenem szövetkezve megkordul. 
Luke haragos tekintettel emelkedik fel mellőlem, de megragadom a kezét és visszahúzom, kérlelve nézek rá, mire hatalmasat sóhajtva visszaül mellém és a hajába túr.
- Mi a francot csinálnak veled? - morogja magának, fejét hitetlenkedve rázza és tenyerével eltakarja az arcát. - Legszívesebben odamennék, és egyenként a pofájukba borítanám a tányéruk tartalmát! - vállai megremegnek a visszafojtott dühtől, gyilkos tekintettel néz a kissé távolabbi, hosszú asztalnál vacsorázó Sethre, és a menedzsment további tagjaira. Általában nekem is ott kell ülnöm köztük, most viszont külön asztalhoz ülhettem az öcsémmel. 
- Ne rendezz jelenetet - sóhajtok fel hosszan, s egy pillanatra lehunyom a szemeim.
- Egyél - tolja felém a tányérját. Párolt zöldségek és natúr hús helyett törtkrumpli és jókora darab rántott hús néz vissza rám. 
- Megvárom a sajátom - húzom mosolyra a szám, és visszacsúsztatom neki. Továbbra is a fejét rázza, és igazából bele sem merek gondolni, mi járhat az én mindig nyugodt, kedves és vicces öcsém fejében jelenleg. 
A számban összefut a nyál, amikor a pincér leteszi elém ugyanannak az ételnek a normális adagú változatát, de valószínűleg feltűnik a többieknek, hogy a pincér kétszer ment el mellettük a tányérommal. Zöldséget szúrok a villámra, és levágok egy darab húst, az egyetlen falat megfelelne annak a felének, amit először kaptam, de az étvágyam elmegy, amikor Seth hajol az arcomhoz. Luke gyilkos tekintete találkozik az ő meglepően bájos arckifejezésével. A férfi már-már barátságosan támaszkodik a térdére, és undorítóan mosolyog rám.
- Miranda, édes, nem gondolod, hogy ez kicsit sok számodra? Megbeszéltük, hogy az edzés mellett muszáj egy kicsit diétáznod is, és úgy vélem, ez az adag túl sok a megbeszélthez képest - azt várom, mikor simít végig a fejemen, vagy puszil meg szánakozva csak azért, hogy átverje a testvérem. Viszont az öcsém hosszú idő óta először ezúttal nem kajálja be ezt a színészkedést, talán mert a saját szemével látta, hogy tegnap Seth elfelejtette megjátszani magát, amikor elé állt azzal, hogy kihagyom az edzést. Talán mert a saját fülével hallhatta, hogy a mosdóban kuporogva Seth az ajtó másik oldaláról parancsolta meg nekem, hogy menjek edzeni, mert dagadt vagyok, vagy talán mert most élőben láthatja a vacsorám csekély adagját. 
- Legalább két lépéssel húzz arrébb a testvéremtől! - úgy morog, mint egy dühös pitbull, és erre a hangra Seth meglepetten pislogva lép hátrébb. 
- Nagyon fog fájni a hasad, ha azt mindet befalod - bizonygatja továbbra is rettentő "kedvesen", mintha csak csupa jót akarna nekem. 
Mély levegőt veszek, és kicsit felé döntve a fejem újabb falat zöldséget tolok a számba.
- Tudja, hogy mennyit egyen ahhoz, hogy ez ne legyen így, nem kell aggódnod - villant rám gúnyos mosolyt Luke, mellettem az ölében pihenő kezét ökölbe szorítja. Rajtunk kívül sokan esznek még itt, hiszen ez egy drága szálloda étterme, nem rendezhet balhét, mert arról az egész világ tudni fog. 
- Ez túl sok, Mira! Nem azért dolgozom, hogy megedd ezt és aztán... - kezdi elveszíteni a fejét, és levetkőzni magáról az álruhát, amit mindenki jelenlétében fenntart, csak velem szemben vetkőzi le.
- És aztán? - pislogok ártatlanul, érzem Luke feszültségét, és ez átragad rám. Az alsó ajkam megremeg, miközben a számat elnyitom, majd idegesen a fogaim közé kapok egy darab húst, és rágni kezdem.
- Dagadt legyél - sziszegi, és talán elhiszi, hogy Luke nem hallja, de ez nem így van. Megelőzöm az öcsémet, és a tányérom olyan erővel vágom a férfi arcába, amekkorát még soha az életbe nem fejtettem ki. Egy pillanatig csönd van, teljesen csönd, mindenki abbahagyja az evést és a beszélgetést, én leszek a tekintetek középpontjában úgy, hogy nem is akarom ezt, és nem is veszem észre magam. Az agyamra sűrű, dühös köd ereszkedik, hallom a koppanást, amely azt kíséri, hogy a tányér találkozik az orrával és a homlokával, azt kívánom, bárcsak betörne az egész feje. Elrántom a tányért, és már a következő ütést mérném rá, amikor Luke felkap. A testem remeg a dühtől, kiesik a kezemből a tányér, hatalmasat csattanva hullik darabjaira a padlón, és ha nem tartana szorosan, hosszú, tökéletesen reszelt körmeimmel a férfi arcának ugranék, de Luke kirohan velem, és a mellkasához szorít. Hatalmas hibát követtem el, lehetetlen, hogy ezt valaki nem örökítette meg, már látom magam előtt az újságcikkeket. Betuszkol a liftbe, még mielőtt bömbölni kezdenék, vagy sikoltozva rohannék vissza, hogy az összes evőeszközzel Sethet üssem, amíg csak képes mozogni. Ezek helyett viszont csak állok, szorosan tart a karjaiban, egész testemben reszketve markolom meg a pólóját, és beletemetem az arcom. Beletúr a hajamba és a mellkasához préseli a fejem, az ölelése egyre szorosabb lesz, mialatt elindulunk felfelé. Képtelen vagyok nem reszketni, és valahol a földszint és a kilencedik emelet között kirobban belőlem a sírás. Nem is azért, amit tettem, vagy amit mondott rám, hanem azért, mert mindenki tudni fog róla, és a mindenki magába foglalja Niallt, Harryt, Ashtont, és Liamet is.
- Ne! - halkan suttogva hajol a fülemhez, arcát az enyémhez préseli, és a hátam kezdi simogatni. A karjaim olyan szorosan fonom Luke köré, amennyire csak tudom, jelenleg teljesen úgy érzem, rajta kívül nincs semmim. Ő az egyetlen, aki mindig is így viselkedett velem, hiszen akkor is így simogatta a hátam, amikor egy elesés miatt sírtam, vagy mert összevesztem valakivel, amikor nem nyertem meg az X-Factort, és amikor Ashton szakított velem. Pont ugyanígy szorított magához, préselte arcát az enyémhez, és kérlelt, hogy ne sírjak. - Ezt kellett tenned, és rohadtul büszke vagyok rád! - eltol magától, és kicsit megszorongat, hogy bizonygassa, valóban így van. Az arcomon viszont szüntelenül folynak le a könnyek, gyűlölöm az egészet.
1 óra múlva már némileg megnyugodva, takaróba bugyolálva kuporgok az ágyon, és felhúzott lábaimmal tartva a tányért lapátolom magamba az ételt. Egy egész adagot.
Amikor Luke telefonálásra hivatkozva kiment a szobából tudtam, hogy kaját fog hozni, ahogy azt is, hogy elintéz majd helyettem mindent odalent. Az elintézéshez az is hozzátartozik, hogy bár nem vallja be, valószínűleg hatalmas balhét rendezett a szomszédos szobában. Tenyerével a homlokát támasztva tűnődik a fotelban, néha hitetlenkedve horkant fel és rázza a fejét, majd amikor az üres tányért óvatosan az éjjeliszekrényre teszem hirtelen felpattan. Összerezzenek, levágódik mellém és a karjaiban von, az arcom piros és a szemeim duzzadtak, de ő az, aki tényleg mindenhogy látott már.
- Amikor róla panaszkodtál mindig azt hittem, hogy ez csak hiszti - beletúr a hajába, számat szomorú mosolyra húzva nézek rá, és megvonom a vállam. - Ott mondta a fülem hallatára - kezei ökölbe szorulnak, majd kihajtogatja az ujjait -, és nem verhetem be a képét!
- Nem is kell - a hajához nyúlok és eligazgatom a szőke tincseket.
- Nagyon tökös tesóm van - mosolyodik el, és felemeli a kezét. Öklözünk, majd puszit nyom az arcomra és magához ölel.
- Megint minden rólam fog szólni - rázom a fejem, és nagyot nyelek. - És bajban vagyok, ugye?
- Nem tehetik ezt veled, érted? Az nem lehetséges, hogy ne hagyjanak rendesen enni, miközben egész nap talpon vagy! Állj már ki magadért, Mira, mindig megtetted, nyisd ki a szád és szállj szembe velük!
Eltűnődök azon, hogy alig pár hónapja azért vitt el a farmra, hogy ez megváltozzon, hogy ne legyek ilyen, most pedig visszasírja azt a kibírhatatlan énem. Persze, tudom, az ő célja csak annyi volt, hogy vele ne viselkedjek úgy, ahogy tettem. Aprót bólintok, fejem a térdeimre hajtva gondolkozok, Liam felhívott, amikor már aludtam, és beszéltünk néhány szót, lenémította a telefonját a koncert ideje alatt, és amikor elaludt elfelejtette visszaállítani. Elmeséltem neki, hogy itt van Luke, de azt nem mondtam, hogy konkrétan miért jött el hozzám két turnéállomás között.
Tudom, hogy kérdezősködni fog, ha ez megjelenik. Tudni akarja majd, miért tettem, mit mondott Seth, és még nem tudom, mit fogok hazudni neki.
Addig, míg Luke mellettem van senki nem mond semmit, és az edzőm se látom többé a nap folyamán. Kimarad egy újabb edzés, helyette viszont a színpadon olyan intenzitással mozgok, amivel simán ledolgozom a megevett ebédem. Vigyorgok, nevetek, mintha semmi bajom nem lenne, táncolok, dobálom a hajam és mindent kihozok magamból, amit csak tudok. A koncert végén, amikor visszakiabálnak rántom magammal a testvérem is, és a telefonok világításának tengerének szélén ülve közösen éneklünk el két dalt, egyik a Lights, a másik pedig a Long Way Home. Az első dal az én igazán berobbanó első slágerem, viszont a 5SOS daloknak valami különleges hatása van rám. Előhozzák bennem azt az érzést, hogy én is közéjük akarok tartozni, ezt a stílust játszani, élő zenével a hátam mögött akarok énekelni. És a dal soraiban akaratlanul is magamat és Liamet képzelem bele, majd a végeztével az üvöltés mindennél hangosabb lesz. Mosolyogva nézek a testvéremre, és őszinte, ki nem mondott büszkeséggel néz vissza rám. Ezt ketten csináltuk, megragadom a kezét és szorosan átölelem, majd ketten elhagyjuk a színpadot. A mosolyom egészen addig levakarhatatlan, mígnem újra búcsúznunk kell. A karjaiba bújva elfog valami rettegés, rettegés attól, hogy elmegy, és minden olyan lesz majd, ahogy tegnap volt addig, míg nem bukkant fel. Ebben a másfél napban megvédett, de ha 30 perc múlva elmegy, ki fogja majd árgus tekintettel nézni a közelembe lépő emberek minden mozdulatát? De nem szólok semmit, mert ellenben velem, ő kiélvezi a turnéjuk minden percét, és egyszerűen nem tehetem meg vele, hogy mindig, amikor van valami bajom, akkor idejöjjön, és kimaradjon mindenből, amit a srácokkal megtehet. Mosolyogva figyelem bentről, hogy a magángép elmegy vele, ugyanakkor a gyomrom összeugrik a szigorú utasításra, amit azután kapok.
- Miért kellett jelenetet rendezned az étteremben? - kérdezi már az autóban ülve Christian, a turnémenedzser.
- Nem volt szándékos - öltöm fel a makacs hangszínem, fejemet felbiccentve nézek rá. - Seth egy rohadék, hónapok óta csak tűrök, és alig eszek valamit. Nem tudom, miért olyan fontos nektek, hogy egy pálcika legyek, de valamit rohadtul rosszul gondoltok, mert az éheztetés a 21. században már nem szokás! Megérdemelte azt a tányért a pofájába, különben talán Luke rendezett volna balhét, nem én!
- Igazad van - bólint aprót, de nem ad nekem tökéletesen igazad. - Jobban fogok figyelni arra, mennyi ételt kapsz, és Sethre is. Viszont ő a legjobb személyi edző, és nagyon örülhetsz neki, hogy hajlandó veled dolgozni azok után is, ahogy viselkedtél, és viselkedsz vele, és a kis kiruccanásod alatt teljesen semmibe vetted a munkáját.
- A munkáját? Ez az én testem! - nevetek fel gúnyosan, egy határozott mozdulattal hátralököm a hajam. - Köszönöm, nem vágyom a legjobbra. Nem bírom elviselni, és ő sem engem, új edzőt akarok!
- Ez jelenleg nem megvalósítható - jelenti ki, és ezzel lezárja a beszélgetést. Semmit nem mond a koncerttel kapcsolatban, most sem, ahogy soha. Elfelejthetem azt a dicsőítést és büszkeséget az emberek szemében, amit az elején kaptam, csak azt képesek megjegyezni, ha valamit nem jól csinálok.
Kivételesen nem vagyok annyira nyűgös és fáradt, amikor visszaérünk a szállodába szerencsére mindenki békén hagy, most nem indulunk tovább, hiszen holnap is lesz még itt egy koncert. Bár az idő eléggé előrehaladott, mégis megpróbálom elérni Liamet. Egészen hozzászoktunk már ahhoz, hogy olyankor beszélünk, amikor az egyikünk már alszik, de ez jobb, mint a semmi.
- Cica! - hangja álmoskás, mégis némileg élénk, amikor beleszól. Elmosolyodva dőlök el az ágyon, mint egy szalmazsák.
- Szia - motyogom halkan, mosolyogva. - Ne haragudj, hogy felébresztettelek.
- Semmi baj, vártam, hogy beszéljünk - válaszol, s néhány másodpercig azt várom, hogy felhozza a reggel történt eseményeket. Néhány internetes portálra máris kerültek ki képek, és jelentek meg lehetetlenül összetákolt netes cikkek. De nem teszi, talán ő még nem is tud róla. - Milyen volt a mai koncert? Luke már elment?
- Fantasztikus, énekeltünk együtt - számolok be róla, közben akaratlanul is egyre többet kezdek mosolyogni. Jó hallani a hangját, annyira hiányzott már. - Igen, nem olyan rég jöttünk vissza a szállodába, elment a magángépükkel.
- És milyen napotok volt? - érdeklődik tovább. Nem csak udvariasságból teszi, hanem mert valóban érdekli.
- Történt valami, ami mindkettőnket eléggé... kiborított, de egyébként jó, tényleg. Jó volt egy kicsit vele is lenni, beszélgetni, elég sok minden tört felszínre most, szóval...
- Mi történt? - szakít félbe. Kár volt megemlítenem, egyből ráharapott.
- Semmi különös, én csak... csináltam valamit, ami nem fog visszhang nélkül maradni - vallom be halkan, s piszkálni kezdem a hajvégeim.
- Mit csináltál, Cica? - kérdezi kissé idegesen, fojtottan. Talán azt is elhinné, ha azt mondanám, embert öltem.
- Én... kiborított az edzőm, ezért lent az étteremben az arcába nyomtam az ebédem. Ha Luke nincs ott, azt hiszem, mást is csináltam volna vele - az ajkamat harapdálom, néhány másodpercig csend áll be köztünk. Iszonyat büszke lehetnék magamra, mert elmondtam neki ezt. Majd a csendet hirtelen megtöri a nevetése, komolyan, hangos, és igazi nevetés.
- Hűha! Mit tett ellened? - kérdezi viccelődve. Ő nem tud semmiről, nem tudja, hogy Seth miket mond nekem, erről kivételesen nem panaszkodok neki, és azt hiszem, másról sem igazán. Niall a lelki szemetesládám, és Luke.
- Túl sok mindent - morgom, melyre válaszul macskanyávogáshoz hasonló hangot ad ki. Sosem fog erről leszokni, de bosszantás helyett csak megnevettet. - De mindegy, igazán nem fontos - jelentem ki könnyedén, mintha valóban nem lenne fontos. - És neked milyen napod volt?
- Mhm, egy műsorban voltunk délelőtt, aztán hangpróbán, és jött a koncert - figyelmesen hallgatom, lehunyom a szemem, és a fülemhez szorítom a telefont. Bárcsak már nem csak így kellene közel érezni őt magamhoz, bárcsak itt lenne, és valóban a fülembe motyogna, átölelné a derekam és szorosan összebújnánk. Luke itt volt, de azért az még sem olyan, mintha Liam lenne mellettem, az egyetlen közös bennük, hogy mindketten tudnak iszonyúan bosszantani, de a szeretetem irántuk valami egészen más, Liam olyanokat vált ki belőlem, ami megijeszt. Megijeszt, mert talán még Ashtonnal szemben sem éreztem.

~Liam Payne~

Ledobom magam a színpad szélére, arcomat a tenyerembe temetve veszek mély levegőt. A fejem zsong, a hangok nem jönnek ki, és rettentő rossz kedvvel ébredtem, legszívesebben minden közelemben lévő embert képes lennék megfojtani, ha hozzám szól.
Niall huppan le mellém, csak annyira nézek fel, hogy a szemeimmel végigjárjam az üres stadiont. Másfél hetet kell még kihúznom, aztán Mira egy kicsit az enyém lesz, és majd akkor feltöltődök. Az újságok jelenleg azt az esetet boncolgatják, amiről ő is beszámolt nekem, és előjött az, hogy mostanság sokat fogyott, ami miatt én is aggódok, de ő nem mondja nekem, hogy lenne bármi baj is, így azt hiszem, nagyon nincs mitől tartanom.
- Elmehetnél hozzá - szólal meg Niall, mintha csak a gondolataimban olvasna. - A következő koncert 3 nap múlva lesz, ha este felülsz a repülőre, akkor viszonylag sok időt tölthetsz vele.
- Ez nem így megy - motyogom. Ha ilyen könnyű lenne, akkor minden helyszín közt tennék egy kis kiugrót Mirához.
- Szüksége van rád - böki ki erőltetetten, mire felkapom a fejem. Az arcán vívódást látok, megrázza a fejét és beletúr a hajába. - Csak nem mondja ki.
- Te miről beszélsz? - nézek rá már normálisan, a hangom észrevehetően mélyül.
- Csak... egy kicsit fáradt, és nyűgös, és neked is hiányzik, szerintem mindenki megérti, ha elmész egy kicsit hozzá - idegesen vakargatja a karját. Legszívesebben letámadnám, hogy mondjon el mindent, amiről ő tud, és én nem, de a féltékenység fellobbanásának szikráját lenyelve végül csendben maradok. Tisztelnem kell, hogy ő Mira legjobb barátja, és ha én elmondanék valamit a legjobb barátomnak, amiről nem akarnám, hogy ő tudjon, valószínűleg iszonyúan kiakadnék, ha az csak úgy elmondaná. Tudni akarom, és belülről elkezd marni a gondolat, hogy talán van valami, amiről nem tudok, de nem kérdezek semmit, csak aprót bólintok.
A spontán döntések hozója sosem én voltam, mégis életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy bár nagyon fáradt vagyok, kiharcolom, hogy a koncert után 2 testőr kíséretében repülőre üljek. Olyan izgatottság lesz úrrá rajtam, mint egy 5 éves gyereknek valami fontos esemény előtt, vagy ha az életemhez kellene példát találni, akkor mint egy rajongónak a koncert előtt. Legszívesebben tombolnék, ordítanék, és amikor meglátnám, akkor felborítanám örömömben, valami oknál fogva mégis elalszok, ami talán nem is baj. A repülő zötykölődésére ébredek, és amikor kinyitom a szemeim egy nagyobb rázkódás után az ablakon kipillantva már a beton kifutópályát pillantom meg. Itt vagyok, és Mira is valahol itt van ezen a városon belül, hamarosan újra együtt leszünk.
Arcomról levakarhatatlan a vigyor, és mivel az érkezésemről senki nem tud, nem várnak rajongók az előtérben. A 2 testőrrel a nyomomban biztonságban kijutok a kocsihoz, amely a barátnőmhöz fog vinni. Mira menedzsere küldte értem, az egyetlen személy, akinek Paul szólt az érkezésemről.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Christian vagyok! - nyújtja felém a kezét, amit kissé megszorítva mutatkozok be. - Mira épp az edzőteremben van, de gondolom nincs kedved várni, szóval menj csak be nyugodtan.
Bólintok, és igyekszek nem őrülten vigyorogni. Végigmegyek a folyosón, amely az öltözőkhöz vezet, majd mielőtt belépnék megállok, és hátamat a falnak döntve mély levegőt veszek. Valószínűleg nincs mitől tartanom, és igazából nem is tartok semmitől, csak muszáj megnyugodnom, hogy olyan higgadtnak és értelmesnek tűnjek, amilyen a beszélgetéseinkkor vagyok. Pötyögök egy sms-t Paulnak, hogy megérkeztem, és Niallnek is írok, majd a telefonom a farzsebembe csúsztatva kinyitom az ajtót, de rögtön megtorpanok. Hangosan szól valami dubstep zene, amelyet túlordít egy férfi. Az agyamban kutatni kezdek, mire leesik, hogy Mira a személyi edzője arcába vágta bele a tányérját, ez lehet az a férfi. Akármennyire is menni akarok, megállok, és figyelmesen fülelek.
- Egyre lassabb vagy, gyerünk fuss tovább, különben örökké ilyen dagadt maradsz! - az arcomra először kiül az elképedés, lábaim földbe gyökereznek. Előveszem a telefonom, és elindítom rajta a hangfelvevőt, ha esetleg szükség lesz bizonyítékra. A kezeim ökölbe szorulnak, de nem mozdulok, csendben maradok, és egy ideig ott is csend van, csak a zene üvölt, és hallom, hogy Mira apró lábainak találkozását a futógéppel.
- Nem bírom már - pihegi fáradtan, a tarkómon égnek merednek a szőrszálak a hangjától. 2 érzést vált ki belőlem, az egyik azt hiszem, teljesen világos mindenki számára, a másik a düh, mert szinte könyörögve mondja ezt.
- Ez semmi nem volt! Gyerünk tovább, nincs leállás, és örülj neki, hogy csak ennyit kell csinálnod azok után, hogy az újságokba került a kis incidensünk! - nem értem, miért üvölt vele, de a kezeim akaratlanul is ökölbe szorulnak. Senki nem beszélhet így vele, főleg nem egy ilyen seggfej. - Másfél hét múlva találkozol a kis szerelmeddel, és még mindig úgy nézel ki, mintha semmit nem csináltál volna eddig semmit, ugyanolyan kövér vagy! Undorodni fog tőled!
Még mindig nem rontok be, de az idegeim lassan pattanásig feszülnek. Hallom a barátnőm csípős válaszát, és a szám kissé megrándul a büszkeségtől, ahogy azon a dühös kismacska hangján odaszúr valamit.
- Nézz csak magadra, lehet, hogy mindenki az egekig magasztal, de ezt kicsit sem érdemled meg, mert lehet, hogy tudsz egy kicsit énekelgetni, és újabban egy nyálas fiúbanda hátán kapaszkodsz fel, de nézz csak magadra! Ha akarnál, sem fogsz úgy kinézni, mint egy modell, hiszen csak rád kell nézni, vastagok a combjaid, széles a csípőd, átlépsz minden határértéket, és ezerszer kövérebb vagy, mint bármelyik énekesnő! Egy lusta dög vagy, összezabálsz mindent, és csak hisztizel, ha az edzéseken kiköpöd a tüdőd 3 kilométer futástól, de még te vagy felháborodva! Hiába cipelt el az öcséd egy farmra, egy cseppet sem változtál meg, ugyanaz a kis elkényeztetett csitri vagy, aki mindig is voltál!
Ennyi. Szinte fizikailag érzem, hogy az agyamban elpattan valami, az a valami, ami az első meghallott mondat óta visszatartott attól, hogy berontsak a konditerembe. Gondolkodás nélkül kapom el a férfi atlétáját, és egy határozott mozdulattál átlököm a fél termen. Meglepetten pislog, de mielőtt észhez térne újra előtte vagyok, és valósággal felkenem a falra. Sosem keveredtem verekedésbe, gyerekkoromban mindig én voltam az, aki így járt, akit jól elpáholtak, és emiatt kezdtem bokszolni, bár sosem verekedtem élesben senkivel. A tanult ütések most mégis rettentő jól jönnek, az öklömet gondolkodás nélkül lendítem és állon vágom, és rohadt nehéz megállni egy ütésnél, mert ezerszer többet érdemelne. Nem engedem el, a falhoz szorítom, és legszívesebben megfojtanám, de tudom, hogy ezt nem tehetem, viszont minimális elégedettség tölt el vérző alsó ajka láttán.  A fejem forrónak érzem, és egyszerűen elfelejtkezek róla, hogy Mira lát engem, a férfi arcába hajolva kezdek üvölteni hangosabban annál, ahogy ő tette a barátnőmmel.
- Férfi létedre hogy mersz így beszélni egy nővel? Hogy mered sértegetni őt, és ilyeneket mondani neki?! Hogy mered felemelni a hangod a barátnőmmel szemben, te szararcú?! Darabokra szedlek, ha még egyszer a közelébe mész! - sajog az öklöm azért, hogy addig üssem amíg csak mozog, és képes kinyitni a száját, de egy könnyű test az enyémhez csapódik, és aprósága ellenére megragadja a karom, mielőtt újabb ütést mérnék rá. Ezzel kizökkent, undorodva lököm el magam tőle és hagyom, hogy talpra essen. Mira visszafogja a karom, habár nem értem, miért teszi, de ennek ellenére már halkan, ám annál fenyegetőbben morogva hajolok bele az edzője képébe.
- Felfogtad amit mondtam? Mert ha nem, beleverek a fejedbe minden egyes szót, te seggfej!
- Liam - elfordulok, mert ha nem teszem, megragadom a torkát, miközben bólogat. Rettentő érdekes, hogy már közel sem akkora a pofája, mint korábban. Magamhoz szorítom a lányt, aki hatalmas szemekkel bámul rám, elemelem a földtől és kirontok vele, az ajtót bevágom mögöttünk úgy, hogy a csattanás visszhangot ver az épületben.
- Miért nem mondtad ezt el nekem? - a hangom dühös, és ideges, de ezzel ellentétben az arcát simogatom, és magamhoz szorítom. - Mégis hányszor beszélt így veled?
- Sokszor - motyogja sírós hangon, a testem megremeg a dühtől. Kicsit eltolom magamtól, felbiccentem a fejét, és kutakodva nézem az arcát. Kipirult, szőke haja egy szoros copfban lóg alá, melyből az apróbb tincsek kibomlottak, izzadt, és az arca könnyektől nedves.
- Szétverem - morgom, de szorítása erősödik, és a karjaim közé fúrja magát. - Muszáj innen elmennünk!
Aprókat bólint, átölelem, és elindulunk a folyosón, de amikor a korábban bemutatkozott Christian csörtet felénk minden újra kibukik belőlem.
- Mira! Mi történt? Szóltak, hogy kiabálást hallanak a konditeremből.
- A közelébe ne merje engedni azt az embert többé, különben egy rohadt súlyzóval tömöm be a pofáját! - nem tudok nem kiabálni, ami miatt halkan motyogva kérlel.
- Mégis mi történt?
Eszembe jut a telefonom, a hangfelvétel, amit még nem állítottam le, de most megteszem. Haragtól eltorzuló arccal mutatom meg, és a menedzser arcára hitetlenkedés ül ki.
- Miért nem szóltál? - néz a barátnőmre, aki az arcát elrejtve ölel át, ám most felemeli a fejét. Dacos kis ajkait szorosan préseli egymáshoz, majd remegő hangon, de önmagát nem meghazudtolva, flegmázva szól a férfihez.
- Szóltam! Szóltam, és azt mondtad, ez nem lehetséges!
- Most lehetséges lesz! - szólalok meg dühöngve, szorosan fogom őt magamhoz. - Ha még egyszer akár csak egyetlen pillanatra is ránéz, én... - a kezem ökölbe szorul, de félbeszakítanak.
- Ez nem fog előfordulni. Menj vissza a szállodába, Mira, szabad vagy ma este.
- Mi van a próbával, és az interjúval? - szemei hitetlenkedve nyílnak el, elképedve néz a férfire.
- Szabad vagy, a próba nem fontos, az interjút majd megcsinálják holnap. Menjetek vissza, egyél valamit, és pihend ki magad - Mira arcán még mindig kétkedés, és meglepettség ül, majd aprót bólint. - Kint vár titeket az autó, amivel Liam jött.
- A ruháim, mindenem az öltözőben van - pillant rám, mielőtt kilépnénk. Legszívesebben azt mondanám, nem érdekes, de nincs nála se telefon, se pénztárca, az apró kis rövidnadrágja és az atlétája is izzadt, így hát megfogom a kezét, és visszamegyünk a konditeremhez. Úgy állok az öltöző ajtaja előtt, mint a Buckhingham Palota előtt az őrök, de velük ellentétben azt hiszem, az én tartásom fenyegető, az arcom rángatózik.
Pillantásom végigfut rajta, szűk nadrágján, nyitott magassarkú cipőbe bújtatott csinos lábfején, strasszos pólóján, és a fölötte viselt piros műbőrdzsekin.  A haját kibontotta, a combjai tökéletesek, a dereka karcsú, a hasa puha, a kezem alatt mégis érzem, hogy izmos. Nem bírom tovább, finoman a falnak döntve csókolom meg, a dühöm egészen máshogy eresztem ki ezúttal. Minden, amit az a szemét mondott neki nem több hazugságnál, mert Mira gyönyörűbb az összes létező élőlénynél, és a bennem túltengő indulatok ellenére ezer meg ezer újabb érzelem rohamoz meg attól, hogy formás kis szája az enyémért kapkod. Nem tudom, lehetséges-e elfelejteni valaki csókját, de minden eltelt hét után ez az egész egyre jobb lesz. A díjátadó óta eltelt hetek alatt sírt miattam, vitatkoztunk, mindenfélét vágtunk egymás fejéhez, üvöltöztünk egymással, majd kibékültünk, és habár az esti kis nyugodt beszélgetéseink során néha összeszólalkoztunk, mégis mellette, vagy tulajdonképpen több száz kilométer messze tőle érzem igazán, hogy élek. Hogy az életem nem unalmas, mert a munkám ellenére még lehetne az, beleunhatnék, de ő mindig hoz bele valami újat. Végigcirógatom az arcát, homlokom az övének döntöm míg elhúzódunk egymástól, napszemüvegének világos lencséje mögött azt hiszem, az én pillantásom tükörképét vélem felfedezni. 




Drága Laurámnak köszönöm a segítséget!❤

2015. január 23., péntek

36.rész A háttérben

Sziasztok! :)
Rögtön a közepébe vágva azzal kezdeném, hogy miért nem időben hoztam a részt. 
Tegnap egész nap valami probléma volt a kollégium wifijével, természetesen nekem nem volt mobilnetem, és hiába mentem el a bevásárlóközpontba, hátha sikerül ingyen wifit találnom, nem sikerült. Aki követ ask.fm-en tudja, hogy üzentem a barátnőmtől, hogy sajnos késni fogok a résszel. 
Ne haragudjatok, tényleg igyekeztem találni wifit, de nem jött össze. :(
Remélem, mindenki jó hetet tudhat a háta mögött, és jól sikerült a félévitek! 
Jó olvasást!
Nessa. xx 


Minden egy újságcikkel kezdődik arról, hogy Liam többször is nyilvánosan mutatkozott velem, és érzelmes búcsút vettünk, na és persze csókolóztunk, még pedig a fotósok szeme láttára. Majd egy másikkal, amin egy Niallel elkapott kép szerepel a címlapon, és elindul az az elmélet, hogy egyszerre két vasat tartok a tűzbe. A végső változat pedig, hogy Niallel azért mutatkozok így, és azért beszélünk egymásról annyit, mert a menedzsment kitalálta, hogy tegyünk úgy, mintha szerelmesek lennénk, elvégre egy ideje nem hallottak rólunk semmilyen szaftos pletykát, s míg ez folyamatban volt, addig Liammel egymásba szerettünk.
Az egyetlen kérdés, amit javasolnék feltenni, az az, hogy vajon honnan szülnek az emberek ilyen részletesen kitalált történeteket néhány fénykép alapján?
A dolog addig fajul, mígnem először Niall mondja ki világosan, hogy az ég világon semmi nincs köztünk azon kívül, hogy a testvéreként szeret engem. Csakhogy ez nem jelent semmit, mert vele ellentétben én nem nyilatkozhatok, és ez olyan, mintha cáfolnám amit mond. Néhány hétig megy ez, többszöri telefonos vita, és nem beszélés után egy élő műsorban pattan el benne valami.
Szemeim duzzadtak, nem is fáradt vagyok, hanem kimerült, és az izmaim fájnak. Az ember azt gondolná, egy idő után megszokja a test a rendszeres, megerőltető mozgást, de én még mindig izomlázzal küzdök, vagy nem is tudom, minek kellene neveznem azt, hogy lassan leesnek a végtagjaim. Seth nem fogja vissza magát, az edzésterve egyre fárasztóbb, és egyre durvább dolgokat vág a fejemhez közben, majd a vacsorám láttán sokszor néha sírva fakadnék. Utazok egyik országból a másikba, próbálok, edzek, koncerteket adok, és mindeközben soha nem kapok egy olyan mennyiségű tányér ételt, amitől talán jól is lakhatnék. És vigyorogjak, tegyem boldoggá az embereket, ne legyek seggfej a körülöttem dolgozókkal.
Ölni tudnék, amiért az éjszaka közepén hív valaki, ugyanakkor álmos dühöngésem közepette megfordul a fejemben, hogy talán Niall az, és akkor tudnánk végre kicsit hosszasabban is beszélgetni, nem kellene leráznom, vagy talán Liam, hogy megbeszéljük a legutóbbi vitánkat, ami 3 napja volt, és azóta nem kerestük egymást. Minden porcikámban érzem a hiányát, azt a hiányt, ami még annál is rosszabb, amit alapvetően érzek. 3 napja nem hallottam a hangját se, nem mondta dühösen, hogy fogjam be, és én se vágtam semmit a fejéhez. A veszekedéseink nem változtak annak ellenére, hogy több ezer kilométer távolság van köztünk. Ha felemeli a hangját, én is megteszem, ha durván szólok hozzá, visszavág, és előhozza a cinikus hanglejtését, provokál, amivel még jobban feldühít. És mindennek ellenére azt érzem, hogy szeretem, vágjak a fejéhez akármit, vagy mondja azt nekem, mennyire idióta picsaként viselkedek, akkor is szeretem, mert később mindig felhív, és eszméletlen édesen kér bocsánatot. És a bocsánatkérések ellenére is szeretem, talán mert foglalkozik velem, és azzal is, hogy mit írnak kettőnkről. Nem kellene, de a legapróbb dolgoktól fogva egyszerűen mindennel foglalkozik, és újabban Ashtont is jó párszor szóba hozza. 3 nappal ezelőtt Niall füle hallatára vágta a fejemhez skype-on keresztül, hogy mindez azért van, mert annyira imádjuk egymást, félreérthetően viselkedünk, és talán nem is akkora hazugság, amit írnak rólunk. Talán csak szórakozok vele, és Niall is hülyére veszi. Hiába tomboltam a saját szobámban, nem foglalkozott velem, a beszélgetés vége pedig az lett, hogy lecsaptam a laptopom tetejét, míg ő dühöngve hívott vissza. Végül valaki elszedte tőle a telefonját, Niall szerint Zayn volt, azóta pedig nem beszéltünk. Megdöbbentő. hogy egy idő után az újságban leírt baromságoknak kezd hinni ahelyett, hogy gondolkozna egy kicsit, hiszen tudja, hogy hülyeségeket beszél, ő is pontosan tudja, hogy nekem van igazam, csak néha elborul az agya. Azt már kitapasztaltam, hogy iszonyatosan féltékeny tud lenni.
De nem ő hív, nem is Niall az, még csak nem is Luke, a hívónak egyáltalán semmi köze a One Directionhöz. Az anyukám az.
- Igen? - szólalok meg, a hangom kissé rekedt, és álmos. Megköszörülöm a torkom, és dörzsölgetni kezdem a szemeim. Anya vagy elfelejtette, hogy létezik időeltolódás, vagy azért hív, mert történt valami, ami fontosabb annál, hogy én kiütöttem magam.
- Kapcsold be a tévét most azonnal! - a hangja nem haragos, így azt elvetem, hogy 1 órás monológot hallgathatok majd végig tőle az éjszaka közepén arról, hogy már megint mit műveltem.
- Anya, nekem itt nem jönnek be az otthoni csatornák - nyöszörgöm fáradtan, a nagyképernyős tévé fénye elvakít, összeszűkült szemekkel kapcsolok a csatornára, melyre anyukám navigál. A szám elnyílik, a kezemből kis híján kiesik a telefon, ahogy megpillantom őt a képernyőn. Legyűröm a pillanatnyi vakságot, és nagyra nyílt szemekkel bámulom, a takarót feljebb húzom magamon, lábaim átölelve meredek a tévére. Az arca kipirult, dühös, a hajába folyamatosan beletúr, miközben a kezével gesztikulálva, az átlagnál hangosabban beszélve nyomatékosítja, hogy márpedig én az ő barátnője vagyok, Niallel nincs semmi köztünk, és ne terjesszenek semmilyen hülye pletykát rólunk. Nem tudom beazonosítani, hogy hol vannak pontosan, mert az biztos, hogy nem stúdióban, mögötte járkálnak az emberek, a távolból még sikoltozás is hallatszik, és zakót visel. Mögötte feltűnik Louis, és karon ragadja, de rángatás helyett csak húzni kezdi, és valamit motyog a fülébe. A pillantása kemény marad, a kérdések tovább záporoznak rá arról, hogyan szerettünk egymásba, mi történik köztünk, miért nem jelenünk meg többször együtt, és én miért nem szóltam még bele ebbe, ha megtette Niall, és most már ő is.
- Talán mert a fél világ van köztünk? - horkant fel cinikusan, szemöldöke ezzel együtt lendül felfelé. Már rájöttem, hogy igazából nagyon sokszor ezzel álcázza a valódi arckifejezését. - Azt pedig, hogy miért nem szólt eddig bele, egyedül a menedzsmentje mondhatja meg.
Hátat fordít, és Louis oldalán, egyre inkább dühösen hadonászva caplat el, de a hangját már nem hallom. Képtelen vagyok felidézni a szavait, talán ő sem tudja, hogy miről beszélt, de a kordonba kapaszkodva olyan hevesen bizonygatta, hogy én az övé vagyok, ahogy eddig még soha, senki más nem tette.
- Mira? - kábulatomból anya hangja szakít ki, elhúzott nyüszítéssel dőlök el az ágyon, lábaim felhúzva gömbölyödök össze.
- Mit csináljak? - nyögöm artikulálatlanul a párnámba. Anya csak nevet a szánalmamon, és lehet, hogy nekem is ezt kellene tennem, ehelyett inkább sírni akarok.
- Édes ez a fiú - közli velem kissé álmodozó hangon, melyre válaszul csak nyögök egyet.
- Egy seggfej - motyogom az orrom alatt, kikapcsolom a tévét, és a nyakamig húzom a takarót.
- Mira! - szól rám kissé élesebben, párnámat átölelve sokkal halkabban szólalok meg újra.
- De Luke is az, és őt is szeretem - elvigyorodva halkan kuncogni kezdek. Az anyukám nem értékeli annyira a hasonlataimat, mint kellene, de mivel tulajdonképpen nem mondok csúnyát, nem szid le.
Annak ellenére, hogy viszonylag keveset beszélünk anyával, tudom, hogy nyomon követi az életem, mert mindig tud mindenről, ugyanúgy leszid, ha hülyeséget csinálok, és segít, ha szükségem van rá.
- Szerintem ezt veheted bocsánatkérésnek tőle - hangja mosolygós, ezzel a mondatával arra utal, hogy ideje 3 nap után engedni a makacsságomon, és felhívni Liamet. Kissé gubancos tincseim kisöpröm az arcomból, igazat adok neki, mégis miután még beszélünk néhány mondatot, majd letesszük, nagyon nehéz rányomnom Liam nevére.
- Miért nem alszol, Cica? - elmosolyodok a hangjára, akárhol is van, már nem ideges.
- Láttalak - motyogom halkan, felhúzom a nyakamig a takaróm és azon töröm a fejem, mit kellene mondanom neki. - Én...
- Nézd, Mira, sajnálom amiket mondtam neked, nem gondoltam komolyan. Elegem van már ebből a rengeteg hülyeségből, ideges voltam, elszállt az agyam és egy hatalmas baromságon vesztem össze veled. Ne haragudj!
Néhány másodpercig csendben maradok, hallom, hogy valakinek feszülten odaszúrja, hogy húzzon el, az arcomon pedig mosoly árad szét.
- Nem haragszom - motyogom halkan. - De remélem, nem akarod elhinni azt a sok hülyeséget. Liam, Niall és én tényleg csak barátok vagyunk, és nem akarom, hogy ez gondot jelentsen.
- Nem, tudom, hogy nincs köztetek semmi, csak nem gondolkodtam. Nem gond, tényleg, Niall a barátod, és az enyém is, hülyeséget mondtam - látom magam előtt, ahogy beletúr a hajába, majd leejti maga mellé a kezét. - Hiányoztál.
- Te is nekem, Liam - az ajkamba harapok, nem épp aktuális ezt múltidőben mondani. - Csak a fél adást láttam, mi történt az elején?
- Miért tévézel az éjszaka közepén? - nem fair, hogy kérdésre kérdéssel felel, de többre jutok, ha válaszolok neki, mert nem hagyná annyiban.
- Aludtam, anya hívott fel, hogy kapcsoljam be a tévét, szerinte édes vagy - magyarázom, majd újra felteszem a kérdést. - Szóval, mi történt?
- Az anyukád szerint édes vagyok? - a hangjába huncutság vegyül, és még mindig nem válaszol a kérdésemre.
- Én meg mondtam neki, hogy egy seggfej vagy. Válaszolj már! - azt elfelejtem természetesen megemlíteni, amit utána mondtam, helyette viszont halkan nevetni kezdek. - Hol vagy egyáltalán?
- Valami rendezvényen, fogalmam sincs - nevetve rázom meg a fejem, egy kicsit nevetséges, hogy nem tudja min vesz részt. - Csak felhúztak a hülye kérdéseikkel, lerohanták Niallt azzal, hogy mi van köztetek, holott mindenki tudja, hogy velem jöttél legutóbb a szállodába, és én csókoltalak meg a reptéren, ez nem elég bizonyíték? Szóval, nyomatékosítottam, hogy márpedig te az én barátnőm vagy, és nagyon remélem, hogy fel is fogták.
- Sajnálom, hogy hagytam ezt eddig fajulni - nyelek nagyot, ujjaim közt gyűrögetni kezdem a párnám sarkát. - Kellett volna csinálnom valamit a menedzsment tiltása ellenére, sok mindent megelőzhettem volna.
- Akkor is pletykálnának, de remélhetőleg pár hét, és lenyugszanak, nem lesz akkora szenzáció, hogy a barátnőm vagy - a háttérből egyre hangosabban hallom a beszédfoszlányokat, hagynom kellene, hiszen nyilvánvalóan programja van, és nem velem akar cseverészni. - Csak azt ne hagyd, hogy kötélen rángassanak.
Nagyot nyelek, hiszen pontosan ezt hagyom, ezt teszik velem, marionett bábuként ugráltatnak egyik helyről a másikra, és csak azt tudom tenni, amit a madzag, jelen esetben a menedzsment enged.
- Igyekszem - válaszolok, s ezzel együtt elnyomok egy ásítást. - Elküldenéd majd a turnétok teljes listáját?
- Cica, bármikor megnézheted a neten - neveti el magát.
- Holnap megnézem, és elkezdem számolni a napokat.
- Jól van - nevet fel hangosabban, hangja meleg, szeretetteljes, és a tarkómon égnek merednek az apró hajszálak. - Most már aludj, Cica.
- Érezd jól magad - köszönnék el, de bosszankodva közbevág.
- Ez egy katasztrófa, a harmadik sztárt látom kiborulni, durvák az sajtósok - motyogja halkabban. - Jó éjszakát, Mira!
- Vigyázz magadra - suttogom, és halk válasza után még néhány másodpercig szorítom a fülemhez a telefonom.
3 nap, és 3 mondattal áthidaltuk a problémát, meg egy élő adásban történt kifakadással. Egy részem boldog, mert olyan, mintha sosem vitatkoztunk volna, a másik, a nagyobb és negatívabb viszont siránkozni kezd azon, hogy milyen soká fogunk újra találkozni, és mennyi minden történhet még addig.
A napok lassan, ugyanúgy telnek, fel a repülőre, le a repülőről, a szálloda elfoglalása után edzés, majd másnap a stadion vagy aréna bejárása, interjúk, tv műsorokban való szereplések, próbák, edzés, mely után egy újabb lábnyommal a lelkemen koncert. Szabad perceimben próbálom elérni a srácokat, ami gyakran sikertelen, de Luke mindig megtalál.
- Fáradt vagyok - telefonom a fülemhez fogva guggolok a wc deszka tetején, öklömet a számhoz szorítva akadályozom meg, hogy, sírva fakadjak. Végtagjaim remegnek, és éhes is vagyok, de perceken belül újra a futópadon kell állnom. Luke csak rosszkor, vagy talán ellenkezőleg, jókor próbált elérni. - Nem tudom, meddig bírom még ezt a hajtást.
- Nem egyszer csináltad már végig, Mira, szedd össze magad. Tudom, hogy fáradt vagy, de korábban is turnéztál már, és Ashton sem volt mindig melletted. Ne eressz le, mert hiányzik neked Liam - félig igaza van, félig nem. A legnagyobb probléma nem az, hogy hiányzik Liam, hanem hogy a nap 24 órájában éhes vagyok, de nincs annyi időm, hogy amikor nem látják bekapjak pár falat ételt, netán megegyek egy almát. Régen élveztem a turnézást, most nem. Van kb 3 óra, amikor valóban élvezem, amikor valóban a turnéról és rólam szól minden, és ez a koncert, a nap többi részében egyre inkább előjön a makacs, hisztis Mira, ezzel fedem azt a kimerült lényt, aki jelenleg vagyok. Az egésznek talán annyi köze van Liamhez, hogy most minden rólunk szól az újságokban, de legalább már Niallt kihagyják a cikkekből. De ezeket nem mondom el az öcsémnek, jobb, ha csak azt hiszi, Liam hiánya miatt vagyok mostanság ilyen.
Kopognak, és Seth hangját hallom, ahogy megparancsolja, hogy menjek vissza és fejezzem be az edzést, de ő nem jöhet be a női mosdóba, még akkor sem, ha rajtam kívül nincs itt senki.
- Ez ki? - kérdezi fojtott hangon az öcsém. Szemeim lehunyva veszek még levegőt, figyelmen kívül hagyom az arcomon leszánkázó kövér könnycseppet.
- Tudom, hogy bent vagy, Mira, de nem fogod megúszni az edzés végét! Nem rondítasz bele a munkába azért, mert te egy hájas disznó akarsz lenni! - átölelem a térdeim és nekitámasztom a homlokom.
- Senki - válaszolok hangosan - csak a folyosón beszélgetnek.
Hiába hazudok, Luke nem hülye, és Seth túl hangos ahhoz, hogy a beszédemmel kizárjam a külső hangfoszlányokat.
- Darabokra fogom szedni - hallom a tagolt mondatot, és feszült lélegzetvételét.
- Nincs semmi baj - motyogom inkább magamnak, mint neki, remegő lélegzetvételem elárul, és néhány másodpercen belül halkan hüppögni kezdek. - Most mennem kell - rázom le, és a válaszát meg sem várva kinyomom, a telefonom pedig lenémítom, hogy megpróbáljam figyelmen kívül hagyni a hívásait.
Muszáj kimennem, muszáj lehúznom még egy órát az edzőteremben, aztán enni fogok, és mosolyogva lenyomom a mai koncertet, mely után megpróbálok korábban lefeküdni.
Seth hangja megszűnik, habár én is tudom, egyszerűen lehetetlen, hogy feladja. Próbálom összeszedni magam, ha nem hisztizek, hamarabb szabadulok, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni. Hallom, hogy kinyílik az ajtó, és Seth morgását is hallom, de valaki csendre utasítja. Gyerekes módon elhiszem, hogy nem fognak megtalálni, ugyanígy rejtőztem el 8 évesen az iskola mosdójában is mert véletlen kilöktem az ablakon egy cserepes virágot. Alig veszek levegőt, lábaim megfeszítem és imádkozok azért, hogy a cipőm talpa nehogy megcsússzon, de hiába tűnök el, az illető sorra kinyitja az ajtókat, és az utolsót sem fogja kihagyni.
Homlokom a térdemhez feszítem, kinyílik az ajtó, és valami csípős megjegyzést várok, ehelyett Sandy, a stylistom mered rám.
- Oh, Istenem, Mira, minden rendben? - az arcomra ragadt hajszálakat elsimítja, és leguggol elém. Alig idősebb nálam, mégis úgy ölel át, mintha legalább a nagymamám lenne. Kinyújtom a lábaim és a fenekemre huppanok, arcom a tenyerembe temetve robban ki belőlem a sírás, képtelen vagyok bármit is mondani. - Miért sírsz?
Megrázom a fejem, gyűlölöm, ha valaki sírni lát, főleg ha valaki olyan, aki nem is ismer igazán engem és csak azt a Mirát ismeri, aki az állát magasba tartva egyetlen pillantással és egy rövid mondattal képes ellentmondani mindennek. Nagyot nyelve törlöm meg az arcom a kézfejemmel, ajkaim összeszorítva veszek mély levegőt, felemelem a fejem és rendezem a vonásaim. Sírással nem oldok meg semmit, csak gyengének fogok tűnni, pedig nem vagyok az.
- Semmi, csak a rohadt női hormonok - mondom távolságtartóan, és megkockáztatok egy mosolyt, de látom, hogy nem hisz nekem. Szipogva lekászálódok a wc tetejéről és vonszolás helyett kihúzott háttal lépek a tükörhöz. Megmosom az arcom, sminket most nem viselek az edzés miatt, így nincs mit kiigazítanom, kibomlott, zilált copfomat újra összekötöm. Kikapcsolom a telefonom, majd egy papírtörlőbe kifújom az orrom, és arcom kis pirossága ellenére emelt fővel lépek ki a mosdóból, mely mellett az edzőm már vár.
- Lehúztad magad a wc, vagy mi a francért nem jöttél ki? - támad nekem azonnal. Fejemet oldalra döntve, cinikus mosolyra húzva a számat lengetem meg előtte a telefonom, majd előremegyek. Visszavágok a szavaira, az edzést pedig összeszorított szájjal, egyetlen apró nyikkanás nélkül csinálom végig, mely után követelek egy hatalmas tányér joghurtot gyümölccsel és gabonapehellyel. Olyan elégedett és kárörvendő fejjel eszem meg, mint még soha, mert látom, hogy Seth nem örül neki, és azok sem, akik miatt a tányérom félig sem telik meg étellel az étkezéseknél. Nem csak a makacsság és ellentmondás miatt teszem, hanem mert úgy érzem, ha nem juttatok cukrot a szervezetembe, elájulok.
Nem kapcsolom be a telefonom egészen addig, míg a koncert után hullafáradtan, mégis kissé feltöltődve beesek a ma esti szobámba. Egy ideig nézegetem a nem fogadott hívásaim listáját, zömében Luke az, de köztük van Calum és Michael, valamint Ashton is, és egy idő után megjelenik Niall neve. Úgy döntök, a fürdést és a telefonálást egybekötöm, mert nem is kérdés, kit hívok először. Aludnia kellene, de a legutóbbi próbálkozása 20 perccel ezelőtt volt, ami azt jelenti, hogy talán várja, hogy visszahívjam.
A kádat színig engedem vízzel, a szállodai tusfürdők helyett a sajátomat választom, megvárom, míg kellően habos lesz, majd kibújok a ruháimból. Az intenzív mozgások befejeztével kezd ismét eluralkodni a testemen a zsibbadtság, az izmaim megkeményednek. Anélkül. hogy a tükörbe pillantanék beleereszkedek a vízbe, s néhány percig behunyt szemekkel relaxálok, mielőtt visszahívnám Niallt.
- Az Isten szerelmére, Mira, miért kapcsoltad ki a telefonod?! - támad nekem, de ellenben talán mindenki mással, ő nem ellenségesen teszi, nem is azért, mert haragszik, hanem mert aggódik. - Jól vagy?!
A torkom elszorul egy pillanatra, a számat mosolyra húzom, bár nem láthatja.
- Jól - válaszolok halkan, szabad kezemmel a víz felszínén úszó habfellegeket kezdem tologatni. - Dolgoztam.
- Mira - próbál haragos lenni, de ez csak reménytelen próbálkozás, mert miután egy kicsit is dühösen ejti ki a nevem, hatalmasat sóhajt, és több, mint valószínű, hogy a hajába túr. - Tudod, hogy nem hiszem ezt el, mert lehet, hogy dolgoztál, de nem ezért kapcsoltad ki a telefonod. Luke felhívott, hogy próbáljalak meg elérni, hátha nekem felveszed, azt mondta, kiborultál, és hogy történt veled valami, de nem tudja, hogy mi. Mira, én miért nem tudom, hogy mi történt veled? Mi történik veled? A frászt hozta rám, és ha belegondolok, valóban más vagy, de ezt ráfogtam arra, hogy sokat veszekedtetek Liammel. De most minden rendben, nem?
- De - harapok az alsó ajkamba, túlzás, hogy minden, de azért rendben vagyunk. Sűrű az időbeosztásuk, nekem is az, az utóbbi napokban nem beszélgettünk túl sokat, és ez hiányzik, de az haladás, hogy nem is vitatkoztunk. - Én csak egy kicsit fáradt vagyok - motyogom.
- Gyűlölöm, hogy a lányok mindent ráfognak erre - vág vissza kissé hevesen. - Jó, rendben, fáradt vagy, és mi van még?
- Semmi, tényleg fáradt vagyok, csak szükségem lenne néhány nap pihenésre - valójában nem is hazudok neki, tényleg csak egy olyan napra van szükségem, amikor nem csinálok semmit, csak fekszek, olvasgatok és sorozatokat nézek. Csak egy kis szabadidőt akarok, amikor mindenki békén hagy és kicsit magamban lehetek, semmi mást.
- Mikor lesz szüneted? - faggatózik, de erre a kérdésre képtelen vagyok választ adni. - Mira, Luke említett valami olyat, hogy nem jössz ki túl jól a személyi edződdel, aki néha... nem tisztel téged. Igaz ez?
- Nem - vágom rá, hiszen ez az, amiről egyáltalán nem kell tudnia. - Én...
- Ne hazudj nekem - motyogja halkan, és szinte belém mar ezzel a megbántott hangszínnel. Fogalmam sincs, mit kellene válaszolnom erre, így csendben maradok, és szemeim a vízre szegezem. - Bánt téged szavakkal? - ismét csak hallgatok, válaszul halkan szitkozódik. - Mit mond neked? Szólalj már meg - kérlel, és én érzem, hogy az arcom ismét felforrósodik és elszorul a torkom.
- Semmit, amit ne tudnék.
- Ha Liam ezt megtudja...
- Liam nem tud meg semmit! - szólalok meg hangosabban, kisöpröm az arcomba lógó tincseket. - Nem mondhatod el neki! Ezek az én problémáim, és nekem kell megoldani őket!
- De Mackenzie, mi van, ha nem tudod? - kérdezi már sokkal halkabban, az ajkaim összeszorítva nagyot nyelek, korábban nem volt olyan probléma, amire ne tudtam volna reagálni.
- De tudom - hunyom le a szemeim, és mély levegőt veszek. - Majd én megoldom.
- Remélem azt is tudod, hogy számíthatsz ránk, mindannyiunkra, és az öcsédre is.
Remegve fújom ki a levegőt, ismét csend telepszik ránk, de nem kifejezetten kínos. Tudom, hogy számíthatok rájuk, de azt is tudom, hogy Liam iszonyú balhét rendezne, ha a fülébe jutna Seth egyetlen csúnya szava is, amit a visszatérésem óta hozzám vágott.
- Hogy sikerült a mai koncertetek? - érdeklődök, feldobva egy olyan témát, amiről mindig hatalmas örömmel beszél. Hátradőlve hallgatom, ahogy hosszan beszámol a koncert számára minden fontos részletéről, vele nevetek, mindenhez hozzáfűzök egy kicsit. Neki jó a beszélőkéje, képes szavakba önteni a színpadi érzést, én ezt nem tudom. A gondolataimban minden ott van, de szavakkal leírhatatlan, milyen az, amikor ezrek előtt állva ünnepelnek, milyen látni az arcokat, milyen tudni, hogy azokat a mosolyokat én varázsoltam. Képes vagyok valami jóra is.
Neki nem is kell elmondanom, mert ők is ezt élik át, és Niall már kitapasztalta, hogy miről tudok hosszasan fecsegni, és miről nem.
- Most már menj, lefekvés előtt még hívd fel Liamet, ma szokatlanul sokszor fogta a telefonját, és említett meg téged - hangjából leszűröm, hogy mosolyog, és szinte úgy érzem, a szívem egy része bizseregni kezd attól, hogy Liamre gondolok. - Légyszíves, az idegrendszerem állapotát figyelembe véve többször ne kapcsold ki a telefonodat!
- Jó - nevetek halkan, majd búcsúzását hallva a lelkem ismét nehezebb lesz egy kicsit.
- Szörnyen hiányzol, Mackenzie.
- Te is nekem - hajtom le a fejem, és egy pillanatra felhúzott térdeimnek döntöm a homlokom.
A víz már kihűlt, mégis még gyorsan, rendesen megtisztálkodok, majd belebújok a puha köntösömbe. Számolgatom az órákat, hogy mégis mennyit beszéltem Niallel úgy, hogy neki aludnia kellene. Időközben Luke-tól üzenetek ezre futott be, melyeket végig sem olvasva csak visszapötyögök, hogy jól vagyok, de ne hívjon, mert lefekszem aludni. Tudom, ez nem tetszik neki, valami oknál fogva mégsem száll vitába velem és kezd újra hívogatni, csupán szép álmokat kíván, és biztosít róla, hogy szeret. Abban reménykedek, hogy az öcsém talán hajlandó lesz csatlakozni hozzám néhány állomás erejéig, hiszen elég rég voltunk már huzamosabb ideig együtt. Az előző turné alkalmával a pokolba kívántam akárhányszor csak úgy megjelent, most viszont ölni tudnék érte, ha legalább ő lenne itt minden idegesítő ikertestvér szokásával. Hamarosan vége a turnéjuknak, és talán ez az, amit legalább annyira várok, mint az európai turné kezdetét. 2 hét, és hamarosan valami csoda folytán elég sokszor fogjuk keresztezni egymás útját a fiúkkal, ami azt jelenti, hogy végre nem leszek egyedül a szobámban.
Liam nem veszi fel, és nem is próbálkozok többször. Befészkelem magam a drága, puha ágyneműbe, de akármennyire is fáradt vagyok, nem tudok elaludni. Azon kezdek tűnődni, vajon miért nem vette fel. Bizonyára ő is nagyon kimerült, és alszik, mégis legbelül feléled bennem valami, ami egészen idáig nem ütötte fel a fejét. Tudom, hogy ők öten szeretnek bulizni, és Niall említette, hogy a mai koncert után voltak is valahol. A fejem szédülni kezd, ha belegondolok, hogy talán összeszedett egy lányt, míg a többiek nem látták. Egészen mélyen belemászok ebbe az elméletbe, melyet végül teljesen összetörök azzal, hogy egy gyűrött kis papírt húzok elő a pénztárcámból. Szeret engem.
Kimondta, és Liam nem az a fajta ember, aki csak úgy dobálózik ezzel a szóval. Hülyeség elméleteket szövögetnem arról, hogy esetleg megcsal engem, mert nem így van, nem tenné, és talán jobb is, hogy nem hív vissza, mert ha rákérdezne a mai napomra egyetlen hazug szavamból leszűrné, hogy a minden rendben alatt azt értem, semmi sincs rendben.

~Luke Hemmings~

2 nap, ennyi van a tegnapi, és a következő koncert között, mégis igénybe veszem a híresség előnyeit, és repülőre ülök. Mira turnéjának dátumait lassan jobban tudom, mint a sajátunkét. A két hely nincs túl messze egymástól, de ha a világ másik végén lennék se akadályozná meg semmi és senki, hogy a testvéremhez menjek. Nevezhetjük valami iker dolognak, vagy csak annak, hogy jobban ismerem őt, mint saját magam, és tudom, mikor hisztizik, és mikor van szüksége valakire. Talán nem engem akar a legjobban, viszont én az akarata nélkül is megyek, nem tudok nyugodt lenni, ha nem veszi fel a telefont, amikor hívom, és ha beszélünk is, csak sír. Testvérként az a dolgom, hogy mellette legyek, még inkább, ha azt nézzük, milyen életet élünk. Nekem ott vannak a többiek, de neki? Vele nincs ott senki, neki egyedül kell színpadra állnia, és ha valami nincs rendben vele, akkor minden borul.
Az érkezésemről csupán az őt kísérő menedzsernek szólok, és megígértetem vele, hogy Mirának egy szót se szóljon.
Táskám egyszerűen ledobom, körülnézek a neki szánt lakosztályban, majd lehuppanok az egyik fotelba és bekapcsolom a tévét, de csak céltalanul kapcsolgatok. Hiába a hatalmas képernyő, ha a legértelmesebb műsor amit találok, az a Garfield. Elütöm vele az időt, majd kikapcsolom a tévét, amikor zörögni kezd a kilincs. Az arcomra akaratlanul is mosoly kúszik, ahogy fáradt hangján halkan motyogva nyomja le a kilincset, és félve benyit.
- Megölök valakit, ha rossz szobába küldtek - morogja, mögötte valószínűleg ott van Robbie, a testőre. A hatalmas férfi bedugja az ajtón a fejét, és amikor meglát elvigyorodik. Intek, hogy maradjon csendben, ő pedig az ajtót kitárva közli a nővéremmel, hogy tiszta a terep.
Mira céltudatosan masírozik be, a testtartásából mégis azt szűröm le, hogy ez nem több színjátéknál. Megköszörülöm a torkom, mire talán kissé ijedten kapja felém a fejét.
- Te meg mit keresel itt? - szája kört formál, nagyokat pislog, majd átszeli a szobát és az ölembe ugrik.
Átölelem kicsi testét és magamhoz szorítom, ritkán részesülök tőle ilyen üdvözlésben. Arcom a hajába temetem, ő a mellkasomhoz préseli magát és szorosan ölel, kissé megremeg a karjaimban.
- Nem rázhatsz le csak úgy, engem nem - végigsimítok a haján, fejét felemeli és arcát az én arcomhoz nyomja. Amióta az eszemet tudom ő az, akire legfontosabbként tekintek az életemben, ő a másik felem, viselkedjen velem akármilyen undokul is.
- Nem kellett volna idejönnöd, mi van a többiekkel? A turné? - idegesen, kissé túl hevesen kapja fel a fejét. A szemébe nézek, az alapozóréteg alatt sötét karikák húzódnak a szemei alatt, és szemének fáradt csillogását tökéletesen ellenzik kapkodó mozdulatai.
- De, kellett. Holnap éjjel repülök utánuk, addig viszont nem szabadulsz tőlem egy percre sem. Látni akarlak holnap este. Mennyit alszol, Mira, és mennyit kávézol? - megfogom az állát és felemelem a fejét, egyenesen a szemébe nézek.
- Mindjárt mennem kell edzeni - tér ki a válaszadás alól.
- Nem mész sehova - válaszolok teljesen higgadtan - nem azért jöttem, hogy nézzelek a futópadon. Mindjárt lemegyek, és közlöm a seggarcokkal, hogy az egyetlen mai programod az, hogy velem legyél, és pihenj.
- Ez nem így megy - rázza a fejét kétkedve.
- Gondolod? - kiemelem az ölemből, s a kezét ragaszkodóan szorítva lépek ki a folyosóra, melyet az ő alkalmazottai vesznek birtokba.
- Luke, ne csináld - bújik a hátam mögé, és átölel. Felfedezem a személyi edzőjét, akit legszívesebben egy ütéssel köszöntenék.
- Hé, Seth - szorítása erősödik egy pillanatra, magam mellé húzva lépek a felvont szemöldökű férfi felé. - Csak azt akarom mondani, hogy a tesóm ma kihagyja az edzést, vele akarok lenni.
- Ez nem így működik, nem maradhat ki, különben is ráfér az edzés - válaszol lekezelően, gúnyosan.
- Egy alkalomról van szó, és én előbb döntöm el, hogy mit csinál és hova megy, mint te - válaszolok, s ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést. Közlöm mindenkivel, hogy márpedig mára felejtsenek el minden programot, mert Mira velem lesz. Higgadtan reagálok a kötekedésre és minden másra is, Hemmings tulajdonság, hogy elérjük amit akarunk.
- Attól még, hogy itt vagy, Luke, nem rúghatod fel a nővéred programjait - világosít fel a menedzsere, akinek az évek alatt még nem voltam képes megjegyezni a nevét.
- Nem rúgom fel, csak szóltam, hogy ma ne számítsanak rá. Kimondom azt, amit ő kivételesen nem tesz valamiért. Fáradt, és nem érdekel, hogy a seggfej személyi edzője, vagy bárki más mennyit hisztizik ezen, akkor is velem fog maradni! - olyan nyomatékosan ejtem ki ezt, amennyire tudom.
A válasza előtt tekintete ide-oda mozog köztem és a majdnem másfél fejjel alacsonyabb ikertestvérem közt, majd fapofával kijelenti:
- Látszik, hogy ikrek vagytok.
Nem tudom, hogy sértésnek vegyem-e vagy ne, de karon fogom Mirát, még mielőtt beindulna a beszélőkéje. Szemeimmel szinte tanulmányozom a mozdulatait, leül az ágyra és addig pislog maga elé, míg el nem foglalom a helyem mellette. Magamhoz húzom és megpuszilom a fejét, mosolygok azon, ahogy az ölelésembe kéri magát, eldőlök vele az ágyon és belefúrom az arcom a hajába. Merev izmai megenyhülnek, hosszan, elnyújtottan sóhajt fel.
- Aludd ki magad - ujjaimmal kifésülöm a haját. Nem titok, hogy aggódom érte, mert egy ideje nem reagált semmire sem így. Amikor szakítottak Ashtonnal rosszabb volt, sírt, dühöngött, most viszont... Megmagyarázhatatlanul nyomott és kimerült.
- Lassan felhívhatom Liamet - emeli fel a fejét, vágyakozva pillant a telefonja felé. - Keveset beszélünk az utóbbi időben.
- Ez a baj? - kutatom az arcát. Szemeit lesüti egy pillanatra, majd megrázza a fejét.
- Nem annyira, mert megértem ezt, csak akkor is hiányoznak. Niall mindig megtalálja a módját, hogy többet tudjunk beszélni, aggódok, hogy talán... Talán megunt. De nem ez a baj, egyszerűen csak elfáradtam, és elegem van az egészből. Haza akarok menni - szája kissé lefelé biggyed, gyorsan megpuszilom a homlokát és megpöckölöm a fülét, hogy elmosolyodjon.
- Téged nem lehet megunni, eddig még senkinek sem sikerült - rámosolygok, szemei kicsit élénkebben kezdenek csillogni. - Tudom, hogy végig fogod csinálni a turnét, és összeszeded magad. Az európai rész könnyebb lesz, ott lesz Liam, és ha kellek, én is megyek, amint vége a miénknek. Kicsit elmész még Japánba, majd hazajössz, és pihensz amennyit csak akarsz.
- Ez nem olyan megunás... Tudod, hányszor gyilkoltuk egymást? Az idegeimre ment, Luke, és legszívesebben párszor ő is megfojtott volna engem. Folyamatosan azt hangoztatta, hogy úgyis felkerülök majd a listájára, ugyanolyan vagyok, mint az összes többi lány. Én... amikor veszekedtél velem, mert berúgtam... Ő hamarabb lent volt, mint én, és mi...
Szemeim lehunyom egy pillanatra és bólintok. Mira a legjobb barátommal járt 2 évig, és zűrös korszaka volt a szakítás után, tudom, hogy milyen életet él, kettőnk közül viszont mindig én voltam, akinek tanácsra volt szüksége ilyen téren, és én fiú vagyok. Egy lánytestvérnél ez egy kicsit máshogy van.
- Luke, el sem tudom mondani, hányszor és hogy veszekedtünk, és folyamatosan azzal szórakozott, hogy a legváratlanabb helyzetekben megcsókolt, majd minden ment tovább. Aztán Niall összezárt minket, és az egészből az lett, hogy most nagyon hiányzik nekem. Nagyon bizonytalan voltam, és néha még most is az vagyok, leginkább amikor alig beszélünk, vagy nem hív vissza. De mondta már nekem, hogy szeret, és akármennyire gyűlöltem, és sokszor még most is gyűlölni akarom, én is szeretem.
Hangja egyre halkabb lesz, és fáradtabb. Egy ideig hallgatunk, próbálom összeszedni a gondolataim. Ashtonról is mondott nekem dolgokat, nagyon sok mindent megbeszéltünk, de akkor Ash is nekem számolt be az érzéseiről a húgom iránt. Egy idő után nagyon sokat veszekedtünk, Mira más lett, furcsa most visszazökkenni a testvér szerepébe.
Legszívesebben elmondanám neki, miért gondolhatta róla Liam azt, amit, de nem az én dolgom felvilágosítani a testvérem a barátja múltbéli baklövéseiről. Talán egyszer majd dühös lesz rám, mert nem mondtam el, de azzal ráérek majd akkor foglalkozni.
- Szeret téged, ha nem szeretne, nem nézne a szemedbe és mondaná ki. Akivel csak szórakozni akarna, azt nem vállalná fel a világ előtt, nem ordítaná bele egy kamerába, hogy az övé vagy. Tudnám, ha csak szórakozna, és nem hagynám - elfésülöm a haját az arcából, rámosolygok, de ő csak komoly, elgondolkodó arccal néz rám. - Nem baj, hogy szereted őt.
- Olyan sokszor bántottalak - húzódik közelebb, homlokát a vállamnak támasztja -, és te mégis mindig itt voltál.
- Mert nem cserélhettelek el egy másik ikertesóra - nevetek rá, és megpuszilom a feje búbját. - És nem is akartalak elcserélni senkire.
- Soha nem gondoltam komolyan, hogy utállak. Csak gondolkodás nélkül beszélek mindig, és azt bántom, akit a legjobban szeretek - talán csak a fáradtság miatt mondja most ezt így, mert ő a legtöbbször inkább azzal fejezi ki a szeretetét irántam, hogy megjegyzéseket tesz.
- Tudom - kiszenvedem alólunk a takarót, és a nyakáig húzom. Laposakat pislog, de még mindig úgy tűnik, mintha beszélni akarna.
- Soha nem akartad, hogy eltűnjek? Vagy nem gondoltad, hogy bárcsak ne is léteznék? - hitetlenkedve nézek rá, nemhogy most, még durcás kisgyerekként sem fordult meg ilyesmi a fejemben.
- Nem - rázom meg a fejem, tekintetét lesütve húzódik közelebb.
- Mindig tudod, hogy mikor van igazán szükségem rád - sóhajt fel hosszan. Nem válaszolok, nem tudok mit, hiszen szinte sokkol a beismerés, hogy szüksége van rám. Persze, tudom ezt, de ő sosem ismerné be nyíltan, és talán ebből tudom, hogy a pityergések, a kikapcsolt telefon, a fáradtság, a múlton való rágódás mögött a háttérben valami nagyon nagy baj van a nővéremmel, és ez az, ami a frászt hozza rám.

2015. január 15., csütörtök

35.rész Hétköznapi dolgok

Sziasztok! :)
Még múlthéten elterveztem, hogy ezt a részt megírom a hétvégén, ami végül nem sikerült, és a folyamatos tanulás mellett éjszakánként szenvedtem össze. Nem is lett a legjobb, de igazából azt hiszem, sokkal rosszabb is lehetne. Aminek iszonyúan örülök, hogy most kereken 140 feliratkozóval büszkélkedik a blog. Nem is tudom, mikor volt utoljára ennyi, mindenesetre elég rég. Köszönöm nektek, hogy itt vagytok, feliratkoztok, és a mostani gyenge részek ellenére is kitartóan olvastok! <3 
Nessa. xx

~Liam Payne~

Egy pillanatra azt hiszem, hibáztam egy hatalmasat, majd kipattannak a szemeim és rögtön megnyugszok, amikor Mira szőke hajzuhatagát pillantom meg a mellkasomon. A teste teljesen ráfonódik az enyémre, végigsimítok végig a hátán, feljebb húzom rajta a takarót, majd karjaim újra köré fonom. Egy ideig csak nagyokat pislogok a szőke, kócos tincsek közé, az illata betölti az orrüregeim, szinte beleszédülök ebbe főleg úgy, hogy az éjjel eseményei megjelennek a szemeim előtt. Megcsókolom az arcát, ujjaim végigjárnak a haján, óvatosan fésülgetem, míg ő halkan szuszogva préselődik a mellkasomhoz. Az elmúlt hetekben csak azon tűnődtem az ágyamban, milyen volt vele így összebújni, de ez ezerszer jobb, mint amire emlékeztem. Gyengéden simogatom a derekát, lehunyt szemekkel élvezem a közelségét, hogy így átölel és bújik hozzám, meg sem próbál távolságot tartani kettőnk közt, s már majdhogynem elfelejtettem, milyen így pihenni egy lánnyal.
Talán elszundítok még egy kis időre, mert amikor kinyitom a szemeim már fészkelődik a karjaimban, érzem, hogy mozgatja a lábujjait, tincsei a mellkasom és az arcom csiklandozzák, a keze néha megmozdul, és végigsimít egy területet a bőrömön. Hosszú szempillái mögül figyeli az arcom, majd amikor találkozik a tekintetünk zavartan kapja el azt, és fordítja el a fejét.
- Szia - mosolyodok el, megérintem az arcát és finoman magam felé fordítom. Mielőtt elkaphatná a fejét gyengéd, óvatos puszit nyomok a szájára, és ebből csókot kreálok, amikor észreveszem, hogy nem ellenkezik.
Arcát a nyakamhoz érinti és félig a mellkasomra fekszik, halkan nevetve húzom magamra és simítok végig a hátán. Pont olyan, mint egy édes kiscica.
Nem is tudom, mit kellene mondanom, egyszerűen fogalmam sincs, mi lenne a legmegfelelőbb. Óvatosan lekászálódik rólam, szemeimmel követem a mozdulatait, megigazítja a rövid, vékonyka kis csipkés hálóingét, haját a hátára söpri és mindezzel néhány pillanat alatt az őrületbe kerget. Kiterülök az ágyon, onnan figyelem, hogy a fürdőszobaajtóhoz sétál, majd eltűnik. Képtelen vagyok legyűrni a kíváncsi természetem, miután hallom, hogy lehúzza a WC-t várom, hogy kijöjjön hozzám, de hosszú percek telnek még el és nem tudok nyugton maradni. Amikor belépek a tükör előtt áll, a vékony anyagot hirtelen rántással ereszti le a combjaira, míg én összevont szemöldökkel nézek rá.
- Kopogás, Liam - motyogja sértetten, a tekintete kissé morcos, de ellágyul, amikor mosolyogva vonom meg a vállam.
- Nem tudtam mit csinálsz még - tárom ki a karjaim. Közelebb lépek hozzá, örömmel veszem észre, hogy nem húzódik el tőlem. A karjaimba zárom és megcsókolom a halántékát, majd puszit nyomok a szájára, de nem húzódok el. Pillantása megtalálja az enyémet és az arca kissé pírba borul, majd csókot nyom a számra, és amikor ajkait elnyitja mohón kapom a fogaim közé az alsó ajkát. Kezeim végigsimítanak a derekán, a mozdulataim ösztönösek, de amikor a combjai oldalán végigsimítva az ujjaim kissé kitüremkedő csíkokat érintenek rémülten húzódok el. Az agyamban végigpörögnek a lehetőségeket, a legrosszabb fogalmazódik meg bennem, elkapja a kezem és fejét zavartan fordítja el. Szinte pánikolva tolom el magamtól, ujjaim közt szorongatom a vékony anyagot, melyet magához szorít.
- Mira - kapkodok levegő után - mik ezek? Ugye nem?!
Lesüti a tekintetét, kezét még mindig ott tartja, a pulzusom az egekbe szökik, ugyanakkor az aggódás mellett a harag is növekedésnek indul bennem.
- Engedd, hogy megnézzem!
Ajkait tüntetőleg szorítja össze, a kezével még mindig az aprócska hálóinget szorítja a combjaihoz, míg a fejével nemet int, az agyam néhány pillanat alatt borul el teljesen. Hülye voltam, hogy nem vettem észre, amikor falatnyi kis ruhában feszítette az idegeimet tegnap, este pedig ebben volt végig. Tisztán emlékszem, hogy feltűrtem, de annyira lefoglalt amit csináltunk, hogy nem vettem észre.
- Mira! Miért csináltad? - a hangom követelőző, de nem szándékosan, egyszerűen annyira elképeszt és megijeszt, hogy mit tehetett magával, hogy képtelen vagyok másképp reagálni. Idegesen túrok a hajamba az elképedt tekintete láttán. - Látnom kell!
- Mégis miről beszélsz? - nyitja nagyra a szemeit, elhúzódik tőlem és csodálkozva néz a szemembe. - Te azt hiszed, hogy vagdosom magam?
- Nem? - könnyebbülök meg, habár még mindig értetlenül nézek rá.
- Persze, hogy nem! Szerinted akkor ilyenekben parádéznék előtted? - rántja meg a pizsamáját, a tekintetem kutakodva ugrik a lábaira.
- Nem tudom, csak megijedtem! - túrok újra a hajamba, majd a karjaim leejtem magam mellé. - Ne haragudj - húzom magamhoz.
Néhány pillanatig vonakodik, majd karjaival átölel, én pedig talán pofátlanul kihasználva ezt óvatosan felhúzom az anyagot. A világos, néhol rózsaszín csíkokra talán hihetném azt, hogy hegek, de nem úgy néznek ki, kitépi magát a karjaimból és elugrik tőlem, lerántja az anyagot és dühösen mered rám.
- Mondtam, hogy nem! - kiáltja, az arca kipirul a dühtől.
- Ne haragudj, Cica, biztosra kellett mennem - közelebb lépek hozzá, de egy gyors mozdulattal kikerülne, amikor elkapom és magamhoz szorítom. Fészkelődik a karjaimban, de nem eresztem el, semmi pénzért sem. - Mégis mi másért akarnád eltakarni magad előlem?
- Tudod, hogy mik ezek? - fordul felém dühösen, mutatóujjával a csípőjét bökdösi. - Hízási csíkok!
Halkan hümmögve fojtok el egy mosolyt, kirontana a karjaim közül, háta a mellkasomhoz feszül, míg az egyik karommal körbefonom a derekát, másikkal óvatosan újra feltűröm a vékony selyemanyagot és a csípőjétől lefelé óvatosan végigsimítok rajta annak ellenére is, hogy dobálja magát a karjaimban és igyekszik ellökni a kezem.
- És mégis mit számítanak ezek? - motyogom a füléhez hajolva. - Apró kis szépséghibák a tökéletes testeden, és? - a tükörben keresem a tekintetét, már nem fészkelődik, nem is grimaszol, csak néz vissza rám, és én elégedetten szorítom magamhoz, amikor észreveszem, hogy kissé ellágyul a karjaimban.
- Rondák - motyogja, megérinti a kezem, de nem húzom el, tenyerem a combja oldalára simítom és borzasztó nagy teljesítmény tőlem, hogy nem hagyom tovább kalandozni. - És gusztustalanok, nem akarom, hogy lásd őket.
- Hm, ezek a "ronda" csíkok engem nem befolyásolnak semmiben, sőt, szeretnék egészen közeli barátságot ápolni velük - direkt szívom a vérét, az arca pírba borul és meztelen talpával a lábamra lép.
- Fogd be.
Nevetve csókolom meg az arcát, aztán csak állunk a tükör előtt és nézzük egymás tükörképét. Nem tudom, ő mit láthat, mert amit én látok az őrjítően vonzó, és egyetlen pontját sem szégyellném. Valóban felszedett egy kicsit, de az pont annyi, amennyi a megőrjítésemhez szükséges. Minden pontjában annyira vonzó és szexi, fogalmam sincs, miért nem látja ezt ő is. Ahelyett, hogy csont és bőr lenne, mint amilyen a megismerkedésünkkor volt, most egészségesnek tűnik, a kis fogpiszkáló lábai helyett a combjai vonzók, a csípője kerek, aminek csupán a gondolatától is muszáj fészkelődnöm.
- Ne nézz így - neveti el magát, majd felém fordul és karjait a nyakam köré fonja. Az arcán már nyoma sincs a haragnak, édesen mosolyog rám.
- Hogyan? - simítok végig az arcán, megérintem az alsó ajkát, majd hagyom, hogy a kezem elinduljon le a nyakán, és megpihenjen a derekán.
- Tényleg nem undorodsz tőlem? - a kérdésére meglepetten nézek rá, majd rendezem a vonásaim és közelebb húzódok hozzá, megcsókolom a vállát és a nyakát, mély levegőt veszek a hajához bújva.
- Úgy tűnik? - dünnyögöm, tenyerét a hátamra simítja, kifejezetten tetszik ez a helyzet. - Csak apró kis csíkokról beszélünk, amik hamarosan elmúlnak, egyáltalán nem foglalkoztatnak. Mira, buta vagy, ha azt hiszed, ezek számítanak bármit is, és jöhetsz nekem azzal, hogy híztál 3 kilót, akkor is vonzónak foglak tartani, mert az vagy, csak nyisd ki a szemed, vagy próbáld meg az őn szemszögemből nézni a dolgokat.
Belecsókolok a hajába, a mellkasa egy ideig nem emelkedik, nem is tesz semmit, és ez kezd megrémíteni.
- Lélegezz, Cica - simítok végig a hátán, az utasításomra mély levegőt vesz.
- Komolyan mondod? - húzódik el, orrommal megérintem az övét és csókot lopok.
- Észre sem vettem őket eddig, de valamit baromi rosszul csinálhattam, ha neked az jött le, hogy esetleg undorodok tőled - a számat féloldalas mosolyra húzom, zavartan kapja el a tekintetét és pislog nagyokat. - Menj vissza az ágyba, ma nem kell semmit sem csinálnunk, és nekem még nincs kedvem felkelni.
Aprót bólint, megpuszilja az arcom, míg én a mosdókagylóhoz lépek és fogat mosok, kicsit megvizezem az arcom, majd csak nézem a tükörképem és néma beszéded futtatok le magamnak agyban. Kifogtad a főnyereményt, Payne, nehogy elcseszd.
A fürdőszoba ajtónak dőlve figyelem, ahogy elnyúlik az ágyon, telefonját a feje fölé tartva nézeget rajta valamit. Életembe nem láttam még olyan gyönyörűt, mint őt így, és a gondolataim ismét visszakalandoznak az estéhez. Ugyanígy hevert félhomályban az ágyon, csak kissé izzadt volt és az alsó ajka édesen megduzzadt, és én majdhogynem ugyanígy néztem. Mira nem engedi, hogy megkapjam amit akarok, és hozzá kell szoknom a tempójához, de ha ez így megy, akkor örömmel teszem.
Leheveredek mellé, felnéz a telefonjából egy pillanatra, majd újra pötyögni kezd, néhány másodperc múlva pedig az éjjeliszekrényre teszi, s felsóhajtva fordul felém.
- Késő délután indulunk tovább - motyogja, s ez a halk mondat valamiféle ütést mér a lelkemre, de nem mutatom ki.
- Az még messze van - kacsintok rá, eltűrök egy tincset az arcából és átölelem a derekát. A vállam fölött az órára pillant, de nem szól semmit, csak visszahanyatlik mellém.
- Annyira kevés volt ez az idő veled - tűnődik hangosan, míg én a haját kezdem piszkálni. - És Niallel még nem is csináltam semmit, sem Harryvel. Nem akarok elmenni innen - a mellkasom összeszorul, de nem tehetek semmi mást azon kívül, hogy szorosabban ölelem magamhoz. Én is tudom, mennyire rettenetesen kevés volt ez az idő, de mennünk kell tovább, mert attól, hogy mi egymással akarunk lenni még vannak kötelezettségeink, és a probléma az, hogy a színpadon állni és legalább olyan, jó mint összebújni vele. Más szempontból persze, de az érzés ugyanaz, és nem tudom, hogy ha valóban választás elé állítanának, Mirát választanám-e, vagy azt az életet, amit már felépítettünk a srácokkal. Arcom a nyakához érintem, simogatni kezdi a hajam, ujjával mintákat rajzolgat a vállamra és a tarkómra, és ha most belegondolok, talán őt választanám.

~Mira Hemmings~

A gondolataim egy bizonyos pont körül keringenek, mint bolygók a Nap körül. Nem akarok elmenni. Niall ágyán ülve valahogy minden olyannak tűnik, mint néhány héttel ezelőtt azt leszámítva, hogy az otthonos berendezésű vendégszoba helyett egy puccos szállodai szoba hatalmas franciaágyáról pislogok rá. A ruháit pakolássza, közben mégis iszonyúan figyel rám, halkan hümmög és megjegyzéseket tesz, mosolyt villant rám, poénkodik, ha elhalad mellettem nyom egy puszit a homlokomra, szinte semmi sem változott.
- Nem akarom, hogy ki tudja meddig megint csak kamerán keresztül lássalak titeket - dünnyögöm, átölelem felhúzott lábaim és a térdemre hajtom a fejem. Megáll a pakolásban, a díjátadón viselt zakóját a bőröndjére dobja, majd leül mellém és magához szorít. Fejemet a mellkasára hajtva veszek mély levegőt, hiába siránkozok, akkor is felcipelnek majd a repülőre, és akkor is tovább kell majd mennünk, csak nem olyan egyszerű, amikor elveszik a szabad akaratod.
- Tudom, mi sem akarjuk, de tudunk valami mást csinálni? Liam már megnézte, hogy mikor esik egybe a te turnéd a miénkkel, gyakran fogunk találkozni, és addig nem lesz időd arra, hogy bármelyikünk is hiányozzon - arcom a nyakához érintve karolom át. Lehet, hogy olyan ő nekem, mint Luke, de mégis kicsit más, kicsit kevésbé elfogult, kicsit őszintébb, más szempontból kíváncsi, és habár az ikertestvérem nyomába senki sem érhet, Niall tud néhány dolgot, amit más nem.
- Jobb volt, amíg utáltalak titeket - dünnyögöm a pólójába, válaszul nevetés rázza meg a mellkasát.
- Ez nem igaz, rengeteg mindenből maradtál ki.
- És ez sem igaz, mert tök jól éreztem magam, és nem kellett ilyen gyökerek hiányától szenvednem! - lököm meg a karját válaszul arra, hogy kiröhögött.
- Biztos vagy benne? - dönti kicsit oldalra a fejét. - Szerintem Luke nem azért vitt a farmra, mert olyan tök jó volt minden.
- Ez övön aluli volt - húzom fel sértetten az orrom.
- Ne haragudj - vigyorog rám bocsánatkérőn. - Szerinted miért egy helyre vittek minket?
- Mert más nem akart eltűrni titeket? Nem tudom - vonom meg a vállam, s felnevetek, amikor meghúzza a hajam. - Luke mindig is azt akarta, hogy barátkozzak össze veletek, valószínűleg ezért.
- Nagyon szeret téged - tápászkodik fel újra, s bénán hajtogatni kezdi a zakóját.
- Add ide! - sóhajtok fel, a szerencsétlenkedését látva magam kezdem összehajtani a ruhadarabot. - Igen, tudom, és én is szeretem őt, akkor is, ha néha utálni akarom. Pont mint Liamet.
- Mit értesz ezalatt? - túl jól ismerem ahhoz, hogy ne lássam, éppen a vigyorát rejtegeti, de ez tőle teljesen megszokott. - Mi köze Luke-nak Liamhez?
- Akármennyire is az őrületbe kerget, akkor se tudom nem szeretni - a hangom kissé elhalkul, a zakót a ruhái tetejére helyezem. Nem pakolt ki, de éjjel a nagy jókedvében sikeresen felborította a nyitott bőröndöt.
- Szereted? - a beszélgetésünk innentől kezdve már nem róluk, vagy az öcsémről szól, hanem Liamről.
- Egyre jobban - vallom be halkan. - Ő fantasztikus, tényleg, az összes hülyeségével együtt.
- Én tudom - mosolyog rám, ügyetlenkedve hajt össze egy inget. - Megváltoztattad.
- Régen is ilyen volt, nem? - érdeklődök, elveszek még néhány inget és hajtogatni kezdem őket.
- Nem teljesen, kedvesebb volt, de befolyásolhatóbb is és ez tudod, hogy nem mindig jó. Most már legalább kiáll magáért, egy ideje egyikünk se csinált semmi hatalmas baromságot, neki meg teljesen elvetted az eszét. Jó irányba változtatok mindketten, bár te nagyon vicces voltál néha - neveti el magát, és puszit nyom a fejem tetejére. - Nem hazudok, ha azt mondom, mindannyian voltak kétségeink, főleg azután, hogy eljöttünk a farmról, de megoldottátok.
- Félek tőle, hogy mi lesz, ha hivatalosan is bejelentjük, hogy együtt vagyunk - tűnődök, az ingeket a bőröndjébe helyezem, majd felállok. 
- Csak ne hagyd, hogy bárki is befolyásoljon, oké? Csakis erre hallgass - bök a mellkasomon oda, ahol a szívem van. - És sose alapozz pletykákra, bíznotok kell egymásban, csakis rá hallgass. Nem fog hazudni neked, mert akkor velem kell elszámolnia.
Számat mosolyra húzom, köszönetképp átölelem, és hosszú percekig állunk még úgy a szoba közepén. Az arcom belefúrom a pólójába és mély levegőt veszek.
- Annyira hiányoztál - motyogja a hajamba. Az ölelésünk szorul, elsősorban miattam, mert ez a két szó annyira sokat jelent, túl ritkán hallom. - Gyere, menjünk le az étterembe, eszemben sincs elrabolni téged a többiektől.
Kuncogva a nézek rá, majd kissé lábujjhegyre állva megpuszilom az arcát.
- Köszönöm - motyogom a fülébe, kissé megszorítja a derekam, majd elengedjük egymást. Sosem volt igazán legjobb barátom, és akármennyire is rossz őt elengedni, azt biztosra tudom, hogy akármi is történik számíthatok rá.
Egymás kezét szorongatva lépünk be az étterembe, Liam említette, hogy ott lesznek, amíg én Niallel töltök el egy kis időt. Sokkhatásként ér, hogy amint belépünk az első amit megpillantok, hogy Liam Ashtonnal beszélget. Egy pillanatra megtorpanok, de Niall húz magával a többiekhez. Talán mások számára nem meglepő, hogy mindannyian egy hosszú asztalnál ülnek, de számomra az, főleg úgy, hogy az exem és a barátom látszólag komolyan beszélgetnek, és nem ökörködnek a többiekkel. 
- Cica - a becézésre felkapom a fejem. Az arcom kissé pírba borul, megpaskolja a combját és a kezét nyújtja felém, és én a nézőközönségünk ellenére is boldogan lépek hozzá. Ezúttal kellemetlen a tekintetek középpontjában lenni, főleg úgy, hogy félszemmel látom, amint Cal és Michael is szinte tátott szájjal néznek minket.
- Szóval igaz - motyogja Calum, míg én a közönségünket kizárva óvatos puszit adok Liam szájára. 
Pilláimat lesütve emelem fel végül a fejem, karjaival körbeöleli a derekam és erősen fog magához, állát a vállamon megtámasztva rajzolgat a combomra. A pillantásom akaratlanul is Ashtonra vezetem, tekintete összeakad az enyémmel, az arcán mosoly ül, de tudom, hogy ez nem őszinte. Azt kívánom, bárcsak inkább gyűlölne, bárcsak bántana minden kimondott szavával, és nem mondaná azt kedvesen, hogy támogat. Ő sosem bántott engem, ellenben én a kapcsolatunk huzamosabb részében mindig valami nehézséget okoztam, sosem figyeltem arra, mit mondtam ki, és mit kellett volna magamban tartani dühömben. Azt kívánom, bárcsak ezt most visszakapnám tőle, de ezúttal ismét én bántom őt azzal, hogy a jelenlétében bújok össze Liammel, aki ráadásul a haverja. És mégsem állok fel, nem ülök át Niall vagy Luke mellé, hanem maradok az ölében, és míg ő össze-összenevet a többiekkel, addig én a tarkóját simogatom. 
- Te mit gondolsz, Cica? - fordul felém, elsimít egy tincset az arcomból, míg én csak értetlenül pislogok rá. Semmire sem figyeltem a beszélgetésből, ellenben most észreveszem, hogy a becenevemet hallva Ash kissé összerezzenve fordítja felénk a fejét. A tekintetem lesütöm és mosolyt erőltetve az arcomra nézek rá Liamre.
- Miről is? Nem figyeltem.
- Ha vége a turnénknak, akkor elugrunk a srácokkal Sydneybe hozzátok - csillogó szemekkel néz rám, és az ötletet hallva én is rögtön felélénkülök.
- Az nagyon jó lenne! - lelkesedek, s vigyorogva nézek körbe. Calum és Michael elgondolkodva méregetnek minket, Harry mosolyt villant rám még mielőtt a szájába tömne egy újabb falat ételt, még Zayntől is mosolyt kapok, Louis pedig a szörfözésről hadovál Niallnek. A szívverésem rögtön megélénkül, izgatottan kapom újra felé a fejem és elfelejtkezve mindenről megcsókolom. Nem tart sokáig, de csók, és még a lábujjaim is belegörbülnek.
- Alig várom - karjaim a nyaka köré fonom, arcom az övéhez érintem és félig lehunyt szemekkel engedek még egy puszit. Eszembe jut az este, hogy milyen volt közelebb lenni hozzá. Pont ugyanígy csókolt meg, bár más helyzetben. Az arcom elszíneződését rögtön kiszúrja, és cinikus vigyorra húzódik a szája. Hálás vagyok, mert nem mondja ki amit gondol, a pofátlan oldalát legyűrve nem kezd mindenki szeme láttára mocskos dolgokat súgni a fülembe, csak vigyorog rám, de az arckifejezése épp elég nekem.
Valami oknál fogva lassan akarok haladni vele, a farmon sok mindent elszúrtunk, és ellenben velem, ahogy elnézem ő többre emlékszik abból a bizonyos éjszakából, mint én. Liam nem mindig volt számomra a bizalom megtestesítője, és jelenleg nem vagyok kibékülve magammal sem. Ashton után voltak ballépéseim, mert annak ellenére, hogy miattam szakított velem, még szerettem, és összetörte a szívem. Dühös voltam, és a düh furcsa dolgokra képes, a szívemen pedig még mindig van egy kis repedés, melyet leginkább a bűntudat nem hagy beforrni. Azt akarom, hogy amikor vele leszek, ez már csak egy kis heg legyen, amit ő beforraszthat, hogy minden porcikámmal csak őt szeressem, és egy nagy, rózsaszín buborékban legyünk.
Zavartan pislogva nézek fel, a képzelgéseim ellenére ez a repedés csak kitágul, amikor felfedezem, hogy Ashnek hűlt helye. Nem megyek utána, önző vagyok, és az jut eszembe, amit még valamikor Liam mondott. Ő szakított velem, én túlléptem, nem kell már pátyolgatnom. Csak az nem így megy akkor, ha az öcsém legjobb barátjáról van szó. Nem tudom megtenni, hogy többet nem találkozok vele.
Maradok velük amíg tehetem, egy idő után felállok, kibontakozok Liam karjaiból és leülök Luke mellé, ám a másik oldalamon ülő fiú felé fordulok. Zayn már sokkal barátságosabb, mint volt, körülbelül úgy szól hozzám, mint amikor felfedezte a tetoválást a csípőmön.
Beszámol arról, hogy Perrie egy darabon velük tart majd a turnén, és lelkesen meséli, hogyan segédkezik az esküvő szervezésében. Csillogó szemekkel hallgatom, egyrészt mert olyan nagy beleéléssel és lelkesedéssel mondja, másrészt pedig mert hozzám beszél. Nevetek vele, kérdezek, hogy fenntartsam a beszélgetést, és mire észreveszem, már a többiektől kicsit elkülönülve társalgunk.
- Perrie nagy rajongód - szólal meg hirtelen, a fejemet felkapva, mosolyogva nézek rá - és a lányok is. Ha esetleg van kedved, gyere el az esküvőre, elvégre Liam barátnője vagy.
A szám kis kört formál, nagyokat pislogva nézek rá, majd a nyakába borulok. Meglepetésként éri, majd átöleli a derekam és nevetve simít végig a hátamon.
- Köszönöm - motyogom halkan, és egy pillanatra szorosabban ölelem át.
- Küldünk majd meghívót - végigsimít a hátamon, majd elengedem, és mosolyogva nézek rá. Louis még a farmon megenyhült, ő volt nagy falat, de talán kezdi igazán beismerni, hogy nem volt igaza.
- Fantasztikus vagy - leheletét a fülemnél érzem, gyengéden puszilja meg a mögötte lévő érzékeny pontot. - Kezded Zaynt is az ujjaid köré csavarni.
Kuncogva simulok a mellkasához, majd amikor bezárul a lift ajtaja nekidől a falának és magához húz.
- Mit beszéltél Ashtonnal? - kérdezem két csók között, mire elhúzódik, és végigsimít az arcomon.
- Csak tisztáztam néhány dolgot, ne aggódj, semmi rossz nem történt, nem akarjuk agyonverni egymást - nevet fel kissé kétségbeesett arcomat látva, majd megfogja a kezem, és együtt lépünk ki a liftből.
Nem mondom ki, hogy úgy érzem, folyamatosan bántom Ashtont, mert hiába mondanám, talán csak vita lenne belőle, aminek nem örülnék, főleg nem úgy, hogy néhány óra múlva ismét elválunk, és ez ezerszer hamarabb jön el, mint amennyit a találkozásra vártunk.
A csomagjaim már felvitték a repülőre, a stáb összes tagja, mindenki fent van már, csak rám várnak. Luke és a többiek még maradnak itt néhány napig, én viszont megyek tovább, és a srácok is, a búcsú pedig most sem könnyebb, mint először. Zayn puszit nyom a homlokomra, és úgy köszön el, ahogy eddig sosem tette.
- Hamarosan találkozunk - villant rám biztató mosolyt, majd magához ölel. Talán azt reméli, jobban érzem majd magam ettől, és egy kis részemnek iszonyú jól is esik, hogy megváltozott a hozzáállása, de nagyobb az a felem, amelyik ismét a sírással küzd.
Fotósok kiabálnak, és folyamatosan képek készülnek, de most képes vagyok ezt kizárni.
- Még nem is mondtam, hogy a dalunk tetszett a zenei producereknek és a menedzsmentnek is - újságolja Louis, miközben vicceskedve a mellkasára von.
- Ez fantasztikus - szorítom meg kicsit, hangomba igyekszek őszinte örömöt csempészni.
- Ne legyél szomorú, látod, megy ez nektek, minden rendben lesz - komolyodik meg a hangja, míg én aprókat bólintok.
- Köszi - motyogom a fülébe, és mikor elenged kezd tudatosulni bennem, hogy élesedik a helyzet. Harry szélesen mosolyog rám, nem szomorkodik, ellenben velem. Elgondolkozok azon, hogy nekem is ezt kellene, mert ha pozitívan állok hozzá, valóban minden rendben lesz, és tudom is, hogy ezt is túléljük, de mégis rossz. Ők ott vannak egymásnak, Luke, Calum, Michael és Ashton ott vannak egymásnak, de nekem egyedül kell elviselni mindent.
Az ölelésünk szoros, tincsei csiklandozzák az arcom és akaratlanul is elnevetem magam. Megpuszilom az arcát, és legszívesebben a karjaiban maradnék, hogy ne kelljen Nialltől elköszönnöm, de ő már ott toporog. Rá sem nézek, csak a mellkasához bújok és mély levegőt veszek, haladás, hogy már nem sírok.
- Nagyon vigyázz magadra! - motyogja, végigsimít a hajamon, és fejét az enyémre hajtja.
- Te is - felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Homlokát az enyémnek dönti, míg én a kezét szorongatom. - Mikor lesz olyan, hogy kicsit több időt tölthetünk együtt?
- Hamarosan - mosolyog rám, homlokát egy rövid pillanatra az enyémhez feszíti, majd puszit nyom rá, de ahelyett hogy elengedne csak még szorosabban ölel magához.
Karjaim a nyaka köré fonom, megkapaszkodok benne és kissé lábujjhegyre állva ölelem.
- Nagyon szeretlek - szakad ki belőlem hirtelen, alig hallhatóan. Csak ő hallja, és ennek talán mindketten örülünk. A barátságunk szorosabb annál, mint amilyennek tűnik, mert senki nem tudja, hányszor zaklattam őt az éjszaka közepén, hogy mennyi jó tanácsot és segítséget kaptam tőle. Megtört egy ördögi kört, kívülállóként, előítéletek nélkül lett a barátom, hosszú idő óta az első, aki iránt szeretetet kezdtem érezni. Ezek pedig csak ránk tartoznak, senki másra.
- Én is téged, Mackenzie.
Néhány percig még öleljük egymást, majd elszakad tőlem és mosolyogva nyom még egy puszit az arcomra. Finoman meglököm a vállát, melyre válaszul egy hirtelen mozdulattal oldalba bök. Nevetve búcsúzunk, mert miatta aztán tényleg nincs okom sírni, még egy távoli galaxisban is a legjobb barátom maradna.
A karjai közül kiszakadva már nem tudom, hogyan búcsúzhatnék el Liamtől. A kamerák kereszttüzében lépek oda hozzá, kicsit megrázza a fejét, és először emiatt azt gondolom, nem akarja, hogy ennyi ember előtt vegyünk érzékeny búcsút, mégis ő maga fonja egyik kezét a derekam köré, s biccenti fel az állam a másikkal. A csókja puha, gyengéd, és ragaszkodó, a mohó akaratoson még a hotelben túlestünk, ezúttal igyekszünk szolidak maradni.
- Pletykálni fognak - állam a vállán támasztom meg, a derekam köré fonódó karjai maradásra késztetnek. - Ne higgy nekik - néz a szemembe, tenyerem a szájához emeli, majd egy könnyű csók után az arcára simítja.
- Ne aggódj emiatt - végigsimítok puha arcbőrén, érdes borostáin, és elszorul a torkom. Vajon mikor jön el az, hogy búcsúzáskor nem szorítja majd a torkomat a sírás?
- Ezúttal ne felejts el felhívni, ha megérkeztél - halkan kuncogva hajol a fülemhez, ragaszkodóan simulok hozzá. Azt kívánom, bár még most is utálnánk egymást, bár feszültséggel és vitatkozással telt volna ez a 2 nap, és búcsúzásként csak valami csúnyát kellene odaszúrnom beki. Minden sokkal könnyebb lenne. - Menj, Cica, ha te nem csinálsz valamit, én képtelen leszek rá, hogy elengedjelek.
Elhúzódunk egymástól, nagy levegőt véve nézek a szemébe, kezét az arcomra helyezi, és megérzem, hogy egy forró könnycsepp szánkázik le rajta.
- Ne csináld ezt velem - motyogja, közelebb húzódva hüvelykujjával letörli a könnycseppet, és megpuszilja a helyét. - Ne sírj miattam, Cica.
Bizonytalanul aprót bólintok, majd a szám remegős, szomorkás mosolyra húzom.
- Az ilyen seggfejek nem érdemlik meg! - hangom kissé megremeg, a mondat végén pedig felszipogok, de elneveti magát, majd újra magához húz.
Teljesen mindegy, hányan látnak minket, vagy hogy hány ember fogja majd a képünket látni, hiszen sokkal rosszabb miatt is kerültünk már címlapra. A csókja egyszerre gyengéd és mohó, magához szorít, mert ha nem tenné összecsuklanék. Homlokát az enyémnek támasztja, de nem úgy, ahogy Niall tette. Orrával megböki az enyém, és már érzem, hogy néhány másodperc múlva elereszt, de neki még végszóként muszáj valami sokkolót mondania. Ha nem tenné, nem is ő lenne Liam Payne.
- Szeretlek, Mira - súgja alig hallhatóan, a szemembe nézve. A szemeim nagyra nyílnak, egy pillanatra nem kapok levegőt, szóhoz sem jutok. Ad egy puszit a számra, majd elereszt, meg sem várja, hogy én is mondjak valamit.
Csak nagyokat pislogok, s mielőtt magamhoz térhetnék két oldalról körülfognak, hogy a repülőhöz kísérjenek. Szeretek repülni, de most legszívesebben visszafordulnék, viszont a józan részem tudja, hogy nekem a saját gépemre kell felszállnom, és folytatnom kell a turnét. Előbb a munka, aztán magánélet, ebben a szakmában ez a felállás, kivéve, ha a magánéletből is munkát kreálnak, de azt nem hagyom.
Aznap éjjel már egy másik szobát foglalok el. A város annyira nem új, koncerteztem már itt néhányszor, és szálltam már meg ebben a szállodában, mégsem érzem otthon magam. Tudom, hogy aludnom kellene, és nem mellesleg örülnöm is, mert az utóbbi napokban kimaradtak az edzések, a tánc és hangpróbák, és Liam jelenlétében még jól is laktam vacsoránál. Most viszont éhes vagyok, az ágy kényelmetlen, vagy csak hiányzik mellőlem az a test, amelyik előző éjjel még annyira kereste az enyém. Csak néhány üzenetet váltottunk, mert amikor én leszálltam a gépről, ők még utaztak, és talán még most is azt teszik, hiszen ők a turné európai részének utolsó állomásait veszik be, míg én Amerikát hódítom.
Lábaim felhúzom, igyekszem kizárni az elégedetlenkedő gyomrom, a párnám átölelve próbálom pótolni őt. Az utolsó szavára gondolok, és arra, mennyire őszintén ejtette, a nevem milyen szépen hangzott a szájából.
Az ember azt gondolná, milyen jó sztárnak lenni, milyen jó, amikor mindenki tud rólad mindent, és ennyien szeretnek. De mindennek megvan az árnyoldala, mert egy hatalmas, luxus szoba nem jó, ha egyedül vagy benne, és hiába kapom meg minden este ezrek szeretetét, hiába mondják, hogy szeretnek, ha sokkal inkább vágyok másra, hétköznapibb dolgokra, mint mondjuk a barátság, és az a párkapcsolat, amit nem kezdenek shippelni vagy utálni, és egy akkora adag vacsora, ami után nem korog a hasam. Félálomban még érzékelem, hogy rezegni kezd a telefonom, mégis képtelen vagyok felvenni. Ha belegondolok, ezeket a hétköznapi dolgokat még sosem kaptam meg igazán.

2015. január 8., csütörtök

34.rész Különleges

Sziasztok! :)
Nem is tudom mit mondjak, a résszel kapcsolatban a véleményem kimerül annyiban, hogy míg átolvastam és javítottam, a szemeim egyre inkább lecsukódtak, ebből nekem az jött le, hogy elég unalmasra sikeredett, viszont már nem tudok semmi ütősebbet alkotni, lehet, hamarabb kellett volna észbe kapnom, és újraírni. 
Remélem, mindenkinek jól telt ez a hét annak ellenére, hogy mindenki ráhajt a félévre és minden ekörül forog. 
Nessa. xx

Még utoljára végignézek magamon, a cipőm sarka magas, de pántok erősen tartják a lábam, mely így hosszúnak és vékonynak tűnik. A ruhám szoknyája épp elég hosszú ahhoz, hogy ne látszódjon a fenekem, a hajam loknikban omlik a hátamra. Szemeim csillognak, a sminkem erős, és az a lány néz vissza rám, akitől anno elköszöntem. Most mégis régi ismerősként üdvözlöm, mosollyal az arcomon nézek rá. A mikrofonom a fülemre erősítik, indul a show. Puszikat kapok az arcomra, majd felmászok a rámpára és leguggolok, a szívem a torkomban dobog, hónapok óta nem álltam színpadon, ideges vagyok, ugyanakkor kellemes, ismerős bizsergést is érzek. Imádom ezt, imádok minden egyes percet, melyet a közönségem előtt tölthetek el. Már megy a kisfilmem, hallom az izgatott morajlást, a sikoltást, hogy mindenki az én nevem üvölti és azt várják, hogy felbukkanjak. Felegyenesedek, a zene elindul, elkezdek énekelni, s ezzel együtt a rámpa felemel a színpadra. A tekintetem szikrázik, ahogy előreszaladok, a zene ütemére táncolva, hátrahajtott fejjel éneklek. Imádom, imádok minden egyes kieresztett hangot, ezt a részét az életemnek. Ilyenkor a percek persze borzasztó gyorsan telnek, de elfelejtek mindent, amit nem szeretek ebben az életben. Elfelejtem az edzőteremben elszenvedett órákat, Seth szemétségeit, a jópofizást olyanokkal, akiket nem is szeretek, a fáradtságot, mindent, csak a zene van, én, és a közönségem. 2 és fél órán át a mosoly letörölhetetlen az arcomról, a számok közti szünetekben nevetve beszélgetek a közönséggel, olvasom a transzparenseket, viccelődök, még rappelek is, ehhez hülyén táncolok. Ilyenkor mindig is kifordultam magamból, itt vagyok önmagam, velük soha nem voltam lekezelő, soha nem viselkedtem egy idegesítő hercegnőként. Élvezem, amit csinálok, és ezek az órák borzasztó gyorsan telnek, mire kettőt pislogok az utolsó dal indul el. A telefonok a magasba emelkednek, elindul a zene, minden sötétségbe borul, mögöttem a kivetítőn neon fénycsíkok kezdenek táncolni, de én csak a telefonok fényét nézem. A táncosokkal együtt mozgok, a fények felerősödnek, az egész stadion a színek árnyalatában úszik, a hajam lengedezik az arcom körül, az utolsó hangot is tökéletesen éneklem ki, majd pihegve állok még egy darabig a sikolyok áradatában. A szemeim könnyek öntik el, de mosolyogva nyelem le őket. Végignézek mindenkin, egy pillanatra elhiszem, hogy látok itt minden embert, de ez még számomra is hazugság, megszámlálhatatlanul sokan vannak, és mindannyian értem jöttek el ide. Ezért élek.
Minden kezdődik elölről, és ezt nem bánom. Minden nap új város, új stadion, új közönség, de ugyanazok a dalok, mozdulatok, és mégsem unom, mert minden nap, minden koncert más. Halálosan fáradt vagyok, de a koncertek után tombol bennem az adrenalin, boldog vagyok. 
Ugyanakkor nehéz is, mert a turné megnehezíti a magánéletem, valamiért kezd elterjedni az a pletyka, hogy Niallel van köztünk valami, ezt mindketten cáfoljuk. A fiúk élete is megy tovább, amikor ők felébrednek, én próbán, edzésen, egy tv műsorban, vagy a színpadon vagyok, és amikor nekem lenne egy kis szabadidőm, akkor ők csinálják ezt, de valahogy mégis működik. Van, hogy összekapunk Liammel, vitatkoztunk már nem is egyszer, de tudjuk, milyen nehéz ez, és megértjük egymást. Talán ezért működik, mert bár nem értem, hogyan, de működik. 
És eljön az a nap is.
A limuzin ajtaját egy öltönyös, afroamerikai fiú nyitja ki nekem, mosolyogva fogadom el a felém nyújtott kezét, testsúlyom a hatalmas sarkakra helyezem és elegánsan, villantás nélkül szállok ki. Integetek a kordon mögött álló, sikoltozó rajongóknak, majd megtámad néhány újságíró és riporter. Nem szeretem ezt, de tudom, már itt vagyok, és ők is itt vannak, akármi történik találkozni fogok velük, és kötelességem szánni időt erre is.
- Mira, szerinted megnyered a díjakat, amelyekre jelölve vagy annak ellenére, hogy hetekig kimaradtál a munkából? - a legközelebb álló nő kérdezi, így erre a kérdésre válaszolok elsőként.
- Nem vagyok benne biztos, elvégre remek előadók a versenytársaim, és nem is fogom bánni, ha nem én nyerek - a kamerába mosolygok, egy tincsem a fülem mögé tűrve fordulok egy férfi felé.
- Fogsz ma találkozni a One Direction tagjaival? - mikrofonját a szám elé tolja, nem gondolkodhatok túl sokáig a válaszon.
- Nagyon remélem - próbálok higgadt maradni, az arcomra viszont hatalmas mosoly kúszik. - Már alig várom!
- Miért nem a 5 Seconds Of Sumerrel jöttél? 
- Mert nem vagyok a banda tagja, összekevernek az ikertestvéremmel - a nevetésem nem erőltetett, és a hosszú, barna hajú nő is elmosolyodik. A legbájosabb oldalam mutatom minden erőfeszítés nélkül. - Azt hiszem, a srácok most valahol a rajongóikat szédítik, ajánlatos megerősíteni a biztonsági rendszert.
Nevetgélve kapom el a következő kérdést, melyre muszáj reagálnom.
- Mi van közted és a 5SOS dobosa, Ashton Irwin közt? - nő mosolya olyan faggatózó, áskálódó, mintha a válaszom csak arra kellene neki, hogy kiinduljon valamiből, amit átalakíthat, és szaftos pletykát kreálhat belőle. De lesz itt elég szaftos pletyka még a nap folyamán.
- Barátok vagyunk, minden rendben köztünk - mosolygok rá kedvesen, és nem is hazudok. Az én turném is folytatódott, ezzel együtt a 5SOS is folytatta a vége felé járó turnéját, és Ashton maradt azon az állásponton, hogy támogat, akárkivel is legyek együtt.
- Van esély arra, hogy ti ketten újra egy párt alkossatok?
- Nem hiszem - rázom meg a fejem, észrevétlenül próbálok szétnézni, valahogy szabadulni közülük, de teljesen körbevesznek, és nem látok semmit.
- És mi a véleményed Niall Horanról? - felnézek, a hang ismerős, túlzottan ismerős, s velem együtt az összes riporter is megfordul. A lélegzetem elakad egy pillanatra, csak áll ott, mosolyog, szemöldökét kérdőn vonja fel, míg én elindulok felé. A nyakába kapaszkodok és belefúrom az arcom a mellkasába, körbeöleli a derekam, kezeit a hátamra teszi és végtelennek tűnő másodpercekig szorít magához. Niall az eltelt 1 hónap ellenére is a legjobb barátom maradt, amikor tudtunk skype-oltunk, üzeneteket váltottunk, ha náluk az éjszaka közepe volt, de nekem akkor kellett kiönteni neki a szívem, akkor megtehettem, most pedig itt van.
- Szia Mackenzie! - vigyorog rám szélesen, cuppanós puszit nyom az arcomra, én meg még mindig csak kapaszkodok belé és ölelem magamhoz. Itt van, itt van a két kezem közt, túléltem az 1 hónapot. A sokkos arckifejezésem helyett rendezem a vonásaim, de visszafogott mosolygás helyett az arcomon szétterülő vigyor olyan széles, amilyen csak lehet. 
- Niall - bököm ki vigyorogva, az arcát nézem és újra belekapaszkodok a nyakába. Ugrálni akarok, rohanni egy kört a boldogságtól. Rugózni kezd a lábain, és az enyémhez hasonló széles vigyor árad szét az arcán.
- Szóval? Mi a véleményed Niall Horanról?
- A világ legidiótább embere - köszörülöm meg a torkom, komoly arckifejezéssel, félredöntött fejjel, hidegen nézek rá, holott majd szétvet a boldogság, hogy újra látom - elég későn ért ide, nem is látom vele a többieket. 
- Nekem is rendkívül hiányoztál - utánozza az arckifejezésem, de a nevetőráncait képtelen elrejteni. Ezúttal ő húz magához, kezét a fejemre helyezi és gyengéden nyomja a vállához, közelebb hajol és mély levegőt vesz. A kamerák forognak, a fényképezőgépek vakuja világít meg minket, kérdésekkel bombáznak arról, mi van köztünk, de egyikünk sem figyel ezekre. Vonakodva engedjük el egymást, kézen fog és kivezet a kíváncsi riporterek csoportjából. - Felkészültél? - villant rám mosolyt, a kezét szorongatva kissé megrázom a fejem, amikor megpillantom Harry alakját, ahogy a rajongóknak produkálja magát. Fekete-fehér mintás inget visel, rajta fekete zakóval. A számat szólásra nyitom, de zavart nem tudom helyett valami egészen más jön ki rajta.
- 1 hónapja erre várok - finoman megszorítja a kezem, a tekintetem még egyszer ráemelem és egymásra mosolygunk. A szívem még mindig őrülten kalapál, amikor elváltunk azt hittem, megváltozik majd a kapcsolatunk, most mégis szorosabbnak érzem, mint eddig bármikor. Elengedem a kezét, még egyszer körbepillantok, meglátom Zaynt is, és ő is megtalál engem, viszont Liamet egyelőre sehol sem látom. A lábaim maguktól indulnak meg a bozontos fiú felé, nem okoz gondot számomra, hogy magassarkúban rohanjak át a fél vörös szőnyegen, és akkor az sem érdekel, hogy rengetegen látnak. Belecsapódok a fiú hátába és szorosan ölelem át, míg ő meglepetten rezzen össze és pislog hátra.
- Mira! - kiált fel, s ezzel együtt a sikoltozás is felerősödik. Karjaival rögtön körbefon, arcom az ingébe temetve halkan nevetek a reagálásán.
- Hiányoztál - motyogom, állát megtámasztja a fejemen és úgy ölel magához, időközben Niall is ideér.
- Te is nekem, mindannyiunknak - simít végig a hajamon, puszit nyom a fejem tetejére, majd én is az arcához nyújtózkodok. Nem akarom elengedni őket, lelkes arckifejezéssel nézek végig rajtuk, mire Niall nevetni kezd és átölel. Szorosan vonom magamhoz őket, nem gyűrhetem össze az ingéket, de nehezen akadályozom meg, hogy az ujjaimmal a ruháikat gyűrve szorítsam magamhoz a barátaim. A sírás határán állok, amikor Haz kicsit eltol magától. Rögtön húzódnék is vissza, amikor lehajol, és halkan a fülembe suttog.
- Fordulj meg.
Fogom a kezüket, Niall pillantása egy másodpercre az enyémbe kapaszkodik, majd játékosan kacsint egyet, míg én nagy levegőt véve fordulok meg. A szám résnyire nyílik, tekintetem végigszalad rajta, szűk nadrágot, fehér inget visel nyakkendővel, és zakót. Egy pillanatra szédülni kezdek, kiver a víz, pedig a ruhám a fél hátamat és a vállaim is szabadon hagyja. Pillantása találkozik az enyémmel szemöldökét gúnyosan vonja fel, de ez csak megjátszás, hirtelen nem tudom, mit kellene tennem, aztán gyengéd taszítást érzek, és máris egy lépéssel közelebb vagyok. Hangosan veszek levegőt, amikor átszeli a köztünk lévő távolságot, legszívesebben rögtön megcsókolnám, de valami visszatart, talán a rengeteg ember, a riporterek, hogy mindez a tévében megy. Az arcom belefúrom a vállába, karjaim a nyaka köré fonódnak, míg ő beletemeti az arcát a hajamba.
- Szia Cica - motyogja, ujjaim a vállába nyomódnak, nagy a kísértés, hogy megtegyem. Az ajkaim 1 hónapja égnek az övéi után, és végre itt vagyok a karjaiban. - Ne itt.
Elhúzódok, kezét az arcomra helyezi és végigsimít rajta, pupillái kitágulnak, mosolyogva néz végig rajtam, az ujjaink akaratlanul is egymásba fonódnak.
- Nem kell még tudniuk - motyogom alig hallhatóan, míg ő picit bólintva húz újra magához és gyengéd, elhúzott puszit ad az arcomra közel a számhoz.
- Gyönyörű vagy - jegyzi meg halkan, az arcom pírba borul, felemelem a fejem, annyira hívogató a szája, a mellkasom szorít. Úgy szeretném az orromat az övéhez érintené, és tulajdonképpen mindenem az övéhez érinteni. - 3 órát kibírunk még - kacsint rám huncutul, vonakodva engedjük el egymás kezét, időközben megérkezett Louis és Zayn is, a fülig érő szájjal vigyorgó Harry és Niall mellett állnak.
Az emberek lassan elkezdenek beszállingózni, Louis mosolyogva ölel magához, még Zaynhez is úgy bújok, mintha annyira szoros barátság lenne köztünk, de 2 hónap alatt akárhogy is, de megszoktam a jelenlétét, és még ő is hiányzott. Liam a kis csapatuk közepén áll, míg én beékelődök Harry és Niall közé és a kezüket szorongatom. Megtehetem, róluk elég sokat beszéltem már műsorokban, igenis foghatom a kezüket nyilvánosan és nevethetek velük, a barátaim.
Előre meghatározott helyeink vannak, és örömmel veszem észre, hogy az enyém velük egy sorban van, csupán helyet kell cserélnem egy számomra egyelőre feltörekvő énekespalántával, akinek a berobbanásáról valószínűleg a kis nyaralásom miatt maradtam le. Csak hebeg-habog, és már fel is pattan, hogy átadja a helyét. Mosolyogva köszönöm meg, a helyére lehuppan Niall, így az ő helyét kapom én, a másik oldalamra pedig Liam kerül.
- Jó ötlet ez? - nézek rá mosolyogva, megvonja a vállát, és játékosan kacsint egyet. Nevetve fordulok Niall felé, aki kicsit előrehajolva nevetgél valamin, majd kinyújtja a kezét és a valamit hevesen magyarázó Louisra mutat.
Az arcomon végig széles mosoly ül, őket figyelem, ahogy nevetnek, cikizik egymást. A farmon is ilyenek voltak, de nem ennyire, most Zayn arcán is széles mosoly ül. Velük nevetek, Louis képtelen nyugton ülni, Niall is fészkelődik mellettem, hihetetlen amit alkotnak. Mégis amikor elkezdődik a díjátadó lenyugodnak, tekintetüket a színpadra vezetik, míg én megfogom Niall kezét, a másikkal Liaméhez nyúlok. Talán ha mindkettőjük kezét fogom, akkor nem fognak kombinálni, elvégre a műsorokban már Liamről is barátként beszéltem. Kicsit meglepődik, majd hosszú ujjait a manikűrözött kezem köré fonja, hüvelykujjával gyengéden végigsimít rajta. Kicsit felemelem a fejem és a szemébe nézek, jelenleg úgy érzem, képtelen leszek kivárni a díjátadó végét, végül mégis hátradőlök és izgatottan figyelem, mi történik a színpadon.
A fellépők egymás után váltakoznak, megszakítva ezt a sorozatot 1-1 díj átadásával. Négy jelölésből kapásból beváltok kettőt, mégis elsőként ugrok a fiúk nyakába, amikor ők megkapják az elsőt. A harmadikat is elviszem, de ezúttal hátra kell mennem, mert hamarosan én is fellépek. Kiigazítják a sminkem, kapok egy mikrofont, majd bejelentenek, és már mehetek is. A szemeim most is végigjárnak a közönségemen, a rajongók hangosan sikoltanak, majd a tekintetem felvezetem a jelöltekre. Mosolyt villantok az öcsémre, végül a pillantásom egy kis időre megpihen a fiúkon. Kicsit meghökkentnek tűnnek, de nincs időm ezen gondolkodni, a testem önkéntelenül is az agyamba égett mozdulatokat teszi, rövid időn belül elérem, hogy mindenki velem együtt énekelje a dalomat. Széles mosollyal az arcomon fejezem be a dalt, majd átadom a helyem a következő párosnak, akik adják a díjakat. Mivel nekem nincs több szereplésem megkísérelek visszajutni a helyemre, lehuppanok Niall és Liam közé. majd rögtön felugrok, amikor elhangzik a banda neve a mikrofonból, és örömittasan borulnak egymás nyakába. Édesek, ahogy egymást lökdösve verekszik ki magukat, majd felvonulnak a színpadra és átveszik a díjukat. Az este mindannyiunk számára sikeresen zárul, beváltjuk az összes jelölést, majd élvezzük az előadókat. Ezek a díjak még ennyi év után is hatalmas elismerésnek számítanak. A 5 Seconds of Summer három jelölésből kettőt elvisz, és tudom, ma ünneplés lesz náluk is, én mégis úgy érzem, after party helyett diszkréten távozni fogok Liammel. Máskor nem hagynék ki egy bulit, most viszont mindkettőnk számára egészen egyértelmű, hogy a díjátadó végével mi külön limuzinba szállunk. Már nem számít, milyen pletykákat kezdenek terjeszteni, mert amikor becsapódik mögöttünk az ajtó és ketten maradunk, a világ megszűnik létezni. Az ujjaink ragaszkodóan fonódnak össze, az arcom a nyakához érintem, míg ő átöleli a derekam és arcát a hajamba temeti.
- Biztos nem akarsz a srácokkal menni? Még visszafordulhatunk - nézek fel, mire csak finoman megrázza a fejét, és gyengéd puszit ad a számra. Az ajkaim várakozva nyílnak el, de a hőn áhított csók helyett mosolyogva tűr el egy tincset az arcomból, melyen aztán végigsimít.
- 1 hónapja nem láttalak - motyogja halkan, megigazítja a ruhám a lábamon, majd mosolygós tekintettel néz rám - szerinted ez nekem könnyű volt? Mert nem, és nem akarok bulizni menni, főleg nem akkor, amikor veled lehetek.
Orrommal megérintem az arcát, kezeim a szájához emeli és belecsókol a tenyerembe, majd összefonja az ujjainkat. Fejünket lehajtva mászunk ki a kocsiból, maga elé tol, de kezét a derekamon tartja, míg hátulról védelmezve, biztonságisok kíséretében bejutunk a szállodába.
Korábban jártam már itt, amíg a sminkesek előkészítettek, és átvettem a ruhám, és ők is szándékosan ide jöttek, de valahogy mégis sikerült elkerülnünk egymást. Nem kaptam saját szobát, szándékosan én kértem, mert egyértelmű volt, hogy vele leszek, megbeszéltük. A lift felé irányít, melynek amikor kinyílik az ajtaja először udvariasan elengedi a kilépőket, s csak azután lépünk be. Homlokát az enyémnek dönti, amikor a fémdoboz elindul felfelé, az ajkaink egymáshoz érnek, de ez csak egy gyengéd kis puszinak számít.
- Ilyen kínkeservesen lassú díjátadón se voltam még -, szája pimasz mosolyra húzódik, szemében türelmetlenség csillan - és a szállodának is panaszt fogok tenni a lassú lift miatt.
Mosolyogva nézek rá, olyan jó érzés a karjaiban lenni. Arcom a mellkasához simul, magamba szívom az illatát, a karjaimmal szorosan ölelem, majd a lift kis csengéssel jelzi a megérkezésünket.
Egyik karjával átöleli a derekam, végigvezet a folyosón, kulcsával kinyitja a szobájának ajtaját és beenged maga előtt. Megkönnyebbülten rúgom le a cipőm, megmozgatom a lábujjaim, majd kissé felsikkantok, amikor elkapja a derekam. Nevetve fordulok felé, orrát az enyémhez érinti, s ugyanezzel a mozdulattal válaszolok neki. Ahogy a szánk összeér már nem létezik semmi más rajta kívül, 1 hónapja, kicsit több, mint 30 napja várok erre, és olyan megkapni, mintha egy éhező elé sorra hordanák a jobbnál jobb ételeket. Nem tudok betelni vele, a karjaim a nyaka köré fonódnak, pipiskedve nyújtózok felé, míg ő a hajamba túr. Lesimogatom a zakóját, melyet ügyetlenül a földre ejtek, majd tenyereimmel végigsimítok a mellkasán, a karjain, majd az arcán. Mosolyát elfojtva húzódik el, szemeimmel bejárom mindazt, amit a kezemmel érintettem, fehér ingén megigazítom a gyűrődéseket, majd kicsit hátrébb lépek. Megfogja a kezem, ezúttal ő néz végig rajtam, s pillantásától az arcom pírba borul. Nehéz zavarba hozni valaki olyat, aki minden este százezrek előtt lép fel, de az ő egyetlen pillantásától az arcom lángolni kezd.
- Milyen szép vagy - húz újra magához, ujját óvatosan végigvezeti a ruhámon, és puszit nyom a vállamra. A mondatára kissé megmerevedek, majd újra átölelem. Ezzel az egy kijelentéssel elsöpri a fejemből Seth összes megjegyzését rám, hiszen úgy simít végig a derekamon, mintha egy törékeny baba lennék.
- Hiányoztál - motyogom alig hallhatóan, az arcom a nyakához érintve veszek mély levegőt. Felemel, kuncogva kapaszkodok a nyakába, lehuppan az ágyra és az ölébe húz.
- Te is nekem - nyom gyengéd puszit a homlokomra, majd ajkával tovább halad a nyakam felé. - Idegesít, hogy mindenki azt hiszi, Niall barátnője vagy.
- Nem sokáig marad így, lefotóztak minket együtt, elindulnak a pletykák rólunk - kezem a tarkójára helyezve simogatom rövidre nyírt haját. Szemeimmel majd' felfalom, mert annyira más így élőben, mint a kamerán keresztül.
- Kibírhatatlan volt úgy melletted ülni, hogy nem csókoltalak meg, de nem akartam, hogy aztán végig a nyomunkban legyenek ezzel, hiába beszéltünk róla, hogy ott elmondjuk - kezét az enyémre helyezi, gyengéden simogatja. Közelebb hajolok hozzá, úgy érzem, percenként szükségem van rá, hogy legalább egy puszit adhassak neki. - Nem akarlak letagadni, de ha ott kijelentjük egy rakás kamerázó sajtós környezetében. biztos nem hagytak volna minket békén.
- Nem baj, amikor megláttalak én is arra gondoltam, hogy talán nem ott kellene - ujjaival az arcomat kezdi simogatni, a keze vándorol a részeim közt, a hajamról a kezemre, majd most vissza az arcomra. - De szerintem lebuktunk - kuncogok fel, amikor játékosan megcsikizi az oldalam.
- Számít? Legalább nem fogják azt hinni, hogy Niallel vagy együtt. Sokszor nagyon nehéz volt visszafogni magam, amikor rólad kérdezték, meg arról, hogy mi van köztetek. Néha legszívesebben elmondtam volna, hogy minden amit feltételeznek az köztünk van, szóval, remélem büszke vagy rám, mert nem kaptam dührohamot egyszer sem - huncut, kihívó vigyort villant rám, s hogy kissé lejjebb vegyek az egójából hirtelen oldalba bököm.
- Nem vagyok rád büszke, mert nekem viszont hisztiztél, és vitatkoztál velem - emelem rá a tekintetem, szemeim megjátszott haraggal húzom össze, aztán mégis elnevetem magam az arckifejezésén.
- Ne haragudj - arcát a nyakamhoz érinti, beletúrok a hajába, melyet hirtelen meghúzok, amikor belekap a bőrömbe. Olyan, mint amikor egy édes kiscica kiereszti a karmait. Halkan feljajjdul, és elhúzódik, ezúttal ő húzza össze a szemeit.
- Ha te is, én is - hunyorgok rá, nevetve csókolom meg újra, ezúttal viszont nem hagyja, hogy elhúzódjak. A hajamba túr, másik kezével a derekamat fonja körbe. Nem felejtettem el, néhányszor mennyire egymásnak estünk a farmon is, és most, hogy ennyi idő után ismét egymás karjaiban vagyunk... Viszonzom a csókjait, s talán hevesebben is válaszolok, mint ő. A karjaiban ellágyulok, mintha az elmúlt hetek feszültsége, minden stressz elszállna belőlem, és az az aggodalom is, hogy ez nem fog működni velünk, mert látszólag működik. Néhány pillanat alatt a hátamon találom magam, elhúzódik, de már nyúlok is a tarkójához és húzom vissza magamhoz, az ujjaink egymásba fonódnak, kicsit elhúzódunk, homlokát az enyémnek támasztja, elnyílt ajkakkal nézünk egymás szemébe, majd az oldalára dől és megtámaszkodik mellettem.
- Menjünk le az étterembe - javasolja mosolyogva, megcirógatja az arcom és puszit nyom rá.
- Biztos vagy benne? - fordulok a hasamra, felmászok a mellkasára és kíváncsian nézek a szemébe.
- Teljesen - egy begöndörített tincsemet az ujja köré tekeri, s hagyja, hogy visszaugorjon a helyére. - Azért azt hiszem, ez kicsit romantikusabb lehet, mint amikor Woodéknál reggeliztünk.
Nevetni kezdek, eszembe jut, amikor csak feküdtünk az ég alatt és néztük a csillagokat. Az hiányzik, és be kell vallanom, nagyon sok minden más is hiányzik a farmról, de legfőképp talán az, hogy együtt voltunk minden nap. Kicsit elviselhetetlen volt, kicsit mindig egymás agyára mentünk, de mégis jó volt, ott volt Niall is, amikor csak akartam rohanhattam hozzá.
Furcsa az oldalán besétálni egy emberekkel tömött helyiségbe, de legalább nem visító lányok vannak körülöttünk, hanem üzletemberek, gazdag párok, esetleg az after partyt kihagyó énekesek, sehol egy kisgyerek, de még tinédzser sem. Az érkezésünkre felpillantanak, majd mindenki visszafordul a saját vacsorájához, nem keltünk feltűnést.
- Az asztalához, Mr. Payne? - jelenik meg egy pincér, Liam pedig csak bólint, és a kezemnél fogva vezet egy kétszemélyes asztal felé.
- Hé, te előre lefoglaltad azt asztalt? - nézek rá kicsit felháborodva, de az arcomon mosoly ül.
- Fantasztikusan tudsz következtetni, Cica - cukkol, majd puszit nyom a homlokomra.
- Honnan tudtad, hogy hajlandó leszek lejönni ide veled? - vonom fel a szemöldököm, flegma arckifejezéssel nézek rá.
- Elértem volna, hogy velem gyere - kacsint játékosan, kihúzza nekem az egyik széket, melyre mosolyogva ülök le.
- A magabiztosságoddal is minden rendben, úgy látom.
- Tökéletesen érzi magát - mosolyog rám, s elfoglalja a másik széket.
A kezembe veszem az étlapot, a szemeim majd kiszúrják a gusztusosabbnál gusztusosabb ételek, végül mégis csak a zöldségsalátánál maradok, mellé pedig halat kérek.
- Fantasztikus voltál ma - fogja meg a kezem, s őszintén, csillogó szemekkel dicsér.
- Köszönöm - mosolygok vissza. Annyi mindent akarok mondani neki, mégsem jön ki szinte semmi a számon. Legszívesebben csak nézném egész este, és csodálnám. Szinte mindenről tud, ami az elmúlt hónapban történt, ahogy én is tudom, mikor és hol jártak.
- Gondolom, Luke is itt szállt meg a bandával - tűnődik, miközben pezsgőt önt nekem.
- Igen, bár nem hiszem, hogy felbukkannak, max valamikor hajnalban - nevetek, és az üveget a saját pohara felé tolom. - Ne akarj leitatni, Payne!
- Nincs rá szükség - legyint lazán, majd ártatlan kiskutya szemekkel néz rám. - Sokkal boldogabbnak tűnsz, mint a farmon, vagy a telefonban - jegyzi meg.
- És szerinted miért van ez? - vonom fel a szemöldököm, bár a hangom kissé elhalkul.
- Minden bizonnyal az elragadó személyiségem miatt.
- Végre találkoztam Niallel! - lelkendezek, s ezzel kissé lehervasztom a mosolyát.
- Gonosz vagy - vonja össze a szemöldökét, ugyanakkor a gonoszságomról elfelejtkezik, amikor elé teszik a rendelését.
Észrevétlenül a telefonomra pillantok, nem igazán ajánlatos ilyenkor már enni, de tekintettel arra, hogy ez kivételes alkalom,  és Seth amúgy is bekaphatja, enni kezdek. Nevetek rajta, amikor leeszi magát, majd amikor felállok, hogy az ingén szétkent folton segítsek hirtelen az ölébe ránt, és megcsókol. Az arcom pírba borul, de viszonzom, és az sem érdekel, ha mindenki rólunk fog pletykálni.
- Lehetetlen alak vagy - csapok finoman a vállára, majd arcom belefúrom a maszatos ingébe.
- Te vagy a lehetetlen - sziszegi engem provokálva, mire kiharcol magának egy újabb csapást. - Erről nem sikerült még leszokni - kapja el a kezem, és tenyerem a szájához húzza.
Elgyengülve simítok végig az arcán, majd felállok, és visszaülök a saját helyemre. Körbepillantva felfedezem a személyzetem, és a menedzsment néhány tagját, és ők is látnak minket. Hálás vagyok, mert senki nem pofátlankodik ide még úgy sem, hogy látták, Liam nyilvánosan megcsókolt.
- Mit szólsz egy sütihez? - rakoncátlan, kissé már szétzilált hajammal játszadozik, s meglepi, amikor a fejemmel nemet intek.
- Nem szabad - húzom el a szám, s egy pillanatra lehajtom a fejem.
- Mi az, hogy nem szabad? - mélyül el a hangja, ezzel együtt a szemei is összeszűkülnek.
- Felszedtem pár kilót, míg a farmon voltunk, és elég nehezen akar eltűnni - vallom be halkan - de te egyél nyugodtan.
- Valóban? - vonja föl picit a szemöldökét. - Nos, szerintem meg túl vékony vagy, és egy sütitől nem dől össze a világ.
Eszembe jut, hányszor kaptam meg az utóbbi időben, hogy kövér vagyok, ugyanakkor Luke szavai is ott motoznak a fejemben, és amikor Liam szemébe nézek tudom, hogy őszintén így gondolja. Végül beleegyezően bólintok, de szándékosan diabetikus sütit választok.
Hosszú idő óta igazán jóllakottan, és boldogan lépek ki az oldalán az étteremből. A liftek felé ballagunk, de a saját szobája helyett először beugrunk az én cuccaimért. A szobában szerencsére nincs senki, nem kell leállnunk bájologni a többiekkel, csak leguggolok a bőröndömhöz, kihalászok egy Victoria's Secretes zacskót és a holnapi ruháim, melyeket a kis hátizsákomba gyűrök, és újra megfogom a kezét. Talán kellemetlenül kellene éreznem magam attól, hogy vele tartok, de ez nincs így. A hasam bizsereg a gondolattól, hogy végre ma vele alhatok el.
- Lezuhanyozhatok? - kérdezem kissé megilletődve. Kibújok a cipőmből, lábujjaim megmozgatom, s előre-hátra hintázok.
- Veled mehetek? - húzza huncut mosolyra a száját, majd közelebb lép, és elhúzott puszit ad a számra.
- Nem, és ne legyél seggfej - vágom rá grimaszolva, válaszul a keze alig észrevehetően végigsimít a fenekemen.
- Menj csak - nógat a fürdő felé.
A biztonság kedvéért, és a bunkóságát ismerve bezárom az ajtót, s csak azután próbálom elérni a ruhám cipzárját. Néhány perc múlva hisztérikusan rontok ki az ajtón, és állok meg előtte.
- Lehúznád, kérlek? - bökök a hátamra. Az arcán szétáradó vigyort legszívesebben letörölném a képéről.
- Nem is tudod, mekkora örömmel - fűzi hozzá, majd lehúzza a cipzárt, miközben ujjai végigsimítanak a hátamon. Puszit nyom a vállamra, míg én a ruhámat magamhoz szorítva elremegek valami köszönetfélét, és bemenekülök a fürdőszobába.
Ritkán fürdök gyorsan, de most nem akarom húzni az időt, mert máris hiányozni kezd az az idegesítő, arrogáns jelenléte. A hajam megússza anélkül, hogy elázna, néhány percet töltök azzal, hogy lemossam az arcomról a szétkenődött, fekete sminket, majd belebújok a VS zacskó tartalmába. Szándékosan nem a pólóját hoztam magammal, mert eddig mindig vagy az ő ruhadarabjait viseltem, vagy a saját, de kissé viseltes pólóim. Csakhogy ezúttal tetszeni szeretnék neki.
A tükör előtt állva elégedetlenül rángatom magamon a rövidke, csontszínű hálóinget, de muszáj ebben kilépnem, semmi más nincs nálam.
Kifésülöm a hajam, mely már szinte természetes hullámaiban omlik a hátamra, majd nagy levegőt veszek, s igyekszek úgy kilépni, mintha semmi különös nem lenne. Mert nincs is, ez csak egy hálóing.
A díjátadón viselt ruhámat szépen egy vállfára akasztom, majd kíváncsian fordulok felé.
Szinte leforrázva, kábán pislogva néz rám, újra és újra végigmér, majd a hajába túr. Elfojtom a mosolyom, a telefonommal a kezemben nézek rá, várom, hogy mondjon valamit.
- Én öhm, hm... - idegesen habogva vakargatja a karját. Szinte kibukik belőlem a kárörvendő nevetés - azt hiszem, lezuhanyzok én is.
Bájosan mosolyogva bólintok, s lehuppanok a szépen bevetett ágyra. Válaszolok a befutott üzenetekre az öcsémtől, küldök egy képet a szépen manikűrözött középső ujjamról Niallnek, válaszul a "Jó szórakozást" kívánó szelfijükre Harryvel, megírom Robbienak, hogy minden rendben velem, majd a készüléket az éjjeliszekrényre teszem épp amikor Liam is végez. Ezúttal az én szám marad tátva. Izmosabb, vagy talán csak elfelejtettem, milyen testfelépítéssel is rendelkezik pontosan, viszont az világosan zakatol a fejemben, hogy kedvem lenne megharapni az izmait.
- Nagyon szép vagy - érinti meg az arcom, miközben leheveredik mellém, és kissé felemeli a paplant, hogy betakarjon.
Kissé távolabb fekszünk egymástól, majd közelebb araszolok, s a karjai közé kérem magam. Mindkettőnkből felszakad egy megkönnyebbült sóhaj, úgy ölel át, ahogy korábban is mindig tette, és ettől szinte szétfolyok. A fejem a mellkasához érintem, ujjai a csípőmön barangolnak, megérinti a pizsamám anyagát.
- Gondoltad volna, hogy kibírjuk? - emelem fel a fejem, a hátára dől és engedi, hogy elterüljek rajta. - Őszintén.
- Voltak kételyeim, leginkább magamban, és tartottam tőle, hogy esetleg rájössz, Ashtonra van szükséged, de te mindig engem hívtál, mondtad, hogy hiányzom, és azt hiszem, keveset akarok annál jobban, hogy ez működjön köztünk. Szóval igen, ha ez elején bizonytalan is voltam egy kicsit, később rájöttem, hogy ha befogom a pofám, amikor kell, menni fog. És itt vagyunk - mosolyog le rám, ujjaival köröket rajzolgat a hátam fedetlen részére.
- Ash már a múlté - mondom ki hangosan, s megérintem az arcát. - Elhiszed ezt? Majd' megöltük egymást, amikor beleegyeztem ebbe mindketten azt hittük, csak idő kérdése, és elegünk lesz egymásból, ehelyett...
- Ehelyett végre valamit nem szúrtam el, és te is ügyes cica vagy.
A szám mosolyra húzom, felmászok az arcához, orrunk egy pillanatra egymáshoz ér, majd találkoznak az ajkaink. Csókunk gyengéd, a kezem viszont bebarangolja a mellkasát, és ettől ő is felbátorodik. Amikor fölém gördül pontosan tudom, hogy még nem állok készen rá, nem vagyok elég biztos magamban, viszont akarom őt, egy kicsit belőle.
- Mira? - néz fel rám, szemei nagyra nyílnak, levegőért kapkod, csak egy óvatlan mozdulat volt, és így reagál rá. Homlokom az övének döntve nemet intek a fejemmel, ugyanakkor beletúrok a hajába és nem engedem el.
- A ruha marad - motyogom alig hallhatóan. Veszi a célzást, szemei izgatottan csillognak, de ott folytatja, ahol abbahagytuk. Nem siet, nem követelőzik, nem kényszerít semmire, és tudom, a farmon kiszaladt vallomása nem hazugság volt. Talán bizonytalannak kellene lennem, mert csak azt akarta az elején, hogy egy újabb trófea legyek, de ez már nincs bennem. Most nem vagyok részeg, de ha akarná, talán a fene nagy magabiztosságával elérné amit akar, de nem teszi. Csillogó szemekkel néz végig a hálóingemen, megelégszik azzal, hogy így bebarangolhatja a testem. Apró kis mozdulatokat tesz figyelve rá, hogy korábban soha nem engedtem ilyen közel magamhoz. Figyelmes, az arcomat fürkészi, úgy érinti meg a bőröm, mintha puha, drága anyag lenne. Gyengéden csókolja a szám, majd a szemembe nézve felbátorodik és csípője az enyémhez feszül, a végtagjaim maguktól fonódnak köré, a nevét zihálva szorítom magamhoz. Érzem a meleg leheletét, hallom, hogyan vesz levegőt, az ajkai megérintik az arcom, a nyakam, a vállam és a szám, majd a tenyerem az arcára téve húzom magamhoz, homlokát az enyémnek döntve csókol meg. Ashton után csináltam érdekes dolgokat érdekes fiúkkal, de az mégis más, ha valaki olyan szorít magához, aki szeret, és akit én is szeretek. A sokszor lehetetlen természete ellenére nagyon óvatos és figyelmes, a kezével finoman, kissé talán hitetlenkedve simít végig a mellkasomon és a karjaimon, ujjaival kifésüli a hajam az arcomból, nem használja ki a helyzetünket, nem könyörög azért, hogy engedjem tovább enné. Ahogy kemény mellkasa az enyémhez ér, s lábaim körbefonják a csípőjét úgy érzem, mégis muszáj leszaggatnom magunkról a ruhát, de ő olyan tekintettel néz a szemembe, mintha a világ legszerencsésebb férfija lenne. Cáfol mindent, amit valaha mondott ezzel kapcsolatban, mert bár a testünk remeg ettől a közelségtől, mégis az arcomat nézi végtelen, tagadhatatlan imádattal, és soha, 2 év alatt még Ashton mellett sem éreztem ilyen szépnek és különlegesnek magam.