tag:blogger.com,1999:blog-15325160557347734592024-03-05T06:04:32.301-08:00Everything I wanted but nothing I'll ever needNessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.comBlogger109125tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-80953261166324377392016-10-15T11:37:00.001-07:002016-10-15T11:37:25.082-07:00Felmerülő lehetőség - könyvkiadás<div style="text-align: justify;">
Sziasztok!</div>
<div style="text-align: justify;">
Időtlen idők óta nem jelentkeztem ezen a blogon, de reménykedek benne, hogy azért látni fogjátok ezt a posztot, hiszen egy fontos dologról szeretnék beszélni, és kikérni a véleményeteket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az utóbbi időben konkrétan üldöz a könyvkiadás, ha beszélgetek valakivel biztos, hogy feljön ez a téma, aki tudja, hogy írok rákérdez, kiadókat ajánl, elérhetőségekkel bombáz, már befutott magyar írók jelennek meg teljesen random az instagram profilomon, és lájkolják be a képeim, én pedig azt hiszem, vettem a jelet, és bár sokadjára, de most igazán komolyan elgondolkodtam a könyvkiadás lehetőségén, illetve inkább azon, hogy beküldök egy kéziratot, a többi már nem rajtam múlik. Nagyon kritikus vagyok a magyar könyvkiadással szemben, nem azért, mert nem jó, hanem mert nem érzem magam elég jónak hozzá, és nem is szeretnék itt maradni Magyarországon a későbbiekben, ezek a "jelek" viszont megváltoztattak bennem valamit, és tökéletes lehetőségnek tartom ezt arra, hogy kilépjek a saját komfortzónámból, végre igazán önmagam legyek, és felvállaljam azt, aki igazán vagyok. </div>
<div style="text-align: justify;">
Jelen pillanatban egyetlen egy történetemet érzem leginkább késznek arra a feladatra, hogy kézirat, és esetleg könyv váljon belőle, az pedig ezen a blogon található meg. Igen, tudom, hogy nem tökéletes, és rengeteget kell rajta alakítanom ahhoz, hogy megfelelő kézirat váljon belőle, de valamiért ragaszkodok hozzá, mert elmondhatatlanul szeretem még mindig Mira karakterét, és mindenkit, aki megjelenik ebben a történetben, szívesen venném elő őket ismét, és dolgoznék velük újra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nektek mi a véleményetek erről az egészről? Ha ti azt mondjátok, hogy hagyjam a fenébe az egészet, akkor azt fogom tenni, ha azt, hogy próbáljam meg, akkor az őszi szünetet azzal fogom tölteni, hogy átdolgozom a történetet, és házalok a kiadóknál. Nagyon fontos lenne, hogy valamilyen formában elmondjátok a véleményeteket, akár itt, kommentben, akár a jelenleg futó, <a href="http://shewrittenbynessa.blogspot.hu/">She</a> című blogomon, e-mailben, twitteren, askon, aki ismer, az facebookon, bárhol, ahol nektek jó. Nem veszem bántásnak, ha azt mondjátok, hogy ne csináljam, de mindenképp szeretnék visszajelzéseket kapni, addig nem vágok bele semmibe, amíg nem tudom, hogy ti mit szeretnétek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Köszönöm! <3 </div>
<br />
<div style="text-align: right;">
Nessa. x</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-79122133527781867752016-06-04T07:17:00.004-07:002016-06-04T07:17:58.541-07:00SheSziasztok!<br />
<br />
Örömmel jelentem be, hogy létrehoztam a legújabb blogom, melyre június 13-tól publikálom az Everything I wanted but nothing I'll ever need 2.évadát.<br />
Iratkozzatok fel! :)<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<span style="font-size: large;"><a href="http://shewrittenbynessa.blogspot.hu/">She [EIW - 2. évad]</a></span></div>
<br />
<br />Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-63003202478312531302016-05-21T04:44:00.001-07:002016-05-21T04:44:52.904-07:002016.06.13.<i>Drágáim!</i><br />
<i><br /></i>
<i>Oké, szóval, eddig bírtam, kicsivel több, mint 2 hónapig.</i><br />
<i>Mióta befejeztem ezt a blogot folyamatosan új történeteken töröm a fejem, vannak is ötleteim, neki is kezdtem egy történetnek, de nagyon keservesen haladok vele, viszont kedden az egyik legutáltabb órámon egyszer csak fejbe vágott a felismerés, és még a mellkasom is elszorult az izgalomtól.</i><br />
<i>Tehát örömmel jelentem be, hogy június 13-án megnyitom a legújabb blogom, amelyen megint egy fanficet fogok publikálni. Egyelőre a történetről nem mondanék semmit, legyen meglepetés. ;)</i><br />
<i>Amint meglesz a fejléc létrehozom a blogot, ott majd feliratkozhattok, és együtt várhatjuk a megnyitás, addig is megtennétek, hogy valahol, kommentben, chaten, askon, twitteren, aki esetleg az ismerősöm facebookon ír nekem egy pár sort? Mindössze annyit szeretnék tudni, hogy érdemes-e elkezdenem. Szeretném, ha az a 181 olvasó, aki feliratkozott erre a blogra, az újon is jelen lenne majd.</i><br />
<i>Sok puszi nektek, hamarosan jelentkezem! </i><br />
<div style="text-align: right;">
<i>N. xx</i></div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com32tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-42852532297135778182016-04-08T09:52:00.002-07:002016-04-08T09:52:20.210-07:00Személyes blogSziasztok! :)<br />
<a href="http://behindthenamenessa.blogspot.hu/">IDE</a> kattintva érhetitek el a mai nappal megnyílt személyes blogomat.<br />
<div style="text-align: right;">
N.x</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-6982283089116602832016-04-02T13:41:00.000-07:002016-04-02T13:41:07.578-07:00Életjel, személyes blog, és az #askNessa projekt<i>Sziasztok!</i><br />
<br />
<i>Nem tudom, van-e itt még valaki, aki emlékszik arra a Nessa nevű bloggerre, aki 6 fanfictiont is publikált... </i><i>Na, hát ennek a bloggernek borzalmasan hiányoznak az irritáló karakterei, az olvasói pedig annál inkább.</i><br />
<i>Szóval, ha érdekel titeket, ha nem, szólnék, hogy életben vagyok, és csak azért teszem ezt meg, mert nem jut más az eszembe, amivel indíthatnék.</i><br />
<i>Az előző bejegyzésben volt szó egy bizonyos blogról, amit akkor indítanék, ha esetleg kíváncsiak vagytok rám is, nem csak az agyszüleményeimre, vagy jobban mondva ezek mellett rám is. A címben említett #askNessa projekt - ami mostanság gyakran felmerülő téma az ask oldalamon is - ehhez kapcsolódna. Úgy okoskodtam, hogy a legjobb lenne azzal kezdeni ezt a blogot, hogy amolyan bemutatkozásképp olyan kérdésekre adok választ, amikre eddig nem tettem meg, és érdekel titeket, a jelszó: "minden amit tudni akartál Nessáról, de sosem merted megkérdezni". Nem olyan kérdésekre gondolok itt, hogy "Hány éves vagy? Ki a kedvenced a 1D-ből?", hanem olyanokra, amik az íráshoz és az évek óta tartó blogger pályafutásomhoz, és úgy önmagában az életemhez kapcsolódnak, vagy bármihez, amit tudni akartok rólam. Benne vagytok? :)</i><br />
<i>Ha igen, írjátok meg a kérdéseiteket kommentben, az <a href="http://ask.fm/NessaOfficial">ask.fm</a> oldalamon #askNessa hashtaggel, vagy akár e-mailben a stolemyheartwithnessa@gmail.com címre jövőhét péntekig. Nem erőltetek semmit, a blog akkor indul el, ha ti azt akarjátok, hogy elinduljon, ha nincs rá igény, akkor magam miatt nem fogom csinálni, viszont ahhoz, hogy működjön, szükségem van rátok. </i><br />
<i><br /></i>
<i>Remélem, hogy mindenkivel minden rendben. <3 </i><br />
<i>Csak ennyit akartam, és tudatni veletek, hogy nagyon szeretek mindenkit, és nagyon-nagyon hiányoztok!</i><br />
<br />
<i>Sok puszi!</i><br />
<div style="text-align: right;">
<i>N. xx</i></div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-34567149907287322422016-03-14T03:26:00.003-07:002016-03-14T03:26:58.495-07:00Utószó, vagy valami hasonlóSziasztok!<br />
<br />
6. alkalommal írok ilyen bejegyzést, amellyel lezárok valamit, eddig csak a történeteimről volt szó, egyet befejeztem, de a következő blog már kész volt, most viszont befejezem ezt, és egy időre visszavonulok.<br />
Azt hiszem, először kezdem azzal a kérdéssel, amit az utóbbi hetekben rengetegen tettek fel nekem: Maradok, és írok tovább, vagy befejezem a blogolást?<br />
2012. július 25-én jelentem meg a blogger világban egy idétlen bejegyzést hagyva magam után, és körülbelül közöltem, hogy én mostantól 1D fanficet fogok írni. Van múltam a bloggerként már azelőttről is, de azon a napon kezdődött el valami, ami azt hiszem, hullámvölgyekkel átszelve, de a mai napig is tart. Majdnem 4 év alatt 6 blogot írtam meg, ami tudom, hogy nem a világ legnagyobb és legjobb teljesítménye, de azért számomra mégis nagy dolog, mert valamilyen csoda folytán még én is belátom, hogy óriási mértékben fejlődtem. Kicsit belelendültem, és teljesen eltértem a témától, de a lényege ennek az egésznek az, hogy 4 olyan évet töltöttem itt, ami örökké hatással lesz az életemre, meghatározta a személyiségem és az életem, mert mindig igyekeztem úgy csinálni, mindent, hogy a rész kész legyen, és jó legyen, olyan, ami tetszik nektek, és tetszene a fiúknak, viszont egy kicsit elfáradtam. Rengeteget gondolkoztam és gondolkozok, hogy mit válaszoljak a kérdéseitekre, rengeteget őröltem magam rajta, most viszont teljesen nyugodtan írom ezt a bejegyzést, és válaszolok nektek. Nem fogok eltűnni, kénytelen voltam belátni, hogy ha akarok sem tudok megválni a bloggertől, az írástól, tőletek, Nessától, viszont elfáradtam, és kimerültem egy kicsit. Azt a döntést hoztam meg, hogy egy pici időre visszavonulok, de ez talán még annak sem nevezhető, mert tudom, hogy úgysem fogok leállni. Mit szólnátok hozzá, ha indítanék egy blogot "csak úgy"? Amin csak beszélgetünk, felteszitek a kérdéseiteket, feldobtok egy témát, amiről kíváncsiak vagytok a véleményemre, én pedig írok egy bejegyzést, kommentben kifejtjük, megbeszéljük, írnék novellákat, talán fordítanék is, a nyaram is elég jónak ígérkezik, ha akarjátok megosztok veletek koncertbeszámolókat, a nyaramat Angliában. és mindent, ami érdekel titeket, még azt is, ahogy itthon gubbasztok és olvasok, csak hogy kapcsolatban maradjunk addig, amíg vissza nem térek egy nagyobb lélegzetvételű dologgal. Írjátok meg, ha szeretnétek, én pedig már csinálom is a blogot, szerzek fejlécet, és belekezdek, minden rajtatok múlik.<br />
<br />
Most pedig rátérnék a blogra, hiszen mégiscsak az ért véget.<br />
Talán már azzal egy átkot hoztam a saját fejemre, hogy Miranda Mackenzie Hemmings a számomra legkedvesebb családtagomról kapta a nevét, egy most 2,5 éves kislányról, Miráról, az unokahúgomról, aki most most éli a dackorszakát, és minden második kérdésre vagy kérésre a "Nem!" választ adja. Önmagában az, hogy a történetbeli Mira az én Mircsikémről kapta a nevét, nem sokat jelent senkinek sem rajtam kívül, viszont olyan szinten belekerültem a karakterébe, mint még soha, semmikor, egyik főszereplőmébe sem. Ez volt igazán az átok, mert Mira egyszerűen mindent úgy csinált, ahogy én csináltam volna, mindenre azt válaszolta, amit én válaszoltam volna, és ahogy sokszor magammal nem tudok mit kezdeni, vele is belekerültem abba a helyzetbe, hogy egyszerűen nem tudom, mit csináljak még vele, hogy ne legyen már ilyen makacs, és boldoguljak vele. Annak ellenére, hogy az utolsó résznél valósággal örültem, hogy megszabadulok a karakterétől, az epilógus után mégis azonnal elkezdett hiányozni, hiszen mégiscsak az enyém volt, és majdnem 2 éven keresztül "viseltük el egymást".<br />
Pont Mira miatt kerültem nagyon sokszor oda, hogy elegem van, nem csinálom tovább, nem megy, nincs ötletem, nem tudom folytatni, és valószínűleg feladtam volna, ha nincs mellettem egy számomra nagyon fontos személy. Elmondhatatlanul sokszor halmozott el ötletekkel, segített, írt meg részleteket, párbeszédeket 1-1 új részhez, és nem hagyta, hogy feladjam. Tudom, hogy tudja, hogy róla van szó, és szeretném ha tudnád, hogy nélküled nem csináltam volna végig, képtelen lettem volna rá. Köszönök mindent!<br />
Visszatérve a történethez, azt hiszem, elégedett vagyok azzal, amit kiadtam a kezeim közül. Ha újraírhatnám se változtatnék semmin, pedig sokszor volt fárasztó, lehangoló, unalmas, mégis így látom kereknek. Szerettem a karaktereket, a vitáink ellenére is, sokszor nagyon jókat nevettem magamban, mert néhány jelenetnél tudtam, hogy mit fog kiváltani belőletek. Élveztem minden percét az írásának, és hogy sosem hagyott nyugodni ez a történet.<br />
Köszönöm nektek, hogy velem voltatok, kitartóan kommenteltetek/kommenteltek, holott ki tudja mikor tudtam normálisan válaszolni rájuk, de annak ellenére, hogy mindig későn válaszolok, az összeset olvastam már abban a pillanatban, hogy elküldtétek. Számtalanszor elmondtátok, hogy a blogjaim megállnák a helyüket könyvként, és húztátok a fülemet azzal, hogy vigyem be őket egy kiadóhoz, vagy közöltétek, hogy a könyveim megjelenésekor ott lesztek a dedikálásokon. Sokáig úgy gondoltam, nem vagyok elég jó írónak, a történeteim nem érnek annyit, mint egy könyv, és csak nevetnének rajtam, ha megpróbálnám. Kifogásokat kerestem arra, miért ne legyek író, miért ne próbálkozzak, és most is bizonytalan vagyok, nem tartom magam elég jónak, de próbálkozni fogok. Rádöbbentettek, hogy ezt akarom csinálni, szeretném azt, amiről beszéltek, szeretném könyvként látni a történeteim, és szeretném aláírni nektek őket, mert élvezem amit csinálok, és talán azért nem tudom eldönteni, hogy mit kezdjek az életemmel, mert itt van előttem ez, és egészen idáig tiltakoztam ellene, mostanra viszont már belenyugodtam, hogy talán nekem ez a sorsom. A világ összes hálája nem elég, hogy kifejezzem amit érzek irántatok, határozottan biztos vagyok benne, hogy nekem vannak a legjobb olvasóim, és a lehető legjobb fandomnak vagyok része.<br />
<br />
Nem bírom ki, hogy ne említsem meg azokat, akik miatt most itt vagyok, és akik nélkül az élete elmúlt 5 éve nem olyan lett volna, amilyen volt. Ők az én mentsváraim, a kapaszkodóim, azok, akik mindig fogják a kezem és vezetnek, sokszor a padlóról cibálnak fel, és azt hiszem, ha itt lennének velem, még kiabálnának is, hogy álljak fel, és vonszoljam magam tovább, holott sokszor pont miattuk estem pofára. :D<br />
Köszönöm a sorsnak, vagy annak az erőnek, aki a karjaikba lökött, mert nélkülük nem az az ember lennék, aki most vagyok, nem tudnék mosolyogni, nem írnék, nem kaptam volna rengeteg új barátot, köztük a legjobb barátnőmet, nem tudnék a semminek örülve itthon táncolni a zenéjükre, nem történt volna meg velem az a rengeteg csodás dolog, aminek így részese voltam.<br />
Annyira hálás vagyok nekik, és annyira szeretem őket, amiért minden napomat szebbé teszik csupán csak azzal, hogy léteznek.<br />
<br />
Liam egy rettentően bölcs és költői gondolatával búcsúznék, most az én életemben is lezárult egy fejezet, de még rengeteg van, ami jönni fog.<br />
Én itt leszek, menni fogok tovább, a kérdés az, hogy ti jöttök-e velem?<br />
<br />
<div style="text-align: right;">
Nessa.</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com23tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-14251215003843761842016-03-10T06:59:00.001-08:002016-03-10T21:23:06.769-08:00Epilógus<i>Sziasztok!</i><br />
<i>El sem hiszem, hogy ez is eljött.</i><br />
<i>Másfél éve írom ezt a blogot, azt hiszem, ezelőtt soha nem írtam semmit ilyen hosszú időn keresztül, és ennyit nem is veszekedtem egy karakterrel, mint Miranda Mackenzie Hemmingssel. Lehetne, hogy még nem búcsúzkodunk? Csak... még ne, még egy kicsit húzni szeretném ezt. Hétfőn szeretnék írni valamit, amiben jobban kifejtem az elmúlt másfél évet, és azt az időszakot, ami 2012 óra tart, hiszen azóta publikálok One Direction fanficeket. Szóval tehetnénk úgy, mintha nem ez lenne az utolsó rész? Még fel sem fogtam, hogy mostantól nem azon fog kattogni az agyam, hogy mit kezdjek velük, holott nem ez az első alkalom, hogy befejezek egy történetet. </i><br />
<i>Szeretném elmondani, mielőtt hozzákezdenétek az epilógushoz, hogy senki ne várjon túl nagy dolgot, és semmi különlegeset sem, kifejezetten sablonos lett, de most úgy gondolom, hogy így a legjobb, a karaktereim megérdemlik, hogy így legyen vége. </i><br />
<div style="text-align: right;">
<i>N.x </i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Ugye itt lesztek még hétfőn is? </i></div>
<div style="text-align: right;">
<i><br /></i></div>
A szívembe valamiféle megnyugvás költözik, amikor az autó bekanyarodik a házunk elé. Amilyen gyorsan csak tudom kinyitom az esernyőm, és integetek Gregorynak, de még le sem fordul, amikor már befelé iszkolok. Belelépek egy pocsolyába és felcsapom a harisnyámra vizet, elfojtok egy szitokszót és megszaporázom a lépteim, amíg beérek a védett tető alá a teraszon. Hosszú nap volt a mai, és a tegnapi is, és valószínűleg a holnapi is az lesz, elvállaltam, hogy betöltöm a brit X-Factor egyik zsűrijének a helyét, most zajlanak a válogatások, és a három másik szék közül az egyikben Louis, a másikban pedig Simon ül, borzasztóan elfáradok a nap végére, arról nem beszélve, mennyire rossz reggeltől-estig ott ülni anélkül, hogy hazaugorhatnék.<br />
<div>
Arthur kiballag a nappaliból, amikor kinyitom az ajtót, és még azelőtt, hogy megpróbálhatnám levenni a kabátom az egész testével a lábamnak dől és az orrával megböki a kezem, hogy simogassam.</div>
<div>
- Szia kutyuskám - sóhajtok, és belefúrom az ujjaim a vastag szőrbe a nyakán. Lerúgom a cipőmet és felakasztom a kabátom a fogasra, majd leguggolok elé és jó alaposan megszeretgetem.</div>
<div>
Szokatlanul nagy a csend ahhoz képest, ami ilyenkor lenni szokott, gondolkodás nélkül indulok meg az emelet felé az oldalamon a bozontos kutyával. Átvágok a nappalin a lépcső felé, ez mindössze körülbelül egy 15 méteres távolság, de a lábamba így is fájdalom nyilall a talpamba ékelődő apró építőkocka miatt, a következő lépésemnél pedig kis híján átesek egy babán. Lenyelem a kikívánkozó kiáltást és az ajkamba harapva szedem össze a játékokat, az egy pillanatra fellobbanó haragom azonnal elpárolog, amikor meghallom az emeltről szűrődő kisbabás kacajokat. A szívem hevesebben kezd verni, hangtalanul, mégis gyorsan sietek fel a lépcsőn, Arthur megelőz és berobban a nyitott ajtajú helyiségbe, ami előtt én csendben megállok, és egy pillanatra csupán gyönyörködök. A szobát katasztrófa sújtotta területnek nyilvánítom, de csak mosolyogni tudok ezen, az egész szobát beterítik a játékok, és ezeknek a közepén Liam ül háttal nekem, a jobb oldalán Noah nyúlik el a szőnyegen, és a lábait lóbálva egy kifestőkönyvet rongál meg, vele szemben Aria kacag azon, ahogy az apja néhány plüssel idétlenkedik előtte, Összefonom a karjaim a mellkasom előtt, Arthur elnyúlik a kisfiú mellett és a fejét az első mancsaira fektetve figyeli a kusza vonalakat, mígnem az apró, duci kezecskék végig nem simítanak a hosszú szőrén.</div>
<div>
- Mami! - élénkül fel még jobban a kislány hangja, talpra szökken és sugárzó arccal, csillogó szemekkel veti magát a karjaim közé.</div>
<div>
- Szia Manó - nevetek rá, és puszit nyomok a buksijára. Esélyem sincs esetleg felállni vele, kis híján felborít a következő becsapódó lelkes kis meteorit, ami arrébb tolja a társát, aki ezért támadásba lendülne, de lopva felnéz rám és inkább visszalöki a bátyját ahelyett, hogy csapást mérne rá. Alig bírom ki, hogy ne nevessek fel, de ha elkezdenék nevetni az talán olyan lenne, mintha engedélyt adnék rá, hogy odacsapjon a testvérének. - Sziasztok - nyomok puszit Noah kerek, pufi arcocskájára is, és mindkettőjüket magamhoz ölelem. Egy pillanatig lehunyt szemekkel szívom magamba a babaillatot és élvezem az apró kis kezek ölelését, Aria apró ujjainak simogatását a hajamon, majd mocorogni is kezdenek, hogy folytassák amit eddig csináltak.</div>
<div>
- Szia Mami - ölel magához, miután átemeli az ikreket a játékokon megelőzve egy óriási esést. Puszit nyom az arcomra, én pedig a mellkasának dőlök és mindkét karomat köré fonom, remélve, hogy az ő figyelmét kicsivel tovább élvezhetem. </div>
<div>
- Szia - fonom a nyaka köré a karjaim és rámosolygok, mielőtt az ajkaim a szájára tapasztanám.<br />
- Jó, hogy itthon vagy - mormolja a hajamba.<br />
- Apu, visszajössz? - kérdezi szinte dalolva Aria.<br />
- Egy pillanat és megyek, hercegnőm - ígéri, a testtartása tükrözi, hogy egyszerre sietne vissza azonnal a lányához, ugyanakkor egy darabig még engem is ölelne. - Lemegyek anyuval egy kicsit, szépségem, aztán visszajövök, addig játszatok szépen a testvéreddel, oké?<br />
- Oké - vágja rá, és lehasal Noah mellé, aki nagylelkűen hajlandó osztozni vele a ceruzáin.<br />
- Fürödtetek már, nagyfiú? - kérdezem, kiűzve a fáradtságot a hangomból. Mindketten egyszerre kezdik rázni a fejüket, ami miatt a fáradt részem hangosat sóhajt, az anyai viszont megkönnyebbül, mert még nincs túl késő hozzá, hogy egy kicsit velem is legyenek.<br />
Liam mellkasának döntöm a fejem, és néhány percen keresztül mindketten csak őket figyeljük, ahogy gondtalanul rajzolgatnak egymás mellett. Néha teljesen magamat és a saját öcsémet látom bennük, főleg Aria néha lobbanékony természetében fedezem fel egykori önmagam, Noah viszont Luke helyett Liamre hasonlít, legalábbis a személyiségét illetően. Életem egyik legnehezebb időszaka volt a terhesség, de ezt nem kell a legnegatívabban érteni. Nehéz volt, mert azt sem igazán tudtam, hogy egy babával milyen az élet, nemhogy kettővel. Körülbelül az 5. hónapban már akkora volt a hasam, mint egy 9 hónapos terhesnek egy babával, és én még csak a felénél voltam, fájt mindenem, bedagadtak a lábaim, rosszul aludtam, és ahogy teltek a hetek egyre nehezebbé vált minden. Liam viszont végig itt volt, és széppé tette az egészet, a rosszabb napokon egyszerűen felhívta a fiúkat és közölte, hogy kimarad a munkából, aztán leheveredett mellém, gondoskodott rólam, hagyta, hogy párnaként használjam és rajta szundítsak, masszírozta a fájós lábaim, és a fejét a pocakomnak döntve mesélt a kisbabáinknak. Mellettem volt Niall, a többiek, az öcsém és a szüleim ingáztak London és Sydney között, ahogy Liam szülei is folytonosan úton voltak, úgyhogy a kényelmetlenségek és a fáradtság ellenére nagyon boldog voltam, és nagyon türelmetlenül vártuk a végét.<br />
A kisbabáim hajnalok hajnalán döntöttek úgy, hogy szándékoznak most már kívülről is megismerkedni velünk. A kórházban az orvosom egyszerűen felajánlotta, hogy császármetszéssel néhány perc alatt "elintézzük", de a makacsságom nem engedte ezt annak ellenére sem, hogy állítólag magamat és a medencecsontomat sodortam veszélybe. 10 keservesen hosszú órán át szenvedtem, az őrület határára kergetve Liamet, aki egy idő után szinte könyörgött azért, hogy az egyszerűbb utat válasszam, de végül megszülettek az ikrek, először Noah, majd Aria. Mindkettőjük fejecskéjén szőke haj pelyhedzett, és óriási kék szemekkel pislogtak rám. A Liammel egymás iránt irányuló végtelen szerelmünk 3 felé szakadt, hazudtunk volna magunknak, ha nem látjuk be, hogy az életünk akkor lett igazán teljes.<br />
Az esküvő után lassítottuk, a nászúton hetekre eltűntünk a világ szeme elől, majd folytattuk az életünket ott, ahol abbahagytuk, élveztük a teljesen elkészült házunkat, az életünket igazán együtt. Elkísértem őket turnézni, én magam pedig csak néhány koncertet adtam. A turné végén elmentünk egy közös nyaralásra, tengerparti bulikon jelentünk meg, sokszor hangoskodva jártuk Los Angeles utcáit az éjszaka közepén, aztán a nagy bulizások és a világjárás közben egyszerűen megtörtént, és ott álltunk egymás mellett, döbbenten bámulva az előttünk sorakozó pozitív terhességi teszteket. Féltünk, rettegtem attól, hogy a történetünk megismétli önmagát, vagy legalábbis egy része, de végül minden tökéletesen alakult, és ennél tökéletesebb aligha lehetne.<br />
- Kicsit nagy a felfordulás - figyelmeztet, mielőtt belépnék az oldalán a konyhába. - Feltakarítom, esküszöm, csak még nem volt rá időm.<br />
A mosogatógép tetején, és a konyha minden pontján mosatlan edények, tányérok hevernek, az asztalon kiborult egy pohár tej és a földre csöpög, a tűzhelyre valami odakozmált.<br />
- Itt meg mi pusztított? - nyílnak nagyra a szemeim.<br />
- Noah bundás kenyeret kért vacsorára, Aria meg tejberizst, úgyhogy elkezdtem megcsinálni mindkettőt. Valami apróságon összevesztek és civakodás közben kiborult a tej, miközben szétszedtem őket megégett a kenyér, kifutott a tejberizs, aztán Ari sírni kezdett, Noah nyafizott, hogy éhes, úgyhogy inkább úgy döntöttem, elmegyünk valahová vacsorázni - meséli el a napjuknak ezen részét, és elkezdi összeszedni a szemetet.<br />
- Ugye nem a Mekibe mentetek? - dermedek meg egy pillanatra.<br />
- Nem - rázza a fejét. - Elmentünk egy étterembe, a hűtőben van neked is vacsora.<br />
- Sajnálom, hogy megint nem értem haza addigra - sütöm le a tekintetem.<br />
- Semmi baj, jól éreztük magunkat - mosolyog rám, és puszit nyom a számra. - Kicsit káosz van, de minden rendben volt. Hogy ment a mai válogatás?<br />
- Elég vegyes volt - kezdek bepakolni a mosogatógépbe. - Rengetegen vannak nagyon tehetségesek, de szörnyűek is, egy idő után azt fontolgattam, hogy felállok és kimegyek - rázom a fejem. - És Simon mindig beleköt a véleményembe, ha nem lenne ott Louis, már rég összevesztem volna vele, így viszont ő viszi el a balhét.<br />
Nevetve pakolja el az asztalon széthagyott dolgokat, és takarítja le egy szivaccsal, majd törli fel a kifolyt tejet.<br />
- Miért nem mész fel egy kicsit? Addig rendbe teszem a konyhát, aztán megyek, segítek megfürdetni őket.<br />
- Aria téged vár.<br />
- Szerintem neked is ugyanúgy örülne, egész nap rólad beszéltek - fogja át a derekam, és az orrát az enyémhez érinti. Mosolyogva húzom magamhoz, az ajkain érzem csak a vágyakozást, hogy egy kicsit kettesben maradjunk. Megsimogatja az arcom, mielőtt elhúzódna, majd finoman kitessékel a katasztrófa sújtotta övezetből. Átmászok a játékok végtelen kupacain, helyet seprek magamnak és lehuppanok a két kis manóm mögé, az ölembe kapva a szöszke kislányom, aki csak figyeli, ahogy a testvére egyenetlen színes vonalakat húz.<br />
- Mit alkotsz? - fogom a kezembe Noah zoknis, apró lábacskáját.<br />
- Színezek - húzódik arrébb, hogy rálássak a művére, az arcán büszke mosoly ül.<br />
- Nagyon szép - simogatom meg a talpát.<br />
- Azt Ari csinálta - bök rá a kis mutatóujjával egy pont olyan kuszaságra, amilyeneket ő is alkot.<br />
- Ügyesek vagytok, de figyelj csak, kisbabám, miért mész ki a vonalból? - mutatok rá a rajz körvonalain jóval túlmenő vonalakra. Kiemelem az ölemből Ariát és leheveredek kettőjük közé, a kezembe veszek egy színes ceruzát, és elkezdem kiszínezni az egyik üres részt. Mindketten a kezükbe fognak egyet-egyet, de az apró, duci kezecskéik csak rámarkolnak a ceruzára, gondosan eligazgatom őket, majd mosolyogva figyelem a próbálkozásaikat.<br />
- Miket csináltatok ma? - simogatom Noah arcocskáját.<br />
- Játszottunk, tévéztünk - vonja meg a vállát, ezt a szokása rettentően emlékeztet valakire.<br />
- Itt volt Niall bácsi - újságolja lelkesen, csillogó szemekkel a lányom. Niall legalább annyira megvette őt magának, amennyire az én barátságomat is, és azt hiszem, Aria szerelme viszonzásra talál.<br />
- Remélem, nem hozott magával semmilyen édességet.<br />
Lehajtott fejel sunnyognak, rosszallóan, de mosolyogva rázom meg a fejem, pontosan tudom, hogy Niall akárhányszor megjelenik az ajtóban, valamit rejteget magánál, vagy édességet, vagy valamilyen apró játékot.<br />
- Apuval voltunk egy étteremben vacsorázni - guggol fel, és az ölébe vesz egy babát. - Hiányoztál.<br />
- Ti is hiányoztatok nekem, kis bogaram - húzom az ölembe, és az arcom az övéhez érintem. - Holnap még ilyen sokáig dolgozok, de azután megígérem, hogy elmegyünk valahova együtt.<br />
- Mindannyian? - mászik Noah is az ölembe.<br />
- Hát persze - mosolygok rá. - Miért, mit gondoltál, aput itthon hagyjuk?<br />
- Nem - vigyorodik el, puszit nyomok a pisze orrára, megcsiklandozom az oldalát, majd mindkettőjüket magamhoz ölelem.<br />
- Viszont már elég késő van, fürdeni kellene. Mész apuval, Noah?<br />
- Nem - rázza tagadólag a fejét. - Veled akarok.<br />
- Én megyek apuval - pattan fel az ölemből Aria. - Azt mondta, hogy visszajön - siet kurta kis lábaival az ajtó felé, és egyenesen Liam karjaiba rohan.<br />
- Remélem, a kádba sietsz így - kapja fel.<br />
- Igen - dönti oldalra a fejét, és a kezeit az apja arcára helyezi. - Most nem akarok Noah-val fürdeni, mindig összecsapja a hajam.<br />
- Nem is igaz! - tiltakozik.<br />
- De igen!<br />
- De nem!<br />
- Te meg mindig Noah szemébe csapod a vizet - csiklandozza meg az oldalát Liam, ezzel könnyen és gyorsan véget is vet a vitának, mielőtt az igazán kibontakozhatna. Nevetve veszem a karomba a kisfiam, mindkettőjüknek pizsamát készítek elő, majd én az emeleti fürdőszobába indulok vele, Liam pedig a földszintibe Ariával. Ritkák azok a napok, amikor nem együtt pancsolnak, de előfordulnak, ebben is pont olyanok, mint amilyenek mi voltunk Luke-kal, sokat civakodnak, ütlegelik egymást, néha addig, amíg az egyikük sírva nem fakad, Aria mégsem tud elaludni Noah nélkül, és olyankor úgy bújnak egymáshoz, mint két kiscica.<br />
- Te mit csináltál ma, Mami? - lengeti a lábait Noah, amikor leültetem a mosógép tetejére, és óvatosan kibújtatom a pólójából.<br />
- Egy műsorban voltam, én vagyok az egyik zsűritag - mesélem.<br />
- Mi az a zsűri? - kérdezi, barna szemeivel érdeklődve kutatja az arcom. Ez az egyik legszembetűnőbb tulajdonság, amit Liamtől örököltek, pedig sokáig azt hittük, hogy kék marad a szemük.<br />
- Az olyan, aki meghallgatja, vagy megnézi amit mások csinálnak, és elmondja, hogy mit gondol róla - engedem teli a kádat vízzel, majd óvatosan beleültetem. - Jó így?<br />
- Jó - bólint nagyot. - Szeretsz zsűri lenni?<br />
- Igen, azt hiszem - mosolygok rá, letérdelek a kád mellé, és gondosan megmosdatom. - De jobban szeretek itthon lenni veletek.<br />
- Én is jobban szeretem, ha itthon vagy - mondja, és a szívem nagyot dobban erre az őszinte vallomásra. - Apu nem tud főzni.<br />
Hangosan felnevetek, puha arcán gödröcskés mosoly jelenik meg, és huncutul kuncog. Semmi rosszindulat nincs benne, sem bántó szándék, csupán a gyermeki őszinteség.<br />
Egy ideig játszik néhány játékkal, lefröcsköljük egymást vízzel, összekeni az arcom habbal, majd nagyot ásít, és kéri, hogy vegyem ki. Törülközőbe bugyolálom, ráadom a kezeslábas pizsamáját és a köntösét, segítek megmosni a fogait, majd a karjaimba veszem. Sokszor nagyon nehezen hiszem el, hogy már 3 évesek, hiszen még csak most hoztuk haza azt a két apró, szuszogó kis csomagot, most pedig már nincs szükségük nagyon sok mindenre, amit még megtennénk. Mindkét karommal átölelem, jó érzés, hogy a mellkasomhoz simul, mintha visszaugranánk az időben legalább 2,5 évet. Benyitok a szobába, aminek a padlója immár akadálymentes, és Liam sétálgat a karjai közt pont így tartva a hatalmasakat pislogó lányunkat.<br />
- Itt van most már Noah is, ideje lefeküdni - ballag vele az ágyhoz, és finoman a matracra helyezi, majd kiveszi a kezemből Noah-t, és engedi, hogy betakargassam őket.<br />
Leülök az ágy szélére, néhány pillanatig fészkelődnek, majd kényelmesen elhelyezkednek egymás mellett, Liam pedig leül mögém. Aria egyik apró kis praclija kibújik a takaró alól, és megfogja a kezem, ujjacskáival szeretetteljesen simogatja meg, a mutatóujját végighúzza a gyűrűmön.<br />
- Szép álmokat - nyomok puszit a már szundizó Noah homlokára, majd Aria arcára is. Orrát az enyémhez dörzsöli és halkan kuncog, majd karjait a nyakam köré fonva ölel át.<br />
- Szép vagy - mosolyog rám, végighúzza a kezét a hajamon, majd az arcomra helyezi és álmoskásan pislog rám.<br />
- Te sokkal szebb vagy - puszilok bele a puha tenyerébe. - Jó éjszakát - suttogom - Szeretlek.<br />
- Én is szeretlek - mosolyog rám édesen.<br />
Amikor elhúzódok Liam felé nyújtja a karjait, perceken keresztül ölelkeznek, magukhoz húzva a halkan nyöszörgő, álmos kisfiút is, aki esetlenül a vállára ejti az egyik karját. Ezek a legszebb pillanatai a napomnak, amikor láthatom azt a szerelmet, ami Liamből sugárzik a két kis porontyunk felé, azt a rajongást Aria szemében, és a csodálatot Noah pillantásában.<br />
- Menjünk - suttogja a fülembe, én pedig a kezét fogva emelkedek fel az ágyról. Résnyire nyitva hagyjuk az ajtót, ahogy mindig, és halkan lemegyünk.<br />
- Lezuhanyzol? - kérdezi halkan, hüvelykujjával gyengéden simogatja a kezem. - Addig megmelegítem a vacsorát.<br />
- Inkább fürödj meg addig te is - bújok hozzá, nincs kedvem egyedül turkálni az ételben, amíg ő zuhanyzik.<br />
- Jól van - érinti az ajkait a számhoz, majd elereszt.<br />
Próbálok sietni, ugyanakkor nehezemre esik elhagyni a zuhanykabint, amikor végre ellazít a forróvíz. Szeretem amit csinálok, szeretek bemenni a válogatásokra, és ha összeáll az én kis csapatom, a velük való munkát is szeretni fogom, de ez az első nagyobb lélegzetvételű dolog amit csinálok, mióta megszülettek az ikrek, és szoknom kell azt, hogy egyszerre legyek jó anya, dolgozzak, és legyen elég időm meg energiám ahhoz is, hogy jó feleség legyek.<br />
Sietve megtörölközök, a tükörben megpillantom magam, letörlöm róla a párát és egyenesen a saját szemembe nézek. Elégedett vagyok azzal, ahogy kinézek, az elmúlt 5 évben egyszer sem sírtam el magam a testem miatt, még akkor sem, amikor megszülettek a babák, és szembesültem azzal, ami a nagy pocakom után maradt. Most meg sem látszik rajtam, hogy kihordtam két 3 kilós gyereket, talán csak az a néhány hátramaradt halvány vonal árulkodik róla, amikkel tökéletes barátságot ápolok. Belebújok a rövidnadrágomba, és Liam egyik pólójába, vannak dolgok, amik nem változtak semmit, köztük ez is ilyen.<br />
Amikor kilépek a fürdőből, már a nappaliban ülve, a vacsorámmal a kis dohányzóasztalon vár. Lehuppanok mellé, szorosan az oldalához simulok, a lábaim eligazítja az ölében és a derekam köré fonja az egyik karját.<br />
- Szia - érinti az ajkát az enyémhez, és mosolyogva fogja a kezébe az arcom. Köszön nekem, nem Mira Hemmings (ex)énekesnőnek, nem Maminak, nekem.<br />
- Szia - hunyom le a szemeim, a fejem a tenyerébe hajtom és hatalmasat sóhajtok. Néhány percen keresztül csak csendben élvezem, ahogy gyengéden simogat, mindkettőnknek szüksége van erre. A legtöbben azt hiszik, hogy egy kapcsolat ellaposodik, miután megszületik egy gyerek, hiszen mindkét fél számára ő kerül az első helyre, de a mi esetünkben ez még két babával sem így történt. Voltak és vannak stresszes időszakok, nehéz pillanatok, sokkal kevesebb időnk van egymásra, magunkra pedig szinte semmi, de ugyanazok az emberek vagyunk, akik sugárzó tekintettel, örömkönnyektől nedves arccal csókolták meg egymást, amikor összekötötték az életüket, csak lenyugodtunk. Nincsenek eget rengető vitáink, és a kisebb szóváltások is elenyészőek, megoldhatóak egy halkan elmormolt bocsánatkéréssel és egy hosszas, vagy éppen pillanatnyi öleléssel, ami éppen sikerül, a felemelt hang pedig végképp eltűnt az életünkből.<br />
- Hová tűnt Arthur? - kérdezem félig a pólójába mormolva.<br />
- Szerintem elmenekült - nevet bele a hajamba, majd megpuszilja a fejem búbját. - Csak a mosást akartam kivenni, mert reggelinél Ari magára borította a gabonapelyhet, de mire visszaértem épp megpróbálták meglovagolni.<br />
Mindketten nevetünk, a számra tapasztom a kezeim, hogy ne hangoskodjak, ő pedig elrejtőzik a hajamban.<br />
- Annyira csodálatosak - érzem, ahogy mosolyog, nem telik el úgy egy nap, hogy ne mondaná ezt. - Ha hatszor nem vesztek össze csak a délutáni pihenőig, akkor egyszer sem, három adag ruhát mostam ki, és te is láttad a "vacsora" maradványait. Noah térképet rajzolt a folyosó falára, amit amíg aludtak lefestettem, aztán amikor felébredtek sírva fakadt miatta, és az első adandó alkalommal hozzá is ért a nedves festékhez. Legalább 4 tv csatornát töröltek, Aria hajába beleragadt egy cukorka, és vissza kellett hívnom Niallt, mert csak neki engedte, hogy kiszedje. De egyszerűen nem tudok egy pillanatra sem dühös lenni, vagy úgy tenni, mintha haragudnék, hogy tudják, mit nem szabad csinálni, képtelen vagyok rá. Csak kinyitnám a szám, hogy elmondjam nekik, hogy a falat nem szabad összerajzolni, de rám néznek azokkal a nagy szemeikkel, vagy éppen az egyik dalunkat énekelgetik, és inkább minden nap kifestem újra az egész házat, mint hogy egy pillanatra is azt higgyék, hogy haragszom rájuk.<br />
- A játszás és tévézés - vonogatom a vállam pont úgy, ahogy Noah csinálta - számomra kissé békésebben hangzik - nevetek rá.<br />
- Pedig ez volt az - jelennek meg a kis nevetőráncai.<br />
- Tudom - kuncogok, és megpuszilom az állát. - Luke és én is ilyen nyugis gyerekek voltunk.<br />
- Néha el sem hiszem, hogy ők az enyéim - hajtja a fejét az enyémre, az ujjai szüntelenül simogatnak ott, ahol érnek.<br />
Csak mosolygok, örökké tudnám hallgatni ezt. Látom rajta, hogy hulla fáradt, csak most szembesül igazán, milyen is egy nap egyedül két 3 évessel, és amikor talán joga lenne egy kicsit panaszkodni, akkor is nevet.<br />
- Ki fog hűlni - figyelmeztet, és rámutat az asztalon hagyott tányérra.<br />
-Nem baj - rázom meg a fejem, nem akarok eltávolodni tőle. A tarkóját simogatva nógatom magamhoz, az ajkaink apró kis csókokban, elhúzott puszikban találkoznak, a tenyerét a derekamra simítja. Röhejesnek tűnik, hogy ez a férfi valaha úgy gondolta, hogy rossz apa lenne belőle, de most nála jobbat nem kívánhatnék a gyerekeimnek. Amikor megszülettek rendszeres volt, hogy csak ott álltunk a kiságy mellett és csodáltuk az alvó apróságainkat, ő viszont még most is, elalvás után hosszú perceken keresztül gyönyörködik bennük, pont úgy, mint amikor először tartotta a kezében őket.<br />
- Annyira szeretlek - vallja be halkan az ajkaimra suttogva. Megrebbennek a szempilláim és ránézek, azt hiszem, már az első pillanattól kezdve a tekintete az, amiből kiolvasom, hogy mi van a szavai mögött, és sose fogok betelni ezekkel az érzésekkel.<br />
- Én is téged - simítok végig a haján. A kutyánk lustán leballag a lépcsőn és úgy dönt, csatlakozik hozzánk, más esetben nem hagynám, hogy a kanapéra feküdjön, most mégis megengedem. A fejét szeretetéhesen az ölembe hajtja, hasonlóan ahhoz, ahogy én bújok Liamhez, hosszú szőre és a testmelege kellemesen melengeti a csupasz lábfejem. Végigsimítok a fején és beletúrok a bundájába, a csendet csak a lélegzetvételeink, és Arthur néha megmozduló farkának hangja töri meg. Képtelenség bárhogyan is megfogalmazni azt a hálát és boldogságot, ami a szívemben lakozik. Ilyenkor szokott eszembe jutni Simon, pontosabban az, amikor azt mondta, hogy ha mi ketten együtt vagyunk, abból mindig valami rossz sül ki. Ha ott, és akkor, amikor ezt kimondta nem csak én törődök ebbe bele, hanem ő is, és Niall is, akkor most nem lennénk részesei az élet legjobb dolgainak, amiket mi hoztunk létre, és ki tudja, mennyi minden vár még kettőnkre.</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com24tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-44618498582700550522016-03-04T07:06:00.000-08:002016-03-04T07:06:23.670-08:0090.rész Rend<div dir="ltr">
<i>Sziasztok! :)</i></div>
<div dir="ltr">
<i>Nem is tudom, mit mondhatnék így az utolsó résznél, bár még mindig nem ez a vég, de azért mégiscsak a következő már nem a 91.rész lesz, hanem az epilógus. Furcsa itt tartani, majdnem 2 éven keresztül írtam ezt a blogot, ilyen sokáig még sosem foglalkoztam semmivel, és most itt vagyok, már hatodik alkalommal. Nem kezdek még búcsúzkodni, azt majd kicsit később, úgyhogy még így az utolsó előtt elmondom, hogy remélem, tetszeni fog az új rész! <3 </i></div>
<div dir="ltr" style="text-align: right;">
<i>N.x</i></div>
<div dir="ltr" style="text-align: right;">
<i><br /></i></div>
<div dir="ltr">
Az új, mégis régi életem akkor kezdődik, amikor a magánrepülőgép velem, és minden apró cuccommal együtt döccenve földet ér a Heathrow reptér egyik leszállópályáján. <br />
- Cica - simogatja meg az arcom lágyan, és puszit nyom a mellkasán nyugvó fejemre.<br />
- Ébren vagyok - pislogok fel rá mosolyogva.<br />
- Itthon vagyunk - mosolyog vissza rám, a szemében gyermekies izgatottság és öröm csillog, csak mert kimondhatja ezt. <br />
Itthon, kitekintek a még mozgásban lévő repülőgép ablakán a borús éjszakába. Valószínűleg kint hideg van, vagy legalább hűvös, és fel kell vennem a kabátom, nem úgy, mint Sydneyben. Itt minden más, mint ott, hiszen nincs itt az öcsém, nincsenek itt a szüleim, nem fog örökké sütni a nap, nem ugorhatok le a partra amikor csak akarok, és a mai naptól fogva nem vagyok állandó lakója a kis lakásomnak sem. Ezek miatt rossz érzésem van, leginkább azért, mert az ikremtől alig 22 órája "szakadtam el", és lassan tudatosul bennem, hogy nem fog a legváratlanabb pillanatokban egyszerűen besétálni az ajtómon és levágódni az ágyamra, vagy turkálni a hűtőmben, mert éhes, és ahelyett, hogy bevásárolna inkább az én tartalékaimat éli fel. De azt hiszem, rendben leszek ezzel.<br />
- Vedd fel a kabátod, hűvös van - dörzsöli meg a karom gondoskodóan, és a tekintetével átkutatja a repülőt, mígnem megtalálja a kabátom. <br />
- Köszönöm - dugom bele a karjaim, majd kihúzza alóla a hajam és gondosan elrendezi.<br />
- Készen állsz? - fordít maga felé, és mindkét kezem megfogja. Végighúzza a hüvelykujját a gyűrűsujjamon csillogó apró kis ezüstgyűrűn, majd az ajkaihoz emeli.<br />
- Teljesen - állok lábujjhegyre és megpuszilom a száját. - Szerinted Niall itt van, vagy inkább alszik otthon, mert most már akkor találkozhatunk amikor csak akarunk, és így annyira nem vagyok lényeges? - kérdezem kuncogva. Pontosan tudom, hogy a legjobb barátom valahol bent toporog és ugyanúgy várja, hogy találkozzunk, mint eddig minden alkalommal. <br />
- Szerintem itt van, nem hagyná ki, hogy fényezze magát - nevet fel, miközben kilépünk a csípős tavaszi éjszakába.<br />
Mosolyogva dőlök a mellkasának, beszállunk a buszba, ami az épülethez visz minket, közben megfigyelem az égbolton úszó sötét felhőket. Hiányozni fog a meleg és a napsütés, de van valami másom, ami ennél sokkal fontosabb, és ami miatt megszeretem majd az esőt is. <br />
A mellkasához simulva lépdelek, talán az emberek számára nem épp a legszimpatikusabb, hogy függő módjára tapadok rá, de olyan elvakult vagyok, hogy nem tud érdekelni.<br />
Hangosan felnevetek, amikor belépve megpillantom Niallt, amint a feje fölé tart egy táblát, rajta nagy betűkkel, hogy "A mesterművem". Ő, és a többiek is a másik ajtót figyelik, de a hangomra mindannyian a mi irányunkba kapják a fejüket, a szőke srác pedig a mellette álló Zayn mellkasához löki a tábláját, hogy másodperceken belül nekem csapódhasson. Elkapom a nyakát és nevetve kapaszkodok belé, miközben felkap és magához szorít az arcát szokásához hűen belefúrja a hajamba, és egy kicsit megremeg a boldogságtól, pedig 2 hete sincs, hogy utoljára láttuk egymást. <br />
- Ne túl sokáig - a mosolyom szélesedik a figyelmeztető hangra, a szöszke srác viszont annál inkább szorít magához, de kinyújtja az egyik karját, hogy belecsapjon Liam tenyerébe.<br />
- Tudom, hogy te is benne vagy - bököm oldalba, és végighúzom a hüvelykujjam az aprócska gyűrűn. <br />
Elégedetten vigyorogva nyom puszit a homlokomra, Liam és Harry épp akkor ölelkeznek össze fiúsan, amikor elenged, Louis pedig kihasználja ezt és magához szorít. <br />
- Ne fényezd, nem csak az ő érdeme.<br />
Csodálkozva pillantok rá, de szándékosan kerüli a pillantásom és apáskodóan puszit nyom a fejemre.<br />
- Üdv Londonban, szerintem nem vagy normális - jelenti ki.<br />
Hangosan felnevetek, örülök, hogy jobb helynek találja a szülővárosom, viszont engem egyedül semmi nem paterolhat el innen.<br />
- Haver, próbáld már meg nem az első 10 percben elűzni - pillant rá szúrósan Liam.<br />
- Te is hülye vagy, neked kellett volna Sydneybe menni, ott meleg van - akadékoskodik vigyorogva, csak hogy bosszanthassa. <br />
- Próbálom nem célzásként felfogni, hogy kiraknál a bandából - húzza össze a szemöldökét, és puszit nyom az arcomra.<br />
Tudtam, hogy össze fogunk költözni, már aznap reggel, amikor hosszú idő után végre vele szembesültem ébredés után. Tudtam, hogy ő az, akinek az arcát életem végéig látni akarom magam mellett, és akit nem veszíthetek el még egyszer, de meghozni azt a döntést, hogy végül tényleg a hátam mögött hagyjam Ausztráliát nehéz volt. Volt választásom, amikor elhagytuk a farmot megkérdezte, hogy hova menjünk haza, és mondhattam volna a világ bármelyik pontját. Ha kijelentem, hogy márpedig én nem hagyom el Sydneyt, akkor most napokon belül az ő cuccai érkeznének oda, de ezt nem tehettem. Éjszakákon keresztül őrlődtem a karjaiban, mert nehéz volt, szeretem Ausztráliát a nagy pókok ellenére is, az igazi visszatartás viszont Luke volt, de Luke nekem csak egy családtagom, ő mindenkit itt hagyott volna miattam, a családját, a bandát, a barátait, mindent, úgyhogy megmondtam, hogy Londont választom. Felhúzta volna a gyűrűt az ujjamra akkor is, ha Sydneyt mondom, akkor is, ha Kínát, Thaiföldet, vagy az Északi sarkkört, mert a hangsúly nem azon van, hogy hol vagyunk együtt, hanem hogy együtt vagyunk, és nem használhatom ki, hogy bárhová képes lenne követni ezért.<br />
- A meleg nem minden - mosolygok rá a fiúra, közben összeölelkezek Zaynnel is, aki mellett Harry is ott toporog.<br />
- Mész te még majd valaki után - löki oldalba Niall. <br />
- Jó, hogy itt vagy - mormolja Harry a fülembe, mosolyogva nézek a szemébe és a fejem a vállára hajtom. Tudom, hogy jó lesz nekem itt, és az elszakadás Luke-tól csak egy kis távolságot jelent, semmi mást, és ha bármikor szükségem van valami olyasféle gondoskodó testvéri szeretetre, amit tőle kaptam, azt hiszem, lassan választhatok, hogy kitől akarom megkapni.<br />
- Ha befejeztétek a barátnőm elhódítását, akkor akár haza is mehetnénk - nyúl a kezemért Liam, és szinte már féltékenyen elhúz a fiúktól.<br />
Kuncogva simulok hozzá, felkapja a vállára a táskáját, a bőröndömet pedig Niall lopja el, és siet mellém.<br />
- Csak ennyi cuccal költözöl, Mira? - méregeti a bőröndömet Zayn.<br />
- Nem, a többit autóval hozzák majd utánunk a repülőről - pillantok rá mosolyogva.<br />
A parkolóban megpillantom Liam matt fekete autóját, amiről fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen milyen, csak fekete, szép, és illik hozzá. A csomagtartóba helyezi a cuccainkat, majd becsapja, és nem kerüli el a figyelmem, ahogy lopva végigsimít a karosszérián. <br />
- Nem jöttök velünk? - biggyesztem le az ajkam, amikor meglátom, hogy mindannyian a saját autóik kulcsát forgatják a kezükben.<br />
- Most nem, de mától fogva akkor találkozunk, amikor csak akarsz - mosolyog rám Harry, Niall pedig az oldalához von és szeretetteljesen megszorongat.<br />
- Holnap találkozunk, Mack - nyom puszit a homlokomra.<br />
- Oké - vigyorgok rá, és kicsit felfelé billenve én is megpuszilom a puha arcát, mielőtt újra megfognám Liam kezét. Annak a dolognak ami köztünk volt, mostanra már nyoma sincs, mindkettőnknek az a tökéletes, ami most van. <br />
- Menjünk mi is, Cica - mormolja Liam a hajamba, miután mindannyian elhajtanak. Aprót bólintok, de nem mozdulok, a fejem a vállára hajtom és magamba szívom az illatát. Az enyém, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is lesz másé.<br />
Amint beül az autóba, az egyik kezét a combomra helyezi, valahogy mindig egymáshoz érünk legalább egy kis területen.<br />
- Szerintem tetszeni fog neked itt - jegyzi meg, miközben az ablakhoz tapadva kémlelem a várost. <br />
- Szerintem is - fordulok felé. - Csak némi időbe telik majd megszoknom. <br />
- Akkor megyünk Sydneybe, amikor csak akarsz - simogatja a hüvelykujjával a kézfejem. <br />
- Tudom, ne aggódj - fészkelődök úgy, hogy megpuszilhassam az arcát. - Nem akarok máshol lenni.<br />
- Nem kellene ezt csinálnod miközben vezetek - szorongatja a kormányt. Mosolyogva huppanok vissza a helyemre, és visszafogom az ujjaim, amik legszívesebben az arcát, vagy legalább a kezét simogatnák.<br />
- Ez a környék eddig is ilyen volt? - húzom össze a szemöldököm.<br />
- Nem - válaszolja könnyedén.<br />
Az ablakhoz nyomom az arcom és vizsgálom a házakat, meg úgy az egész utcaszerkezetet, de az én emlékezetemben a legkevésbé sem ez él. <br />
- Hova megyünk? <br />
- Haza - fojtja el a mosolyát. Megrázom a fejem, bizonyára egy másik úton megy, és tök hülyének néz amiért értetlenkedek. Megáll egy feljárón, és ekkor végképp összezavarodok, mert a ház sem olyan, mint amilyenre emlékszem, pedig 2 hét nem hosszú idő. Szó nélkül kikászálódok a kocsiból, és hunyorogva vizsgálom.<br />
- Ez nem a te házad - nézek rá zavartan, amikor átöleli a derekam és megpuszil.<br />
- Valóban - simogatja az arcom. - Mert ez a mi házunk. <br />
Felé fordulok és megdöbbenve nézek a szemébe, de csak mosolyog rám.<br />
- Nem akarsz bemenni? - nyúl a zsebébe, és kihúz egy kulcscsomót. <br />
- Vettél egy házat? - kérdezem hitetlenkedve, nem az lep meg, hogy vett egy több milliós házat, hanem hogy nekünk vette, kettőnknek.<br />
- Aha - simítja a hajam a fülem mögé. - A másikat berendezve vettem, ebben pedig van egy ágy, meg kipakolásra váró dobozok. <br />
Nagyokat pislogok, nem tudom, mit kellene mondanom, úgyhogy megcsókolom. Átöleli a derekam és magához húz, a kezem a tarkójára simítva kapaszkodok belé, és viszonzom az ajkainak gyengéd simogatását. <br />
- Köszönöm - motyogom a szájára, válaszul puszit nyom az ajkaimra és elmosolyodik.<br />
- Menjünk be - fogja meg a kezem, mindkettőnk szinte vibrál az izgatottságtól. <br />
Szinte szédülök a boldogságtól, amikor átvágunk az érintetlen udvaron, és elkezdi mondani, hogy mennyi mindent csinálhatok itt, ha akarok. Utacskát, kerti tavat, sziklakertet, bármit amit kitalálok, és mire az ajtóhoz érünk a szívem a torkomban dobog. Látni akarom az érintetlen, tiszta falakat, az üres szobákat, és elkezdeni megteremteni kettőnk kis szerelmi fészkét. <br />
- Vettem mindenféle újságot, és az ingatlanügynök is hagyott itt tapéta mintákat, akár már most elkezdhetsz tervezgetni - szorítja meg a kezem, és a kulcscsomón kikeresi az ajtót nyitó kulcsot.<br />
Toporogva várom, hogy kattanjon a zár, és kitáruljon előttem a kettőnk egyelőre üres birodalmának kapuja, de amint ez megtörténik valami más elvonja a figyelmem. Vékony hangú, morgással keveredő csaholást hallok, majd bukfencezve elém gurul egy kis szőrcsomó. A szemeim tágra nyílnak és a számhoz kapom a kezem, miközben a kutyakölyök felpattan és a saját farkába mélyeszti a fogait. Ugyanolyan, amilyen után a vásárban ácsingóztam, és majdnem megsirattam, hogy sem nálam, sem Harrynél nem volt rá elegendő pénz. Felnyalábolom annak ellenére, hogy össze-vissza ficánkol, és a mellkasomhoz szorítom. Addig rugdalózik, amíg feljebb küzdi magát a karomban, és a fejecskéjét előredugva kíváncsian szimatolni kezd.</div>
- Az enyém? - nézek kerek szemekkel, elhomályosuló tekintettel Liamre, aki sugárzó arccal figyel, majd bólint.<br />Végigsimítom a kutyus fejét és felnevetek azon, hogy szeretetéhesen simul bele a tenyerembe, és meleg nyelvével megnyalogatja a kezem. Szorosan a mellkasához bújok, a kutyus panaszosan szűkölni kezd, amikor beszorul kettőnk szoros ölelésébe.<br />- Miért csinálod ezt? - tűnődök hangosan.<br />- Semmit sem csinálok - mosolyog rám szerényen.<br />Valóban semmi, hogy vesz egy üres házat, amit ketten berendezhetünk, semmi, hogy ebben a házban egy kiskutya bukdácsolt elém, ahogy az sem jelentett túl sokat, hogy egy héttel ezelőtt halálfélelemtől remegve térdelt le előttem. Másoknak talán túl sok lenne ez mindössze néhány nap leforgása alatt, de nekem nem az, mert az álmaimat váltja valóra, és a szívem csordultig van az érzéseimmel iránta.<br />- Köszönöm - nézek rá hálásan, megvakargatja a kutyus füle tövét, aki erre megmozdítja a jobb hátsó lábát. - Olyan aranyos vagy - beszélek hozzá, és az orrom hozzáérintem a puha bundájához.<br />- Te is az vagy - kapok egy puszit a hajamra.<br />- Nem értem, hogy miért kapom - eresztem le az egyre jobban fészkelődő kutyát. Mosolyogva nézem, ahogy a farkát hevesen csóválva jól megszaglász.<br />- Nem kell megindokolnom - fogja meg a kezem, a szája sarkában mosoly bujkál.<br />- Valóban - simítok végig az ujjammal az arcán. - Csak nem értem.<br />- Ez a mi házunk, olyan lesz, amilyennek megálmodod - húzza a kezemet a szájához, és belepuszil a tenyerembe. - Ő pedig a családunk első tagja - pillant szeretetteljesen a kutyusra.<br />- A családunk? - emelem rá a tekintetem, most először hagyja el a száját ez a szó.<br />Aprót bólint, a fejemet a vállára ejtve szorosan átölelem. Sehol máshol, és senki mással nem akarok lenni, csak itt, ebben a házban, vele és ezzel a morgolódó kutyakölyökkel.<br />- Gyere, még semmit nem láttál az előszobán kívül - bontakozunk ki egymás karjaiból, és a kabátom után nyúl, hogy lesegítse.<br />Kibújok belőle, és miután ő is leveszi a sajátját tanácstalanul fürkésszük a csupasz falat.<br />- Ha akarod, lakhatunk egy szállodában, amíg itt berendezkedünk - javasolja.<br />- Én nem akarok, ha te sem - guggolok le, és magamhoz csalogatom a kiskutyám, hogy aztán a karjaimban tartva, a hasát vakargatva felegyenesedjek. - Ha berendezünk egy szobát magunknak, a többi már ráér - simulok a karjai közé, és boldogan fogadom a pusziját az arcomon.<br />- Rendben - túr bele az ujjaival a karomban fészkelődő kisállat puha szőrébe.<br />A lépteinket egymáséhoz igazítva andalgunk beljebb, és az üres falakon már látom megjelenni előttünk a csodaszép otthonunkat. Az óriási nappali falának egyik oldala üveg, amelyen keresztül ráláthatunk a letakart medencére, és az egyelőre érintetlen, zöld gyepre. A nappaliból óriási konyha nyílik, két szoba, melynek egyikében egy szépen bevetett ágy áll, valamint egy már elkészült, bézs és barna csempés fürdőszoba, a közepéből pedig egy elkanyarodó lépcsőfok vezet fel az emeletre. Fent kisebb-nagyobb helyiségek vannak, és mindegyikben kialakul bennem egy ötlet, amikor benyitunk.<br />- Itt lehetnének a díjaink - vizsgálom az üres szobát. - És versenyezhetnénk, hogy kinek van több.<br />- Neked sokkal több van - nevet rám - úgyhogy ez nem ér, nekem nincsenek is saját díjaim.<br />- Az sajnálatos - kuncogok.<br />- És a többi? - néz végig a hosszú folyosón.<br />- Nem tudom, még egy fürdőszoba, vendégszoba, lehetne egy külön hely a fura cuccaidnak is.<br />- Mégis milyen fura cuccok? - néz rám szinte felháborodva.<br />- Nem tudom, a játékaid - nevetek, és kihúzom a mutatóujjam a pajtásunk érdes fogainak fogságából. - Az xBox, meg a szuperhősös dolgaid, egy olyan szoba, ami a másik házadban is volt.<br />- Oké, ez tetszik - szórakozik a kutyusunk fülecskéivel, aki bosszúból odakap a kezéhez. - Ez egy vadállat - nyitja nagyra a szemeit - visszaviszlek oda, ahonnan jöttél! - fenyegetőzik.<br />- Naaa - húzom össze a szemeim. - Egy családtagnak nem mondhatsz ilyet!<br />- Bocsánat - motyogja, és lopva kiölti a nyelvét. - Mi lesz a többivel?<br />- Csinálhatunk mozit, konditermet, még vendégszobákat, nem tudom - vonom meg a vállam. - Én egy kis lakásban is elfértem az összes cuccommal együtt.<br />Kitárja előttem az egyik ajtót, csupán azért, hogy elgondolkodva nézelődhessen, nekem viszont ismét beindul a fantáziám. Az ajtóval pont szemben nagy, fehér keretes ablak van, és valamiért a lelki szemeim előtt egy kiságyat látok a fal mellett, mintás szőnyeget a padlón, rózsaszín vagy kék falakat, puha ülőgarnitúrát, és kisbabás dolgokat, pelenkázót, polcokat, kisszekrényeket. Az ajkamba harapok, nem mondom ki hangosan a fejemet betöltő gondolatot, hogy ebbe a szobába akarom majd hazahozni a kisbabánkat, ha egyszer eljutunk az életünk azon részéhez is. Mély levegőt veszek, egy részem fájdalmasan megsajdul, mert most már talán ott tartanék, de nyelek egy nagyot, és megigazítom a karomban lazuló kutyust. Hiszek abban, hogy majd jön, ha jönnie kell, és nem próbálom sem siettetni, sem eltolni, mert tudom, hogy minden rendben lesz. Van egy gyűrű az ujjamon, ami gyönyörű, és sokat jelent, de azt, hogy nem fog elhagyni nem a gyűrű biztosítja, hanem az a rettegés, ami a szemében ült, miközben előttem térdelt, és a megdöbbenéstől nem vágtam rá azonnal a kérdésére az igent, és talán megfordult a fejében, hogy megrémülök és elszaladok. Tulajdonképpen az lett volna az "egészséges" reakció azután, hogy mindössze 3 hónapja alkotunk újra egy párt, de sosem gondoltam, hogy az érzelmeim iránta egészséges határokon belül mozognak. Amikor újra megadtam neki magam, és attól a perctől fogva elkezdte bebizonyítani, hogy megérdemli a bocsánatom, tudtam, hogy előbb-utóbb összeházasodunk, nekem pedig semmi okom nem volt visszautasítani, amikor ez az egyik, amit a legjobban akarok.<br />Talán ő is arra gondol, amire én, a küszöbön állva hátulról körém fonja a karjait és megtámasztja az állát a vállamon, közben elgondolkodva vakargatja a vadállatunk hasát.<br />- Azt hiszem, ezt kellene utoljára hagynunk - szólal meg csendesen.<br />- Szerintem is - hajtom le a fejem, és elmosolyodva húzom el a hajam a szőrmók pofijából, mielőtt a fogai közé kapná. A nyakamon felszabaduló területre nyomja az ajkait, én pedig felhúzott vállal felnevetek.<br />- Olyan jó, hogy itt vagyunk - fordít maga felé, és a kezét az arcomra csúsztatva tart közel magához. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked mindenért.<br />Megpuszilom a tenyerét, a hüvelykujját végighúzza az arccsontomon és olyan tekintettel néz rám, ahogy senki más nem tud, van valami a szemében, valami megmagyarázhatatlan.<br />- Csodás kis otthonunk lesz - mosolygok rá. - Talán vehetnénk az udvarra néhány csirkét meg lovat, hogy komfortosabban érezzük magunkat - nevetek fel, amikor elképzelem, hogy kacsák úszkálnának a medencében.<br />- Amit csak akarsz - tekergeti az ujja köré egy hajtincsem.<br />- Maradjunk a kerti törpéknél és a kutyánál - állok lábujjhegyre, hogy puszit adhassak a szájára. - Az lesz a neve, hogy Arthur - lépek hátrébb és felemelem a kis szőrcsomómat.<br />- És ha lány?<br />- Nem lány - érintem az orromat az ő kis nedves, fekete orrocskájához, majd puszit nyomok az apró kis fejére.<br />Hallom Liam nevetését, és boldogan szorítom magamhoz Arthurt, aki készségesen tűri, hogy állandóan háborgatom.<br />- Azt hiszem, lesznek vitáink, hogy kit szeret jobban, haver - vakargatja meg a füle tövét. Úgy ölelem magamhoz, mint egy kisbabát, és nevetek, amikor az orrát a nyakamhoz fúrja és nyalogatni kezdi az arcom.<br />- Hol volt eddig? - andalgunk le a lépcsőn.<br />- Zaynnél, azt hiszem, elég jól összebarátkozhatott a kutyájával.<br />- Vannak neki dolgai? Ágy, meg táp? Játékok?<br />- Vannak - nyom puszit a fejemre. - Van neki minden.<br />Nem akarom tudni, hogy mégis mikor csinálhatta mindezt, amikor az elmúlt hetek abból álltak, miután a farmról eljött velem Sydneybe, hogy ingáztunk a Föld féltekei közt, Sydney, London, Wolverhampton, minden nagyon gyorsan történt. Elhagytuk a farmot, kibékültek az öcsémmel, hosszas beszélgetést folytatott négyszemközt apával, aztán Angliába jöttünk, találkoztam Niallel, rendeztem a kapcsolatomat a többiekkel, bemutatott a szüleinek, a testvéreinek, a barátainak. Most pedig költözés, a teljes ház beépítése és berendezése, az a gondolat, hogy eljegyzett, és még idén esküvőt akarunk. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, arról nem beszélve, hogy 3 hónappal ezelőtt mennyi minden volt. Lassítanunk kell, felvenni egy tökéletes ütemet a kapcsolatunkban, és nem nekifutni a következő lépcsőfoknak, mert most ezt csináljuk, legalulról ugrottunk egy óriásit.<div>
- Tökéletes - simulok a mellkasához a kutyámmal a karjaim között.</div>
<div>
- Biztos? - fogja a kezei közé az arcom.</div>
<div>
- Igen - mosolygok rá boldogan. - Tökéletesebb nem is lehetne.</div>
<div>
- Pedig lesz - dönti a homlokát az enyémnek, és megpuszilja az orrom hegyét. Oldalra döntött fejjel, mosolyogva fogadom ezt az ígéretét, tudom, hogy be fogja tartani, és hogy a tökéletesebbnél is tökéletesebb lesz nem csak az otthonunk, hanem minden, ami hozzánk kapcsolódik. Leteszem a vadul fészkelődő kutyakölyköt a lábunkhoz, habár nem sokáig marad ott, elindul felfedezni a házat, ami egyelőre sokkal jobban ismer, mint én. Nem indulok utána, ha akarnék sem tudnék, mert karok fonódnak a derekam köré és tartanak közel a testéhez. Vett egy házat nekünk, de nekem örökké ez lesz az otthonom, ez a kevés hely, amiben pont elférek a karjai és a mellkasa között.</div>
<div>
- Szeretlek, Cica - suttogja az ajkaim közé, és lopva a szemembe néz. Minden ott van, amit tudnom kell, minden amire szükségem van, és akármilyen kibírhatatlan páros is vagyunk mi, a világ egyszerűen így van rendjén számomra, a földkerekség legidegesítőbb, de legédesebb személyével magam mellett.</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com10tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-13807369135584877542016-02-26T06:36:00.002-08:002016-02-26T06:36:30.791-08:0089.rész Sorscsapás<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>Sziasztok! :) </i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>Őszintén szólva azt reméltem, kicsit jobb lesz ez a rész és könnyen megírom, ehhez képest jól megszenvedtem vele, mert egyszerűen sosem tudtam, mi lenne a helyes mondat, úgyhogy kitöröltem, újraírtam, kitöröltem, megint leírtam valamit, aztán valahogy eljutottam a végéig. Reménykedem azért abban, hogy nektek jobban fog tetszeni mint nekem. </i></span></div>
<div style="text-align: right;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>N.x</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i><br /></i></span></div>
<span style="color: white; font-size: large;">~Liam Payne~</span></div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
Ráhajtom a fejem az övére, két karjával önszántából kapaszkodik belém, de még így is szorítom magamhoz. Legszívesebben behunyt szemekkel szívnám magába ezt az érzést, ugyanakkor még pislogni is félek, nehogy eltűnjön. Az elmúlt óra történései teljesen zavarosak, sőt, attól fogva teljesen zavaros minden, hogy a lépcső tetején guggolva láttam, ahogy kibillegett Stephen után, és elhajtottak. Azt hittem, hogy Stephen randira hívta, és egy ideig dühöngtem miatta, este 11-re viszont a dühöm olyasfajta méreteket öltött, hogy tönkrevágtam Woodék csendes, nevetgélős Szilveszterét, amikor ledübörögtem a lépcsőn azzal a paranccsal, hogy vigyenek el oda, ahova az édes fiacskájuk vitte a barátnőmet. Most pedig valahogy itt vagyok, és hálás pillantást vetek a srácra, aki egy lányt ölel magához, és vigyorogva felmutatja a hüvelykujját. </div>
<div style="text-align: left;">
Felemeli a fejét, amúgy is heves szívverésem még hevesebb lesz, de nem indít támadást ellenem és nem visít fel, hogy ne érjek hozzá, csak a kézfejével édesen megtöri könnyektől maszatos arcát, míg én vágyakozva nézek rá. Annyira szavakkal kifejezhetetlenül hiányzott, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy újra az enyém. </div>
<div style="text-align: left;">
- El akarok menni innen - szólal meg, ahogy kifejezi magát majdnem megmosolyogtat, nem ad választási lehetőséget, ha akar valamit, akkor annak úgy kell hogy legyen, mostantól fogva pedig pórázon rángathat maga után, minden lábnyomát megcsókolom. </div>
<div style="text-align: left;">
- Oké - válaszolok, és összefűzöm az ujjainkat, Bánt, hogy mennyire csodálkozva, kissé megfeszülve vizsgálja a kezeinket, de kecses ujjait szorosan az enyémek köré fonja.</div>
<div style="text-align: left;">
- Elköszönök a többiektől - bólintok, és követem, szorosan mellette haladva.</div>
<div style="text-align: left;">
- Vigyétek el a kocsit - néz rám Stephen, miközben Mira félkézzel megöleli a barátnőjét, majd felé fordul.</div>
<div style="text-align: left;">
- Te hogy fogsz hazajutni? - kérdezi aggódva, kerek szemekkel. - És te mivel jöttél? - kérdezi tőlem.</div>
<div style="text-align: left;">
- Mr. Wood hozott el - nógatom finoman magam felé. </div>
<div style="text-align: left;">
- Majd alszik nálam - mosolyog rá a lány.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nincs itt valamiféle szálloda? - tekinget óvatosan kettőjük között. - Nem akarok visszamenni - jegyzi meg csendesen.</div>
<div style="text-align: left;">
- De, 2 utcára innen, könnyű megtalálni, ha végigmentek ezen az úton abba az irányba, amerről jöttünk, jobbra fordultok, és letértek jobbra a második útkereszteződésnél megtaláljátok - magyarázza segítőkészen a lány.</div>
<div style="text-align: left;">
- Köszi - mosolygok rá, az arca derűs, látszólag boldoggá teszi hogy segítséget nyújthat.</div>
<div style="text-align: left;">
- Akkor sétálunk - dönti el, eltűr egy szőke, kunkori tincset az arcából, és integet, miközben apró lépéseket tesz.</div>
<div style="text-align: left;">
Megszerzi a kabátját, és kénytelen vagyok elengedi a kezét addig, amíg belebújik, ujjaira kesztyűt húz, így már nem érezhetem a bőrét, de az, hogy egyáltalán valamilyen módon érintkezünk boldoggá tesz.</div>
<div style="text-align: left;">
Magamhoz ölelem, az arckifejezéséből tudom, hogy magában azon tűnődik, mit is csinál éppen, hogy jó ötlet-e ezt csinálni, de mielőtt túlkomplikálná a dolgokat gyengéden magam felé fordítom. Csókot nyomok puha ajkaira és megnyugszom, amikor szabad ujjai elérik a tarkóm. Félek a folytatástól, de ha szerencsém lesz meghallgat, vagy nem hallgat meg, de velem marad.</div>
<div style="text-align: left;">
Nagy pelyhekben, de nem túl sűrűn esik a hó, a sötét éjszakában, a lámpák gyér fényénél gyönyörű látvány, ahogy az is, hogy ezek a hűvös pamacsok a szőke hajára hullanak.</div>
<div style="text-align: left;">
- Emlékszel, merre kell menni? - kérdezem csak azért, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Fel sem merül bennem, hogy nem emlékszik, Mira mindenre emlékszik.</div>
<div style="text-align: left;">
- Aha - hümmögi, és csillogó tekintettel bámészkodik, sosem látott még havat, és valószínűleg az elmúlt napokban az éjszakai havazásokról is lemaradt. Arcát az ég felé fordítja, nagyokat pislog, mert néhány hópehely a szempillájára esik, annyira bájos és ártatlan.</div>
<div style="text-align: left;">
- Tetszik? - ölelem át a derekát, összerezzen, majd megadóan a karjaimba simul. </div>
<div style="text-align: left;">
- Még sosem láttam ilyet - mondja csendesen. - Nagyon szép.</div>
<div style="text-align: left;">
Megpuszilom az arcát, csendes és megfontolt, de amíg fogja a kezem és megengedi, hogy magamhoz öleljem, addig nincs mitől félnem. </div>
<div style="text-align: left;">
- Miért nem akartál visszamenni? - kérdezem óvatosan, a vékony harisnyája láttán legszívesebben felkapnám és sprintelnék vele a szállodáig, nehogy megfázzon, de nem panaszkodik és csak lassan andalgunk. </div>
<div style="text-align: left;">
- Nem tudom - vonja meg a vállát. - Mert ott mindig veszekszünk.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem mindig - simogatom a kesztyűt kezét - Csak sokszor. </div>
<div style="text-align: left;">
- Nem akarok többet veszekedni - rázza meg a fejét. - Meghallgatlak, ha kapunk egy szobát, de ha azt kérem, hogy ne folytasd, akkor ne csináld. Nem fogok elrohanni, semmit sem fogok csinálni, csak lehet hogy van, amit nem akarok tudni, vagy már túl sok. </div>
<div style="text-align: left;">
- Rendben van - térünk le a megadott sarkon, és egyszerre pillantjuk meg a pislákoló neoncsöveket. - Köszönöm.<br />
Apró mosolyra húzza a száját, a szívem össze-vissza hánykolódik a mellkasomban.<br />
A szálloda nem épp olyan, amilyenhez hozzá vagyunk szokva, mindössze 2 szintes, olyan mint egy nagyobb családi ház, bent kellemesen meleg van, a recepciónál egy öregúr fogad minket meglepetten, és a kezünkbe nyomja az állítólag legjobb szobájának kulcsait. Lift hiányában megmásszuk azt a néhány lépcsőfokot, ami felvisz az emeletre, és a 6 ajtó közül a 4. előtt állunk meg. A legjobb szobában mindössze egy nagyobb fakeretes ágy, és egy öreg tévé van, de tiszta, és többre nekem amúgy sincs szükségem.<br />
Beengedem magam előtt, az ajkamba harapva tartom rajta a szemem, amikor kecsesen leengedi a kabátot a karjain és felakasztja az öreg fogasra, végighúzza az ujjait kissé nedves haján, kibújik a cipőjéből és a fürdőszobába megy. A válla fölött belátok a barna csempés helyiségbe, elvesz egy fehér törülközőt és egyenként szárítgatja meg a tincseit. A kabátomat az övé mellé akasztom, a cipőjét az enyémmel együtt a fal mellé illesztem, és leülök az ágy szélére, amíg végez. Megpróbálom összeszedni a gondolataim, rengetegszer megtettem már ezt, most viszont hogy itt vagyunk, és készen áll végighallgatni, nem tudom, hogyan foghatnék bele.<br />
Leül mellém, lábait kinyújtja és megfigyelhetem a begörbített lábujjait, megmosolyogtat, és ezt most nem is rejtem el, ahogy a közelembe ér újra szükségét érzem a testi kontaktusnak, úgyhogy megfogom mindkét kezét és az ölembe húzom.<br />
- Jól érzed itt magad? - kérdezem csendesen, végigtekint a szobán és aprót bólint.<br />
- Aranyos - mosolyog rám. Visszamosolygok, meglepődök, amikor hirtelen közelebb húzódik. majd gondol egyet és az ölembe mászik. Mindkét karommal magamhoz ölelem, lehajtom a fejem, ő pedig felemeli az övét, és pisze orra megböki az enyém.<br />
- Annyira hiányoztál - szakad ki belőlem halkan. Ujjai végigsimítanak a tarkómon, puha kis száját az enyémhez illeszti, majd elnyitja, amikor azt kérem.<br />
- Félek, Liam - hajtja a fejét a mellkasomra.<br />
- Tudom - simogatom a haját. - És tudom, hogy nem fogsz hinni nekem, de nem hagylak el, bármi is történjék soha többé nem mondok semmi olyat, ami miatt ez megismétlődhet.<br />
- Miért csináltad? - kérdezi csendesen.<br />
Nagy levegőt veszek, itt az ideje hogy a legelejétől mindent elmeséljek addig, amíg engedi.<br />
- Amikor elmondtad - kezdek bele nehézkesen - csak az jutott eszembe, hogy én képtelen vagyok erre, nem vagyok alkalmas a feladatra. Azt hiszed, hogy téged és a babát nem akartalak, de ez nem így van, csak féltem, hogy pocsék apa leszek, akit előbb-utóbb megutál a gyereke.<br />
Nagy szemekkel figyel, nem szólal meg, úgyhogy folytatom, miközben a harisnyába bújtatott, felhúzott lábát simogatom.<br />
- Tudom, hogy ez nem mentség, és hogy pont azért vagyok pocsék apa és barát , mert amikor számítottál rám bepánikoltam és hagytam, hogy elmenj. Hetekig őrlődtem, próbáltam indokokat keresni, hogy miért nem rontanám el a gyerekünk életét, de akárhányszor találtam egyet, jött vele újabb 3 ellenérv. De aztán elegem lett és összeszedtem magam, hogy utánad menjek, a repülőn csak arra tudtam gondolni, hogy mit és hogyan fogok csinálni, neveket írtam fel, eltervezgettem a házunkat, a szobáját, amit én akartam kifesteni, az életünket hárman.<br />
- Én is ezt csináltam - suttogja fojtott hangon. Apró csókokat nyomok az arca minden pontjára, amikor megremeg a karjaimban. - Hagyd ki ezt a részt.<br />
Aprót bólintok, próbálok keresni egy pontot, ahonnan folytathatnám.<br />
- Nem akartál látni, úgyhogy azt hiszem, feladtam, láttam hogy mit csináltál, de én hiába hívtalak téged, vagy Luke-ot, nem vettétek fel. Amíg Niall ott volt felhívott egyszer, hogy ha jobban leszel eljöttök Londonba, hogy beszélj velem, úgyhogy onnastól kezdve ebben reménykedtem. Zavartak a képek rólatok, meg az elinduló pletykák és minden, mert ott volt, de nem történt semmi, én csak azt láttam, hogy egyre jobban behálóz.<br />
- Nem - szakít félbe.<br />
- Tudom, hogy mi történt, elmondta - simogatom szüntelenül - és már megértem, de akkor annyira féltékeny voltam! Elcsesztem mindent, és tudtam, hogy ha van egyvalaki, aki rábír arra, hogy adj nekem egy esélyt, akkor az ő, de én nem úgy láttam, hogy ezen van.<br />
- Én csókoltam meg - magyaráz közbe.<br />
- Tudom - nyomok csókot a homlokára. - Már mindent értek, Cica.<br />
- Nem akarom tovább hallani - mondja csendben.<br />
- Szeretném ha tudnád, hogy sajnálom - nézek mélyen a szemébe. - Ha visszacsinálhatnék mindent, megtenném, nem mondanám ki, hogy nem akarom, de erre sajnos nem vagyok képes. Ha most nem hiszel nekem, bebizonyítom majd, hogy semmit nem teszek meg újra. Bármit is akarsz, melletted leszek, akkor is, ha úgy döntesz, hogy akarod, hogy legyen kisbabánk, és akkor is, ha nem akarsz soha többé.<br />
- Nem akarok úgy dönteni - csuklik el a hangja. - Nekem az volt benne a szép, hogy nem szándékos volt, azt láttam benne, hogy annyira szeretjük egymást, hogy képesek vagyunk csodát tenni.<br />
- Pont ugyanannyira szeretlek most is - mondom ki egészen halkan. - A világon mindennél jobban.<br />
Magamhoz szorítom, amikor sírni kezd, belekapaszkodik a nyakamba és hangosan, szívettépően zokog.<br />
- Hiányzik a kisbabám - nyüszíti, beletúrok a hajába és a mellkasomhoz szorítom az arcát, megszakad a szívem, és jobban utálom magam, mint bármi mást. Ígéretet teszek magamnak, hogy mindent megadok neki, amit csak akar, azt is amit nem mond ki, bármi áron. Az arcomat beletemetem a hajába és nekem is megrázkódik a vállam, én őt ölelem magamhoz, ő pedig engem, és elcsodálkozok azon, hogy hónapokon keresztül életben maradtam enélkül.<br />
- Bocsáss meg! - könyörgök. - Bocsáss meg nekem, Cica!<br />
Kezei közé veszi az arcom, egymáshoz préseli kissé megduzzadt ajkait és aprókat bólint.<br />
-Te is nekem - simogatja kecses ujjaival az arcom, és könnyáztatta pofiját az enyémhez préseli.<br />
Magamba szívom a bőrének és hajának finom illatát, hosszú idő után megtalálom a helyem a világban, vele kell lennem.<br />
Puha ajkait rászorítja az enyémre, szédülök, de ez a jó szédülés, az a fajta, amikor tudod, hogy valami szörnyen jó dologban van részed. Apró kezével végigtapogat, felfedezi a területét, míg én bátortalanul vezetem végig a kezem kerek csípőjén és az oldalán. Nem akarom megijeszteni, sem rávenni valami olyasmire, amire esetleg nem áll készen, és bár szeretném érezni a kezem alatt mindenét, hogy megbizonyosodjak róla, ez a valóság, hagyom magam az irányítása alá kerülni, akármilyen nehéz is.<br />
Ajka lassan lecsúszik az enyémről és mindketten mély levegőt veszünk, résnyire nyitom a szemem és felmérem az arcát. Ajkait elnyitja, nem nyitja ki a szemeit, helyette feljebb csúszik a combomon és én hagyom, hogy egymáshoz simuljunk, kevés dolog van amit ennél jobban szeretnék.<br />
- Cica - simogatom a tarkóját, mire lassan rám emeli a tekintetét. - Meddig... meddig akarsz elmenni? - kérdezem esetlenül.<br />
- Nem tudom - harap az alsó ajkába, lehajtja a fejét, így az összes haja az arcába hullik. Kezét az enyémre helyezi, ami a derekán pihen, és végigsimít rajta, majd leveszi róla, és két kezébe fogja. Mutatóujját végighúzza rajta keresztben, nagy szemekkel vizsgálja, és ráilleszti az övét, ami sokkal kisebb és sokkal szebb, mégis tökéletesen összeillenek.<br />
- Most már hozzád érhetek? - mosolyodok el, és behajlítom a hüvelykujjam, hogy megsimogassam a kezét.<br />
- Igen - leheli csendben.<br />
Magamhoz ölelem, bátrabban, a haja kellemesen csiklandozza az arcom amikor újra megcsókoljuk egymást. Minden pontjához szeretnék hozzáérni, mert az egyik legnagyobb csapás amivel lesújtott rám, az pont az volt, hogy visszautasította az érintésem. Megfogom az arcát, hogy érezhessem a puha bőrét, majd lassan, behunyt szemekkel, a finom illatát szimatolva csúszok le a nyakára. Összerezzen, kicsit megugrik, majd halkan kuncogni kezd és felhúzza a vállát. Imádom ezt a hangot, a nevetése visszhangzik a fülemben, és az orrommal szándékosan csikizem meg az érzékeny bőrt, hogy újra hallhassam.<br />
- Nee - tol el kicsit magától, és széles mosollyal az arcán néz rám.<br />
A szám elnyílik a gyönyörűségtől, szőke haja lágy hullámokban keretezi kipirult arcát, kék szemei megteltek élettel, élénk rózsaszín ajkai édes mosolyra húzódnak.<br />
- Gyönyörű szép vagy - nézek a szemébe, közben a mutatóujjamat végighúzom az arcélén.<br />
Kicsit elpirulva piszkálja az ingem gallérját, majd levezeti a kezét a mellkasomra és a gombokat babrálja. Úgy tűnik, hogy teljesen a gondolataiba merül, pedig talán nem is, mert néha felpillant rám és elmosolyodik. Az egyik gombot elgondolkodva kibújtatja a lyukból, az anyagot az ujjai között gyűrögeti, míg én magamban azt kívánom, bárcsak engedné, hogy én is ilyen zavartalanul piszkálgathassam a ruháját. Csak a húzást veszem észre, aztán újra érzem a száját és akaratlanul is belenyögök a gyönyörbe, levegőért kapok amikor megérzem a feszegető ujjait, ahogy egyre türelmetlenebbül gombolja ki az ingem, aztán mindkét kezét a mellkasomra simítja.<br />
- Cica - tolom el magamtól finoman, nehogy azt higgye, hogy visszautasítani akarom. - Minden oké?<br />
Az ajkát beszívva bólint, a hüvelykujjával gyengéden simogatja a mellkasom egy kis területét, amitől libabőrös leszek.<br />
- Én csak... - szólal meg bizonytalanul. - Nem is hiszem el, hogy itt vagyunk, hogy te itt vagy.<br />
- Itt vagyok - cirógatom az arcát - nem is megyek el, és te sem fogsz, úgysem hagyom - mosolygok rá.<br />
Megcsókolom, az inget lesimogatja a vállamról, míg én a derekát fogom át szorosan.<br />
- Mondd el, meddig mehetek el - nyögöm ki nehezen.<br />
- Nem tudom - pihegi.<br />
Finoman felemelem és a hátára fektetem, megtámasztom magam a feje mellett, ő pedig szétnyitja a lábait és átöleli a csípőm.<br />
- Ez rendben van? - lehelem az ajkaira.<br />
- Kevés - sóhajtja, mosolyogva puszilom meg a homlokát, hosszú ideig rajta tartom a szám, aztán lejjebb csúszok az orra hegyére.<br />
- Mira? - halkan, behunyt szemekkel hümmög. - Egyetlen szavadba kerül, hogy abbahagyjam.<br />
- Nem kell szabályokat hoznod - simogatja a tarkóm. - Csak csókolj már meg, és menjünk tovább!<br />
Ellenkezés nélkül teljesítem a kívánságát, nem kérdezem meg magamtól, hogy azért akar-e velem lenni, mert hiányoztam neki, vagy azért, mert teherbe akar esni, esetleg egyik sem, vagy épp mindkettő. Nem érdekel, vele akarok lenni, mert hiányzott, és azt akarom, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, amilyen volt, ha terhes akar lenni, én mindent megteszek az ügy érdekében amit csak tudok, megteszek bármit, csak mostantól hadd ébredjek mellette minden reggel.<br />
<br />
<div dir="ltr">
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
</div>
<div dir="ltr">
<br /></div>
<div dir="ltr">
Ha ránézek két okból szorul el a torkom, az egyik a félelem, a másik pedig az öröm és izgatottság. Szeretnék minden negatív érzelmet bezárni egy dobozba és kidobni, megszabadulni tőlük örökre, ehhez pedig mindössze az agyamat kell elhallgattatni, a testem tudja a dolgát és remegve keresi a párját, csak néhány gonosz gondolat zavar össze.<br />
- Cica - suttogja a fülembe, megemelem a hátam, hogy az oldalamnál matató keze hozzáférjen a ruhám cipzárjához. - Levehetem? - leheli.<br />
- Már nem lenne kezed, ha nem akarnám - kuncogok, az arcom a nyakához érintem és megpuszilom.<br />
- Ez megnyugtató - mosolyog rám őszintén, mielőtt megcsókolna.<br />
Átölelem a nyakát, hagyom hogy felhúzzon és megremegek, amikor nagy kezével végigsimít a csupasz hátamon. Óvatosan, kínzóan lassú mozdulattal, centiméterenként haladva tolja le a ruhám vastag pántját, és a felszabaduló területekre helyezi a száját. Megmarkolom a haját, a rövid tincsek folyton kicsúsznak az ujjaim közül, egy pillanatra megáll a lefelé útjában és kissé homályos tekintettel néz fel rám.<br />
- Szabad?<br />
- Liam - nyöszörgöm, és én magam bújnék ki belőle, ha nem ragadná meg a kezem. - Mindent szabad.<br />
- Mindent? - nyel nagyot, a szembogara hatalmasra tágulva fürkész.<br />
- Mindent - simogatom gyengéden az arcát. - Csak ígérj meg nekem valamit, és tartsd is be.<br />
- Bármit - vágja rá gondolkodás nélkül.<br />
- Soha ne hagyj el - sütöm le a tekintetem - ha szeretsz, akkor ne. Tudom, hogy szörnyű vagyok, de...<br />
- Ezt soha többé ne mondd - biccenti fel a fejem. - Te vagy a legjobb, ami valaha történhetett velem.<br />
- Te meg egy sorscsapás vagy - nevetek, és a szavaimat ellenzem azzal, hogy folyamatosan simogatom a bőrét.<br />
- Tudom - mosolyog rám - és soha nem fogsz megszabadulni tőlem.<br />
Talán rosszul döntök, vagy talán a legjobban, amikor másodjára is elhiszem az ígéreteit, de egy valamit biztosra tudok, mégpedig azt, hogy nem tudom többé visszautasítani, nem tudok már úgy tenni, mintha nem szeretném, mert nem tudom nem szeretni. Ez bonyolult, és nem tudom, miért van, de feladom a küzdelmet ellenne.<br />
Lassú mozdulatokkal, sokszor mély levegőt véve lehúzza a ruhát a combomon és miután a földre ejti percekig gyönyörködik valamiben, mielőtt az ajkait az enyémekhez préselné. A kezem végigtapogatja a hasát, ami izmosabb lett, végighúzom a mutatóujjam a V-vonalán, melyre válaszul halkan az ajkaim közé nyögve előretolja a csípőjét. Megfontolt mozdulattal pattintom ki az övcsatját, próbálom magam nem a kezéhez lökni, amikor egyikkel benyúl a harisnyám dereka alá. Segítek neki lehúzni, majd az összegubancolódott csomót leejti valahová.<br />
- Lekapcsolom a lámpát - aprót bólintok, és miközben feláll végigheveredek az ágy közepén. A szemeim le sem tudom venni az egyelőre mesterséges fényben úszó testéről, a nadrágja az övcsat tartásának hiányában lecsúszik, kivillan az alsója. Leoltja a villanyt, és amikor a félhomályban megfordul mindketten csendben méregetjük a másikat, a számban összefut a nyál, látva a gyönyörű felsőtestét, ő pedig hirtelen végigfuttatja a kezét a haján. Talán sosem látott így, ennyire sosem szolgáltattam ki magam, és mutattam meg a hibáim, mégis most néz rám a leginkább úgy, mintha a valaha látott legszebb teremtmény lennék.<br />
- Annyira szép vagy - suttogja szinte önkívületben, és apró lépeseket tesz felém. Zavarba kellene jönnöm, az lenne a tőlem várható reakció, de amit érzek az egy kellemes görcs a gyomromban, ami először nagy rándulással összezsugorodik, majd feloldódik, amikor a lábaim közé térdel. </div>
<div dir="ltr">
Azzal, hogy lekapcsolta a villanyt olyan, mintha a világot kapcsolta volna ki körülöttünk, elhal minden nem létező zaj, csak a légzését hallom és érzem a fülemnél, mielőtt a szája újra az enyémhez simulna. Az arcomtól halad lefelé, levezeti a tenyerét a vállamra, onnan pedig óvatos mozdulatokkal eljut a hasamig, és rásimítja a tenyerét. Felgyorsul a légzésem, ezt észrevéve a kezét átvezeti a derekamra, a probléma nem azzal van, hogy megérintette a hasam, hanem azzal, hogy ott bent nem lakik már senki, akinek éreznie kellene a kezét. Végigsimítom a hátát, hogy a megfeszült izmai újra felengedjenek, majd ameddig tudom, a kezemmel tolom le róla a nadrágot. Megemeli magát, egyik kezével megtámaszkodik fölöttem, míg a lábammal a bokájáig húzom, végül pedig ő maga rúgja le.</div>
<div dir="ltr">
- Cica - suttogja.</div>
<div dir="ltr">
- Nincs semmi baj - fejtek ki nyomást a tarkójára, hogy visszahúzzam.</div>
<div dir="ltr">
- Oké - mosolyodik el, és megérinti az alsó ajkam. - De nálam nincs... nincs nálam óvszer - nyel nagyot, és félve néz a szemembe.</div>
<div dir="ltr">
- Nálam sem - pislogok rá rémülten.</div>
<div dir="ltr">
- Én csak nem gondoltam, hogy akarod majd...</div>
<div dir="ltr">
Halkan felnevetek, mert mi mást tehetnék? Nem fogok sírni, amikor nagyon úgy néz ki, hogy végre győztem saját magam felett. Ő is elmosolyodik, homlokát az enyémnek dönti és megpuszilja a szám.</div>
<div dir="ltr">
A lábaim átkulcsolom a csípőjén és magamhoz irányítom, mindkettőnk lélegzete elakad, amikor a vékony anyagokon keresztül érintkezünk, csakhogy én ezzel már most sem érem be, kell, hogy minden porcikámban fizikailag érezzem. Megfogja a derekam és óvatos mozdulattal hozzám dörgölőzik, a szemeim tágra nyílnak és hozzá feszítem magam, elakadó lélegzettel temeti az arcát a vállam és a nyakam közé, majd hirtelen felkapja a fejét és kirántja a fiókot. </div>
<div dir="ltr">
- Ezt nem hiszem el - morgolódik csendesen.</div>
<div dir="ltr">
- Liam - ejtem ki halkan. - Nem fogsz elmenni?</div>
<div dir="ltr">
- Nem, nem, dehogy megyek el - nyílnak nagyra a szemei, és csókokat nyom az arcomra. - Itt maradok.</div>
<div dir="ltr">
Nem érti, hogy mire gondolok, én pedig nem mondom el, csak magamhoz húzom, és erőt fejtek ki a mellkasára, hogy megforduljon. A combjára ülök, barna szemeivel szinte szenvedve néz, miközben vágyakozva simít végig a csípőmön. Hátranyúlok, kikapcsolom a melltartóm, és hallom ahogy elakad a lélegzete, amikor a pántok lecsúsznak a vállamon. Felhúzza magát és a karjait körém fonja, a mellkasom az övéhez tapad, érzem a zavart pislogását a szempilláinak simogatásából a nyakamon.</div>
<div dir="ltr">
- Nem azért kérdezted - állapítja meg.</div>
<div dir="ltr">
- Nekem nem baj - harapdálom az alsó ajkam.<br />
- Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok - suttogja az ajkaim közé. - Hol a buktató?<br />
Megrázom a fejem, nem akarok tovább beszélgetni. Egyszerre fojt meg a közelségével, és kapok ismét levegőt, amikor a testével az ágyba présel, helyeselve lököm a simogató kezei felé a csípőm, hogy megszabadítson az anyagtól. Rengeteg emlék fut végig a fejemben, majd minden megáll, mint amikor az EKG heves, felfelé nyúló vonalaiból egyszerre csak egy egyenes vonal lesz. Megáll minden, és betölt ő, a nehéz légzése, az izgatottság, ami köztünk vibrál, aztán ő maga. Lehajtja a fejét, mert tudja, hogy szeretem, ha az arcunk összeér, és most is beletúrok a hajába. Ajkaim elnyílnak, és kihasználja az alkalmat, hogy miközben összeráncolt homlokkal lassan belém hatol, az ajkaink összeérnek, és a szájában érezheti egyre gyorsuló légzésem. A teste eltávolodik tőlem egy kissé, de a szemeit nem veszi le rólam, a testem megfeszül, és a mellkasom felemelkedik, hátam meggörbül amikor teljesen bennem van, és a feje hátrabicsaklik az érzéstől. Olyan régen nem volt már részem ebben, és volt amikor azt hittem, nem is lesz többé, most mégis itt vagyunk.<br />
- Bébi - suttogja pihegésre nyílt ajkaim közé. Forró a fejem, és a bőröm, ahol érintkezünk, a szemeim fennakadnak mielőtt lehunynám őket, mozgásra ösztönzöm. Vele akarok lenni, akarom, hogy bennem legyen, hogy teljesen érezhessem minden pontját, és soha, de soha többé nem akarom elengedni,<br />
Gyorsul a légzésem, ahogy kihúzódik, majd gyengéden újra belém temetkezik. A karja megremeg a fejem mellett, összeszorított fogakkal, lassan, újra és újra megismétli az előbbit, én pedig remegek alatta, és a lábaimat a lehető legszorosabban fonom köré. Beletúrok a hajába és magamhoz húzom, kinyitja a szemeit és csodálva nézi az arcom, mielőtt megcsókolna, puhán finoman, mohón, majd amikor elszakadunk egymástól ajkait az államra vezeti, onnan a nyakamra, gyengéden megcsípve az érzékeny bőrt.<br />
Elszorul a torkom, és könnyek gyűlnek a szemembe, de most nem azért, mert szomorú vagyok, hanem éppen azért, mert minden így a legjobb, és most, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz döbbenek rá, mennyire borzalmas volt távol lenni. Két kezembe fogom az arcát és megcsókolom, érzi a forró könnyeket rajta, melyeket a hüvelykujjával bocsánatkérően elsimít.<br />
- Mi a baj? - fürkészi aggódva az arcom.<br />
- Semmi - rázom a fejem, és mosolyra húzom a szám. - Csak nem tudtam, hogy ennyire szeretlek.<br />
Döbbenettől elnyílt ajkait lassan összezárja, és elmosolyodik, a karjaink egymás köré fonódnak, a testi érzések csak másodlagosak amellett, hogy mi megy végben az összekapcsolódó lelkünkben, és mennyire szépnek találom magunkat. Szép, mert nem tudom, hol érek véget én, és hol kezdődik ő, mert az ujjaink ragaszkodóan egymásba fonódnak, és mert hallom a fülemben a nevem szerelemtől fűtött változatát egy elhaló nyöszörgés kíséretében arról, mennyire szeret.<br />
Egész éjjel éberen fekszünk egymás karjaiban, nem alszok, mert félek, hogy reggel amikor felébredek nem lesz itt mellettem, és azt hiszem, ő is pont azért pislog maga elé a sötétben, mert fél tőle, hogy elmegyek. Csakhogy nekem eszem ágában sincs lelépni, és azt hiszem, még ha aludna is, de megpróbálkoznék vele, azonnal felébredne, hiszen akárhányszor csak megmozdulok, vagy mélyebb levegőt veszek, a teste megfeszül és erősebben fogja a kezemet, úgyhogy belenyugszom abba, hogy sosem szabadulok tőle, és ez a belenyugvás békességgel tölt el. </div>
</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com10tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-9580922131541007362016-02-19T09:00:00.002-08:002016-02-19T09:00:58.582-08:0088.rész Új<div dir="ltr">
<i>Sziasztok!:)</i><br />
<i>Igazából nincs túl sok mondanivalóm, de mégse akartam csak úgy feldobni a részt, mert mióta hazaestem azon dolgozok, hogy a lehető legjobbat rakjam fel. </i><br />
<i>Remélem mindenkinek jól telt a hete és minden rendben, és azt is remélem, hogy tetszeni fog nektek a rész. <3</i><br />
<i>Már csak 2.</i><br />
<div style="text-align: right;">
<i>Nessa.x</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
Kezd elegem lenni a hidegből és a hóból úgy, hogy csak átgázolok rajta és semmi mást nem csinálok vele, amit elterveztem. Hangosan felsóhajtok amikor a meleg, csirkeszagú helyiségbe belépve kis híján átesek három tekintélyes méretű madáron, amik a nyíló ajtó előtt táboroznak. Amikor becsapom az ajtót az egyiknek majdnem levágom a fejét vele, amit kidugva a résen kémlel a havas tájra.</div>
- Ha kimész innen átélheted a gyorsfagyasztás kellemes élményét még tollas állapotban - mormolom, miközben igazából halálra vagyok rémülve. Ha lecsaptam volna a fejét, és elkezdett volna nekem itt vérezni össze-vissza, biztos, hogy nekem is befellegzik. <br />
Elhajtom őket a lábam körül és egyesével végigjárom a fészkeket, amik most eléggé üresek, mindössze néhány tojás kerül a kosaramba, és megállapítom, hogy igencsak megcsappant a tyúkok száma a nyárhoz képest. Nem akarom tudni, hogy melyik kotkodácsoló vadállatot sütögeti épp most Mrs. Wood, és azt hiszem, ma nem csak hogy nem fogok az asztalnál enni, enni sem fogok.<br />
- Éhesek vagytok? - bolond vagyok, mert egy csapat tyúkhoz beszélek, de ezeken a madarakon kívül nem nagyon tudok máshoz szólni.<br />
A legközelebbi kibontott zsákból kiveszek egy lapátot, közben a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, és mialatt azon vagyok, hogy a lapátot megtöltsem kukoricával, egy apró, szürke valami rohan el a lábam mellett.<br />
Sikoltva ugrok fel, kukoricaszemek szóródnak szét körülöttem miközben ordítva rohanok el onnan, remélhetőleg ellenkező irányba az idegen élőlénytől. A tyúkok őrülten rikoltozva rohangálnak fel-alá míg én szünet nélkül sikoltozva torpanok meg az egyik sarokban, és bámulom a köztük száguldozó valamit.<br />
Az ajtó kivágódik és megpillantom az arcát, de ahelyett, hogy először a pokolba kívánnám, hálás vagyok, mert kiment innen.<br />
- Patkány! - üvöltöm teli torokból, óriási szemekkel kutatja az élőlényt, ami megcélozza a kijáratot és a lába mellett kifut a hóba. Arrébb ugrik, majd nagy léptekben elindul felém, és most önszántamból, pánikolva kapaszkodok meg a vállában és rántom fel a lábaim. - Vigyél ki! Vigyél el innen! <br />
Elkapja a rúgkapáló lábaim a térdemnél és magához szorítja a remegő testem, minden végtagommal görcsösen kapaszkodok belé, miközben felkapja a kosarat és kivisz. Beletemetem az arcom a kabátjába, egyre feljebb és feljebb húzom magam nehogy véletlenül is leérjen a lábam.<br />
- Minden rendben, Cica, kihoztalak, kint vagy - túl bele a hajamba és a vállához fogja a fejem, míg a másik karjával a fenekem alatt tart, és egyre messzebb visz onnan.<br />
- Egy patkány volt - zihálom, az ujjaim belemarnak a kabátjába amikor megáll, és megpróbál leereszteni. <br />
- Nem, csak egy egér volt, nem patkány, nyugodj meg - vált lassú sétára, és éppen csak nem kezd ringatni a karjaiban. Nem jut eszembe mennyire bizarr is ez, túlságosan lefoglalnak a lassan jelentkező pánikroham tünetei.<br />
- Gyűlölöm ezt a helyet! - sikoltom. - Gyűlölöm, és haza akarok menni!<br />
- Tudom - mormolja közel a fülemhez.<br />
- Otthon óriáspókok vannak, de itt meg kígyók, patkányok, meg, meg... <br />
- Csak egy egér volt - mondja furcsán nyugodt hangon. - Egy apró kisegér, Mira, nem bántott volna.<br />
Csukott szemekkel nyelem az oxigént, a ruhájának furcsa szaga van, mint egy lónak, de emellett érzem a parfümjét, és frissen borotvált arcának arcszesz illatát is. Meglepő, mennyire érzékeny az orrom erre. <br />
- Tegyél le! - utasítom, és amint leér a lábam két lépést hátrálok. - Miért vagy mindig ott, ahol én?!<br />
- Nem voltam - néz a szemembe. - Az istállóban voltam Stephennel, kérdezd csak meg tőle, a bokszokat takarítottuk, amikor hallottalak. Pokoli ahogy sikoltozol - rázza a fejét.<br />
- És miért rohantál oda? - méregetem karba tett kezekkel.<br />
- Szeretnéd, ha hazudnék?<br />
- Mi? - ráncolom a szemöldököm. - Ha azt akarod mondani, hogy azért, mert azt remélted hogy levetettem magam a tetőről, akkor igen, hazudj kérlek. <br />
- Nem - néz rám kerek szemekkel. - Tudod miért rohantam oda? Lehet, hogy te örömmel hallgatnád ahogy én üvöltök, de én képtelen vagyok elviselni a sikoltozásod, és egy pillanatra minden megfordult a fejemben. Halálra rémített a lehetőség, hogy valami történt veled, úgy sikoltozol, mintha ölnének. <br />
- De - nyitom el a számat, és sután felteszek egy kérdést - miért? <br />
- Mi miért, Mira? Miért ijedtem meg? Azért, mert szeretlek, és mi lenne, ha mondjuk nem próbálnál okokat keresni arra, hogy vitatkozhass velem?<br />
Összerezzenek, az elmém leáll annál a szónál, hogy szeret, és nem értem a mondat többi részét. <br />
- Köszönöm, hogy kihoztál - motyogom, és hátat fordítok neki.<br />
- Szóval most elmész - szólal meg. - Ha nem vitatkozol velem, akkor nem szólsz hozzám. Emlékszel azokra az időkre, amikor tudtunk egymással beszélgetni? Amikor felhívtál és elmesélted, hogy milyen napod volt?<br />
- És most mit akarsz, hogy meséljem el neked részletesen, hogy mennyire utálok itt lenni? Belefűzhetem azt is, hogy mekkora csalódás voltál számomra?! <br />
- Elmondhatod - kerül meg, és megáll előttem - de magamtól is pontosan tudom. <br />
- Akkor nincs miről beszélgetnünk.<br />
- De van - kapja el a karom, mielőtt elhúzhatnék mellette. - Pont hogy van, Mira, és ha hagyod hogy elmondjam mindketten elhúzhatunk innen még az Újév előtt. <br />
- Nem - vágom rá. - Most pedig engedj el. Azt mondtad éjjel, hogy nem akarsz veszekedni, és bármennyire is abban a hitben élsz, hogy én akarok, nem így van, úgyhogy hagyj békén.<br />
- Miért nem? - erősködik. - Nem kérek semmit, csak hogy hallgasd meg a történteket az én szemszögemből. Nem kell, hogy ugorj a nyakamba és bocsáss meg mindent, ha nem akarsz, csak annyit szeretnék, hogy ha véget akarsz vetni annak ami köztünk van, úgy tedd, hogy tudod mi játszódott le bennem.<br />
- Már véget vetettem ennek - nézek az arcába makacsul.<br />
- Úgy, hogy azt hiszed, egy utolsó rohadék vagyok, akinek a barátnője egy gyerekkel már nem kellett, de ez nem így van. <br />
- Hagyd abba, légyszíves! <br />
- Legalább csak azért tedd meg, hogy hazamenjünk.<br />
- De nem bírom! - kiáltom. - Nem bírom végighallgatni, mert tudom, hogy én min mentem keresztül, és nem akarok emlékezni rá!<br />
- Tudom, hogy mit csináltam veled, Cica - szorítja az oldalamhoz mindkét karom, és a homlokát az enyémhez feszíti. Levegőért kapkodva dermedek meg, nehogy közelebb hajoljon. - Tudom, és gyűlölöm magam miatta, de nem akarom, hogy így emlékezz rám. Nekem te vagy a legjobb, ami valaha történt velem, nem akarok neked én lenni a legrosszabb.<br />
- Hadd menjek el - rázkódok meg, és a szoros ujjai ellenére átölelem magam. - Kérlek szépen.<br />
Az arcomon végigcsorog egy forró könnycsepp, a megtett útját kellemetlenül csípi a hideg, de felmelegíti a következő. Az ujjai meglazulnak és elereszt, miközben döbbenten néz rám.<br />
- Sajnálom - motyogja zavartan. - Ne sírj - nyújtja felém a kezét, ami végül félúton megáll a levegőben. <br />
Megdörgölöm az arcom és halkan szipogva pillantok fel rá.<br />
- Én is sajnálom, nem is tudod, hogy mennyire, de nem vagyok képes erre a beszélgetésre.<br />
Nem szól semmit, én pedig megfordulok és elmenekülök, mert az a könnyebb, de hosszabb útvonal, és én folyton ezt választom.<br />
Az elkövetkezendő 2 napban már nem csak én kerülöm őt, hanem ő is engem, ha véletlen mégis összefutunk, vagy egyszerre indulnánk fürdeni, az egyikünk visszavonulót fúj, így nem keresztezzük egymás útját. Elvégzem a rám bízott feladatokat, aztán elrejtőzöm a szobámban, vagy elmegyek sétálni. <br />
Az év utolsó napjára is pont ezek a terveim, legalábbis addig, amíg Stephen fülön nem csíp. <br />
Mióta láttam azt a patkányt és elpanaszoltam a találkozásomat vele nem küldtek a csirkékhez, cserébe sepregethetek az istállóban, vagy a havat hordhatom el a járdáról.<br />
- Mira! - kiáltja, meglepetten emelem fel a fejem, az apja kezébe nyomja a lova kantárját és még gumicsizmában is könnyed léptekkel kocog felém. Valósággal sokkol, hogy hozzám igyekszik, mert önszántából nem nagyon teszi, és én sem hívom a barátomnak.<br />
- Tessék? - bámulok rá, nem számítok többre annál, hogy vigyek be még gyújtóst, vagy adjak friss szalmát vagy vizet a juhoknak.<br />
- Este bemegyek a városba Szilveszterezni, nincs kedved neked is jönni? <br />
Az ajkaim megdöbbenve nyílnak el, majd gyorsan összezárom a szám.<br />
- Én... nem tudom, nem hiszem. <br />
- Liamnek nem mondtam, ha ettől tartasz - mosolyog rám.<br />
- És hova akarsz menni? - pislogok rá bizonytalanul.<br />
- Van egy country bár a városban, tudom, hogy ez nem igazán a te stílusod, de egész jó hely. <br />
- Kivel lennék? Nem ismerek itt senkit - húzogatom a kesztyűmet. A county clubbról öreg, szakállas, perverz cowboyok jutnak eszembe.<br />
- Dehogynem ismersz, engem - húzza vigyorra a száját.<br />
- Jó, de rajtad kívül... - vizsgálom, és próbálok jeleket keresni, hogy nem egy randira próbál elhívni.<br />
- Jön a barátnőm is, biztosan összebarátkoztok majd - próbálom olyan gyorsan elrejteni a meghökkent arckifejezésem amilyen gyorsan csak lehet.<br />
- Neked van barátnőd? - szalad ki a számon.<br />
- Van, nem gondoltad volna, mi? - mosolyog, és kissé erősebb lesz az akcentusa.<br />
- De, csak meglepődtem - mosolygok vissza.<br />
- Gyere el, ha pedig nem tetszik akkor hazahozlak.<br />
- Oké - sóhajtok fel, azért megyek bele, mert az a Mira amelyik felszállt arra a repülőre, ami eltévesztette az célt, belement volna. <br />
- Este 9-kor indulunk - figyelmeztet, majd az apja után kocog. <br />
Egészen addig nem jön meg igazán a kedvem ahhoz, hogy elmenjek, amíg az írországi Szilveszteremre vásárolt ruhában és magassarkúban ki nem lépek a szobámból, karomon a frissen mosott kabátommal, Liam pedig éppen akkor csoszog ki a fürdőszobából. Megtorpan és a szemei óriásira kerekednek, a csípőjére tekert törülköző után kap és látom, hogy mekkorát nyel. Lesétálok a lépcsőn, mintha észre sem vettem volna, holott a szívem a torkomban dobog. Valamiféle bizarr elégedettséged érzek, azt a fajta kárörvendést, hogy "nesze, ezt veszítetted el", és már menni akarok, hogy érezze csak rosszul magát. <br />
- Érezzétek jól magatokat! - köszön el nagy mosollyal Mrs. Wood. - Úgy örülök, hogy Stephennel mész, Mira!<br />
Visszamosolygok, összegombolom magamon a kabátom és megigazítom a csizmám. <br />
- A barátnődet hol vesszük fel? - követem apró lépésekben Stephent, a kezeimmel megpróbálom felfogni a hulló hópelyheket, hogy ne áztassák el a begöndörített tincseim. </div>
<div dir="ltr">
- A városban - nyitja ki előttem a kocsi ajtaját. - Szerintem kedvelni fogod.<br />
- A kérdés az, hogy ő kedvelni fog-e engem - húzom el a szám, miközben beülök, ő pedig becsapja az ajtót.<br />
- Nat mindenkit kedvel - huppan le mellém.<br />
- Nat? - ráncolom a homlokom.<br />
- Natalie - mosolyodik el, és ahogy kimondja a nevet a hangjába különös gyengédség költözik.<br />
- Mióta vagytok együtt? - kérdezem óvatosan. Nem akarok túl személyes lenni, kettőnk közül én vagyok az, akinek a párkapcsolatát mindenki nagy képernyős tévén nézheti, talán ő inkább megtartja magának, mint ahogy én is tenném, ha lehetne.<br />
- Igazából nagyon régóta ismerjük egymást, még általánosból, de mindig csak barátok voltunk - vonja meg a vállát. - Miután hazajöttem New Yorkból összefutottunk a városban, beültünk egy kávéra, és egyszerűen így alakult.<br />
- Kedves lány lehet - mosolygok magam elé. Stephen története az én kis képzeletbeli tündérmesém, ami velem még nem történt meg. Én összejöttem az öcsém legjobb haverjával, aztán a másikkal is egy farmon összezárva.<br />
- Sajnálom a veszteséged - szólal meg hirtelen. - Már akartam mondani, csak nem tudtam, hogyan és mikor.<br />
A torkom hirtelen kiszárad és csak pislogni tudok.<br />
- Én...<br />
- Nem kell válaszolnod - kanyarodik rá a rögös földútról a városba vezető kövesútra. - Csak akartam, hogy tudd.<br />
- Köszönöm - tördelem az ujjaim. - Liamet miért nem hívtad?<br />
- Akkor jöttél volna?<br />
- Nem - motyogom - de azt sem értem, hogy engem miért hívtál. Azt hittem, nem kedvelsz.<br />
- Mert bezárkózol magadba, és nem is akarom tudni, hogy mik mehetnek végbe a fejedben. Szükséged volt rá, hogy elgyere, és egyébként te sem tűntél úgy, mint aki annyira vágyik a társaságomra.<br />
- Bocsánat - pislogok rá. - Nagyon bunkó voltam.<br />
- Én is - fordítja felém a fejét és elmosolyodik, lassan megjelennek a házak, amelyek még karácsonyi fényekben úsznak. - De itt a lehetőség az újrakezdésre.<br />
Aprót biccentek, megáll egy ház előtt és járni hagyja a motort, miközben kitárja az ajtót.<br />
- Mindjárt jövök - mondja, majd ki is pattan és felszalad a teraszra vezető lépcsőn. Valamiért elgondolkodtat amit mondott, de mielőtt az agyam igazán belelendülne egy apró termetű lány robban ki az ajtón és Stephen nyakába csimpaszkodik. Nagyot nyelve fordítom el a fejem, az ilyesmire nem igazán voltam felkészülve.<br />
- Hátraüljek? - kérdezem Stephent, de addigra Natalie már elfoglalja a hátsóülést.<br />
- Maradj csak - mosolyog rám vidáman, természetesen világosszőke, vállig érő haj keretezi kerek arcát. - Annyira örülök hogy megismerhetlek! Natalie vagyok - köti be magát, és kinyújtja felém a kezét.<br />
- Mira - fordulok felé barátságosan, és elfogadom a kezét. - Én is nagyon örülök.<br />
- Elképesztően énekelsz! - néz a szemembe csodálattal.<br />
- Köszönöm - mosolygok rá.<br />
Natalie többet beszél, mint a barátja, és sokat nevet, de nem idegesítő módon és ok nélkül.<br />
- Voltál már country clubban? - kérdezi, amikor Stephen talál parkolót és kiszállunk.<br />
- Nem hinném.<br />
Megvárja a barátját és összefűzik a kezüket, egy pillanatra feleslegesnek érzem magam, harmadik keréknek, de Natalie újra csacsogni kezd úgy, mintha régi barátnők lennénk.<br />
- Ne ítélj első látásra - mondja, amikor belépünk, és az arcomra kiül a sokk. A hely pont olyan, mint amilyeneket a cowboyfilmekben láthatunk, de nem is ez zavar, hanem hogy középkorú férfiak nevetnek nagyokat a bárpultnál, ahol cowboykalapot viselő nők szolgálnak ki, miközben hangszórókból gyors countryzene lüktet.<br />
És hogy borzalmasan kitűnök az emberek közül magassarkúban és csillogós miniruhában, kalap és mellény nélkül.<br />
- Én azt hiszem...<br />
- Adj egy esélyt neki, Mira - tanácsolja Stephen, és aprót bólintok, mert miért ne? Mit veszíthetek? Az ég világon semmit, így pedig talán elmondhatom, hogy az új esztendőt valami új dologgal kezdem.<br />
Így hát leülök közéjük, megerőltetem a pozitív gondolataimat és úgy tekintek a helyzetre, hogy a két új barátommal eljöttem megünnepelni az új évet, új emberek között, új helyen, a régi szarságok nélkül.<br />
- Mit csinálnak? - kapom fel a fejem, amikor egy csapat lány felpattan és kitörő lelkesedéssel fogad valami számomra ismeretlen dalt. A Hannah Montana film jut eszembe róla, mert pont úgy kezdenek tapsolni, és egyszerre táncolni.<br />
- Gyere! - kapja el a kezem Nat, és lerángat a bárszékről.<br />
-Natalie, ez nem jó...<br />
Megáll az egyik lány mellett, a kezemet szorongatja, nehogy elmeneküljek, vidám mosolyt villant rá és tesz egy ügyetlen lépést.<br />
- Gyerünk, Mira, élvezni fogod! - szorítja meg biztatóan az ujjaim, mígnem végül sóhajtva, nevetve engedek az unszolásának. Jól megfigyelem a lépéseket, minden mozdulatot eltárolok az agyamban, aztán már csak visz a lábam. Ami a legmeglepőbb, hogy tényleg élvezem, csípőre tett kezekkel ugrándozok együtt a többi lánnyal, magával ragad a jókedvük.<br />
- Ugye jó volt? - nevet rám kimelegedve Nat, és megölel.<br />
- Igen - nevetek vissza, és magamhoz szorítom. A társaságában döbbenek csak rá igazán, mennyire hiányzik, hogy legyen egy barátnőm, aki belerángat az ilyesmibe. - Köszönöm.<br />
- Nem lesz végig ilyen, bulizni is fogunk - biztosít, miközben visszamegyünk a barátjához, aki mindkettőnk elé 1-1 poharat csúsztat.<br />
- Ez csak kóla, de ha akarod akkor rendelhetsz valami mást.<br />
- Nem, ez jó lesz, köszönöm - húzom magam elé a poharat és beleiszok. - Szóval itt valami vad buli is lesz?<br />
- Aha, 11 körül elhúznak az öregek és a miénk a hely.<br />
Mialatt elfogyasztjuk az üdítőnket az idősebb vendégek valóban szépen elsomfordálnak. Sötétségbe borul a hely, a countryzenét lekeverik, helyette a hangszórókból felüvölt valami gépzene, néhányan pedig azonnal berobbannak a szabad térre táncolni. Furcsa ezt látni, nem ilyen körülményekhez vagyok szokva, de tetszik, és abban is teljesen biztos vagyok, hogy senki nem fog rólam képeket készíteni.<br />
Natalie lerángatja a székről a barátját, kérdő pillantással néz rám, de a fejemet rázom és intek, hogy menjenek. Megcsodálhatom, hogyan tekeri az ujjai köré ez a lány Stephent, pedig csak bolondozik vele és nevetnek, a mozdulataiban nincs semmi illetlen, a fiú mégis imádattal néz rá. Lehajtom a fejem, a szívószálammal megkavargatom a maradék üdítőt, bezzeg a mi kapcsolatunk Liammel nem ilyen volt, nem is vagyok biztos benne őket látva, hogy volt-e benne egyáltalán valami normális. A szívem mélyén viszont tudom, hogy számunkra az volt, lehetett volna jobb és szebb, ha mindig együtt tudunk lenni, de szerettük egymást, pont úgy, ahogy ők ketten. Nem akarok rá gondolni, de megzavarni sem akarom a gerlepárt, úgyhogy kérek még egy kólát és fejben elkezdem összegezni a jókat, amik ebben az évben történtek velem. Rendbe jött a kapcsolatom az öcsémmel, megszabadultam Christiantól és Seth-től, és a legjobb az Niall, minden amit együtt csináltunk. Lezárnám ennyivel, de érzem, hogy így nem jó, mert a szívem üvölti, hogy hazugság, Liam volt a legjobb, viszont a jó emlékek mellett bőven kaptam általa rosszakat is. De miért ne emlékezhetnék csupán egy rövid ideig csak a jókra? Arra ahogy nevetett, és ahogy megnevettetett, hogy beszélt hozzám miközben én a világ másik felében a telefonnal a fülemen már aludtam, ahogy megölelt, megcsókolt, ha újra láttuk egymást, az arckifejezése ilyenkor. Az illata, érintése, a karkötőm medáljait piszkálgató ujjai, a puszijai az arcomon és a fejemen, mialatt a mellkasán pihentem, és adott nekem valakit, akinek az elvesztése a világ legnagyobb fájdalmát okozta, mert mindennél jobban szerettem az alatt a rövid idő alatt, amíg az enyém volt.<br />
- Gyere táncolni, Mira! - ugrándozik mellém Natalie, kiszakít a gondolataimból és azonnal húzni kezd az emberek közé. Nagyokat pislogva térek vissza a jelenbe és követem, belerángat valami olyanba ami ismerős, de mégsem ismerem, mert nem vagyok hozzászokva a környezethez, és ahhoz sem, hogy az emberek nem rontanak oda hozzám, és ami a legkülönösebb, hogy senki sem akar összeesni részegségében, én pedig teljesen józanul mosolygok és nevetek. Megismerem Stephent, akivel hetekig éltem együtt, de sosem gondoltam róla többet, mint Mrs. Woodék istállószagú fia, aki bunkómódon elfoglalja előlem a fürdőszobát, egyébként meg keresztülnéz rajtam. </div>
<div dir="ltr">
Hozzánk csapódik néhány fiú, a barátai, és Natalie barátnői, akik mindannyian nagy mosollyal és erős akcentussal köszöntenek, teljesen közvetlenül, és még azért sem méregetnek furcsán, mert a kissé csillogó, rövid ruhámmal kitűnök közülük. </div>
<div dir="ltr">
- Hozok pezsgőt! - kiabálja Stephen, ebből arra következtethetek, hogy mindjárt éjfél. </div>
<div dir="ltr">
1 évvel ezelőtt ilyenkor Ashtonhoz simulhattam részegen, és nem emlékszek az éjféli csókunkra, most pedig egy csapat idegen között álldogálok, várva, hogy egy hatalmas sóhajtással elengedhessem ezt a pokoli évet.</div>
<div dir="ltr">
Csakhogy Mira Hemmings életében nem mennek ilyen egyszerűen a dolgok.<br />
Abban, hogy kinyílik az ajtó és bejön valaki semmi furcsa nincs, az emberek folyamatosan ki-be járkálnak, a furcsa az, hogy hirtelen borzongás fut végig rajtam és égnek merednek az apró hajszálak a tarkómon. Megfordulok, és óriási, gyors pislantásaim ellenére látom, ahogy óvatosan, mégis sietve tolja el az útjába kerülő embereket, egy ideig csak nézem, fel sem fogom, hogy felém közeledik ilyen megállíthatatlan hévvel. Nem kerül el, nem változtat irányt, és mire eljut az agyamig, hogy azért, mert egyenesen hozzám igyekszik, éppen csak hátat tudok fordítani és egyetlen lépést tenni a menekülés érdekében, mielőtt az ujjai a csuklóm köré fonódnának, és határozottan vissza nem fordítanak. A mellkasának ütközök és a meglepetéstől az összes oxigén kiszakad a tüdőmből, de nincs időm pótolni egy mély lélegzettel, mindkét kezével megfogja az arcom, megrándulok és szabadulni próbálok, de az ajkát az enyémhez préseli. Csapkodok a kezeimmel, vergődök, próbálom ellökni magamtól, de nem ereszt, én pedig lassan megérzem a puha, meleg ajkakat az enyémen, az ujjainak gyengéd, nyugtató simogatását, miközben ütlegelem.<br />
- Azt mondtad, nem tudsz végighallgatni - motyogja alig elválva a számtól - úgyhogy megmutatom, hogy mit érzek, és mi lenne, ha az eszed helyett most az egyszer a szívedre hallgatnál? - hüvelykujjával óvatosan végigsimítja a szívem fölötti csupa bőrt, mire összerázkódok.<br />
- Összetörted - lehelem, és felpillantok rá. Olyan erősen tart, és olyan szorosan, hogy az együttműködése nélkül sosem fogok elszabadulni, hiába csapkodok, és úgy tűnik, az új barátaim közül senkit sem zavar, hogy jól láthatóan az akaratom ellenére szorongat így.<br />
- Tudom - dönti a homlokát az enyémnek, nehezen veszek levegőt ilyen közelségben vele, úgy pedig főleg, hogy az előbb csókolt meg hónapok után. - De összerakom, csak egy esélyt adj.<br />
- Honnan kellene tudnom, hogy nem teszed meg megint? - csuklik el a hangom.<br />
- Nem tudom, hogy neked honnan kellene tudni - hunyja be a szemét - de én tudom, hogy nem létezek nélküled, és soha többé nem akarlak elveszíteni, egyetlen másodpercre sem akarok távol lenni tőled.<br />
Megrázom a fejem, a tehetetlenségtől a sírás kerülget, azt kéri, hogy hallgassak a szívemre, míg a fejemben óriási piros lámpák villognak, hogy ne csináljam.<br />
Beletúr a hajamba és magához húz, a testem egy része ellenreakcióba lép, a kezeim a mellkasához feszítem, ellenben a térdeim megroggyannak és elnyílnak az ajkaim, ő pedig sunyi módon kihasználja ezt. Az ajkai óvatosan simítják meg a szám, félve, tökéletes ellentétben azzal, ahogy csapdába ejt a kezei közt, az orromon mély levegőt veszek, olyan szerencsétlenül, mintha életemben először csókolna meg valaki, aztán megmarkolom a kabátját és még közelebb rángatom magamhoz, karjaimmal körbefonom a nyakát és mohón visszacsókolom. Az egész testemen áramütésszerű érzés cikázik végig attól, ahogy a nyelve találkozik az enyémmel, a számtól indul és a lábujjaimban végződik. A távolból éljenzést hallok, koccintást, zajokat, de mindez csak háttérzaj a kettőnk kialakult kis burkában, hirtelen megint ott találom magam, ahol hónapokkal ezelőtt is voltam, hogy nem létezik senki és semmi rajta kívül.<br />
- Ne - vájom bele a körmeim a mellkasába, amikor elhúzódna. - Ne, ne engedj el!<br />
- Soha - fúrja bele az arcát a hajamba, és minden végtagjával körém fonódik - soha többé. </div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com9tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-20544996521272315102016-02-12T08:39:00.001-08:002016-02-12T08:39:37.488-08:0087.rész Mélyrepülés<div dir="ltr" style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!:)</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Végre eljutottam oda is, hogy végre befejezzem ezt a részt. Egész héten annyira viszkettek az ujjaim, hogy írhassak, de semmi időm nem volt rá, mára pedig kellőképpen feldarabolódott az idegrendszerem. </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Remélem, hogy tetszeni fog a rész, azt hiszem, kezdhetünk visszaszámolni a végéig. </i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>N. x</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i><br /></i></div>
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
<div dir="ltr" style="text-align: center;">
<br /></div>
<div dir="ltr">
Magam előtt rugdalom a havat, az nem kifejezés, hogy nem így képzeltem el a napot, most Írországban kellene lennem, és Niallel hóembert építeni, hógolyózni, vagy zokniban teát szürcsölni a tv előtt, ehelyett egymagamban sétálgatok, és próbálom elkerülni Liamet.<br />
Reggel, amikor felébredtem és elvonszoltam magam a mosdóig, ő éppen akkor távozott, és nekiütköztem a meztelen felsőtestének. Rámordultam és amilyen gyorsan csak tudtam kikerültem, de attól még éreztem az illatát, és az apró szőrszálakat a mellkasán, amelyek minden alkalmat eszembe juttattak, amikor rajta hevertem, vagy a bőrömhöz simult. Könnyebb lenne, ha volna itt valaki más is rajta kívül, de Stephen folyton kint van az apjával, és nem panaszkodni akarok, hanem eltűnni innen, és ha már ezt nem lehet, akkor a legjobb barátomat akarom.<br />
Reménytelenül forgatom a kezemben a telefonom, nincs térerő, esélyem sincs még csak felhívni se innen, és reggel már a szobámban se volt. <br />
Meglendítem a lábam és belerúgok egy hóbuckába, a fehérség kisebb-nagyobb darabokra robban, és nagy részét a szél visszafújja az arcomba. Nem messze tőlem hallom a nevetését, és a szívem hevesebben kezd verni, nem kárörvendő, vagy gúnyos, hanem az a fajta, ami után magához húzott és mosolyogva megpuszilt. Nem nézek felé, nagyobb lépteket teszek hogy eltávolodjak tőle, mert az, hogy aranyosan nevet, nem egyenlő azzal, hogy ha megbocsájtok neki, akkor nem fog újra bántani vagy magamra hagyni. Ezért akarom távol tartani magamtól, és érzéketlennek maradni, mert félek.<br />
Nagyot sóhajtva pislogok fel, a vakító fehérség ellenére itt semmi sem változott, és az agyam megállíthatatlanul küldi elém a megmosolyogtató emlékeket. <br />
Azon kapom magam, hogy a lovak istállója felé igyekszek, mert eszembe jut a csikó, amelyiknek levezettük a születését. Muszáj megnéznem, mi lett a kis vékony lábú, nyurga állatkából, aki Harry után szökdécselt.<br />
Küzdök a bereteszelt zárral, valószínűleg sosem fogom tudni kinyitni ezeket az ajtókat, végül valahogy mégis kirángatom, és megcsap az istállószag. Könnyek gyűlnek a szemembe és hányingerem lesz, befogom az orrom és a számon lélegezve teszek befelé egy óvatos lépést. Több ló is a helyén toporog, kettőnek üres a helye, hónapokkal ezelőtt undorodva kerültem el ezt a helyet, most pedig egymagamban ácsorgok itt. Hátraugrok, amikor az egyik felnyerít, felé kapom a rémült pillantásom és azonnal felismerem. Kisebb, mint a többi, de sokkal nagyobb annál, amikor utoljára láttam. Nem merek közelebb menni egyedül, de megpróbálok valahogy úgy helyezkedni, hogy tudjak csinálni egy képet, amin teljesen látszik, hogy amikor újra internetközelbe kerülök elküldjem Niallnek.<br />
Elhagyom az istállót, búcsúként valamelyik királyi paripa jól hallhatóan megszabadul a bélgázaitól. Nem tudom, merre mehetnék most, a csirkéknél már tegnap voltam, és továbbra sem kedvelem őket túlzottan. Szinte régi ismerősként rohanták le a lábam a szabadon kóválygók, én pedig pontosan ugyanúgy szitkozódtam és hajtottam el őket, ahogy régen is. <br />
Hiányzik, hogy valaki itt legyeskedjen körülöttem, nagyon ritkán tettem meg ezeket az utakat egyedül, mindig itt volt Niall, vagy egy idő után Harry. <br />
Bekukkantok a kecskékhez és magamban jót derülök, amikor eszembe jut, hogyan kóstolt bele az egyik Harry kezébe. Szegény srác annyi sérülést összeszedett amennyit csak lehetséges, mégis ő szerette ezt a helyet a legjobban, és ő fogta össze a társaságukat. <br />
Lassítok a lépteimen, majd megtorpanok, keresem a halk szipogás forrását, majd rájövök, hogy én magam vagyok az. Az arcomat a kesztyűbe bújtatott kezeimbe temetem, nem tudom, hogy miért sírok, túl sok váratlan esemény ért az elmúlt 24 órában, ami újra felforgatta a teljes lelki világom. Az egyik pillanatban haza akarok menni és dühös vagyok, a másikban Írországban akarok lenni Niallel, most pedig azt akarom, hogy mindannyian itt legyenek, kitöröljük azokat a hónapokat amíg nem voltunk itt, és folytassuk ott, ahol minden abbamaradt. Most jönne a születésnapom reggele, de búcsúzkodás nélkül. <br />
Nagy levegőt veszek, majd kifújom, és megtörlöm az arcom a kézfejemmel. Beszélnem kell Niallel, ennyit tudok biztosan, muszáj hallanom a hangját és egy kis biztatást kapni tőle, hogy ne omoljak össze. Úgy tűnik, ennyire állt stabil lábakon az a Mira, akit egyedül felépítettem, egy nagyobb széllökés, egy kis vitatkozás Liammel, és hol volt, hol nem volt Mira összefoltozott lelkivilága. <br />
Dühösen nyomkodom az ujjammal a kijelzőt, hiába körözök, sehol nincs egyetlen csíknál több térerő, az is másodpercek alatt eltűnik. Felkapom a fejem, a pillantásom megakad a nagy fán, és eszembe jut az, amikor Zayn a tetején ücsörögve telefonált.<br />
Annyira kétségbeesett vagyok, hogy elhatározom, én is megpróbálkozok ezzel a módszerrel.<br />
A telefonom a zsebembe süllyesztem, nem erősségem a mászás, és a bonyolult tornamutatványok, viszont elbírom a saját súlyom, ami már egy jó kezdet. <br />
Felugrok, a kesztyűn át is érzem a fa kemény kérgét, felhúzom magam a karommal, a lábammal pedig felsétálok a fa törzsén. Nem érzem magam veszélyben, sőt, eltereli a gondolataimat mindenről az, ahogy egyre feljebb és feljebb mászok. Egy kihívásnak látom az egészet, és feléled bennem a versenyszellem, holott nincs vetélytársam, és a nyeremény is maximum annyi, hogy ha elég magasra érek, akkor beszélhetek egy kicsit Niallel. <br />
Nincsenek lombok, amik eltakarhatnának, de a látásomat se akadályozza semmi, leülök egy vastagabb ágra és előhalászom a telefonom, a térerőt jelző csíkok közül kettő kirajzolódik, és végre amikor megérintem Niall nevét, nem mondja be semmilyen idegesítő hang, hogy nem érhetem el.<br />
- Szia Mackenzie! - hallom meg a hangját. Boldog, de olyan rejtett érzelmek bujkálnak benne, mint a gyanakvás, és talán behúzott nyakkal várja, mikor kezdek kiabálni.<br />
- Szia - kapaszkodok szabad kezemmel az ágba, és mindkét lábammal erősen szorítom.<br />
- Jól vagy? - érdeklődik.<br />
- Én... - nagyot nyelek, azért hívtam fel, hogy kapjak tőle egy kis segítséget, de ezzel beismerném, hogy még mindig hatással van rám Liam, és gyenge vagyok. - Egy fa tetején ülök.<br />
- HOGY MIT CSINÁLSZ? - kiáltja rémülten.<br />
- Itt van térerő - nevetek halkan.<br />
- Hogy jutottál fel oda?! Azonnal menj le onnan, Mira!<br />
- Nem - mozgatom meg a lábaim. - Azért másztam fel, hogy felhívjalak.<br />
- Bent van vezetékes telefon - sóhajtja, és valószínűleg az orrnyergét masszírozza.<br />
- Már fent vagyok, úgyhogy mindegy.<br />
- Istenem... - sóhajtja kissé ingerülten, féltőn.<br />
- Hiányzol - bököm ki hirtelen. - Niall, nem mehetnék el innen? Hozzád. Nem akarok itt lenni, nekem ez nem megy, olyan egyedül vagyok - nyelek nagyot.<br />
- Nem vagy egyedül - mondja csendesen. <br />
- De igen - rágcsálom az alsó ajkam. - Hadd menjek el, kérlek! <br />
- Nem csinálhatom, Mira, csak néhány napig bírd ki.<br />
- Nem akarok itt lenni Szilveszterkor! - hisztizek. Úgy terveztem, hogy együtt fogunk bulizni aznap este valamilyen helyes kis ír pubban, mindent tökéletesen kitaláltam.<br />
- Akkor beszélj vele még előtte.<br />
- Nem, és most nagyon nem vagy igazságos!<br />
- De, Mack, pont hogy most vagyok az - sóhajtja. - Tudom, hogy félsz, de én vigyázok rád.<br />
- Eddig is ezt mondtad, és tudjuk mi lett, másodjára is ugyanúgy megtörténhet - érvelek makacsul.<br />
- Nem fog, megígérem.<br />
- Hagyjuk ezt - rázom a fejem. - Hogyan vigyáznál rám, ha nem vagy itt?<br />
- Odamennék, de akkor el sem mozdulnál mellőlem, viszont nem lennél ott, ha azt gondolnám, hogy sérülhetsz.<br />
- Már sérültem - jegyzem meg epésen. - Éppen csak összeszedtem magam, Niall, és most megint itt vagyok vele!<br />
- Akkor szedted össze magad, ha képes vagy meghallgatni amit mondani akar, és úgy lezárni. Senki nem kéri azt Mack, hogy legyél együtt vele, nem kell, ha nem akarsz, csak hallgasd meg. <br />
- Nem is ezért hívtalak - szakítom meg halkan. <br />
- Akkor mesélj, milyen a farm?<br />
- Hát... minden ugyanolyan, csak havas, és képzeld, Harry hatalmas lett! <br />
- A ló? - kérdez vissza nevetve. - Megnézted?<br />
- Igen, most - lóbálom a lábam. - Sétáltam egy kicsit, és eszembe jutott, hogy mennyi minden történt itt. Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem megyünk el.<br />
- Ezt akkor nem így gondoltad - nevetgél. <br />
- Tudom - rajzolgatok köröket az ág kérgére. - Hiányoztok innen, mindannyian.<br />
- Van ott valaki, akinek közösek az emlékei veled.<br />
- Csakhogy nekem nem azok az emlékek hiányoznak! - csattanok fel, és rászorítom az ujjam a kis piros ikonra. <br />
Zsebre vágom a telefonom és ülőhelyzetben hátrálok az ágról a fa törzse felé.<br />
- Mira! - kínomban felnevetek, amikor megpillantom a fa irányába loholó fiút, aki nem sokkal előtte megtorpan és tágra nyílt szemekkel néz fel. - Mi a francot csinálsz?!<br />
- Lemászok! - vágom rá, és felállok, hogy keressek egy ágat amire leléphetek. <br />
Lassan araszolgatok, két kezemmel a fatörzsbe kapaszkodva, lefelé nem olyan könnyű, mint felfelé, ezt akkor fedezem fel, amikor csak állok egy helyben, és az ág meginog alattam.<br />
- Cica!<br />
- Ne hívj így! - ordítom ingerülten.<br />
- Le tudsz jönni? - szokásához hűen elengedi a füle mellett amit mondok, de én is ezt teszem. Félszemmel látom, hogy idegesen toporog a hóban, míg én lassan lejjebb mászok egy ággal, a következő viszont messzebb van. <br />
- Nem megy - suttogom magam elé.<br />
- Felmegyek érted! - hallom a hangját. <br />
- Nem! - üvöltöm, és felbuzdulva vadul keresni kezdem, hová mászhatnék. Annyira rohadtul távol vannak egymástól ezek a hülye ágak! - Szólj Stephannek! - adom fel. Elindul a fa felé, én pedig sikoltozni kezdek. - Azt mondtam, hogy Stephannek szólj!<br />
- Leszedlek onnan én, Mira, bízz bennem!<br />
- Hogyan bízhatnék benned?! - vádolom dühösen. - Hogyan, amikor azt mondtad nekem, hogy számíthatok rád, aztán közölted, hogy nem akarod a babát?!<br />
Hogy miért pont most jön ez a számra, azt nem tudom, de ahogy kiejtem könnyek gyűlnek a szemembe. Nem fogok innen lejutni, de akkor nem is akarok, ha a lejutásért benne kellene megbíznom, öngyilkosság lenne. Tudom, hogy bántom, látom az arcán, amikor ránézek, de még mindig úgy gondolom, hogy ez semmi ahhoz képest, amin én mentem keresztül miatta.<br />
- Teljesen igazad van - néz fel rám. - De többet nem követem el azt a hibát. </div>
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! - rázom a fejem, és úgy döntök, hogy felállok. Muszáj átmásznom a fa másik felére, és onnan lejjebb vándorolni, ha felmásznom sikerült, akkor lejutni is sikerülni fog, nincs szükségem rá, senkire sincs.<br />
Lassan, imbolyogva felállok, és átölelem a fatörzset a végtagjaimmal, a karjaimmal tolom magam lefelé, úgy haladok, mint egy csiga, ha meglazítom a lábaim elkezdek gyorsan csúszni, ezért inkább araszolok. Izzadok, a lábam egy vastagabb ághoz ütközik, megpróbálok megállni rajta, de mielőtt megkapaszkodhatnék megcsúszik a csizmám talpa, és lezuhanok. Hallom valakinek az üvöltését és sikoltást, az oldalam nekiütődik valaminek, az arcom több részébe is éles, szúró, csikaró fájdalom nyilall, aztán valami keménybe ütközök, ami mégis puha, eldől és én kiterülök rajta, az arcom a hideg hóba fúródik.<br />
Élek, abban a pillanatban csupán ebben az egyben vagyok biztos. Mielőtt akár csak magamtól megemelhetném a fejem az a valami, amire ráestem hirtelen körülfon és felemel, minden oldalról beterít. Sokkosan bámulok magam elé, nem látok, nem hallok, érzek.<br />
- Elkaptalak - szorítja magához a testem, és a fejemet a mellkasához préseli, miközben heves csókokat nyom rá. Előre-hátra ringat, arcát az enyémhez szorítja és simogatja a hajam. - Elkaptalak, elkaptalak - ismételgeti.<br />
Lassan ráemelem a tekintetem, de le sem esik, hogy kire bámulok, és hogy amit az ujjaim közt szorongatok az a kabátja, a vizes és égő arcom fájdalmát pedig a szája enyhíti. Az ajkak, amik az arcomról az ajkamra nyomódnak, többször is, mielőtt magamhoz térhetnék.<br />
- Mit művelsz? - a hangom rekedt és gyengének érzem magam, a kezem mégis a mellkasához feszítem és tágra nyílt szemekkel bámulok rá. - Te mi a francot csinálsz? - kiáltom az arcába, és kitépem magam a karjai közül. Fáj az oldalam, és amikor az arcomhoz kapok véres lesz a kesztyűm, de nem törődve ezzel elvergődök tőle.<br />
- Leestél - néz rám óriási szemekkel, sápadtan.<br />
- Nem csókolhatsz meg! - hátrálok botladozva. - Mégis mit képzelsz?!<br />
Döbbenten bámul rám a havon ülve, mögötte látszódik a testének nyoma, és az én arcomnak és széthullott végtagjaimnak mélyedései. Rászorítom a kezemet a számra, az idegösszeroppanás határán táncolok.<br />
- Leestél arról a kicseszett fáról - mondja lassan, egyenesen a szemembe nézve. - Leestél onnan, én pedig elkaptalak, és neked az a legnagyobb problémád, hogy megpusziltalak?!<br />
- Az nem puszi volt!<br />
- Nem?! - kiáltja, és hirtelen felpattan. - Ha nem az volt, akkor mi? Mert ha én megcsókollak, az rohadtul nem ilyen, ezt te tudod a legjobban, de ha gondolod állok rendelkezésedre felfrissíteni az emlékeid!<br />
- Ne merészelj a közelembe jönni! - üvöltöm teli torokból, mintha egy gyilkos közeledne felém.<br />
- Ha nem kaplak el, akkor összetörted volna magad, Miranda! Nem várok érte köszönetet, de... tudod mit gondolok?! Hogy kicseszettül szemét és igazságtalan vagy velem, és valószínűleg rohadtul élvezed is ezt! Teljesen mindegy, mit csináltam volna, ha nem kaplak el akkor is engem hibáztatnál, és úgy is azt teszed, hogy megmentettem az előkelő pofikádat attól, hogy betörjön! Kurvára kiborító egy nőszemély vagy! - ordítozik, belemarkol a hóba, és a mellkasomhoz vágja a kezében tartott jeges bombát. - És én vagyok a legidiótább ember a világon, amiért mégis azért teperek, hogy visszakapjalak, holott ezerszer könnyebb volt az életem nélküled!<br />
- Akkor hagyj engem békén, és legyél újra az a füvezős paraszt, aki voltál! - loholok utána kiabálva. - Legalább akkor még nem tetted tönkre az életem!<br />
- Nem én tettem tönkre az életed! - pördül meg, és elkapja a felé lendülő, hógolyót szorongató kezem. - Te teszed tönkre magadnak, és most azt hiszed, hogy majd találni fogsz valakit, aki csinál neked egy másik gyereket, de végül úgyis én leszek ott a lábaid között! - a száját arra a kaján vigyorra húzza, amit annyira gyűlölök. Kifordítom a csuklómat az ujjai közül és belenyomom a havat az arcába, teljes erővel lököm el a karjait és elrohanok. Nem tudom, hogy hová megyek, csak minél távolabb akarok lenni tőle, és attól az átkozott fától.<br />
Az oldalam a szívverésemmel egy ütemben fájdalmasan lüktet és szúr, ennek ellenére csak akkor lassítok, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem jön utánam.<br />
Lassan sétálok a ház felé, vadul tekintgetve mindenfelé, nehogy keresztezze az utamat. Biztonságban bejutok, ahol Mrs. Wood halk dúdolásán kívül semmit sem hallok.<br />
- Te vagy az, Mira? - kiáltja a konyhából, ahol valószínűleg valamilyen süteményt készít.<br />
- Igen - motyogom, levegőért kapkodva megszabadulok a csizmámtól, megállapítom, hogy elszakadt a kabátom, a sálam apró faágakkal van tele, a kesztyűm véres, és elhagytam a sapkám.<br />
A kezét törölgetve jelenik meg az előszoba és a nappali sarkában, kitágult szemekkel, pánikolva rohan hozzám.<br />
- Jól vagyok - biztosítom, és teszek egy lépést hátra, mielőtt megérinthetne. Nem akarom, hogy most bárki is hozzám érjen.<br />
- Mi történt veled? - kapkod levegő után.<br />
- Leestem egy fáról, de minden rendben - megpróbálok elslisszolni mellette, de megfogja a csuklóm.<br />
- Hadd nézzelek meg, Mira, ezeket a sebeket ki kell tisztítani.<br />
- Azt mondtam, hogy jól vagyok! - kiáltom, elcsuklik a hangom, miközben elrántom a kezem. Keresztülrohanok a nappalin és felvágtatok a lépcsőn, de még csak a felénél járok, amikor fullasztó sírás tör fel belőlem. Bevágom magam mögött a "szobám" ajtaját, és leomlok pont oda, ahol tegnap is ültem. Összekucorodva próbálok levegőhöz jutni, és bemagyarázni magamnak, hogy nem jó ötlet kitépni a hajamat, így lassan elernyednek a tincseket szorító ujjaim, helyette a számra tapad a kezem, hogy elfojtsam a hangom.<br />
Nem lehetek ilyen gyenge, nem eshetek vissza ugyanabba a gödörbe ismét.<br />
Darabonként kaparom fel magam a földről, és elbotladozok a fürdőszobáig. Tátott szájjal bámulom a tükörképem, az arcom, ami apró karcolásokkal van tarkítva, és kihúzok a hajamból egy száraz faágat. Óvatosan megfogom a vastag pulcsim derekát és felhúzom az oldalamon, de újra elkap a sírás amikor meglátom az óriási kékeszöld foltot. Nem tudom, hogy zuhanás közben hogyan lehet ilyen sérüléseket szerezni, de nem is biztos, hogy akarom tudni. Leveszen a pulcsim és a földre dobom, szükségen van egy forró zuhanyra, ami regenerálja a testem, és a cafatokban lógó idegeim egyaránt. A ruháimat egy kis kupacban hagyom a padló közepén, és kiszedem az apró faágakat, elszáradt leveleket a hajamból, mielőtt beállnék a víz alá.<br />
A fülem mélyén megültek a szavai, és folyton folyvást visszhangzanak a fejemben. Nincs igaza, mert nem élvezem, hogy veszekszek vele, a legkevésbé sem, mert szabadulni akarok tőle, megszakítani minden kapcsolatot, hogy megszűnjön az az állandóan lüktető fájdalom a mellkasomban. Ezt az egyet akarom, ha már az életünk azon részéhez nem térhetünk vissza, amikor még boldogok voltunk együtt.<br />
Megtörölközök, a hajam köré is tekerek egy kisebbet, és az összekoszolódott, nedves ruháimat a szennyestartóba dobom, egyenesen Liam egyik pólójára. A fogamat csikorgatva fojtom el a késztetést, hogy kihalásszam onnan és felvegyem, becsapom a kosár tetejét, és úgy ahogy vagyok kirontok az ajtón.<br />
Nem megy nekünk, hogy elkerüljük egymást. Éppen sikerül elugrania, és nem csapódik rá a vastag fenyőajtó, így egyenesen elém kerül.<br />
- Na végre! - horkant fel, és egy röpke szúrós pillantás után elfoglalja a fürdőt.<br />
A vékony nedvszívó anyagot a mellkasomhoz szorítva igyekszek a lehető leghamarabb a szobámba érni, és miután az ajtó becsapódik mögöttem felkapni a fehérneműim. Melegítőt és egy bolyhos pulcsit húzok, az összes ilyen bugyuta mintás, pihe-puha, kötött, horgolt dolgot egy tökéletesnek elképzelt írországi pihenés miatt vettem, nem pedig azért, hogy fák tetejéről zuhanjak le, és az új csizmám talpára fagyos lószar és híg csirkefos tapadjon.<br />
A tükör előtt állva, sziszegve nyomkodom az oldalam, és elszörnyedve vizsgálom az arcomon lévő kisebb-nagyobb vágásokat, karcolásokat. Ha nem kapott volna el, akkor ennél sokkal rosszabbul néznék ki, de nem tudok elvonatkoztatni a szívemet megdobogtató gesztusaitól, attól, ahogy az ajka az enyémhez ért és felébresztette bennem a vágyódást iránta és az iránt, amit adott, pedig tudom, hogy aztán mennyi mindent el is vett, és hazudott. Az egész kapcsolatunk egy nagy hazugságra épült, arra, hogy számíthatok rá, viszont amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, nem akart velem lenni.<br />
Leheveredek az ágya, összegömbölyödök a sérülésmentes oldalamon, és magamra húzom a takarót.<br />
Ez kifejezetten jól megy, lefeküdni és nem csinálni semmit, csak mert repedés keletkezett a kis páncélomon, és azt azonnal szükségesnek érzem megnyalogatni. Belefúrom az arcom a párnába, legszívesebben rászorítanám és nem hagynám magam oxigénhez jutni, ehelyett átölelem, és csendben nyelem a torkomat elszorító könnyeim. Emlékeztetem magam Alice szavaira, és behunyt szemekkel, a legkisebb pontjaimból indítva ellazítom az izmaim, és hagyom hogy a levegő a tüdőmbe áramoljon, majd lassan kifújom. Valami szépre kell gondolnom, ezért felidézek néhány emléket azokból az időkből, amikor Luke még azzal fejezte ki a szeretetét, hogy békákat tett a nyakamba. Furcsa, ahogy azok a pillanatok, amik a megélésükkor borzalmasnak tűntek, idővel hogyan válnak szép emlékekké. Az elmém lassan kiürül, és álomba lazítom magam, ez a vészkijárat a saját fejemből, amit mostanában bármikor igénybe tudok venni.<br />
<div>
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Liam Payne~</span><br />
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><br /></span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;">Összehúzom magamon a kabátom, jobb lett volna, ha felveszek még egy pulcsit Stephen borzalmas darabjai közül, és a cipőmet is felhúzhattam volna, de már nem megyek vissza. Saját magamat is őrültnek tartom, amiért a repkedő mínuszokban melegítőben és kabátban kint ülök a teraszon, és bámulok magam elé, mindezt pedig az éjszaka közepén, de nem tudtam ágyban maradni. Valami oknál fogva az az "alvás" nem túl pihentető számomra, hogy tudom, mindössze néhány kézzel fogható fal választ el tőle, és persze egy olyan, amit ő emelt maga köré. </span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;">Meglököm a lábammal a hintát és hallgatom ahogy nyikorog, ezen a teraszon csókoltam meg először, és legutóbb, amikor ezen a hintán ültem meleg volt, forróság, ő pedig a karjaim közé simult. Sóhajtva temetem az arcom a tenyerembe, jól elcsesztem ezt az egészet köztünk, és most is napról-napra egyre jobban elcseszem, de annyira idegesítő, és bosszantó, ahogy harcol minden ellen amit teszek. vagy tenni próbálok. Elutasít, ellök, kizár, és mindezt mostanában úgy, hogy az életét is képes veszélyeztetni. Megborzongok, de nem a hideg az oka, hanem az, hogy lelki szemeim előtt újra látom őt lezuhanni a fáról, aminek a kopasz lombját most a szél tépázza. Fogalmam sincs, hogyan kaptam el, valószínűleg nem is azt tettem, hanem hagytam, hogy rámessen, és tompítottam a becsapódását, a szívem hevesebben kezd dobogni és a hátamon kiütközik a veríték, ha belegondolok, hogy mi lett volna, ha nem érek oda időben. </span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;">Félszemmel látom, hogy felgyullad a villany a konyhában, és amikor kissé megemelkedve bepillantok meglátom a vékony alakját. Melegítőnadrágot visel és Niall egyik fehér pólóját, maga köré fonja az egyik karját, a másikkal éppen a szeméhez kap, amikor meglátom. Ha tudná, hogy épp őt figyelem, közel sem ilyen tündérien álmos arccal botorkálna a hűtő irányába, hanem a tekintetével már meggyilkolt volna. Lábujjhegyre áll és kivesz egy joghurtot a hűtő felső polcáról, a fenekén felcsúszik a póló, pontosan ez az ahonnan tudom, hogy nem az enyémet viseli, de vajon miért van rajta Niallé? </span>Elszorul a torkom, mi van akkor, ha már őt szereti? Mi van, ha csak Niall gondolja úgy, hogy amik köztük történtek nem jelentenek semmit? </div>
<div style="text-align: left;">
A lábait felhúzva, nekem háttal telepedik le az egyik székre, én pedig hirtelen felindulásból úgy döntök, bemegyek, előbb-utóbb úgyis elszólnám magam és megtudná, hogy figyeltem.</div>
<div style="text-align: left;">
Halkan kinyitom az ajtót, mire összerezzen, és fáradt arcocskáján többféle érzelem is átfut egyetlen pillanatban, meglepetés, pánik, bosszúság, majd egyszerűen lehajtja a fejét és a szájába nyomja a kanalat, mintha ott sem lennék. </div>
<div style="text-align: left;">
Tudom, hogy veszekedtünk, és tudom, hogy én miket mondtam dühömben, azt pedig elfelejteni sem tudnám, amiket ő ejt ki a száján, mindegy miről van szó, de ezt képtelen vagyok elviselni.</div>
<div style="text-align: left;">
- Mira? - szólítom meg halkan, megrebbennek a szempillái, de ezen kívül nem reagál semmit. Annyira gyerekes! - Cica.</div>
<div style="text-align: left;">
Felkapja a fejét és kiveszi a kanalat a szájából, a pillantása összeszűkül.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem akarok veszekedni veled, úgyhogy húzz el - mondja, és még suttogva is fenyegető.</div>
<div style="text-align: left;">
- Én sem akarok veszekedni, de én előbb voltam itt, mint te.</div>
<div style="text-align: left;">
Felemelkedik, és a kanalat erőteljesen belenyomja a joghurtba, aminek így a fele az asztalra loccsan. Sóhajtva, ingerülten pattan fel, de én közelebb vagyok a papírtörlőtartóhoz, mint ő, és letépek egy darabot, amivel letörlöm az asztalról. Ajkait összeszorítva huppan vissza a székre, nem tudom elszakítani a tekintetem az arcán éktelenkedő karcolásokról.</div>
<div style="text-align: left;">
- Jól vagy? - kérdezem óvatosan.</div>
<div style="text-align: left;">
- Te ezt most komolyan gondolod? - szúr le a tekintetével. - Eddig jól voltam.</div>
<div style="text-align: left;">
- Sajnálom - bököm ki hirtelen, meggondolatlanul, és pillantása értetlenné válik. - A délutánit, hogy veszekedtünk, és hogy <i>megcsókoltalak, </i>csak nagyon megijedtem.</div>
<div style="text-align: left;">
Szándékosan használom ezt a szót, csak hogy elégedett legyen és úgy érezze, igaza van, pedig nem csókoltam meg, de bár megtettem volna! </div>
<div style="text-align: left;">
Látom rajta, hogy nem tud mit mondani, zavartan süti le a tekintetét és az ujjai görcsösen fonódnak a kanál és a joghurtos doboz köré, pont ugyanennyire én sem tudok mit kezdeni magammal, csak állok méterekre tőle, nehogy azzal támadjon rám, hogy beférkőzök a privát széfrájába. </div>
<div style="text-align: left;">
- Hiányzol - szalad ki a számon alig hallhatóan, de még így is összerezzen. - Hiányzik amink volt.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem én mondtam le róla, Liam - emeli fel végre a fejét. </div>
<div style="text-align: left;">
- Én sem mondtam le róla - húzogatom idegesen a kabátom ujját. Valószínűleg két teljesen különböző dologra értjük ezt, de nem zavar, én tudom, hogy mire gondolok, és ő is tudhatja. - Niallel akarsz lenni? - bökök a pólójára, miközben a mellkasára pillantok, és egy pillanatra elkerekednek a szemeim, mert a fehér anyagon keresztül tökéletesen átütnek a kerek, pontosan a tenyerembe illő mellei. Megszédülök és kiszárad a szám, erőszakkal fordítom el róla a tekintetem, mert tudom, mennyire óvatosnak kell lennem, éppen elégszer kiborítom azzal is, ha csak egy ujjal megérintem a kezét, ha észrevenné, hogy mit bámulok, és felfedezné a testem azonnali reakcióit, egy sajátos, csakis az én részemre szabott trópusi vihart zúdítana a nyakamba. Ez a jelenet mindössze másodpercek alatt játszódik le, majd úgy nézek a szemébe, mintha nem is pillantottam volna sehová máshová az arcán kívül. Elnyitja a száját, látom a szemében az elszántságot, hogy bántson és rávágja, hogy igen, vele akar lenni, ehelyett csak tátog, nekem pedig megrándul a szám.</div>
<div style="text-align: left;">
- Jó éjszakát, Cica - köszönök el, és megfordulok.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem vagyok cica - dünnyögi, míg a szám mosolyra húzódik. </div>
<div style="text-align: left;">
Hát, persze, hogy nem vagy csak úgy cica, mert én cicám vagy, mindketten tudjuk. </div>
</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-30202781443170720942016-02-04T15:01:00.000-08:002016-02-04T15:01:46.896-08:0086.rész Múlt és jelen<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>Sziasztok!:)</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Valószínűleg mindenki számára elég meglepő lehet, hogy már most jelentkezem, hiszen mostanság elég szétszórt vagyok, és sajnos a korai(?) megjelenésemnek sem az az oka, hogy végre összeszedtem magam, sőt, inkább végleg szétestem, de legalább időben befejeztem a részt! :D </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Nagyon örültem az előzőhöz érkezett rengeteg kommentnek, nagyon szépen köszönöm őket, és mint láthatjátok, elkezdtem válaszolni is rájuk. :)</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>N.x</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
Niall száma foglaltat jelez, hiába hívogatom, nekem pedig beszélnem kell vele, tudnom kell, mit keresek én itt nélküle, és miért van itt Liam. Olyan rémtörténeteket mesélek be magamnak, mint például az, hogy Liam eltérítette a repülőmet, hogy Írország helyett itt kössek ki, de ha ez így van, akkor a legjobb barátom órákon belül itt lesz, mi több, az öcsém is, ha a fülébe jut, és annak nagyon nem lesz jó vége. Niall helyett hívom őt, én magam leszek az, aki beköpi Liamet, és magam szítok még nagyobb vitát köztük, de előtör az önzőségem és úgy döntök, nem érdekel, mert egyszerűen nem maradhatok ezen a helyen, ha ő is itt van.</div>
<div style="text-align: left;">
- Luke?! - szólok bele hevesen, míg a telefon másik oldalán csak nyöszörög. Tuti, hogy nem tud róla, nem tud semmiről, ez Liam valami ostoba terve ellenem. - Nagyon nagy gáz van, értem kell jönnöd! </div>
<div style="text-align: left;">
- Miért? - dörmögi.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem Írországban vagyok, és itt van... - hallom a hangomon, hogy kezdek bepánikolni.</div>
<div style="text-align: left;">
- Tudom.</div>
<div style="text-align: left;">
- Mit tudsz? - értetlenkedek, heves mozdulattal hátratúrom a hajam. - Luke, megint itt vagyok ezen a <i>pokoli</i> helyen, <i>vele!</i></div>
<div style="text-align: left;">
- Tudom - ismétli meg. </div>
<div style="text-align: left;">
- Mégis mi a francról beszélsz?! - rivallok rá ingerülten. Nem értem, ezt az egész hülye helyzetet nem értem.</div>
<div style="text-align: left;">
- Azért vagy ott, mert én meg Niall azt akarjuk, hogy ott legyél, és a felállás ugyanaz, ami legutóbb is volt, akkor jöttök haza, ha véget vettek ennek az egésznek. Nem érdekel a végeredmény, de világosan döntsétek el, hogy együtt vagytok-e vagy nem, és ha nem, akkor egyikőtök se szenvedjen!</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem vagyunk! - kiáltom, azonban a saját hangomon át hallom az ajtó nyílását, majd hátrahőkölve nézek szembe életem nagy szerelmével, és egyben annak megkeserítőjével is, akin azt hittem, sikerült túllépnem. - Szemét vagy! - hozzátenném, hogy Niall is az, de elharapom a nyelvem. </div>
<div style="text-align: left;">
Néhány pittyogó hang, és az öcsém többé nem válaszol, egyedül maradok, és abban a pillanatban a pillanatban könnyek szorítják el a torkom, amikor erre rájövök.</div>
<div style="text-align: left;">
- Húzz el innen! - emelem fel végül a fejem, és ránézek. A kedvenc taktikám, ha nem merek valaki szemébe nézni, mégis szeretném megőrizni a méltóságom, hogy a szemei helyett a szemöldökét nézem, és most is ezt teszem. </div>
<div style="text-align: left;">
- Ugye tudod, hogy semmi közöm az egészhez? - hagyja figyelmen kívül a parancsom, és elkapja a pillantásom.</div>
<div style="text-align: left;">
- Remek! - vágom rá cinikusan. - Akkor mondd meg nekik, hogy lezártuk a témát, és hadd menjek haza! </div>
<div style="text-align: left;">
- Igen? - vonja fel a szemöldökét, bennem pedig izzani kezd a harag. - Lezártuk volna? Mikor?</div>
<div style="text-align: left;">
- Én lezártam! - kiáltom.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem, te nem lezártad, hanem <i>kizártad</i>! </div>
<div style="text-align: left;">
- Lehet - szorítom össze a fogaim - de nekem egészen addig jó volt így, amíg meg nem jelentél!<br />
- Jó neked - jegyzi meg csendesen. - Kérlek, láss el tanácsokkal, mert mostanában én nem tudok jól lenni.<br />
- Menj ki, és maradj távol tőlem! - csikorgatom a fogaim. Nem kell, hogy mártírt játsszon előttem, és elérje, hogy sajnáljam, vagy bűntudatom legyen. Nem kezdem elölről, amit már nagy kínok közt, de egyszer befejeztem.<br />
- Oké - kapja fel a fejét és pont olyan ingerült, amilyen én is vagyok - csinálhatjuk ezt, Mira, de remélem emlékszel rá, hogy legutóbb mi lett belőle!<br />
- Húzz már el innen! - kiáltom, elviharzok mellette és feltépem az ajtót.<br />
- Nem megyek el innen nélküled - néz a szemembe, a mellkasának feszülve lökdösni kezdem, de még csak meg sem tántorodik, önmagától kezd hátrálni.<br />
- Akkor maradj itt - ragadom meg a kilincset, miután a küszöbön kívülre kerül - de én nem fogok!<br />
- Elfelejtetted, hogy innen nem tudsz elmenekülni?! - a mondat második felét az ajtó becsapódása után üvölti, majd beáll a csend.<br />
Tudom, hogy az ajtó másik oldalán van és nem mozdul, nem rongyol el dühösen, érzem, hogy ott van, a tarkómon minden apró hajszál égnek mered. Nekidöntöm a fejem a vastag tölgyfának, amit bármelyik pillanatban újra feltéphetne, mert ebben a nyomorult házban nem szokás bezárni az ajtókat, de valami oknál fogva nem teszi meg. A szám elé szorítom mindkét kezem, dühös könnyek szánkáznak le az arcomon, nem értem, mit keresek itt, hogy hogy tehette ezt Niall, és mivel vette rá az öcsémet, hogy a bűntársa legyen. Nem kellene itt lennem, már jól voltam, erre most a saját családom rángat vissza ide, hogy újraéljek mindent a legelejéről.<br />
Észre sem veszem, mikor lesz a könnyeim halk csordogálásából és az alig hallható szipogásból hangos hüppögés, ami még úgy is jól hallható, hogy minden erőmmel rászorítom a tenyeremet a számra. A hátam az ajtónak feszítem, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy bárki is bejöjjön, holott egészen biztosan nem így van, mégsem mozdulok. Lekuporodok, pont úgy, hogy a hátam félig az ajtón, félig a falon legyen, így akárki próbálna betörni, először belém ütközne, és talán ha látja, hogy nem vagyok hajlandó elmozdulni, nem veri szét a hátam, hanem feladja és elmegy. A telefonom rezegni kezd, az arcomat dörzsölgetve húzom elő, és egy ideig csak nézem a kijelzőn Niall nevét, végül mégis felveszem, de nem szólok, csak a halk szipogásom hozhatja a tudtára, hogy vonalban vagyok.<br />
- Mack? Te vagy az?<br />
- Én - dörzsölöm meg az orrom, majd gyerekesen a nadrágomba törlöm a kezem.<br />
- Minden rendben? Miért sírsz? - aggodalmaskodik álszenten.<br />
- Szerinted mégis miért sírok? - kérdezem remegő hangon, szipogva, egyáltalán nem haragosan, pedig dühös vagyok rá. - Mire volt ez jó, Niall? Én egyáltalán nem ide akartam jönni, és azt sem értem, hogy mit keresek itt, amikor túl vagyok rajta!<br />
- Bántott? - hagyja figyelmen kívül amit mondok. Miért csinálja mindig mindenki ezt?!<br />
- Nem - túrok a hajamba, és dühösen kibököm ezt a szót a számon. - De nem ismersz eléggé, ha azt hiszed, hogy itt fogok maradni és majd csak azért a karjai közé borulok, mert ti valamiért az öcsémmel így rendelkeztetek!<br />
- Sajnálom, Mack.<br />
- Dehogy sajnálod - döntöm a homlokom a térdemnek. - Nem értem, hogy miért.<br />
- Mert beszélnetek kell, te is akartad - erősködik.<br />
- Akartam, de már nem akarok, tudod mit akarok, Niall? Hazamenni, úgyhogy ha a barátom vagy, akkor hagyod, hogy elhúzzak innen!<br />
- A barátod vagyok, Mira, de Liam barátja is, mindössze végig kell hallgatnod amit mondani akar.<br />
- Nem fogom - jelentem ki. - Ez egy nagyon rossz ötlet volt, Niall.<br />
- Később talán megköszönöd - mondja csendesen, ártatlanul.<br />
- Mindketten tudjuk, hogy hogyan végződött - nyelek nagyot - és mégis beledobsz ebbe a helyzetbe, pedig pontosan te voltál az, aki heteken keresztül rakosgatta össze a darabjaimat! Te, meg az öcsém!<br />
- Adj neki egy esélyt, Mack - kérlel, de hajthatatlan vagyok, és a dühöm kezd előtörni. - Bízz bennem.<br />
- Nem, nem fogod fel, hogy nem?! Itt tarthatsz, de ettől még nem fogok szóba állni vele, nem is tudom, hogy mit gondoltál! Beetettél azzal, hogy Írországba megyek és együtt leszünk, tudod, hogy mennyire vártam? Végig az tartotta bennem a lelket, aztán leszálltam itt, és még mindig azt reméltem, hogy te fogsz megérkezni, mert egyszerűen álmomba se gondoltam volna, hogy ezt csinálnád!<br />
- Mira, én... ne haragudj rám, kérlek!<br />
- De haragszom - szorítom össze a szám keményen, nehogy felzokogjak, a hangom viszont még így is elcsuklik. - Nem akarok itt lenni, Niall, haza akarok menni.<br />
Hallom a hosszú, elnyújtott, tehetetlen sóhajtását, és tudom, hogy bármit is akarok, és bármit is akar már ő, nem fogja megtenni amíg valaki okot nem ad rá, és ez a valaki Liam, abban pedig biztos vagyok, hogy ha nem is ma, de napokon belül kiharcolja ő, hogy elhúzhassak innen, akkor pedig senki nem hibáztathat engem. Hátrahajtom a fejem és az elkeseredett könnyeimet nyelve hallgatom a bocsánatkérését, mert nincs szívem lecsapni rá a telefont, és hirtelen túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább veszekedjek vele, úgysem ér semmit. Annyira figyelek rá, hogy észre sem veszem, amikor már percek óta csak csendet hallok, megnézem, hogy még mindig vonalban van-e, majd értetlenül ráncolom a homlokom.<br />
- Tegyük le - javaslom csendben.<br />
- Hívj fel, ha valami baj van - ezek szerint nem teljesen világos számára, hogy folyamatosan hívogatni fogom, már csak azért is, hogy érezze egy kicsit, mennyire nagy baromságot talált ki.<br />
Leejtem magam mellé a készüléket, nem akarok kimenni, nem akarom azt sem, hogy bárki is bejöjjön, és ebben a szobában sem akarok lenni. A fejem a térdemnek feszítem, hogy ne lássam az ágyat, a bútordarabokat, mert ebbe az ágyba kérte be magát először mellém, ezen a széken üldögélt Niall a kis csomag gumicukrával, itt morgolódtam, kiabáltunk, veszekedtünk, és ebben a helyiségben kezdett el olyan éhesen, mohón csókolni, ami végül a vesztünket is okozta.<br />
Lassan felállok, és úgy szuggerálom az ajtót, de nem nyílik ki, így már kissé nyugodtabban lépek hátrébb, de nincs hova mennem, legszívesebben kimásznék az ablakon és elszöknénk, és az egyetlen ami megakadályoz ebben, hogy ez a nyamvadt szoba a hatalmas ház emeletén van. De tulajdonképpen mióta is kell nekem bujkálnom bárki elől, és miért? Nem nekem kellene kerülnöm őt, hanem neki engem, de nagy ívben, mert talán elfelejtette, hogy milyen vagyok, ha úgy istenigazából feldühít.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Liam Payne~</span></div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
Úgy tűnik, a tervem már azelőtt más irányba halad, mielőtt egyáltalán elkezdeném. Bámulom a csukott ajtót, kiengedem az ökölbe szorított kezeim, amelyekkel legszívesebben dörömbölni kezdenék rajta. Már majdnem visszamegyek, hiszen itt nem tud elmenekülni előlem, nem tud kizárni és úgy tenni, mintha nem léteznék, de mielőtt megtehetném meghallom a szipogását, és az egyre erősödő hüppögést. Összeszorítom a szám, hirtelen már én sem tudom, hogy mégis mit képzelek, mert lehet, hogy itt ez a lehetőség, de nem forgathatom fel az életét, ha ő már túllépet, nem lehetek ennyire önző. Leomlok az ajtó elé, hogy legalább azt megvárjam amíg megnyugszik, utána pedig én magam szólok Niallnek, hogy vessen véget ennek és Mira folytassa az útját Írországba, vagy akárhova is tartott.</div>
<div style="text-align: left;">
- Szerinted mégis miért sírok? - hallom a halk hangját, és a szipogását, azonnal leesik, hogy valószínűleg telefonál, és ha amikor beléptem a testvérével beszélt, ez nem lehet más csak Niall.</div>
<div style="text-align: left;">
Dühös, és közben sír, vagy küzd a sírás ellen, én pedig legszívesebben a fülemre szorítanám a kezeim és elrohannék, hogy ne halljam, aztán egyszer csak vége lesz, és ismét csupán a halk szipogása szűrődik ki. Kábán feltápászkodok és olyan csendben botladozok el az ajtótól amilyen csendben csak tudok, lemegyek a lépcsőn, hogy legalább köszönjek a vendéglátóinknak, mert miután ledobtam a cipőm és a kabátom egyből az emeletre rohantam Mira után.</div>
<div style="text-align: left;">
- Jó napot, Mrs. Wood - szólalok meg halkan. A konyhában találom meg, amint éppen kivesz egy tálca süteményt a sütőből, mosolyogva emeli rám a tekintetét és leveszi a kezéről a konyhakesztyűt.</div>
<div style="text-align: left;">
- Szervusz, Liam! - veszi a kezei közé az arcom és puszit nyom rá. Nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni, mivel érdemeltem ki ezt a kedves köszöntést, amikor mindig is egy bunkó voltam itt? </div>
<div style="text-align: left;">
- Elnézést kérek ezért a... felfordulásért - bököm ki szerencsétlenül. - Nem igazán erre számítottunk, és Mira nem túl boldog a jelenlétemtől, szóval nem ígérhetem, hogy nem fordul elő többször - harapdálom az alsó ajkam és lesütöm a tekintetem. </div>
<div style="text-align: left;">
- Semmi baj - simogatja meg a vállam. - Itt majd minden a helyére kerül.</div>
<div style="text-align: left;">
- Ebben közel sem vagyok biztos, asszonyom -túrok a hajamba.</div>
<div style="text-align: left;">
- Mit szólnál hozzá, ha leülnénk, és egy kis süti mellett elmesélnéd nekem pontosan, hogy mi történt veletek? - kérdezi kedvesen, én pedig valamiért azonnal bólogatni kezdek. Nem szeretek beszélni róla, sőt, utálok, utálom elmondani hogy milyen egy idióta vagyok, és utálom, ha valaki azt mondja, hogy nem, mert hazugság, ugyanakkor azt sem tudom elviselni, ha mindenért engem okolnak, valamiért most mégis azonnal belekezdek, amint kapok egy bögre forrócsokit és néhány szelet sütit. Sikerül elfojtanom az elkeseredett könnyeim, és nem mondom ki, hogy az életem hetek óta csak szenvedés, és képtelen vagyok körbeírni, hogy mivel töltöm a napjaim.</div>
<div style="text-align: left;">
- Tudod Liam, a szerelem nem egy egyszerű dolog, főleg nem az igazival - mosolyog rám, én pedig egyáltalán nem értem, miért mondja ezt.<br />
- Arra már valahogy rájöttem - kavargatom a forró italt, majd a számhoz emelve óvatosan belekortyolok.<br />
- Mielőtt megszületett a lányom egyáltalán nem akartam itt élni, a legkevésbé sem, és ezzel kapcsolatban hajthatatlan voltam - nem szakítom félbe még úgy sem, hogy nem tudom, mi köze van ennek hozzám és Mirához, és tulajdonképpen felkelti az érdeklődésem. - A férjemmel a gimnáziumban ismerkedtem meg, én a városban éltem és egész életemben azt tervezgettem, hogy egyszer itt hagyom ezt a helyet, ő pedig innen nem messze nőtt fel a szüleivel egy farmon, és az én terveimmel ellentétben ő mindig is gazdálkodni akart, és lovasterápiával segíteni az embereken. Elég különböző tervek, nemde?<br />
- De most mégis itt van - bólintok, és érdeklődve várom, hogy magyarázatot adjon erre.<br />
- Pontosan olyan voltam, mint Mira, és a lányom is ilyen, akaratos, kitartó, de nagyon makacs és mindig mindennek úgy kellett történnie, ahogy én elrendeltem. A férjem háromszor kérte meg a kezem, és másfél évig próbálta elérni, hogy a felesége legyek, de a terveiből nem volt hajlandó engedni, és én sem az enyémekből. Egy nap az édesanyám leültetett, és felnyitotta a szemem. Mit akarok még? Itt van egy csodálatos férfi, aki nem adja fel annak ellenére sem, ahogy néha viselkedek vele, mi lenne nekem elég, ha ez nem az? Ha akarok menjek, éljek olyan életet amilyet elképzeltem, de nem lehetek biztos benne, hogy találok még egy ilyen valakit.<br />
- És aztán? - szorongatom a bögrét, holott a válasz itt ül előttem egy olyan házban, ami egyetlen nagyváros közelében sincs.<br />
- Másnap igent mondtam neki - mosolyog, miközben az ablakon keresztül nézi a férjét, aki a fiával az oldalán két lovat vezetget a hóban. - Egy pillanatra sem bántam meg, hogy nem mentem New Yorkba, vagy bárhová máshová, hanem itt maradtam.<br />
Felém fordul és óvatosan megsimogatja az asztalra ejtett kezem, majd közelebb tolja a tányért arra ösztönözve, hogy vegyek még egy szelet süteményt.<br />
- Mi köze ennek hozzám és Mirához? - kérdezem óvatosan.<br />
- Azt hiszem, én végig tudtam, hogy egyszer úgyis mellette fogok kikötni, csak túl makacs voltam ahhoz, hogy kukába dobjam a vágyaim és belássam, hogy nekem nem az sorsom amit elképzeltem, szerintem veletek is pont így lesz, ha nem adod fel a próbálkozást. Hibákat mindenki követ el Liam, van aki nagyobbakat, van aki kisebbeket, de az, hogy megijedtél nem megbocsájthatatlan.<br />
- De ez váltott ki minden mást - jegyzem meg halkan.<br />
- Előbb hidd el, hogy ez nem így van, aztán hozzátok rendbe az életeteket, mert én nem ettől a Mirától és Liamtől köszöntem el legutóbb.<br />
- Köszönöm, hogy ezt elmondta, Mrs. Wood - húzom halvány mosolyra a szám, majd felkapom a fejem, amikor a nappali irányából, pontosabban a lépcsőről lépteket hallok, nem sokkal később pedig berobban a szőke lány. Várom, hogy a torkomnak ugorjon, vagy sarkon forduljon és visszarohanjon az emeltre, ehelyett belép, de mintha észre sem venné, hogy ott vagyok, míg én képtelen vagyok elszakítani a tekintetem az arcáról. Nyoma sincs annak, hogy sírt, pedig a saját füleimmel hallottam, az arca sima és hófehér annak ellenére, hogy egy olyan helyen él, ahol az év legtöbb részében süt a nap.<br />
- Kaphatok valamit enni, Mrs. Wood? - kérdezi, a karjának mozdulásából látom, hogy legszívesebben átölelné magát, mégsem teszi, és tudom, hogy ez az egész csak egy jól kidolgozott színészi játék, megpróbál erősnek tűnni, olyannak, akinek nincs szüksége senkire, és talán elhiszi, hogy ez így is van.<br />
- Persze, ülj csak le! - pattan fel, hogy készítsen valamit.<br />
- Oh, tudok én is csinálni valamit... - mondja bátortalanul.<br />
- Ülj csak le, Mira - terelgeti az asztal irányába, és nagy meglepetésemre ő pedig leül, bár a lehető legtávolabb tőlem. - Később megtennéd, hogy behozod a tojásokat? Úgy látom, elfogytak - pillant ki a hűtőajtó mögül, míg mi mindketten megütközve nézünk rá.<br />
- Persze - pislog meglepetten, és a pillantásommal éppen elkapom azt az apró kis grimaszt, ami végigfut az arcán miután Mrs. Wood elfordul. Megrándul a szám, a konyhára feszült csend telepedik, úgyhogy úgy döntök, jobb, ha inkább elmegyek, mert semmi értelme nincs annak, hogy csak ülünk egymással szemben, és ő még csak egy normális pillantásra se méltat,<br />
Felballagok az egykori szobámba és lehajtott fejjel a bőröndömhöz lépek, miközben az üres szekrénybe pakolom őket rájövök, hogy fürdőnadrágra és napszemüvegre nem igazán lesz itt szükségem, vastag pulcsikra viszont annál inkább, nálam pedig mindössze két kapucnis felső van, és az a vékony dzseki amiben érkeztem. Nem tudom, Niall hogy gondolta ezt...<br />
- Liam? - összerezzenve fordulok meg, az apró asszony a szokásos kedves pillantásával néz rám. - Elállt a havazás, ha nem túl nagy kérés, megtennéd, hogy lesepred a verandáról, és egy kicsit ellapátolod a ház elől?<br />
- Persze - bólintok, nem mondhatok nemet azok után, hogy végighallgatott és elmesélte a saját történetét, de valószínűleg amúgy sem tenném. - Kaphatnék egy vastagabb pulcsit? Nem épp ide készültem - bökök halkan nevetve a kezemben tartott pólókra.<br />
- Mindjárt hozok neked néhány meleg pulcsit Stephen ruhái közül - mondja, majd elillan, és néhány perc múlva letesz az ágyra néhány ruhadarabot. - Valószínűleg egy kicsit nagyok lesznek rád.<br />
Megvonom a vállam, majd lekapom az elsőt a kupac tetejéről és belebújok, valóban nagy, ráadásul hülyén is nézek ki benne, de nem kezdek morgolódni, helyette felveszem a sálat és a kesztyűt is, majd szófogadóan száműzöm magam a hidegbe egy hólapáttal a kezemben. Követem azt a vonalat ahol alacsonyabb a hóréteg magassága, mert valószínűleg onnan lapátolták el korábban, közben próbálom kitalálni, hogy mitévőnek kellene lennem. Hogyan csináltam először? Hogyan értem el, hogy ez a lány végül könnyezve búcsúzzon el tőlem?<br />
Kiront az ajtón és olyan gyorsan próbál elmenni mellettem amilyen gyorsan csak tud, a csizmájával dúrja a havat maga előtt ahelyett, hogy az eltakarított úton sétálna végig. Annyira gyerekes, és annyira idegesítő, hogy ezt műveli! A fejemet felemelve nézem, ugyanazt a kis kosarat szorongatja a kesztyűs kezében, amit hónapokkal ezelőtt is, és hirtelen úgy érzem ugyanott tartunk, ahol akkor voltunk, csak most nem ragadom meg az alkalmat, hogy odaszúrjak valami megjegyzést. A lába beleütközhet valamibe, mert halk sikkantással arccal előre beledől a hóba, és annak ellenére, hogy azonnal eldobom a kezemben tartott lapátot és felé iramodok, nem tudom visszatartani a nevetést. Nyöszörögve emeli fel a fejét, a hóna alá nyúlok, hogy felhúzzam, de ficánkolni kezd és elüti a kezem.<br />
- Ne érj hozzám! - vet rám szúrós pillantást, majd megpróbál jelentőségteljesen feltápászkodni, és letörölni az arcáról a jeges havat.<br />
- Bocsánat, hogy segíteni akartam - emelem magam elé a kezeim, az ajkamba harapok, nehogy elvigyorodjak.<br />
- Nem kell a segítséged - jegyzi meg, és úgy tesz, mintha a szemembe nézne, holott mindenhová néz, csak oda nem.<br />
- Oké - vonok vállat, mintha nem bántana, hogy ezt mondja, átnedvesedett kesztyűjével megtörli a még mindig kissé havas arcát, szétkeni a szemfestékét, majd végigszánt a hajvégein. - Menj be, majd én összeszedem a tojásokat.<br />
- Most mondtam, hogy nem kell a segítséged!<br />
- Meg fogysz fagyni, Cica!<br />
- Ne hívj már így! - kiáltja, és hátat fordít, hogy elbukdácsoljon. Hagyom, hogy megtegyen néhány lépést mielőtt utána iramodok, viszont még így is nagyon könnyen beérem.<br />
- Tudok valami olyat mondani, amire nem így fogsz válaszolni? - kérdezem könnyedséget erőltetve a hangomba. Nem akarom piszkálni, fáradt vagyok, mindössze csak annyit szeretnék, ha képesek lennénk normálisan beszélni egymással, de már rájöttem, hogy ha ő szól így hozzám, akkor én vagyok bunkó, viszont ha én teszem, akkor ő undokoskodik.<br />
- Intézd el, hogy hazamenjek - cövekel le, és egy rövid pillanatig valóban a szemembe néz a túlságosan lecsúszott sapkája mögül.<br />
- Akkor, ha meghallgatsz.<br />
- Menj a pokolba! - jelenti ki, és folytatná az útját, de megragadom a karját és közelebb lépek hozzá.<br />
- A múltkor már majdnem megengedted, hogy elmondjam - mondom a lehető legártatlanabbul.<br />
- Aztán Simon megmondta, hogy befejeztük ez a huzavonát, és én is megmondtam, hogy nem akarom tovább ezt csinálni, mert értelmetlen! Mit nem lehet felfogni ezen, Payne?! - kiáltja dühösen, lábaival fázósan és türelmetlenül toporog a hóban, és kitépi a kezét az ujjaim közül.<br />
- És te mit nem fogsz fel azon, hogy sajnálom?! - emelkedik meg a hangom, lerántom a fejemről a sapkám és a hajamba túrok.<br />
- Az semmit sem hoz rendbe - néz komoran a szemembe. - És kezded elrontani, amit én rendbe hoztam.<br />
- De rendbe hozhatná! - kapom el újra a csuklóját és olyan közel lépek hozzá amennyire csak tudok, nem érdekel a ficánkolása, hogy a szabad karjával ott mér rám csapásokat ahol ér, mert nem tud akkorát ütni ami jobban fáj annál, hogy hagytam, hogy újra ez legyen belőlünk. A dereka köré fonom a másik karom, legszívesebben belefúrnám az arcom a puha sál takarta nyakába és soha többé nem engedném el. - Miért nem hagyod, hogy elmondjam? Miért próbálsz meg indokokat találni, hogy miért ne csináld, amikor sokkal egyszerűbb lenne, ha hagynád, hogy megmagyarázzam?<br />
- Miért hónapokkal később akarod megmagyarázni?! - üvölti torka szakadtából, kitépi magát a karomból és a hirtelen kapott lendülettől újra elesik a hóban, de mielőtt egyáltalán kinyúlhatnék felé már talpon van, és menekül a közelemből.<br />
- Elmondanám, ha hagynád! - rohanok utána - Tudod mit csinálsz?! Emlékszel arra, amikor először megcsókoltalak, és te nem hitted el, hogy amit mondtam nem hazugság? Emlékszel, miket vágtunk egymás fejéhez? Pont ugyanezt műveled most is, akkor sem hallgattál meg, csak a saját fejed után mentél!<br />
- Mert pont ugyanannyira gyűlöllek most, amennyire akkor gyűlöltelek! - visítja a szemembe nézve. Megtorpanok, nézem, ahogy szinte remeg a dühtől, az arca piros a hidegtől, hosszú, kissé göndörödő szőke hajára ráfagyott a hó, levegő után kapkod és apró kezeit ökölbe szorítja. Egymásra meredünk, a fejéhez kap és elszalad, míg én csak nézek utána, hagyom menni, mert megmozdulni sem tudok, végtelen nehéznek érzem a saját testem.<br />
Elvégzem a rám kiosztott munkát, majd a helyére rakom a lapátot és bebotorkálok a házba, elmegyek Mrs. Wood mellett, becsukom a szobám ajtaját és leheveredek az ágyra, szeretnék aludni egy kicsit, de képtelen vagyok rá. Felkapom a fejem, amikor hallom a lépteit a folyosón, már a zoknis lábának halk súrlódásából tudom, hogy ő az, és egy picit reménykedni kezdek, hogy talán megáll itt, kinyitja az ajtót és közli velem, hogy nem igaz amit mondott, és meghallgat.<br />
Visszautasítom, hogy lemenjek vacsorázni, Mrs. Wood pedig a ház szabályait megszegve mégis letesz az éjjeli szerkényre egy tál meleg ételt, a pillantásomat azonban nem kerüli el a másik tányér sem, amit a kezében fog. Szóval ő sem ment vacsorázni...<br />
Üvölteni, rombolni, sírni lenne kedvem, ehelyett csak fekszek az ágyon és üres tekintettel bámulok magam elé. Nem gyűlölhet, az nem lehetséges azok után, amiket valamikor mondtunk egymásnak, és amiket megéltünk együtt, mielőtt mindent tönkretettem volna. Nem gyűlölhet, mert azt nem tudom elviselni.<br />
Hallom, ahogy kinyílik a folyosón egy ajtó, valószínűleg semmi mást nem vennék így észre, ha nem arra figyelnék, hogy meghalljam amit ő csinál. Mezítláb sétál végig a folyosón, valószínűleg a fürdőszobába, nekem pedig megfordul egy gondolat a fejemben. Mennyire lenne kétségbeesett lépés, ha betörnék hozzá a fürdőszobába? Felkapnám és addig szorítanám magamhoz, addig csókolnám, amíg meg nem bocsájt nekem mindenért, ami miatt valaha is fájdalmat okoztam neki. Mielőtt megtehetném eszembe jut, hogy egyszer pont ilyen gyerekes lépésre szántam el magam, berontottam, miközben zuhanyzott azzal az indokkal, hogy otthagytam a telefonom, ami nem volt hazugság, de meglettem volna nélküle addig, amíg befejezi a fürdést. Torka szakadtából sikoltozott és összekuporodott, annyira gyűlölt, amennyire csak lehetséges, és ha ezt most megtenném, ráadásul nem maradnék a zuhanykabinon kívül, talán tovább rontanék az amúgy is kegyetlenül rossz helyzetemen.<br />
Már egyáltalán nem tartom jó ötletnek, és nem vagyok hálás Niallnek, amiért itt vagyunk, mert bár elviselhetetlen volt Mira hiánya, és a tudat, hogy én magam voltam az, aki végleg feladta, így sem jobb. Nem érzem jobban magam attól, hogy próbálkozhatok azért, hogy a képembe vágja, hogy gyűlöl, nem kíváncsi rám, és tönkreteszem. Fáj látni, fáj, hogy azt sem tudja, hogyan meneküljön a közelemből, és nem érhetek hozzá anélkül, hogy ne figyelmeztetne, hogy ne tegyem, vagy ne ütné el a kezem, pontosan ugyanannyira fáj ez, mint a hiánya. Rájövök, hogy tulajdonképpen az sem múlt el, mert bár itt van előttem, nem az enyém, és nekem nem a látványa hiányzik, nem az volt a legrosszabb, hogy nem láttam, hanem hogy nem az enyém, nem mondhatom neki azt, hogy szeretem, nem csókolhatom meg és hozzá sem érhetek. Ha a múltkor, amikor ott ültem az ajtaja előtt nem viselkedtem volna olyan bunkón, talán most egészen más lenne a helyzet köztünk. Befogadott a lakásába, ápolgatott, halvány emlékeim vannak arról az éjszakáról, többnyire mindenről tudok, de minden elhomályosul annál a résznél, amikor a felszakadt ajkamról törölgette a vért. Kedves volt, gondoskodó, másnap reggel is az volt, gyógyszert akart adni nekem, én pedig az első adandó alkalommal belékötöttem és elértem, hogy sírjon, akkor mégis mit várok? Én csesztem el, és folyamatosan elcseszem most is, jogos, hogy dühös, és nem kíváncsi rám, mégis amikor hallom, hogy kilép a fürdőszobából az ajtóhoz nyargalok és feltépem, annyi időm van, hogy végigfuttassam rajta a szemeim, a torkom elszorul amikor felismerem, hogy Niall pólója van rajta.<br />
Összeszedem a cuccaim, egyszerre érzem tűzforrónak és jéghidegnek a testem, és fáradt vagyok, de saját magamat nem hagyom aludni. Amikor belépek a fürdőszobába megérzem a tusfürdőjének kellemes illatát, az egész helyiséget belengi, és amikor megnyitom a vizet a zuhanykabin oldaláról a lefolyóba csúszik egy szőke hajszál.Vissza kell fognom magam, hogy ne üssek bele ököllel és ne kezdjek arról üvölteni, mennyire gyűlölöm ezt a helyet, mert minden kettőnkre emlékeztet, arra, milyen szemét vagyok, és sosem érdemeltem meg őt igazán. A mellkasomban újra felszakad valami, a csobogó víz hangja elnyomja a szenvedésemet, de megoldást senki nem fog találni rá, mert a gyógyszerem becsap minden ajtót előttem, kikerül, és a gyilkos pillantások, a gyűlölettel teli kiáltozások sem húzzák össze a saját magam vájta sebet, hanem tovább, feszítik.<br />
Nem tudok úgy elhaladni a szobája ajtaja előtt, hogy ne álljak meg, nézem a csukott ajtót, semmilyen hang nem szűrődik ki, de ez közel sem jelenti azt, hogy nincs ébren, én azonban úgy döntök, akár ébren van, akár nem, bemegyek. A kezem a kilincsre helyezem és óvatosan lenyomom, várom, hogy mikor kezd sikoltozni, hogy tűnjek el, de ez nem történik meg. Csak annyira nyitom ki az ajtót, hogy láthassam, ahogy félig betakarózva, egy kispárnát két kézzel a mellkasához szorítva szuszog, szőke haja beteríti a vállát és a párna egy részét. Szeretnék belépni, és ha nem is bebújni mellé, legalább betakargatni, megpuszilni a puha arcát, végigsimítani a haján, ehelyett csak állok és figyelem, mint egy kukkoló. Többször elhatároztam már magam, hogy rendbe hozok köztünk mindent, de mire vettem a bátorságom már túl késő volt, most viszont van egy második esélyem, és bánthat, mondhatja, hogy gyűlöl, nem fogok innen elmenni nélküle, úgyhogy miért ne tehetném meg? Egyszer mindent megtettem amit csak gondoltam, és végül az én karomban aludt el.<br />
Belépek, a szívem a torkomban dobog az izgatottságtól, hagyok feléledni magamban egy szemtelen valakit, óvatosan feljebb húzom a vállán a takarót, a tenyerem bizsereg azért, hogy végigsimítsam a takarón átdobott csupasz lábát, de ezt nem teszem, csak lehajolok és az ajkaimmal nagyon óvatosan megérintem az arcát. Az illata az orromon át lepi el az egész fejem és kellemes borzongást vált ki belőlem, halkan felsóhajt, de nem ébred fel, és én egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez a szerencsém, vagy a balszerencsém. </div>
</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-22645160844101045912016-01-29T07:46:00.001-08:002016-01-29T07:46:16.310-08:0085.rész Vissza<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>Sziasztok!:)</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Őszintén remélem, hogy már hallotta mindenki Zayn debütáló dalát, szerintem hihetetlenül jó, és borzasztóan örülök annak, hogy megtalálta a maga kis útját. </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Már csak 5 rész van hátra, plusz az epilógus, ami furcsa, mivel lassan 2 éve írom ezt a blogot, és 6 hét múlva úgy tűnik, vége lesz. </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Remélem, tetszeni fog nektek az új rész, bár nem túl eseménydús, de a java még csak ezután jön!:)</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>N.x</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
Olyan boldogan rángatom magam után a csomagjaim, és foglalom el a helyem a magángépemen, mint még soha, vagyis az utóbbi időben biztos nem. Boldogan vetem le magam az egyik ülésre, és feldobom a bakancsba bújtatott lábaim a szemben lévőre, kész vagyok a 20 órás repülőútra, ami rám vár. Eltelt 3 hét, mióta Niall elment, és az idő alatt túl sok olyan unalmas dolog történt, ami fölött nem suhanhatok át szó nélkül. Az első, és talán a legfontosabb, hogy hazamentem, és megtanultam egyedül lenni, elfoglalni magam anélkül, hogy közben telefonon zaklatnám Niallt, vagy az öcsémen lógnék. Befejeztem az albumom, és az év első hetében a polcokra is fog kerülni, amíg én Írországban tengetem a napjaim. Azt hiszem, ahogy a lelkem igazán öngyógyításba kezdett, a kapcsolatom is a helyére rázódott Niallel, nem került fel köztünk többé semmi olyan téma, amitől kínosan éreztük volna magunkat, én megosztottam vele a velem történteket, ő pedig velem, hogy mivel tölti a napjait, Liamről pedig egyszerűen nem beszélünk. Még mindig eszembe szokott jutni, néha, amikor a hátamra fordulok, és elképzelem, mi lett volna, ha ez az egész teljesen máshogy alakul, ha aznap éjszaka a karjaiba kapott volna, de már nem fájdítom szándékosan a szívem. </div>
<div style="text-align: left;">
A telefonom megcsörren, félbeszakítja a gondolatmenetem pont annál a résznél, amire nem szeretek gondolni.</div>
<div style="text-align: left;">
- Szia! - hallom a vidám, boldog hangot. - Felszállásra kész vagy?</div>
<div style="text-align: left;">
- Ahogy mondod! - vágom rá izgatottan.</div>
<div style="text-align: left;">
- Melegen öltözz fel leszállás előtt, Mack, itt hideg van, és havazik.</div>
<div style="text-align: left;">
Lepillantok a rövid, mintás ruhámra, és a vékony, fekete harisnyára, amit tulajdonképpen csak azért vettem fel, hogy jobban nézzek ki.</div>
<div style="text-align: left;">
- Oké - mosolygok, közben megpillantom a felém közeledő stewardesst. - Niall, azt hiszem, most már le kell tennem.</div>
<div style="text-align: left;">
- Rendben, jó utat! - köszön el boldogan.</div>
<div style="text-align: left;">
Engedelmesen kötöm be magam, és átállítom a telefonom módját, szeretek repülni, de összességében azért az ritka alkalom, amikor egy közel 20 órás repülőút ennyire boldoggá tesz. Kényelmesen elhelyezkedek, és a szemben lévő kicsi, síkképernyős tévén megjelenő filmek közt kezdek válogatni.</div>
<div style="text-align: left;">
Szóval, ott tartottam, hogy 3 hét alatt amellett, hogy újra ráléptem a saját utamra, ami egyedül az enyém, túlestem a Karácsonyon is, amitől idén féltem, napról-napra egyre jobban, ahogy közeledett. Féltem, hogy egyedül leszek, bár így utólag úgy gondolom, ez hülyeség volt, mert ha akartam se tudtam volna egyedül maradni. Az elképzeltjeim ellenére - hogy a lakásomban ülve újra megtörök, és a kezemben Liam apró ajándékaival belemerülök egy olyan világba, ami megtörténhetett volna, de mégsem történt - végül minden máshogy alakult. Az öcsémmel, és a szüleimmel együtt állítottuk fel a fát, és legalább háromszor összevesztem vele, mert aránytalanul, semmit sem figyelembe véve hányta fel a díszeket. Anya óriási vacsorát készített, a nap folyamán betoppant összes rokonnal együtt, míg mi a nap további részét az unokatestvéreinkkel töltöttük. Valószínűleg ez az egész miattam volt, mert évek óta nem rendeztünk ilyen hatalmas, családi karácsonyozást, de az ideitől kezdve azt hiszem, újra rendszeressé fog válni. Egész nap gyereknek éreztem magam, annak a 14 éves lánynak, aki az előtt voltam, hogy Luke benevezett volna Simon tehetségkutatójába. </div>
<div style="text-align: left;">
Az öcsém volt az utolsó, aki átadta az ajándékait, utoljára hagyva engem, üres kézzel lehuppant mellém, míg én az apró, neki szánt dobozt szorongattam, benne a gravírozott gitárpengetővel. Egyszerűen lehuppant, és én megelégedtem volna azzal a puszival, amit az arcomra nyomott, csakhogy aztán közénk nyújtotta a jobb karját, és felhúzta a pulcsijának az ujját. A csuklójába egy cikornyás M betűt véstek feketével, melynek kunkori szárán egy madár üldögélt. Luke nem tetováltatott, és amennyire tudtam, nem is tervezett, hiába egy menő banda menő énekese, az enyémre is a fejét rázva nézett, most mégis a csuklóján viseli a nevem kezdőbetűjét. A kezdeti sokkhatás után a nyakába borultam, és mégsem sikerült megúsznom könnyek nélkül.</div>
<div style="text-align: left;">
- Miért pont madár? - kérdeztem szipogva, amikor mindenki nyugovóra tért, és ketten maradtunk a szobájában. Újra a kezembe vettem a csuklóját és körberajzoltam az M betűt a mutatóujjammal.</div>
<div style="text-align: left;">
- Ez jutott eszembe - vonta meg a vállát, de cseppet sem érdektelen módon. - Mert néha eltávolodsz tőlem hónapokra, de mindig visszajössz, mint a madarak - mosolygott rám bátortalanul, egyszerre fájdítva a szívem, mert az eltávolodás sokszor nem abból állt, hogy elmentem, hanem abból, amiért rendszeresen azt mondja, hogy hiányoztam neki, ugyanakkor hatalmasat dobban is.</div>
<div style="text-align: left;">
Most pedig, visszatérve a jelenhez, azt hiszem, aki a repülőn ül, az én vagyok, nem egy undok lény, aki mindenkit távol akar tartani magától, és nem is egy összetört, szánalomra méltó szerzet, hanem én, egy lány, aki többnyire újra elégedett az életével, és képes őszintén mosolyogni, bár belül néha felélednek a démonai.<br />
A repülő zötykölődve rugaszkodik el a talajtól, míg én rezzenéstelen arccal elindítok egy részt a kedvenc sorozatomból, és hátradőlök. Az egyetlen feladatom az elkövetkezendő majdnem 1 napban, hogy ne türelmetlenkedjek, mert nem fogom tudni felgyorsítani a repülőt, sem az időt, hogy hamarabb ott legyek. Úgy tervezem, hogy egy ideig elfoglalom magam, filmezek, olvasok, van itt egy gitár is, aztán amikor kellően fáradttá unom magam, lefekszek aludni, és remélhetőleg eleget pihenek ahhoz, hogy amikor felébredek már jóval közelebb legyek Niallhöz.<br />
Kérek egy kis salátát, és lassan a számba adagolom, miközben feszülten figyelem a jelenetet, a repülés tökéletes, ha sorozatmaratont akarsz tartani, mert túl sok választásod nincs, hogy mi mást csinálj. 5 részt nézek meg, pont annyit, hogy befejezzem az aktuális évadot, majd úgy döntök, képes vagyok meglenni az azonnali folytatás nélkül is, és választok egy könyvet a repülőn fellelhetőek közül. Próbálok nem arra gondolni, milyen lassan telik az idő, nem is pillantok az órára, miközben falom a sorokat. Órákkal később hatalmasat sóhajtva csukom össze a könyvet, és kipillantok az ablakon, azt hiszem, egyelőre nem túl jó ötlet olyasmit olvasni, amiben akár egy aprócska szerelmi szál is van, mert eszembe juttatja, hogy az én történetemben a bonyodalmak után nem jött boldog befejezés.<br />
Még mindig nincs sötét, és még mindig túl sok idő van hátra leszállásig, egy ideig tűnődve figyelem a kissé sötétebb színű felhőket, és a makulátlan kékséget, amit látok fölöttük, várom, hogy éjszaka legyen, és ezúttal a repülő ablakából, zavaró tényezők nélkül tanulmányozhassam az égi testeket. Sokszor arra a kérdésre próbálok választ találni, hogy miért szeretem nézni őket, de sosem jövök rá, egyszerűen csak bámulatba ejtenek, talán csillagász lettem volna, ha nem így alakul az életem, vagy igazi, elismert csellista. Furcsa, hogy míg más arra vágyik, hogy olyan híres legyen, mint én, én az unalmas perceimben azon tűnődök, mennyi minden más válhatott volna belőlem, de végül is most sincs panaszom, a zene és éneklés nélkül nem tudnék létezni, csak arra gondolok, hogy jó lenne valamire használni az agyamat is, akkor talán nem érezném úgy néha, hogy szétrobban a fejem.<br />
Jobb híján, hogy ne unatkozzak, a kezembe veszek egy konzolt, és böngészni kezdek a videójátékok között. Mentségemre szóljon, nem miattam vannak itt, hanem mert van egy ikertestvérem, és néha amikor még Ashton velem tartott, de sikeresen az őrületbe kergettem, ezzel a zárta ki a világot. Kiválasztok egyet, ami nem tűnik úgy, hogy csak öldösni kell benne, vagy egy autót irányítani, majd lehuppanok a helyemre, és némi bénázás után elindítom. Elég idétlen, és időbe telik, mire rájövök, hogy hogyan kell irányítani. Amellett, hogy focizzak, erre sem tudott rávenni az öcsém, így a közös videójátékozások kimaradtak, de mentségemre szóljon, az ő babázása velem is abból állt, hogy átgázolt rajtuk, vagy épp a játékautójával ütötte el Barbie-t, de még semmihez sincs késő.<br />
Azon kapom magam, hogy élvezem a játékot, kinyújtott nyelvvel, megfeszülve kerülgetem az akadályokat, gyűjtök pontokat, meg minden, ami egy ilyenben van, majd örömujjongásban kitörve fogadom másfél órával később, hogy az egészet megnyertem, igaz, a hüvelykujjaim görcsbe álltak, és a szemeim égnek.<br />
Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaim, majd felállok, és végre némi örömmel nyugtázhatom, hogy a nap lemenőben van. Elfoglalom az egyik kabint és kibújok a ruháimból, hogy átvegyem valamire, amiben pihenhetek. Nem tudom, mire számíthatok Dublinban, sosem éreztem még a bőrömön olyan igazán hideget, és egy kicsit félek a filmekben látott fültövet ért, arcba csapódó hógolyóktól, amikkel Niall biztosan megajándékoz majd, de pont ezért vettem egy új, vastagon bélelt kabátot, kötött sapkát, sálat, és egy hótaposó csizmát. Más emberek elvágynak az ilyen időjárású helyekről, én alig várom, hogy odaérjek, bár azt hiszem, ennek a fő oka inkább Niall viszontlátása. Apró dolgokkal ütöm el az idő, leszedem a sminkem, kifésülöm a hajam, majd egy szoros fonatba fogom, és a táskámból előre kikészítem a vastag ruhákat, amiket végre felvehetek majd, ha elkezdünk leszállni.<br />
Amikor először voltam ezen a gépen furcsa volt, hogy tudok filmezni, van internet, és nem csak ülések vannak, ahogy a megszokott járatokon, hanem kabinok, amikben az üléseket ággyá alakíthatom. Pont ezt csinálom, széthúzom az ülést és megágyazok magamnak, majd boldogan huppanok le rá, tudva, hogy ha békésen elalszok, és szerencsés leszek, akkor amikor felébredek már majdnem ott leszünk.<br />
Kipillantok az ablakon és boldogan veszem észre, hogy végre sötét van, behatárolni sem tudom, hogy hol lehetünk, mert nem látok semmi mást, csak a repülő szárnyát, és a végtelen sötétséget. Ijesztőnek kellene találnom, engem mégis elbűvöl, sőt, azt kívánom, bár mehetnék ennél magasabbra is, és láthatnék mindent, amit innen nem látok. Elábrándozok azon, milyen lenne fentről lefelé nézni, és nem alulról csodálni a számomra olyan elkápráztató égitesteket, a Holdon állva nézhetnék le a Földre, amit sokszor borzasztó helynek találok, mégis gyönyörű.<br />
Összegömbölyödve alszok el az ideiglenes ágyam közepén, magamhoz szorítva a takaróm. Hiányzik, hogy valaki öleljen, vagy én ölelhessek valakit, sokszor arra ébredek, hogy úgy szorítom a kispárnám a mellkasomhoz, mintha egy kisbaba lenne, és ez egy pillanatra megfojt, de legalább tudok aludni egyedül, nem pedig csak szenvedek nyitott szemekkel, néha elpilledve. Igyekszem mindenben megtalálni a pozitívat, mert ha nem teszem, sosem állok lábra.<br />
Beletelik néhány percbe, amíg feltérképezem a helyet, ahol vagyok, majd amikor rájövök a hasamra gördülve nyújtózok ki. Az egyik karom a fejem alá hajtogatva nézek ki a reggeli makulátlanul kék égbolt fényébe, amíg erőt gyűjtök ahhoz, hogy felkeljek. A telefonomra pillantva egyszerre picit elkeseredetten, mégis boldogan veszem észre, hogy még mindig, de már csak 3 óra.<br />
Egy ideig még ébredezek, írok egy üzenetet Niallnek, majd miközben várok a válaszra lassan elkezdem összeszedni magam. Nem hiszem, hogy valaha is öltözködtem volna olyan megfontoltan, mint ahogy most. Vastag, bolyhos zoknit húzok a lábamra, a nadrágomon belülről vékony bélés van, ami egyszerre melegít, és mégsem mutatja drasztikusan vastagabbnak a lábaim. Belebújok a vastag, kötött pulcsimba, majd kibontom a hajam, és elrendezem a hullámokat az arcom körül. Lehet, hogy kicsit túlreagálom ezt a hideg, jég, és hó dolgot, de ausztrálként érzékenyebb lehetek a hidegre, legalábbis anya szerint.<br />
Gondosan kisminkelem magam, majd kimegyek, hogy kérjek valami reggelit, és miközben elfogyasztom ismét megnézek egy részt a sorozatomból. 3 órát könnyebb elütni, mint majdnem 20 órát, így amikor megköszönöm, és egy üveg vízzel a kezemben visszavonulok a kabinomba, már azon kapom magam, hogy szorít az idő. Eligazgatom a hajam, felhúzom a csizmám, és miközben a tükörben nézegetem ezt a téli Mirát, egy kicsit elkezdem sajnálni, hogy nálunk nincs ilyenekre szükség.<br />
A szívem megugrik és heves dobogásba kezd, amikor megérzem a gép fokozatos ereszkedését. Felkapom a kabátom, és az előre kikészített cuccaim, és bekapcsolom az övet, arcom az ablakhoz szorítva figyelem, ahogy áttörünk a sűrű felhőkön, és egyik pillanatról a másikra sok apró vízcseppecske teríti be az ablakot. Olyasféle izgatottságot érzek, mint egy kisgyerek a karácsonyfa alatt, vagy amilyet egy rajongó érezhet, mielőtt találkozik Niallel. A szemeimet behunyva hatalmasat sóhajtok, amikor döccenve a talajra érkezik a repülőgép, majd a fejembe húzom a sapkám, és legszívesebben azonnal kioldanám magam, hogy felkaphassam a kabátom és a sálam, de várnom kell, amíg megáll a gép.<br />
Amikor kinyílik az ajtó már teljes harci díszben állok előtte, de ahogy elém tárul a táj, és a kifutó, biztos vagyok benne, hogy ez nem a dublini repülőtér. Nem sok különbség van a leszállópályák között, de ez nem az, ahová érkeznem kellett volna, és ez óriási deja vu érzést kelt bennem. Nem Írországban vagyok, hanem abban a nevenincs amerikai államban, ahová egyszer elpaterolt az öcsém, és ahol találkoztam a tökkelütött legjobb barátommal. Nyilvánvaló, hogy ez az egész az ő ötlete volt, anélkül, hogy észrevettem volna, egy teljesen más helyre utaztatott, de még ezt sem bánom.<br />
Leszökdécselek a lépcsőkön, a tekintetem vadul jár, várva, hogy mikor csapódik belém az egyik oldalról, de ez nem történik meg.<br />
- Jöjjön, kisasszony - vesz a szárnyai alá egy hatalmas darab férfi.<br />
Átvágunk a reptéren, az egész testem egy hatalmas, dobogó, izgatottan remegő izévé válik, de a kocsiban, amibe besegít, nem ül bent Niall.<br />
- Hová megyünk? - hajolok előre, miután a csomagjaim bekerültek a csomagtartóba, és a férfi elfoglalja a vezetőülést. Felesleges megkérdeznem, tudom a választ enélkül is, de biztos akarok lenni benne.<br />
- A Happy Horses Farmra - az arcomon olyan mosoly árad szét, amilyet senki sem tud elképzelni.<br />
<i>- Nagyon cseles. :D</i> - küldöm el az üzenetet, a válasz másodperceken belül megérkezik, de nem több egy nyújtott nyelvű smiley-nál.<br />
Hátradőlök, ezúttal a táj minden részletét megfigyelem, mert legutóbb az ide való úton végig Luke-kal vitatkoztam, visszafelé pedig sírtam, bár abban határozottan biztos vagyok, hogy nem borított mindent ragyogó fehérség.<br />
Milliónyi emlék rohanja meg a fejem, jobbak, rosszabbak, összességében viszont szépek, azt hiszem, és alig várom, hogy kitegyem a lábam azon a "pokoli helyen" ahol legelőször megtámadott egy kutya.<br />
Ezúttal nem egy kutya vár, bár valahol a távolban hallom az ugatását, hanem az egész Wood család sorakozik fel előttem, amikor kiugrok az autóból. A lábaim mély hóba süppednek, ami furcsa érzés, de nincs időm reagálni, Mrs. Wood szeretetteljesen szorít magához. Nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz viszont látni őket, azt pedig főleg nem, hogy ők úgy fognak reagálni, ahogy. Stephen is mosolyra húzza a száját, és sután magához szorít, megállapítom, hogy nem változott semmit.<br />
- Gyere be, Kedvesem - ragad karon Mrs. Wood. - A barátod még nem érkezett meg.<br />
- Nem? - nézek rá meglepetten.<br />
- Nem, de ne aggódj, perceken belül itt lesz ő is, addig megiszunk egy forrócsokit, és elmesélheted, hogy mi újság.<br />
Mosolyogva követem, nem úgy, mint hónapokkal ezelőtt, most elbűvöl, ahogy a buckás talajon ropog a lábam alatt a hó, legszívesebben ugrálnék benne, lefeküdnék, labdává gyúrnám, de tudok még várni vele.<br />
A hatalmas házba belépve hirtelen rengeteg jelenet játszódik le előttem, és nem tudok nem Liamre gondolni. Látom, ahogy dühösen magyarázva caplat utánam a lépcsőn, elnyúlik a kanapén és szégyentelenül méreget, kiejt az öléből, eszembe jut, hogy a teraszon hintáztunk, és hozzábújtam a mellkasához. Minden amit itt megéltünk most élénken lejátszódik a fejemben, és már nem tartom olyan jónak Niall ötletét, viszont elhitetem magammal, hogy ez majd megváltozik, ha végre megérkezik őkelme is.<br />
A konyhaasztalnál a meleg italt kavargatva bámulok ki az ablakon, elvarázsol a pelyhekben hulló hó, de a távolban feltűnő, egyre közeledő mozgó fekete pont még jobban.<br />
Amikor elég közel ér elfeledkezve mindenről felugrok az asztaltól, éppen csak annyi időre torpanok meg, hogy a lábamra rántsam a csizmám, majd kirobbanok az ajtón és a verandáról leugorva, bukdácsolva, meztelen ujjakkal markolok bele a hóba, és meglendítem a kezem, amikor kinyílik az autó ajtaja. A találat pontos, túlságosan is, egyenesen az arcába csapódik, de nem fájdalmasan, hiszen a hógolyóm már a levegőben elkezdett széthullani.<br />
<div dir="ltr">
A kesztyűs kéz döbbenten nyúl az archoz, ám amikor lesöpri róla a havat a vártnál nagyobb meglepetés ér. Kék helyett barna szemek merednek rám döbbenten, az ajkaim elnyílnak, majd megpördülök és berohanok a házba, fel a lépcsőn, abba a szobába, aminek az ajtaját kismilliószor vágtam be. Úgy tűnik, visszatértünk ezekhez az időkhöz.</div>
<div dir="ltr">
<br /></div>
<div dir="ltr">
</div>
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Liam Payne~</span></div>
<br /><br />
<div dir="ltr">
Megrántom a táskát a vállamon, de mint ahogy jó ideje rendszeresen, ma sincs szerencsém. A tartalma, beleértve a laptopomat is a kemény kőpadlóra esik, szinte azonnal tudom, hogy búcsút mondhatok a MacBooknak, ennek ellenére belevágom a táskába, és a másik szíját megragadva a hátamra vetem, míg a szakadt minden lépésnél a vádlimnak ütközik. Nincs kedvem sehová se menni, de a fiúk nagyon meggyőzőek tudnak lenni, és csak azzal bizonyíthatom Niallnek, hogy nem haragszom rá, ha elmegyek erre a közös vakációra. Az igazság az, hogy valóban nem haragszok rá, de nem tudom, képes vagyok-e máris vele lenni, tudva, hogy tervez valamit, ahogy elmondja majd Mirának, mert még nem tette. Azt hittem, még Karácsony előtt visszamegy Sydneybe, sőt, már akkor repülőre kellett volna szállnia, amikor kimondtam, hogy menjen, úgy gondoltam, együtt töltik majd az ünnepeket, elárasztják a szerelmükkel a világot, januárban pedig megkaphatjuk a hírt, hogy Mira babát vár. Mert Niall ezt csinálná, megadná neki amit akar, amit én nem csináltam, feladna érte bármit, maximálisan támogatná, mert Mira ezt érdemli, Niallt pedig pontosan ez tenné boldoggá. Biztos valami különlegeset tervezget, csak előbb biztos akar lenni benne, hogy nem fogom rájuk robbantani a násznépet.<br />A tekintetem egy pillanatra elhomályosul, felmászok a repülőre vezető lépcsőfokokon, és ledobom magam az első helyre. A többiek egy járattal mennek Londonból, Niall Írországból, én meg házhoz kaptam a magángépünket, nehogy agresszívan viselkedjek egy horkoló pasassal, a háttámlámat rugdosó kisgyerekkel, vagy beváltsam a menedzsment legnagyobb félelmét, és részegen jelenjek meg.<br />Sokkal szívesebben maradnék itthon, Wolverhamptonban, ahol csak olyan apró dolgokkal nyaggattak, mint hogy egyek, mosogassak el, terítsek meg, vagy tegyek be egy adag ruhát a mosógépbe. Az egész család arra próbált rábírni, hogy ne csak élőhalottként kóboroljak, de nem hinném, hogy bármikor is sikerült volna nekik. Tudom, hogy anya azt várta, mikor ismerheti meg végre, a nővéreim szintúgy, és apa is imádta volna a bájos mosolyát, okos szemeit, az egész családomat az ujja köré tekerte volna. Majd megteszi ezt Niall családjával, ők is pontosan ugyanígy odáig lesznek érte, Mira pedig imádni fogja Theo-t, és valószínűleg a kisfiú is őt.<br />Érzem a lelkemre nehezedő súlyokat, a nyomást a mellkasomon, menekülni akarok ebből, nem akarok a nap minden percében azon gondolkodni, hogy mindez egyedül az én hibám, és hogy először nem tanultam a leckéből. <br />Nem okoz gondot a hosszú utazás, azt csinálom, amit mostanság többnyire mindig, ami azt jelenti, hogy elnyúlva fekszem az ülésben, próbálok nem gondolkodni, amiből végül az lesz, hogy dühkitörés ellen, vagy már azzal küzdök. Nem tudok nem rá gondolni a nap minden percében, és gyűlölöm magam, tiszta szívből utálom. Nem tudom, mit gondoltam, amikor kimondtam azt. Hogy ha azt mondom, nem akarom, a kisbabánk beleegyezik és hibernálódik még néhány évre, amíg készen nem állok?<br />Röhejes.<br />Talán jót fog tenni ez az egész nyaralás dolog, hátha sikerül kivernem a fejemből, és helyrehozhatom a barátságomat Niallel. Boldogok lesznek, mert ők sosem utálták egymást, Niall sosem bántotta szándékosan, de véletlenül se, és mindig mellette volt, ellenben velem, nem is csodálom, hogy Mira végül őt választja, már elsőre vele kellett volna lennie.<br />Nem zavar, hogy egy semmirekellő naplopóként viselkedek, tulajdonképpen hetek óta ezt csinálom, nem most kezd el érdekelni. Lefekszek, és nem csinálok semmit önmagam marcangolásán, és a sebeim nyalogatásán kívül, amiket én magam ejtettem. Nem hibáztathatom egyiküket sem, és nem is fogom, mert egyedül én vagyok az oka mindennek.<br />Eszembe jut az idősebb nővérem, ahogy Karácsony este leült az ágyamra, miközben én csak feküdtem a plafont bámulva. Nem csinált semmit, és hirtelen minden olyan volt, mint kissrác koromban, amikor rendszeresen kötekedtek velem az iskolában. Soha nem szólt semmit akkor sem, csak leült, és megvárta, amíg beszélni kezdek, míg végül gyerekes módon, bömbölve dőltem neki.<br />Néha szükségem van rá, hogy leeresszek, mindent ami felgyűlik kiadjak magamból, akkor is, ha már megtettem nem egyszer. Kell, mert ha nem teszem, ha nem üvöltök, bömbölök, vagy rombolok, bennem marad, tovább duzzad, dagad, és beleőrülök. Sophia miatt is szenvedtem, az is az én hibám volt, ő sem adott új esélyt, de már nem emlékszem rá, hogy az is ennyire fájt-e. Akkor elvesztettem valamit, ami már amúgy sem működött, előbb-utóbb bekövetkezett volna, csak talán kevesebb fájdalommal járt volna neki, nekem pedig megmaradt volna a méltóságom. De Mirát akkor dobtam el magamtól, amikor a legjobban szerettem, amikor minden tökéletes volt, amennyire számunkra valami az lehet, a kapcsolatunk tökéletesen ívelt felfelé, én viszont egy határozott mozdulattal a föld alá küldtem. Ez viszont csak a kezdet volt lefelé, a startvonal, ahonnan léphettem volna előre, ehelyett én ott maradtam, míg Mira visszafelé kezdte el játszani a játékunkat.<br />Néha felkelek, hogy eleget tegyek a nyamvadt életem feltételeinek, hajlandó vagyok enni, inni, elmenni a mosdóba, de ezeket csak megszokásból csinálom. Az egész lényem zombiüzemmódba kapcsolt, cél nélküli bolyongás, és öntudatlan, beidegződőtt cselekvések unalmas sorozata.<br />A telefonom megrezzen mellettem, minden ilyen alkalommal egy kicsit megdobban a szívem a reménytől, de csak Zayn az, hogy meggyőződjön róla, életben vagyok.<br />11 óra alatt, amíg a repülő meg nem kezdi a leszállást egy szemhunyásnyit sem alszok, pedig jó lenne. Nyomogatom, a playstationt, de egyedül nem olyan jó, mint a fiúkkal, főleg Niallel, akinek be nem áll a szája, fészkelődik, beleéli magát, kiabál és mindenféle bugyuta táncot lejt.<br />Mire leszáll a gép elérek arra a pontra, hogy alig várom, hogy újra együtt legyünk. Karácsonykor küldtünk egymásnak valami felszínes üzenetet, de az nem volt az igazi. Bocsánatot kell kérnem azért, mert szétrobbantottam a bandát, de ez csak egy rossz pont a bűneim listáján.<br />Azonban meleg, trópusi éghajlatú, óceánillatú hely helyett megdöbbentő látvány fogad, hulló hó. Nem emlékszem rá, mikor beszéltünk róla, hogy a Karib-szigetek helyett visszatérünk Amerika eldugott vidékeire, de ez annyira már nem tetszik. A telefonomat bújva megyek az engem körülvevő emberek után.<br />- <i>Te tudtad, hogy ide fogunk jönni?</i> - kérdezem Louistól sms-ben. - <i>Ti megérkeztetek már?</i><br />- <i>Tudtam, neked azért nem szóltunk mert nem volt biztos, hogy akkor jönnél. Késik a járatunk.</i><br />A zsebembe süllyesztem a telefont, nem kell megkérdeznem, hová indulunk, ahogy megláttam az elém táruló tájat tudtam, hogy a szállásunk nem egy luxushotel lesz. Ezért nem akarok odamenni, nem akarom azokat az emlékeket, amik ide kötnek, enélkül is jól emlékszem mindenre.<br />Némán bámulok ki az autó ablakán, és felsóhajtok, amikor döcögősebbé válik az út. Próbálom kitalálni, mi céljuk lehet ezzel nekik, de nem tudok rájönni. Amikor itt voltunk mindannyian szerettünk volna minél hamarabb elhúzni, erre tessék, ők most önszántukból jönnek, én pedig már megint átverés áldozatává váltam.<br />Próbálok nem nézni a házra ameddig csak lehet, hogy késleltessem azokat az emlékeket, amik újabb lassan gyógyuló, mély sebeket fognak vágni belém.<br />Lehajtott fejjel szállok ki a kocsiból, a cipőm nem a legalkalmasabb a hóhoz, így érzem, hogy a zoknim szép lassan átnedvesedik.<br />Hallom a bejárati ajtó ismerős csapódását, majd mielőtt egy hógolyó csapódna az arcomba még éppen látom a felém bukdácsoló szőke lányt. Nem hiszek a szememnek akkor sem, amikor letörlöm az arcomról a jeges vizet, és megpillantom a döbbent arcát. Ugyanolyan meglepetéssel és döbbenettel néz rám, ahogy én is rá, és hirtelen megvilágosodok, a fiúk járata nem késik, sőt, még csak becsekkolniuk se sikerült, mert nem jönnek ide. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan menekülőre is fogja, amint ő is rájön arra, hogy akárki is mondott neki akármit, nem igaz.<br />A lábujjaim egyre hidegebbek lesznek, a fülemhez emelem a telefont és nem vagyok hajlandó bemenni, amíg Niallt el nem érem.<br />- Megérkeztél? - kérdezi vidáman.<br />- Mi ez az egész, Niall? - dőlök az autónak, és a lassan deressé váló tincseim közé túrok.<br />- Szerezd vissza - mondja mindenféle vicceskedés, poén, vagy komolytalanság nélkül.<br />- De... mi van veled?<br />- Semmi - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Csak ne bántsd, oké? Használd a fejed, mert ha ezt elszúrod, nem tudok több lehetőséget adni neked.<br />- Miért csináltad ezt? Neked kellene vele lenni... és azok után, amiket néha mondtam...<br />- Nézd, nagyon haragszom amiatt, amit csináltál, de tudom, hogy beláttad, hogy hiba volt, és a baba elvesztéséről nem te tehetsz. Tudom, hogy szereted Mirát, és ő is szeret téged, csak fél, hogy megismétlődik minden. Most ott vagytok, nem nagyon tudtok máshová menni, úgyhogy ha vele akarsz lenni, győzd meg róla, hogy megérdemled a szeretetét.<br />- Köszönöm - hajtom le a fejem, elfúló hangon bököm ki.<br />- Óvatosan, Liam, ne szúrd el!<br />- Nem fogom - fogadom meg neki, egyben magamnak, Mirának, és mindenkinek.<br />A zsebembe vágom a telefonom, kiszedem a kocsiból a táskáim, és megyek, hogy újra megszelídítsem az én rémült, dühös kiscicám.</div>
</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com24tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-64210432542470341132016-01-22T11:31:00.001-08:002016-01-22T11:31:19.070-08:0084.rész Felelősségérzet <div dir="ltr">
<i>Sziasztok! :)</i><br />
<i>Bocsánatot kérek, amiért ilyen későn jelentkezem, elég kemény héten vagyok túl, 9 dolgozattal a hátam mögött, ma pedig Budapesten voltam az Educatio kiállításon, és nem volt időm befejezni a részt. Ha már itt tartunk, ne várjatok túl sokat az új fejezettől, nem épp a kedvencem, nem lett sem jó, sem elég hosszú, viszont ha ez jó hír számotokra, a blognak még mindig nincs vége. ;)</i><br />
<div style="text-align: right;">
<i>N.x</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i><br /></i></div>
A második éjszakát Niall nélkül is a szüleimnél töltöm, pont úgy, ahogy Luke is. Az öcsém úgy viselkedik, mintha kémkedne utánam, a nyomomban van, leselkedik, átható tekintettel vizsgál, csak rövid időre hagy egyedül, ami nem elég arra, hogy akár csak egyszer is lefelé görbüljön a szám. Viszont amikor már ágyban vagyok, és Niall hív, udvariasan kifárad a szobámból és még az ajtót is becsukja, majd jól hallható léptekkel elmegy. <br />
- Szia - mosolyodok el. Ez a második hívása mióta újra Londonban van, ami szörnyen kevés ahhoz képest, hogy heteken keresztül nem kerültünk egymástól távolabb huzamosabb időre, de nem hívogathatom állandóan, és erről a 10 óra időeltolódás is tesz.<br />
- Szia - motyogja álmoskás hangon. Pontosan tudom, hogy néz ki, mennyi idő múlva lesz hajlandó kimászni az ágyból ébredés után, és hogy mit fog csinálni először. - Ráérsz most?<br />
- Igen, persze - tornázom fel magam, és lehalkítom a tévét. - Most ébredtél?<br />
Gyors fejszámolást végezve rájövök, hogy ott délután 1 óra van.<br />
- Fogjuk rá - mormolja. - Inkább most tudnék elaludni, még nem szoktam vissza - fojt el egy ásítást.<br />
Legszívesebben megjegyezném, hogy nem kellett volna elmennie, de emlékeztetem magam arra, miért tette, azonban annak az emlékétől, ahogy elmondta, hogy szerelmes belém összeszorul a szívem. Luke nem hagy gondolkozni, mindenhogy azt próbálja megakadályozni, hogy nyugodtan átgondoljam az elmúlt napok történéseit, és magamtól jöjjek rá arra, amit tudnom kell.<br />
- Itt vagy? <br />
- Igen - vágom rá, megrázom a fejem, hogy újra csak a jelenleg zajló beszélgetésre figyeljek. <br />
- Otthon vagy már? - kérdezi óvatosan, mire lehajtom a fejem, és a takarómból kilógó cérnaszálat kezdem piszkálni.<br />
- Nem - válaszolok halkan. - Talán majd holnap hazamegyek, most egy kicsit élvezem, hogy főznek rám - nevetek, de igazából hazugság az egész. Azt élveztem, amikor együtt reggelit csináltunk, vagy amikor néha én csináltam az ebédet, és csodálkozva döbbent rá, hogy nem is vagyok olyan rossz a főzésben. Teli szájjal hümmögött, és többször is szedett még.<br />
- De ugye minden rendben?<br />
- Azt hiszem - túrok a hajamba, ugyanezt a beszélgetést folytattuk le tegnap is. - Csak hozzá kell szoknom, hogy nem vagy itt.<br />
- Nekem is - jegyzi meg csendesen, és néhány másodpercig hallgat, mielőtt beszélni kezdene. - Egyébként a fiúk üdvözölnek, tegnap találkoztam velük.<br />
- Én is üdvözlöm őket - mosolyodok el, bár a számban van valami kesernyés íz. Bármikor felhívhatnának, hogy ők maguk üdvözöljenek, vagy bármi, de igazából néhány elvétett sms-en kívül Harryvel egyikük sem aggódik annyira miattam, hogy érdeklődjön is, de ez rendben van, elfogadom. - Mindenki ott volt? <br />
- Nem - sóhajt fel. - Viszont ha legközelebb sem lesz hajlandó velünk lógni, akkor átmegyek hozzá. Azt hiszem, elmondom neki, ami tulajdonképpen nyilvánvaló.<br />
- Mit? - kérdezem visszafojtott lélegzettel. - Niall, ugye tudod, hogy miattam nem kell magyarázkodnod? Sőt, egyáltalán nem kell, már nem a barátom.<br />
- De az volt, és sosem szabadott volna hagynom, hogy ezek megtörténjenek köztünk - jelenti ki csendesen, mire elakad a lélegzetem.<br />
- Sajnálom - nyögöm ki. <br />
- Én nem - sóhajt, látom őt magam előtt, ahogy a hátán fekve nézi a plafont, és szabad kezével a hajába túr. - Arra jöttem rá, hogy Luke-nak valószínűleg igaza van.<br />
- Mármint miben? - dőlök az oldalamra, és összegömbölyödök. <br />
- Éjszaka gondolkoztam rólunk, és az jutott eszembe, hogy először akkor akartalak megcsókolni, miután Liam... szóval kimondta azt. Nagyon szerettem volna valahogy enyhíteni azt a fájdalmat, amit éreztél, és ez változatlan. Azt szeretném, ha boldog lennél, és néha elhittem, hogy én azzá tudlak tenni.<br />
- Mert így van - szakítom félbe halkan.<br />
- Tudom - a hangjából kihallik, hogy mosolyog. - De még mindig a kezeden van az a karkötő, nem is vetted le, és mielőtt elfajultak volna a dolgok velünk, még Londonba akartál jönni, emlékszel? <br />
- Igen - húzom összébb magam, és elrejtem a szemem elől a bal kezem, amin valóban ott van az olcsó karkötő, rajta az olcsó medálokkal. - Mire akarsz kilyukadni ezzel? <br />
- Arra, hogy ide kellene jönnöd, és megtenni amit akartál.<br />
- Niall, nem lehet, Simon megtiltotta - amint kinyögöm ezt már tudom, hogy milyen hülyén hangzik, főleg az én számból.<br />
- Mintha ez jelentene bármit is - nevet fel. <br />
- Nem csinálom - jelentem ki, és furcsa, de nem próbál többet meggyőzni, ezzel lezárom a témát, ezt ő is tudja.<br />
- Oké - sóhajt fel. - És ahhoz mit szólnál, ha Karácsony után meglátogatnál engem Mullingarben?<br />
Elkerekednek a szemeim, és kissé hitetlenkedve emelem fel a fejem.<br />
- És mi van azzal, hogy...<br />
- Szeretném, ha a legjobb barátom látná, hogy én hol nőttem fel -vág a szavamba. - Lehetne egy igazi decembered, karácsonyfával, sok esővel, jéggel, és hideggel!<br />
- Karácsonyfa meg eső itt is van - kuncogok. <br />
- Jó, de az nem olyan - jelenti ki kissé gyerekesen - te karácsonykor napozhatsz, míg én jobb esetben havat lapátolok.<br />
- Mi a rosszabb? - érdeklődök, mert a hólapátolás sem hangzik túl kellemes elfoglaltságnak.<br />
- Az, hogy nem lapátolok, mert nem tudok felállni. Egyszer csak ráléptem a járdára, és az ünnepeket kisebb agyrázkódással töltöttem.<br />
A szám elé kapom a kezem és felszisszenek, míg ő felnevet.<br />
- Láttál már egyáltalán havat?<br />
- Nem - vallom be halkan. Emlékszem, hogy amikor a 5SOS kezdett beindulni, és Londonba utaztak, ott épp esett a hó. Anya rengeteg képet csinált az öcsémről, amint ismerkedik a jeges dologgal, és megörökítette az első hócsatáját is, amin én nem vettem részt.<br />
- Sürgősen pótolnod kell ezt a hiányosságot! - hüledezik. <br />
- Oké - egyezek bele, mire meglepetten elhallgat.<br />
- Komolyan?<br />
- Aha, úgyis beszéltünk róla már korábban is, és szívesen elmennék, ha komolyan gondoltad...<br />
- Igen, hát persze! - vágja rá izgatottan. - Még havat is csinálok neked, ha addig nem esik! <br />
- Rendben - kuncogok. <br />
- Azt hittem, nem akarsz majd látni ezek után...<br />
- Én pedig azt, hogy te nem akarsz majd látni engem - nyelek nagyot - és hogy hívni sem fogsz.<br />
- Mondtam, hogy nem változik semmi részemről. Nem azért hoztam fel, hogy ha eljössz, akkor mindent bevethessek annak érdekében, hogy velem legyél. Tudom, hogy mit kértem, és tényleg szeretném rendbe tenni az érzéseimet irántad, de azt hiszem, addigra menni fog, semmi hátsó szándékom nincs.<br />
- Nem is hittem ezt - rajzolgatok az ujjammal köröket a takaróra. - Mégis mit hiszel, mit gondolok rólad? Niall, hiszen én kezdtem el ezt az egészet...<br />
- Nem - szakít félbe. - De erről már beszéltünk, és nem akarom többé felhozni. Azt szeretném, ha minden visszatérne a rendes kerékvágásba.<br />
- Rendben - egyezek bele talán már sokadjára, hiszen valahogy mindig feljön ez a téma. Ezúttal igazán komolyan is gondolom, leginkább azért, mert azt hiszem, meg kell tanulnom egyedül lenni, nem határozhatja meg az életem valaki, akire felteszek mindent, és ha elhagy, akkor összetörök. Tudnom kell élni, és boldognak lenni egymagamban, és azzal, amim van. Van egy csodás legjobb barátom, testvérem, és rengeteg ember a Földön, akiknek mosolyt tudok csalni az arcára, és ők is az enyémre, mégsem tudtam eddig sosem beérni ezekkel.<br />
- Ígérd meg, hogy felhívsz, ha nem érzed jól magad - köti a lelkemre, mielőtt elbúcsúznánk.<br />
- Ígérem, de hívhatlak akkor is, ha minden oké?<br />
- Jó lenne, ha csak azért hívnál - érződik a hangján, hogy mosolyog. <br />
- Rajta vagyok, most tényleg.<br />
- Büszke vagyok rád, Mack, hamarosan minden a régi lesz - nem akarom közbeszúrni, hogy sosem lesz semmi a régi, mert örökre bennem marad a kisbabám elvesztése, és minden, ami történt, de túllépek rajta, most már menni fog nélküle is.<br />
Holnap hazamegyek, otthon fogok aludni az ágyamban, egyedül leszek, és elfoglalom magam, van bőven dolgom még a lemezen is, ha mégis szükségem lesz valakire, itt az öcsém.<br />
- Aludj jól! - hallom a lágy hangját még mielőtt letenné, majd bontja a vonalat. Egy pillanatra a hiány szörnyetege belém mélyeszti a karmait, de nem engedem túl mélyre hatolni, ahelyett, hogy hagynám, hogy lerántson, felállok. A lábaim levisznek a lépcsőn, a tudatalattim irányít, kikerülöm a kanapén együtt tévéző szüleim és a kertre nyíló terasz felé igyekszem. Megmagyarázhatatlan vonzást érzek, amelynek forrása a kint, gitárral az ölében üldögélő ikrem. Lehuppanok mellé, mire abbahagyja a pengetést és a térdére fekteti a hangszerét. <br />
- Nem is volt olyan hosszú, mint tegnap - mosolyog rám. - Jól vagy?<br />
- Persze - mondom úgy, mintha egyértelmű lenne, holott az én esetemben sokszor nem az. <br />
- Akkor jó - karolja át a vállam, és magához húz, hogy puszit nyomjon a homlokomra. - Menjünk be, mielőtt megint látsz valamit, amivel halálra rémiszthetsz.<br />
- Azt a pókot nappal láttam, és apa megölte.<br />
- De nem az az egy pók létezett - nyúl a kezemért, hogy talpra állítson.<br />
- Nem akarok bemenni - makacskodok. - Te pedig nem tudod elpusztítani a világ összes pókját, bárhol lehetnek, bent is. <br />
Visszaül mellém, belátva, hogy megint nekem van igazam, kérkedés helyett viszont csendesen a vállának dőlök, és a tekintetem az égre vándorol. <br />
- Hiányoztál - motyogja, és már nem is kérdezek vissza, hogy miért, mert tudom. A karjaim a nyaka köré fonom, hihetetlen érzés, ahogy belefúrja az arcát a hajamba és gyermekiesen magához szorít, arra emlékeztet, amikor kicsik voltunk. A fejem a vállára hajtom, rájövök, hogy túl sok változás nem történt, ha a kapcsolatunkat nézem. Apróságként is tépte a hajam, ütögettem kislapáttal, fellöktük egymást, verekedtünk, mégis hiába volt külön szobánk, nem tudtunk egymás nélkül aludni, és ha egyikünk sírva fakadt, a másik szaladt oda aggódva, és vígasztalta. A helyzet most is ugyanez, megbántjuk egymást, vitatkozunk, néha még mindig verekedünk, de számíthatok rá, és ő is számíthat rám. <br />
- Jól vagyok - mondom ki hangosan, egyfajta bizonygatásként magamnak is. <br />
- Ha nem lennél, Liam már nem is élne - fújtat, közben kibontakozik az ölelésünkből. - Nem értem, miért mentél érte.<br />
- Azzal a férfival verekedett össze, akitől kaptam a füvet - hajtom le a fejem. <br />
- Tudom, és ebbe nem is kötök bele, ha én vagyok ott, én tettem volna meg, azt nem értem, hogy miért érzed úgy, hogy felelős vagy érte. </div>
- Nem tudom - tördelem az ujjaim. - Akkor miattam ment oda, mert összevesztünk.<br />
- De ha nem miattad tette volna, és mégis felhívnak, akkor is elhoztad volna, vagy nincs igazam?<br />
- De, valószínűleg - motyogom alig hallhatóan. - Haragszom rá, Luke, utálom azért, amit mondott, és mert mindig azzal jön, hogy lehet másik kisbabánk. Nem akarok másik kisbabát, én Őt akartam, és tudom, felfogtam, hogy nem tehet róla, én se tehetek, te sem, senki, de akkor is hibáztatom érte. Ennek ellenére felkeltettem apát, hogy menjünk érte, és hidd el, pontosan tudom, milyen hülye vagyok, de egyszerűen nem tudnék együtt élni azzal, ha otthagyom.<br />
<div>
- Túl jó vagy hozzá.</div>
<div>
Elhúzom a szám, hiszen valószínűleg ő sem gondolja ezt igazán komolyan, mindketten ismerjük az igazi Liamet, aki még mindig nem hagy nyugodni.</div>
<div>
- Menjünk be - tápászkodok fel, hirtelen elmegy a kedvem attól, hogy kint üljünk, és tovább folytassuk ezt a beszélgetést, mert ha túl sokat beszélek róla, és túl sokat gondolok a szép pillanatainkra, elkezd hiányozni. - Azt hiszem, megyek, és lefekszem, holnap bemegyek a stúdióba - dörzsölöm meg az arcom. Nem hazudok, tényleg nem, csak felhasználok valamit annak érdekében, hogy szokásomhoz hűen elfoglaljam az ágyam, de ez ne tűnjön fel neki, nem akarok sírni, csak jólesne egy kicsit egyedül lenni.<br />
- Oké - mosolyog rám, és miután puszit nyom a homlokomra ő bemegy a saját szobájába, én pedig tovább ballagok az enyémhez.<br />
Leoltom a villanyt, és a nyakamig húzom a takarót, tudom, hogy ilyen könnyen nem rázom le az ikrem, megérzi, ha csak egy kicsit is elszorul a torkom, és addig nem fog nyugodtan aludni, amíg nem lát engem. Meg sem lepődök, amikor körülbelül egy órával később halkan lenyomódik a kilincs, és résnyire nyílik az ajtó, kissé öntudatlanul, félálomban fordulok felé, és megemelem a fejem. Azt kéne tettetnem, hogy alszok, ehelyett halkan nyöszörögve felé nyújtom a kezem, amikor megvakít a telefonjával. Újra 5 évesnek érzem magam, amikor megemeli a takarót és elfoglalja az ágyam nagyobb részét.<br />
- Aludj csak - simít végig a hajamon, és óvatosan fészkelődve elhelyezkedik.<br />
Összekucorodok a hátánál, sokszor egy nagyobb ágyban sem férünk meg egymás mellett, kis helyen viszont gond nélkül elférünk, talán mert így kezdődött az egész életünk.</div>
<div>
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Liam Payne~</span></div>
<div style="text-align: left;">
<br />
Összerázkódva térek magamhoz, a csengő talán már sokadjára hasít a csendbe, ahogy minden egyes éles hangra fájdalom nyilall a fejembe. A fejemre húzom a takarót, remélve, hogy akárki is az, hamarosan feladja és elhúz, mert nem fogom beengedni, azonban az illető nagyon kitartó lehet, ebből feltételezem, hogy az egyik bandatársam. Dühösen dobom le magamról a takarót, kis híján átesek a dohányzóasztalon, miközben átcsörtetek a nappalin és az ebédlőn, hogy feltépjem az ajtót. Louisra számítok, senki más nem ülne rá a csengőmre, csak ő, ezért meglep, amikor a kék szemekhez szőke haj társul, nem pedig Louis kócos, barna gombafrizurája. A karomban megfeszülnek az izmok, hogy az arcába vágjam az ajtót, de túl gyors, két kézzel nekifeszül mielőtt becsapódna, majd akkora rést feszeget magának, hogy beférjen rajta. Szinte nekizuhanok a becsukódott tölgyfa ajtónak, végül valahogyan megtartom magam és megfordulok, dühös tekintettel ragadom meg a kilincset, a beáramló hidegtől libabőrös leszek, összeszorított fogakkal utasítom távozásra.</div>
<div style="text-align: left;">
- Húzz el!</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem - néz egyenesen a szemembe, majd hátat fordít és egyszerűen bevonul. Úgy látszik, sokat tanult az új barátnőjétől, Mira is pont ilyen makacssággal böki ki ezt a szót.</div>
<div style="text-align: left;">
Utána trappolok, zavart pillantással löki arrébb a takarómat és leül a fekvőhelyemre, teljesen természetesnek veszi, hogy bejön és kitúr a helyemről, amellett, hogy elvette a barátnőmet is.</div>
<div style="text-align: left;">
- Komolyan mondom, Horan, húzz el, ha jót akarsz magadnak! - méregetem ellenségesen, a fogaimat összeszorítva. Emlékeztetem magam arra, tulajdonképpen mennyire szeretem ezt a fiút, min mentünk együtt keresztül, mennyi mindent vittünk véghez, és hányszor álltunk ki egymásért.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem, amíg végig nem hallgatsz.</div>
<div style="text-align: left;">
- Te vagy az oka annak, hogy Mira meg engem nem hallgat végig! </div>
<div style="text-align: left;">
- Nem, és pont ezt akarom megmagyarázni, úgyhogy volnál szíves pattogás helyett lenyugodni, hogy kinyöghessem, amiért idejöttem?! - válaszol ugyanolyan hévvel, mint ahogy én szólok hozzá.<br />
- Mit keresel egyáltalán itt? - sziszegem összehúzott szemekkel. - Talán téged is kirúgott Simon, Mira pedig már nem talál annyira fantasztikusnak, ezért hagyta?<br />
- Nem - mondja ki ismét, és ismét pont ugyanúgy, ahogy Miranda tenné. - Nem rúgott ki senki, magamtól vagyok itt, és ha téged Mira kirakott, az nem azért van, mert már nem talál annyira fantasztikusnak, hanem azért, mert továbbra is egy idióta vagy.<br />
- Tudom, hogy az vagyok! - üvöltöm el magam. - Nem szorulok rá, hogy idegyere, és még egyszer te is a képembe vágd! Tudom, úgyhogy húzz el, menj vissza Ausztráliába és mutasd meg, hogy te mennyivel jobb és tökéletesebb vagy, mint én!<br />
- Ha ezt akarnám, el se jöttem volna. Nézd, nem kell együttműködnöd, de akkor is elmondom amit akarok, tombolhatsz, üvölthetsz velem, hidegen hagy.<br />
- Nem érdekel... - kezdem, ő pedig szinkronban velem fog bele a saját mondanivalójába.<br />
- Nem tudom, mit hiszel, de van róla elképzelésem, úgyhogy inkább elmondanám, mi történt a barátnőddel az elmúlt hetekben, amíg te itt heverésztél várva valami csodára.<br />
- Mert azt mondtad, te segítesz!<br />
- És mégis mi a francért az én feladatom eltakarítani a te szarjaidat?! Megígértem, és tettem is érte, de te bármikor léphettél volna, Liam, bármikor! Én elsősorban azt akartam, hogy jól legyen, és előbb jól kellett lennie ahhoz, hogy normálisan tudjon kommunikálni veled.<br />
- De nem teszi - nézek a szemébe.<br />
- Erről is akarok mondani valamit - néz vissza rám. - De csak akkor jutunk el odáig, ha elmondhatom, amit akarok.<br />
- Hallgatlak - adom fel, és a hajamba túrok.<br />
Sóhajtva ül le, viszont én nem vagyok hajlandó rá, a falnak dőlve figyelem, összeszorítom a szám, nehogy bármit is mondjak.<br />
- Először is azért mentem oda, mert egy idő után teljesen elvágta magát tőlem, nem azért, hogy a helyedbe lépjek, hanem mert ugyanolyan fontos nekem, mint amilyen fontosak ti vagytok, de ő egy lány, és a két fülemmel hallottam a szívszaggató zokogását, aztán már csak egyik napról a másikra nem keresett. Fontos nekem, és ha tényleg elég jól ismered, akkor tudod, hogy miért, nekem egyszerűen ő az az ember az életemben, akit nem látok minden nap, mégis mindig tudja, hogy mi történik velem, és nem az újságokból, vagy híroldalakból, hanem tőlem, mert érdekli. Szóval, amikor beállítottam hozzá, és beszélgetni kezdtünk - nagy levegőt vesz, és a mellkasom kellemetlenül szorul össze, erőszakkal nyitom szét az ökölbe szoruló kezeim. Tudom, mit fog mondani, de nem akarom hallani is - már nem is emlékszem, hogy hogyan, de valahogy a karomban volt, és csókolóztunk.<br />
A légzésem kihagy, és rángatózni kezd a jobb szemhéjam, majd jól hallható mély levegőt veszek, nem is nézek rá.<br />
- Nem tartott túl sokáig, és rájöttem, hogy ezt nem kéne több okból sem, elsősorban miattad, másodsorban a barátságunkért veled, és vele is, és mert tudtam, hogy az egész azért történik, mert neki szüksége van valakire, én pedig nem tudom elviselni a szenvedését. Ezt követően rontott be Luke, és kerültek ki azok a képek... Viszont ettől fogva nem fordult elő többször, Simon behívatta, és megállapodtak abban, hogy ha összeszedi magát, és eljár egy pszichológushoz, annyi szünetet kap, amennyit akar. Az elsőnél meg sem szólalt, aztán fokozatosan kezdett feloldódni, az egyik alkalom után szétszedte a lakását, darabokra tört mindent, ami a kezébe került, én pedig segítettem. Miután befejezte összeomlott a padlón, nem vett levegőt, mégis olyan volt, mintha zihálna, másnap viszont teljesen más lett. Képes voltam elérni, hogy nevessen, ahelyett, hogy egész nap pizsamában van normálisan felöltözzön, és fokozatosan kicsalogattam a lakásból. Mosolygott, nevetett, rengeteget beszélgettünk, és már nem sírt, nem volt szomorú előttem.<br />
- Megcsókoltad többször? - bököm ki anélkül, hogy gondolkodnék.<br />
- Az a rész most jön - sóhajt fel, ujjai végigszántják a haját, az idegessége elárulja, az én állkapcsom pedig sajogni kezd. - Az első eset után nem, viszont mielőtt megjelentél autóval nekivágtunk Melbourne-nek, hogy kiszabaduljon a figyelem középpontjából, viszont kifogyott alattunk a benzin.<br />
Próbálok egyenletesen lélegezni, elfordulok, hogy ne lássa, ahogy összezárt szemekkel próbálom elűzni a rémálmaimban folyamatosan feltűnő jelenetet.<br />
- Azért vagyok itt, hogy ne csináljak hülyeséget. Tudom, hogy számára ez nem az, aminek hiszi, és nem rám van szüksége, mert gondolkodás nélkül lerázott engem, amikor meglátott téged. Szarul érzem magam ezért, mert nem kellett volna megtörténnie, és sajnálom, el tudom képzelni, mit érezhetsz, de ha ezzel megvédhetem magam, akkor tudnod kell, hogy pontosan azért hagytam abba minden alkalommal, és jöttem inkább el, mert rájöttem, hogy ha nem szállok ki, akkor elveszítem a barátságodat.<br />
A falnak döntöm a homlokom, tudom, hogy nem azért mondja, hogy szépítsen, hanem mert így gondolja, sosem tud igazán szemét vagy önző módon viselkedni, mert sokkal jobb annál.<br />
- Szereted? - fordulok felé, szinte már suttogva kérdezem. - Szerelmes vagy belé?<br />
- Én... - idegesen nyílik el a szája, majd be is csukja, és aprót bólint.<br />
- Akkor nem értem, mit csinálsz itt - rázom meg a fejem. - Menj vissza hozzá.<br />
- De Liam...<br />
- Nem - vágok a szavába - nem haragszom meg, és barátok maradunk, oké? Csak menj vissza hozzá, és... csináld, amit nekem kellett volna.<br />
Tágra nyílt szemekkel bámul rám, míg én érzem, hogy a lelkem egyre nehezebb és nehezebb lesz.<br />
- Most menj el, oké? - nézek rá, rendezem az arcvonásaim, és még a számat is kissé felhúzom, hátha valami mosoly félébe görbül.<br />
Zavartan feláll, míg én magamban hálát adok, mert szó nélkül fogja magát, és hallom, ahogy becsukódik az ajtó, és azt hiszem, megtudom, milyen levegőért kapkodni, és mégsem lélegezni.</div>
</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-24519977069071216732016-01-15T10:44:00.001-08:002016-01-15T10:44:18.105-08:0083.rész Óceánnyi távolság<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Szóval, mától úgy néz ki, hogy hivatalosan is péntekenként fogok frissíteni. Nem szerettem volna megtörni a csütörtöki rendszerességet, de annyi minden összejön mindig arra a napra, és úgy összességében kegyetlen az órarendem, sosem sikerül időben befejeznem a részeket, és nem akarok többé csúszni. Úgy gondolom, jobb lesz így, mert pénteken biztos, hogy befejezem, és kevesebb az esélye a csúszásnak.</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>N.x</i></div>
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;"><br /></span></div>
<div style="text-align: left;">
Úgy gondoltam, ha egyedül maradok, jobban átgondolhatok mindent, amit akartam, most azonban megint majdnem ott vagyok, ahonnan elindultam. Az ágyban kuporogva bámulom a bejárati ajtót, hátha kinyílik, besétál rajta a cuccaival együtt és közli velem, hogy nem tud elmenni, vagy Liam ront be és a fejembe veri amit akar, de nem jön senki. </div>
<div style="text-align: left;">
Hosszú hetek óta nem voltam egyedül, kivéve azt a rövid időszakot az éjszaka folyamán, de nem hiányzott a magam társasága, egyáltalán nem hiányzott ez az üresség, és a magány érzése. </div>
<div style="text-align: left;">
Még csak kora délután van, de máris hulla fáradt vagyok, annyi kimerítő dolog történt. A szekrényemhez lépek, remélve, hogy újból a fejemre zúdul egy rakás póló, de nem történik meg, és amikor felnézek a polcra csak az a hatalmas üresség fogad, ahol alig néhány órája még Niall ruhái zsúfolódtak. Elkerekedett szemekkel kapom le az ott maradt egyetlen egy pólót és magamhoz szorítom, tudom, hogy direkt felejtette itt, bár egyetlen ruhadarab sosem fogja pótolni, és nem fogom úgy érezni, mintha itt lenne, de legalább egy kis darabja belőle itt maradt Sydneyben. </div>
<div style="text-align: left;">
Gondolkodás nélkül belebújok és minden más ruhadarabtól megszabadulok, bár meleg van, mint többnyire mindig, magamra húzom a takarót és elfoglalom Niall helyét az ágyamban, semmit sem akarok, csak azt, hogy jelen legyen. Túl nagy a csend, hozzászoktam, hogy a saját alapzajom mellett jelen van valaki másé is, és ez most hiányzik.<br />
<div dir="ltr">
Magamra dühösen fordulok át a hasamra, mikor lettem én ilyen emberfüggő? Teljesen úgy viselkedek, mintha a létezésem fenntartásához szükségem lenne valaki másra, pedig nincs. Azt hiszem, inkább ahhoz van szükségem valakire, hogy éljek, a létezéshez nem kell túl sok minden, én viszont egész életemben függtem valakitől, már kicsiként is Luke adott értelmet az életemnek, nélküle elveszett voltam. Ideje lenne a saját lábamra állni ismét, vagy talán egyszer végre sikeresen.<br />
Belefúrom az arcom a párnába, halványan, de érződik rajta Niall illata, így jobb híján azt ölelem magamhoz, mintegy drogként használva, hogy elbóduljak, azonban ez nem tart túl sokáig.<br />
Nem bírom, ha bámulnak alvás közben, kipattannak a szemeim, az első gondolatom, hogy talán Niall az, de a kék szempár ami rám mered a sajátom, vagyis annak pontos hasonmása.<br />
- Mit bámulsz? - morgom, legszívesebben felkapnám a párnám és az öcsémhez vágnám, amiért felkeltett, de túl lusta vagyok egy ilyen mozdulathoz, helyette összehúzom a szemöldököm és komor vonallá préselem a szám.<br />
- Csak felmérem a kárt.<br />
- Milyen kárt? - förmedek rá. - És hogy jutottál be?<br />
Meglóbálja a kulcsát az arcom előtt, majd sértetten válaszol is az egyik kérdésemre.<br />
- Finoman emlékeztetnélek rá, hogy még mindig a testvéred vagyok, és mióta itt laksz van kulcsom a lakásodhoz, valamint a hely, ahol most alszol, valamikor az én helyem volt. Mielőtt kitúrt volna a haverod!<br />
Nyitom a szám, hogy megmondjam, húzzon el, végül mégis becsukom, mert nem akarok egyedül maradni. Válaszul csak halkan dünnyögök, és a másik oldalamra fordulok.<br />
- Szóval, kezdjük elölről?<br />
- Miről beszélsz? - motyogom.<br />
- Arról, hogy megint csak itt vagy, aludtál, a szemeid pirosak, valószínűleg férfi póló van rajtad, ami 99,9%, hogy Niallé, és a tetejébe pedig még undok is vagy. Megint lépésenként jussunk el addig, hogy kipréselsz magadból egy mosolyt?<br />
- Nem - húzom össze a szemeim. - Aludtam, mert fáradt voltam, és nem érzem kipihentebbnek magam, mert valaki miatt felébredtem!<br />
- Bocsánat - vágódik le az ágyra, éppen sikerül elrántanom a lábaim, hogy ne törje el őket. Oldalba taszítom, de annyira hozzászokhatott már az évek alatt, hogy meg sem rezzen, zavartalanul mászik keresztül rajtam, és elfoglalja az ágyam másik felét.<br />
- Hogy bírsz ennyire betakarózni? - fogja meg fintorogva a nyakamig húzott takarót, és rángatni kezdi. - Fogadok, hogy már nagyon büdös vagy!<br />
- Luke - csikorgatom a fogaim. - Nem vagyok most vevő erre.<br />
Elmarom a takaró csücskét, csak azért nem mondom meg, hogy fogja be a száját és hagyjon békén, vagy húzzon el, mert utána megbánnám, és mert tudom, hogy nem áll szándékában bántani és piszkálni, csak én vagyok ilyen elviselhetetlen.<br />
- Oké - csendesedik el, mellém heveredik és bocsánatkérő puszit nyom az arcomra. - Jól vagy?<br />
Aprót bólintok, a szememet dörgölve nagyot sóhajtok, majd közelebb mászok hozzá.<br />
- Csak hogy tudd, nem kezdem elölről.<br />
- Reméltem - simít végig a hajamon. - Akarsz beszélgetni?<br />
Bólintok, de ahelyett, hogy én kezdenék órákig tartó keserves panaszba, inkább kérdezek.<br />
- Mi történt, amíg Niall veled volt?<br />
Azt hiszi, nem veszem észre a fejében másodpercek alatt lefutó listát arról, mit oszthat meg velem, és miről hallgasson az érdekemben.<br />
- Kiborult - vallja be végül. - Nem szeretnéd elmondani, mielőtt én megosztom ezt veled, hogy mi történt kettőtök között?<br />
Nagyot nyelek, hálás vagyok a sorsnak, hogy az ikertestvérem olyan, amilyen, és még egyszer sem vágta a fejemhez, hogy kézről-kézre járok a barátai közt.<br />
- Ő nem mondta el?<br />
- Tőled szeretném hallani. Nem azért, mert neki nem hiszek, hanem mert tudni akarom, hogy neked mit jelentett.<br />
Felsóhajtok, lerúgom magamról a takarót, mert tényleg nagyon meleg van, és magamat átölelve nekitámasztom a hátam a falnak. Most mondhatná, hogy igaza volt, tényleg férfi póló van rajtam, és tényleg Niallé, de ő nem olyan szemét, mint amilyen fordított esetben én lennék.<br />
- Nem tudom, hogy mit érzek - nézek a szemébe. - Nem is tudom... csak mindig itt volt, és szükségem volt rá, ő pedig sosem utasított vissza.<br />
- Miről beszélsz?! - kerekednek el a szemei.<br />
A fejemet rázva, homlokom ráncolva meredek az ölembe ejtett kezeimre.<br />
- Mielőtt szívrohamot kapnál, csak arról, hogy akárhányszor elsírtam magam, mindig megvigasztalt, nem egyszer ébresztettem fel éjszaka a fészkelődésemmel, mert nem tudtam aludni, és szó nélkül átölelt. Mindig olyan jó volt hozzám, pedig nem is érdemlem meg - szipogok fel. Mellém fészkeli magát és a mellkasára húzva átölel.<br />
- Dehogynem érdemled meg, Mira - nyom gyengéd puszit a homlokomra.<br />
- Amikor Melbourne-be mentünk kifogyott a benzin, és az autópályán ragadtunk - folytatom, mély levegőt kell vennem a felelevenedő emlékek miatt. - Nem is emlékszem, hogy hogyan történt, hiszen csak hülyéskedtünk és beszélgettünk, aztán már az ölében ültem, és...<br />
- Kérlek, ettől kímélj meg! - nyög fel, mire kissé elmosolyodok.<br />
- Akkor nem jutott eszembe Liam, csak az, hogy Niall miket tett értem, viszont amikor hazajöttünk, és itt ült az ajtó előtt, én... nem is tudom.<br />
- Kíváncsi vagy a véleményemre? - bólintok, bár valószínűleg felesleges, mert a beleegyezésem nélkül is elmondaná amit akar, mindig elmondja. - Niall nagyon kiborult ezután, és bántotta, hogy Liamet "választottad", de leginkább azt hiszem, attól félt, hogy megint megbánt, és ő nincs itt. Tudom, hogy nagyon szereted, de hogyan? Vonzódtál hozzá akkor is, mielőtt bizonyos dolgok megtörténtek?<br />
Lehajtom a fejem, érthetetlen még számomra is, hogy egyik percről a másikra hogy tud az idétlenkedő öcsémből egy olyan valaki válni, aki ilyen következtetéseket von le, és kérdez.<br />
- Nem - vallom be halkan.<br />
- Éppen ezért, és azért, mert láttam, mit műveltél, ha Liammel telefonáltál, vagy együtt voltatok, gondolom úgy, hogy ami köztetek történt az csak azért volt részedről, mert megkaptad tőle azt, amit Liamtől vártál volna. Nem gondolom, hogy szerelmes vagy belé, de ezt egyedül te tudhatod.<br />
- Ez a probléma, hogy nem tudom - motyogom. - De már mindegy is, elment.<br />
- Elment, de ez semmit sem jelent, Mira, én sem szeretlek kevésbé, amikor a bolygó másik felén vagy - mosolyog rám. - Minden rendben lesz, hidd el.<br />
Aprót bólintok, megígértem neki, Niallnek, és magamnak, hogy rendben leszek, és nem kezdem ismét a nulláról, ennek ellenére halkan pityeregve temetem az arcom a mellkasába.<br />
- Rohadtul utálom ilyenkor mindannyiukat - morogja, mindkét karját körém fonja és védelmezően ölel. - Komolyan megérdemelnék, hogy lekeverjek nekik néhányat.<br />
A könnyeimen keresztül halkan elnevetem magam, magában tovább szitkozódva szorít, mígnem egyszer elfogynak a könnyeim, és már csak csendesen szipogok.<br />
- Mintha miattad nem sírt volna még senki - dörzsölöm meg az arcom, és rámosolygok.<br />
- Az más.<br />
- Miben? - döntöm oldalra a fejem.<br />
- Te a tesóm vagy.<br />
- Akkor mielőtt teszel valamit egy lánnyal, gondolj arra, hogy talán neki is van egy szarzsák kisöccse, aki elverne emiatt - elnevetem magam az arcán végigfutó grimaszon a jelzőm miatt, de látom, hogy elgondolkozik a szavaimon.<br />
- Igazad van - kezdi fonogatni a hajam. - De nem hinném, hogy miattam bármelyik lány is olyan keservesen sírt volna, mint amilyet te produkálsz néha. Vagyis nagyon remélem, hogy nem...<br />
Mosolyogva megpuszilom az arcát, azt hiszem, érti a dolog lényegét, és emiatt büszkeség fut végig rajtam. Bár alig 3 perccel előbb üvöltöttem ki magam az életbe, mint ő, fontosnak érzem, hogy néha tanítsak valamit a kisöcsémnek, és ha ez az, hogy sose sodorjon egy lányt ilyen helyzetbe, akkor ezt világosítom meg benne.<br />
- Szeretlek - fúrom az arcom a nyakába. Ismételten rájövök, milyen rég mondtam utoljára ezt neki, és éppen ezért szíven üt az a meglepettség, amiről a testbeszéde árulkodik. Többet kellene ezt mondanom, hiszen abban nem kételkedek, hogy ezt a hímneműt szeretem, és nincsenek zavaros érzelmeim felé, mondhatom anélkül, hogy problémát okoznék magamnak.<br />
- Én is szeretlek - préseli az arcát az enyémhez. - Nem megyünk haza, Mira?<br />
- Haza? - pislogok rá.<br />
- Aha - hümmög. - Menjünk haza egy kicsit, szerintem napok óta nem ettem normális kaját.<br />
- Oké - mosolygok, megdörgölöm az arcom, majd kimászok mellőle és a szekrényhez ugrálok. Menekülni akarok innen, emberek közt lenni.<br />
Felkapok egy rövidnadrágot, Niall pólóját lecserélem egy ingre, majd a fürdőszobába szaladok, de a mosásra váró ruhákat meglátva megtorpanok.<br />
- Luke?<br />
- Igen? - siet az ajtóhoz, nem szokása ugrani a szavamra, most mégis várakozóan pislog rám.<br />
- Tegyél meg nekem valamit - harapok az ajkamba.<br />
- Oké - ráncolja a szemöldökét.<br />
- Ami a tetején van - bökök a szennyesládára - tedd bele a mosógépbe.<br />
- Jól van - furcsán néz, de nem szól semmit, hanem felnyitja a tetejét, és mielőtt elfordulhatnék még pont látom az arcát. A szemei elkerekednek, rendezi a vonásait és összezárt ajkakkal felmarkolja néhány másik ruhadarabbal együtt.<br />
- Miért van ez itt? - kérdezi óvatosan.<br />
- Mert véletlen hozzávágtam Liamhez - a hangsúlyomból valószínűleg rájön, hogy erről nem szeretnék többet beszélni, éppen ezért nem kérdezi meg az okát, és hogy miért pont ezt, hanem az összes többi világos ruhát bepakolja, és lecsukja a tetejét.<br />
Összefogom a hajam egy kontyba, és gyorsan kisminkelem magam, csak azért, hogy ha kilépek a házból és a bokrokban, fákon rejtőző fotósok lekapnak, senki ne vágja a fejemhez, hogy smink nélkül merészkedtem emberek közé.<br />
- Mi lenne, ha megtanulnék vezetni? - kérdezem, miközben gyalogolunk a szülőházunk felé, és a harmadik síró, visító lányt hagyjuk magunk mögött.<br />
- Nem! - mereszti rám a szemeit. - Nem, soha!<br />
- Miért nem? - grimaszolok, de egyből Niall szavai jutnak az eszembe.<br />
- Mert ön és közveszélyes lennél - horkant fel. - Nem kell vezetned.<br />
- De úgy utálom, hogy mindenhová gyalog kell mennem, vagy valakit hívogatnom. Ha Apa nemet mond, gyalog rángattam volna haza Liamet! - az ajkamba harapok és zavartan elfordítom a fejem, amikor a neve elhagyja a szám.<br />
- Gondolj arra, hogy nem szennyezed a környezetet - veti be az adu-ászt. </div>
- De igen - morgom.<br />
- Viszont nem annyira, mint ha te is megtanulnál vezetni, és még egy sofőrrel több lenne a világon. Több füst, ami szennyezi a levegőt, bontja az ózonréteget, több elhasznált benzin, amivel hozzájárulsz a kőolajkészletek vészesen gyors fogyásához, és...<br />
- Jó! - szorítom a kezeim a fülemre. - Jó, igazad van!<br />
Elégedetten elmosolyodik, átdobja az egyik karját a vállamon és magához szorít.<br />
- Mint mindig - vigyorodik el. A mutatóujjammal magamban dünnyögve oldalba bököm, összerántja a nevetés és kicsit eltaszít magától. - Lehetnél valami nagykövet is, biztos megváltanád a világot a nézeteiddel.<br />
- Ez egy jó ötlet - kapom fel a fejem.<br />
- Csináld - vonja meg a vállát, és visszahúz magához.<br />
Betérünk az utcába, amit gyerekkorunkban a visításunk töltött be, az udvarunk hatalmas fái sosem szigetelték el a Hemmings ikrek mozgalmas napjainak alapzajait.<br />
- Anyu! - kiáltja el magát az öcsém amint belépünk. A cipőjét lazán lerúgja és ott is hagyja, ahová érkezett, átgázol rajta és a szüleink keresésére indul. Én már gondosabban szabadulok meg a sajátomtól, és Luke igencsak szagos csukáit is úgy helyezem el, hogy ne essen keresztül rajta mindenki.<br />
Édesanyánkat a hátsó udvarra, azon kívül pedig a tengerre néző teraszon fedezzük fel egy halom matek dolgozat fölött.<br />
- Szia - nyomok puszit az arcára, miközben Luke gyerekesen a nyakába kapaszkodik.<br />
- Sziasztok - pislog nagyokat meglepetten, leereszti a papírokat és úgy vizsgál, mintha most mondtam volna el, hogy élőhalott vagyok.<br />
- Éhesek vagyunk - huppan le a másik ülőalkalmatosságra a testvérem.<br />
- Gondolhattam volna - nevet fel, és miután feláll szeretetteljesen eltűr egy tincset az arcomból. - Hogy érzed magad?<br />
Tudom, hogy tud mindent, Luke és ő sokkal közelebbi kapcsolatban vannak, mint én valaha is voltam, nem szándékosan, csak mert ez valahogy így történt, az én támaszom elsősorban az ikrem.<br />
- Egész jól, azt hiszem - mosolyodok el, a következő szavait már az éhenkórász másodszülöttjéhez intézi.<br />
- Most csak a tegnapi ebédből van egy kis maradék, de ha maradtok, vacsorára főzhetek valami finomat - simít végig Luke borzas haján, aki persze egyből helyeslően bólogatni kezd.<br />
- Apa még dolgozik? - érdeklődöm, miközben kiskacsákként követjük a konyhába.<br />
- Igen, de hamarosan itthon lesz - nyújtózkodik, de az édes kisfia a segítségére siet, és kiveszi a hűtőből a tálat. - Köszönöm - simogatja meg büszkén a vállát. Némi féltékenység fog el, holott tudom, hogy nincs különbség anya felém, és Luke felé irányuló szeretetében, de ha van is, Luke valóban jobban megérdemli, mint én.<br />
- Gyere - rángat le maga mellé. Nem vagyok éhes, legalábbis nem érzem annak magam, de anya főztjére nem lehet nemet mondani, nálunk mindig is az "én eléd teszem, te megeszed" szabály működött. Tiltakozás nélkül fogyasztom el a jóval kisebb adagot, mint a testvéremé, ami még így is túl sok ahhoz képest, amennyit valójában eszek akkor, amikor éhes vagyok.<br />
Anya úgy ül le közénk, mint a régi szép időkben, amikor a napunk végén evés közben, köpködve, fröcsögve, teli szájjal számoltunk be a napunk történéseiről, ugyanazokat a sztorikat mondtuk el, csak én az enyém, az öcsém pedig az ő szemszögéből.<br />
- Kik ezek az idegenek az asztalomnál? - robban be közénk apa, és csodálkozva néz végig az összegyűlt kis társaságon. Meglep, mennyire szokatlan dolog a saját szüleimnek, hogy a gyerekeik váratlanul hazaállítanak, vagy legalábbis mindkét gyerekük hazaállít. Luke gyakran megfordul, de én... én már nem is tudom, mikor voltam itthon utoljára.<br />
Egy kancsó limonádéval mindannyian a teraszra gyűlünk, magamhoz veszem anya dolgozatainak felét, és egy tollat, az ikrem pedig előszedi a szobájából az egyik régi gitárját, és céltalanul pengeti, miközben apa szóval tart minket. Végül az összes piszkos munka, azaz matematika dolgozat rám marad, anya pedig elfoglalja a konyhát, miután hárman egy ellen elérik, hogy itt töltsem az éjszakát. Nem esik nehezemre igent mondani, csak a lelkemben kiáltozó "Szánalmas!" hangot kell elfojtanom, és helyette arra gondolni, milyen kevés időt töltök el a családommal.<br />
Egész délután nem beszélnek sem Liamről vagy Niallről, de még a zenélés sem jön szóba, úgy érzem, visszamentünk évekkel az időben.<br />
- Ezek a gyerekek buták - pislogok döbbenten, és elrejtem a mappába a kiosztott hármasaimat.<br />
- Nem, csak átlagosak, ellenben veled - vigyorog Luke.<br />
- Rád ütöttek - jegyzi meg poénból apa, felnevetek, majd hátradőlök, és kiélvezem a lemenő nap simogató sugarait. Meglepő, milyen jól érzem magam csak így, viszont ha otthon lennék, egyedül, közel sem napfürdőznék, ki sem lépnék a lakásból, a takaróm alatt büdösödnék meg.<br />
Útnak indulok a kertben, amelyet anya, ha kertészkedős kedvében van gondoz, az év hátralévő részében viszont csak úgy vannak a növények, hatalmas levelű páfrányok, néhány pálma, és olyanok, amiknek sosem tudtam a nevét. Mosolyogva indulok az egyik fa felé, melyen meglátok egy színes papagájt ülni. Számomra is érdekes, hogy míg másoknak, például Woodséknak a baromfik és lovak természetesek, nekem a papagájok és a kóbor kenguruk, <i>azokat </i>meg kifejezetten nem szeretem.<br />
- Na? - közelítem meg a fejét kíváncsian forgató madarat. Sok esetben szelídek, és egy ideig megengedik, hogy hozzájuk érjenek, talán ez is ilyen. Amint felé nyúlok, a levelek közül felbukkan egy szőrös, mozgó valami, aztán amint tovább mászik rádöbbenek, hogy az csak egy darabja, egy lába annak az óriási teremtménynek, ami egyenesen felém igyekszik.<br />
Vérfagyasztó sikoly tör fel a torkomból, a fánkon ülő papagájjal egyetemben valószínűleg az utcában fellelhető összes madarat elriasztom ezzel. Menekülés közben felbukok a saját lábamban és elhasalok a fűben, a fogaim összekoccannak és vér árad szét a számban, ezzel egy pillanatra megszüntetve az ordításom. Könnyek lepik el a látóterem, így csak homályosan látom a felém rohanó öcsém, nyomában a szüleinkkel, mire hozzám ér már négykézláb igyekszek minél messzebb kerülni az életemet veszélyeztető élőlénytől. Egy könnyed mozdulattal a derekamnál fogva felkap, és két karjával szorít magához, addigra apa kiszúrja a fán egyre lejjebb vándorló óriási ausztrál, tölcsérhálós pókot, amelyet hatalmasra nyílt szemekkel bámulok meredten még úgy is, hogy Luke egyre távolabb visz tőle. Beront velem a házba és a kanapéra omlik, továbbra sem engedve el engem, sőt, egyre inkább rám fonódik, és zihálva préseli az arcát a fejemhez.<br />
- Semmi baj - mondogatja sokkal inkább magának, mint nekem. - A pokolba, Mira, azt hittem... azt hittem, történt veled valami!<br />
- Egy gigantikus pók volt - mondom, még mindig nagyra nyílt szemekkel, a tekintetem ide-oda ugrál.<br />
- Egyesével fogom kitépni a lábait! - dühöng, az arcán valami nedves folyik végig. Nagy szemekkel vizsgálom, teljesen kipirult, a mellkasa hevesen emelkedik, és érzem a szapora szívverését, miközben szitkozódva préseli az arcát a vállamhoz, és az ölelésével szinte kificamítja a derekam. - A rohadt életbe, azt hittem valami megtámadott, vagy... - a vállai megrázkódnak, a lélegzetem kihagy egy pillanatra, majd köré fonódok.</div>
<div style="text-align: left;">
- Jól vagyok - simítok végig a haján, elképeszt a reakciója, holott azt hittem, Luke nem képes meglepetéseket okozni nekem - csak megijedtem. </div>
<div style="text-align: left;">
- Borzasztó, ahogy sikoltozol - motyogja, nem szabadna, de halkan elnevetem magam, miközben a fejét simogatom és hagyom, hogy addig öleljen magához, amíg csak akar, hiszen az én szívemet is melengeti ez az egész helyzet, hogy a testvérem képes ennyire halálra rémülni, ha felmerül a lehetősége annak, hogy valami rossz történik velem.</div>
<div style="text-align: left;">
- Minden rendben, elintéztem - vonul be apa, mögötte anyával, aki aggódva méreget. - Megöltem.</div>
<div style="text-align: left;">
- Micsoda? - kapom felé a fejem hirtelen, mire az öcsém összerándulva kap utánam. - Miért ölted meg?!</div>
<div style="text-align: left;">
- Hát, mert... bejött volna a házba, ezek a pókok veszélyesek, Mira, még jó hogy csak a kertben volt. Ugye nem értél hozzá?</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem - szorítom össze a szám. - Nem kellett volna megölnöd!</div>
<div style="text-align: left;">
- Akkor mit kellett volna csinálnom vele? - próbálja elrejteni a mosolyát, de a komor pillantásomat semmi sem kerüli el.</div>
<div style="text-align: left;">
- Elvinni!</div>
<div style="text-align: left;">
- És hova, meg hogyan? Segítettél volna?</div>
<div style="text-align: left;">
Elhallgatok, meglágyulnak a vonásaim és visszarogyok Luke karjai közé. Lassan összeszedi magát, megdörzsöli az arcát, mire mindkét szülőnk arcára kiül a meglepetés, de egyikük sem szól semmit, amikor elhalad mellettük és felszalad a lépcsőn. Követem, és ezt tudva nyitva hagyja nekem a szobája ajtaját, engedélyt adva nekem, hogy bemenjek, de igazából akkor is mindig bementem, ha az orrom előtt csapta be az ajtót.</div>
<div style="text-align: left;">
- Luke? - csukom be magam mögött. </div>
<div style="text-align: left;">
- Nincs semmi baj - válaszolja meg a fel nem tett kérdésem, és biztatóan rám mosolyog. - Tényleg csak megijedtem, hogy valami nagyon rossz történt veled, Azt nem élném túl - rázza a fejét, és beletúr a hajába, majd hozzám lép és megpuszilja a homlokom. Nem tudok mit mondani, és nagyon azt hiszem, nem is szükséges, csak én csodálkozok el mindig azon, mennyire odaadó, gondoskodó testvérem van, és az első kérdés, amire választ kell találnom, hogy én is ilyen vagyok-e.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Niall Horan~</span></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div>
A szüntelen napsütés és meleg után lehangoló, hogy Londonban szakad az eső, és egy halvány napsugár sem tör át a felhőkön. Minden szürke és lehangoló.</div>
Felmarkolom a csomagom és a lehető legkevesebb feltűnést keltve igyekszem átvágni az emberek között, hogy kijussak a reptérről Harry autójáig. A szemembe húzom a sapkám és senkinek nem nézek az arcába, így amikor bepattanok a rég látott göndör hajú barátom mellé, egy megkönnyebbült sóhajtás hagyja el a szám, nem hiszem, hogy képes lettem volna most bárkivel is jópofizni.<br />
- Szia - köszönök, fiúsan megöleljük egymást, és hátba vereget.<br />
- Hogy telt az út? - <i>Hogy vagy? Hogy van Mira? Mi történt? Hol van Liam?</i> Rengeteg kérdést feltehetne, mégis csak ennyi hagyja el a száját.<br />
- Jól - dörzsölöm meg az arcom. - Csak már megint ez a borzasztó időeltolódás - gondolok arra, hogy Sydneyben nappal volt, amikor felszálltam, és most itt is nappal van.<br />
Együtt érző pillantást vet rám, majd kiáll a parkolóból és bearaszol a többi autó közé, míg én magamban elmormolok egy imát, hogy ne kerüljünk dugóba.<br />
- Mi újság Ausztráliában? - szerencsére tökéletesen jól tudom megfejteni az ilyen burkolt célzásokat tartalmazó mondatokat, csak most nem igazán szeretnék válaszolni rá.<br />
- Minden rendben - kockáztatok meg egy mosolyt, amíg Miránál voltam folyamatosan beszéltem valamelyikükkel, amíg épp zuhanyzott, vagy valami csoda folytán nem volt a közelemben. Azt viszont elfelejtettem megemlíteni a barátaimnak, hogy időközben akárhogy is igyekeztem leküzdeni az érzéseim, beleszerettem ebbe a lányba, és egy ideig elhittem, hogy ezt viszonozza is.<br />
- Megálljunk valahol kajáért? - teszi fel az újabb kérdését, amire hevesen bólogatva válaszolok. Furcsa, de egyáltalán nem érzem jól magam, zavar, hogy szakad az eső és hideg van, és zavar, hogy ha kipillantok az ablakon nem az óriási víztömeget látom a távolban, hanem az épületeket. Szeretem Londont, és szeretek itt élni, most viszont nem találom a helyem, és ez így van akkor is, amikor egy zacskó csirkével, a táskámat magam után cibálva, Harryvel a nyomomban belépek a házamba, amit most kényelmetlenül nagynak találok.<br />
A bőröndömet egyszerűen a nappaliban hagyom, a nappaliban már ledobtam a cipőm, és most a harmadik helyre, vagyis a kanapéra dobom a dzsekim, miközben a konyha felé igyekszek. Haz csatlakozik hozzám, miután gondosan levette a kabátját és a csizmáját, úgy ül le az asztalhoz, hogy tudom, válaszolni fogok a kérdéseire akár akarok, akár nem, úgyis kiszedi belőlem, ennek viszont a pozitív oldala, hogy ha nem akarom, nem is fogja tovább adni a többieknek amit elmondok.<br />
- Kérsz? - nyújtok felé egy doboz kólát, de csak tagadóan rázza a fejét.<br />
A még meleg csirkémmel, és a felé kínált kólával ülök le vele szemben, és gyorsan a számba tömök egy nagy falatot, amikor kinyitja a száját.<br />
- Szóval, mit keresel itt?<br />
- Én is örülök, hogy újra láthatlak - jegyzem meg teli szájjal, csak mert ezután legalább 10 percig magyarázkodni fog, hogy nem úgy gondolta.<br />
- Nem úgy értettem - nyílnak kicsit nagyobbra a szemei, és hátratúrja hosszú haját. - Örülök, hogy itthon vagy, csak azt hittem, hogy még Mirával maradsz, mert hallottuk, hogy mit rendelt el Simon, de akkor rendben van? Mármint, nem borította ki?<br />
Hirtelen nem tudom, mire gondol, kiboríthattam én, Liam, Simon, túl sok lehetőség van ahhoz, hogy csak így tudjam, éppen kiről van szó, de ezt nem mondom el, csak megrázom a fejem. Mira nem volt kiborulva, vagy ha igen, nem annyira, hogy nélkülem ne tudná megoldaná, értelemszerűen akkor nem is jöttem volna el, ha tudom, hogy szüksége van rám.<br />
- Nem - vonom meg a vállam.<br />
- Tényleg nem azért mondtam...<br />
- Tudom - mosolyodok el. - Ne aggódj, csak vicceltem.<br />
- Hiányoztál - nyögi hirtelen, kíváncsian emelem fel a fejem, az államról lecsöpög a szósz. - Mióta vége lett a turnénak teljesen széthúztunk, te elmentél, Liam magába zárkózott, és így már semmi sem olyan, mint volt.<br />
Lehajtom a fejem, válasz helyett ismét a számba tömködök egy villányi köretet, pont azt csinálom, mint Mira, ha nem akar válaszolni.<br />
- Próbálom megoldani - nyelem le a falatot, és a villámmal szurkálni kezdem a húst. - De ahhoz nem csak én kellek.<br />
- Ha Liam is hazajött, talán csinálhatnánk valamit, elmehetnénk nyaralni - veti fel az ötletet.<br />
- Én benne vagyok - mosolygok rá. Számomra valóban nincs semmi akadály, a kérdés az, hogy vajon Liam mennyire dühös, az eddig látottak alapján iszonyúan.<br />
- Történt valami, ugye? - kérdezi kissé lehalkítva a hangját. - Veled és Mirával, amiért most itt vagy.<br />
- Harry - túrok a hajamba, elfeledkezve a maszatos kezemről - pont azért vagyok itt, hogy ne történjen semmi.<br />
<i>...ami eddig nem történt meg.</i><br />
Kivételesen nem firtatja, nem tesz fel több kérdést, én pedig nyugodtan magamba lapátolhatom a ebédem, viszont amikor kidobom a dobozt, és a mosogatóba hajítom az evőeszközöket újból megszólal.<br />
- Szerinted újból együtt lesznek? - kérdezi óvatosan.<br />
- Igen- jelentem ki magabiztosan, a válaszon még ő is meghökken, főleg, hogy az előbb deríthetett fényt rá, hogy igenis történt valami köztünk Mirával, valami, ami elakadó lélegzetvételekkel kezdődött, ha nem nyomtam elég gyorsan puszit az arcára, és egy autóban végződött. Ennek ellenére pont én mondom, hogy együtt lesznek, még úgy is, hogy a szívem egy apró rése belesajdul a gondolatba. </div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com7tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-28506677314193858272016-01-14T10:24:00.001-08:002016-01-14T10:25:03.205-08:00<p dir="ltr">Sziasztok!<br>
Valószínűleg már most mindenki tudja, hogy miért írok, úgyhogy nem is részletezném, csak ismét bocsánatot kérek. Innestől kezde azt hiszem, jobb lesz, ha péntekenként lesz új rész, így majdhogynem garantálni tudom, hogy mindig időben fogom hozni, elvégre péntek délután megyek haza, és addig nem csinálnék semmit, amíg nem teszem fel.<br>
Sajnálom, remélem megértitek, én érzem magam a legrosszabbul, mert ennyire nem tudom mostanában beosztani a dolgaimat, és jóval kevesebb időt tudok a blogra, és rátok szánni, mint amennyit szeretnék. Ne haragudjatok!</p>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-14799140168193524232016-01-07T07:20:00.000-08:002016-01-07T07:20:11.208-08:0082.rész Lemondás<i>Sziasztok! :)</i><br />
<i>Csodálatos módon sikerült tartanom magam a megszokott csütörtöki időponthoz annak ellenére, hogy ismét iskola van, így most meghoztam az év első részét. </i><i>Remélem, tetszeni fog nektek! :)</i><br />
<div style="text-align: right;">
<i>N. x</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i><br /></i></div>
A konyhában valami csörömpölve a padlóra esik, a szemeim kipattannak és zavartan tekintek körül. Az egész testem szörnyen zsibbadt, amit nem is csodálok, mert kényelmetlenül összekucorodva aludtam, az egyik karfán a fejemmel, a másiknak nekifeszítve a talpam. Zavartan pislogok, a zaj megszűnik, de hallom a matatást, és az összegyűrődött ágynemű, valamint a lepedőbe belevésődött testforma árulkodik róla, hogy nem is olyan régen valaki még ott aludt, és valószínűleg ez az illető garázdálkodik a lakásomban.<br />
Túl korán van, és a kényelmetlen éjszaka után még nem tértek vissza az emlékeim, elnyomok egy ásítást, és kinyújtom a lábaim.<br />
- Niall? - dörzsölöm meg az arcom, és kicsit megemelkedek. - Mit akarsz tönkretenni?<br />
A szöszi barátomra számítok, aki valami olyan kedves szándékkal szedi szét a konyhám, mint hogy reggelit készítsen, vagy kávét főzzön kettőnknek, de a borzas szőke haj, és a néha szinte világítóan fehér bőrű háta helyett Liam arcával találom szemben magam. Az alsó ajka kicsit duzzadt, jól láthatóan megrepedt, a jobb szeme alatti kékeszöld folt most sötétebb, sérült kezében egy poharat tart.<br />
- Ó.. - szalad ki a számon, és nagyot nyelek. Lassan bekúsznak az agyamba a kiesett emlékek, és az arcomat forróság önti el, a gyomrom összezsugorodik. - Bocsi, én...<br />
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, innom kellett valamit - mondja közömbösen.<br />
- Semmi baj - fészkelődök. Furcsa vele beszélgetni, furcsa őt itt látni, ahogy egy poharat szorongat a konyhámban, ráadásul úgy, hogy csak alsónadrágot visel. Határozottan biztos vagyok benne, hogy volt póló rajta, amikor hajlandó volt lefeküdni, de úgy tűnik, lekerült róla.<br />
Kínos csend áll be, nem jön közelebb, a konyhában marad, és hallom, hogy újból megtölti a poharát ásványvízzel.<br />
Felállok, szétcsúszott csigolyáim ropogással ugranak a helyükre, az arcom grimaszba torul ahogy észreveszem, hogy teljes ruházatban töltöttem az éjszakát, de így legalább nem kell zavarba jönnöm előtte a pizsamám miatt, és még véletlenül sem Niall pólójában mászok elő.<br />
Megpróbálok zavartalanul közlekedni, elvégre ez az én otthonom, kikerülöm, és kávét kanalazok a kávégépbe.<br />
- Kérsz? - kérdezem, hátratúrom a hajam, de az ujjaim kócos gubancokba akadnak. Szörnyen nézhetek ki.<br />
Válaszul halkan hümmög, ha akarnék, rátámadhatnék, hogy ebből nem jövök rá semmire, de felesleges lenne, mert tudom, mit jelent, és nem akarok veszekedni.<br />
Próbálom elfoglalni magam, amíg fő a kávé kiöblítem a bögréket, habár nagyon jól tudom, hogy makulátlanul tiszták, előszedem a tejport és az édesítőt nekem, cukrot neki. Nem kell mondania, hány kanállal kér, mert tudom, és ettől furcsa sajgást érzek a mellkasomban még akkor is, amikor felé nyújtom a bögrét.<br />
- Köszönöm - veszi el, közben rám sem néz. Azt hiszem, elmondhatom, hogy rengetegféle helyzetbe kerültünk már mi ketten, de ilyenbe még sosem, egyikünk sem tudja, mit mondjon, vagy mit csináljon.<br />
A gőz fölé hajolok és hagyom, hogy simogassa az arcom, és most viszont érzem magamon a tekintetét, amikor pedig óvatosan felpillantok, egy kis mosoly játszik az ajkán.<br />
- Folyton ezt csinálod - jegyzi meg. Nagyot nyelek, óvatosan a számhoz emelem a bögrét és aprót kortyolok, de még így is égeti a szám. Elhatározom, hogy beszélni fogok hozzá, ha ő is hajlandó beszélni, mert én képtelen vagyok elviselni ezt, nem tudom szótlanul kerülgetni és nem nézni egymásra.<br />
- Nem érzed rosszul magad? Kérsz valami gyógyszert? - nyúlok a szekrény felé, ahol a különféle bogyóim vannak. Az ajkamba harapok, talán így azt hiszi, hogy gondoskodni akarok róla, és aggódok miatta, a kezem megáll a fogantyún, mert így van, gondoskodni akarok róla.<br />
- Már megtaláltam - mindkét kezem újra a bögre köré fonom, és a barna folyadékba bámulok. - Sajnálom, hogy neked kellett értem jönnöd.<br />
Megrázom a fejem, a hajam egy része velem együtt mozog.<br />
- Semmi baj, be kell majd menned, hogy kihallgassanak...<br />
- Tudom - szakít félbe - Simon is telefonált, mindkettőnket látni akar.<br />
- Nagyon dühös? - kérdezem óvatosan, a csípőm a pultnak döntöm, ő pedig körülbelül 1 méterre áll tőlem. Ideálig esetben nem lenne köztünk távolság, 1 milliméter sem, nemhogy ennyi.<br />
- Rám - vonja meg a vállát. - Azt nem tudom, hogy tőled mit akar.<br />
Aprót bólintok, majd szólásra nyitom a szám, mielőtt megijednék.<br />
- Sajnálom, amit mondtam.<br />
Meglepetten néz rám, ugyanakkor a szemei egy kicsit elsötétülnek.<br />
- Ne foglalkozz vele - mondja hűvösen, majd kiissza a bögréje tartalmát, és mellém lépve elöblíti. A karja egy röpke pillanatra az enyémhez ér, és ez számomra elég arra, hogy emlékek törjenek fel, olyanok, amik ebben a konyhában játszódtak. Együtt mosogattunk, ha csináltam valamit bejött, és átölelte a derekam, a csípőm kellemetlenül nyomódott a pult széléhez, mígnem felkapott és ráültetett.<br />
Vitába szállnék, megmondanám, hogy nem kellett volna azt mondanom, mert ezért ment el, és került bajba, de nincs kedvem előtte bizonygatni, hogy az én hibám volt, főleg, ha látszólag nem is érdekli az egész.<br />
Ellököm magam a pulttól és a bögrével a kezemben bemasírozok, a pólóját a földön találom meg, de mielőtt lehajolnék, hogy felvegyem, egyszerűen átlépem, és a saját szekrényemhez megyek. Felkapom a telefonom és elszörnyedek a korai időponttól, még csak fél 8 van, és talán hajnali 3 óra is lehetett, mire elaludtam, viszont arra nincs esély, hogy befészkeljem magam a helyemre és igazán pihentető, kényelmes álomba merüljek.<br />
Kinyitom a szekrényt, és a felső polcról egy rakás póló zuhan a fejemre, nem nehéz kitalálnom, kinek a tulajdonába tartoznak, mert az én ruháim rendezett kupacban vannak a helyükön, ellenben Niall pólóit hiába hajtogatom, 3 fehér póló közül mindig azt akarja, ami legalul van, és ezért feltúrja az egészet. Sóhajtva guggolok le, újrahajtogatom őket és a helyükre teszem, közben teljesen elfelejtkezek Liam jelenlétéről.<br />
- Szóval akkor ő hivatalosan is itt lakik - mormolja, mire összerezzenek.<br />
- Amíg itt van - mondom, csupán csak azért, hogy ne élje bele magát abba, hogy igaza van.<br />
Kiveszek egy nadrágot, és leakasztok az egyik vállfáról egy mintás, fehér inget, próbálok közömbösnek tűnni, amikor kihúzom a fehérneműs fiókom.<br />
- Az alsógatyáit is a tied mellett tartja? - mély levegőt veszek és az ajkamba harapok. Talán még mindig részeg egy kicsit, de igazság szerint részegen nem volt ilyen, egy idő után nem. - Bár, ha úgyis szabad pályája van a bugyidhoz, akkor...<br />
Felmarkolom ami a kezembe kerül és teljes erőből hozzávágom, majd megpördülök, zoknik, csipkés melltartók és bugyik hevernek előtte, és valami, amit először nem ismerek fel, majd nagyra nyílnak a szemeim, egyúttal elöntik a könnyek. Az arcáról először sértettség és düh olvasható le, majd észreveszi mit bámulok, mielőtt újra szólásra nyitná a száját és mondana valami kötekedőt, helyette egymáshoz préseli az ajkait, és lehajtja a fejét.<br />
Felkapom a földről az apró ruhácskát és magamhoz szorítom az összes többi ruhadarabbal együtt, a kezemért nyúl, de lerázom magamról, és bevágom a fürdőszoba ajtaját, a biztonság kedvéért a kulcsot is rázárom, mert tudom, hogy egy csukott ajtó, és a privát szféra fogalma nem tartja vissza.<br />
A ruháim a padlóra hullanak, míg én a kád előtt esek földre, nekitámasztom a hátam és belezokogok a ruhácskába, ami alig nagyobb a tenyeremnél. Alice szavai jutnak eszembe, hogy nem én tehetek róla, és nem is ő, hiába akarom hibáztatni érte. Beszívom az orromon a levegőt, és hangosan kifújom, nem zuhanhatok vissza oda, ahonnan kimásztam, csak azért, mert most idejött, nem kezdhetem elölről az egészet, mert másodjára nem fogom tudni végigcsinálni. Kintről egy hangos dübbenést követően káromkodás hangzik fel, majd csend, vagy csak a további hangokat nem hallom, azért remélem, hogy nem a bútoraimon tervezi kitölteni a dühét.<br />
10 perccel később a tükör előtt állok, a könnyeimtől nedves rugdalózó a mosásra váró ruhák tetején hever, az arcom kipirult, és csöpög róla a hideg víz, de már megnyugodtam, nem kapkodok levegő után, nem sikoltozok, megnyugodtam, méghozzá egyedül, Niall nélkül. Megtörlöm az arcom, majd aprólékosan, mindenre figyelve sminkelem ki magam, csak azért, hogy húzzam az időt és ne kelljen kimennem, de amikor már a hajam is rendezett fürtökben omlik alá, nem tudok más okot találni arra, hogy bent maradjak, kivéve azt, hogy nem akarom látni, de ez az én lakásom, és nem nekem kell elmennem.<br />
A sírás nyomai már egyáltalán nem látszódnak rajtam, amikor kilépek a konyhapultnak támaszkodva áll és a kezében ismét egy pohár vizet szorongat, tudomást sem véve róla az ágyhoz megyek, hogy rendbe rakjam.<br />
- Sajnálom - sóhajt fel mögöttem, mielőtt megérezném magamon az ujjait szembefordulok vele, hogy ne érjen semmilyen váratlan és nem kívánt érintés.<br />
- Oké - nézek rá, konokul a szemébe meredek. - Nem baj, de ettől fogva, ha nem tudsz normálisan, megjegyzések nélkül beszélni hozzám, akkor fogd a cuccod és ülj az ajtó előtt, vagy menj, ahova akarsz, mert ez az én lakásom, és nem tűröm el a megjegyzéseidet se rólam, se Niallről! Hálás lehetnél, amiért kihoztalak a rendőrségről, és itt tölthetted az éjszakát! Azt hiszem, ezek után semmi jogod nincs, hogy beleszólj, hová pakolom a legjobb barátom cuccait, főleg úgy, hogy nélküle már levetettem volna magam az erkélyről!<br />
Meglepetten pislog, végül nem mond semmit, csak összezárt ajkakkal bólint, én pedig folytatom, amit eddig csináltam. Ha őt meglepte az én kirohanásom, engem a hallgatása, és az, hogy nem vág vissza, vagy rongyol el dühösen, ahogy tegnap is tette.<br />
Felkapom a telefonom, az elsődleges célom felhívni Niallt, vagy legalább az öcsémet, de túl korán van hozzá. Annyi minden történt az éjszaka folyamán, hogy teljesen elfelejtkeztem a feltöltött dalomról, így meglep az az őrület, ami twitteren fogad, annak ellenére, hogy a dalom nem olyan, mint amit eddig hallhattak tőlem, és nem is túl pörgős. Ahogy látom, tetszik nekik, de nem is igazán a dalnak örülnek, hanem a "visszatérésemnek", ami külön megmelengeti a szívem.<br />
- Mira? - a szemöldököm akaratlanul is összeszalad az óvatos, gyengéd hangra. - Elmondhatom amit szeretnék? Utána elmegyek, ha azt akarod.<br />
Leeresztem a telefonom, próbálom elrejteni az arcomra kiülő megdöbbenést, és a hirtelen támadt zavart.<br />
- Tudom, hogy tegnap rosszul kezdtem, és hogy ezzel az egésszel valószínűleg még rosszabbak lettek az esélyeim, de kérlek, hallgass meg!<br />
Habozok, nem gondolom, hogy azok után, amiket most mondott, megérdemelné, hogy leüljek vele és végighallgassam, de eszembe jut az éjszaka, ahogy próbált magához csalogatni, kérdéseket tett fel, és elmondta, mennyire hiányzok neki, ami után az ágy mellett gubbasztva simogattam a haját és az arcát. Nem biztos, hogy készen állok erre a beszélgetésre, Niall nélkül nem, de én is sort akartam keríteni rá, én magam akartam Londonba menni, csakhogy akkor, amikor késznek érzem rá magam, de még nem érzem ezt.<br />
Aprót bólintok és leereszkedek az ágyra, a telefonom szorosan a markomba zárom, hogy legyen mivel lefoglalnom a kezeim. Leül mellém, meglepett és csodálkozó a pillantása, de nem szól semmit, csak leül, és egy ideig a sebesült kezét piszkálja.<br />
- Azt remélem tudod, hogy amikor bementem hozzád a kórházba, nem azért volt, mert tudtam, hogy...<br />
Tágra nyílnak a szemeim, nem akarom, hogy kimondja, nem akarom hallani az ő szájából is, és ezt valószínűleg észreveszi, mert nem fejezi be a mondatot.<br />
- Amikor a stadionhoz értem, te már bent voltál a mentőben, fogalmam sem volt róla, hogy mi történt, ezt nem mesélte el Niall?<br />
- Lehetne, hogy kihagyod belőle Niallt? - csattanok fel. - Elegem van belőle, hogy megpróbálsz mindent a nyakába varrni! Nem tudod, hogy...<br />
- Oké - szakít félbe - Bocsánat!<br />
Összeszorítom a szám, komolyan megpróbálnék figyelni rá, és meghallgatni, de akárhányszor felhozza Niall nevét, és megpróbál valamit rákenni, elveszítem a fejem.<br />
- Szóval - vesz mély levegőt, majd folytatja. - Azért mentem oda, hogy bocsánatot kérjek, mert bár későn, de rájöttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, és...<br />
Az asztalra helyezett telefonja egyenesen a mondat közepébe vág, idegesen a hajába túr, mindketten látjuk, hogy a hívó Simon.<br />
- Nem veszed fel? - nézek rá kérdőn, mert nem nyúl hozzá.<br />
- Nem.<br />
- De Liam, már így is pokolian dühös lehet!<br />
- Akkor dühöngjön még egy darabig, nem fogok vele csevegni, amikor te végre hajlandó vagy meghallgatni engem!<br />
Felkapom a telefonját, de mielőtt felvehetném kiveszi a kezemből, és egy dühös pillantás után hajlandó a füléhez emelni.<br />
- Igen? - morogja, még én is hallom Simon dühös, ellentmondást nem tűrő hangját. Ritkán ilyen, legfőképp velem, és valószínűleg velük sem sűrűn viselkedik így, legalábbis Liam meglepett arckifejezéséből ítélve. Nem érdemes szembeszállni vele, ő mégis megteszi. - Most nem jó.<br />
- Nem érdekel, hogy jó-e, vagy nem, azt mondtam, hogy idejöttök!<br />
Összerezzenek, Simon valóban pokolian dühös, csak azt nem tudom, hogy rám miért.<br />
- Később odamegyek, most nem - nem hallom a választ, viszont Liam dühösen szólal fel. - Simon, nem megyek most oda! A fejmosást megkaphatom később is, de Mira...<br />
Hitetlenkedve felnevet, majd dühösen végigszánt a haján, és kinyomja, a keze remeg, én pedig várom a pillanatot, amikor a falhoz csapja a készüléket, de ne ez m történik meg.<br />
- Kint vár egy kocsi - közli - Cowell elrendelte, hogy most azonnal menjünk be hozzá.<br />
<div>
- Oké - fonom magam köré a karjaim, és felállok.</div>
<div>
- Várj - kapja el a könyököm, nagy szemekkel nézem a pontot, ahol érintkezünk, de ennek ellenére sem enged el, én pedig valamiért nem mozdulok. - Ugye meghallgatsz, ha befejezte?</div>
<div>
- Nem tudom, készen állok-e erre a beszélgetésre, Liam - nyelek nagyot, és óvatosan elhúzom a kezem.<br />
Miközben felöltözik összedobok két szendvicset, mert a gyomrom morgolódva jelzi, hogy nagyon rég volt az utolsó étkezésem, és ő is éhes lehet, félig becsomagolom őket, majd bátortalanul felé nyújtom az egyiket. Egyszerűen képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni őt, ugyanez volt éjszaka, hiába bánt meg, hiába húz fel és készít ki, lettem miatta egy lelki roncs, nem tudok nem törődni vele, ha a közelemben van. Hálásan veszi el tőlem, bár csak megköszöni, mégis úgy néz rá, mintha valami kincset adtam volna neki, és úgy harap bele, mintha nem csak kenyér lenne, hanem egy komplett éttermi menü.<br />
Bezárom az ajtót, majd együtt ballagunk a lift felé, azonban ahogy belépünk úgy érzem magam, mintha bezártak volna egy dobozba. Megáll a számban a falat, nem tudok elég messze lenni tőle, a pulzusom pillanatok alatt az egekbe emelkedik, imádkozva nézem a csökkenő számsort, hátha egy pillanat alatt a földszinten találjuk egymást. Szerencsére nem szólal meg, de még így is szinte menekülnék, amikor végre leérünk.<br />
A ház előtt egy fekete autó parkol, amikor kilépünk az ajtón, félszemmel észreveszek egy villanást, de nem tudom behatárolni, honnan ered, viszont Liam is arra forgatja a fejét. Nagyszerű, lefotóznak minket együtt. bár azt hiszem, már mindegy, úgyis mindenki tudhatja, hogy a rendőrségről hoztam haza. Fotózzanak, de a találgatásokat nem értékelem, márpedig már biztos volt idejük elméleteket gyártani az embereknek.<br />
Kinyitja előttem az autó ajtaját, folyamatosan lágyítja meg a szívem, pedig nem olyan rég még bántott, és haragudnom kellene. Bekötöm magam, majd a másik oldalról beszáll ő is a kocsiba, és csend borul ránk, mindketten az ablakon bámulunk ki, mígnem a szállodához érünk, ahol Simon megszállt. Hiába próbálom kitalálni, velem vajon mi baja lehet, nem tudok rájönni, nem csináltam semmi rosszat, hacsaknem tud arról, ami Niallel történt köztünk, és nem helyesli.<br />
Biztonsági őrök kísérnek be minket, holott senki nincs a hotel körül, akit érdekelné a parkolóban megálló autó, amiből kiszállunk. Ezúttal viszont nem maraduk kettesben a liftben, egészen Simon ajtajáig kísér minket az egyik férfi, majd bekopog helyettünk, Simon pedig pont olyan dühös, amilyen a telefonban volt, vagy még rosszabb.<br />
- Gyertek be! - morogja, majd miután belépünk becsapja mögöttünk az ajtót, és nem habozik. - Van fogalmad róla, mégis mi a francot csináltál, Liam?!<br />
- Aha - vonja meg a vállát.<br />
Tágra nyílt szemekkel figyelem Simont, tényleg sosem láttam még ennyire dühösnek.<br />
- Nem, fogalmad sincs róla! - harsogja. - Az az ember komoly bajt hozhat a fejedre, még inkább Miráéra!<br />
- Drogot adott neki - csikorgatja a fogát, egymás szemébe merednek, szinte észre sem veszik, hogy én is jelen vagyok.<br />
- Annak már rég vége!<br />
- Nem! - üvölti, tágra nyílt szemekkel hátrálok egy lépést. - Valami fizetséget várt el tőle, és szerintem az nem pénz lett volna!<br />
- Ez az ember valami drogbanda tagja, honnan tudhatjuk, hogy nem állnak bosszút azért, mert most lecsukják azt, amelyiket megverted?!<br />
Erre nem válaszol, látom, hogy összeszorítja az állkapcsát, a nyakán kidagadnak az erek.<br />
- Simon bácsi - abban a pillanatban ahogy megszólítom tudom, hogy jobb lett volna csendben maradnom, de ha már elkezdtem, akkor végig is mondom. - Az én hibám volt.<br />
- Nem, nem volt, Mira - sziszegi Liam, de Simon azonnal robban is.<br />
- Pont ez a baj! Hogy veletek mióta együtt vagytok, vagy épp játsszátok ezt a huzavonát, csak a baj van! Külön-külön is elintézitek, hogy botrány legyen körülöttetek, együtt pedig főleg! Nem győzöm tisztára mosni a neveteket, ennek ellenére újból és újból esélyt adok, de ahelyett, hogy hálásak lennétek, még úgy is csak a bajt csináljátok, hogy állítólag már nem vagytok együtt! Ennek most van vége, popsztárocskáim! - nem tudom, mit jelent ez, de elhallgatok. - Nyilvánvalóan csak rossz hatással vagytok egymásra, és ez már bőven megmutatkozott, nem vagyok hajlandó végig nézni, ahogy tönkreteszitek a karriereteket a baromságaitokkal, úgyhogy most kimondom, és ezentúl nem érdekel, ti mit akartok, ha ti nem tudtok véget venni ennek az egészségtelen "kapcsolatnak", akkor majd én megteszem! Nem fogtok többet találkozni!<br />
Nagyokat pislogva nézek, értem minden szavát, és ha elgondolkozok, tényleg mindig csak a gond volt velünk, az első pillanattól kezdve, hogy ismerjük egymást, csak problémát okozunk egymásnak, és körülöttünk mindenkinek.<br />
- Ezt nem csinálhatod, a magánéletünkbe nem szólhatsz bele! - száll szembe vele Liam, és bár dühös, a szeméből kétségbeesettség sugárzik.<br />
- De csinálhatom - bólint komoran Simon, már nem kiabál. - Vége van, mindkettőtöknek jobb lesz egymás nélkül.<br />
- Azt hiszed, megakadályozhatod, hogy akkor lássam, amikor akarom? - int felém a kezével, de közben Simon arcába mered.<br />
- Igen.<br />
Hitetlenkedő nevetéssel szánt végig a haján, majd felém fordul, és tágra nyílt szemekkel néz rám, azt akarja, hogy mondjak valamit, de már nem tudok. Fáradt vagyok, és elegem van ebből az egészből.<br />
- És te erre nem mondasz semmit? - teszi fel a kérdést, amit vártam, majd amikor nem szólok újra kiabálni kezd. - A rohadt életbe, Mira! Esélyt sem adsz nekem, hogy megmagyarázzam, egyszer sem hallgatsz végig! Ha eddig nem tetszett valami, akkor te követelted a legjobban, hogy úgy legyen, ahogy te akarod, most meg nem szólsz semmit?!<br />
- Változtatna valamin? - nézek rá.<br />
- Igen!<br />
- Nem - rázom meg a fejem. - Ha most hisztériáznék, akkor minden úgy lenne, ahogy TE akarod! Tudod, ha meghallgatnálak, és megbocsátanék, attól még minden ugyanaz lenne, mert mi ketten ugyanazok az emberek vagyunk, akik csak hülyeségeket csinálnak egymás miatt, egymásért, vagy éppen egymással!<br />
- Nem, ez nem igaz - rázza tagadóan a fejét. - A te hibád, hogy ezt mondja! - esik neki Simonnak, a szemébe könnyek gyűlnek és végigfolynak az arcán, a hangja elcsuklik, a torkom és a szívem összeszorul, az ajtó felé menekülök, úgy érzem, hogy nem tudok tovább egy helyiségben tartózkodni vele. Tudom, hogy mondhat akármit Simon, és parancsolgathat, részemről egyik se fog semmit sem érni, ha látni akarom, vagy együtt akarok lenni vele, de most elegem van, és nem tudok szembeszegülni. Az érzéseimet egy olyan kavalkádhoz tudnám hasonlítani, mint egy festő összemaszatolt palettája. A piros, azaz a dühöm, összekeveredik a kékkel, ami a vágyakozásom iránta, a fehér az emlékeim kettőnkről, az összes szép pillanatunk, minden apró simítás, csók, nevetés, a belekeveredő zöld szín Niall, a sárga minden, amit valaha ő adott nekem, a feltétel nélküli szeretete, a hűsége, védelme, ezt az egészet vastag feketeség öleli körbe, a gyászom, a bánatom, az összetört szívem, Liam meggondolatlan szavai. A csap alá kell dugnom, és tisztára mosni az életem palettáját, majd elővenni egy új vásznat, és csak az egyik színnel festeni rá először, különvenni Niall és Liam színeit, és nem keverhetem össze a kettőt, mert akkor az egésznek semmi értelme nem volt. De jelenleg csak gondolkozok az új vásznam lehetőségén, és nem tudom, milyen színnel kezdhetnék, annyira különböznek, mindkettőjüket szeretem, de nem tudom, hogyan, erre kell rájönnöm, csak nekem, egyes egyedül.<br />
Tudom, hogy Simon hazaküldi Liamet, és ő valószínűleg haza is megy, ha kell, hazarángatják, csak hogy a felfedezőnk bizonyíthassa, hogy az van, amit ő akar, mégsem tudok visszafordulni, és legalább rendesen elbúcsúzni tőle. Lehet, hogy sajnálom, és fáj, hogy sír, elkeseredett, és ennyire reményvesztett, és azzal, hogy nem segítek rajta, a saját fegyverét fordítom ellene, azt, amit akkor szegezett a fejemnek, amikor kimondta a "nem" szót, de képtelen vagyok megfordulni, képtelen vagyok megbirkózni saját magammal, és a teljesen zavaros érzelmeimmel.<br />
Az autó, benne a sofőrrel, szerencsére még mindig a hotel előtti parkolóban van, talán épp azért, hogy hazavigyen, mert nem ellenkezik, amikor kijelentem, hogy haza akarok menni. Szeretném magamra zárni az ajtót, bocsánatot kérni Nialltől, és... nem tudom, gondolkodni, elmenni Alice-hez az időpontomra, és a segítségét kérni, hogy ne roppanjak bele ebbe ismét.<br />
A kulcsom megakad a zárban, majd nagy meglepetésemre amikor lenyomom a kilincset, az ajtó gondtalanul kinyílik. Egy pillanatra elfog a rémület, eszembe jutnak Simon szavai, amiket Liam fejéhez vágott, hogy majd Ryan társai megbosszulják rajtam a tettét, azonban drogdílerek helyett csak egy személy fogad. Gondolkodás nélkül a nyakába vetődök, megnyugszom, amikor átöleli a derekam és legalább olyan erősen magához ölel, mint ahogyan én szorítom őt.<br />
- Ne haragudj rám! - suttogom, arcom a vállához érintem. Megfogadom, hogy nem fogok sírni, se most, se máskor.<br />
- Csak aggódtam - nyel nagyot. - Jól vagy? Hol van Liam? Luke elmondta, mi történt, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem hagytad bent.<br />
- Jól - bólintok aprót, majd a hajamba túrok. - Simon tulajdonképpen eltiltott minket egymástól.<br />
- Tessék? - tol el kicsit magától, döbbent tekintettel fürkész.<br />
- Kiakadt, és elmondta, hogy velünk csak a baj van - vonom meg a vállam, és elhúzom a szám - a helyünkben szakított, vagy... Nem tudom.<br />
- Csinálhat ilyet? - pislog rám zavartan.<br />
- Azt hiszi, de ha vele akarnék lenni, abban még Simon Cowell sem tudna megakadályozni.<br />
- Nem értem - motyogja. - Akkor most mi van köztetek?<br />
- Semmi - fonom magam köré a karjaim. - Nem tudom, mit akarok már - rázom a fejem, a válla fölött megpillantom a táskáját, és a nyitott szekrényajtót. - Elmész?<br />
Vonakodva bólint, a szám hirtelen kiszárad, és a tüdőmbe áradó levegő oxigéntartalma nem jut el az agyamig. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy egyszer majd megun és elmegy, én pedig egyedül maradok. Megint.<br />
- Niall, én... - lehajtom a fejem, mély levegőt kell vennem, hogy ne sírjam el magam. - Kérlek, ne haragudj! Tudom, hogy dühös vagy, éjszaka mondtad, de esküszöm, hogy szándékosan nem bántanálak, csak idejött és hirtelen nem tudtam, mit csinálok.<br />
- Ne aggódj, Mack, nem ezért megyek el - ölel magához gyengéden, a kezét megnyugtatóan végighúzza a hajamon. - Gyere, üljünk le, és beszéljük meg ezt az egészet.<br />
Az ajkamba harapok, ez az a mondat, ami sosem hangzott el Liam szájából, és valószínűleg az enyémből sem, pedig kellett volna.<br />
Magam alá húzom a lábaim, Niall leül az ágy szélére és a kezébe fogja az én kezem, apró köröket rajzol a tenyerembe.<br />
- Sajnálom, ha bántottalak - remeg meg a hangom. Őt sosem akartam bántani, de ezek szerint mégis sikerült, és ez belülről mardosni kezd.<br />
- Mack - mosolyodik el, és a szemembe néz. - Ne kérj már bocsánatot.<br />
- De én nem akartam - csuklik el a hangom. Feljebb mászik hozzám és az ölébe von, majd velem együtt elnyúlik az ágyon, pont ott, ahol a végén minden éjjel kikötöttünk, hiába kezdtük az éjszakát az ágy két végében.<br />
- Tudom, Mira - motyogja a homlokomra, majd ajkait puhán hozzáérinti. - De te nem okozol fájdalmat nekem.<br />
Halkan, de kicsit sem nőiesen felhorkantok.<br />
- De elmész, pont azután, hogy Liam megjelent itt.<br />
- Igen - bólint aprót. - De azért megyek el, hogy ne csináljak több hülyeséget. Mira, azt hiszem, hazudtam neked, amikor megkérdezted, hogy szerelmes vagyok-e beléd - a szemeim nagyra nyílnak, a szívem hevesebben kezd dobolni, ugyanakkor a torkomat kellemetlenség szorítja el. - Mert az vagyok.<br />
- Niall...<br />
- Hallgass végig - simogatja meg az arcom szelíden. - Nem tudom, mikor kezdődött, és azt sem, hogy ez olyan-e, amilyennek lennie kellene, de valahogyan szerelmes vagyok beléd, mindenbe, amit csinálsz, és abba, hogy neked szükséged van rám, de nem akarom Liamet pótolni. Mack, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarom megismételni az éjszakát az autópályán, mert akarom, és nem engedném, hogy olyan hamar vége legyen. Egy ideig Liamre gondoltam, hogy ezt nem szabad, azután arra, hogy bár mehetnénk tovább, és ez az, amiért muszáj elmennem. Nem tudom garantálni, hogy ha legközelebb megcsókolsz, vagy én csókollak meg téged, és nem ellenkezel, akkor nem ragadom meg az alkalmat - végig hozzám beszél, az arcomat fürkészi, nem rejt el semmit előlem. - De nem akarom ezt csinálni, és te sem. Végig csókolóztunk egy éjszakát, Mack, ami után megjelent Liam, és mintha elfelejtetted volna, hogy létezem.<br />
- Nem - motyogom könnybe lábadt szemekkel.<br />
- Tudom, hogy nem - simít végig az arcomon. - De én sosem fogom tudni pótolni őt, és nem tudnám elviselni, ha ezentúl minden alkalommal, amikor megfogom a kezed előtte, és látom, ahogy néz rád, arra gondoljak, hogy én voltam az, aki elvett tőle. Nem tudok ilyen önző lenni, Mira - nyel nagyot. - Bármennyire is akarom, nem lehet.<br />
Bizonygathatnám, hogy nem vesz el senkitől, de felesleges lenne, nem befolyásolhatom a döntésében, és megértem amit mond. Arcom a mellkasába temetve bújok hozzá, átdobom a karom a felsőtestén, válaszul szorosan magához ölel.<br />
- Ha miattam vagy összezavarodva, most már ne legyél - mormolja.<br />
Halkan szipogva bólintok, beletúr a hajamba és ajkait gyengéden a homlokomhoz érinti. - Sajnálom, hogy segítség helyett még én is összekuszáltam az érzelmeid.<br />
- Ez hülyeség - dörzsölöm meg a szemem. - Nélküled nem tudom, mi lenne most velem, és azt sem tudom, mi lesz most - biggyed le az ajkam, de mielőtt kicsordulnának a könnyeim elrejtőzök a pólójában, és magamba szívom az illatát.<br />
- Nem mennék el, ha nem tudnám, hogy rendben leszel - fésülgeti a hajam. - Ne sírj, Mack.<br />
Hüppögve húzom össze magam, nem vagyok hajlandó sem elengedni, sem akár csak egy fél centire eltávolodni tőle. Gyengéden az állam alá nyúlva biccenti fel a fejem, és hüvelykujjával elkap egy lecsorduló könnycseppet.<br />
- Ugye tudod, hogy semmi sem változik? Nekem mindent elmondhatsz, amit csak akarsz, és akkor, amikor csak akarod. Mindegy, hogy itt vagyok, vagy bárhol máshol, rám számíthatsz.<br />
- Neked ez nem fáj? - kérdezem óvatosan, a pólója nyakát piszkálva. Halkan nevetve simít el egy az arcomra ragadt tincset.<br />
- Nem - mosolyog rám. - Nekem eddig is jó volt így, csak legyél része az életemnek. Az fáj, ha szomorú vagy, úgyhogy hagyd abba a sírást, nem megyek sehová.<br />
- De - szipogom.<br />
- Tudod, hogy értettem - mormolja. - Nem hagylak el, és te se próbálkozz vele, mert úgysem hagyom.<br />
Rámosolygok, ajkait finoman a homlokomhoz érinti, nem akarok megmozdulni, mert tudom, hogy ha elengedem, akkor bizonytalan ideig nem lesz részem ebben.<br />
Ujjaival finoman simogatja a derekam, az unszolására halkan elmesélem neki, hogy mi történt, még azt is, hogy éjjel Liam mellett guggoltam, és a reggeli vitánkat.<br />
- Azt mondod, hogy Simon hazaküldi? - érdeklődik, közben a tekintete a plafonon jár, ebből tudom, hogy valamin gondolkozik.<br />
- Igen - bólintok aprót.<br />
- Mit szeretnél? - fordítja felém a fejét. - Szerinted együtt tudnál lenni vele újra?<br />
- Ezt ne kérdezd meg most - sütöm le a tekintetem.<br />
- Oké - hagyja ennyiben.<br />
Valahogy megcserélődik a helyzetünk, beletúrok a hajába és hagyom kibújni őket az ujjaim közül, annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, egy kicsit talán abba az álomba ringattam magam, hogy nem is fog elmenni. Az egyetlen, amiért nem kapaszkodok belé foggal-körömmel, az az, hogy tudom, miért kell elmennie, és hogy így lesz a legjobb.<br />
Folyamatosan beszélünk egymáshoz, míg kiveszi a szekrényemből a cuccait. Segítenék, de megmozdulni sem tudok, utálom látni a bőröndjét, ahogy egyre jobban megtelik, míg végül már alig lehet összehúzni, a lakásom pedig üresnek hat a széthagyott apróságai, és eldobált ruhadarabjai nélkül.<br />- Mack? - ebből tudom, hogy készen van, mindent elpakolt. Esetlenül álldogál a bőröndje mellett, a válla megemelkedik, amikor mély levegőt vesz. - Gyere ide - tárja ki a karjait, az eddig mozdulatlanná dermedt végtagjaim most életre kelnek, és maguktól visznek oda hozzá.<br />- Nagyon fogsz hiányozni - suttogom rekedten, életmentő ölelésben részesít, és sokáig nem is enged el.<br />- Te is nekem - rejtőzik el a hajamban. - Legközelebb te jössz Angliába, és még egy Írországi túra is függőben van, emlékszel?<br />- Ki nem hagynám - mosolyodok el, és puszit nyomok az arcára. - Köszönöm.<br />- Mit, Mackanzie? - néz rám ártatlan értetlenséggel. Nem azért csinálja hogy hallja, ahogy elmondom, mennyi mindent adott nekem, hanem egyszerűen nem érti, mert szerinte nem jár köszönet ezért.<br />- Hogy visszahoztál - foglalom össze ennyiben, mert azzal, hogy hagyott sírni, dühöngeni, sőt, velem csinálta azt, majd a padlón ragasztgatta össze a törött dolgaim, hülyét csinált magából egy rakás ember előtt, elszenvedett miattam egy operát, és útnak indult velem Melbourne felé, igenis visszahozott. Boldoggá tett a legnagyobb fájdalmamban, és mellettem volt a legnagyobb magányban.<br />- Még nem is fejeztem be - mosolyog rám huncutul. - Van egy küldetésem.<br />Nem akarom tudni, mi az, leginkább mert tudom, hogy sosem tenne semmit, ami nekem nem jó, így hát csak mosolygok, és újra átfogom a nyakát.<br />- Hívlak, ha megérkeztem - ígéri, s ez valamiféle végszó lehet, mert gyengéden elereszt. Ugyanott állok, amikor megfogja a bőröndjét, és az ajtó felé indul.<br />- Várj! - sietek utána, megragadom a kezét, amikor azt a kilincsre helyezi. Az arca meggyötört, azt hiszi, tud előttem titkolózni, vagy rejtegetni bármit is, legyen az a fátyolos tekintete, vagy csak valami apróság.<br />Úgy húz maga felé, mintha szüksége lenne rám ahhoz, hogy lélegezzen, felbiccentem a fejem, és az ajkaink ismét abba a kínzó helyzetbe kerülnek, hogy mindössze néhány centiméter választja el őket, míg a fejünkben végigpörögnek a "de mi lesz, ha..." és "mi lenne, ha..." gondolatok.<br />- Ne - ejti ki, és rögtön arrébb is tol magától. - Ne hozz kísértésbe, Mira, és ne emlékeztess rá, hogy mit hagyok itt, ha eltudok menni a csókod után - túr bele a hajába, kék szemeivel kérlelve pislog rám.<br />A saját fülemben hallom, ahogy levegőt veszek, majd kilép az ajtón, és csendesen becsukja maga után. Nem hagyhatom, hogy végül így váljunk el, de mire feltépem az ajtót már nincs ott, így kirontok az erkélyre, és amikor meglátom, ahogy egy kocsi felé igyekezik, elkiáltom magam.<br />- Ó, Rómeó! - felkapja a fejét, az arcomra őszinte mosoly ül a szememből kibuggyanó könnycsepp ellenére.<br />- Miért vagy te Rómeó?! - rúgja fel a bőröndjét, és drámai mozdulattal nyújtja felém az egyik karját. Mindketten nevetünk, és bár zavaros, kusza érzelmekkel egymás iránt, de végül képesek vagyunk barátokként elválni, mert igazán sosem voltunk többek, csak túl jó barátok.</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com9tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-28020158502351848812015-12-30T15:02:00.000-08:002015-12-30T15:02:12.009-08:0081.rész Megmentő<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!:) </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Rögtön a közepébe is vágva, így az év utolsó napján kezdeném is azzal, hogy köszönöm. Köszönöm a támogatást, a kommenteket, a megértést, hogy elviseltetek, és minden mást, amit kaptam, és minden nap kapok tőletek.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>2015 nem lett a kedvenc évem, sőt. Eddig mindig sikerült megtalálnom a jót minden évben, és most is megtalálom, hiszen lettek szép emlékeim, közülük a legszebb Bécs, és hogy lehetek annyira szerencsés, hogy már másodjára láttam a fiúkat, és Harry áldozott rám 10 másodpercet az életéből. Viszont minden mást beárnyékol valami, ha történt velem valami jó, akkor előtte, és utána is sorozatban értek a csapások, így amikor éjfélt üt az óra, valószínűleg sóhajtok egy nagyot megkönnyebbülésemben, hogy végre vége ennek a pokoli évnek, és reménykedek benne, hogy 2016 valami jobbat hoz.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Annak ellenére, hogy többször is szétcsúsztam az utóbbi 12 hónapban, vagy talán már előtte is, ami mindig biztos volt számomra az az, hogy ha feltettem az új részt, ti mindig itt voltatok, éppen ezért jelentenek rengeteget a kommentek, vagy csak az, ha askon kérdeztek tőlem valamit, mert így tudom, hogy érdeklek valakit, és tudok valami olyat csinálni, amit szeretnek az emberek. Hálás vagyok, amiért itt vagytok nekem, és olvassátok a blogomat, akkor is, ha kések a részekkel, úgy is, hogy nem tudok időben válaszolni a kommentekre, és sokszor még csak arra sincs kapacitásom, hogy írjak valamit a rész elejére.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Sokszor tehernek érzem írni a blogot, 81 rész közül körülbelül 50-et a kollégiumi emeletes ágyam tetején, félig alvó állapotban írtam este 11-kor, de semmit, és megismétlem, az ég világon semmit nem adnék ezért cserébe, akkor sem, ha reggel alig tudok felkelni, és néha már az őrületbe kerget Miranda. Csaknem 4 évvel ezelőtt életem második legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy írni kezdtem az első blogom, ami nem született volna meg az első nélkül, ami az volt, hogy rákerestem a fiúkra youtube-on. </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>A blogolásban találok menedéket, általa kaptam új barátokat, élményeket, és olyasfajta támogatást, amit máshonnan sosem kaphatnék, és ezt sosem fogom tudni eléggé megköszönni nektek, mindenkinek, aki valaha megnyitotta valamelyik blogom, és akár csak egyetlen sort is, de elolvasott.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Kívánom, hogy az új évetek legyen csodálatos, boldog, élményekben gazdag, és ígérem, hogy amíg tudok, én 2016-ban is itt leszek, remélem, hogy nem egyedül.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Vigyázzatok magatokra, és egymásra Szilveszter éjszaka, és jó szórakozást! <3</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>N. xx</i></div>
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
<br />
Nem tudom, miért jöttem ide, talán csak mert nem akarok egyedül lenni a lakásban, miután ő ott járt, kísértenének az emlékek. Leülök a székre a gépek közé, amiket sosem tudtam használni. Bárcsak képes lennék rá, akkor bezárkózhatnék az üvegfal mögötti szobába, és elénekelhetném a dalaimat úgy, hogy meg is maradnának. Nem nyúlok semmihez, egyrészt, mert talán elrontanék valamit, másrészt pedig mert nem akarom, hogy tudják, itt jártam. Furcsa módon nem sírok, pedig a megjelenése, és a veszekedésünk nem hagyott hidegen, most csak egyszerűen nem tudom, mit érzek, azt sem tudom, hogy komolyan gondoltam-e, amit mondtam neki, viszont a célom elértem, elment, és fájdalmat okoztam neki. Lassan körbefordulok a székkel, azért szeretek itt lenni, mert itt fontosnak érzem magam, ha beállok a mikrofon elé mindenki arra törekszik, hogy a javamat szolgálja, és ne keresztbe tegyen nekem, még ha csak azért is csinálják, mert fizetnek érte. Az itt elkészült dalaim miatt élem ezt az életet.<br />
Visszafordulok a gépek felé, tudom, hogy az egyik számítógépen van egy "M. Hemmings" mappa, amin a már felvett, késznek nyilvánított, vagy csak felénekelt dalok vannak, egy egész lemez Liamről.<br />
Elkezdek azon tűnődni, hova mehetett, amikor úgy elrohant, már majdnem éjfél, én itt ülök órák óta, ő pedig csak úgy elrohant, Niallt meg elküldtem. Fel kellene hívnom, de hirtelen nem tudom, kit. Mindkettőjüket, Nialltől bocsánatot kellene kérnem, amiért elküldtem, Liamtől megtudni, hogy hová ment, talált-e szállást, de mit mondhatnék, ha talált, és mit, ha nem?<br />
Feldühödök, mert rájövök, hogy ő sem aggódott értem, amikor kirúgott a házából, őt sem érdekelte, hogy én találok-e szállást, vagy az utcán, esetleg az udvarban alszok. Tudom, hogy ez az egész már lerágott csont, de van, amit az ember nem tud elfelejteni, és én ezt nem tudom.<br />
Felállok, felveszem a kabátom, és amikor leoltom a villanyokat elfog a félelem. Összeszorul a mellkasom, a torkom, a szemeim előtt alakok táncolnak a sötétségben, és olyan hangokat hallok, amik valójában nincsenek is. Az ujjam a kapcsolóhoz passzírozom és a falnak dőlök, miután újra felgyúlnak a fények. Nem akarok egyedül maradni a sötétben.<br />
Kisietek az épületből, viszont mielőtt becsapnám magam mögött az ajtót még leoltom a villanyt, a félelem nem elég indok ahhoz, hogy pocsékoljam az áramot.<br />
Lehajtott fejjel sietek végig az úton, az utcai lámpák gondoskodnak a nyugalmam egy részéről, de már egyáltalán nem akarok egyedül lenni, beszélnem kell valakivel. Niall telefonja kicsöng, megkönnyebbülten lélegzek fel, amikor felveszi, de a hangja más, és máshogy szól hozzám, mint ahogy szokott.<br />
- Szia - szólítom bizonytalanul. Tudom, hogy csúnya volt azt mondanom neki, hogy keresse meg az öcsémet, főleg azok után, amik történtek köztünk, de adni akartam egy esélyt Liamnek.<br />
- Szia - válaszolja vidáman. - Eszedbe jutottam?<br />
- Sajnálom, hogy elküldtelek, én...<br />
- Semmi baj! - nevet fel, a hangjába cinizmus vegyül. - Semmi baj, Miranda, vágom én, ennyi volt, kicsit pótoltam Liamet, de jött az eredeti, úgyhogy már nem kellek.<br />
<i>Miranda... </i>Nem Mira, Mack, Mackenzie, Kenzie, vagy egyéb idétlen becenév, ebből tudom, hogy igenis van baj, és megértem.<br />
- Niall, ittál valamit? Hol vagy? Gyere haza, kérlek! - a hangom egyszerre aggódó, és könyörgő. Félek, hogy elveszítem őt, minden nap attól félek, hogy egyszer már nem lesz itt, nem visel el többé, kinyitom a szemem reggel, és nem fog ragaszkodóan magához ölelni, vagy a hasán fekve szuszogni mellettem, mert megun, elege lesz. - Ne haragudj, nem tudom, miért csináltam, de kérlek, gyere haza és beszéljük meg.<br />
- Nem - vágja rá makacsul. - Hol van Liam?<br />
- Elküldtem - túrok a hajamba. - Nem vele voltam, Niall...<br />
- De igen! - hördül fel, a háttérből zajt hallok, ismerős hangokat. Rájövök, hogy egyik kérdésemre se válaszolt, nem tudom, hogy hol van, kivel, és nyilvánvalóan részeg. - Vagy... összevesztetek, ugye? És most menjek, hogy... - hirtelen már nem ő beszél, dulakodás hangját hallom, és Niall hőbörgését, de már távolabbról.<br />
- Mira? - a szemeim elkerekednek, ugyanakkor megnyugszok, mert az öcsém az.<br />
- Veletek van? - hunyom le a szemeim egy pillanatra, és lelassítok.<br />
- Igen, nem kell aggódnod miatta, minden oké. Jól vagy?<br />
- Azt hiszem - nyelek nagyot. - Miért részeg?<br />
- Iszogatunk a srácokkal, nem csak ő az - a lelkem fokozatosan megnyugszik. Luke nem részeg, azt észre venném, és benne bízhatok, vigyázni fog rá. - Mi történt? Liammel vagy?<br />
- Nem - túrok a hajamba. - Kiborított, mondtam valamit, mire elrohant. Niall haragszik rám, ugye?<br />
- Túlzás, hogy haragszik, csak aggódott - lehajtom a fejem, átkozom magam, amiért nem tudok vezetni, nem kéne gyalog rohangálnom, amikor munkán kívül akarok eljutni valahová, de eszembe jut Niall heves tiltakozása, és a szavai. - Mira, mi történt köztetek?<br />
Beszívom a hűvös éjszakai levegőt, mindjárt a lakásomnál vagyok, és úgy néz ki, egyedül fogom tölteni az éjszakát, őt nem kérhetem meg, hogy jöjjön át, mert a többieket ismerve akkor elszabadul a pokol.<br />
- Nem tudom- Luke - motyogom, beszívom az alsó ajkam, amit alig 24 órával ezelőtt Niall tett meg. - Nem tudom, mi csak...<br />
- Szereted?<br />
- Persze, hogy szeretem! - kiáltom, majd rémülten kapom a szám elé a kezem, és körbenézek. - Mármint úgy, ahogy... nem tudom, nem tudom - kétségbeesetten ejtem le a kezem, megszaporázom a lépteim.<br />
- Nem akarlak ezzel terhelni, Mira, de gondolkodnod kellene rajta, hogy mit akarsz. Nem hülyítheted Niallt, ha még mindig Liamet akarod.<br />
- Tudom, én nem akarom... Nem bántanám szándékosan - csuklik el a hangom.<br />
- Tudom - válaszolja megértően. Szeretném, ha itt lenne, és megölelhetném, elmondhatnék neki mindent úgy, hogy nem kéne attól tartanom, hogy valami nagy hülyeséget követek el. - Nyugodj meg, jó? Nem kell most semmivel sem foglalkoznod, vigyázok Niallre.<br />
De mi van Liammel?<br />
- Mondd el neki, hogy nem akartam bántani - suttogom.<br />
Biztosít róla, hogy így lesz, majd elbúcsúzunk, miközben én átvonszolom magam a lakóház előterén és beszállok a liftbe. Szörnyen kimerültnek érzem magam, és zaklatottnak, már bánom hogy azt mondtam, amit, mert ezzel talán Niallt is bajba kevertem, és nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy hol van Liam.<br />
A lakás üres, és sötét, amint belépek az az első dolgom, hogy minden helyiségben felkapcsolom a villanyt, majd bezárom az ajtót, és elindítok egy lemezt, hogy ne legyen túl nagy a csend. Elhúzom a fürdést, Niallel egy lakásban túl kínosnak érezném, ha sokáig lubickolnék, így viszont megpróbálok egy pozitív dolgot találni abban, hogy egyedül vagyok.<br />
Felveszem a fotelból a szöszi legjobb barátom egyik ledobott pólóját és belebújok, fáradt vagyok, mégsem tudok aludni, lefekszem, a nyakamig húzom a takarót és még a villanyokat is leoltom, csak egy kislámpát hagyok égve, de nem megy. Annyira megszoktam már, hogy Niall mellettem van, de előtte itt volt Luke, és valamikor kettőjük előtt Liam.<br />
Felvonszolom magam a lépcsőn, az ágyamban való szenvedés helyett más módszert választok arra, hogy kikapcsoljam az agyam, mégpedig, hogy leülök a zongorához. Talán a legkevesebbet ezen a hangszeren játszok, azt nem tudom megmondani, miért, de ha egyszer leülök hozzá, akkor nehezen állok fel. Céltalanul nyomom le a billentyűket, a fejemben kutatok valami után, amit eljátszhatnék, de jelen pillanatban egyik zeneszerző darabját sem találom megfelelőnek, így akaratlanul is az egyik saját dalomat kezdem játszani. A céltalanság lassan összeáll, és ahogy az agyam felismeri az alapot, szinte magától nyílik el a szám, és kezdek egyre hangosabban énekelni. Úgy érzem, meg kell osztanom egy kicsit az emberekkel az érzelmeim, talán kapok néhány jó szót, biztatást, és amúgy is nagyon régóta alig foglalkozok valamit a rajongóimmal, ha egyáltalán vannak még olyanok. Lemegyek a laptopomért, majd vissza fel az emeltre, és a padlóra telepedek. Nem őrlődök azon, jó döntést hozok-e, vagy hogy szabad-e ezt csinálnom, akár szabad, akár nem, megteszem, feltöltöm a <a href="https://www.youtube.com/watch?v=Lp28fkyELhI">dalomat</a> itunesra, mert ezt szeretném, mert az enyém, és azt csinálok vele, amit akarok.<br />
Felmegyek twitterre, csak most szembesülök vele, mennyire elhanyagoltam a követőimet, és tulajdonképpen mindent. Írok néhány sort, megosztom a linket, és figyelem a reakciókat, rövid időn belül mosoly kúszik az arcomra. A rajongóimat szorgos kis hangyákhoz tudnám hasonlítani, akik feladatuknak érzik, hogy a lehető legtöbb zenei listán első legyen az aktuális dalom, youtube rekordokat döntenek, szavaznak rám ahol csak tudnak. Olvasgatom amiket írnak, válaszolok, az életem néhány percre visszatér azokba az időkbe, amikor sokkal gyakrabban tettem ezt. Szemöldök ráncolva nyúlok a telefonomért, a torkom elszorul egy pillanatra, de nem Niall az, a szám legkevésbé sem ismerős, és szúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit akarhat valaki éjjel 1-kor.<br />
- Igen? - emelem a fülemhez a fülemhez a készüléket. Nem szokásom bemutatkozni, ami talán bunkóság, de sosem tudhatom ismeretlen számok esetében, hogy ki hív, és vajon engem keres-e, vagy csak téves. Jobb nem elárulni, ki vagyok, így is gyakrabban kell számot cserélnem, mint szeretném.<br />
- Jó estét kívánok! Elnézést a késői zavarásért, a Városi Rendőr főkapitányságról telefonálok, Daniel Plumberman vagyok, Miranda Hemmingssel beszélek?<br />
- Én vagyok - nyelek nagyot, a homlokom a térdemnek támasztom, a gyomrom mazsolányira zsugorodik.<br />
- Az egyik barátja egy kis zűrbe keveredett, és az ön telefonszámát találtuk meg elsőként ausztrál körzetszámmal. Érte tudna jönni?<br />
- Megtudhatnám, kiről van szó, és miféle zűrbe került? - a szemeim előtt lepörögnek a lehetőségek, de az egyiket azonnal kizárom. Niall Luke-kal van, bár nem tudom, hol, de vele van, nem kerülhet bajba amíg a józan öcsém vigyáz rá, talán máskor együtt csinálnának valami hülyeséget, de most nem. Egy lehetőség van.<br />
- Liam James Payne, ittas állapotban verekedésbe keveredett, a többit inkább személyesen osztanám meg magával, ha hajlandó érte jönni.<br />
Nagyot nyelek, fel sem merül bennem, hogy nem megyek érte, de azért tudni szeretném, mi történne, ha mégsem mennék.<br />
- És ha nem megyek?<br />
- Akkor az éjszakát a fogdában tölti, és később kihallgatjuk.<br />
- Fogdában? - kerekednek el a szemeim. - És később... ha hazahozom, akkor nem történik semmi?<br />
- Akkor is kihallgatjuk, de ne aggódjon, vannak enyhítő körülmények, legrosszabb esetben is megússza az úr egy nagyobb összegű pénzbírsággal - óriási nyomástól szabadulok meg, ahogy ezt kimondja.<br />
- Amint tudok, ott leszek - ígérem.<br />
Felpattanok a padlóról, mindent otthagyok ahol van, és lerohanok a lépcsőn. Nem tudom, hogy dühös legyek-e, vagy aggódjak, mert bajba keverte magát, ráadásul akkorába, hogy rendőrségi ügy lett. A pénzbírság semmi ahhoz képest, amit a menedzsmenttől kapni fog, de inkább az, mint hogy börtönbe kerüljön.<br />
Magamra kapom az első utamba kerülő ruhadarabokat, szűk, fekete farmert, pólót, belebújok a legmocskosabb tornacipőmbe és lekapom a fogasról a kabátom, majd amikor zárom az ajtót döbbenek rá, hogy nem tudok mivel elmenni érte, nincs kocsim. Idegesen járkálni kezdek, a fülemhez emelem a telefont és könyörgök, hogy Luke minél hamarabb felvegye.<br />
- Minden rendben? - kezdi, furcsa módon akárhányszor felhívom, ez az első kérdése.<br />
- Segítened kell - túrok a hajamba. - Ashton ott van?<br />
- Igen - válaszolja, meg sem próbálja titkolni a meglepetést a hangjában.<br />
- Ivott már valamit? - magamban reménykedek, hogy nemmel válaszoljon. Ashton az egyetlen esélyem, és tudom, hogy bunkóság őt megkérni erre, de nincs más választásom.<br />
- Igen.<br />
- A francba! - csattanok fel, és zaklatottan a lift felé trappolok.<br />
- Mit akarsz tőle, Mira? Történt valami?<br />
- Szükségem van egy kocsira - a lift ajtaja egy csengetés után kinyílik, belépve a homlokomat nekidöntöm a fém falnak. - Liam csinált valami hülyeséget, és bevitték a rendőrségre - kimondva annyira szörnyűnek hangzik számomra, mintha azt mondanám, hogy egy gyilkos mászkál a lakásom előtt.<br />
Az arcomra döbbenet ül ki. amikor elröhögi magát.<br />
- Luke, ez nem vicces! - támadom le. - Érte kell mennem!<br />
- Mit csinált? - próbálja elfojtani a nevetését.<br />
- Verekedett - zihálom, észre sem veszem, hogy lassan a sírás szélén vagyok.<br />
- Akkor üljön csak le egy éjszakát, kit érdekel, reggel úgyis elengedik.<br />
- Engem, engem érdekel! Nem hagyhatom ott!<br />
- Miért nem? Ez semmi ahhoz képest, amin te átmentél miatta, ő most a saját hibájából ücsörög ott, mert idióta volt. Miért foglalkozol vele?<br />
- Mert miattam ment el! - szinte már kiabálok. - Az én hibám!<br />
- Nem, és ezt fejezd is be! - mondja határozottan. - Lehet, hogy mondtál valamit, és belegázoltál az érzékeny kis lelkébe, de nem te mondtad neki, hogy verekedjen össze valakivel. Maradj szépen otthon, és nyugodj le, semmi baja nem lesz.<br />
- Nem érted - sírom, miközben kirontok az ajtón. Ő sem hagyna ott engem, akármekkora hülyeséget csinálnék a saját hibámból, vagy máséból, ő is ugyanúgy megőrülne a tudattól, hogy ott töltsem az éjszakát, mert fontos vagyok neki. Megpróbálhatnám tagadni, de nekem is fontos Liam, annak ellenére, hogy hányszor, és hogyan bántott, mik történtek, azt nem tudom elfelejteni, amink valamikor volt. Mindegy, hogy hogyan, de elhozom onnan, ha gyalog kell bemennem érte, és úgy hazatámogatnom, akkor megteszem, Luke is tudja, és mindenki más is tudná.<br />
- Apu? - suttogom.<br />
- Mira? Minden rendben? - kérdezi álmos hangon, a háttérből anya halk dünnyögését hallom. Nem keverném bele őket, ha nem lenne muszáj.<br />
Nagy levegőt veszek, hogy sírás nélkül elmondjam, mit csináltam már megint. Az öcsémmel ellentétben ő nem ellenkezik, és nem próbálja megmagyarázni, miért ne menjek érte, csak biztosít róla, hogy perceken belül itt lesz értem.<br />
Megkönnyebbülten guggolok le ott, ahol éppen állok, fogalmam sincs, mit fogok kezdeni vele, ha kihozom onnan, beszélgetnünk kell majd, tudnom kell, miért csinálta.<br />
Apa autója majdnem közvetlenül ott áll meg, ahol vagyok, nagy lépésekben szelem át azt a néhány métert és bepattanok mellé.<br />
- Köszönöm - sóhajtok fel, hátratúrom az arcomba lógó hajam, és hálás puszit nyomok az arcára. - Ne haragudj, Luke nem volt valami segítőkész.<br />
- Jobb is, ha kimarad belőle, még mindig nagyon dühös.<br />
Az ajkamat beszívva fordulok az ablak felé, és nekidöntöm a fejem, a rendőrségre készülök bemenni azért, hogy kihozzam a barátom, vagy az exbarátom, nem is tudom, mi ő már nekem, mindenesetre ez nem valami olyan, amit naponta csinálok, és nem is szeretném, ha rendszeres lenne.<br />
- Nem akarod elmondani, mi történt? Nagyon gyorsan elhadartad, a felét sem értettem.<br />
- A felét nem is tudom - motyogom, a csillagokat nézem, ahogy tegnap éjjel is tettem. - Mondtam valamit, amivel tudtam, hogy megbánthatom, elrohant, és most telefonáltak.<br />
- Niall hol volt? - fordul felém meglepetten.<br />
- Megkértem, hogy menjen el Luke-hoz - nyelek nagyot. Fejmosást várok, vagy legalább egy kis szidást, hogy nem kellett volna ezt tennem, de nem szól, csak megfogja a kezem és megszorítja.<br />
- Szeretnéd, hogy bemenjek veled? - kérdezi, amikor megáll a rendőrség nagy, számomra most rémisztőnek tűnő épülete előtt. Ide bűnözőket hoznak, rablókat, tolvajokat, gyilkosokat, nem olyan fiúkat, mint Liam.<br />
- Menni fog egyedül - rázom meg a fejem, és kinyitom az ajtót, viszont mielőtt kiszállnék mégis felé fordulok. - Lehetne, hogy kedves legyél vele?<br />
- Nem terveztem mást - nevet rám, visszamosolygok, majd kiszállok.<br />
A kezeim remegnek, nem túl reális magatartás ez egy olyan embernél, mint én.<br />
Szerencsére nem kell túl sokat kérdeznem, vagy mondanom, megmondják, hogy hova menjek, és a dolgom már csak annyi, hogy bekopogjak egy ajtón, megpróbáljam menteni Liamet úgy, ahogy tudom, aztán hazavinni.<br />
- Szabad! - kiáltja, valószínűleg az a férfi, aki felhívott.<br />
A szemeim akarva, akaratlanul azonnal Őt találják meg, az érkezésemre felpillant, az ajkamba harapok, hogy ne szisszenjek fel. Nem sokkal a szeme alatt, és az állán, élénk színű, kékeszöld folt van, az alsó ajka felszakadt, megduzzadt, és még véres, ennek ellenére makacsul préseli őket egymáshoz és elfordítja a fejét. Közelebb érve megpillantom az ölébe ejtett kézfejét, az ujjpercein a bőr néhol felszakadt és véres, az öklének hasonló színe van, mint az arcának.<br />
- Jó estét! - fogadom el a felém nyújtott kezet, ezúttal bemutatkozok. - Mira Hemmings.<br />
- Jó estét, kér egy teát?<br />
- Elfogadom - ülök le a szabad székre Liam mellett. Nem hajlandó rám nézni, még mindig részeg, érzem a belőle áradó alkohol szagát, és nehezen tartja meg a fejét. Elveszem a teát és a kezeim közt melengetem a forró bögrét, nem tudom, mit kellene tennem, legszívesebben azonnal felhúznám, és kitámogatnám innen Liamet. - Mi történt? - bököm ki esetlenül.<br />
- Körülbelül másfél órával ezelőtt küldtek ki egy autót az egyik elég rossz hírű szórakozóhelyhez. A barátja elég rendesen helyben hagyott egy drogdílert.<br />
Egy pillanatra lehunyom a szemeim, nem kell elmondania a történteket ahhoz, hogy tudjam, hol járt Liam, és a tippem is megvan arra, kit verhetett meg, és miért, csak azt nem tudom, honnan tudja, ki "látott el" engem a rövid füvezős pályafutásom alatt.<br />
- Ki volt az?<br />
- A neve Ryan Sanders, és egy ideje már keressük - nem tudja titkolni a szája sarkában megjelenő kis mosolyféleséget, amit egy kicsit megnyugtatónak találok. Belekortyolok a teába, ami egy kicsit lecsillapítja az idegeim. - Elvégeztünk egy kis vizsgálatot a fiatalemberen, de a meglehetősen magas véralkoholszinten kívül más probléma nincs vele, így azt a lehetőséget kizárom, hogy bármi köze van hozzá, főleg úgy, hogy angol állampolgár.<br />
- Mert neki nincs is semmi köze hozzá - vallom be, valószínűleg mindketten tudjuk az igazat, de kötelességemnek érzem elmondani. - Nekem volt.<br />
- Többet nem lesz - mormolja összefolyó szavakkal Liam. Legszívesebben megfognám a sebesült kezét és megpróbálnám meggyógyítani, miattam csinálta, minden szempontból én voltam az oka ennek az egésznek, annak is, hogy elment, és annak is, hogy most itt ülünk.<br />
- Én csak annyit szeretnék tudni, hogy mi történhet - nézek könyörgően a férfire, minél hamarabb ezen az ajtón, és az egész épületen kívül akarom tudni magunkat. - Ha megbírságolják, kifizetem, már most.<br />
- Hagyd abba, hogy úgy teszel, mintha érdekelnélek - felé kapom a fejem, felszakadt ajkát gúnyosan elhúzza, a pillantása sértett. Nem foglalkozok vele, nem fogok itt leállni veszekedni, vagy megmagyarázni, hogy igenis érdekel.<br />
- Igen hálás lehet a hölgynek, Mr. Payne, nélküle egy nem túl kellemes szobában töltené az éjszakát.<br />
Felhorkant, de nem szól vissza, amiért őszintén hálát adok. - Küldeni fogunk egy csekket, de ettől függetlenül holnap nem lenne rossz, ha tenne egy beszámítható vallomást.<br />
Aprót bólintok helyette is, nem akarok ennél többet tudni, miután megkapom a végszót, vagyis, hogy ha nincs több kérdésem, elmehetünk, Liam felé nyúlok, hogy segítsek neki felállni, de elhúzza a kezét és haragos pillantást vet rám.<br />
- Nem kell a segítséged - dünnyögi, majd feláll, és az ajtó felé indul. A járása bizonytalan, rosszul vagyok attól, ahogy botladozik, mert bármelyik pillanatban eleshet. Szorosan mögötte lépdelve terelgetem ki az épületből, néha megáll és mély levegőt vesz, majd tovább indul, viszont amikor lépcsőhöz érünk a pólójába markolva megállítom.<br />
- Hadd segítsek! - kérem, magában morogva áll meg, eligazítom az egyik karját a vállamon és lassan elindulunk.<br />
- Mi ez a nagy törődés? - gúnyolódik, amikor apa kiszáll a kocsiból és a segítségemre siet.<br />
- Nem én voltam, aki nem törődött veled - jegyzem meg halkan, és a lefelé biggyedő ajkamba harapok. Apa besegíti a hátsó ülésre, eközben magamban folyamatosan hálát adok, amiért nem olyan haragtartó, mint a fia, vagy én...<br />
A lakásomhoz vezető rövid út alatt Liam feje lebukik, és talán elalszik, próbálom kitalálni, mit csináljak most, de nem igazán van ötletem.<br />
- Segítesz felvinni? - kérdezem bizonytalanul, a válasz mindössze egy kurta bólintás, és valami mosolyféleség, majd szinte a vállán hozva a részeg exbarátomat, követ.<br />
- Megleszel egyedül? - kérdezi az ajtó előtt állva, majd mikor kitárom beengedem magam előtt.<br />
- Persze - motyogom. - Tedd az ágyra, légyszi.<br />
- Nem kell - kapja fel a fejét, és hirtelen küzdeni kezd a segítség ellen. - Nem megyek oda, amikor Niallel ott...<br />
- Liam, Niall még mindig csak a legjobb barátom - sóhajtok, bár már közel sem vagyok biztos benne, hogy amit mondok, az igaz. A tiltakozása ellenére apa az ágyra ülteti, majd várakozva néz rám.<br />
- Köszönöm - dörzsölöm meg az arcom. - És ne haragudj...<br />
- Semmi baj - simogatja meg a hajam, és puszit nyom a homlokomra.<br />
Az ágyamon ülő fiú undorodó arccal gyűrögeti az ágyneműt, máskor talán viccesnek találnám a hisztijét, de most nem.<br />
- Nem maradok itt - bizonygatja, és felállna, de a lába megroggyan és kis híján a padlón köt ki.<br />
- Hova szeretnél menni? - támogatom fel az ágyra.<br />
- El - néz a szemembe.<br />
- Majd elmész, ha jól leszel - válaszolok. Miután biztonságosan újra az ágyon ül, és nem lázadozik, a konyhába megyek, benedvesítek egy tiszta konyharuhát, és visszamegyek hozzá. Nehéz egy helyiségben lennem vele, nehéz hozzáérnem és beszélgetnem vele, még látnom is nehéz, mert a szívem mélyén nagyon is vele akarok lenni, de valami ezt nem engedi. - Megtennéd, hogy együttműködsz, és elfogadod a segítségem?! - csattanok fel, amikor elfordítja a fejét. - A pokolba is, most hoztalak ki a rendőrségről, ne hisztizz már!<br />
Egymáshoz préseli az ajkait és hajlandó felém fordítani a fejét, hátratúrom a hajam, majd óvatosan az álla alá nyúlok és felemelem a fejét, összerezzen, az ajkára rászáradt a vér, és az orrán is láttok.<br />
- Bocsánat - suttogom.<br />
- Nem fájt - mormolja összezárt ajkain át. Óvatosan megtörölgetem az ajkát és az orrát, rádöbbenek, hogy alig veszek levegőt, és kemény erőfeszítésbe kerül, hogy ne kezdjem el simogatni sérült állát.<br />
- Miért csináltad? - kérdezem halkan, leeresztem a kezem, óvatosan leülök az ágyra, és az ölembe veszem a kezét.<br />
- Láttam rólad a képeket, tudom, mit csináltál, és most már azt is, hogy ki adta neked azokat - a szemei szinte izzanak a haragtól, ökölbe szorítja a kezét, amelyet épp óvatosan törölgetek.<br />
Nem válaszolok, az, hogy kimondja, csak megerősít engem abban, hogy valóban én vagyok az oka ennek az egésznek. - Most még jobban haragszol?<br />
- Nem - vallom be halkan.<br />
- Régen haragudtál volna - motyogja. - De adtál volna egy puszit, miután megtörlöd a szám.<br />
Nagyot nyelek, mert igaza van, de nem akarok erről beszélni.<br />
- Kérsz valamit? - állok fel, és a konyhába megyek.<br />
- Nem - mormolja.<br />
Kicsavarom a vizet a ruhából és öntök neki egy pohár hideg ásványvizet.<br />
- Ezt idd meg - adom a kezébe, megvárom, míg megissza, majd visszamegyek a konyhába.<br />
- Nem fogok itt aludni - közli, sokkal jobb lenne, ha inkább nem szólalna meg. - Niall hozzád ért, ugye?<br />
- Nem, Liam - szorítom össze a fogaim, hogy ne csattanjak fel. - Feküdj le, kérlek.<br />
Szófogadóan eldől, kis híján frászt kapok attól, hogy a cipőjét az ágyneműre teszi, végül erre sem mondok semmit.<br />
- Komolyan mondtad? - kérdezi, úgy ejti ki ezt a két szót, mintha a nyelve lezsibbadt volna. - Hogy lefeküdnél vele?<br />
- Nem tudom - kötöm ki a cipőfűzőjét, és lehúzom a lábáról.<br />
- Szerinted nekem nem lehet megbocsájtani? - fészkelődik, nagyra nyílt szemekkel néz rám.<br />
- Leveszed a nadrágod? - kérdezem csendesen, kikapcsolja az övcsatját is mocorogni kezd. Nagyot nyelek, mielőtt segítenék lehúzni, az ujjaim a bőréhez érnek, a pillantását nem hajlandó elszakítani rólam.<br />
- Szóval nem - nevet fel halkan. Megkönnyebbülök, amikor lekerül róla a ruhadarab, gondosan összehajtogatom és a fotelba teszem. - Ha megígérem, hogy nem érek hozzád, alszol mellettem?<br />
- Nem - a hangom megremeg, ahogy kimondom. - Aludj, jó?<br />
Nem válaszol, és én sem szólok, könnyek öntik el a szemem, a fürdőszobába megyek és mély levegőt veszek, megnyitom a csapot, kinyitom a szekrényt, csak hogy azt gondolja, csinálok valamit, viszont amikor kimegyek még mindig éberen pislog maga elé.<br />
- Hol fogsz aludni? - kérdezősködik tovább, kis híján elmosolyodok.<br />
- Nem tudom - vonom meg a vállam.<br />
- Innod kellene valamit - javasolja.<br />
- Nem hinném - nevetek fel halkan. - Van elég részeg ebben a lakásban.<br />
- De - mormogja. - Ha együtt vagyunk részegek, mindig az ágyamban kötsz ki.<br />
Elfordulok, bárcsak elaludna már, vagy bárcsak inkább undok lenne velem, nem pedig minden áron azon lenne, hogy valahogy maga mellé csábítson, és meglágyítsa a szívemet. Ha ez a célja, már elérte, de nem fogom kimondani, az, hogy részegen erőlködik nekem nem elég.<br />
- Ez nem igaz - jegyzem meg halkan, mire kuncogni kezd. Megkockáztatok egy szórakozott mosolyt felé, majd leoltom a lámpát, hátha úgy elhallgat.<br />
- Cica - suttogja, mintha az, hogy nincs fény, azt jelentené, hogy csendesebbnek kell lennie. - Legalább kaphatok egy puszit? Csak az arcomra - kérlel, szerencse, hogy nem látja a szememből kicsorduló könnycseppet.<br />
Nagy levegőt veszek és odalépek hozzá, a sötétben csak az arcának körvonalait látom, esetlenül felemelkedik amikor leülök az ágy szélére. Mozdulatlanná dermed és nem vesz levegőt, amikor az ajkaim egy pillanatra kissé borostás arcához érintem, majd mielőtt elhúzódnék esetlenül átkarol, és közel tart magához.<br />
- Liam - figyelmeztetem.<br />
- Nagyon hiányzol - vallja be halkan, a nyakamhoz bújik és mély levegőt vesz. - Annyira szeretlek, bocsáss meg nekem!<br />
Lefejtem magamról a karjait, bár borzasztóan nehezemre esik nem odabújni hozzá, kicsit arrébb húzni a fejét, hogy megcsókolhassam, és mellette maradni, mégis megteszem, felállok, és elsétálok. Hallom a fészkelődését és nehéz sóhaját, jobb híján a fotelba fészkelem magam, nem túl kényelmes, ruhában főleg nem, de nincs más választásom. Egy darabig mozgolódik, majd a csend nyomasztóan nehezedik ránk, mígnem elalszik, és a lakással együtt a fejemet is betölti a szuszogása.<br />
Átölelem magam, a gondolataim ismét leállíthatatlanok, ha nem kér arra, hogy aludjak mellette, akkor talán most nem akarnék odabújni hozzá, azt kívánom, bárcsak inkább felbosszantott volna, bárcsak tudnék rá úgy haragudni, hogy ne akarnám megcsókolni a miattam megsérült ajkát.<br />
Csendben figyelem, bár fordított esetben én valószínűleg frászt kapnék attól, hogy valaki bámul, a szívemben félig betölti az ott tátongó űrt a halk hortyogása, és hogy a lakásomban van, az ágyamban fekszik. És miattam verekedett, már másodjára.<br />
Csak akkor ébredek rá, mit csinálok, amikor már az ágy mellett guggolok, és a kezem megérinti a haját. Mit fogok mondani, ha felébred, és itt talál? Ennek ellenére képtelen vagyok felállni és visszamenni a fotelba, hozzáérek, és az ép gondolkodásom elveszik. Arra gondolok, hogy neki is mindössze ennyit kellene tenni, ismerem a gyengeségeim, ha felkapna és szétcsókolná a szám, az talán elűzné belőlem a kételyeket és a félelmet, hogy ha egyszer magamra hagyott, akkor megtesz legközelebb is. Lehuppanok a földre, az ujjaim eleinte alig érintik a puha haját, majd egyre bátrabban simogatom, olyan mély álomba merül, hogy azt sem veszi észre, amikor a kezem az arcélére kalandozik, sercegnek a borosták alatta, közben halkan elsírom magam. Annyi bosszúságot okoz, és okozott, mióta belépett az életembe, de már előtte is, mert őt, és az egész "pereputtyát" hibáztattam azért, mert Luke végre kihúzta a fejét a hátsómból, és bedugta az övékébe. De ez legalább vezetett valahová, mert végre a saját sarkukra álltak, mellettem ez talán nem következett volna be.<br />
Az alsó ajkamba harapok, érzem a duzzanatot az arcán, ahová kaphatott egy ütést, bár valószínűleg ezért Ryan sokkal többet kapott vissza.<br />
Elveszem a kezem, letörlöm vele a könnyeim, majd óvatosan felállok. Csak annyit kéne tennem, hogy mellé fekszek, így talán reggel nem akarna kérdezősködni vagy vitatkozni, hanem örülne nekem, és egész nap ágyban maradhatnánk. Az ágyban maradás gondolatától viszont eszembe jut a felajánlása, hogy lehet egy <i>másik</i> kisbabánk, ha ezt akarom, de én nem ezt akarom, akkor sem, ha egyikünk sem tudja visszacsinálni a történteket, és ő ezt nem érti.<br />
Óvatosan kihalászom a másik takarót az ágyról, az illatából érzem, hogy ezzel Niall alszik, már ha egyáltalán lehetséges megkülönböztetni, melyik az enyém, és melyik az övé, amikor végül úgyis egy takaró alatt kötünk ki.<br />
Lekuporodok a fotelba és a nyakamig takarózok, hiányzik a hozzám simuló meleg test, az illata, amely beborít, az arcomat vagy a nyakamat csiklandozó puha haj, és maga a jelenléte, hogy minden alkalommal amikor kinyitom a szemem, mosolyogva néz rám, hátha akkor én is elmosolyodok.<br />
Választanom kell majd, és nem tudom, mit fogok csinálni, nem tudom, mit érzek, ki iránt, és hogyha döntök, az helyes lesz-e. Egyáltalán ki vagyok én, hogy azon gondolkodok, kit válasszak? Képes lennék szétugrasztani egy barátságot, ha Niallel akarok lenni, vagy bántani a legjobb barátom, ha Liammel? Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint hónapokkal ezelőtt volt, amikor egyszerűen eldöntöttük, hogy nincs több veszekedés, és Niallel semmi többek nem voltunk egymásnak barátoknál, akik testvérekként szeretik és védik egymást, de ha ez a lehetőség nincs, akkor azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt volt, hogy elküldtek a farmra, és az életembe szabadították őket.Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com14tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-15230504807578278372015-12-23T14:04:00.001-08:002015-12-23T15:14:54.625-08:0080.rész <div style="text-align: left;">
<span style="font-family: inherit;"><i>Sziasztok!</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="font-family: inherit;"><i>Ahogy megígértem, itt vagyok, bár nagyon megszenvedtem ezzel a résszel, és a legjobb barátnőm nélkül valószínűleg még mindig csak hisztizve írnám le, majd törölném ki a mondatokat. Lényegében ezt a részt ketten írtuk, és ahogy sok minden másért is, de perpillanat épp ezért, nagyon hálás vagyok, Mindenható Laurám. <3</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Bár én már most alig várom, hogy vége legyen ennek a napnak, nem leszek ünneprontó. Nagyon boldog, békés, szeretetben gazdag ünnepet kívánok nektek! <3</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjipZdXAKly97i1PmXhMjnv99YOJ02ZNlDczEgAoVRFRXHJnoFWWdxXwlgbVisIXPKtkdvkW30wocgjoUcbYe4nSIChyphenhyphenY51MDcAWFcYkO02_l-L_3ADcCWSEHQKs3HJzpbtgakcx_UCLzk/s1600/CWiUcZsXIAA2gLg.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="180" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjipZdXAKly97i1PmXhMjnv99YOJ02ZNlDczEgAoVRFRXHJnoFWWdxXwlgbVisIXPKtkdvkW30wocgjoUcbYe4nSIChyphenhyphenY51MDcAWFcYkO02_l-L_3ADcCWSEHQKs3HJzpbtgakcx_UCLzk/s320/CWiUcZsXIAA2gLg.jpg" width="320" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: right;">
<i>N.x</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<i><a href="http://halfaheartniallwithhayley.blogspot.hu/">Reklám reklám reklám reklám reklám reklám reklám reklám</a> </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-family: inherit; font-size: large;">~Niall Horan~</span></div>
<span style="font-family: inherit;"><br /></span>
<span style="font-family: inherit;">Céltalanul körözök a környéken, várva, hátha megcsörren a telefonom, el sem akartam indulni, mert azt hittem, 2 perc, és már mehetek is vissza, azóta háromnegyed óra telt el, és még mindig semmi.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Nem is tudom, mit érzek, szomorúságot, düht, csalódottságot, holott valószínűleg nem ezt kellene, örülnöm kellene, hogy végül minden jóra fordul köztük, ehelyett nem tudok nem arra gondolni, hogy ebben az átkozott kocsiban kellett volna maradnunk, ott, az autópálya szélén, vagy Sydney helyett Melbourne felé kellett volna vennünk az irányt.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Mikor lettem én egy ilyen önző idióta?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Bár nem terveztem, hogy Luke-hoz megyek, annak ellenére sem, hogy Mira hozzá küldött, mégis azon kapom magam, hogy megállítom az autót a feljáróján, és türelmetlenül megnyomom a kapucsengőt, de nincs szükség rá, mert abban a pillanatban ahogy megnyomom, a kapu rezgő hangot hallatva kinyílik, és belépek rajta.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Bár valószínűleg tud az érkezésemről, mégis bekopogok, majd miután senki nem nyit ajtót bemegyek. A nappaliból kiáltozást hallok, egy autó hangját, szirénázást, és Michaelt, ahogy erre kontrázva torka szakadtából szirénázik ő is. Lerúgom a cipőm és beinvitálom magam. Arról, hogy esetlenül megállok előttük Mira jut eszembe, konkrétan az az éjszaka, amikor egy párizsi hotelban voltunk, és csinált valami apró butaságot, amit az újságok felfújtak, és Liam inkább azoknak hitt, mint neki. Bekopogott, közvetlenül az előtt, hogy aludni akartam volna, amikor kinyitottam az ajtót apró, csipkés hálóingben állt előttem, akkor ez egyáltalán nem befolyásolta a gondolataim abba az irányba, amibe most teszi egy egyszerű póló is. Egy ideig csak néztünk egymásra, abból, hogy nem szólalt meg, és hogy abban az időpontban kopogtatott be, már tudtam, mi fog következni.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Tényleg mindig én voltam az, aki összerakta őt Liam szarjai után.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Csá, Niall! - üdvözöl jókedvűen Luke. - Mira is veled van?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Nincsen - dörzsölöm meg a karom. Mindannyian meglepődnek, de Cal tovább rángatja a térdére helyezett kormányt, Michael pedig a szirénázást szüneteltetve okoskodik, hogy mit hogyan csináljon.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Történt valami? - fürkész Ashton áthatóan.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Ne vedd magadra, ha mondott valami bántót, szokása - tápászkodik fel Luke. - Így mutatja ki a szeretetét. Kérsz egy sört?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Kérek - bólintok. Ash arrébb húzódik, és meglöki Michaelt, aki meglöki Calumot, hogy helyet szorítsanak nekem.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Tényleg ne vedd nagyon komolyan, ha mondott valamit, nem mindig gondolja át a szavainak jelentőségét - próbál vigasztalni, bár nem a legjobb szemszögből, és nem is biztos, hogy a legalkalmasabb személy. - Vagy nem veszett veled össze valamin?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Megrázom a fejem, közben Luke a kezembe nyom egy üveg sört, és nagyot kortyolok belőle, hátha átlendül a témán és nem kell válaszolnom. Mosolyogva nézek a tévé képernyőre, Calum nem bizonyul a legjobb sofőrnek abból ítélve, hogy az autója megpördül a levegőben, majd a hátára fordulva csúszik a pályán.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Nem akarod megosztani velem, hogy miért vagy itt a nővérem nélkül? - kíváncsiskodik tovább Luke, de amikor felnézek kíváncsiság helyett sokkal inkább aggodalom ül a szemében. - Jól van?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Persze, nem történt semmi - mosolygok, de még mindig csak néz.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Oké - dől hátra. - Milyen volt Melbourne?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Igazából nem jutottunk el odáig - nevetek fel. - Körülbelül 2,5 órára tőle, az éjszaka közepén kifogyott a benzin, úgyhogy az autóban kellett aludnunk.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Mindannyian nagyra nyílt szemekkel merednek rám, majd Michael döbbenten egy kérdést tesz fel.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Mira hajlandó volt a kocsiban aludni?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Igen? - nézek körbe értetlenül. - Túl sok más választása egyikünknek sem volt. Vettünk kaját még mielőtt elindultunk, úgyhogy volt mit ennünk, beszélgettünk, meg...</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Elakadok, mert rájövök, hogy nem mondhatom el, Luke valószínűleg kiakadna, a többieket nem nagyon érdekelné, ami a jobbik eset, rosszabb esetben megmondanák az igazat, hogy egy idióta vagyok, Ashtonról nem is beszélve, aki 2 évig volt együtt vele.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Meg? - nógat Mikey.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Meg jól éreztük magunkat. ennyi.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Jó - sóhajt fel Luke. - Akkor most megosztanád velem, hogy miért nem mondod el, mi van a nővéremmel, és miért nézel ki úgy, mint aki mindjárt elbőgi magát?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Tátva marad a szám, leginkább amiatt, mert ennyire nem tudom titkolni, hogy történt valami.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Semmi baj nincs, tényleg, csak... Vendége van.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Kicsoda? - kérdezi elkomorulva, a szemei mégis meglepetten kerekednek el, amikor kimondom Liam nevét. - Ezt nem hiszem el! - pattan fel. - Nem volt még elég neki?! Odamegyek!</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Állítsd le magad - kapja el a pólóját Ashton, és visszarántja a helyére. - Mira már nagylány, és ha eddig nem keresett, akkor valószínűleg nincs semmi baj.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Mit akar tőle? - préseli ki összeszorított szájából.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Amit eddig is, gondolom - vonom meg a vállam.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- És Mira hajlandó volt vele maradni?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Elküldött - bököm ki nehézkesen, újra a számhoz emelem a sört és nagyot kortyolok belőle. - Körülbelül másfél órája, úgyhogy valószínűleg minden oké.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Lassan bólint, idétlenül tépkedem a bőrt a körmöm körül mígnem Calum váratlanul megtöri a csendet egy nagyon egyszerű kérdéssel.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- És mi miért nem örülünk ennek?</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Jó reggelt, Cal! Emlékeztetnélek az elmúlt hetek történeseire az ikertestvérem életéből - kezd mézesmázos hangon gúnyolódni Luke. - Az, akivel jelen pillanatban van, teherbe ejtette, amivel nekem semmi gondom lenne abból kiindulva, hogy Mira akarta a babát. Csakhogy aztán közölte, hogy nem kell neki a gyerek, kirakta a szűrét...</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Oké, persze, értem, hogy dühös vagy, tesó, de ha Mira megbocsájt neki, akkor neked sem kéne balhéznod.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Nem balhézok! - kiáltja felháborodva.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Ha ez megnyugtat, nem hagytam volna ott, ha nem tudnám, hogy most már készen áll rá, hogy beszéljen vele - motyogom, mire lassan bólint.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Én csak nem akarom, hogy megint elkezdődjön elölről ez az egész - túr a hajába.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Nem fog - bizonygatom, bár közel sem vagyok biztos benne, csak reménykedek. - Szerintem Liam jól tudja, hogy ha még egyszer elszúrja, nincs több esélye.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Dehogynem - szól közbe Ashton. - Mira mindig vissza fog menni hozzá, és őt fogja választani.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Elhallgatok, ő kimondja ezt anélkül, hogy akár csak megrándulna az arca, holott ő sokkal többet kapott Mirából, mint amennyit én valaha is fogok.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Történt valami köztetek, ugye? - kérdezi óvatosan Michael. A fejemet a tenyerembe ejtem, azt kívánva, bár ne tette volna fel ezt a kérdést. Várom, hogy Luke kiboruljon, felrángasson és képen vágjon, én magam is úgy gondolom, hogy megérdemelném, de nem történik semmi, csak hosszan felsóhajt.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Csak azt ne mondd, hogy belezúgtál - Nem válaszolok, kiakadás helyett viszont felnevet, bár ez nem a legvidámabb nevetés. - Az őrületbe fog egyszer kergetni, ez a célja, mindig ez van.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Mert jó csaj - nyögi be Calum, mikor felnézek éppen elkapom Luke rávetett gyilkos pillantását.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Ez nem csak arról szól, bár az biztos, hogy Mira gyönyörű - bizonytalanul felnézek, Ashton a combjára könyökölve dörzsöli meg az arcát, és rám mosolyog. Nem épp ezt a reakciót vártam. - Van benne valami, ami miatt a nagy szája és a bántó megjegyzései ellenére is egyszerűen tudod, hogy nála jobb ember nem sok van.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Nem beszélve arról, hogy egy 21. századi polihisztor, ami Luke barátunkra sajnos nem mondható - löki oldalba Michael az említett személyt.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Az túlzás, hogy polihisztor - nevet fel. - De nagyon okos, és tehetséges. Egyszerre marha nagy szerencse, és átok is, hogy ilyen.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Én annyira nem panaszkodnék, nélküle nem érettségiztél volna le - röhög fel Calum.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Nem panaszkodok, és semmi pénzért nem cserélnék senkivel, csak arra gondolok, hogy Mira mindig, mindenben jobb volt nálam. Mindig ő volt az okosabb, sose lehetett tőle olyat kérdezni, amire ne tudná a választ, 6 éves korában eldöntötte, hogy csellózni akar, és ezen az egy hangszeren tanult meg tanár segítségével játszani. Tetszett neki a gitár is, úgyhogy akárhányszor belépett a szobámba felkapta az enyémet, megtanulta az akkordokat, és hallás után bármit képes volt eljátszani. 10 évesen kitalálta, hogy zongorázni is akar, de anyáéknak nem volt elég pénzük arra, hogy fizessék a csellót, nekem a gitárt, mellette elkezdjen zongorázni, és vegyünk otthonra bármilyen zongoraszerű hangszert, úgyhogy a zsebpénzéből vett valami könyvet, és hétvégenként átment a nagyihoz, hogy az ő régi zongorájukon tanulgasson. A következő évben már 10 perces Bach darabokat játszott le fejből.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">Állandóan énekelt, utánozta a rekesztéseseket, hibátlanul kiénekelte a mély és magas hangokat egyaránt, sosem volt hamis. Azt hiszem, ha érdekelné a rajzolás, vagy a festés, vagy valami művészet, abban is kiemelkedő lenne. És én? Sosem dörgölt semmit az orrom alá, de nem is kellett mert tudtam magamtól is, hogy Mira kapta meg az én agyam egy részét is. De pont ezek miatt a dolgok miatt, hogy ilyen okos, tehetséges, mindemellett tényleg egy fantasztikus lány, mindig rám hárult a szerep, hogy összeszedjem azoknak a szerencsétleneknek a darabjait, akiket maga mögött hagyott, akárhányszor végigsétált valahol. </span><br />
<span style="font-family: inherit;">Kínosan nevetgél, és a nadrágján lévő szakadásba akasztja az ujját, nagy újdonságot nem mondott ezzel, mind tudjuk, hogy Mira már kisgyerekként is csodaszámba ment, viszont örülök, hogy kicsit más szemszögből láthatok bele a gyerekkorukba.</span><br />
<span style="font-family: inherit;">- Ne aggódj, mi nem az eszedért szeretünk - nyögi be Michael, </span> és pár másodperc múlva teljes erőből egy párna vágódik az arcába.<br />
- Téged főleg nem, Gordon. - mondja Calum, és bónuszként még tarkón is vágja, aminek a vége az, hogy egymásnak esnek, és a kormány hatalmas reccsenéssel a földön végzi.<br />
- Mit műveltél? - visítja Cal, és szinte kicsavarja az áldozata karját.<br />
A fejem kapkodva próbálom követni az eseményeket, közben gondolkozom, folyton jár az agyam, és talán most, először nem tudok a hasam fogva nevetni azon, ahogy szétszedik egymást. Ashton felpattan, és szétválasztja őket, míg Luke a fejét csóválva megérinti a vállam, és a konyhába invitál. Leülök a pult mellé, és elbambulva nézem az elmosásra váró tányérokat a mosogatóban, az ember azt hinné, hogy amilyen trógerek tudnak lenni, olyan szeméthegy közepén élnek, de ez nem mindig van így, a ház az egyetlen hely, amit képesek voltak úgy ahogy, de tisztán tartani.<br />
- Figyelj Haver, nem tudom mi kavarog a fejedben, de ahogy kinézel, úgy érzem hogy nem sok jó. Megértelek, és tudom, hogy a farm óta közel állsz Mirához, sőt, néha már azt érzem hogy te vagy a harmadik ikrem, de elfogadom, hogy részedről nem így van. A nővérem hajlamos arra, hogy a tudta nélkül cserkészi be az áldozatait, és ez így volt Ashtonnal, Liammel, és most...<br />
Összerezzenek amikor megszólal, hallgatom mit mond, miközben lassan letépem az üvegről a matricát, és belevágok a mondandójába.<br />
- Tudod mi a baj? Bárhogy próbálom megközelíteni a dolgot, magamnál kötök ki. A probléma forrása én vagyok, akárhonnan nézzük, vegyük most például Liamet, ha nem zárom be őket oda, akkor mindez nem történt volna meg, nem sírt volna ennyit miatta, nem esett volna teherbe, nem lennénk most ilyen szar helyzetben. Akkor kellett volna gondolkoznom, talán minden máshogy alakult volna, nekem kellett volna akkor, és ott a csirkék közt lenni vele. De nem, én eljátszottam a mindenhatót, akkor minden olyan jónak tűnt, azt gondoltam, hogy a két egyik legjobb barátom majd boldog lesz egymással, de akkor még nem tudtam, hogy ezzel saját magamnak, és Mirának fogom a legnagyobb fájdalmat okozni.<br />
Elkeseredetten kifakadok, csapkodok, a mondandóm végén pedig csak nehezen felsóhajtok, és nemes egyszerűséggel lefejelem a márványpultot.<br />
- Most mit kellene csinálnom? Elküldött, ott van vele, és ki tudja mit csinálnak, amikor éjszaka még az én karjaimban volt! - csattanok fel, zaklatottan túrok a hajamba, kevés hiányzik ahhoz, hogy könnyezni kezdjek. - De fogadjunk, hogy amikor megint megbántja, én leszek az, meg te, akik összeszedik Mira darabjait, hogy aztán ismét bocsánatért könyöröghessen, ő meg visszamenjen hozzá!<br />
- Nézd, én... nem tudom, hogy ebben az egészben ki a rossz, és ki a jó. Nekem soha nem volt semmi problémám Liammel, és most sem lenne, ha nem történik az, ami, Mira boldog volt vele, és az egyetlen, ami a magánéletéből engem érdekel, az az, hogy boldog legyen. Nem tudom, mi történt köztetek, valószínűleg nem is akarom tudni, mert te lennél a 3. ember a baráti társaságomból, aki vele kezdett.<br />
- Én nem... - vágok a szavába, de a kezét felemelve belém is fojtja a szót.<br />
- Nem érdekel, esküszöm, hogy nem, ha vele maradsz és nem hagyod, hogy bármikor is sírjon. Ha a kezembe adná a lehetőséget, hogy én válasszak neki valakit, téged választanálak, mert látom, hogy szereted, és ugyanazt megtennéd érte, amit én, és boldog lenne, te akkor is képes vagy megmosolyogtatni, amikor én nem, de azt meg kell értened, hogy ebben az egészben nem én döntök. Sajnálom, ha megbánt téged, sajnálom, ha elhitette veled, hogy lehet köztetek valami, most mégis visszament Liamhez, de nem direkt csinálja. Mellette álltál, amikor a leginkább szüksége volt rád, szereted, mindegy, hogy hogyan, de szereted, és pont erre vágyik, ha ez megvan, képes elhinni ő maga is, hogy szerelmes, de szerintem Mira úgy szerelmes beléd, ahogy én belé, és ez nem az a fajta, amit Liam iránt érezhet - mosolyodik el, de az arcán ott van a szánakozás is. - Gondold át, hogy te mit érzel, Niall, ha szerelmes lennél, az talán nem most, és nem így kezdődött volna. Vagy már azelőtt is volt valami, hogy elkezdődött ez az egész?<br />
Eltűnődök, mielőtt válaszolnék. Sosem gondoltam arra, hogy szeretném megcsókolni, az előtt nem, hogy egyszer cserben hagytam. Aludt mellettem apró kis pizsamákban, és átöleltem anélkül, hogy azon gondolkoztam volna, mellettem mennyivel jobb helyen lenne, és én boldogabbá tudnám tenni. Csak azt szeretném, ha boldog lenne, ha sosem látnék többet könnyeket az arcán senki miatt.<br />
- Nem - bököm ki nehezen.<br />
- Szerintem ő felejteni akar, te pedig elfelejtetni vele, de a te fejedbe nem látok bele. Majd beszélek vele....<br />
- Tudod mi a legrosszabb az egészben? Hogy fogalmam sincs mikor történt. Ezelőtt nem érdekelt, ha Liam pólói alatt csak egy bugyit viselt, sőt, én hülye, még meg is ígértem az éjszaka közepén neki, hogy elviszem hozzá Londonba, és helyrehozok mindent köztük, de a magam részéről nem hogy javítottam a helyzeten, de még az ígéreteim is nagyon durván megszegtem. Ha ez elterjed, a világ legundorítóbb emberének leszek kikiáltva, de őszintén szólva annak is érzem magam.<br />
Felpattanok, és a hajamba markolok, kedvem lenne az üvegen át a medencébe rohanni, hogy belefojtsam magam. Megkeserítettem az életem azzal, hogy vettem a bátorságot ahhoz, hogy megcsókoljam, vagy egyáltalán hagytam magam, hogy ez valaha is eszembe jusson. Azt sem szabadott volna, jobb döntés lett volna inkább ha ezt jó mélyre elzárom magamban, miközben csendben szenvedek mellette. Fel alá járkálok, bámulom a telefont, ki és belépkedek a névjegyzékbe, rövid üzeneteket pötyögök, majd a fogam összeszorítva csak bezárom őket, tudni akarom mit csinálnak most, lehet, hogy tökéletesen megvannak, és Liam az ígéretét beváltva már belefogott az új család projektbe, de ugyanakkor szöget üt a fejembe az a gondolat, hogy mi van akkor, ha Mirából újra előjött a harcias vadmacska, és kiborulva elküldte. Reménykedem, hogy az utóbbi lehetőség igaz, már fellélegezve ülnék le a fotelba, de a rémképek csak nem hagynak nyugodni, ha egyedül van, és dühös, akkor felrobbantja a házat saját magával együtt. Megszámolni sem tudom, hány kört írtam le, szédülök, és a hányinger kerülget, nem vagyok képes megnyugodni, és kis híján ezt az ujjaim bánják. Észre sem veszem, hogy Luke fölém magasodik, határozottan megragadja a vállam, és egy pohár jeges vizet borít az arcomba.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Liam Payne~</span></div>
<div>
<br /></div>
<div>
Fogalmam sincs róla, hová megyek, nem ismerem Sydneyt, és amúgy sincs hová mennem, így csak megyek, amerre a lábam visz. Rohadtul dühös vagyok mindenre, de leginkább Niallre. Úgy érzem, nem tenné ezt velem, ellenben eszembe jutnak a képek, és az, hogy amikor kinyílt a lift ajtaja egymás kezét szorongatták, és addig, amíg fel nem fedeztek engem, Mira pontosan olyan arccal nézte, ahogy valamikor engem is.</div>
<div>
Hiba volt idejönnöm, hiba volt elengednem, ahogy hiba volt kimondanom aznap este, ami az eszembe jutott, és belemennem ebbe az egészbe Mirával. Nekünk ezt az egészet el sem kellett volna kezdenünk, és akkor semmi problémánk nem lenne, de rengeteg emlékkel és élménnyel lennék szegényebb, és valószínűleg nem az az ember lennék, aki vagyok.</div>
<div>
Kétségbeesetten túrok a hajamba, elszorul a torkom és elhomályosodik a tekintetem. </div>
<div>
Azt hittem, hogy ha idejövök, és végighallgat, akkor minden rendbe jön, vagy legalább elindulunk azon az úton, hogy minden rendben legyen, de erre a legkevésbé sem számítottam.</div>
<div>
Mióta kimondta, semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy elveszítettem, végleg, Niallel szemben semmi esélyem. Undorít, és dühít a gondolat, hogy hozzáérhetett ahhoz, ami az enyém, nem csak Niall, bárki.</div>
<div>
Végigrohanok az utcán, nem törődve senkivel és semmivel, a fülemet néha sikkantások csapják meg, de a lelkiállapotomból, és a lehetséges zaklatott külsőmből ítélve előbb érzem magam egy kegyetlen bérgyilkosnak, mint valakinek, akit szeretnek az emberek. </div>
<div>
Elég egyszer arra gondolnom, hogy Niall ér hozzá úgy, ahogy én tettem, ahogy csak én tehetem, és többé nem tudom kiverni a fejemből. </div>
<div>
Rohadtul meg fogom verni ezért. </div>
<div>
Berontok az első utamba kerülő helyre, ahol kaphatok alkoholt. Korán van még ahhoz, hogy nagy buli legyen, így reménykedek abban, hogy nincsenek sokan, és békén hagynak az emberek, ettől függetlenül dübörög a zene, amit most nem is bánok, hátha elnyomja a gondolataim.</div>
<div>
Az egyik eldugott asztalnál foglalok helyet, nem akarok szem előtt lenni, azt akarom, hogy békén hagyjanak, és annak ellenére, hogy megfogadtam magamnak, nem fogok többet inni, ismét a bánatűző piálást választom. </div>
<div>
Ő meg Niallt választotta.</div>
<div>
Rövid idő alatt rengeteg mindent határozok el magamban, például azt, hogy ma berúgok, és felszedek valakit, annak ellenére, hogy nem akarok senkivel sem együtt lenni rajta kívül, semmilyen módon. De ha ő megteheti, ráadásul a legjobb barátjával, aki az enyém is, akkor én is megtehetem. Megtenném, ha menne, de mindenkit elmarok a közelemből, mindegy mit akar.</div>
<div>
- Mi van? - förmedek rá a pultos srácra. Akárhányszor megjelenek furán bámul, majd kiesnek a szemei, úgy fürkész. Megrázza a fejét és újratölti a poharam, elfoglalom az egyik széket a pultnál. mert kezdek bizonytalan lábakon állni. Le kell állnom, ha egyáltalán akarok innen még valahova menni. Vissza kéne mennem hozzá, leülhetnék az ajtó elé, akkor is hallaná a hangom, ha bezárkózna, elmondhatnám amit akarok, bent zsörtölődhetne addig amíg akar, aztán jöhetne az a rész, hogy kinyitja az ajtót és megbocsájt. De lehet, hogy ott van Niall, sőt, biztos, hogy ott van, és remekül szórakoznak.<br />
Nézem az italban olvadozó jégkockákat, egyre hangosabb a zene és egyre több ember lesz, a gondolataim viszont nem állnak le, még úgy sem, hogy éppen azért nézek körbe, kit lehetne a lehető legkönnyebben becserkészni, hogy elfelejtsem őt. Az egész kócerájban nincs egy olyan nő, aki csak egyetlen pillanatra is megragadná a figyelmem, az italomat lötyögtetve nézelődök, de csak negatív gondolataim vannak, idegesítőnek találom, ahogy kelletik magukat, felnyerítenek, és kint van mindenük. Undorodva fordítom el a fejem, undorodok tőlük, magamtól. Régen nekem pont ez volt a jó, az ilyen lányok, kiválasztottam egyet, kiürítette a fejem, aztán reggel elhúztam mielőtt rájött volna, hogy ki járt nála. Illetve benne.<br />
Felröhögök a saját idétlen poénomon, lehajtom az italom maradékát, majd újra a pultra csapom.<br />
Jobb lett volna, ha maradok ennél az életmódnál, semmi bajom nem lenne, de nem, Luke Hemmings szándékosan szabadította rám az idegesítő testvérét. Fogadni merek, hogy az volt a célja, hogy megkeserítse az életem.<br />
Valaki meglök hátulról, morogva elküldöm a fenébe, miközben felmászik a mellettem lévő székre. A szemei szinte felcsillannak, és elvigyorodik, amikor rám néz. Eltűnődök, hogy vajon ki lehet ez a fószer, amiért ennyire örül nekem, de nem nagyon emlékszek rá, és Sydneyben nem is nagyon ismerek senkit. Ellenben engem mindenki ismer, úgyhogy akár még jogos is lehet az örvendezése.<br />
- Á, te nem a Mimy barátja vagy?<br />
- Nem - vetem oda. - Nem ismerek semmiféle Mimyt.<br />
A gyökér pultos végre újratölti a poharam, és újra megbámul, a tekintete ide-oda ugrál köztem, és eközött az idegesítő szerzet között. Nem sok hiányzik, hogy elküldjem őt is a fenébe, és ezen a helyen mindenkit, mert olyan rohadtul boldogok és élvezik az életet.<br />
- Hm, hogy is hívják? Azt hiszem, csak nekem mutatkozott be így.<br />
- Leszarom - egy pillantásra se méltatom, remélem, hogy minél hamarabb elhúz innen.<br />
- Tudom már, Mira! Úgy hívják a kicsikét!<br />
Megrándul az arcom, lassan felé fordítom a fejem és végigmérem, olyannak tűnik, akinek Mira soha a közelébe se menne.<br />
- Honnan ismered?<br />
- Nyújtottam neki 1-2 szolgáltatást - csettint a nyelvével, majd a benne lévő pók formájú piercinget kidugja a fogai közt. Érzem, hogy az agyamra fokozatosan sötétség ereszkedik, egy hatalmas, nehéz súly ülepszik a mellkasomra.<br />
- Milyen szolgáltatást?<br />
Kaján mosollyal az arcán megvonja a vállát, a fogaim csikorgatva nézem, ahogy a szájához emel egy poharat, és belekortyol, majd benyúl a kabátjába, és a csontos ujjaival kihúz egy sodort cigit.<br />
- Sajnos a fizetségig nem jutottunk el.<br />
Másodpercek telnek el aközött, hogy minden végigpörög az agyamban, és hogy nekiugrok. Ahogy meggyújtaná eszembe jutnak a képek, Mira apró ruhában, úgy néz ki, mint ezek a semmirekellő lányok, és egy ilyet szorít az ajkai közé. Mindkét szék felborul, a padlóra zuhanunk, szánalmasan kapálózva próbál lelökni magáról, mire megragadom a torkát és leszorítom.<br />
Megölöm, teljesen biztos vagyok benne, hogy megölöm.<br />
Az öklöm újra és újra belevág az arcába, esélye sincs visszaütni, vagy csak nem érzem. nem is tudom, mit csinálok, csak látom magam előtt a lányt, akit szeretek, ahogy rombolja magát, azon a széken ül, amin az előbb én ültem, és ez a fazon megközelíti, bedrogozza, és egyedül hagyja. Belegondolok, hányszor sodorhatta veszélybe, hagyhatta itt ennyi gyanús ember közt a kába gondolataival.<br />
<i>A fizetségig nem jutottunk el.</i><br />
Fizetség.<br />
Dühös kiáltással ragadom meg, majd mielőtt a fejét teljes erővel a padlóba vágnám valaki megragad, és lerángat róla. Fekete foltok és színes fények táncolnak a szemeim előtt, vér ízét érzem a számban, és az orromból is folyik. Magamat dobálva próbálok kiszabadulni a szorításból, és újra rávetni magam a padlón kiterülő féregre, a legkevésbé se végeztem vele, mert még mindig mozog, és szánalmas torokhangokat ad ki.<br />
- Állj le, fiam, nyugodj meg, ha haza akarsz menni a közeljövőben - hallom a nyugodt, figyelmeztető hangot a fülemben. Nem látom, ki az, hátrafogja mindkét karom, és hátulról átfogja a hevesen emelkedő és süllyedő mellkasom.<br />
Nem tudom elszakítani a tekintetem róla, miközben felhúzzák a padlóról, tennék egy lépést felé, a kezeim ökölbe szorulnak.<br />
- Bedrogozta a barátnőmet! - rángatom magam, de valamiért senki nem figyel rám. Soha, senki nem hallgat meg, sem ő, sem Mira, senki. - Nem érti?! Engedjen már el!<br />
Kitoloncol az épületből, mely előtt több autó is áll, kék és piros fények villódznak előttem, bepréselnek az egyikbe, a férfi elenged, de a kezem továbbra is a hátam mögött van.<br />
Megbilincseltek.<br />
Kék és piros fények.<br />
Arra, hogy egy rendőrautóban ülök, nem jövök rá olyan gyorsan, mint hogy az a szemét dög adta Mirának a cuccot.<br />
Nem szirénázik, amikor elindul, a fejemet az ablaknak döntöm, az orromhoz szorítanám a karom, de rájövök, de ez nem lehetséges, így nyugodt szívvel hagyom, hogy a nadrágom helyett az ülésre csöpögjön az orromból, vagy akárhonnan csordogáló vér. </div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-69797855469030622022015-12-18T16:23:00.000-08:002015-12-18T16:23:09.165-08:0079.rész Ajtócsapkodás<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>Sziasztok! :)</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Hát, a 2 elmaradt rész után végül újra itt vagyok, és rögtön kezdeném azzal, hogy még egyszer bocsánatot kérek. Ne haragudjatok, ez nem csúszás volt, hanem hosszas kimaradás számomra, de nem akartam olyat kiadni a kezemből, amivel nem vagyok elégedett, és a suli mellett ezt most nem tudtam megtenni. Nagyon kellett már, hogy valamelyik terhemtől (melyek közé a blog egyébként nem kifejezetten sorolható be) megszabaduljak, és őszintén megmondom, csütörtökön lett volna időm befejezni a részt, de mióta visszajöttünk az őszi szünetről 1 szabad délutánom volt, úgyhogy önző voltam, és a csütörtököt a barátaimmal töltöttem. </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Most már viszont itt vagyok, és nagyon igyekszem visszaállni a rendszerességre, törekszem arra, hogy a téli szünet alatt megírjak néhány részt előre, hogy biztos ne legyenek csúszások.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Remélem, tetszeni fog nektek, és csütörtökön újra jelentkezem! :)</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>N. x</i></div>
<span style="color: white; font-size: large;">~Niall Horan~</span></div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
Hallom, hogy becsapódik a kocsi ajtaja, nekem pedig nincs hová mennem, csak guggolok a sáv szélén, a lehető legtávolabb a járműtől, és próbálom kitisztítani a fejem. Tudom, hogy nem mehetek el, 2, vagy talán több órányi utazásra Melbourne-től, az autópálya közepén nem nagyon van hova mennem, de ha lenne sem hagyhatnám itt őt. A sötétben felvillan a telefonja, a fénycsóva sietve közeledik, majd ahogy megtalál megtorpan.</div>
<div style="text-align: left;">
- Niall? </div>
<div style="text-align: left;">
- Itt vagyok - motyogom, beletúrok a hajamba és felegyenesedek, magamnak próbálom megtartani a méltóságom és nem egyszerűen csak elbőgni magam. Az elég gáz lenne.</div>
<div style="text-align: left;">
Egy az úttesten elhaladó autó fényszórói megvilágítják, és néhány pillanatra látom a rémült tekintetét.</div>
<div style="text-align: left;">
- Visszajönnél? Csak beszéljük meg, légyszi'! - bólintok, teszek egy lépést előre, és mellé érve már nyúlnék a kezéért, végül inkább a nadrágzsebem mélyére dugom, ökölbe szorítva. Látom, hogy felhúzza a vállait, fel sem tűnt, hogy lehűlt az idő, én még mindig forrónak érzem. Csendben beül a saját oldalán, és én is volán mögé, a pokrócot magára húzva fészkelődik, összekucorodik, és kinéz az ablakon. Nem tudom, mit kellene mondanom, a kiborult kekszeket és a felbontott édességeket nézem, annyira jó volt minden addig, de az is jó volt, és folytatni akarom, ahogy folytatni akarom azt is, hogy csak beszélgessünk mindenen ami az eszünkbe jut, és a keksz krémes részét ropogtassa.<br />
- Nagyon sajnálom, ha nem akartad - fordul felém, a karjaival megint átöleli magát, szinte érzem, ahogy becsapja előttem az ajtókat. A szemeim elkerekednek a döbbenettől, mert ezt hiszi.<br />
- Nem, nem - ragadom meg a kezét kétségbeesetten. - Hát nem érted? Pont ez a baj, Mira, én akarom.<br />
Értetlenül nézünk egymásra, elvenném a kezem, de az ujjait köré fonja, nagy szemeivel csak pislog rám.<br />
- Akkor miért rohantál el? Azt mondtad, ne csináljam ezt veled, én... én azt hittem, az a baj, hogy...<br />
- Mira - hátrahajtom a fejem és behunyom a szemeim. Annyira okos lány, akkor ezt miért nem érti? Miért nekem kell megmagyaráznom? - Az a baj, hogy...<br />
A fejemet a kormányba ütögetem, kedvem lenne erősebben csinálni, és széttörni rajta valamit. A lelkemben felhalmozódó csalódottság, keserűség, és tehetetlenség azt eredményezi, hogy rohadtul dühös leszek, de ezt nem adhatom ki, nem előtte, éppen emiatt fakadok ki.<br />
- Az a baj, hogy nekem sosem szabadott volna egyetlen milliméterrel sem átlépni a barát zónán, ehelyett folyton azon kapom magam, hogy rólad fantáziálok, átgondolom, hogy én mit és hogyan csináltam volna Liam helyében. Ha megpuszillak azért sóvárgok, hogy bárcsak a szádra adhatnám, és bárcsak néha egyszerűen nem jutna eszedbe Liam, és nekem se, hogy ne kelljen ráharapni a nyelvemre és meghúzódni a háttérben, hogy én csak az legyek, aki majd újra és újra összeszedi a darabjaidat, amikor megint átgázol rajtad.<br />
- Ezt gondolod? - pislog nagyokat, lenne még mit mondanom, de a hangjával visszaránt a valóságba. - Niall, te nem csak ez vagy nekem.<br />
- Tudom - túrok a hajamba. - De ha ez lennék is, egy ideig nekem jó volt így. Nem tudom, mi történt, és mikor, a legbosszantóbb az, hogy nem akarok így érezni, nem akarlak elvenni tőle, nem akarom, hogy engem válassz helyette, rendbe akarom hozni ami köztetek van, mert tudom, hogy nektek együtt kell lennetek, és ilyen hülyeségeket művelek!<br />
- Te nem vennél el tőle, Niall, és nem választanálak helyette - motyogja halkan. - Nincs kitől elvenned, és kit választanom.<br />
Kétségbeesetten túrok a hajamba, felőrlöm magam, az egyik felem nagyon szeretné kihasználni a kínálkozó lehetőséget, de annak a szerencsétlennek az nem jut eszébe, hogy kockára tenné Liam barátságát, ezzel együtt a bandát is, és Mirát is ugyanúgy elveszíthetem, ha balul jönnénk ki belőle. Most Liam a barátom, benne vagyok a világ legkirályabb bandájában, és van egy csodás lány az életemben, akivel eddig nem kellett csókolóznom ahhoz, hogy boldog legyek.<br />
- Ez nem igaz - motyogom, és fáj, fizikailag fáj jónak lenni.<br />
- Niall, nem keresett engem, mióta hazajöttem, meg sem próbál bármit is lépni, egyedül én betegedtem bele ebbe az egészbe, én kötöttem ki agykurkásznál, neki fájt szerinted? Akkor fájhatott, amikor kirúgtam, de annyira nem hiányozhatok neki - csak üresen nézek magam elé, viszont ahogy halkan felszipog rákapom a tekintetem. A kezével megtörli az arcát, eltünteti a könnyeket a kicsordulásuk pillanatában. - Itt egyedül én akartam bármit is lépni még, de nem tudom, hogy minek.<br />
- Mack - nyelek nagyot, épp ismét Liamet próbálnám menteni.<br />
- Ne - rázza a fejét. - Nem érdekel, Niall, nem akarom hallani, ne védd meg most.<br />
Lehajtom a fejem, valamit mondanom kellene, de nem tudok, és most kínosnak érzem a csendet köztünk.<br />
- Nincs is itt, és képes irányítani az életem - jegyzi meg keserűen.<br />
- Nem irányít - kék szemeivel kétkedve fürkész, fejét fáradtan az ablaknak dönti.<br />
- Válaszolsz egy kérdésre? - aprót bólintok, bár tudom, hogy ha akarja, képes a vesztemet okozni a kérdéseivel. - Most miért hagytad abba? Ha te is akartad, akkor miért?<br />
De igaza volt, Liam képes irányítani úgy is, hogy nincs itt, de Mira kérdése talán mégsem szándékosan egy elém dobott taposóakna, amit bár az utolsó pillanatban észleltem, a lábam már rajta volt. Az arcomat fürkészi, logikus magyarázatot vár, amit én nem tudok, így inkább feladom magam.<br />
- Liam miatt.<br />
Aprót bólint, ajkait összeszorítja, és elfordul, képzeletben valószínűleg épp felemeli a karját, hogy eldobja a kulcsaimat magához, csakhogy én ezt nem hagyom, nem hagyhatom. Megfogom a kezét, a fejét reflexből fordítja az irányomba, ezúttal én csókolom meg. Az lenne a reális, ha most majd ő vetne véget ennek, de addig amíg ez be nem következik, elhitetem magammal, hogy nincs Liam. Nincs senki, senkik vagyunk, két senki az óriási, üres semmi közepén, és senkinek nem fáj, amit teszünk.<br />
- Niall? - suttogja, kezei közt fogja az arcom, ezért nem félek, hogy abbahagyja. Az arcát fürkészem, és ő az enyémet, köztünk van a váltó, és egy szatyor édesség. - Most miért csinálod akkor?<br />
- Mert én ezt akarom, és nem érdekel, hogy helyes-e, vagy nem - lehunyom a szemeim, szeretném, ha örökké éjszaka maradna, és a végtelenségig csókolna, hogy soha ne kerüljek bajba ezért. - Te akarod, Mira?<br />
Érzem a száját, vékony kis ajkai a szám sarkát érintik, bár nem válaszol, azt hiszem, vehetem igennek.<br />
- Csak néhány órára ne létezzen számodra, kérlek! - lehelem.<br />
- Kicsoda? - kérdezi, a hangjából játékosság csendül.<br />
Érzem a mosolyát az enyémen, és imádom. Most nem olyan kapkodó, mint az előbb, és pont ezzel éri el, hogy ne gondolkodjak. Hátradöntöm az ülést, olyan apró, hogy pont elférne, ha mellettem akarna feküdni, és nem rajtam. Kipróbáljuk a csókolózás összes típusát, amit csak tudunk, de az ajkai mellett az ujjai is tesznek róla, hogy ne térjek magamhoz. A hajamtól indul, belemeríti az ujjait a tincseimbe, majd az arcomat cirógatja, lefelé vándorol a nyakamra, a mellkasomra, szétfeszegeti a félregombolt ingem, és a nadrágom derekáig kalandozik, ott viszont megfogom a kezét, és nehézkesen helyzetet változtatok. Egy ideig sokkosan pislogok, ahogy rájövök, hogy hol, és ki fölött támaszkodok. Aggódni kezdek az ablakok miatt, de mielőtt megszólalnék rájövök hogy sötétítettek az üvegek. Ettől függetlenül viszont ez még mindig egy autó, ami még mindig az autópályán áll, én pedig éppen ablakokon gondolkodok, miközben megfogja az állam és újra maga felé húz.<br />
Semmi rosszat nem csinálunk, vagy csak abban a pillanatban nem érezzük annak. Elszakadok a szájától, ajkaim az állára, majd a nyaka puha bőrére tapadnak, a kezeim megérintik lapos hasát, selymes bőrét. Apró puszikkal hintem a vállát, magamba szívom az illatát, teljes kábulatba zuhanok.<br />
A gondolataim kuszák, a mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, tudom, hogy hol kell megállnom, és bár nagyon nehéz, de megteszem.<br />
Oldalt fekve éppen elférünk egymás mellett, végigsimítok az arcán, tincseit a füle mögé rendezgetem. Egyelőre el sem kezdek azon gondolkodni, hányadán állunk most, mindketten igyekszünk úgy tenni, mintha ez természetes lenne. Addig az is, amíg csak nézem az arcát és simogatom a haját, az viszont már nem, hogy a puha ajkaira nyomom a szám, amikor kedvem tartja. Az még furcsább, hogy ő válaszol, sőt, nem csak egyszerűen viszonozza a puszim, hanem a kezét a tarkómra helyezi és az ölelésembe férkőzik.<br />
- Olyan jó a hajad - mormolja csukott szemekkel, ujjacskáival a tincseket fésüli. Az arcához dörgölöm a fejem, nevetést kiváltva belőle. A háta mögé nyúlva tapogatózik, majd felül, és közénk vesz egy doboz kekszet.<br />
- Miattad leszek ennél is dagadtabb - motyogja, felhúzza az orrát és az ujjai közt forgat egyet.<br />
- Hát persze, daruval foglak kiszedni innen - forgatom a szemem. - Egyél, Mira, hízok veled, ha akarod - ígérem, és én is elveszek egy kekszet. Mosolyogva szedi szét, magam mellé húzom, az arcát és az orrát morzsák borítják be, amikor beleharap. Fintorogva söpri le őket, fészkelődik, felül és lefekszik, mozgolódik, vonakodva újra és újra vesz egy kekszet, míg én sorban dobálom a számba a cukrokat.<br />
- Niall? - Hümmögve billentem felé a fejem, amikor így szólít meg már tudom, hogy valami nehéz kérdést fog feltenni. Végül nem kérdez semmit, csak néz rám a nagy szemeivel, majd a tenyerét az arcomra helyezi és megcsókol. Nyögve fogom át a derekát, nem akarok magyarázatokat adni és kapni, nekem jó az is, ha mostantól kezdve így is élvezzük egymás társaságát. Semmit nem változtatnék köztünk, semmit, csak ennyit, hogy engem akarjon, és én hiányozzak a legjobban neki, ha nem vagyok vele.<br />
Átpakolja az édességeket a másik ülésre, míg én elveszem a pokrócát, és amikor lefekszik betakargatom vele.<br />
- Kényelmes? - az ülés amennyire csak lehet vízszintesen van, a karjára hajtja a fejét, és félig a pokróc mögül kukucskál.<br />
- Gyere ide - bontja ki magát, a puha takarót felemelve hívogat. Bebújok mellé, gondosan hozzám bújik, eligazítja a pokrócot, majd a mellkasomnak dönti a fejét. Vékony teste az enyémhez simul, hallom ahogy halkan felsóhajt, és ellazul. Ha belegondolok, jó ideje ezt csináljuk, csak eddig nem csókoltuk meg egymást. Tegnap este is így bújt hozzám, és most is ugyanúgy a mellkasomba fúrja az arcát.<br />
A tincseit fésülgetve nézek magam elé, ahogy elcsendesedik a gondolataim kezdenek rossz irányba száguldani.<br />
- Mira? - suttogom, kérdőn pillant fel, míg én kihúzom az ujjaim a hajából. - Reggel mi lesz?<br />
- Még nincs reggel - mormolja, és kissé felemelkedve puha ajkait az enyémhez érinti.<br />
Lehunyt szemekkel húzom magamhoz, belegondolok, hogy talán ha felkelünk megint mindent máshogy fog látni, de addig minden másodpercét kihasználom annak, hogy most megtehetem ezt. Most kimondhatok mindent, amit akarok, csak reggel fogom megbánni, és az most nagyon távolinak tűnik.<br />
- Baj, hogy én azt szeretném, ha reggel is megtennéd ezt? - suttogom az ajkaira.<br />
- Neked baj - simít végig a hajamon. - Én megteszem.<br />
- Kérlek! - közelebb húzódok hozzá, nem mintha lenne hová. Arcom a hajába temetem, egymásba fonódunk, és rájövök, hogy mennyivel jobban esik ez vele, mint Florával, vele minden sokkal jobb.<br />
Amikor kinyitom a szemeim meleg van, a takaró eltűnt, ahogy Mira is mellőlem. Laposakat pislogva próbálok rájönni, hogy csak álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént. Nem tudom, melyik lenne rosszabb, azonban amikor elérek arra a szintre, hogy képes vagyok gondolkodni is, és igénybe venni az érzékszerveimet, felfedezem őt a másik ülésen, ahogy tűnődve néz ki az ablakon. Van egy olyan érzésem, hogy csak a szemei néznek, gondolatban nincs jelen, és ez beigazolódik, mikor megérintem a kezét, és összerezzen.<br />
- Szia - köszörülöm meg a torkom. Ahogy gondoltam, most hirtelen nem tudok mit mondani, olyan érzésem van, mintha lerészegedtem volna, az egész éjszakára homályosan emlékszem csak, és részletek estek ki.<br />
- Szia - húzza mosolyra a száját, bár nem tartom a legőszintébbnek. Egy ideig fürkész, majd lehajol, én pedig Isten tudja miért, de összerezzenek, amikor megcsókol, azt kívánom, bár minden reggelem indulhatna így, ugyanakkor megint Liamet látom. A szemeim dörzsölgetve ülök fel, felhúzom az ülést és amennyire tudok kinyújtózok, a lehúzott ablakon a meleggel együtt friss levegő, és egy kis szellő is beáramlik. Végigszántok a hajamon, nem nézek ki a legjobban, és ezen változtatni sem tudok, ellenben Mira most is tökéletes.<br />
- Mack - szólítom meg, nagyon szeretném, ha folytatnánk ott, ahol éjjel abbahagytuk, még ha nem is helyes. - Rendben vagyunk? - kérdezem óvatosan.<br />
- Persze - húzza mosolyra a száját. Visszamosolygok, kinyújtom a kezem és megérintem a haját, majd finoman magam felé vonom. Önző, szemét vagyok, aki csak magára gondol, egy hazug áruló, de addig, amíg azok a puha ajkak az enyémen vannak, és hajlandóságot mutatnak arra, hogy birtokba vegyem őket, lehetek akármilyen utolsó szemét is, nem érdekel, amíg nem ő tart annak. Azt mondja, rendben vagyunk, és nekem ennyi jelenleg bőven elég, van mit megbeszélnünk, és közel sem biztos, hogy amit most csinálunk, az hosszútávú lesz, sőt, a legkevésbé sem lehetséges, de megelégszem ezzel a pillanattal jelenleg.<br />
- Keresnünk kéne egy benzinkutat - nézek ki a szélvédőn, nem mintha túl sokat látnék.<br />
- Találtam egy ilyet - nyújtja felém a telefonját, ami talán perceken belül lemerül. - Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, ezért én nem tudtam megnézni, de ha te tudod, akkor állítólag kiadja, hogy hol a legközelebbi benzinkút.<br />
Rámosolygok, megint megmutatkozik, hogy milyen okos, és hogy a legtöbb helyzetben feltalálja magát. A GPS segítségével nagyjából behatárolom magunkat, majd az alkalmazás kidobja, hogy a legközelebbi benzinkút alig néhány kilométerre van.<br />
- Megvársz itt, vagy velem jössz? - kérdezem, ha egyedül maradunk, magamat, és őt is jól ismerve, mindketten elkezdünk gondolkodni a történteken, és nem is szívesen hagynám itt.<br />
- Megyek - mosolyog rám, és kiugrik a kocsiból.<br />
Mivel kanna az nincs, a maradék benzin pedig nem elég odáig, abban a reményben indulunk el, hogy vehetünk egyet, más esetben itt ragadunk még néhány órára, ami talán annyira nem lenne rossz. Távol Sydneytől, és tulajdonképpen a fejlett civilizáció nagy részétől, mindent elfelejtek, ami eddig nyomasztott. Az autók elsuhannak mellettünk, de egyik sem lassít, ahogy azt a városban tennék, itt senkit nem érdeklünk, csak baktatunk egymás mellett, mindketten a tájat nézzük, mígnem a kezét óvatosan az enyémbe csúsztatja. Ez természetes, mégis más, egyenként zárom köré az ujjaim és addig levegőt sem veszek, amíg igazán meg nem fogom az apró kezét. Próbálok rájönni, mi változott a nyilvánvalón, azaz azon kívül, hogy éjjel egymásnak estünk, óvatosabbak lettünk, bátortalanabbak, az eddig természetes érintéseink most mindkettőnk számára valami háttérrel rendelkezhetnek, de nem engedem, hogy ez befolyással legyen ránk, arra, ami ezeken kívül igazán mi vagyunk.<br />
- Még mindig szeretnél Melbourne-be menni? - töri meg a csendet, felém fordítja a fejét és kutató szemeivel fürkész. Nem tudom, ő mit akar, így nincs jó vagy rossz válasz, az egész rajtam áll, vagy bukik, ha elmegyünk Melbourne-be, jelen pillanatban úgy érzem, bármi történhet, eddig is ketten voltunk, egy kis lakásban, de a lakása nagyjából megakadályozott mindent, ami itt kirobbant, az erkélye folyton arra emlékeztet, amikor véletlenül megláttam őket, Mira már-már rajongó imádattal teli pillantására. Viszont egy idegen szobában, aminek soha nem volt semmi köze hozzájuk, úgy, hogy most úgy néz ki, szabad a pálya számomra, talán nem jutna Liam az eszembe, sőt, egészen biztosan nem.<br />
- Nem tudom - válaszolok, és őszintén nem tudom. Egyik részem - a nagyobb - nem gondolkozna, csak menne, belevágna, a másik hazamenne, a pici lakásba tele azzal, ami ő, és csak nézné ahogy a kanapén kuporogva firkálgat, olvas, vagy átszellemülve csellózik, és a haja ráomlik a hangszerre. - Menjünk haza - szorítom meg picit a kezét, hiszen én ezt a Mirát szeretem, azt, amelyik gondolkozik, túlreagál, művészkedik, és a szeretetét kifejezve lábujjhegyre szökkenve puszit nyom az arcomra, és éjszaka, amikor nem tud aludni, félénken az ölelésembe kéri magát.<br />
- Haza? - néz nagyokat, összeráncolt szemöldökkel fürkészem.<br />
- Nem szeretnél? Mehetünk Melbourne-be is...<br />
- Nem, én is inkább haza akarok menni - néz még mindig értetlenül.<br />
- Akkor? - közénk emelem a kezét, végigsimítok a puha bőrön a hüvelykujjammal.<br />
- Csak te is azt mondtad, hogy haza.<br />
- Igen? - lehet, én vagyok nagyon hülye, de nem értem, miért olyan megdöbbentő ez. Elkeserítő lenne, ha azt hinné, hogy a célom az, amit talán ő is pontosan tud, hogy bekövetkezhet Melbourne-ben.<br />
Hirtelen lecövekel, majd egy pillanattal később mindkét vékony karjával átölel, és az arcát a mellkasomhoz szorítja.<br />
- Mack - nevetem el magam, átölelem, finoman végigsimítok a haján. - Mi van?<br />
- Semmi - kuncog fel édesen. - Csak tetszik, hogy hozzám akarsz hazajönni.<br />
Hirtelen felfogom, mégis miért így reagált, nehéz a gondolatai közt olvasni, végül mégis mindig megértem, még ha nehezen is.<br />
Megsimogatom az arcát, ami hirtelen mintha élénkebb lenne, sugárzik, hihetetlen, hogy mindössze egyetlen szó miatt, olyan könnyű őt boldoggá tenni, és vele boldognak lenni. Megemelkedik, pisze orra ügyetlenül összeütközik az enyémmel, a szemeim lehunyva, mosolyogva húzom magamhoz. Egy autó hosszan dudálva elhúz, mire szétugrunk, zavartan túrja hátra a haját, alsó ajkát ízlelgetve tördeli az ujjait.<br />
- Menjünk - nyújtom felé a kezem, akármit is akar, nem baj. Nem baj, ha nem gondolja annyira komolyan, amilyen számomra lenne, ahogy az sem, ha pont annyira komolyan gondolja.<br />
- Sajnálom, ez csak... nagyon furcsa nekem.<br />
- Pont annyira, amennyire nekem is.<br />
- Szólj, ha nem akarod - néz rám kerek szemekkel. - Én... nem baj, ha nem, csak...<br />
- Mira - simogatom meg a kezét, finoman berekesztve a felesleges fecsegését. - Ezt te fogod abbahagyni, nem én, de mindegy mi történik kettőnk közt, nem akarlak elveszíteni.<br />
- Nem fogsz - dől a vállamnak. Átölelem, magamhoz húzom a fejét és puszit nyomok a hajára.<br />
Nem sokkal később két kanna benzinnel, és egy újsággal - amelynek címlapján ismét mi vagyunk, és Liam arca, rajta egy kérdőjellel - távozunk a kis benzinkúti boltból.<br />
- Az ott meg mi? - torpanok meg, ahogy tőlünk pár méterre meglátok egy állatot elmélyülten turkálni egy szemetesben.<br />
- Egy kenguru! - kap az arcához és aprót szökken. Megragadja a pólóm és húzni kezd felé. - Nézd, milyen édi!<br />
- Nem - a lábaim követik, ugyanakkor inkább hátrálnék. Megfogom a kezét és hátrafelé nógatom. - Nagyon szép, de távolról csodáljuk.<br />
- De nem bánt! A kertünkbe régen mindig beszöktek.<br />
- Oké, de a mi kertünkbe viszont macskák szöktek be, és a legnagyobb állat, amit kukázni láttam, egy mosómedve volt - meredek az állatra, ami hirtelen felemeli a fejét, egy chipses zacskóval az orrán. Ösztönösen hátrálok két lépést, közben próbálom a hátam mögé noszogatni Mirát.<br />
- Nézd, lehet van kicsinye is! Ott az erszénye!<br />
- Jól van, Kanga, nem kérünk chipset - hátrálok, le sem véve a szemem róla. Hirtelen ugrik egyet felénk, és kis híján felborítom az elbűvölt lányt, én menekülnék, minél távolabb Kangától meg a lehetséges kölykétől, míg ő azért próbál elszökni, hogy a közelébe menjen.<br />
- Nézd, simogassuk meg!<br />
- Nem szeretném - fordulok meg, sietve húzom magammal arra, amerről jöttünk. - Menj haza! - vetem az állat felé, ami válaszul kettőt ugrik felénk, és készül a harmadikra. Futásnak erednék az autópálya felé, de Mira makacsul lecövekel.<br />
- De Niall, követni fog, kimegy az autók közé és elütik! Szólnunk kell, hogy vigyék haza - hatalmas szemeket meresztve kérlel, amire lehetetlen nemet mondani. Vonakodva fordulok vissza, most már velem együttműködve jön a kis bolt felé, hogy közölje a pénztárossal, hívjon állatvédőket.<br />
- Most már mehetünk? - kérdezem.<br />
- Nem, szeretném megvárni, amíg érte jönnek, hogy biztos ne essen baja - huppan le nemes egyszerűséggel az útpadkára, és onnan nézi a kukájához visszatérő vadállatot.<br />
- Hát jó - sóhajtok, és leülök mellé. Nem tudok nem mosolyogni ezen a helyzeten ismét, ülünk a semmi közepén, és várjuk, hogy érte jöjjenek egy idetévedt kenguruért. - Muszáj megvárnunk, Mack? Semmi baja nem lesz, már jönnek érte, és visszaviszik oda, ahonnan jött, békésen szemetezik még egy darabig, aztán hazamegy Zsebibabához.<br />
- De addig elmehet - makacskodik.<br />
- Oké, akkor én visszamegyek a kocsihoz, beletöltöm a benzint, aztán eljövök érted, az úgy jó?<br />
Aprókat bólintva szemlél, szinte ugrásra készenáll, hogy megakadályozza, ha az új barátja az úttest felé akarna menni.<br />
- De ne menj a közelébe - kérem. - Ki tudja, mire képes.<br />
- Niall, én ilyen állatok között nőttem fel - mosolyog rám.<br />
- Luke sokkal inkább ökör, mint kenguru - jegyzem meg, mire felnevet.<br />
Elsietek, folytonosan hátrapillantva, de nem történik semmi, ott üldögél ahol eddig, kinyújtja a lábait és ide-oda mozgatja a lábfejét. Muszáj lefotóznom, annyira édesnek találom, ahogy felügyel.<br />
Sokkal hosszabbnak tűnik most az út, mint Mirával volt, épp elég hosszú ahhoz, hogy megbánjam, hogy egyedül hagytam, és elkezdjek gondolkozni, mi lesz, ha hazamegyünk, de ennél sokkal inkább aggaszt, hogy most mit fogok csinálni Liammel. Komolyan gondoltam, hogy bármit megteszek azért, hogy rendben legyenek, attól függetlenül, én mit érzek Mira iránt, nem védekezhetek azzal, hogy ő csókolt meg először, mert én folytattam, úgy, hogy tudtam mibe kerülök. A gond az, hogy most tényleg nem tudom, mit akar Mira, mert már nem szenved Liam miatt, képes vagyok betölteni a helyét, boldog velem, de itt nincs helyes döntés, ha Liammel akar lenni, én kapok egy döfést, de ez a jobbik eset, ha engem akar, akkor Liam élete végéig nézhet minket, láthatja, hogy mit veszített, őrölheti magát, és gyűlölhet engem. Én mindkét esetben veszíteni fogok valamit, de most először gondolkozok el azon, hogy Mirát választom, vagy tulajdonképpen inkább magamat.<br />
Beletöltöm a tankba a benzint, és amennyire lehetséges rendbe rakom az autót, a plédeket összehajtva a csomagtérbe helyezem, a cukros és kekszes papírokat egy külön zacskóba gyűjtöm.<br />
Visszafelé, ahogy újra egyre közelebb kerülök hozzá, inkább azon tűnődök, milyen hatalmas fordulatokat tud venni két ember kapcsolata, legalábbis Miranda Mackenzie Hemmings esetében. Kezdve Liammel, ami talán a legnagyobb, őt követheti a mostani helyzet velem, a kapcsolata Harryvel, Zaynnel, és Louisval, s ezek csupán csak azok, amiknek szemtanúja voltam.<br />
Már nem üldögél ott, ahol hagytam, megérkeztek az állatvédők, és körülöttük, meg a kenguru körül legyeskedik. Elképesztő egy lány, a legsokszínűbb egyéniség, akivel valaha találkoztam. Rockot énekelve indult egy tehetségkutatóban, most poppot játszik, míg a lakásában különféle komolyzenei díjak sorakoznak. Hibátlanul, kotta nélkül eljátssza bármelyik darabot, bármelyik zeneszerzőtől zongorán, csellón, de még talán gitáron is képes lenne rá. A szuperhősök mellett sorozat fan, aki színházba jár, operát néz, a könyvespolcán mai szerzők mellett megtalálható a világ összes nagy nevű alkotójának legalább két műve. Egyik nap nem öltözik fel, csak pizsamában vonszolja magát, másnap rockert alakít, azután kis ruhákban, szandálban szökdécsel kecsesen. Néha undok, néha díva pophercegnő, mégis egy tündér, aki sokat sír, és sokat nevet, és akibe nem tudom, mikor, de beleszerettem. Szeretném örökre eltüntetni a szeméből a szomorú könnyeket, és csak nevetni, mosolyogni látni.<br />
Kiugrok a kocsiból, az állatka kukában turkálás helyett már jóízűen szalmát rágcsál a kocsi ketrecéből, fel-felpillantva a megmentőjére.<br />
- Jó napot - mosolygok, és kezet fogok az állatvédőkkel. Nagyokat néznek, de nem tesznek megjegyzéseket. - Minden rendben lesz Kangával? - intézem a kérdésem Mira felé, a karomat finoman a dereka köré fonom, a szívem megőrül, mert a karomba simul.<br />
Ő is akarja.<br />
- Visszavisszük a természetes élőhelyére, valószínűleg elszakadhatott a többitől, ezért kötött ki itt, de mindenképpen találunk neki egy jó helyet - válaszol helyette az egyik férfi.<br />
- Simogasd meg - pillant rám reménykedő tekintettel Mira.<br />
- Ezek az állatok veszélyesek? - közelítem meg a ketrecet.<br />
- Békések, de képesek sérülést okozni, főleg ha megijednek, viszont ő kifejezetten nyugodt.<br />
- Mondtam - jegyzi meg a szöszke lány.<br />
- Én meg azt mondom, hogy akár bánthatott is volna, megvolt rá a lehetőség - vágok vissza.<br />
Lábujjhegyre állva, gondolkodás nélkül nyújtja ki a kezét, melyet gyorsan megelőzök. Ha Kanga megbolondul, és harapni akar, feláldozom az ujjaim.<br />
Az orrához érek, ami furcsa, elsőre bizonytalan vagyok, majd lassan rájövök, hogy valóban nem ártalmas.<br />
- Olyan aranyos - kuncog fel mellettem, nyújtózkodva érinti meg a kenguru füleit.<br />
Készül vele egy kép, és egy ideig hagyom, hogy körberajongja, tulajdonképpen én is élvezem az állatsimogatósdit.<br />
Mielőtt úgy döntenénk, hogy indulunk, előveszi a pénztárcáját, és a benne fellelhető összes pénzt a szervezetnek adja, cserébe az ígeretért, hogy Kanga, és vele együtt az összes állat jó helyre kerül.<br />
Csodálom, minden porcikája csodálatra méltó. Addig néz az autó, és leginkább a kenguru után, amíg látja, majd amikor eltűnik mosolyt villant rám. Az arcát fürkészem, és nem tudok rájönni, mi nem jó benne, minden az, néha nagyszájú, de annyira tiszta, és jó. Lassan ingatom a fejem, megkeresem az ajkait, és lélekben belehalok a gyönyörbe, amit érzek attól, hogy puha, édes szájához érhetek, és érezhetem az ízét. Talán mégis inkább Melbourne-be szeretnék menni.<br />
Homlokát az enyémnek támasztja és hosszú szempillái mögül pislog rám, az arcán kis mosoly ül.<br />
- Egyes dolgok elég nagy fordulatokra képesek - jegyzi meg, én pedig mosolyogva húzom vissza még egy kicsit.<br />
Útközben ugyan úgy viselkedik, ahogy tegnap ilyenkor tette, kényelmesen elhelyezkedik az ülésben, zenét hallgatunk, falatozgatunk, én pedig elképzelem, milyen lenne itt maradni, és nem menni haza. Nem is vágyom haza, se Angliába, se Írországba, bár talán ez így csúnyán hangzik, így van, itt tudnék maradni vele.<br />
Elfog az idegesség, amikor órák múlva, már késő délután beérünk Sydney területére, de ő ugyanúgy marad, ahogy eddig. Gondtalanul dúdolgat, elkezdi összeszedegetni a szemetet, és amikor észreveszi, hogy figyelem, boldogan pillant rám.<br />
- Ez tartalmas kirándulás volt - nyújtózik ki, amikor leállítom az autót.<br />
- Mindenképp - mosolygok rá. Nem akarok kiszállni, ő viszont kicsatolja magát és mielőtt kiugrana még körbenéz, de semmi gyanúsat nem lehet látni.<br />
Kiveszem hátulról a cuccainkat, az autót a parkolóban hagyjuk, kezét a szabad kezembe csúsztatja miközben bemegyünk, és nem is engedi el, addig nem, amíg ki nem nyílik a lift ajtaja a nyolcadik emeleten, és meg nem látjuk az ajtaja előtt üldögélő fiút.<br />
Elakad a lélegzete, a szemei óriásira nyílnak, valahogy én is így reagálhatok, legszívesebben viszont a liftaknába vetném magam. Liam is ugyanúgy meglepődik, emellett a tekintete fenyegetően cikázik az arcom, és a Mira kezét fogó kezem között, feltápászkodik, nézik egymást körülbelül 4 méter távolságból, és eltűnik a kéz a kezemből, helyette átölelné magát, végül leereszti a karjait, szorosan maga mellett.<br />
Ezért nem kellett volna mindannak megtörténnie, ami az elmúlt kb 18 órában történt, vagy inkább a felében, mert az együtt alvás mondhatni megszokott. Ezért, ahogy néz rá, hitetlenkedve, nagy szemekkel figyeli, a szempillái minden pislogásnál megrebbennek, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban eltűnik. Ajkai résnyire nyílnak, éppen csak nem roggyannak meg a lábai, erre nem vagyok én képes, rám sosem fog így nézni, akkor sem, ha annyira szeret, amennyire én szeretem őt. Bár így néz, mégis hátrálna, amikor Liam közelebb merészkedik, és önzés, meg sértettség helyett elindul bennem, hogy meg kell őt védenem. Bármitől, bárkitől, mindegy ki vagy mi az, ha megijeszti, és számomra, hogy a falhoz préselné magát, és a hátam mögé bújna határozottan rémületet sugároz.<br />
- Beszélhetnénk? - néz át rajtam Liam, szó szerint úgy tesz, mintha nem lennék jelen. - Ketten - fűzi még hozzá.<br />
- Nem - vágom rá, szó sem lehet róla, hogy kettesben hagyjam vele, azok után nem, hogy hányszor, és milyen állapotban szedtem fel utána Mirát.<br />
- Semmi baj, Niall - szólal meg halkan, majd megköszörüli a torkát, és kihúzva magát visszamerészkedik a korábbi helyére. - Addig esetleg összefutnál Luke-kal?<br />
Lesújt, feldühít, megsért, belém rúg, eldob, és ezzel a mondattal véget vet mindennek, ami egy teljes napig sem lehetett az enyém. </div>
<div style="text-align: left;">
- Hogyne - motyogom érzelemmentesen, de talán már nem is hallja, a cuccokért nyúl, helyette viszont Liam azonnal kiveszi a kezemből, összetalálkozik a pillantásunk, és az övé haragos, figyelmeztető, fenyegető, mint egy kutyának, aki védi a területét, ugyanakkor gúnyos is, ő is tudja, hogy Mira őt választotta.</div>
<div style="text-align: left;">
- Kösz az eddigieket, Niall, innen már átveszem.<br />
Nem szólok, lenyomom a lift hívógombját, hallom a kulcscsomó csörgését, és egy pillanatig nézem a szőke hajzuhatagot, ami a lépteivel, melyeket a lakása felé tesz ritmikusan együtt mozog, majd bezárul az ajtó, és ahogy elindul a lift, az öklöm találkozik a fémmel.</div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
</div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
Mélyeket kell lélegeznem, anélkül, hogy észrevenné, mennyire frusztrál, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel, hogy hirtelen itt találom, és egyedül maradok vele. Nem találok bele a kulcslyukba, a kezeim remegnek, csak szenvedek a zárral, mire kinyújtja a kezét, ami az enyémhez ér, sőt, nem csak hozzáér, megfogja a csuklóm, és ez hirtelen túl sok. Elrántom a kezem, a kulcsok a földre pottyannak, értetlenül pislog, míg én a mellkasomhoz szorítom a kezem.</div>
<div style="text-align: left;">
- Ne érj hozzám! - szakad ki belőlem, barna szemei az arcomat fürkészik, majd lehajol és felveszi a kulcsokat. </div>
<div style="text-align: left;">
Kinyitja az ajtót, és beenged maga előtt, a lakásom pont úgy van, ahogy tegnap hagytuk, az ágyneműk úgy, ahogy felébredtünk, ott hevernek, Niall néhány ruhadarabja a fotelban van, evőeszközök és tányérok párosan. Csak most tűnik fel, nélküle, hogy a lakásom mennyire kettőnkre "specializálódott", amiből egy volt, hirtelen kettő lett, az én lányos dolgaimnak ott van a férfi párja, még az illat is más, és nem úgy, mint Luke-nál, amikor kedve támad nálam csövelni néhány napig.</div>
<div style="text-align: left;">
- Hol voltatok? - arra számítok, hogy legalább kedves lesz velem, nem tudom, miért van itt, de ha jól sejtem, azért, hogy ismét megpróbálja rendbe hozni, amit elcseszett, de a bunkó hangsúlyával nem jó úton indul el.</div>
<div style="text-align: left;">
- Kirándulni - vonom meg a vállam, megtiszteltetésnek veheti, hogy egyáltalán válaszolok neki, és beengedem ide. Nem igazán vagyok kész erre a beszélgetésre, nem kellett volna idejönnie, most már nem, mert nem vagyok biztos benne, hogy én elmentem volna Londonba.</div>
<div style="text-align: left;">
- Tegnap délután óta várok az ajtód előtt - néz a szemembe, megkerül, és úgy mozog, hogy ne tudjam elkerülni.</div>
<div style="text-align: left;">
- Bocs, hosszú kirándulás volt - vonom meg a vállam. - Nem mintha egyébként elnézést kellene kérnem azért, mert már képes vagyok élni az életem nélküled is.</div>
<div style="text-align: left;">
- Ja, azt látom - néz körbe, az álla és a nyaka megfeszül. Nem tudom levenni róla a szemeim, ha leállnak egy pillanatra az agyamban futó gondolatok, csak azt látom, hogy milyen szép, legszívesebben megfognám az állát és magamhoz húznám, de az agyam nem egy könnyen leállítható szerkezet. - Jó, hogy neked megy.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem én döntöttem így.</div>
<div style="text-align: left;">
- De igen - néz a szemembe. - Te küldtél el.</div>
<div style="text-align: left;">
- Miután te elküldtél engem! - csattanok fel. </div>
<div style="text-align: left;">
- Jóvá akartam tenni, Cica! Még mindig azt akarom! - összerezzenek, olyan rég hallottam már ezt az utálatos becenevet, és hiányzott. - Pontosan tudom, hogy elbasztam, Mira, ne hidd, hogy nem, és ha ez megnyugtat, nem telik el úgy nap, vagy akár csak egy óra, hogy ne gondolnék rá, mi lenne, ha akkor nem úgy reagálok, de nem tudom visszacsinálni. Tudom, hogy én már annyiszor, és annyi mindent elrontottam, hogy nem érdemlek meg megint egy esélyt, de kérlek, hadd tegyem jóvá, Kiscicám!<br />
Elnyílt ajkakkal nézek rá, a könyörgése, reménykedő tekintete, ahogy szólít, amikor legutóbb csinálta ezt, nem úgy láttam, ahogy most látom. Ha nem szólalna meg, a nyakába vetném magam.<br />
- Adj egy esélyt, Mira, ha akarod, most azonnal elkezdhetünk próbálkozni, hogy legyen egy másik kisbabánk.<br />
- Nem - nyílnak tágra a szemeim, kiejti a "kisbaba" szót, és abba az állapotba sodor, amiért többek szerint is pszichológusra van szükségem. - Még mindig rohadtul nem érted! - harsogom, és a hajamhoz kapok, érzem, ahogy az ujjaim megmarkolják, és érzem a húzást, ahogy kiszakadnak a hajszálaim. - Én nem akarok egy másik kisbabát, Liam! Nem akarok próbálkozni, nem akarok ígéreteket, hát nem érted?! Kimondtad, hogy te nem akarod, és tönkretettél mindent! Végig úgy gondoltam, amíg egyedül én tudtam a babáról, hogy ez azért történik, mert nekünk együtt kell lennünk! Nem akarok próbálkozni, nem akartam sosem szándékosan terhes lenni, mert azt gondoltam, hogy majd jön, ha jönnie kell, akkor, amikor igazán szerelmes vagyok valakibe, és te ezt tönkretetted! Elvesztettem ezt, a kisbabám, téged, és majdnem mindent, amim akkor megvolt, de te még mindig nem vagy képes ezt felfogni!<br />
- Niall miatt van, ugye? - értetlenül nézek rá, levegőért kapkodok, a szája gúnyos mosolyra húzódik, hitetlenkedve rázza a fejét. - Szépen átvette a helyem.<br />
- Ehhez Niallnek nincs semmi köze - kapom fel a fejem. Nem gyanúsítgathatja őt, és foghatja rá azt, ami az ő hibája, és az enyém.<br />
- Akkor miért nem tudok valami olyat mondani, ami jó neked?! A fenébe már, Mira, próbálkozom, már sokadjára, adtam neked időt, hogy átgondold, talán túl sokat is, mert akárhányszor rászántam magam, hogy eljövök, mindig megijedtem, de már nem bírom tovább! Látom, hogy elvesz tőlem téged, úgy, hogy közben megígérte nekem, hogy mindent megtesz azért, hogy megint velem akarj lenni. Ha ezzel akarsz visszavágni, most már elég lesz, kérlek!<br />
- Mégis milyen visszavágásról beszélsz? - meredek rá hitetlenkedve. - Szerinted ez valami olyan, amiért gyerekesen visszavágnék? Nem tudnék olyat tenni, ami miatt te olyan fájdalmat érezhetnél, amit én éreztem, és semmihez nem használnám fel Niallt! Bármiért is jöttél ide, Liam, ideje menned, mert én erre nem vagyok képes!<br />
- Idejöttem, miután láttam rólatok a képeket, és a cikkeket...<br />
- Nem érdekel! - kiáltom el magam. - Már semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! - kapnék a fejemhez, de megragadja a csuklóm.<br />
- Márpedig akkor is végig fogsz hallgatni!<br />
Makacsul összezárom a szám, az ujjai kellemetlenül fonódnak a csuklóm köré addig, amíg ellenkeznék, majd lassan meglazulnak.<br />
- Másfél napja ülök az ajtód előtt, mióta leszálltam a repülőről nem ettem, nem aludtam, de még mosdóban se voltam, elmondom, hogy bármit megtennék azért, hogy visszakapjalak, ez neked mégsem elég. Eközben látom, hogy Niallel nevetsz, Niallel minden szép és jó, ő képes boldoggá tenni, ő tökéletes, ő hozzád érhet, megfoghatja a kezed, látom, milyen szépen berendezkedett ide, és elfoglalta a helyem az ágyadban is. Mit kellene gondolnom, Mira?<br />
- Semmit - nézek a szemébe. - Mert semmi közöd hozzá.<br />
- De rohadtul van közöm hozzá, Miranda! Lefeküdtél vele?! Hogyan segített neked, feláldozta magát és a helyembe lépett?<br />
Remegek a dühtől, azzal fogom bántani, amivel tudom, hogy a leginkább bánthatom, de ezt nem gondolom át igazán. A szemébe nézek, nem azért csinálom, amit a baba elvesztése után éreztem, vagy akkor, amikor kirúgott, hanem azért, mert hetekkel később is ugyanazokat a harcokat vívjuk, és még mindig képes fájdalmat okozni.<br />
- Nem - nézek rá. - De ha akarná, gondolkodás nélkül belemennék.<br />
A fejéhez kap, a szemei néhány másodpercig óriásira kerekedve csodálkoznak, majd milliónyi érzelem önti el, amiből csak néhányat ismerek fel, mert olyan jó viszonyt ápolok velük. Düh, harag, csalódottság, hitetlenkedés, majd bevágja maga mögött az ajtót, úgy, hogy az egész lakás beleremeg,</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com12tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-51028004801279444812015-12-10T05:38:00.001-08:002015-12-10T05:38:38.206-08:00<p dir="ltr">Sziasztok!<br>
Néhányan már láttátok, de elsősorban itt kell szólnom, hogy ma sem lesz rész. Ne haragudjatok, semmit nem utálok jobban annál, hogy a szétszórtságomra már a blogom is kezd rámenni, holott eddig ez többnyire valahogy megúszta. Sajnálom, tényleg, de kezd kikészíteni az iskola, alig bírom nyitva tartani a szemeim, és ahogy végzek - jobb esetben negyed 3-kor - ebéd után kezdhetek tanulni a következő 2-3 dolgozatra. Most jutottam el arra a pontra, hogy vagy azt választom, hogy összeszorítom a fogaim és kihúzom addig amíg kell, vagy feladom, amit nem tehetek, viszont így nem tudtam befejezni a részt. Ne haragudjatok, nem tudom, mikor jön a következő, talán holnap, talán jövőhét csütörtökön, de legkésőbb jövőhét szombaton, ezt megígérem.<br>
Még egyszer bocsánat, és köszönöm, ha megértitek, valamint az eddig érkezett biztatásokért is nagyon hálás vagyok!<br>
Sok puszi nektek, és kitartás!❤</p>
<p dir="ltr">Nessa x</p>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-6368012188488629372015-12-02T10:35:00.001-08:002015-12-02T21:15:13.758-08:0078.rész Leállósáv<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>Sziasztok!:)</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Huh, először is kezdeném azzal, hogy a rész 3 szemszögből íródott. :'D Talán egy kicsit kuszának tűnhet, viszont a fejemben egyes részek más-más szemszögből születtek meg, és hosszú idő óta először gondtalanul, szenvedés nélkül sikerült megírnom, ráadásul hamarabb végeztem! Éppen ezért kerül fel már most. :)</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és kíváncsian várom a reakciókat! Még mindig bocsánat, amiért nem válaszoltam az összes kommentre, sokszor már a nevemet se tudom, a legtöbb szabadidőmet alvással töltöm, de ha addig nem, a szünet alatt mindenképp válaszolok az összesre.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Utolsóként egy kéréssel fordulnék hozzátok, amit már többen láthattatok az ask profilomon. Megtennétek, hogy szavaztok <a href="http://www.elobolygonk.hu/">ezen az oldalon</a>? Ha kicsit átböngészitek láthatjátok, mi a cél de röviden összefoglalva azoknak, akiknek nincs kedvük olvasni, a lényeg, hogy pénteken megrendezésre kerül Párizsban a világ vezetői között egy konferencia, amelyen a Földet fenyegető veszélyek megakadályozásáról tanácskoznak, szeretném, ha minél többen támogatnánk ezt. Köszönöm mindenkinek, aki szán rá 1 percet!</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Nessa. xx</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i><br></i></div>
<span style="color: white; font-size: large;">~Liam Payne~</span></div>
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;"><br></span></div>
<div style="text-align: left;">
Egy sértett kisgyereknek érzem magam, és úgy viselkedem, ahogy az ölemben a tabletommal gubbasztok Zayn kanapéján, és dühösen ki-be lépkedek különböző cikkekből, újra és újra megnyitom a képeket és ráközelítek. Mira, ahogy fogja Niall kezét, Mira, ahogy nevet Niallre, Mira, ahogy hozzábújik, megöleli, megpuszilja, mosolyog rá, ahogy együtt üldögélnek egy sziklán, szaladgálnak a parton, és ölelkeznek, úgy ölelkezik vele, ahogy velem is tette. A kezem megremeg, és az ujjaim alatt elhomályosodik a képernyő, olyan erővel préselem hozzá a panelhez. Dühös vagyok, mert nekem állítólag arra kell várni, hogy jól legyen, és ezt pont Niall mondta, holott úgy tűnik, remekül van, <i>remekül érzik magukat együtt. </i>Úgy érzem magam, mint akit átvertek, talán ez Mira bosszúja, szórakozik velem, elhiteti, hogy van még esélyem visszakapni, holott lehet, hogy megtalálta a vigaszát Niallben. </div>
<div style="text-align: left;">
Csupán attól, hogy ez megfordul a fejemben minden izmom megfeszül, és elhomályosodik a látásom a dühtől, mert lehet, hogy rohadtul elbasztam mindent ami kettőnk közt volt, de Niallnek kibaszottul tudnia kellene, hogy hol a helye. Mégpedig minél messzebb a barátnőm bugyijától, és mindenétől, amihez <i>én</i> valaha hozzáértem, még csak gondolatban sem közelítheti meg.</div>
<div style="text-align: left;">
Hunyorogva nézem a képet, amire már amúgy is annyira ráközelítettem, amennyire csak lehetséges. Olyan, mintha csókolóznának, és a gyanúmat csak bizonyítja a cikk, melyben arról írnak, hogy ők ketten az egész estét együtt töltötték, elmentek az operaházba, sétáltak, látták őket egy étteremben, ahol állítólag <i>egymást etették </i>és <i>pezsgőztek</i>, mindeközben végig fogták egymás kezét, ölelkeztek, ahogy ezt egyébként láthatom is a képeken. De van az, amin a tengerparton állnak, Mira a karjait Niall nyaka köré fonja, aki átöleli a derekát, belefúrja az arcát a hajába, abba a megmagyarázhatatlanul jól illatú hajtömegbe, ami folyton ott volt mindenhol. Kiterült a mellkasomon, befedte a vállát, a felsőtestét, és gyakran belement a számba. Viszont talán ez az a kép, amit még inkább elviselek, a következőt viszont képtelen vagyok. Nem fúrja bele az arcát a hajába, hanem egymásénak döntik a homlokukat, és <i>rohadtul nem látom, hogy hol van Niall szája!</i></div>
<div style="text-align: left;">
- Hé forrófejű, lassan nincs is szükség a kandallóra, annyi hőt termelnek a negatív energiáid - huppan le mellém Louis egy pizzás dobozzal a kezében. - Mi bajod van már megint? </div>
<div style="text-align: left;">
Szinte rádobom a pizzaszeletekre a tabletet, végül időben elrántja a dobozt, és így az ölében landol, míg én dühösen felpattanok és a konyhába trappolok, bár nem tudom, miért. Kivágom a hűtőajtót és előkapok egy üveg vizet, majd olyan erővel vágom is be, hogy hallom a törékeny üvegek csörömpölését benne. Ahogy megfordulok szembetalálom magam Harry megszeppent pillantásával, és Zayn meglepett képével.</div>
<div style="text-align: left;">
- Esetleg a saját hűtődet verd szét, jó? Hálás lennék, ha az enyémet kímélnéd még egy darabig, nem hinném, hogy vasárnap bárhonnan is tudok szerezni egy másikat - jegyzi meg.</div>
<div style="text-align: left;">
- Bocs - morgom, lecsavarom a kupakot az üvegről és néhány korttyal eltüntetem a jéghideg vizet. Ha arra számítottam, hogy ez majd lehűt, hát nem jött be.</div>
<div style="text-align: left;">
- Mi is a problémád pontosan? - lép be Louis, egyik kezében egy szelet pizzát, másikban a tabletomat fogja. - Még mindig nem értem.</div>
<div style="text-align: left;">
- Mi az? - veszi el tőle Harry, és Zaynnel fölé hajolva kezdik böngészni.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem érted? - hőbörgök. - Hogy nem érted? - kínomban cinikusan, hitetlenkedő nevetéssel túrok a hajamba, de ahelyett, hogy leengedném a kezem megmarkolom a tincseim. Kezdek beleőrülni ebbe az egészbe.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem - vonja meg a vállát. - Mármint látom őket, és hogy Mira boldog, éppen ezért nem értem, hogy mi bajod van. Niall azt mondta, hogy ha elég jól lesz, akkor elhozza. Szóval? </div>
<div style="text-align: left;">
- Te nem látod? - kapom ki a szerkezetet Zayn kezéből.</div>
<div style="text-align: left;">
- Asszem' én értem - motyogja, miközben én Louis arcába nyomom. </div>
<div style="text-align: left;">
- Nem látod, hogy ez az egész már rohadtul nem rólam szól? Mira nem akar majd jönni, mert már nagyon jól megvan Niallel! </div>
<div style="text-align: left;">
- Most úgy csinálsz, mintha eddig nem lettek volna barátok - jegyzi meg Harry. </div>
<div style="text-align: left;">
- Ez nem barátság! - vicsorgom. Képtelenség, hogy nem értik meg, egyszerűen nem létezik, hogy csak én látom azt, amit látok. </div>
<div style="text-align: left;">
- De igen - mondja. - Csak megint azokat a képeket használják fel, amin kicsit félreérthető helyzetben vannak. </div>
<div style="text-align: left;">
- Kicsit - fortyogok. - Egy kicsit kedvem lenne állba vágni Niallt, amiért kicsit félreérthető helyzetbe kerül a barátnőmmel.</div>
<div style="text-align: left;">
- Ja, és szólt, hogy szedd össze magad, mert Mira hajlandó lenne találkozni veled - fűzi hozzá Louis, és ezzel nagyon nem segít. Nem értik, egyszerűen nem fogják fel, hogy miről van szó. - Szóval, elmondanád normálisan, fenyegetőzés és csapkodás nélkül, hogy mivel is van a problémád? Niallel, vagy azzal, hogy Mira boldognak tűnik? </div>
<div style="text-align: left;">
- Szerintem azzal, hogy Niallel boldog, és nem veled - vizsgálja az arcom Zayn, miközben ezt mondja.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem - morgolódok. - Ne azzal van a bajom, hogy boldog. Azzal van a bajom, ahogy... - nem tudom, nem tudom elmondani, érteniük kellene. - Mielőtt odament szakított Florával, most meg az én barátnőmmel ölelkezik nyilvánosan.</div>
<div style="text-align: left;">
- Liam, nem hinném, hogy ez az, amire te gondolsz - kel ismét a védelmére Harry.</div>
<div style="text-align: left;">
- Hanem akkor mi? - kapok két kézzel a fejemhez. - Mi, ha nem az, amire gondolok?</div>
<div style="text-align: left;">
- Én értem - ragadja meg a kezem Zayn, és lerángatja. - De ettől függetlenül azt gondolom, hogy nincs igazad. Megértelek, mert én is féltékeny lennék a helyedben, mindegy kiről van szó, de gondold át. Niall Mira legjobb barátja, ő hozott össze titeket, ugyanakkor ő állt mellette, amikor kidobtad...</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem dobtam ki! </div>
<div style="text-align: left;">
- Jó, akkor...</div>
<div style="text-align: left;">
- De kidobtad - mormolja Louis, viszont egy gyilkos pillantással belé fojtom a szót. </div>
<div style="text-align: left;">
- Kuss - pillant rá Zayn is. - Szóval akkor is ő állt mellette, amikor te nem, és akkor is, amikor elment a baba. Miután Mira hazament a szüleivel egy idő után nem volt hajlandó beszélni Niallel, ahogyan veled sem hajlandó, csak a különbség kettőtök között az, és ne haragudj, amiért ezt mondom, de Niall abban a pillanatban, hogy rájött mi folyik, Ausztráliába repült, te viszont csak ülsz a seggeden és vársz a csodára. Nem értem, hogy mégis mit vársz, haver, amikor a kisujjadat se mozdítod annak érdekében, hogy visszakapd, csak dühöngsz és reméled, hogy majd valaki megoldja helyetted.</div>
<div style="text-align: left;">
Elhallgatok, akármennyire is a szavába akarok vágni és bizonygatni, hogy ez nem így van, mélyen belül tudom, hogy nagyon is igaza van.</div>
<div style="text-align: left;">
- Talán ideje lenne eldönteni, hogy egyáltalán tényleg Mirával akarsz-e lenni, mert ha nem, akkor fejezd be amit csinálsz, tedd túl magad a történteken, és hagyd, hogy boldog legyen, megérdemli azok után, amin átment.</div>
<div style="text-align: left;">
- Vele akarok lenni - ebben biztos vagyok, biztosabb, mint bármi másban.</div>
<div style="text-align: left;">
- Akkor most már bízz meg Niallben, és várd ki, amíg Mira magától eljön.</div>
<div style="text-align: left;">
Ez az, amire nem vagyok képes, akárhogy is próbálkozom. </div>
<div style="text-align: left;">
Leülök velük a kanapéra megnézni az előző esti meccs ismétlését, ahogy azt eredetileg terveztük, de képtelen vagyok kikapcsolni az agyam. A gondolataim a képek körül forognak, hogy miket csinálhatnak, amikor együtt vannak, azaz mindig, mikről beszélgethetnek, Niall mivel éri el, hogy nevessen. Nem tudok nem arra gondolni, hogy ez már több, mint barátság, pedig megpróbálom, tényleg. Visszhangzik bennem Zayn mondata arról, hogy csak ülök, és várok a csodára, és ha már eddig ezt csináltam, akkor tulajdonképpen csináljam is tovább, csakhogy nem megy, már nem.</div>
<div style="text-align: left;">
Félidőnél egyszerűen bejelentem, hogy hazamegyek, és nem is kérdeznek semmit. Képtelen vagyok figyelni, vagy velük együtt szórakozni.</div>
<div style="text-align: left;">
- Ne csinálj baromságot - kísér el az ajtóig Harry, mindig tudja, hogy mire készülök, akárhogy is próbálom eltitkolni előle, mégis csak bólintok, mintha egyikünk sem tudná, miről van szó, majd vállon vereget, és sarkon fordulva átvágok az udvaron a kocsimig.</div>
<div style="text-align: left;">
Vezetés közben elintézem, hogy 2 óra múlva a magángépünkön legyek Sydney felé, senki nem kérdezi meg, hogy miért, mert annak, hogy én a Föld másik felére akarok utazni, egyetlen egy oka lehet.<br>
<br>
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
<div style="text-align: left;">
<br></div>
<div style="text-align: left;">
Megijeszt, hogy egyedül ébredek, hozzászoktam, hogy ha oldalra fordulok beleütközök Niallbe, és beletemethetem az arcom a pólójába. Most viszont nincs ott, de a helye még meleg. Kipattannak a szemeim, egy pillanatra elvakít a beszűrődő fény, majd amikor megszokom megpillantom Niallt az erkélyajtónál, ahogyan a függöny résein keresztül néz kifelé.<br>
- Niall - motyogom, majd megköszörülöm a torkom. Elengedi a függönyt és hozzám siet, zaklatottnak tűnik. - Mi a baj? - ejtem a fejem a párnára, és megfogom a kezét.<br>
- Ne ijedj meg, és ne legyél dühös - körít, de pont ettől ugrik össze a gyomrom.<br>
- Niall!<br>
- Valaki végig követett minket, és most mindenhol az szerepel, hogy együtt vagyunk. Kint mindenhol fotósok meg riporterek vannak...<br>
Elhallgat, talán attól fél, hogy dühös leszek, de az egyetlen ami dühít az az, hogy képtelen vagyok nem közszemle tárgya lenni. Nem csinálok semmit, még csak nem is tudok róla, hogy figyelnek, és valaki mindig a nyomomban van, ha kilépek az ajtón.<br>
- Le kell innen lépnünk - rúgom le a takarót. - Szólok Simonnak.<br>
Aprót bólint, felkapom a telefonom, realizálom, hogy délután 2 van, mi pedig reggel 5-kor estünk haza, majd rövid tanácskozást rendezek le Simonnal. Az ötlete az, hogy pakoljuk össze a cuccunkat, küld értünk egy kocsit meg biztonságiakat, és lépjünk le, de hogy hová, meg meddig, azt nem mondja.<br>
- Mack - bökdös meg Niall. - Menjünk el kirándulni, csak ketten.<br>
Leeresztem a telefont és lefogom a mikrofont, hogy Simon még véletlenül se tudjon hallgatózni, vagy akár beleszólni.<br>
- Hová szeretnél menni? - kérdezem, válaszul megvonja a vállát.<br>
- Melbourne, Brisbane, Perth, mindegy, valahová.<br>
- Niall, Perth innen egy nap autóval - nevetem el magam. - Melbourne is több, mint 8 óra.<br>
- Fantasztikus! Én vezetek - rendelkezik. Kétkedve nézek rá, de lehetetlen nemet mondani neki. - Kérlek, jó lesz, hidd el!<br>
- Tudom, hogy jó lesz, csak... 8 órát akarsz vezetni?<br>
- Nem muszáj egyben, de akár... igen - vonja meg a vállát. - Jó lesz, viszünk kaját, útközben énekelünk, mint más kirándulni készülő emberek.<br>
Nagyon jól tudja, hogy mivel fogjon meg, és kőkeményen be is veti ezt a stratégiát. Az "átlagos" és a "mint más emberek" említésére nem nagyon tudok nemet mondani, pláne, ha társul hozzá a reménykedő arckifejezése.<br>
- Kaphatunk egy autót? - sóhajtok, és mosolyogva rázom a fejem Niall kis örömtáncára. Simon gondolkodás nélkül belemegy, a legnagyobb meglepetésemre.<br>
- Nem tudom, hogy hogyan csinálod ezt - rázom a fejem, és rámosolygok az ágyam szélén vigyorgó fiúra.<br>
- Szeretettel - nyávogja, és kitárt karokkal vetődik rám, hogy magához szorítson. Nevetve lököm le magamról, majd boldogan szed elő egy táskát a cuccai közül.<br>
- Mennyi időre akarsz menni? - pillantok rá a tatyójára. - És mégis hová? - nevetek.<br>
- Nem tudom - vonja meg a vállát. - Ne tervezgessünk, csak menjünk, majd jövünk amikor jönni akarsz.<br>
- Niall, nekem holnap után megint jelenésem van - célzok Alice foteljára, amiről néha még mindig siettetve bámulom az órát.<br>
- Akkor holnap jövünk - jelenti be. - Akár repülővel is lehet, ha nem akarsz autókázni.<br>
- Nagyon agyafúrt vagy - nevetek, és puszit nyomok az arcára. - Legyen, ha neker ez így jó.<br>
A vigyorgásából ítélve jó, és már nagyjából rájöttem, hogy ami neki jó, az nekem is, és többnyire fordítva is, kivéve, ha annak az operához van köze.<br>
- Szólnál Luke-nak, légyszi? - kérdezem, miközben oldalra fonogatom a hajam. Áthúzza a fején a pólóját, majd bólint, és amikor visszamegyek a fürdőszobába már hallom a hangját. Felöltözök, kisminkelem magam, majd amíg hallom a hangját szembenézek a tükörképemmel. Kezdenek eltűnni a karikák a szemeim alól, a pillantásomba lassan visszatér az élet, az ajkaim újra színt kaptak, az arcom is valahogy más, élénkebb. Mosolyora húzom a szám, megigazítom a felsőm, majd egy nyakláncot teszek a nyakamba, és késznek nyilvánítom magam.<br>
- Szóltam - trappol be, majd a szemei kissé elkerekednek. - Jól látok?<br>
Elpirulva fordulok felé, ösztönösen ölelném át magam. Szűk, mintás szoknyát vettem fel, fodros, spagettipántos fehér felsővel. Tudom, min lepődik meg annyira, a szűk szoknya az oka.<br>
- Nagyon csinos vagy - pislog nagyokat, válaszul csak mosolygok, és elslisszolok mellette, hogy átadjam a fürdőszobát neki.<br>
Megkockáztatok kinézni az ablakon, de ijedten rántom el a függönyt. Nem túlozta el, amikor azt mondta, mindenhol fotósok és riporterek vannak. Tényleg mindenhol azok vannak, nekünk pedig minél hamarabb, minél messzebbre kell mennünk.<br>
Előveszek egy táskát és beledobálom a cuccaim, mindent, amit fontosnak tartok, majd rendbe rakom a lakást, és szandált veszek fel. A telefonom megcsörren, így tudatják, hogy ha akarunk, mehetünk.<br>
- Kész vagyok - siet elő Niall. Kissé elfeküdt haját tökéletesen elrendezte, ezen kívül nem sok változáson esett át, nem úgy, mint én.<br>
Kicsit félve lépek ki a lakásból, bezárom az ajtót, miközben ő mindkettőnk táskáját fogja. A kezét szorongatom a liftben, kellemetlen érzésem van, és ez erősödik, amikor az üvegajtó másik oldalán meglátom a dulakodó embereket.<br>
Megszorítja a kezem, mielőtt kilépnénk, majd ahogy kinyílik az ajtó egy kisebb kör közepére kerülünk, ami végigkísér minket egy kocsiig. Nincs időm felfogni a felénk záporozó kérdéseket, de talán nem is akarom. Becsapódik mögöttünk az ajtó, és az autó araszolva elindul.<br>
- Hamarosan átadom az autót, Mr. Horan - szólal meg a sofőr. A hangja nagyon ismerős, és tüzetes vizsgálódás után rájövök, hogy részegen vele fecsegtem olyan jókat.<br>
- Köszönöm - pillant rá Niall, majd kinyújtja a lábait és elrendezi a csomagjainkat.<br>
- Niall, nekem fogalmam sincs, hogyan lehet autóval eljutni Melbourne-be.<br>
- Nem gáz, van GPS - mutat előre, és valóban ott van a kis szerkentyű. - Ne izgulj, jó lesz, bízz bennem - nyom puszit a fejemre.<br>
Ez nem esik nehezemre, és az aggodalmaim el is illannak, amikor Sydney külvárosánál egyszerűen lehúzódunk a kocsival. A cuccaink a csomagtartóba kerülnek, a sofőr helyét átveszi Niall, én pedig elfoglalom mellette az ülést.<br>
- De hiányzott ez - dől hátra, és megsimogatja a kormányt.<br>
- Álljunk meg valahol kaját venni - nevetek rá. Talán nem jó ötlet, de a hasam morgolódva kezdi jelezni, hogy délután 5 van, és ma még nem ettem. Egyetért, majd a világ leggyorsabb bevásárlását rendezzük le a legközelebbi boltban. Mindent megveszünk, ami a kezünkbe akad, és most először eltekintek a kalóriáktól. Bedobja a szatyrokat a csomagtartóba, majd a GPS utasításait követve elhagyjuk Sydneyt. Azt hiszem, soha olyan szívesen nem léptem le innen, mint most. Félhangosan szól a zene, az ujjai a kormányon dobolnak, tekintete az úton van, közben halkan dúdol. Hol az utat és a tájat fürkészem, hol őt, miközben egy előre elkészített szendvicset majszolok, és furcsa módon így érzem teljesnek az életem. Valakivel, akivel nem kell semmit sem csinálnom ahhoz, hogy jól érezzem magam.<br>
-Mit fogunk csinálni Melbourne-ben éjjel 1-kor? - pillantok az órára. Este 7 van, és még több, mint 6 órányira vagyunk tőle.<br>
- Nem tudom - vonja meg a vállát. - Keresünk egy szállodát, ha akarod, vagy tudod mi lenne nagyon jó? Ha csak megállnánk a kocsival valahol, és kimennénk a partra, de nem hiszem, hogy Melbourne erre alkalmas - pillant rám. - Vagy csak nekünk nem.<br>
- Pedig tényleg jó lenne - tűnődök, és elgondolkodok, van-e valami olyan eldugott hely, ahol sosem találnak meg minket. - Benne vagyok - vágom rá, mire meglepetten néz rám.<br>
- Most mire gondolsz? - fürkészi az arcom.<br>
- Arra, hogy nem kell szállás, menjünk ki a partra, és majd alszunk a kocsiban - vonom meg a vállam. - Kaja van, a kocsiba van fűtés, ha szükség lenne rá, és azt hiszem, láttam hátul néhány pokrócot is.<br>
Széles vigyorral az arcán néz rám, majd megfogja a kezem és a tenyerembe puszil, majd az övével együtt a váltóra helyezi.<br>
- Nem unod? - célzok a vezetésre. - Álljunk meg valahol pihenni, ha fáradt vagy.<br>
- Dehogy! - vágja rá. - Nem unom, sőt, meg sem tudom mondani, mikor mentem utoljára valahova úgy kocsival, hogy én vezettem.<br>
- Jó lehet - tűnődök. - Talán nekem is ideje lenne megtanulni, de valahogy nem érzem szükségesnek.<br>
- Nem, neked nem kell - rázza meg a fejét.<br>
- Miért? - pillantok rá.<br>
- Mert - zárja le röviden.<br>
- De miért nem? - fészkelődök, most már muszáj válaszolnia.<br>
- Mert félnék - szögezi a tekintetét az útra. - Mert ha valaki felzaklat, és autóba ülsz, én... én nem is élném túl, ha történne veled valami.<br>
Az ajkaim elnyílnak, majd össze is zárom őket és kibámulok az ablakon. Érzem, ahogy picit megszorítja a kezem, és én is megszorítom az övét. Képtelen vagyok erre reagálni, miközben vezet.<br>
Jobb híján a rádiót hallgatjuk, és az összes számot énekeljük, amit ismerünk, kemény rocktól egy traktorról szóló amerikai country-ig, amiről a farm jut eszembe, azon belül is az, amikor Harry eltörte az orrát. Sokadjára is felidézzük a pozitív emlékeinket, leginkább az egymással töltött pillanatokat.<br>
- Néha szeretnék visszamenni egy kicsit - vallom be halkan. - Pedig akkor nagyon utáltam.<br>
- Tudom - mosolyog. - Miért mennél vissza?<br>
- A csend miatt, ami csak akkor volt, ha elaludtatok - nevetem el magam. Hiányzik a csend, amikor hosszú ideig pont én voltan az, és Liam, akiktől folyton zengett a ház. De ha csend volt, azt szerettem, vagy csak most érzem úgy, mert azóta nem vett körbe igazán.<br>
- Azt hiszem, visszamehetnénk, ha akarnánk. Végül is, úgy búcsúztak, hogy bármikor várnak szeretettel - felnevetek, mert nem tudom, mennyire igaz ez.<br>
- Szerintem örültek, hogy megszabadultak tőlünk.<br>
- Talán, részben - nevet rám. - Egyszer elmehetnénk, csak látogatóba.<br>
- Majd meglátjuk - mosolygok rá.<br>
Egyszer megállunk egy pihenőnél, mindketten elmegyünk mosdóba, és eszünk pár falatot, mielőtt tovább indulnánk. Már sötétedik, és még csak az út felét tettük meg, bár azt hiszem, mindegy, mikor érünk oda.<br>
Egyszer a kezembe veszem a telefonom, válaszolok Luke üzenetére, és látom, hogy a térerő nagyon gyenge, internetről pedig álmodni se lehet. Talán kétségbe kellene esnem ahhoz, hogy normális 21. századi ember legyek, ehelyett az egyetlen amit érzek az az, hogy szabad vagyok. Senki nem tud elérni sehol, vagy csak nagyon nehezen, és Niallön kívül nincs más, csak a mellettünk elsuhanó autók.<br>
<div dir="ltr">
- Mira - szólít meg. Sötét van, csak az autó lámpái adnak fényt. - Van egy kis baj.<br>
- Micsoda? - tornázom feljebb magam az ülésben.<br>
- Hogy is mondjam - tűnődik, végül elneveti magát. - A benzin... arra nem gondolt senki, hogy ilyen hosszú utat tennénk meg.<br>
Az ajkaim "o"-t formálnak, és úgy is maradnak addig, amíg le nem húzódik a következő pihenőnél, és leállítja a kocsit.<br>
- Itt ragadtunk - húzza ki a kulcsot, és ezúttal rajtam a sor, hogy nevessek. Máskor nem nevetnék, hanem bepánikolnék, hisztiznék, dühöngenék. De máskor az sem jutna az eszembe, hogy a kocsiban aludjak, az pedig főleg nem, hogy útnak induljunk ketten Melbourne-be.<br>
- Most mit fogunk csinálni? Hol vagyunk? - nyújtogatom a nyakam, de csak a sötétséget látom.<br>
- Reggel kereshetünk egy benzinkutat, vagy szólhatunk valakinek. De fogalmam sincs, hol vagyunk éppen - nevetgél. - Ne haragudj, meg sem néztem a tankot.<br>
- A csomagtartóban nem lehet üzemenyag? - kérdezem, és kicsatolom magam.<br>
A sötétségben, egy autópálya leállósávján nem érezném túl nagy biztonságban magam, ha nem vele lennék. Vele viszont valamiért mindenen csak nevetek, ami történik. Ő képes rá, hogy nevessen, és magával ránt engem is.<br>
Felnyitja a csomagtartót, kiveszi a tatyóinkat, az élelmiszerrel teli papírzacskókat és a pokrócokat, de benzines kannát nem találunk.<br>
- Szerinted pokrócok miért vannak benne, és benzin miért nem? - tűnődök.<br>
- Nem tudom - nevetgél. - De azért a terveinket megvalósíthatjuk, bár tengerpart az nincs, vagy csak nem látjuk.<br>
Rámosolygok, a telefonjainkkal világítva bepakolunk az utastérbe. Ő nem aggódik, és ezért én sem.<br>
Betakarózunk, kettőnk közé veszi a szatyrokat és feltúrja. Csupa egészségtelen cucc, gumicukor, pillecukor, chips, kekszek, üdítő, és csupán néhány péksütemény, meg vákuum csomagolt szendvics. Őt nem zavarja az egészségtelenség, és azt hiszem, vele engem sem, legalábbis azon a 3 méteres területen, amin osztozunk, nem érdekel, nemhogy az egészségtelenség és a kalóriák, semmi sem.</div>
<div dir="ltr">
<br></div>
<div dir="ltr" style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Niall Horan~</span></div>
<div dir="ltr" style="text-align: center;">
<br></div>
<div dir="ltr">
Nem tudom elrejteni a mosolyom, miközben mindenből óvatosan vesz egy kicsit, és megfontoltan elrágcsálja.<br>
-Mi az? - fürkészi az arcom kíváncsi szemekkel. Egész nap próbáltam valamiféle jelet keresni rajta arról, hogy esetleg a mosolya nem őszinte, de nem találtam.<br>
Kiveszek egy gumimacit az egyik zacskóból, és két ujjam közé fogva az orra elé emelem.<br>
- Emiatt vagyunk most itt. Eme szent gumimedve miatt - szónoklom, és amikor nevetni kezd óvatosan a szájába nyomom.<br>
- Szerintem azért, mert kifogyott a benzin - rágcsálja nevetve.<br>
- Nem konkrét helyre gondoltam - mosolygok, és a szájához emelek egy újabbat. Alig látom az arcát, az autók fényszórója néha megvilágít minket, de egyébként sötét van, és valamiért ez így jó.<br>
Arcát az ablakhoz préselve kémlel kifelé, abba az irányba, amerről nincs semmi. De nem is a semmibe néz, szemei az eget pásztázzák, visszatükröződik bennük a telihold fénye.<br>
- Miért szereted nézni? - töröm meg a beállt csendet. Többször is megfigyeltem már, hogy éjjel a szabadban mindig az eget nézi, mindegy, hogy a Hold fogyó, vagy teli, lát-e csillagokat, vagy nem.<br>
- Nem tudom - motyogja. - Képtelen vagyok nem nézni. Csak... nem tudom, létezik-e annál gyönyörűbb, amikor látni lehet a csillagokat is.<br>
Én is kinézek az ablakon, de engem valamiért annyira nem ragad magával. Azt hiszem, láttam már mindent, amit látni lehet, ő viszont újakat keres, és talán talál is.<br>
Pislogva szakítja el a tekintetét az égről és újra felém fordul, a nyakáig húzza a pokrócot, fejét az ülésnek döntve figyel, és a mozdulatomat látva ő is belenyúl egy zacskóba. Jól esik őt enni látnom, főleg ilyesmit, mert talán tegnap még nem tette volna meg.<br>
- Nem bánod meg néha?<br>
- Micsodát? - pislogok nagyokat, azt hiszem, már megint lemaradtam valamiről.<br>
- Hogy barátkoztál velem - hajtja le a fejét, ujjai közt egy krémes kekszet fog, az egyik kekszet leszedi, és a krémes részt az ajkához emeli. - És így a nyakadba szakadtam.<br>
- Nem szakadtál a nyakamba - nézek rá döbbenten. - Inkább én a tiédbe, mert nem hagylak.<br>
- De nem bántad meg?<br>
- Nem - nyújtom ki a kezem, és megsimogatom az arcát. A fejét szinte a tenyerembe hajtja, mint egy doromboló kiscica. Elképesztő, mennyire szüksége van az ilyen érintésekre, gesztusokra, ezért merek olyan gyakran hozzáérni, megpuszilni. - Nem bánok semmit, aminek hozzánk van köze.<br>
Egyet kivéve...<br>
- Nem rossz, hogy itt vagy, amikor a fiúkkal is lehetnél, vagy a családoddal, vagy bárkivel, akivel szeretnél?<br>
- Mack, nekem senki nem mondja, hogy legyek itt, itt szeretnék lenni, sehol máshol - végighúzom az ujjam puha arcbőrén, ajkait halvány mosolyra húzza, gondolatban valószínűleg elemzi a mondatom.<br>
- Nem értelek - rázza meg a fejét, amin elmosolyodok. Sosem érti, és az nem pozitív, hogy nem tudja, mennyire szerethető, és én mennyire szeretem, de az édes, ahogy nagyokat pislogva tanakodik.<br>
Lábait felhúzva összekuporodik, csak az egyik kezét dugja ki, miközben falatozgat, s a szélvédőn át a tekintete a távolba réved.<br>
- Nem félsz? - teszem fel a kérdést. Eltűnődök rajta, hogy talán rosszul érzi magát így, vagy fél, Mira gondolataiban bármi megfordulhat.<br>
- Mitől kellene félnem?<br>
- Nem tudom - vonom meg a vállam. - Ki tudja, lehet, hogy egy énekesekre specializálódott gyilkos kóborol errefelé.<br>
- Amitől féltem már bekövetkezett, úgyhogy jöhet, de csak akkor, ha téged nem bánt - fordítja el a fejét. Megragadom a karját, kicsit túl hirtelen, de nem durván, mire a szemembe néz.<br>
- Ilyet soha többé ne mondj, Mira. Soha - nyelek nagyot.<br>
Lehajtja a fejét, elengedem, és hátradőlök az ülésben, míg ő összegömbölyödik, és hosszú szempillái mögül bocsánatkérően pislog rám.<br>
- Sajnálom!<br>
Megrázom a fejem, valószínűleg nem is fogja fel igazán, hogy mit mondott.<br>
- Tudod, néha én sem értelek - mondom, és tudom, hogy nem kéne felhoznom ezt a témát, mert elronthatja a hangulatát.<br>
- Vannak egy páran - mosolyog rám.<br>
- Nem, én mindent értek, ami a fejedben van, és mindent, amit teszel, vagy amin gondolkodsz. Értem a dalaid, hogy miért az a kedvenc könyved, ami, hogy mi játszódik le benned, ha történik valami. Egyetlen egy dolgot nem értek.<br>
- Mi az? - néz rám kíváncsian.<br>
- Miért akarsz találkozni Liammel? - ahogy kiejtem a kérdést máris megbánom, de már nem tudom visszaszívni. - Nem akarok ellene beszélni, tényleg nem, csak nem értem.<br>
- Nem tudom, én sem értem - piszkálja a körmeit.<br>
- Én csak... mindig arra gondolok, hogy mennyire sírtál miatta - nagyot nyelek, a gondolattól is elszorul a torkom. - Értem őt is, de nem tudom, hogyan volt képes azt mondani, hogy menj el, és mindegy, hogy mire gondolt, egy másik szobára, vagy arra, hogy hagyd el a házat. Ha az enyém lennél, én nem mondanék ilyet, mindegy, mi történik, vagy ha igen, akkor nem lapítanék hetekig, hanem azonnal bocsánatot kérnék.<br>
Meg kéne állnom, nekem pont arra kellene biztatnom, hogy adjon neki egy új esélyt, és legyenek együtt, de a szám önálló gondolatok alkotásába kezd.<br>
Kinyújtom a kezem, a helyére igazítok néhány elkóborolt tincset, megérintem az arcát. Szempillái megrebbennek, a tekintete elréved, ő is ezen gondolkozik.<br>
- Mindegy - érintem meg az orrát, végighúzom az ujjam a gödröcskéi vonalán, az ujjbegyem véletlenül megérinti a szája sarkát. Hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szeretném megcsókolni, akkor, amikor csak akarom, és addig, ameddig csak akarom. Elhúzom a kezem, a gondolataimtól függetlenül néha még tudom, hogy hol a helyem, és az nem ebben a közelségben van vele. Ha nem Liamről lenne szó, vagy bárkiről a fiúk közül, nem érdekelne, lehetnék önző, de így nem tehetem. Az egyetlen baj az, hogy minél inkább szeretném leküzdeni ezt, annál inkább akarom.<br>
A fejem az ülésnek döntöm, sötét pillái mögül néz rám, és ezúttal ő nyújtja a kezét felém, de az arcom megérintése helyett a tarkómra teszi. Nem lepődök meg, addig nem, amíg magához nem húz. A szívverésem először felgyorsul, ahogy rájövök, hogy mire készül, és megpróbálnám megállítani, aztán ahogy az ajkait az enyémekhez érinti beáll a teljes agyhalál. Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy mit tesz a férfiakkal, velem. A szemeim résnyire nyílnak, amikor elhúzódik, levegőért kapok, de nem elengedni akar, ajkait magabiztosabban szorítja az enyémekhez, és nekem nincs erőm harcolni ellene, ezt akarom, talán már sokkal régebb óta, mint amióta magam is szembesültem az érzelmeimmel. Ahogy elnyitja a száját halk nyögés szakad ki belőlem, beletúrok a hajába és magamhoz szorítom. Nem kapok levegőt, de így nem is akarok. Megragadom a derekát, ahogy a lábait átlendíti fölöttem és az ölembe huppan még azt is elfelejtem, ami eddig a fejemben volt, háta a kormányhoz ütődik, halkan felszisszen, egy gyors mozdulattal hátrébb tolom az ülést, nem akarom, hogy vége szakadjon, csak egy kicsit hadd ringassam magam abba a hitbe, hogy ő az enyém, ha már úgyis ez van.<br>
Ujjaim a derekába mélyednek, hátrahajtom a fejem, megemelkedve mozdul velem, szőke tincsei simogatják az arcom, puha ajkai lassan, de mohón mozognak együtt a számmal. Fogalmam sincs, mi történt, mi történik, és mi fog, annyira veszettül szeretem, és annyira vágyom rá. Ujjaim felfutnak a lábán felcsúszott szoknyájáig, piros vészjelzést látok a szemeim előtt villogni, nem tehetem, nem, nem, nem érhetek hozzá, ezt sem szabadna, csak az a baj, hogy ő mindig eléri, amit akar. Ahogy észreveszi a szándékom, hogy elhúzódjak, megragadja az állam, pisze orra az enyémhez ér, és feljebb csúszik a combomon.<br>
- Mira - kapok levegő után, mindkét kezem a csípőjéhez feszül. Borzongás fut végig rajtam, a nadrágom és a kocsi is túl szűk lesz, levegőre van szükségem, különben vége mindennek. Tér kell, távolság tőle, csak hogy tudjam, mi helyes, de ez egyre kevésbé van meg.<br>
Felhúzom a szűk szoknyát a derekán, a csípője helyeslően mozdul a kezem irányába, sziszegve szorítom össze egy pillanatra a fogaim, ujjaim a puha combjába mélyednek. Nagyon melegem van, érzem az ujjait az ingem gombjain, de ez nem elég rá, hogy lehűljek. Ha abbahagyná elengedhetném, ha csak elhúzódna 10 másodpercre, vagy megmondaná, hogy eresszem el, képes lennék rá, de nem teszi.<br>
Sosem láttam a bugyiját, egyszer sem, és legalább ezt nem húzom keresztbe, mert nem látom, hanem érzem a csipkét az ujjbegyeimen. A teste az enyémhez feszül, apró keze az ingemet markolja, nem vagyok biztos benne, hogy vajon én szorítom őt magamhoz, vagy ő engem, és vajon önként dörgölőzik-e hozzám, vagy én mozgatom, és ha én csinálom, akkor miért engedni. Egyik karját a nyakam köré fonja, míg én az egyik kezemmel a combját markolom, a másik lassan bekúszik a vékony fölsője alá, ujjaim a bársonyos bőrét simogatják.<br>- Niall - nyöszörgi. Csillagokat látok, megfulladok a pillanatnyi boldogságtól, mert életem során ilyen szépen még senki nem mondta ki a nevem. Rám gondol, de akármennyire is ezt akarom, tudom, hogy nem helyes, neki nem rám kellene gondolnia, nekem nem szabadna hagynom ezt megtörténni, ráadásul egy kocsiban. Ez nem méltó hozzá, ő nem egy olcsó, valahonnan összeszedett nő, őt nem lehet csak úgy gerincre vágni egy autópálya leállósávjában a hátsóülésen. Akarom, minden porcikám ordít érte, az egész kezem bizsereg a vágytól, hogy lesimogassam róla a csipkét, de nem így, nem itt, és nekem ezt nem is lehet.<br>- Mira - húzódok el. Kék szemei egyenesen az enyémbe néznek, szörnyen nehéz nem visszahúzni, hátradönteni az ülést és hagyni, hogy megtörténjen, amit ő akar. - Ne csináld ezt velem.<br>- Nem gondolok rá - bizonygatja. - Nem gondolok rá, Niall.<br>- De én igen - nyelek nagyot. Ökölbe szorítom a kezem, muszáj abbahagynunk, abba kell hagynom, még mielőtt elkövetem életem legjobban akart, és legnagyobb baromságát. Óriási szemeivel az arcomat fürkészi, a hajamba túrok, próbálom lejjebb húzni a szoknyáját, ő pedig csak figyel, zavartan csúszik ki az ölemből, az arca rózsaszínes, lehorgasztja a fejét. Talán megbántottam, csalódott, vagy rájött, hogy hiba volt ezt tenni.<br>- Mira, én... - nem mondhatom el neki, nem mondhatom el, hogy szerelmes lettem belé. Kiugrok a kocsiból, megcsap a lehűlt levegő, összefogom az ingemet, a kezem ügyébe eső gombokat a lyukakba dugom, miközben céltalanul távolodok az autótól. Arrébb kell mennem, még távolabb, hogy nehogy visszaforduljak. Végigszántok az izzadtságtól nedves, szétálló hajamon, a szívem még mindig hevesen ver, vissza akarok menni és újra megtenni, érezni akarom a puha ajkait, az ujjait a hajamban és a hasamnál. Önkínzás amit művelek, én próbálom helyre tenni, amit Liam elrontott, folyamatosan bántva ezzel magamat, mert bűntudatom van azért amit teszek, és amikre gondolok, de néha úgy érzem, én jobban akarom őt, én jobban szeretem, én jobban megérdemlem, mert mindig én álltam mellette, ha valami szar történt, akkor miért nem lehet az enyém? Miért nem?! </div>
</div>
</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com17tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-31977789619647546522015-11-26T09:21:00.000-08:002015-11-26T09:21:07.836-08:0077.rész Boldog<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Niall Horan~</span></div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
Az arca kipirult és szipogva gyűröget egy zsebkendőt az ujjai közt, Alice, a pszichológusa mégis mosolyogva kíséri ki hozzám, ebből tudom, hogy bár sírdogál, egyre nagyobb lépéseket tesz előre.</div>
<div style="text-align: left;">
A nyakamhoz érinti az arcát, miközben átölelem, egyik kezem a tarkójára teszem és a fejem az övének döntöm.</div>
<div style="text-align: left;">
- Minden rendben? - kérdezem óvatosan, szipogva a vállamba bólogat, és Alice is így tesz.</div>
<div style="text-align: left;">
- Igazán büszke lehetsz magadra, Mira - simogatja meg a hátát, mielőtt magunkra hagyna. - Találkozunk legközelebb!</div>
<div style="text-align: left;">
Rámosolygok, majd a közeli fotelhoz hátrálok, és az ölembe húzom a szipogó lányt. Előhalászok egy zsebkendőt a nadrágom zsebéből és megtörlöm az arcát, majd kiveszi a kezemből és felfelé pislogva letörli kissé elkenődött sminkjét, és kifújja az orrát.</div>
<div style="text-align: left;">
- Akarsz beszélni róla? - simogatom egy ujjammal a combját, miközben az ölembe kucorodik. </div>
<div style="text-align: left;">
- Megkért, hogy beszéljek az érzéseimről a babával kapcsolatban - suttogja, a hangja kissé megbicsaklik, a szája előtt szorongatja a zsebkendőt. Biztosabban ölelem át, az államba fájdalom nyilall, ahogy összeszorítom a fogaim. Tudom, hogy ne kérdezzek többet, nem is szükséges, pontosan tudom, mit mondhatott ő, és mit a pszichológus.</div>
<div style="text-align: left;">
- Azt mondta, nem az én hibám, és Liamé sem - szipogja. - De én mégis folyton úgy érzem, hogy miattam van, mert nem vigyáztam rá eléggé - fakad ki, egyik kezem az arcára helyezem és úgy húzom magamhoz. - Vagy megpróbálom ráfogni Liamre, de az nem mentség, hogy mert miatta szomorú voltam, nem vigyáztam a kisbabámra.</div>
<div style="text-align: left;">
- Igaza van, Mack, erről senki nem tehet - motyogom a hajába. - Legfőképp nem te.</div>
<div style="text-align: left;">
Ami a legjobban megdöbbent, hogy ezt ő nem tudja. Más lányok ha 20 évesen véletlenül teherbe esnek azért sírnak, mert nem akarják, talán megkönnyebbültnek éreznék magukat, ha természetes úton vetélnének el. Az ő élete más, sokkal felfordultabb, mint másoké, mégis tudom abból, ahogy néha rajtakaptam a tükör előtt állva, nézegetve az alig látszó kis domborulatot a hasán, hogy az ő fejében sosem, egyetlen másodpercre sem fordult meg, hogy véget vessen annak, ami igazán még el sem kezdődött. Ezért, és sok más miatt vagyok olyan biztos benne, hogy Mira nem olyan, mint mások, sosem volt, és soha nem is lesz.</div>
<div style="text-align: left;">
- Vésd a fejedbe amiket mondott, és amiket én mondok - simítok végig az arcán, és felemelem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. - Nem a te hibád volt, Mira, nem a tied, az enyém, vagy Liamé, senkié. Csak megtörtént, mert ilyen az élet, néha a legjobb emberekkel a legkegyetlenebb, de minden a helyére fog kerülni.</div>
<div style="text-align: left;">
Az arcát megdörzsölve aprót bólint, karjait a nyakam köré fonja, behunyt szemekkel simogatom a derekát, így maradunk addig, amíg késznek nem érzi magát arra, hogy elmenjünk. </div>
<div style="text-align: left;">
A kezemet szorongatja, miközben a kocsihoz sietünk, és azután is, hogy beülünk. A vállamnak dőlve néz kifelé az ablakon, ujjaimmal a kézfejét simogatom, halk szipogása néha megtöri a csendet. Hagynom kell, hogy rendbe rakja ami a fejében van, de olyan testi reakciókat vált ki belőle, amikor már túlgondol valamit, vagy a rossz irányba gondolkodik, hogy tudom, mikor kell közbelépnem. Felgyorsul a légzése, szaggatottan vesz levegőt, begörbülnek az ujjai, vagy megfeszül, de csak hozzá kell érnem, és visszatalál önmagához.<br />
Száját apró, visszafogott mosolyra húzza, és a lelkemben ismét kivirágzik a büszkeség. Hagyja, hogy rendbe hozzuk, érzem az akaratot benne a boldogságra, és úgy örülök ennek, mint még soha semmi másnak. Mire visszaérünk a lakásba már csak az arca enyhe kipirultsága árulkodik a sírásról. Görnyedés és vonszolás helyett egyenes, könnyed lépteket tesz, felemeli a fejét és a haját a füle mögé igazítja ahelyett, hogy elbújna mögé. Napról-napra egyre inkább látom benne azt a lányt, akitől mindig olyan nehéz volt elbúcsúznom, mert annyira vele akartam még maradni és nevetni, vagy órákon keresztül csak beszélgetni. Mostanság újra bemegy a stúdióba, az árnyékommal maga mögött, és míg ő kiadja magából az érzelmeit, én ámulva hallgatom, és a saját, kézzel írt szövegeit olvasgatva próbálok betekintést nyerni a dalok mögé. Nem tudom, hogy csak én értem-e az összes elrejtett utalást, célzást, vagy a dalok valódi értelmét, de a lényeg, hogy tudom, melyik miről szól. Profi dalszerzők is néha képtelenek egy valódi történetet dalba vinni, ő mégis megteszi, minden dalszöveg mögött ott van valami. Engedi, hogy beleszóljak, mit hogyan csináljon, sőt, megkérdez, és a tanácsomat kéri, ami akárhogy is nézzük, nagy dolog tőle, szakmán belül óriási elismerés.<br />
Furcsa, mert ahogy a lakásában sertepertél, leül a fotelba és összekucorodva olvas, vagy a kezébe veszi valamelyik hangszerét, nem látom benne a Grammy-díjas énekesnőt, csak egy lányt. De ezt a lányt pedig akkor nem látom, vagy csak nyomokban tűnik fel, amikor kiáll a színpadra és óriásit robbant.<br />
- Niall? - zökkent ki a gondolataim közül, haját a feje tetejére gumizza és kék szemeivel engem néz.<br />
- Hm? - pislogok nagyokat, hogy visszatérjek a gondolataimhoz. - Figyelek, mit is mondtál?<br />
Mosolyog, és ez olyan, mint amikor a zivatar után megjelenik a ragyogó napsütés.<br />
- Még mindig szeretnél elmenni az operaházba? - engedi le a karjait, ellibeg mellettem és kivesz a hűtőből egy üveg vizet.<br />
Ha nem akarnék se mondanék nemet neki soha, megkérdőjelezem azt is, hogy egyáltalán képes vagyok rá.<br />
- Igen - húzom széles mosolyra a szám. Most először nem én kérlelem, hogy mozduljunk ki, egy ilyen nap után nem is nyaggatnám ezzel, éppen ezért még jobban örülök neki.<br />
- Este lesz a Hamlet, ha szeretnél menni...<br />
- Szeretnék - vágom rá, majd a karjaimba kapva magamhoz szorítom. Napról-napra egyre inkább visszakapom őt.<br />
Nevetve öleli át a nyakam, apró kis testének minden pontja ragaszkodást sugároz. Nem csak én vagyok boldog, ő is az, és talán büszke is magára.<br />
Muszáj elmennünk vásárolni, mert semmilyen elegáns ruhát nem hoztam magammal, pillangós, és egyéb mintás színes ingben pedig még én is tudom, hogy nem jelenhetek meg egy operaházban.<br />
Különböző gagyi, fodros ingeket veszek fel, amiket csak Harry lenne képes viselni. Frakkot, mindenféle hímzéses zakót, kalapot, csak hogy megnevettessem. A célomat elérem, amikor a kezét az arcára szorítva, az ujjai mögül pillant rám, közben úgy nevet, mintha bármelyik pillanatban leborulhatna a székről, amin ücsörög. Kész színházi jelenetet adok elő, nem törődve azzal, hogy bámulnak és fotóznak, a frakkommal hadonászva, Zorrót imitálva rohangálok a sorok közt, majd lelassítva, kihúzott háttal, sétapálcával közelítem meg, mint egy kifinomult angol úriember. Cirmókás zakóban, fodros-bodros ingben vágódok ki a próbafülkéből, már ezzel elérve, hogy a lábait felhúzva visítson a nevetéstől, majd szerelmi hevességben, kinyújtott kézzel vetem térdre magam előtte.<br />
- Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó? - idézem halálosan komolyan, beleadva minden színészi képességem.<br />
A haja a hátára omlik miközben a fejét hátrahajtva nevet, és egy röpke pillanatig nem kell semmilyen rejtett színészi tehetség ahhoz, hogy úgy nézzek rá, ahogy a színdarabban kellene.<br />
- Niall - ejti ki a nevem. - Júlia nem csinál ilyeneket.<br />
- Ezért nem kéne nevetned, elrontod!<br />
- De Niall - dörzsölgeti az arcát, melyen édes, széles mosoly ül. Én csinálom, miattam van - Most te vagy Júlia - gondolkoznom kell, majd amikor rájövök a bakimra fenékre esek.<br />
- Nem is tudom akkor Rómeó szövegét!<br />
- Ó, több veszély van a te két szemedben, Mint húsz kardjukban: nézz reám szelíden, S nem árt nekem ádázkodó dühük - mondja halkan, a hangja szinte csilingel, órákig tudnám hallgatni. Erre gondolok, amikor azt mondom, mennyire különleges és okos, hogy egy bolt közepén, amikor én még azt is elrontom, amit mindenki ismer, ő felidéz az egész regényből egy olyan sort, amit egy normális ember nem tud fejből, de lehet, hogy még csak nem is emlékszik rá, hogy van ilyen.<br />
Legszívesebben csodálnám, megkérném, hogy folytassa, ehelyett nagyokat pislogva, megjátszott zavarral nézek rá, és felteszek egy olyan kérdést, amire tudom a választ.<br />
- Honnan tudsz te ilyeneket?<br />
Onnan, hogy egyszer elolvasta, vagy lehet hogy többször is, mert tetszett neki, és mert szörnyen okos, művelt. Ha az ikertestvérére gondolok nem éppen az jut eszembe, hogy gyerekként Shakespeare színdarabokat olvastak, de a tévhiteim az ikrekkel kapcsolatban már végleg szétfoszlottak, mert bár rengeteg a hasonlóság köztük, ugyanannyira különböznek is.<br />
Csak a vállát vonogatja, míg én elhatározom, hogy ha hazamentünk megnézem, milyen könyvek vannak a polcán.<br />
A fejemet rázva tápászkodok fel, leporolom magam, és végignézek a széthányt ruhatömegen a fülkében. Valószínűleg ha akarom se tudom visszacsempészni őket, de nem is érezném jól magam, ha miután összemocskoltam őket visszatenném a helyükre. Igazából nem is akarom visszatenni őket, minden pénzt megérnek még akkor is, ha soha nem fogom felvenni őket, mert a legigazibb, vidám mosolyt varázsoltam Mira arcára.<br />
Sima, fehér inget veszek fel, magamon hagyom a fekete farmert, és leveszem a zakót, amit ő választott. Az arca derült, mosolyogva áll fel, amikor kilépek a fülkéből. Apró, finom kis ujjaival megigazítja a gallért, és a vállamon a zakót, majd mosolyogva pillant fel rám.<br />
- Szerinted ez jó? - kérdezem, kissé hátrébb lépve, ajkait lebiggyesztve mér végig, lassan bólogat.<br />
- Igen, nagyon csinos vagy - emelkedik lábujjhegyre, és egyik karját a nyakam köré kanyarítva puszit nyom az arcomra. Viszonzom a mosolyát, gyönyörködök a pillantásában, abban, hogy az arca szinte sugárzik. Tudni akarom, hogy ha rám így néz, akkor hogyan érezheti magát Liam, amikor őt figyeli az okos szemeivel.<br />
- Rajtad milyen színű ruha lesz? - simítok végig a haján. - Vagy te is keresel egyet?<br />
- Nem - rázza meg a fejét - sok van, nincs szükségem még egyre. Szerintem fekete lesz.<br />
- Néha elgondolkodok azon, hogy milyen nő vagy te - nézek rá döbbenten, nagyokat pislogva. - Most azt mondtad, hogy nincs szükséged még egy ruhára?<br />
- Aha - pislog értetlenül. - Mert van sok, akkor minek?<br />
- Hát... - megvonom a vállam, akaratlanul is mosolygok. Azt kívánom, hogy ha már olyan idióta voltam, hogy nem csaptam le rá, amikor még szabadott volna, legalább ha egyszer találok valakit, legyen olyan, mint ő.<br />
Kifizetem az összes felvett ruhát, de előtte szerzek egy fekete nyakkendőt is, majd a szatyrokkal a kezemben, másik karommal a válla körül lépünk ki. Érzem, hogy nem érzi magát a legjobban emberek között, akik bámulnak és mutogatnak, vagy előkapják a telefonjukat. Erről eszembe jut az az őrület, amikor a moziból kilépve megtámadtak, valószínűleg neki is ez jár a fejében, mert ugyanolyan védelmezően kapaszkodik belém, mint ahogy én húzom őt magamhoz.<br />
Szerencsére csak néhányan szólítanak le minket, és nem tesznek fel túl indiszkrét kérdéseket. Megkérdezik jól van-e, biztosítják a szeretetükről és támogatásukról, majd miután megkapják amit szeretnének továbbállnak, és mielőtt elterjedne a pletyka, hogy hol vagyunk, már mi is továbbállunk.<br />
- Segíts - néz rám segélykérően, belép az óriási szekrénybe és felkapcsol egy lámpát. Két vállfát szorongat, mindkettőn fekete, tüllös ruha lóg, a különbség csak annyi, hogy az egyiknek nincs pántja, a másiknak van, és valamivel visszafogottabb.<br />
- Az a két lehetőség van? - mutatok rá a ruhákra.<br />
- Nem - rázza a fejét. A vállfákat lassan tologatva veszem szemügyre a ruhákat, mindegyik tüllös, szoknyás, nem látszik a dereka. Eltűnődök, vajon ő választotta-e ezeket, vagy valaki más.<br />
A választásom a legkirívóbb ruha az összes közül, mert az a legegyszerűbb. Fekete, tüllök és fodrok nélkül, simulós, vastag pántokkal a vállánál, szív alakú kivágással a mellénél. Elképzelem rajta, ahogy rásimul a tökéletes alakjára, és elszégyellem magam a fejemben megforduló gondolatok miatt. Felé nyújtom, az arca szinte teljesen elfehéredik.<br />
- Csak próbáld fel, ha nem tetszik keresünk másikat - aprót bólintva, vonakodva, de végül elveszi. A helyére akasztja a többit és a fürdőszobába megy.<br />
A könyvespolcát nézegetve várom, hogy megmutassa magát, és ahogy számítottam rá, ott van a könyv, amiből idézett.<br />
- Niall - észre sem vettem, hogy kijött, így amikor hirtelen felé fordulok váratlanul ér. Feszengve öleli át magát, igazam lett, az anyag tökéletesen simul a testére, kiemeli a vékony derekát, a kivágás vonzza a tekintetem. Ami hirtelen eszembe jut az az, hogy rohadt nagy bajba sodrom magam, ha nem fejezem ezt be.<br />
A tükörhöz sétál, ajkait egymáshoz préselve leereszti a karjait, belelép egy magassarkú cipőbe, ami megnyújtja az amúgy is vékony, formás lábait.<br />
- Nagyon szép vagy - motyogom, erőlködnöm kell, hogy ne essenek ki a szemeim.<br />
Előrehúzza a haját és egy ideig nézi a tükörképét, húzgálja a ruhát, igazgatja, fészkelődik, megnézi magát jobbra és balra fordulva is. Ha valamit igazán nem értek vele kapcsolatban, az ez, hogy vajon mit láthat, vagy milyen akar lenni. Kissé erőszakosan húzza végig a kezét a hasán, majd megpördül.<br />
<div dir="ltr">
- Mira? - kapom el a kezét. - Ha leveszed, azért vedd le, mert nem akarod, hogy kinyomjam a szemét a létező összes férfinak - kezdve a saját két szememmel.<br />Elmosolyodik, visszamosolygok rá, igyekszem csak az arcát nézni, de igazából ennyi is bőven elég.<br />A saját tempómban öltözködök, és készülök el, míg ő kapkodva szaladgál ki és be a fürdőből. Hullámokba göndöríti a haját, nem értek a sminkekhez, de a szemei anélkül lesznek még nagyobbak és szebbek, a szempillái hosszabbak, hogy az igazán látszódna. Végül magán hagyja a ruhát, a legnagyobb örömömre, mert tudom, hogy ez számára ismét egy lépés, ugyanakkor valóban elgondolkozok rajta, hogy kiszúrom a saját szemeim.</div>
<div dir="ltr">
<br /></div>
<div dir="ltr">
</div>
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
<div dir="ltr">
<br /></div>
Újra és újra megmozdul, fészkelődik, áthelyezi a testsúlyát, és engem akármennyire is leköt a darab, nem tudok nem nevetni a szenvedésén.<br />Síri csend van a nézőtéren, mindenki a színpadra mered, ő pedig folyton megmozdul, próbál figyelni, majd hátrahajtott fejjel vizsgálja a plafont.<br />Én megmondtam, hogy valószínűleg neki az opera nem fog tetszeni, de ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk, aminek én örülök is. Nem tudom megmondani, mikor voltam itt utoljára, holott az otthonomtól nem messze van. És Niall olyan elkápráztatottan nézelődött, szorongatta hálásan a kezem. Talán most szenved, mert igazam lett, én viszont hálás vagyok neki, mert nélküle a lakásomban büdösödnék meg. Talán épp ezért nem szól, hogy lépjünk le szünetben, és nem nyafog vagy piszkál, mert vele ellentétben én értem a szövegeket, a darab történetét, és igazán élem a zenét. Tulajdonképpen ezt élvezem a legjobban, az élő klasszikus zenét, a vonós hangszerek rezgését.<br />- Szeretnéd, ha elmennénk? - kérdezem szinte a fülébe lehelve.<br />Válaszul hevesen rázza a fejét, kihúzza magát és a színpadra mered, fél perc után viszont újra elkezd laposakat pislogni. Visszafojtom a nevetésem, és újra a színpadot figyelem, az én fülemet nem bántják a magas hangok, és a figyelés sem okoz gondot.<br />Az előadás befejeztével szinte felriad a kitörő tapsáradatra, zavartan üti össze a tenyerét, és néz rám.<br />- Szóval, mit gondolsz? - kérdezem, átfogja a derekam, hogy ne sodorjon el a tömeg.<br />- Érdekes volt - tűnődik.<br />- Azért aludtál - tör ki belőlem a nevetés.<br />Szégyenkezve hajtja le a fejét, próbálja elfojtani a mosolyát.<br />- Igazából nem emlékszem semmire, egy ideig próbáltam figyelni, de tényleg, azután azon gondolkoztam, hogy nekem miért nem tetszik, amikor te ilyen csillogó szemekkel nézed vagy hallgatod, akármi is volt ennek a lényege, utána feladtam - vonja meg picit a vállát, és vidáman rám nevet. - Viszont az épület nagyon tetszik, és köszönöm, hogy elhoztál - húz magához, és puszit nyom a hajamra. - Mi lenne, ha kárpótolnálak azért, mert bealudtam?<br />- Inkább nekem kellene kárpótolni téged, amiért miattam végigülted - nézek rá mosolyogva.<br />- Akkor mi lenne, ha kárpótolnánk egymást, és elmennénk valahová enni? Én fizetek - vonogatja a szemöldökét.<br />- Anélkül is elmehetünk, engem nem veszel meg - lököm finoman oldalba.<br />- Oké, akkor én fizetem a tiédet, te meg az enyémet. De nem garantálom, hogy nem kell a zsebedbe nyúlnod, Hemmings - bök meg, miközben céltalanul sétálunk.<br />- Próbálkozni lehet - kapom el a kezét, melyet végül a vállam köré fon.<br />- Valami puccos helyre menjünk, nem érem be Mekivel.<br />- Milyen válogatós lettél - fürkészem az arcát nevetve.<br />Felmérem, hogy pontosan hol is vagyunk, és merre tartunk, majd célt adok a sétánknak. Végighaladunk a pálmafákkal szegélyezett úton, a levegőnek sós tengervíz illata van, hallatszik a hullámok hangja, közben nevetünk. Leveszi a zakóját és a vállamra teríti, s mialatt hozzásimulok rájövök, hogy boldog vagyok, boldoggá tesz engem.<br />- Ez a hely megfelel őkelmének? - mutatok a kis eldugott helyen lévő étteremre, ami kifinomult, visszafogott, és nincsenek már túl sokan.<br />- Tetszetős - dörzsölgeti az állát, majd kézen fog, mielőtt belépnénk.<br />Én visszajáró vendég vagyok, így amikor az első pincér felfedez rögtön egy asztalhoz vezet minket, nem kell várakoznunk.<br />Kibújnék a zakóból, de amikor észreveszi ezt a szándékom finoman lehúzza a vállamról, majd kihúzza nekem a széket.<br />- Hozhatok egy italt, esetleg, amíg választanak? - kérdezi udvariasan az asztalnál megjelenő pincér.<br />- Pezsgő? - vonakodok, nem biztos, hogy kellene alkoholt innom, de Niallel vagyok, és vigyáz rám, ráadásul ő ajánlja fel.<br />Amíg a pincér.elmegy az italért mindketten kiválasztjuk, hogy mit szeretnénk, majd az elénk helyezett pasqua-t rágcsáljuk.<br />- Várj - hadonászik előttem, mielőtt belekortyolnék a buborékos italba. - Hé, azt hittem, legalább koccintasz velem, ha már pohárköszöntőt sem akarsz hallani - mondja sértetten. Mosolyogva eresztem le a poharat, megvárva, hogy felkapja a sajátját.<br />- Elnézést, hallgatlak.<br />- Igazából, szerintem sosem mondtam még pohárköszöntőt, sőt, semmit - nevetgél, félig lesütött szempillákkal piszkálja a pohara karimáját, majd a szemembe néz. - Igyunk mondjuk ránk, arra, hogy a barátod lehetek.<br />- Szerintem ezért csak én lehetek hálás - motyogom, összeérintjük a poharakat, majd belekortyolunk a hűvös, kellemesen buborékos italba.<br />Miközben eszünk újra és újra megnevettet, talán direkt, de nem érzem kényszernek, és nincs is bűntudatom miatta. Jólesik, jólesik vele lenni, enni, nevetni, beszélgetni, nem otthon lenni. Nem akarok elmenni, csak húznám az időt, hogy ne kelljen visszamenni a lakásba, és ne legyen vége ennek az estének, még akkor sem, ha reggel ugyanúgy vele ébredek.<br />Megkóstoljuk egymás ételét, megbeszéljük, hogy a napokban ő lesz a szakács, és készít valami tradicionális ír ételt, majd áradozni kezd Írországról, és bizonygatja, hogy elmegyünk majd.<br />Annyira jól érzem magam, pedig semmi különöset nem csinálunk, talán éppen ez a jó, a vele való együttlétnek ez a szépsége. Semmi különöset nem kell csinálnunk ahhoz, hogy élvezzük egymás társaságát.<br />Nagyon későre jár már, amikor távozunk, ugyanazt az utat tesszük meg, amit idefelé, de a felénél elengedi a kezem, és futva indul a part felé. Lekapom a lábamról a cipőm és futásnak eredek utána, lábujjaim a puha homokba süllyednek, a hajam vidáman csapkod. Majdnem a hátába rohanok, amikor hirtelen megáll, de elkapja a derekam.<br />Leülünk egy nagyobb sziklára, a város fényei miatt csak a Holdat láthatjuk, a csillagokat nem, de még így is elképesztően szép a víztükör.<br />A vállára hajtom a fejem, furcsa módon most nem érzem magam fáradtnak, holott máskor mást nem is akarok csinálni, csak aludni.<br />- Kérdezhetek valamit? - simogatja a mutatóujjával a kézfejem, csupán aprót bólintok válaszul. - Még mindig menni akarsz Liamhez?<br />Lehajtom a fejem és az ajkamba harapok, ezt látva rögtön mentegetőzni kezdene, de válaszolok, mielőtt belefoghatna.<br />- Tartozom magamnak ezzel - piszkálom a körmömet. - Te nem akarsz visszamenni Florához, vagy nem hiányoznak a fiúk?<br />- Honnan tudod, hogy nem beszélek velük? - valamiért legördül a lelkemről a súly, mert nem Florát mondja. - És nem, nem akarok együtt lenni Florával, az nem működött.<br />- Sajnálom - motyogom.<br />- Nem kell - húz magához, hogy megpuszilja a fejem.<br />Csendben üldögélünk, de ez nem kínos, mindketten elmerülünk kicsit a gondolatainkban. Azzal, hogy felhozta Liam nevét, a gondolataim visszatérnek hozzá, leginkább ahhoz, hogy mi fog történni, ha egyszer újra találkozok vele. Mert ez elkerülhetetlen, egyszer újra látni fogom, akkor is, ha nem szeretném.<br />- Menjünk haza, nagyon késő van - töri meg a csendet. Bár nagyon nincs kedvem hozzá, őt követve leugrok a szikláról, és megfogom a kezét.<br />Miközben visszafelé ballagunk átgondolom a mai napot, ahogy arra megkért Alice. Listát készítek a jó és rossz dolgokról, és meglepődök, mert a jók egyértelmű többségben vannak.<br />- Köszönöm ezt a napot - szólalok meg hirtelen, őt is meglepetésként éri, mert hirtelen megtorpan.<br />- Én is, Mack - ölel magához, fejét a hajamba fúrja. Mindkét karomat köré fonom, lábujjhegyre állva ölelem, miközben az arcom a nyakába temetve mély lélegzetet veszek. - Nagyon szeretlek - mormolja a hajamba alig hallhatóan.<br />Elszorul a torkom, ugyanakkor a szívem őrülten kalapálni kezd.<br />- Én is téged - válaszolok. A hajamba túrva fog magához, olyan közel van, hogy amikor levegőt vesz a mellkasa az enyémhez feszül. Ő az, akinek valamiért sosem kérdőjelezem meg a szavát, mert sosem bántott meg szándékosan, és azt hiszem, soha nem is fog. Arcát az arcomhoz érinti, hallom és érzem is, hogy mély levegőt vesz, homlokát az enyémnek dönti egy rövid pillanatra, végül megpuszilja az arcom, és eltol magától.</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com14tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-7203203402410375582015-11-20T10:42:00.001-08:002015-11-20T10:42:17.277-08:0076.rész Ragasztó<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>Sziasztok! :)</i></span></div>
<div style="text-align: left;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>Nagyon sajnálom a késést, borzalmas vagyok mostanában, mert alig válaszolok nektek, és már a részekkel is csúszok, de már nem tudom, hogyan osszam be a napjaim, hogy mindenre jusson időm. Ne haragudjatok, remélem, legalább páran úgy gondoljátok majd, hogy megérte plusz egy napot várni a részért, én igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból.</i></span></div>
<div style="text-align: right;">
<span style="color: white; font-size: medium;"><i>N.x</i></span></div>
<span style="color: white; font-size: large;">~Niall Horan~</span></div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
Az arcát megdörgölve áll fel, míg én még mindig a padlón ülve nézek fel rá. Tehetsége van hozzá, hogy halálra rémítsen, ha belegondolok, az ismeretségünk során többször kaptam frászt, és rémültem halálra, mint röpke 2 évtizedem alatt az összes ismerősöm miatt. Szőke, kissé leizzadt és csapzott haját hátradobja, átgázol egy kupac ruhán és megáll egy másik előtt, mintha semmi sem történt volna, úgy viselkedik. Összeszorítom a szám, amikor kihúz egy nagy, fekete pólót, leesik róla két ugyanolyan fehér, és egy kék ing. A pólót a kezei közt szorongatva fordul meg, régóta nem vette fel Liam ruháit, és nem akarom, hogy megint visszazuhanjon oda, hogy át sem öltözik, vagy ha igen, akkor ugyanúgy Liam egy pólójába bújik bele.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem kellene azt felvenned - bökök rá, megtorpan előttem, elnyílt ajkait összezárva pillant le rám.</div>
<div style="text-align: left;">
- De én ezt <i>akarom </i>- mondja, majd elvonul mellettem, nem törődve a szétzúzott lakásának maradványaival. Becsukja maga mögött a fürdőszobaajtót, melyet egy ideig pislogva nézek, mielőtt elvigyorodnék. <i>Akarom</i>, ezt mondta, és a szemembe nézett, ellentmondott nekem. Nem azt mondta, hogy azt <i>szeretné</i> felvenni, majd lesütött szemekkel, a haja mögé bújva mégis letette, hanem egyszerűen elvonult mellettem, és bármennyire is nem tetszik, tudom, hogy abban fog kijönni. </div>
<div style="text-align: left;">
És ez így is van. Felnyalábolom magam a padlóról, próbálom tudatosítani, hogy épségben van, ez csak egy olyan dolog volt megint, amit én sem értek, és nem tudom, mi játszódik le a fejében.</div>
<div style="text-align: left;">
Összeseprem a tárgyak maradványait, amik épségben maradtak azokat katonás sorrendbe rakom az asztalon, a nagyobb darabokra törteket megvizsgálom, hátha képes vagyok összeragasztani, úgyhogy egy kisebb kirakóst is összeállítok magamnak későbbre, majd a könyveit próbálom rendbe hozni. Némelyiknek csúnyán összegyűrődtek a lapjai, de egyik sem menthetetlen, egyesével kisimítgatom őket, majd egymás tetejére rendezem, alulra a nagyon gyűrötteket, hogy kisimuljanak.</div>
<div style="text-align: left;">
- Hagyd csak, majd megcsinálom én holnap - észre sem vettem, mikor jött ki. Mezítláb, nedves hajjal álldogál magát átölelve, Liam pólója majdnem a térdéig ér. </div>
<div style="text-align: left;">
- Jól vagy? - teszem le a kezemben tartott könyvet a többi tetejére. Aprókat bólint hevesen, és mosolyra húzza a száját. - Lehetne... - mély levegőt vesz, a mozdulataiból látom, hogy legszívesebben elbújna, végül fenntartja a fejét - lehetne hogy most ne beszéljünk erről, és csak lefeküdjünk aludni?</div>
<div style="text-align: left;">
Bólintok, rámosolygok, mert látni akarom az arckifejezést, amivel viszonozza. Fogait összeszorítva telepedik le az ágyra, amely terítve van bekeretezett képekkel, azonnal tudom, hogy ez volt a kiváltó ok. A kezei megremegnek miközben az egyikért nyúl, a segítségére sietek és minél hamarabb próbálom eltüntetni őket, de az egyiknél megakadok. Mi ketten vagyunk rajta, tudom, hogy Mira azokat a képeket szereti a legjobban, amiket valaki random kapott le, mert ezeken nem pózolt, nem próbált megfelelni a kamerának, és nem erőltette a mosolyát, ez is olyan. Mindketten nevetünk, félig a vállamnak dől, míg én átkarolom, talán Párizsban készült, vagy egy ország fővárosában, ahol találkoztunk 1-2 napra. Sugárzik az arcáról a boldogság, ez volt ő velünk, velem, és ezek voltunk mi, nem pedig azok, akik csókolóznak, vagy elgondolkoznak bármin is ezzel kapcsolatban. </div>
<div style="text-align: left;">
- Mi lenne, ha visszatérnénk ehhez? - tolom felé a képet, de felesleges, ő is azt nézi.</div>
<div style="text-align: left;">
- Talán nem látszik, de rajta vagyok az ügyön - húzza mosolyra a száját. Én pedig itt eldöntöm, hogy mindent befejezek, még mielőtt elkezdődhetne, nem ringatom magam abba a tudatba, hogy talán nekünk együtt kell lennünk, amikor Mackenzie egy olyan személyt keres, akivel pótolhatni tudná Liamet. Teljesen mindegy, ki az, ha egyszer is törődést vagy szeretetet mutat az irányába, azt hiszem, bármire hajlandó lenne vele.</div>
<div style="text-align: left;">
Elrakom a képeket a fiókba, titkon reménykedve abban, hogy esetleg a napokban kereshetünk helyet legalább néhánynak, azoknak, amiken velem van, vagy a srácokkal, Liam nélkül.</div>
<div style="text-align: left;">
Összegömbölyödik a helyén, becsukom az erkélyajtót és elhúzom a sötétítőket, félhomályban botorkálok vissza, kikerülve az utamba eső tárgyakat. Nem is csodálom, hogy fáradt, nagyon kemény napja volt. Mielőtt elfoglalom az ágy másik felét mellette, puszit nyomok az arcára, s azzal, hogy bár a másik oldalamon kényelmesebb lenne, mégis a háta felé fordulva fekszem meghagyom a lehetőséget számára, hogy közelebb bújjon, ha szeretne. Amikor a légzése egyenletessé válik, és én még mindig csak próbálkozom az alvással, nézem, ahogy összehúzza és átöleli magát. A fejemben végigpörögnek az események, ahogy leomlott a padlóra és csak kapkodott levegőért, de nem lélegzett, hogy a múltkor megkérdezte, mit gondolok arról, hogy elmenjen Londonba, és csakis azért kezdett beszélni a pszichológussal, mert ez volt a feltételem ahhoz, hogy engedjem odamenni. Ugyanúgy, ahogy Liam még mindig őt akarja, azt hiszem, Mira is képes lenne elfelejteni a történteket, vagy ha nem is elfelejteni, de túllépni rajtuk.</div>
<div style="text-align: left;">
A telefonomat markolva csúszok ki a takaró alól, mezítláb, a lehető leghalkabban lopakodok ki az erkélyre. Éppen csak a fülemhez emelem a telefont és meghallom az első búgást, Liam máris vonalban van, esélyt sem ad rá, hogy esetleg felkészüljek a mondanivalómra.</div>
<div style="text-align: left;">
- Niall? - szól bele meglepetten, nem hittem volna, hogy valaha is meglepődik majd a hívásomon. Jó sok mindent kell majd megbeszélnünk és rendbe hoznunk, ha hazamegyek.</div>
<div style="text-align: left;">
- Szia - mondom olyan hangosan, amilyen hangosan meg merek szólalni. - Gyors leszek, mert Mira alszik, szóval nagyon figyelj. Szedd össze magad, Payne, nem tudom mennyi időd van rá, de minél gyorsabban! Mira Londonba akar menni, hozzád.</div>
<div style="text-align: left;">
- Micsoda?! - emelkedik meg a hangja.</div>
<div style="text-align: left;">
- Nem tudom, miért találta ki, a lényeg, hogy amint úgy látom, elég erős ahhoz, hogy találkozzon veled, hazaviszem. Már ha akarod, mert ha nem...<br />
- Niall - motyogja - én nem mehetek? Már most indulok, ha...<br />
- Nem - vágom rá - nem, most vertük szét a lakását, ha idejössz talán pont az ellenkezőjét éred el annak amit akarsz. Mira nagyon... labilis - sokáig kutatok, mire kibököm ezt a szót.<br />
- Jól van? - kérdezi kissé fojtottan. Az ajtó felé fordítom a fejem, bent teljesen sötét van, nem tudom, ébren van-e, vagy még mindig alszik.<br />
- Nem tudom, néha igen, néha nem, de próbálkozik. Jár egy pszichológushoz, és ma először szólalt meg nála, nehéz napja volt.<br />
- Pszichológushoz? - a hangja furcsán halk, döbbent.<br />
- Simon parancsba adta neki, és amikor megemlítette, hogy Londonba akar menni, az volt a feltételem, hogy előbb fogadja el a segítséget, szóval... Nem tudom meddig fog tartani, mire eléggé összekapja magát, de megígérem, hogy elviszem, ha ő is akarja még.<br />
- Köszönöm - motyogja, a szó végét alig értem, majd rájövök, hogy sír. Ilyenkor igazán nehéz, mert próbálok haragudni rá mindazért, amin Mira keresztülmegy miatta, de így nem tudok, és az egyik részem hazahúz, hogy megpróbáljam őt is talpra állítani.<br />
- Csak ne cseszd el még egyszer, ha megbocsájt, jó?<br />
- Ha megbocsájt, eljegyzem, és akár azonnal lehet gyerekünk is, bármi amit csak akar - vágja rá, mire elmosolyodok.<br />
- Áldásom rá - a távolban kivilágított operaházra szegezem a tekintetem, a szemhéjaim kezdenek elnehezülni.<br />
- Ugye nem hagyod, hogy rombolja magát? Leállt a füvezéssel?<br />
- Komolyan azt hiszed, hogy hagynám? Nem hagyom, nem is lenne rá alkalma, mindig a nyakán vagyok - mosolyodok el. - Visszamegyek hozzá, mielőtt felébred.<br />
- Lehetne, hogy néha írsz egy üzenetet, hogy mi van vele?<br />
Bólintok, majd rájövök, hogy nem látja.<br />
- Írni fogok - ígérem.<br />
- Köszönöm, kösz mindent, Niall - hálálkodik, a hangjából azonnal tudom, hogy mosolyog, még ha közben sír is.<br />
- Mindenható Niall bármit megtesz - válaszolok, mire mindketten elnevetjük magunkat.<br />
Visszaosonok a szobába, büszke vagyok magamra, határozottan biztos vagyok benne, hogy darabonként fogom összerakni az ágyon heverő kis kupacot, de az összes többi a lakásban heverő kupacról elfelejtkezek, és átesek valamin. A térdembe fájdalom nyilall, hogy ne ordítsak, a fogaimat összeszorítva káromkodok, az esésem hangjára Mira rögtön felkapja a fejét.<br />
- Niall? - motyogja félálomban, megtapogatja maga mellett a helyet, majd amikor nem talál rémülten ül fel.<br />
- Semmi baj - nyugtatom meg, az ágyhoz vonszolom magam és megkeresem a kezét a sötétben. Szinte hallom a felgyorsult légzését, tompul a fájdalom a térdemben, és már nem is foglalkozok vele. Felmászok mellé és magammal húzom.<br />
- Hol voltál? - kérdezi, szavai lassan összefolynak a kimerültségtől. Kénytelen vagyok hazudni neki.<br />
- Csak kimentem a konyhába, béna voltam és elestem valamiben - megpuszilom a homlokát, érzem, milyen gyorsan ver a szíve. Ennyire megijesztette, hogy nem talált senkit maga mellett. - De már itt vagyok - mormolom a hajába, miközben megpuszilom a homlokát.<br />
- Jó - szuszogja - mert félek egyedül lenni.<br />
- Mitől félsz? - simogatom a haját, valószínűleg nem igazán van tudatában annak, hogy miket mond, talán annak sem, hogy ez egy beszélgetés.<br />
- Magamtól - dünnyögi. Képtelen vagyok erre választ adni, csak erősebben ölelem magamhoz és újra meg újra megpuszilom a puha haját. Szeretnék bemenni a fejébe és mindent meghagyni úgy, ahogy van, csak kisöpörni ezt a szörnyű öngyűlöletet belőle. Feje a nyakam és a mellkasom közt pihen, olyan közel van, hogy félek mozogni, de nem is akarok, lehajtom a fejem, így az állam pont a buksiján van. Halkan felsóhajtva mászik még közelebb, összegömbölyödik, mint egy kismacska, miközben a hátát simogatom. A sötétben magam elé pislogva hallgatom az egyenletes légzését, néha megrezzen, összerándul, elakad a lélegzete, bármiért is van ez, tudja, hogy az én karjaimban ezek nem fognak véget érni. Én is tudom, és még ha újra meg újra szeretném megcsókolni, elűzni a gondokat az életéből, vagy újakat hozni bele, de kisebbeket, tudom, hogy neki nem én kellek, és ez így rendben is van. Valószínűleg nekem sem ő kell, csak magammal cipelem azt az átkot, hogy túl hamar képes vagyok beleszeretni valakibe, pláne, ha az a valaki ordít a szeretetért. De ez elmúlik majd, ha újra együtt lesznek Liammel, vagy együtt lesz bárkivel, aki megnevetteti és boldoggá teszi.<br />
<div dir="ltr">
A szívem tájékán így is érzem a sajgást, de nem törődök vele. A legjobb tulajdonságának tartom, hogy mások érzéseit vagy szükségeit képes a magáé elé helyezni, én is pont ezt teszem, csak előtte még muszáj megadnom magamnak egy dolgot, egyetlen jelentéktelen kis apróságot.<br />
Megpuszilom a fejét, többször, tulajdonképpen folyton megpuszilom őt, még csak nem is szándékosan. Egyszerűen mond vagy tesz valamit, ami miatt olyan édes és szeretetre méltó, de ha belegondolok mindig az, ezért nyomok puszit az arcára, ha csak elhalad mellettem, vagy üldögél valahol.<br />
Kissé elhúzódok, de azonnal mozdulna is velem, végigsimítok az arcán, pisze orrát megmozgatja, mint egy kis nyuszi. Talán túl hosszú ideig időznek el az ajkaim a szája sarkában, uralkodnom kell magamon, hogy ne mozdítsam csak egy kicsivel arrébb a fejem.<br />
- Szeretlek, Mack - életem egyik talán legnagyobb hazugsága volt azt mondani, hogy csak annak a gondolatába vagyok szerelmes, hogy szerelmes legyek belé. Nem igaz, belé vagyok szerelmes, és abba a gondolatba, hogy viszont szeressen, de majd elmúlik, tudom, hogy el fog, és egyszer újra azok leszünk, akik a fiókjába rejtett képein vannak. Mi nem lehetünk együtt, nem ez a sorsunk, és én ezt tudom.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;">~Mira Hemmings~</span></div>
<div style="text-align: center;">
<span style="color: white; font-size: large;"><br /></span></div>
</div>
<div dir="ltr">
Nem volt kedvem rendesen felöltözni, kényelmes rövidnadrágban és pólóban sertepertélek a konyhában, zöldségeket vágok fel, húst panírozok, mert nincs kedvem megint gyorskaját enni.<br />
- Mack? Van valahol pillanatragasztó?<br />
- A fiókban találsz - bökök a hátam mögötti szekrénykére, végigsimít a derekamon és puszit nyom a fejemre, miközben elhalad mellettem.<br />
Ő valamit piszmog a nappaliban, míg én elkezdem kisütni a húsokat, a nyitott erkélyajtón át hűsítő szél áramlik be, két különböző dalt dúdolunk. A húsokat elrendezem egy tálcára, mellé a krumplit és salátát külön tálakba szedem, eldöntöm, hogy az erkélyen fogunk ebédelni. Kis híján leejtem a húsokkal teli tálcát, amikor meglátom, mit művel. A szőnyegen ül, egyik lábát kinyújtja, ujjai csupa ragasztósak, miközben a szétzúzott tárgyaim darabkáit illeszti össze.<br />
- Mit csinálsz? - teszem le a pultra a tálcát, és hozzá sietek. - Niall, nem kell ezzel szenvedned...<br />
- Nem szenvedek - pislog rám úgy, mintha csak legóból építgetne. - Eltörtek, de menthetőek.<br />
- Ezek csak tárgyak, Niall, még csak nem is jelentenek semmit.<br />
- Talán egyszer fognak - vonja meg a vállát, és tulajdonképpen igaza is van, mert ettől a pillanattól igenis lett jelentőségük.<br />
Guggolva nézem, ahogy egymáshoz illeszt két darabot, amik közül hiányzik egy pici.<br />
- Nem lesz tökéletes.<br />
- Nem baj - simítom meg a tarkóját, neki természetes, hogy nekiáll ragasztgatni valamit, de nekem nem az. Eszembe sem jutna. - Miért csinálod?<br />
- Azt gondoltam, hogy sokat jelentenek neked, nem törtek menthetetlenül össze, úgyhogy próbálkozom annyira rendbe hozni, amennyire tudom.<br />
- Ezek csak tárgyak.<br />
- Ahogy számomra a könyveid is csak könyvek, de számodra nem, és azokat is eldobtad - magyarázza, lefeszegeti az ujját egy porcelándarabról. Látom, hogy szinte mindegyikre rászáradt a ragasztó. - Honnan kellett volna tudnom, hogy ezek nem olyan valamik, amiket szeretsz? - mutat a színes cserepekre.<br />
Megpuszilom az arcát, átölelem a nyakát és guggolásból letérdelek mellé. Fogalma sincs róla néha, miket mond és tesz, ez teszi őt olyan különlegessé és tökéletessé, nem is tudja, hogy mennyire jó ember, a természetéből fakad.<br />
- Köszönöm - motyogom, a haja megcsiklandozza az arcom, miközben puszit nyom a fülem közelébe. - Most gyere enni - veszem ki a kezéből a ragasztós cserepeket.<br />
Megbizonyosodok róla, hogy követi az utasításom, majd miközben a fürdőszobában megmossa a kezét, és próbál megszabadulni a ragasztótól, én megterítek. Visszaszaladok tányérokért és evőeszközökért, de ahogy megjelenik kiveszi a kezemből, és egymás mellé helyezi őket.<br />
- Jól néz ki - huppan le az egyik székre, mellé telepszek és felé mozdítom a tálat, ösztönözve rá, hogy szedjen.<br />
- Előbb te - szúr a villájára egy húst, és az én tányéromra teszi. - Ha nem szedsz magadnak most, nem tudom garantálni, hogy marad - figyelmeztet.<br />
A fejemet rázva szedek magamnak zöldséget és krumplit, csak azután lapátol ő. És tényleg, szó szerint lapátol.<br />
- Miért bámulsz? - kérdezi teli szájjal. Kizártnak tartom, hogy ez nem szándékos.<br />
- Ízlik? - fürkészem, válaszul a szájába tömköd egy újabb falat húst, és hevesen bólogat. - Egyél - tolja felém a tányérom.<br />
Amikor rágni kezdek az ő szemei időznek rajtam, kérdőn fordulok felé, a szájával együtt a szemei is mosolyognak.<br />
- Mi az? - döfködök a villámra paradicsomot, uborkát és paprikát.<br />
- Főztél.<br />
- Előfordul, szoktam néha - vonom meg a vállam.<br />
- Nem, nem érted - rázza meg a fejét, majd nyomatékosabban megismétli. - Főztél, és velem ebédelsz, kint az erkélyen, még mosolyogsz is.<br />
Már értem, mire akar kilyukadni. Csak mosolyog, de ez tőle sokkal többet jelent. Kétszer szed még, és egy kisebb húst is lenyom, olyan élvezettel, mintha egy étterem specialitása lenne, majd a hasát fogva hátradől és elégedetten felsóhajt.<br />
- Köszönöm - fogja meg a kezem és magához húz, hogy puszit nyomjon az arcomra.<br />
Felállnék, hogy elpakoljak, de visszahúz.<br />
- Mi lenne, ha később kicsit kimozdulnánk? Mióta itt vagyok vagy a házban vagyunk, vagy olyan helyekre megyünk, ahová parancsolnak téged, oda is kocsival.<br />
- Mire gondolsz? - húzom fel a térdeim, megtámasztom rajta az állam és tűnődve nézek a távolba.<br />
- Menjünk el sétálni a városba, vagy a partra, vagy menjünk vásárolni, veszek neked valamit - elnevetem magam ezen az ajánlaton, akár házat is vehetnénk egymásnak, nem sínylenénk meg, úgyhogy ha ezzel akar elcsábítani, hát nem túl sikeres. - Nézzünk meg valamit a moziban, vagy menjünk színházba! Még sosem voltam bent az operaházban, mindig csak kívülről látom, pedig miattad lassan Sydney is az otthonom lesz - nevetgél.<br />
- Nem hinném, hogy értékelnéd az operát - mosolyodok el.<br />
- Még sosem láttam egyet sem.<br />
- Akkor majd elmegyünk - ígérem - de ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek.<br />
- Tetszeni fog - bizakodik.<br />
- Kezdhetnénk valami apróval ma? - veszek el egy szalvétát, és hajtogatni kezdem. - Menjünk el sétálni este, ha már nem lesznek sokan.<br />
- Oké - csillannak fel a szemei. - De akkor a partra.<br />
- Benne vagyok - állok fel, és összeszedem a tányérokat. Kezében a tálcával és edénnyel követ, de csak lepakolunk a konyhában, nem engedi, hogy elmosogassak.<br />
- Hagyd, majd később, menjünk vissza - nógat, és bár vonakodok, de eléri amit akar. Két behűtött üdítővel a kezemben követem, lehuppan a korábbi helyére, és a fejét hátrahajtva, szemeit becsukva fürdőzik a meleg napfényben.<br />
- Olyan furcsa, mindjárt tél, otthon ilyenkor már megfagyunk, itt meg pont az ellenkezője.<br />
- Volt időm megszokni - nevetek rá. - Nekem meg még sosem volt havas karácsonyom, sőt, havat még nem is láttam.<br />
- Otthon csak latyak van, többnyire nincs elég hideg ahhoz, hogy havazzon, úgyhogy csak az eső esik. De néha van hó is, az szép - mosolyog rám, megfogja a kezem, és tűnődve piszkálgatja. - Majd eljössz, és megdobállak hógolyóval.<br />
- Na, rendes vagy! - húzom el felháborodva a kezem.<br />
Huncutul, édesen nevet rám, és a tiltakozásom ellenére magához szorít, míg végül nevetni kezdek, és az ölébe mászok. A mellkasára hajtom a fejem, és azon kapom magam, hogy csak céltalanul mosolygok magam elé. Így ébredtem, mintha a tegnapi dührohammal egyes dolgok távoztak volna belőlem, az este konkrét végét pedig kizárja az agyam, egyszerűen meg nem történtnek veszi.<br />
Így maradunk, és jelentéktelen dolgokról beszélgetünk, a gyerekkorunkról, az X-Faktorról, a tetkómról, arról, hogy ő miért nem akar, vagy épp milyet akarna, ha rászánná magát. Nevetünk, egymáshoz érünk anélkül, hogy megpróbálnék bármi pluszt beleképzelni, minden olyan, mint régen, csak közben egyszer sem jut eszembe Liam, sem én, sem ő nem hozza szóba.<br />
Kinyújtom a lábaim az övé mellé, majdnem ugyanolyan vastagok, amin meglepődök, mert Niallnek pálcikalábai vannak. Az enyém rövidebb, és a combjaim tömzsibbek, de nincs időm ezen gondolkozni. Lábfejét az enyém mellé csúsztatja és nevetgélni kezd.<br />
- Milyen apró - csodálkozik. Én is elmosolyodom, a lábamnak ott van vége, ahol az ő lábujjai kezdődnek. Elveszi az asztalról az üdítőjét és belekortyol, ujjaival a vállam simogatja, és egy ideig mindketten csendben maradunk. Talán órákig ülünk kint, mígnem a fejünk teljesen felforrósodik. Azután együtt elmosogatunk, és leülök mellé ragasztgatni, mert nem hajlandó feladni a próbálkozást.<br />
- Mi lesz a lemezeddel? - kérdezi hirtelen.<br />
- Nem tudom, azt sem tudom, van-e jelenleg menedzsmentem, Simon is csak lelépett, és nem tudom, szeretném-e kiadni. Utoljára akkor voltam a stúdióban, amikor Luke átvert, és igazából te hívtál.<br />
- Szeretném hallani a dalaidat, és ahogy énekelsz, legalább csak néhányat.<br />
- Talán. Nem olyanok, mint az eddigiek...<br />
- Pont azért - mosolyog rám. - Mutass egyet.<br />
- Niall, ezek a dalok... Mások, a legkevésbé sem olyanok, mint az eddigiek, elég sötét időszakot ölelnek körbe.<br />
- Remélem arról nem felejtkeztél el, hogy én szedtelek össze a fotelból, amikor ezeket a dalokat írtad.<br />
Lehajtom a fejem, igaza van, előtte semmit nem kell szégyellnem, mindegy, milyen elvontak, és talán rémisztőek a dalaim, érteni fogja, miért ilyenek.<br />
- Amikor úgy érzed, menni fog, mutass nekem egyet.<br />
Bólintok, szó nélkül fogom kézen, és magammal húzom a lépcső felé.<br />
- Mack, nem erőltetem, nem kell most - magyarázkodik, és megállítana.<br />
- Ne próbálj lebeszélni, amikor rászánom magam - mászok felfelé a lépcsőn. A tetején megvárom, csak most veszem észre, hogy kicsit sántít.<br />
- Minden rendben?<br />
- Persze, csak a térdem - grimaszol, majd megáll mellettem.<br />
- Megint baj van vele? - fürkészem aggódva.<br />
- Csak ráestem este, kimentem a konyhába, és amikor visszajöttem felbuktam valamiben. Felébredtél, még beszélgettünk is, nem emlékszel? - a szemeim tágra nyílnak, többnyire azért, mert megsérült miattam, másrészt mert talán óriási baromságokat mondtam neki.<br />
- Jól vagy? - kérdezem rémülten, legszívesebben leguggolnék és közelről szemrevételezném a térdét.<br />
- Persze, ezek a lábak mindent kibírnak - vigyorodik el, majd megfogja a kezem és magával húz.<br />
- Miket mondtam? - kérdezem óvatosan, ösztönösen lehajtanám a fejem, de nem engedi, kezével eltűri a hajam, még mielőtt az elfedhetne.<br />
- Semmi különöset, csak kerestél - szorítja meg picit a kezem. - Megnyugodtál, miután lefeküdtem melléd, és idebújhattál - mosolyodik el, átöleli a vállam és magához szorít.<br />
Hirtelen nagyon zavarban érzem magam, bemegyünk a szobába, és nem mond semmi többet ezzel kapcsolatban, de engem nem hagynak nyugodni a felmerülő kérdések.<br />
- Niall? - pillantok rá óvatosan, kék szemei rögtön kíváncsian néznek rám. - Neked ez nem baj?<br />
- Micsoda? - pislog meglepetten.<br />
- Hogy ilyeneket csinálok, tudod, hogy odabújok, meg... - tördelni kezdem az ujjaim, és lehajtom a fejem.<br />
- Hé - nyúl az állam alá, és felemeli, szabad kezével lefejti egymásról a kezeim. - Nekem nem baj, Mira, nem tudom, feltűnt-e, de én vagyok az, aki mindig átölel és megpuszil téged.<br />
- Nem, én... nekem ez jó.<br />
- Nekem is - simogatja meg egy ujjával az arcom. - Hozzám bármikor bújhatsz, ha ez megnyugtat.<br />
Aprót bólintok, talán, hogy az állítását megpecsételje átölel, és ajkait hosszan a homlokomra szorítja. Szőke, puha haja csikiz, amikor a fejét az enyémre hajtja.<br />
- Nem csak neked van ilyesmire szükséged - sóhajt fel. - Jól van, elég ebből, mutass valamit! - tol el magától, és újra mosolyt varázsol az arcára.<br />
Eltűnődök, hogy zongorázzak, vagy gitározzak, végül az utóbbinál maradok. Leülök a zongoraszékre és hangolok, hogy húzzam az időt, és válasszak a fejemben dulakodó dalok közül. Mély levegőt veszek, mielőtt játszani kezdenék, de közbeszól.<br />
- Ígérd meg, hogy nem lesz rossz kedved, miután eljátszottad, és lejössz velem a partra.<br />
Aprót bólintok, idegesebb leszek attól, hogy így, és ilyen elvárásokkal figyel, mint a legnagyobb koncertjeim előtt.<br />
Játszani kezdek, nem engedem át magam az érzelmeimnek, kizárom őket és eldobom a kulcsot. Figyelek a gitárra és a hangomra, de a szövegre nem, ez lesz a lényege annak is, ha egyszer színpadra viszem ezeket a dalokat. Egyszer üvöltve törtek ki belőlem, de többé nem fognak, csak emlékei lesznek a rossz napoknak és pillanatoknak, másoknak viszont lehetőséget adnak rá, hogy úgy üvöltsenek és sírjanak, ahogy én tettem, és soha többet ne tegyék újra.<br />
Miután befejezem nem mozdulok egy darabig, majd kifújom a levegőt és leengedem a gitárt. Nem várok ovációt, de túl nagy a csend is.<br />
A helyére teszem a gitárt, nem biztos, hogy van kedvem többet játszani.<br />
- Nahát - szólal meg végre, felé fordítom a fejem, ösztönösen húzom kicsit össze magam. - Igazad volt.<br />
- Nem kellett volna - rázom a fejem, de szinte azonnal közbevág, ahogy kimondom.<br />
- Félreérted, nagyon tetszett. Abban volt igazad, hogy mások, mint a korábbiak, de ez jó dolog. Ezek a te dalaid, te írtad őket, és az egész lemez egyedül a te elképzelésed, már csak ezért érdemes lenne kiadni, amellett, hogy hihetetlenül jó.<br />
Rámosolygok, nem igazán tudok mit válaszolni, mostanában nem megy az, hogy büszke legyek arra, amit én adok ki a kezeim közül. Megígértem neki, hogy nem fogja elrontani ezt a napot egy nyamvadt dal, úgyhogy amikor hátrasöpröm a hajam az arcomból próbálok a lehető legőszintébben mosolyogni, majd felállok.<br />
- Összeszedem magam, és mehetünk - a szemei felcsillannak, az arca felderül, ha tudtam volna, hogy mindössze ennyire van szükségem arra, hogy tudjak mosolyogni, plusz még némi próbálkozásra, már sokkal hamarabb belevágtam volna, és meg sem próbálom ellökni magamtól.<br />
A ruhásszekrényem előtt állva nem tudom eldönteni, mit vegyek fel, nem azért, mert olyan nagy dolog számomra lemenni oda, ahol felnőttem, hanem.. Nem tudom, csak, mert nem tudom, mit viselhet nyilvánosan egy olyan énekes, aki néhány héttel ezelőtt elveszítette a kisbabáját, azóta híresztelték már, hogy meghalt, a halálból újjáéledve drogozni kezdett, mígnem "Simon Cowell közbelépett, Niall Horan ápolgat" címmel fut az újságokban és az interneten.<br />
- Azt vedd fel - tárja ki az ajtót, és leakasztja az egyik vállfán lógó ruhát. Egyszerű, lenge, sötétkék, nem túl kirívó, mégis annak érzem.<br />
- Szerinted ez nem túl...?<br />
- Nem - vágja rá. - Kérlek szépen! - nyújtja felém, és bár vonakodva, de elveszem.<br />
- Szerinted nem fogják azt mondani, hogy nem kellene ilyen ruhákban mászkálnom, amikor most vesztettem el a kisbabám? - szörnyen nehéz kimondanom ezt, nagyot nyelek.<br />
- Nem mindegy, hogy mit mondanak? Ez csak egy ruha, és szerintem ha felveszed és ebben jössz ki, azzal azt bizonyíthatod be, hogy mindegy mi történik, te még mindig az vagy, aki vagy. Akit nem lehet összetörni.<br />
Elnyílt ajkakkal bólintok, majd egyszerűen megfordulok, és a kezemben a ruhával a fürdőszobába megyek. A tükörnek háttal öltözök át, úgy döntök, szabadon hagyom a hajam, és csak egészen egyszerű sminkre szánok időt, hogy ne kössenek bele a bőrhibáimba vagy a sötét vonalakra a szemeim alatt. Amikor késznek érzem magam hátrébb lépek, és szembenézek a tükörképemmel. Hasonlítok önmagamra, külsőleg legalábbis, ami számomra már egy jó pont lenne, ha nem éppen azt szeretném, hogy rám se jöjjön ez a ruha, akkorára nőtt már a kis maszatom. A szemeim egy pillanatra elfutják a könnyek, hátrahajtom a fejem, a hajam végigsimítja a hátam szabad részét, mély levegőt veszek, majd óvatosan megtörlöm a szemeim, és sírás helyett megpróbálok magamra mosolyogni.<br />
- Egész szép vagy, Mira - motyogom. Eltűröm a hajam az arcomból, és minden pontját megnézem magamnak. - Szép vagy - ismétlem. - Szép leszel.<br />
Nem tudom tovább mondani, felkavarodik a gyomrom és hányingerem lesz. Elmenekülök, hogy ne kelljen tovább néznem magam, de a vendégemről elfelejtkezek, aki a tetőtől-talpig ragasztós tárgyaimat rendezgeti el a szekrényemen. Felém fordul, kék szemei furcsán villannak rám, nekidől a szekrénynek és a hajába túr, miközben döbbenten pislog.<br />
- Menjünk innen - hajtom le a fejem, felkapom a kezembe akadó első táskát, és beledobom a pénztárcám, majd előkapok egy fekete szandált a cipős szekrényemből, és a lábamra rántom.<br />
Félszemmel látom, hogy felveszi a saját cipőjét, szokatlanul csendben van, és amikor felállok még mindig csak néz. - Mi a baj? - nézek végig magamon, lejjebb húzogatom a ruhám, és a hajammal akadályozom meg, hogy túlságosan látható legyen a dekoltázsom.<br />
- Semmi - rázza meg a fejét hirtelen. Az ajtó kulcsát szorongatva lépek előre, félek kimenni, nem voltam a városban gyalog, mióta bedrogozva kóvályogtam haza, de tudom, hogy meg kell tennem, és meg is fogom. A kulcsot a táskám mélyére süllyesztem, és a kezemet Niall kezébe csúsztatom, talán abban a reményben, hogy nem fogja hagyni, hogy visszaforduljak. - Gyönyörű vagy - hajol a hajamhoz, belepuszil, majd homlokát néhány pillanatra nekidönti a fejemnek és mély lélegzetet vesz.<br />
- Köszönöm - szorítom meg picit a kezét, amin még mindig érzem a rászáradt ragasztót. Kinyújtott nyakkal puszit nyomok puha, kissé borostát arcára, remélve, hogy tudja, mennyire hálás vagyok neki mindenért.<br />
Addig a pillanatig vagyok ideges azzal kapcsolatban, hogy emberek közé kell merészkednem, amíg a liftben állunk, és megtesszük a rövidke utat a tengerpartig. A bizonytalanságom és az érzés, hogy nem kellene itt lennem elpárolog, amikor az arca felderül a víztömeg láttán, elengedi a kezem és egyenesen nekimegy a dagálynak. Nevetek, amikor kitárt karral megáll, és a víz a hasáig eláztatja a ruháit, boldogan szökdécsel, az arcán széles mosollyal fordul felém, majd nedves cipőjében bukdácsolva siet az irányomba. Pontosan tudja, hogy hol vannak a határaim, így én is tudom, hogy nem fog felkapni és beledobni a vízbe, de azért futásnak eredek. Teljes erőből rohan, a versenyszellememet ösztönözve arra, hogy én is rohanjak, és ne tudjon elkapni, ugyanakkor eszembe jut a térde, és az a másodperc amíg lassítok elég neki, hogy az egyik karját a derekam köré fonja és visszarántson. Egy kézzel felkap, majd a levegőben körém fonja a másikat is, visítva kapaszkodok a vállába, a lábaim a levegőben kalimpálnak. Összehúzom magam, megpörget, majd elszántan baktatni kezdd velem a hóna alatt a víz felé.<br />
- Niall, tegyél le! - visítom, az egyik karommal hadonászva próbálom megakadályozni, hogy kivillanjon a bugyim. - Tegyél le, Horan, kint a bugyim! - nevetek, mire a hóna alól előrehúz, lábaimmal körbefonom a derekát, és a combjaim alá nyúlva leszorítja a ruhám. A dagály összevizezi a lábam, de elég magasan tart ahhoz, hogy a ruhám ne ázzon el. Az arcom a nyakába temetve nevetek, miközben erősen magához szorít, az orrom betölti a sós víz és az ő illata, a fülem kettőnk nevetésének hangja, a lelkemről pedig folyamatosan leszedi a láncokat és mindent, ami megpróbál lehúzni.</div>
</div>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com14tag:blogger.com,1999:blog-1532516055734773459.post-10145541048214378292015-11-19T06:37:00.001-08:002015-11-19T06:37:39.224-08:00<p dir="ltr">Holnap érkezik a következő rész, sajnos eddig nem tudtam, és ma nem is fogom tudni befejezni. Ne haragudjatok!</p>
Nessahttp://www.blogger.com/profile/02375624434613092200noreply@blogger.com4