2015. november 26., csütörtök

77.rész Boldog

~Niall Horan~

Az arca kipirult és szipogva gyűröget egy zsebkendőt az ujjai közt, Alice, a pszichológusa mégis mosolyogva kíséri ki hozzám, ebből tudom, hogy bár sírdogál, egyre nagyobb lépéseket tesz előre.
A nyakamhoz érinti az arcát, miközben átölelem, egyik kezem a tarkójára teszem és a fejem az övének döntöm.
- Minden rendben? - kérdezem óvatosan, szipogva a vállamba bólogat, és Alice is így tesz.
- Igazán büszke lehetsz magadra, Mira - simogatja meg a hátát, mielőtt magunkra hagyna. - Találkozunk legközelebb!
Rámosolygok, majd a közeli fotelhoz hátrálok, és az ölembe húzom a szipogó lányt. Előhalászok egy zsebkendőt a nadrágom zsebéből és megtörlöm az arcát, majd kiveszi a kezemből és felfelé pislogva letörli kissé elkenődött sminkjét, és kifújja az orrát.
- Akarsz beszélni róla? - simogatom egy ujjammal a combját, miközben az ölembe kucorodik. 
- Megkért, hogy beszéljek az érzéseimről a babával kapcsolatban - suttogja, a hangja kissé megbicsaklik, a szája előtt szorongatja a zsebkendőt. Biztosabban ölelem át, az államba fájdalom nyilall, ahogy összeszorítom a fogaim. Tudom, hogy ne kérdezzek többet, nem is szükséges, pontosan tudom, mit mondhatott ő, és mit a pszichológus.
- Azt mondta, nem az én hibám, és Liamé sem - szipogja. - De én mégis folyton úgy érzem, hogy miattam van, mert nem vigyáztam rá eléggé - fakad ki, egyik kezem az arcára helyezem és úgy húzom magamhoz. - Vagy megpróbálom ráfogni Liamre, de az nem mentség, hogy mert miatta szomorú voltam, nem vigyáztam a kisbabámra.
- Igaza van, Mack, erről senki nem tehet - motyogom a hajába. - Legfőképp nem te.
Ami a legjobban megdöbbent, hogy ezt ő nem tudja. Más lányok ha 20 évesen véletlenül teherbe esnek azért sírnak, mert nem akarják, talán megkönnyebbültnek éreznék magukat, ha természetes úton vetélnének el. Az ő élete más, sokkal felfordultabb, mint másoké, mégis tudom abból, ahogy néha rajtakaptam a tükör előtt állva, nézegetve az alig látszó kis domborulatot a hasán, hogy az ő fejében sosem, egyetlen másodpercre sem fordult meg, hogy véget vessen annak, ami igazán még el sem kezdődött. Ezért, és sok más miatt vagyok olyan biztos benne, hogy Mira nem olyan, mint mások, sosem volt, és soha nem is lesz.
- Vésd a fejedbe amiket mondott, és amiket én mondok - simítok végig az arcán, és felemelem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. - Nem a te hibád volt, Mira, nem a tied, az enyém, vagy Liamé, senkié. Csak megtörtént, mert ilyen az élet, néha a legjobb emberekkel a legkegyetlenebb, de minden a helyére fog kerülni.
Az arcát megdörzsölve aprót bólint, karjait a nyakam köré fonja, behunyt szemekkel simogatom a derekát, így maradunk addig, amíg késznek nem érzi magát arra, hogy elmenjünk. 
A kezemet szorongatja, miközben a kocsihoz sietünk, és azután is, hogy beülünk. A vállamnak dőlve néz kifelé az ablakon, ujjaimmal a kézfejét simogatom, halk szipogása néha megtöri a csendet. Hagynom kell, hogy rendbe rakja ami a fejében van, de olyan testi reakciókat vált ki belőle, amikor már túlgondol valamit, vagy a rossz irányba gondolkodik, hogy tudom, mikor kell közbelépnem. Felgyorsul a légzése, szaggatottan vesz levegőt, begörbülnek az ujjai, vagy megfeszül, de csak hozzá kell érnem, és visszatalál önmagához.
Száját apró, visszafogott mosolyra húzza, és a lelkemben ismét kivirágzik a büszkeség. Hagyja, hogy rendbe hozzuk, érzem az akaratot benne a boldogságra, és úgy örülök ennek, mint még soha semmi másnak. Mire visszaérünk a lakásba már csak az arca enyhe kipirultsága árulkodik a sírásról. Görnyedés és vonszolás helyett egyenes, könnyed lépteket tesz, felemeli a fejét és a haját a füle mögé igazítja ahelyett, hogy elbújna mögé. Napról-napra egyre inkább látom benne azt a lányt, akitől mindig olyan nehéz volt elbúcsúznom, mert annyira vele akartam még maradni és nevetni, vagy órákon keresztül csak beszélgetni. Mostanság újra bemegy a stúdióba, az árnyékommal maga mögött, és míg ő kiadja magából az érzelmeit, én ámulva hallgatom, és a saját, kézzel írt szövegeit olvasgatva próbálok betekintést nyerni a dalok mögé. Nem tudom, hogy csak én értem-e az összes elrejtett utalást, célzást, vagy a dalok valódi értelmét, de a lényeg, hogy tudom, melyik miről szól. Profi dalszerzők is néha képtelenek egy valódi történetet dalba vinni, ő mégis megteszi, minden dalszöveg mögött ott van valami. Engedi, hogy beleszóljak, mit hogyan csináljon, sőt, megkérdez, és a tanácsomat kéri, ami akárhogy is nézzük, nagy dolog tőle, szakmán belül óriási elismerés.
Furcsa, mert ahogy a lakásában sertepertél, leül a fotelba és összekucorodva olvas, vagy a kezébe veszi valamelyik hangszerét, nem látom benne a Grammy-díjas énekesnőt, csak egy lányt. De ezt a lányt pedig akkor nem látom, vagy csak nyomokban tűnik fel, amikor kiáll a színpadra és óriásit robbant.
- Niall? - zökkent ki a gondolataim közül, haját a feje tetejére gumizza és kék szemeivel engem néz.
- Hm? - pislogok nagyokat, hogy visszatérjek a gondolataimhoz. - Figyelek, mit is mondtál?
Mosolyog, és ez olyan, mint amikor a zivatar után megjelenik a ragyogó napsütés.
- Még mindig szeretnél elmenni az operaházba? - engedi le a karjait, ellibeg mellettem és kivesz a hűtőből egy üveg vizet.
Ha nem akarnék se mondanék nemet neki soha, megkérdőjelezem azt is, hogy egyáltalán képes vagyok rá.
- Igen - húzom széles mosolyra a szám. Most először nem én kérlelem, hogy mozduljunk ki, egy ilyen nap után nem is nyaggatnám ezzel, éppen ezért még jobban örülök neki.
- Este lesz a Hamlet, ha szeretnél menni...
- Szeretnék - vágom rá, majd a karjaimba kapva magamhoz szorítom. Napról-napra egyre inkább visszakapom őt.
Nevetve öleli át a nyakam, apró kis testének minden pontja ragaszkodást sugároz. Nem csak én vagyok boldog, ő is az, és talán büszke is magára.
Muszáj elmennünk vásárolni, mert semmilyen elegáns ruhát nem hoztam magammal, pillangós, és egyéb mintás színes ingben pedig még én is tudom, hogy nem jelenhetek meg egy operaházban.
Különböző gagyi, fodros ingeket veszek fel, amiket csak Harry lenne képes viselni. Frakkot, mindenféle hímzéses zakót, kalapot, csak hogy megnevettessem. A célomat elérem, amikor a kezét az arcára szorítva, az ujjai mögül pillant rám, közben úgy nevet, mintha bármelyik pillanatban leborulhatna a székről, amin ücsörög. Kész színházi jelenetet adok elő, nem törődve azzal, hogy bámulnak és fotóznak, a frakkommal hadonászva, Zorrót imitálva rohangálok a sorok közt, majd lelassítva, kihúzott háttal, sétapálcával közelítem meg, mint egy kifinomult angol úriember. Cirmókás zakóban, fodros-bodros ingben vágódok ki a próbafülkéből, már ezzel elérve, hogy a lábait felhúzva visítson a nevetéstől, majd szerelmi hevességben, kinyújtott kézzel vetem térdre magam előtte.
- Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó? - idézem halálosan komolyan, beleadva minden színészi képességem.
A haja a hátára omlik miközben a fejét hátrahajtva nevet, és egy röpke pillanatig nem kell semmilyen rejtett színészi tehetség ahhoz, hogy úgy nézzek rá, ahogy a színdarabban kellene.
- Niall - ejti ki a nevem. - Júlia nem csinál ilyeneket.
- Ezért nem kéne nevetned, elrontod!
- De Niall - dörzsölgeti az arcát, melyen édes, széles mosoly ül. Én csinálom, miattam van - Most te vagy Júlia - gondolkoznom kell, majd amikor rájövök a bakimra fenékre esek.
- Nem is tudom akkor Rómeó szövegét!
- Ó, több veszély van a te két szemedben, Mint húsz kardjukban: nézz reám szelíden, S nem árt nekem ádázkodó dühük - mondja halkan, a hangja szinte csilingel, órákig tudnám hallgatni. Erre gondolok, amikor azt mondom, mennyire különleges és okos, hogy egy bolt közepén, amikor én még azt is elrontom, amit mindenki ismer, ő felidéz az egész regényből egy olyan sort, amit egy normális ember nem tud fejből, de lehet, hogy még csak nem is emlékszik rá, hogy van ilyen.
Legszívesebben csodálnám, megkérném, hogy folytassa, ehelyett nagyokat pislogva, megjátszott zavarral nézek rá, és felteszek egy olyan kérdést, amire tudom a választ.
- Honnan tudsz te ilyeneket?
Onnan, hogy egyszer elolvasta, vagy lehet hogy többször is, mert tetszett neki, és mert szörnyen okos, művelt. Ha az ikertestvérére gondolok nem éppen az jut eszembe, hogy gyerekként Shakespeare színdarabokat olvastak, de a tévhiteim az ikrekkel kapcsolatban már végleg szétfoszlottak, mert bár rengeteg a hasonlóság köztük, ugyanannyira különböznek is.
Csak a vállát vonogatja, míg én elhatározom, hogy ha hazamentünk megnézem, milyen könyvek vannak a polcán.
A fejemet rázva tápászkodok fel, leporolom magam, és végignézek a széthányt ruhatömegen a fülkében. Valószínűleg ha akarom se tudom visszacsempészni őket, de nem is érezném jól magam, ha miután összemocskoltam őket visszatenném a helyükre. Igazából nem is akarom visszatenni őket, minden pénzt megérnek még akkor is, ha soha nem fogom felvenni őket, mert a legigazibb, vidám mosolyt varázsoltam Mira arcára.
Sima, fehér inget veszek fel, magamon hagyom a fekete farmert, és leveszem a zakót, amit ő választott. Az arca derült, mosolyogva áll fel, amikor kilépek a fülkéből. Apró, finom kis ujjaival megigazítja a gallért, és a vállamon a zakót, majd mosolyogva pillant fel rám.
- Szerinted ez jó? - kérdezem, kissé hátrébb lépve, ajkait lebiggyesztve mér végig, lassan bólogat.
- Igen, nagyon csinos vagy - emelkedik lábujjhegyre, és egyik karját a nyakam köré kanyarítva puszit nyom az arcomra. Viszonzom a mosolyát, gyönyörködök a pillantásában, abban, hogy az arca szinte sugárzik. Tudni akarom, hogy ha rám így néz, akkor hogyan érezheti magát Liam, amikor őt figyeli az okos szemeivel.
- Rajtad milyen színű ruha lesz? - simítok végig a haján. - Vagy te is keresel egyet?
- Nem - rázza meg a fejét - sok van, nincs szükségem még egyre. Szerintem fekete lesz.
- Néha elgondolkodok azon, hogy milyen nő vagy te - nézek rá döbbenten, nagyokat pislogva. - Most azt mondtad, hogy nincs szükséged még egy ruhára?
- Aha - pislog értetlenül. - Mert van sok, akkor minek?
- Hát... - megvonom a vállam, akaratlanul is mosolygok. Azt kívánom, hogy ha már olyan idióta voltam, hogy nem csaptam le rá, amikor még szabadott volna, legalább ha egyszer találok valakit, legyen olyan, mint ő.
Kifizetem az összes felvett ruhát, de előtte szerzek egy fekete nyakkendőt is, majd a szatyrokkal a kezemben, másik karommal a válla körül lépünk ki. Érzem, hogy nem érzi magát a legjobban emberek között, akik bámulnak és mutogatnak, vagy előkapják a telefonjukat. Erről eszembe jut az az őrület, amikor a moziból kilépve megtámadtak, valószínűleg neki is ez jár a fejében, mert ugyanolyan védelmezően kapaszkodik belém, mint ahogy én húzom őt magamhoz.
Szerencsére csak néhányan szólítanak le minket, és nem tesznek fel túl indiszkrét kérdéseket. Megkérdezik jól van-e, biztosítják a szeretetükről és támogatásukról, majd miután megkapják amit szeretnének továbbállnak, és mielőtt elterjedne a pletyka, hogy hol vagyunk, már mi is továbbállunk.
- Segíts - néz rám segélykérően, belép az óriási szekrénybe és felkapcsol egy lámpát. Két vállfát szorongat, mindkettőn fekete, tüllös ruha lóg, a különbség csak annyi, hogy az egyiknek nincs pántja, a másiknak van, és valamivel visszafogottabb.
- Az a két lehetőség van? - mutatok rá a ruhákra.
- Nem - rázza a fejét. A vállfákat lassan tologatva veszem szemügyre a ruhákat, mindegyik tüllös, szoknyás, nem látszik a dereka. Eltűnődök, vajon ő választotta-e ezeket, vagy valaki más.
A választásom a legkirívóbb ruha az összes közül, mert az a legegyszerűbb. Fekete, tüllök és fodrok nélkül, simulós, vastag pántokkal a vállánál, szív alakú kivágással a mellénél. Elképzelem rajta, ahogy rásimul a tökéletes alakjára, és elszégyellem magam a fejemben megforduló gondolatok miatt. Felé nyújtom, az arca szinte teljesen elfehéredik.
- Csak próbáld fel, ha nem tetszik keresünk másikat - aprót bólintva, vonakodva, de végül elveszi. A helyére akasztja a többit és a fürdőszobába megy.
A könyvespolcát nézegetve várom, hogy megmutassa magát, és ahogy számítottam rá, ott van a könyv, amiből idézett.
- Niall - észre sem vettem, hogy kijött, így amikor hirtelen felé fordulok váratlanul ér. Feszengve öleli át magát, igazam lett, az anyag tökéletesen simul a testére, kiemeli a vékony derekát, a kivágás vonzza a tekintetem. Ami hirtelen eszembe jut az az, hogy rohadt nagy bajba sodrom magam, ha nem fejezem ezt be.
A tükörhöz sétál, ajkait egymáshoz préselve leereszti a karjait, belelép egy magassarkú cipőbe, ami megnyújtja az amúgy is vékony, formás lábait.
- Nagyon szép vagy - motyogom, erőlködnöm kell, hogy ne essenek ki a szemeim.
Előrehúzza a haját és egy ideig nézi a tükörképét, húzgálja a ruhát, igazgatja, fészkelődik, megnézi magát jobbra és balra fordulva is. Ha valamit igazán nem értek vele kapcsolatban, az ez, hogy vajon mit láthat, vagy milyen akar lenni. Kissé erőszakosan húzza végig a kezét a hasán, majd megpördül.
- Mira? - kapom el a kezét. - Ha leveszed, azért vedd le, mert nem akarod, hogy kinyomjam a szemét a létező összes férfinak - kezdve a saját két szememmel.
Elmosolyodik, visszamosolygok rá, igyekszem csak az arcát nézni, de igazából ennyi is bőven elég.
A saját tempómban öltözködök, és készülök el, míg ő kapkodva szaladgál ki és be a fürdőből. Hullámokba göndöríti a haját, nem értek a sminkekhez, de a szemei anélkül lesznek még nagyobbak és szebbek, a szempillái hosszabbak, hogy az igazán látszódna. Végül magán hagyja a ruhát, a legnagyobb örömömre, mert tudom, hogy ez számára ismét egy lépés, ugyanakkor valóban elgondolkozok rajta, hogy kiszúrom a saját szemeim.

~Mira Hemmings~

Újra és újra megmozdul, fészkelődik, áthelyezi a testsúlyát, és engem akármennyire is leköt a darab, nem tudok nem nevetni a szenvedésén.
Síri csend van a nézőtéren, mindenki a színpadra mered, ő pedig folyton megmozdul, próbál figyelni, majd hátrahajtott fejjel vizsgálja a plafont.
Én megmondtam, hogy valószínűleg neki az opera nem fog tetszeni, de ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk, aminek én örülök is. Nem tudom megmondani, mikor voltam itt utoljára, holott az otthonomtól nem messze van. És Niall olyan elkápráztatottan nézelődött, szorongatta hálásan a kezem. Talán most szenved, mert igazam lett, én viszont hálás vagyok neki, mert nélküle a lakásomban büdösödnék meg. Talán épp ezért nem szól, hogy lépjünk le szünetben, és nem nyafog vagy piszkál, mert vele ellentétben én értem a szövegeket, a darab történetét, és igazán élem a zenét. Tulajdonképpen ezt élvezem a legjobban, az élő klasszikus zenét, a vonós hangszerek rezgését.
- Szeretnéd, ha elmennénk? - kérdezem szinte a fülébe lehelve.
Válaszul hevesen rázza a fejét, kihúzza magát és a színpadra mered, fél perc után viszont újra elkezd laposakat pislogni. Visszafojtom a nevetésem, és újra a színpadot figyelem, az én fülemet nem bántják a magas hangok, és a figyelés sem okoz gondot.
Az előadás befejeztével szinte felriad a kitörő tapsáradatra, zavartan üti össze a tenyerét, és néz rám.
- Szóval, mit gondolsz? - kérdezem, átfogja a derekam, hogy ne sodorjon el a tömeg.
- Érdekes volt - tűnődik.
- Azért aludtál - tör ki belőlem a nevetés.
Szégyenkezve hajtja le a fejét, próbálja elfojtani a mosolyát.
- Igazából nem emlékszem semmire, egy ideig próbáltam figyelni, de tényleg, azután azon gondolkoztam, hogy nekem miért nem tetszik, amikor te ilyen csillogó szemekkel nézed vagy hallgatod, akármi is volt ennek a lényege, utána feladtam - vonja meg picit a vállát, és vidáman rám nevet. - Viszont az épület nagyon tetszik, és köszönöm, hogy elhoztál - húz magához, és puszit nyom a hajamra. - Mi lenne, ha kárpótolnálak azért, mert bealudtam?
- Inkább nekem kellene kárpótolni téged, amiért miattam végigülted - nézek rá mosolyogva.
- Akkor mi lenne, ha kárpótolnánk egymást, és elmennénk valahová enni? Én fizetek - vonogatja a szemöldökét.
- Anélkül is elmehetünk, engem nem veszel meg - lököm finoman oldalba.
- Oké, akkor én fizetem a tiédet, te meg az enyémet. De nem garantálom, hogy nem kell a zsebedbe nyúlnod, Hemmings - bök meg, miközben céltalanul sétálunk.
- Próbálkozni lehet - kapom el a kezét, melyet végül a vállam köré fon.
- Valami puccos helyre menjünk, nem érem be Mekivel.
- Milyen válogatós lettél - fürkészem az arcát nevetve.
Felmérem, hogy pontosan hol is vagyunk, és merre tartunk, majd célt adok a sétánknak. Végighaladunk a pálmafákkal szegélyezett úton, a levegőnek sós tengervíz illata van, hallatszik a hullámok hangja, közben nevetünk. Leveszi a zakóját és a vállamra teríti, s mialatt hozzásimulok rájövök, hogy boldog vagyok, boldoggá tesz engem.
- Ez a hely megfelel őkelmének? - mutatok a kis eldugott helyen lévő étteremre, ami kifinomult, visszafogott, és nincsenek már túl sokan.
- Tetszetős - dörzsölgeti az állát, majd kézen fog, mielőtt belépnénk.
Én visszajáró vendég vagyok, így amikor az első pincér felfedez rögtön egy asztalhoz vezet minket, nem kell várakoznunk.
Kibújnék a zakóból, de amikor észreveszi ezt a szándékom finoman lehúzza a vállamról, majd kihúzza nekem a széket.
- Hozhatok egy italt, esetleg, amíg választanak? - kérdezi udvariasan az asztalnál megjelenő pincér.
- Pezsgő? - vonakodok, nem biztos, hogy kellene alkoholt innom, de Niallel vagyok, és vigyáz rám, ráadásul ő ajánlja fel.
Amíg a pincér.elmegy az italért mindketten kiválasztjuk, hogy mit szeretnénk, majd az elénk helyezett pasqua-t rágcsáljuk.
- Várj - hadonászik előttem, mielőtt belekortyolnék a buborékos italba. - Hé, azt hittem, legalább koccintasz velem, ha már pohárköszöntőt sem akarsz hallani - mondja sértetten. Mosolyogva eresztem le a poharat, megvárva, hogy felkapja a sajátját.
- Elnézést, hallgatlak.
- Igazából, szerintem sosem mondtam még pohárköszöntőt, sőt, semmit - nevetgél, félig lesütött szempillákkal piszkálja a pohara karimáját, majd a szemembe néz. - Igyunk mondjuk ránk, arra, hogy a barátod lehetek.
- Szerintem ezért csak én lehetek hálás - motyogom, összeérintjük a poharakat, majd belekortyolunk a hűvös, kellemesen buborékos italba.
Miközben eszünk újra és újra megnevettet, talán direkt, de nem érzem kényszernek, és nincs is bűntudatom miatta. Jólesik, jólesik vele lenni, enni, nevetni, beszélgetni, nem otthon lenni. Nem akarok elmenni, csak húznám az időt, hogy ne kelljen visszamenni a lakásba, és ne legyen vége ennek az estének, még akkor sem, ha reggel ugyanúgy vele ébredek.
Megkóstoljuk egymás ételét, megbeszéljük, hogy a napokban ő lesz a szakács, és készít valami tradicionális ír ételt, majd áradozni kezd Írországról, és bizonygatja, hogy elmegyünk majd.
Annyira jól érzem magam, pedig semmi különöset nem csinálunk, talán éppen ez a jó, a vele való együttlétnek ez a szépsége. Semmi különöset nem kell csinálnunk ahhoz, hogy élvezzük egymás társaságát.
Nagyon későre jár már, amikor távozunk, ugyanazt az utat tesszük meg, amit idefelé, de a felénél elengedi a kezem, és futva indul a part felé. Lekapom a lábamról a cipőm és futásnak eredek utána, lábujjaim a puha homokba süllyednek, a hajam vidáman csapkod. Majdnem a hátába rohanok, amikor hirtelen megáll, de elkapja a derekam.
Leülünk egy nagyobb sziklára, a város fényei miatt csak a Holdat láthatjuk, a csillagokat nem, de még így is elképesztően szép a víztükör.
A vállára hajtom a fejem, furcsa módon most nem érzem magam fáradtnak, holott máskor mást nem is akarok csinálni, csak aludni.
- Kérdezhetek valamit? - simogatja a mutatóujjával a kézfejem, csupán aprót bólintok válaszul. - Még mindig menni akarsz Liamhez?
Lehajtom a fejem és az ajkamba harapok, ezt látva rögtön mentegetőzni kezdene, de válaszolok, mielőtt belefoghatna.
- Tartozom magamnak ezzel - piszkálom a körmömet. - Te nem akarsz visszamenni Florához, vagy nem hiányoznak a fiúk?
- Honnan tudod, hogy nem beszélek velük? - valamiért legördül a lelkemről a súly, mert nem Florát mondja. - És nem, nem akarok együtt lenni Florával, az nem működött.
- Sajnálom - motyogom.
- Nem kell - húz magához, hogy megpuszilja a fejem.
Csendben üldögélünk, de ez nem kínos, mindketten elmerülünk kicsit a gondolatainkban. Azzal, hogy felhozta Liam nevét, a gondolataim visszatérnek hozzá, leginkább ahhoz, hogy mi fog történni, ha egyszer újra találkozok vele. Mert ez elkerülhetetlen, egyszer újra látni fogom, akkor is, ha nem szeretném.
- Menjünk haza, nagyon késő van - töri meg a csendet. Bár nagyon nincs kedvem hozzá, őt követve leugrok a szikláról, és megfogom a kezét.
Miközben visszafelé ballagunk átgondolom a mai napot, ahogy arra megkért Alice. Listát készítek a jó és rossz dolgokról, és meglepődök, mert a jók egyértelmű többségben vannak.
- Köszönöm ezt a napot - szólalok meg hirtelen, őt is meglepetésként éri, mert hirtelen megtorpan.
- Én is, Mack - ölel magához, fejét a hajamba fúrja. Mindkét karomat köré fonom, lábujjhegyre állva ölelem, miközben az arcom a nyakába temetve mély lélegzetet veszek. - Nagyon szeretlek - mormolja a hajamba alig hallhatóan.
Elszorul a torkom, ugyanakkor a szívem őrülten kalapálni kezd.
- Én is téged - válaszolok. A hajamba túrva fog magához, olyan közel van, hogy amikor levegőt vesz a mellkasa az enyémhez feszül. Ő az, akinek valamiért sosem kérdőjelezem meg a szavát, mert sosem bántott meg szándékosan, és azt hiszem, soha nem is fog. Arcát az arcomhoz érinti, hallom és érzem is, hogy mély levegőt vesz, homlokát az enyémnek dönti egy rövid pillanatra, végül megpuszilja az arcom, és eltol magától.

2015. november 20., péntek

76.rész Ragasztó

Sziasztok! :)
Nagyon sajnálom a késést, borzalmas vagyok mostanában, mert alig válaszolok nektek, és már a részekkel is csúszok, de már nem tudom, hogyan osszam be a napjaim, hogy mindenre jusson időm. Ne haragudjatok, remélem, legalább páran úgy gondoljátok majd, hogy megérte plusz egy napot várni a részért, én igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból.
N.x
~Niall Horan~

Az arcát megdörgölve áll fel, míg én még mindig a padlón ülve nézek fel rá. Tehetsége van hozzá, hogy halálra rémítsen, ha belegondolok, az ismeretségünk során többször kaptam frászt, és rémültem halálra, mint röpke 2 évtizedem alatt az összes ismerősöm miatt. Szőke, kissé leizzadt és csapzott haját hátradobja, átgázol egy kupac ruhán és megáll egy másik előtt, mintha semmi sem történt volna, úgy viselkedik. Összeszorítom a szám, amikor kihúz egy nagy, fekete pólót, leesik róla két ugyanolyan fehér, és egy kék ing. A pólót a kezei közt szorongatva fordul meg, régóta nem vette fel Liam ruháit, és nem akarom, hogy megint visszazuhanjon oda, hogy át sem öltözik, vagy ha igen, akkor ugyanúgy Liam egy pólójába bújik bele.
- Nem kellene azt felvenned - bökök rá, megtorpan előttem, elnyílt ajkait összezárva pillant le rám.
- De én ezt akarom - mondja, majd elvonul mellettem, nem törődve a szétzúzott lakásának maradványaival. Becsukja maga mögött a fürdőszobaajtót, melyet egy ideig pislogva nézek, mielőtt elvigyorodnék. Akarom, ezt mondta, és a szemembe nézett, ellentmondott nekem. Nem azt mondta, hogy azt szeretné felvenni, majd lesütött szemekkel, a haja mögé bújva mégis letette, hanem egyszerűen elvonult mellettem, és bármennyire is nem tetszik, tudom, hogy abban fog kijönni. 
És ez így is van. Felnyalábolom magam a padlóról, próbálom tudatosítani, hogy épségben van, ez csak egy olyan dolog volt megint, amit én sem értek, és nem tudom, mi játszódik le a fejében.
Összeseprem a tárgyak maradványait, amik épségben maradtak azokat katonás sorrendbe rakom az asztalon, a nagyobb darabokra törteket megvizsgálom, hátha képes vagyok összeragasztani, úgyhogy egy kisebb kirakóst is összeállítok magamnak későbbre, majd a könyveit próbálom rendbe hozni. Némelyiknek csúnyán összegyűrődtek a lapjai, de egyik sem menthetetlen, egyesével kisimítgatom őket, majd egymás tetejére rendezem, alulra a nagyon gyűrötteket, hogy kisimuljanak.
- Hagyd csak, majd megcsinálom én holnap - észre sem vettem, mikor jött ki. Mezítláb, nedves hajjal álldogál magát átölelve, Liam pólója majdnem a térdéig ér. 
- Jól vagy? - teszem le a kezemben tartott könyvet a többi tetejére. Aprókat bólint hevesen, és mosolyra húzza a száját. - Lehetne... - mély levegőt vesz, a mozdulataiból látom, hogy legszívesebben elbújna, végül fenntartja a fejét - lehetne hogy most ne beszéljünk erről, és csak lefeküdjünk aludni?
Bólintok, rámosolygok, mert látni akarom az arckifejezést, amivel viszonozza. Fogait összeszorítva telepedik le az ágyra, amely terítve van bekeretezett képekkel, azonnal tudom, hogy ez volt a kiváltó ok. A kezei megremegnek miközben az egyikért nyúl, a segítségére sietek és minél hamarabb próbálom eltüntetni őket, de az egyiknél megakadok. Mi ketten vagyunk rajta, tudom, hogy Mira azokat a képeket szereti a legjobban, amiket valaki random kapott le, mert ezeken nem pózolt, nem próbált megfelelni a kamerának, és nem erőltette a mosolyát, ez is olyan. Mindketten nevetünk, félig a vállamnak dől, míg én átkarolom, talán Párizsban készült, vagy egy ország fővárosában, ahol találkoztunk 1-2 napra. Sugárzik az arcáról a boldogság, ez volt ő velünk, velem, és ezek voltunk mi, nem pedig azok, akik csókolóznak, vagy elgondolkoznak bármin is ezzel kapcsolatban. 
- Mi lenne, ha visszatérnénk ehhez? - tolom felé a képet, de felesleges, ő is azt nézi.
- Talán nem látszik, de rajta vagyok az ügyön - húzza mosolyra a száját. Én pedig itt eldöntöm, hogy mindent befejezek, még mielőtt elkezdődhetne, nem ringatom magam abba a tudatba, hogy talán nekünk együtt kell lennünk, amikor Mackenzie egy olyan személyt keres, akivel pótolhatni tudná Liamet. Teljesen mindegy, ki az, ha egyszer is törődést vagy szeretetet mutat az irányába, azt hiszem, bármire hajlandó lenne vele.
Elrakom a képeket a fiókba, titkon reménykedve abban, hogy esetleg a napokban kereshetünk helyet legalább néhánynak, azoknak, amiken velem van, vagy a srácokkal, Liam nélkül.
Összegömbölyödik a helyén, becsukom az erkélyajtót és elhúzom a sötétítőket, félhomályban botorkálok vissza, kikerülve az utamba eső tárgyakat. Nem is csodálom, hogy fáradt, nagyon kemény napja volt. Mielőtt elfoglalom az ágy másik felét mellette, puszit nyomok az arcára, s azzal, hogy bár a másik oldalamon kényelmesebb lenne, mégis a háta felé fordulva fekszem meghagyom a lehetőséget számára, hogy közelebb bújjon, ha szeretne. Amikor a légzése egyenletessé válik, és én még mindig csak próbálkozom az alvással, nézem, ahogy összehúzza és átöleli magát. A fejemben végigpörögnek az események, ahogy leomlott a padlóra és csak kapkodott levegőért, de nem lélegzett, hogy a múltkor megkérdezte, mit gondolok arról, hogy elmenjen Londonba, és csakis azért kezdett beszélni a pszichológussal, mert ez volt a feltételem ahhoz, hogy engedjem odamenni. Ugyanúgy, ahogy Liam még mindig őt akarja, azt hiszem, Mira is képes lenne elfelejteni a történteket, vagy ha nem is elfelejteni, de túllépni rajtuk.
A telefonomat markolva csúszok ki a takaró alól, mezítláb, a lehető leghalkabban lopakodok ki az erkélyre. Éppen csak a fülemhez emelem a telefont és meghallom az első búgást, Liam máris vonalban van, esélyt sem ad rá, hogy esetleg felkészüljek a mondanivalómra.
- Niall? - szól bele meglepetten, nem hittem volna, hogy valaha is meglepődik majd a hívásomon. Jó sok mindent kell majd megbeszélnünk és rendbe hoznunk, ha hazamegyek.
- Szia - mondom olyan hangosan, amilyen hangosan meg merek szólalni. - Gyors leszek, mert Mira alszik, szóval nagyon figyelj. Szedd össze magad, Payne, nem tudom mennyi időd van rá, de minél gyorsabban! Mira Londonba akar menni, hozzád.
- Micsoda?! - emelkedik meg a hangja.
- Nem tudom, miért találta ki, a lényeg, hogy amint úgy látom, elég erős ahhoz, hogy találkozzon veled, hazaviszem. Már ha akarod, mert ha nem...
- Niall - motyogja - én nem mehetek? Már most indulok, ha...
- Nem - vágom rá - nem, most vertük szét a lakását, ha idejössz talán pont az ellenkezőjét éred el annak amit akarsz. Mira nagyon... labilis - sokáig kutatok, mire kibököm ezt a szót.
- Jól van? - kérdezi kissé fojtottan. Az ajtó felé fordítom a fejem, bent teljesen sötét van, nem tudom, ébren van-e, vagy még mindig alszik.
- Nem tudom, néha igen, néha nem, de próbálkozik. Jár egy pszichológushoz, és ma először szólalt meg nála, nehéz napja volt.
- Pszichológushoz? - a hangja furcsán halk, döbbent.
- Simon parancsba adta neki, és amikor megemlítette, hogy Londonba akar menni, az volt a feltételem, hogy előbb fogadja el a segítséget, szóval... Nem tudom meddig fog tartani, mire eléggé összekapja magát, de megígérem, hogy elviszem, ha ő is akarja még.
- Köszönöm - motyogja, a szó végét alig értem, majd rájövök, hogy sír. Ilyenkor igazán nehéz, mert próbálok haragudni rá mindazért, amin Mira keresztülmegy miatta, de így nem tudok, és az egyik részem hazahúz, hogy megpróbáljam őt is talpra állítani.
- Csak ne cseszd el még egyszer, ha megbocsájt, jó?
- Ha megbocsájt, eljegyzem, és akár azonnal lehet gyerekünk is, bármi amit csak akar - vágja rá, mire elmosolyodok.
- Áldásom rá - a távolban kivilágított operaházra szegezem a tekintetem, a szemhéjaim kezdenek elnehezülni.
- Ugye nem hagyod, hogy rombolja magát? Leállt a füvezéssel?
- Komolyan azt hiszed, hogy hagynám? Nem hagyom, nem is lenne rá alkalma, mindig a nyakán vagyok - mosolyodok el. - Visszamegyek hozzá, mielőtt felébred.
- Lehetne, hogy néha írsz egy üzenetet, hogy mi van vele?
Bólintok, majd rájövök, hogy nem látja.
- Írni fogok - ígérem.
- Köszönöm, kösz mindent, Niall - hálálkodik, a hangjából azonnal tudom, hogy mosolyog, még ha közben sír is.
- Mindenható Niall bármit megtesz - válaszolok, mire mindketten elnevetjük magunkat.
Visszaosonok a szobába, büszke vagyok magamra, határozottan biztos vagyok benne, hogy darabonként fogom összerakni az ágyon heverő kis kupacot, de az összes többi a lakásban heverő kupacról elfelejtkezek, és átesek valamin. A térdembe fájdalom nyilall, hogy ne ordítsak, a fogaimat összeszorítva káromkodok, az esésem hangjára Mira rögtön felkapja a fejét.
- Niall? - motyogja félálomban, megtapogatja maga mellett a helyet, majd amikor nem talál rémülten ül fel.
- Semmi baj - nyugtatom meg, az ágyhoz vonszolom magam és megkeresem a kezét a sötétben. Szinte hallom a felgyorsult légzését, tompul a fájdalom a térdemben, és már nem is foglalkozok vele. Felmászok mellé és magammal húzom.
- Hol voltál? - kérdezi, szavai lassan összefolynak a kimerültségtől. Kénytelen vagyok hazudni neki.
- Csak kimentem a konyhába, béna voltam és elestem valamiben - megpuszilom a homlokát, érzem, milyen gyorsan ver a szíve. Ennyire megijesztette, hogy nem talált senkit maga mellett. - De már itt vagyok - mormolom a hajába, miközben megpuszilom a homlokát.
- Jó - szuszogja - mert félek egyedül lenni.
- Mitől félsz? - simogatom a haját, valószínűleg nem igazán van tudatában annak, hogy miket mond, talán annak sem, hogy ez egy beszélgetés.
- Magamtól - dünnyögi. Képtelen vagyok erre választ adni, csak erősebben ölelem magamhoz és újra meg újra megpuszilom a puha haját. Szeretnék bemenni a fejébe és mindent meghagyni úgy, ahogy van, csak kisöpörni ezt a szörnyű öngyűlöletet belőle. Feje a nyakam és a mellkasom közt pihen, olyan közel van, hogy félek mozogni, de nem is akarok, lehajtom a fejem, így az állam pont a buksiján van. Halkan felsóhajtva mászik még közelebb, összegömbölyödik, mint egy kismacska, miközben a hátát simogatom. A sötétben magam elé pislogva hallgatom az egyenletes légzését, néha megrezzen, összerándul, elakad a lélegzete, bármiért is van ez, tudja, hogy az én karjaimban ezek nem fognak véget érni. Én is tudom, és még ha újra meg újra szeretném megcsókolni, elűzni a gondokat az életéből, vagy újakat hozni bele, de kisebbeket, tudom, hogy neki nem én kellek, és ez így rendben is van. Valószínűleg nekem sem ő kell, csak magammal cipelem azt az átkot, hogy túl hamar képes vagyok beleszeretni valakibe, pláne, ha az a valaki ordít a szeretetért. De ez elmúlik majd, ha újra együtt lesznek Liammel, vagy együtt lesz bárkivel, aki megnevetteti és boldoggá teszi.
A szívem tájékán így is érzem a sajgást, de nem törődök vele. A legjobb tulajdonságának tartom, hogy mások érzéseit vagy szükségeit képes a magáé elé helyezni, én is pont ezt teszem, csak előtte még muszáj megadnom magamnak egy dolgot, egyetlen jelentéktelen kis apróságot.
Megpuszilom a fejét, többször, tulajdonképpen folyton megpuszilom őt, még csak nem is szándékosan. Egyszerűen mond vagy tesz valamit, ami miatt olyan édes és szeretetre méltó, de ha belegondolok mindig az, ezért nyomok puszit az arcára, ha csak elhalad mellettem, vagy üldögél valahol.
Kissé elhúzódok, de azonnal mozdulna is velem, végigsimítok az arcán, pisze orrát megmozgatja, mint egy kis nyuszi. Talán túl hosszú ideig időznek el az ajkaim a szája sarkában, uralkodnom kell magamon, hogy ne mozdítsam csak egy kicsivel arrébb a fejem.
- Szeretlek, Mack - életem egyik talán legnagyobb hazugsága volt azt mondani, hogy csak annak a gondolatába vagyok szerelmes, hogy szerelmes legyek belé. Nem igaz, belé vagyok szerelmes, és abba a gondolatba, hogy viszont szeressen, de majd elmúlik, tudom, hogy el fog, és egyszer újra azok leszünk, akik a fiókjába rejtett képein vannak. Mi nem lehetünk együtt, nem ez a sorsunk, és én ezt tudom.

~Mira Hemmings~

Nem volt kedvem rendesen felöltözni, kényelmes rövidnadrágban és pólóban sertepertélek a konyhában, zöldségeket vágok fel, húst panírozok, mert nincs kedvem megint gyorskaját enni.
- Mack? Van valahol pillanatragasztó?
- A fiókban találsz - bökök a hátam mögötti szekrénykére, végigsimít a derekamon és puszit nyom a fejemre, miközben elhalad mellettem.
Ő valamit piszmog a nappaliban, míg én elkezdem kisütni a húsokat, a nyitott erkélyajtón át hűsítő szél áramlik be, két különböző dalt dúdolunk. A húsokat elrendezem egy tálcára, mellé a krumplit és salátát külön tálakba szedem, eldöntöm, hogy az erkélyen fogunk ebédelni. Kis híján leejtem a húsokkal teli tálcát, amikor meglátom, mit művel. A szőnyegen ül, egyik lábát kinyújtja, ujjai csupa ragasztósak, miközben a szétzúzott tárgyaim darabkáit illeszti össze.
- Mit csinálsz? - teszem le a pultra a tálcát, és hozzá sietek. - Niall, nem kell ezzel szenvedned...
- Nem szenvedek - pislog rám úgy, mintha csak legóból építgetne. - Eltörtek, de menthetőek.
- Ezek csak tárgyak, Niall, még csak nem is jelentenek semmit.
- Talán egyszer fognak - vonja meg a vállát, és tulajdonképpen igaza is van, mert ettől a pillanattól igenis lett jelentőségük.
Guggolva nézem, ahogy egymáshoz illeszt két darabot, amik közül hiányzik egy pici.
- Nem lesz tökéletes.
- Nem baj - simítom meg a tarkóját, neki természetes, hogy nekiáll ragasztgatni valamit, de nekem nem az. Eszembe sem jutna. - Miért csinálod?
- Azt gondoltam, hogy sokat jelentenek neked, nem törtek menthetetlenül össze, úgyhogy próbálkozom annyira rendbe hozni, amennyire tudom.
- Ezek csak tárgyak.
- Ahogy számomra a könyveid is csak könyvek, de számodra nem, és azokat is eldobtad - magyarázza, lefeszegeti az ujját egy porcelándarabról. Látom, hogy szinte mindegyikre rászáradt a ragasztó. - Honnan kellett volna tudnom, hogy ezek nem olyan valamik, amiket szeretsz? - mutat a színes cserepekre.
Megpuszilom az arcát, átölelem a nyakát és guggolásból letérdelek mellé. Fogalma sincs róla néha, miket mond és tesz, ez teszi őt olyan különlegessé és tökéletessé, nem is tudja, hogy mennyire jó ember, a természetéből fakad.
- Köszönöm - motyogom, a haja megcsiklandozza az arcom, miközben puszit nyom a fülem közelébe. - Most gyere enni - veszem ki a kezéből a ragasztós cserepeket.
Megbizonyosodok róla, hogy követi az utasításom, majd miközben a fürdőszobában megmossa a kezét, és próbál megszabadulni a ragasztótól, én megterítek. Visszaszaladok tányérokért és evőeszközökért, de ahogy megjelenik kiveszi a kezemből, és egymás mellé helyezi őket.
- Jól néz ki - huppan le az egyik székre, mellé telepszek és felé mozdítom a tálat, ösztönözve rá, hogy szedjen.
- Előbb te - szúr a villájára egy húst, és az én tányéromra teszi. - Ha nem szedsz magadnak most, nem tudom garantálni, hogy marad - figyelmeztet.
A fejemet rázva szedek magamnak zöldséget és krumplit, csak azután lapátol ő. És tényleg, szó szerint lapátol.
- Miért bámulsz? - kérdezi teli szájjal. Kizártnak tartom, hogy ez nem szándékos.
- Ízlik? - fürkészem, válaszul a  szájába tömköd egy újabb falat húst, és hevesen bólogat. - Egyél - tolja felém a tányérom.
Amikor rágni kezdek az ő szemei időznek rajtam, kérdőn fordulok felé, a szájával együtt a szemei is mosolyognak.
- Mi az? - döfködök a villámra paradicsomot, uborkát és paprikát.
- Főztél.
- Előfordul, szoktam néha - vonom meg a vállam.
- Nem, nem érted - rázza meg a fejét, majd nyomatékosabban megismétli. - Főztél, és velem ebédelsz, kint az erkélyen, még mosolyogsz is.
Már értem, mire akar kilyukadni. Csak mosolyog, de ez tőle sokkal többet jelent. Kétszer szed még, és egy kisebb húst is lenyom, olyan élvezettel, mintha egy étterem specialitása lenne, majd a hasát fogva hátradől és elégedetten felsóhajt.
- Köszönöm - fogja meg a kezem és magához húz, hogy puszit nyomjon az arcomra.
Felállnék, hogy elpakoljak, de visszahúz.
- Mi lenne, ha később kicsit kimozdulnánk? Mióta itt vagyok vagy a házban vagyunk, vagy olyan helyekre megyünk, ahová parancsolnak téged, oda is kocsival.
- Mire gondolsz? - húzom fel a térdeim, megtámasztom rajta az állam és tűnődve nézek a távolba.
- Menjünk el sétálni a városba, vagy a partra, vagy menjünk vásárolni, veszek neked valamit - elnevetem magam ezen az ajánlaton, akár házat is vehetnénk egymásnak, nem sínylenénk meg, úgyhogy ha ezzel akar elcsábítani, hát nem túl sikeres. - Nézzünk meg valamit a moziban, vagy menjünk színházba! Még sosem voltam bent az operaházban, mindig csak kívülről látom, pedig miattad lassan Sydney is az otthonom lesz - nevetgél.
- Nem hinném, hogy értékelnéd az operát - mosolyodok el.
- Még sosem láttam egyet sem.
- Akkor majd elmegyünk - ígérem - de ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek.
- Tetszeni fog - bizakodik.
- Kezdhetnénk valami apróval ma? - veszek el egy szalvétát, és hajtogatni kezdem. - Menjünk el sétálni este, ha már nem lesznek sokan.
- Oké - csillannak fel a szemei. - De akkor a partra.
- Benne vagyok - állok fel, és összeszedem a tányérokat. Kezében a tálcával és edénnyel követ, de csak lepakolunk a konyhában, nem engedi, hogy elmosogassak.
- Hagyd, majd később, menjünk vissza - nógat, és bár vonakodok, de eléri amit akar. Két behűtött üdítővel a kezemben követem, lehuppan a korábbi helyére, és a fejét hátrahajtva, szemeit becsukva fürdőzik a meleg napfényben.
- Olyan furcsa, mindjárt tél, otthon ilyenkor már megfagyunk, itt meg pont az ellenkezője.
- Volt időm megszokni - nevetek rá. - Nekem meg még sosem volt havas karácsonyom, sőt, havat még nem is láttam.
- Otthon csak latyak van, többnyire nincs elég hideg ahhoz, hogy havazzon, úgyhogy csak az eső esik. De néha van hó is, az szép - mosolyog rám, megfogja a kezem, és tűnődve piszkálgatja. - Majd eljössz, és megdobállak hógolyóval.
- Na, rendes vagy! - húzom el felháborodva a kezem.
Huncutul, édesen nevet rám, és a tiltakozásom ellenére magához szorít, míg végül nevetni kezdek, és az ölébe mászok. A mellkasára hajtom a fejem, és azon kapom magam, hogy csak céltalanul mosolygok magam elé. Így ébredtem, mintha a tegnapi dührohammal egyes dolgok távoztak volna belőlem, az este konkrét végét pedig kizárja az agyam, egyszerűen meg nem történtnek veszi.
Így maradunk, és jelentéktelen dolgokról beszélgetünk, a gyerekkorunkról, az X-Faktorról, a tetkómról, arról, hogy ő miért nem akar, vagy épp milyet akarna, ha rászánná magát. Nevetünk, egymáshoz érünk anélkül, hogy megpróbálnék bármi pluszt beleképzelni, minden olyan, mint régen, csak közben egyszer sem jut eszembe Liam, sem én, sem ő nem hozza szóba.
Kinyújtom a lábaim az övé mellé, majdnem ugyanolyan vastagok, amin meglepődök, mert Niallnek pálcikalábai vannak. Az enyém rövidebb, és a combjaim tömzsibbek, de nincs időm ezen gondolkozni. Lábfejét az enyém mellé csúsztatja és nevetgélni kezd.
- Milyen apró - csodálkozik. Én is elmosolyodom, a lábamnak ott van vége, ahol az ő lábujjai kezdődnek. Elveszi az asztalról az üdítőjét és belekortyol, ujjaival a vállam simogatja, és egy ideig mindketten csendben maradunk. Talán órákig ülünk kint, mígnem a fejünk teljesen felforrósodik. Azután együtt elmosogatunk, és leülök mellé ragasztgatni, mert nem hajlandó feladni a próbálkozást.
- Mi lesz a lemezeddel? - kérdezi hirtelen.
- Nem tudom, azt sem tudom, van-e jelenleg menedzsmentem, Simon is csak lelépett, és nem tudom, szeretném-e kiadni. Utoljára akkor voltam a stúdióban, amikor Luke átvert, és igazából te hívtál.
- Szeretném hallani a dalaidat, és ahogy énekelsz, legalább csak néhányat.
- Talán. Nem olyanok, mint az eddigiek...
- Pont azért - mosolyog rám. - Mutass egyet.
- Niall, ezek a dalok... Mások, a legkevésbé sem olyanok, mint az eddigiek, elég sötét időszakot ölelnek körbe.
- Remélem arról nem felejtkeztél el, hogy én szedtelek össze a fotelból, amikor ezeket a dalokat írtad.
Lehajtom a fejem, igaza van, előtte semmit nem kell szégyellnem, mindegy, milyen elvontak, és talán rémisztőek a dalaim, érteni fogja, miért ilyenek.
- Amikor úgy érzed, menni fog, mutass nekem egyet.
Bólintok, szó nélkül fogom kézen, és magammal húzom a lépcső felé.
- Mack, nem erőltetem, nem kell most - magyarázkodik, és megállítana.
- Ne próbálj lebeszélni, amikor rászánom magam - mászok felfelé a lépcsőn. A tetején megvárom, csak most veszem észre, hogy kicsit sántít.
- Minden rendben?
- Persze, csak a térdem - grimaszol, majd megáll mellettem.
- Megint baj van vele? - fürkészem aggódva.
- Csak ráestem este, kimentem a konyhába, és amikor visszajöttem felbuktam valamiben. Felébredtél, még beszélgettünk is, nem emlékszel? - a szemeim tágra nyílnak, többnyire azért, mert megsérült miattam, másrészt mert talán óriási baromságokat mondtam neki.
- Jól vagy? - kérdezem rémülten, legszívesebben leguggolnék és közelről szemrevételezném a térdét.
- Persze, ezek a lábak mindent kibírnak - vigyorodik el, majd megfogja a kezem és magával húz.
- Miket mondtam? - kérdezem óvatosan, ösztönösen lehajtanám a fejem, de nem engedi, kezével eltűri a hajam, még mielőtt az elfedhetne.
- Semmi különöset, csak kerestél - szorítja meg picit a kezem. - Megnyugodtál, miután lefeküdtem melléd, és idebújhattál - mosolyodik el, átöleli a vállam és magához szorít.
Hirtelen nagyon zavarban érzem magam, bemegyünk a szobába, és nem mond semmi többet ezzel kapcsolatban, de engem nem hagynak nyugodni a felmerülő kérdések.
- Niall? - pillantok rá óvatosan, kék szemei rögtön kíváncsian néznek rám. - Neked ez nem baj?
- Micsoda? - pislog meglepetten.
- Hogy ilyeneket csinálok, tudod, hogy odabújok, meg... - tördelni kezdem az ujjaim, és lehajtom a fejem.
- Hé - nyúl az állam alá, és felemeli, szabad kezével lefejti egymásról a kezeim. - Nekem nem baj, Mira, nem tudom, feltűnt-e, de én vagyok az, aki mindig átölel és megpuszil téged.
- Nem, én... nekem ez jó.
- Nekem is - simogatja meg egy ujjával az arcom. - Hozzám bármikor bújhatsz, ha ez megnyugtat.
Aprót bólintok, talán, hogy az állítását megpecsételje átölel, és ajkait hosszan a homlokomra szorítja. Szőke, puha haja csikiz, amikor a fejét az enyémre hajtja.
- Nem csak neked van ilyesmire szükséged - sóhajt fel. - Jól van, elég ebből, mutass valamit! - tol el magától, és újra mosolyt varázsol az arcára.
Eltűnődök, hogy zongorázzak, vagy gitározzak, végül az utóbbinál maradok. Leülök a zongoraszékre és hangolok, hogy húzzam az időt, és válasszak a fejemben dulakodó dalok közül. Mély levegőt veszek, mielőtt játszani kezdenék, de közbeszól.
- Ígérd meg, hogy nem lesz rossz kedved, miután eljátszottad, és lejössz velem a partra.
Aprót bólintok, idegesebb leszek attól, hogy így, és ilyen elvárásokkal figyel, mint a legnagyobb koncertjeim előtt.
Játszani kezdek, nem engedem át magam az érzelmeimnek, kizárom őket és eldobom a kulcsot. Figyelek a gitárra és a hangomra, de a szövegre nem, ez lesz a lényege annak is, ha egyszer színpadra viszem ezeket a dalokat. Egyszer üvöltve törtek ki belőlem, de többé nem fognak, csak emlékei lesznek a rossz napoknak és pillanatoknak, másoknak viszont lehetőséget adnak rá, hogy úgy üvöltsenek és sírjanak, ahogy én tettem, és soha többet ne tegyék újra.
Miután befejezem nem mozdulok egy darabig, majd kifújom a levegőt és leengedem a gitárt. Nem várok ovációt, de túl nagy a csend is.
A helyére teszem a gitárt, nem biztos, hogy van kedvem többet játszani.
- Nahát - szólal meg végre, felé fordítom a fejem, ösztönösen húzom kicsit össze magam. - Igazad volt.
- Nem kellett volna - rázom a fejem, de szinte azonnal közbevág, ahogy kimondom.
- Félreérted, nagyon tetszett. Abban volt igazad, hogy mások, mint a korábbiak, de ez jó dolog. Ezek a te dalaid, te írtad őket, és az egész lemez egyedül a te elképzelésed, már csak ezért érdemes lenne kiadni, amellett, hogy hihetetlenül jó.
Rámosolygok, nem igazán tudok mit válaszolni, mostanában nem megy az, hogy büszke legyek arra, amit én adok ki a kezeim közül. Megígértem neki, hogy nem fogja elrontani ezt a napot egy nyamvadt dal, úgyhogy amikor hátrasöpröm a hajam az arcomból próbálok a lehető legőszintébben mosolyogni, majd felállok.
- Összeszedem magam, és mehetünk - a szemei felcsillannak, az arca felderül, ha tudtam volna, hogy mindössze ennyire van szükségem arra, hogy tudjak mosolyogni, plusz még némi próbálkozásra, már sokkal hamarabb belevágtam volna, és meg sem próbálom ellökni magamtól.
A ruhásszekrényem előtt állva nem tudom eldönteni, mit vegyek fel, nem azért, mert olyan nagy dolog számomra lemenni oda, ahol felnőttem, hanem.. Nem tudom, csak, mert nem tudom, mit viselhet nyilvánosan egy olyan énekes, aki néhány héttel ezelőtt elveszítette a kisbabáját, azóta híresztelték már, hogy meghalt, a halálból újjáéledve drogozni kezdett, mígnem "Simon Cowell közbelépett, Niall Horan ápolgat" címmel fut az újságokban és az interneten.
- Azt vedd fel - tárja ki az ajtót, és leakasztja az egyik vállfán lógó ruhát. Egyszerű, lenge, sötétkék, nem túl kirívó, mégis annak érzem.
- Szerinted ez nem túl...?
- Nem - vágja rá. - Kérlek szépen! - nyújtja felém, és bár vonakodva, de elveszem.
- Szerinted nem fogják azt mondani, hogy nem kellene ilyen ruhákban mászkálnom, amikor most vesztettem el a kisbabám? - szörnyen nehéz kimondanom ezt, nagyot nyelek.
- Nem mindegy, hogy mit mondanak? Ez csak egy ruha, és szerintem ha felveszed és ebben jössz ki, azzal azt bizonyíthatod be, hogy mindegy mi történik, te még mindig az vagy, aki vagy. Akit nem lehet összetörni.
Elnyílt ajkakkal bólintok, majd egyszerűen megfordulok, és a kezemben a ruhával a fürdőszobába megyek. A tükörnek háttal öltözök át, úgy döntök, szabadon hagyom a hajam, és csak egészen egyszerű sminkre szánok időt, hogy ne kössenek bele a bőrhibáimba vagy a sötét vonalakra a szemeim alatt. Amikor késznek érzem magam hátrébb lépek, és szembenézek a tükörképemmel. Hasonlítok önmagamra, külsőleg legalábbis, ami számomra már egy jó pont lenne, ha nem éppen azt szeretném, hogy rám se jöjjön ez a ruha, akkorára nőtt már a kis maszatom. A szemeim egy pillanatra elfutják a könnyek, hátrahajtom a fejem, a hajam végigsimítja a hátam szabad részét, mély levegőt veszek, majd óvatosan megtörlöm a szemeim, és sírás helyett megpróbálok magamra mosolyogni.
- Egész szép vagy, Mira - motyogom. Eltűröm a hajam az arcomból, és minden pontját megnézem magamnak. - Szép vagy - ismétlem. - Szép leszel.
Nem tudom tovább mondani, felkavarodik a gyomrom és hányingerem lesz. Elmenekülök, hogy ne kelljen tovább néznem magam, de a vendégemről elfelejtkezek, aki a tetőtől-talpig ragasztós tárgyaimat rendezgeti el a szekrényemen. Felém fordul, kék szemei furcsán villannak rám, nekidől a szekrénynek és a hajába túr, miközben döbbenten pislog.
- Menjünk innen - hajtom le a fejem, felkapom a kezembe akadó első táskát, és beledobom a pénztárcám, majd előkapok egy fekete szandált a cipős szekrényemből, és a lábamra rántom.
Félszemmel látom, hogy felveszi a saját cipőjét, szokatlanul csendben van, és amikor felállok még mindig csak néz. - Mi a baj? - nézek végig magamon, lejjebb húzogatom a ruhám, és a hajammal akadályozom meg, hogy túlságosan látható legyen a dekoltázsom.
- Semmi - rázza meg a fejét hirtelen. Az ajtó kulcsát szorongatva lépek előre, félek kimenni, nem voltam a városban gyalog, mióta bedrogozva kóvályogtam haza, de tudom, hogy meg kell tennem, és meg is fogom. A kulcsot a táskám mélyére süllyesztem, és a kezemet Niall kezébe csúsztatom, talán abban a reményben, hogy nem fogja hagyni, hogy visszaforduljak. - Gyönyörű vagy - hajol a hajamhoz, belepuszil, majd homlokát néhány pillanatra nekidönti a fejemnek és mély lélegzetet vesz.
- Köszönöm - szorítom meg picit a kezét, amin még mindig érzem a rászáradt ragasztót. Kinyújtott nyakkal puszit nyomok puha, kissé borostát arcára, remélve, hogy tudja, mennyire hálás vagyok neki mindenért.
Addig a pillanatig vagyok ideges azzal kapcsolatban, hogy emberek közé kell merészkednem, amíg a liftben állunk, és megtesszük a rövidke utat a tengerpartig. A bizonytalanságom és az érzés, hogy nem kellene itt lennem elpárolog, amikor az arca felderül a víztömeg láttán, elengedi a kezem és egyenesen nekimegy a dagálynak. Nevetek, amikor kitárt karral megáll, és a víz a hasáig eláztatja a ruháit, boldogan szökdécsel, az arcán széles mosollyal fordul felém, majd nedves cipőjében bukdácsolva siet az irányomba. Pontosan tudja, hogy hol vannak a határaim, így én is tudom, hogy nem fog felkapni és beledobni a vízbe, de azért futásnak eredek. Teljes erőből rohan, a versenyszellememet ösztönözve arra, hogy én is rohanjak, és ne tudjon elkapni, ugyanakkor eszembe jut a térde, és az a másodperc amíg lassítok elég neki, hogy az egyik karját a derekam köré fonja és visszarántson. Egy kézzel felkap, majd a levegőben körém fonja a másikat is, visítva kapaszkodok a vállába, a lábaim a levegőben kalimpálnak. Összehúzom magam, megpörget, majd elszántan baktatni kezdd velem a hóna alatt a víz felé.
- Niall, tegyél le! - visítom, az egyik karommal hadonászva próbálom megakadályozni, hogy kivillanjon a bugyim. - Tegyél le, Horan, kint a bugyim! - nevetek, mire a hóna alól előrehúz, lábaimmal körbefonom a derekát, és a combjaim alá nyúlva leszorítja a ruhám. A dagály összevizezi a lábam, de elég magasan tart ahhoz, hogy a ruhám ne ázzon el. Az arcom a nyakába temetve nevetek, miközben erősen magához szorít, az orrom betölti a sós víz és az ő illata, a fülem kettőnk nevetésének hangja, a lelkemről pedig folyamatosan leszedi a láncokat és mindent, ami megpróbál lehúzni.

2015. november 19., csütörtök

Holnap érkezik a következő rész, sajnos eddig nem tudtam, és ma nem is fogom tudni befejezni. Ne haragudjatok!

2015. november 12., csütörtök

75.rész A legnagyobb harcok

Sziasztok!
Sajnos a rész nem lett olyan hosszú, és olyan jó sem, mint amilyennek indult, de sajnos változtatni perpillanat nem tudok rajta, és igazából annak is örülök, hogy egyáltalán elkészült, így is éjfélig gubbasztottam és írogattam telefonról, mire ezt összehoztam.
Sajnálom, hogy nagyon sok kommentre még nem válaszoltam, ezt rengetegszer elmondom, mert bűntudatom van miatta, de tényleg látom mindig mindegyiket, és nagyon hálás vagyok! <3
Nessa. x
HOLNAP MADE IN THE A.M

Utálok itt lenni, csak erre gondolok, miközben ismét azon a kanapén gubbasztok, és a nő a szemüvege mögül fürkészve jegyzeteket ír rólam. Tudni akarom, miket irkál rólam, vagy talán mégsem, nem tudom akarok-e szembesülni azzal, ahogy egy pszichológus lát engem. Annak ellenére sem, hogy napok óta sulykolom magamba, hogy beszélgessek vele Niall miatt, nem megy, hiszek a munkája sikerében és hogy tudna segíteni, mégis az jár a fejemben, hogy őrült vagyok, gyenge, bomlott elméjű. Minden alkalommal úgy lépek be, hogy elhatározom, válaszolni fogok a kérdéseire, aztán leülök erre a borzalmas kanapéra, leül elém a szemüvegében, jegyzetfüzettel a kezében, és úgy érzem magam, mint egy megfigyelni való állat. Csakhogy ma félreteszi a füzetet, leveszi a szemüveget, és közvetlenül mellém ül le, átölelt térdem mögül óvatosan pislogok rá, nem vagyok részeg, hogy engedjem, hogy bárki is megérintsen vagy túl közel jöjjön azokon az embereken kívül, akiket közel tudok engedni magamhoz.
A térdére teszi a kis füzetet, akaratlanul is odapillantok, és miközben elolvasom a papírra írt gondolatokat magyarázni kezd. 
Testbeszédével sugározza zárkózottságát, lehajtja a fejét, a hajával takarja magát, térdének átölelésével minél kisebbnek próbál tűnni, legszívesebben elmenekülne a világ elől. Tekintete gyakran elréved, saját elméjének fogságába esik, körmei gyakran az útjába eső testrészébe marnak, belső harcokat vív, felgyülemlett harag, múltbéli sérelmek kínozzák. Gyakran levegőért kap, vagy kihagy a légzése, elveszett, segítségért kiáltozik, de túl makacs ahhoz, hogy kérjen, vagy elfogadja azt. Valószínűleg egyedül akarja megoldani a problémáit, de nem megy neki, és ezt nem ismeri be magának. Előfordulhat, hogy másokon vezeti le a feszültséget, de az öncsonkítás lehetősége és felmerülhet, mivel önmagának marása, karmolása, és a hajának néhány helyen való megritkulása erről árulkodik. Ajkait összeszorítja, biztatást adva önmagának, hogy erős, mások előtt a legtöbb érzelmét elrejti, magába fojtja.
Nem bírom folytatni, oldalakon keresztül elemez engem és az érzéseim mindössze abból, hogy szótlanul ülök a kanapéján, nyitott könyv vagyok előtte, pedig a legkevésbé sem akarok az lenni, zárt könyv akarok lenni aminek az óceán mélyére dobták a kulcsát. Megrémít, hogy mindent tud rólam, tudja hogy milyen vagyok és miért, hogy amikor elbambulok valósággal visszamegyek az olyan pillanatokba, amikor megvolt mindenem, és még csak nem is tudtam róla, és hogy ezt utálom, mert a mellkasomban erősebben kezdd sajogni az az óriási űr, amit valamikor Liam töltött be.
Nem akarom, hogy tudja ezeket, ugyanakkor szeretném is, ha valaki észrevenne már, nem kellene elmondanom hogy mi bajom, hanem magától rájönne, nem nekem kellene segítségért kutatnom, hanem valaki megtalálna, hogy segítséget nyújtson a kérésem nélkül. Niall részben ilyen, és ezért annyira szeretem, valamiért mégsem tud átlendíteni a holtponton, és ha ez neki nem megy, akkor már én is kezdem elhinni, hogy lehetetlen vagyok.
Ami a legijesztőbb, hogy rádöbbentett olyanokra, amiket észre sem vettem, hogy miközben a hajam az arcomba lóg szaporán veszek levegőt, hogy visszafojtsam a szemem égését és megszüntessem a belső kínokat, ujjaim a felkaromba vájnak, és érzem a késztetést, hogy csomókban tépjem ki a hajam.
Mindeközben folyamatosan beszél, megpróbálja érthetőbben elmagyarázni a jegyzeteit, de nincs rá szükségem, tökéletesen értem amit írt, mert ezt érzem, ezt érzem, mióta felébredtem egy idegen ország idegen kórházában életem egyik legszebb álma után és azt hittem, azért sír és kér bocsánatot, amit korábban mondott, aztán kinyögte az igazi okot.
Érzem a forróságot, a gyomrom mélyéről tör fel, végigperzseli a mellkasom, összerántja a torkom, kiégeti a szemem, és a könnyek forró lávaként kezdenek ömleni belőle. Képtelen vagyok levegőt venni, kapkodok érte, de nem érzem az oxigént, mintha leállnának az agyam azon funkciói amik minden emberbe bele vannak programozva. Légzés, élni akarás.
Az egyetlen amit jelenleg akarok, hogy visszamenjek az időben, nem akarok sokat ugrani, csak az utolsó éjszakánkig, amikor még nem mondtam el neki, miért éppen akkor bukkantam fel. Csak feküdtünk, fejem a mellkasára hajtottam míg ő apró mintákat rajzolt a hátamra, ujjaival fésülgette a hajam. Ha visszamehetnék és tudnám, mi fog következni, mindent máshogy csinálnék. Nem veszekednék vele, nem rohannék el, akkor sem, ha elküldene, vagy talán megtenném, de nem zuhannék bele abba a gödörbe, amibe kerültem. Vissza akart jönni hozzám, többen is elmondták, hogy azért jött, én voltam az, aki elküldte. Én rontottam el, egyedül én, talán köze volt hozzá, de végül én voltam az, aki nem tudott elég erős lenni, a kisbabánk egyes egyedül miattam halt meg. Talán nem akart megszületni, és egy ilyen borzalmas ember gyereke lenni.
Nem tudom mikor, de a könnyeimmel együtt artikulálatlanul ömleni kezdenek belőlem a szavak is, attól kezdve, hogy először egymáshoz szóltunk a farmon. Semmit nem hagyok ki, kikapcsol az agyam és lejátszószerűen folynak ki belőlem a gondolatok odáig, hogy most itt ülök, és egyszerűen már nem tudom, kit kérjek meg, hogy lökjön le a hídról amin ingadozok.
Percek, talán órák elteltével a lábaim a padlóhoz nyomva ülök, egy zsebkendőt és egy pohár vizet szorongatok, bizonyára már javában letelt a 60 perc, bármikor elmehetnék, de már nem visz a lábam. Ha ennyi mindent elmondtam, akkor segítsen, mindegy hogyan, de adjon valami tanácsot, hogy honnan és mivel induljak.
- Jobban érzed magad? - kérdezi, rápillantok, próbálja azt sugározni, hogy elmondhatok bármit, és tudom is hogy így van, hiszen ez a munkája, mégis újabb falakat kell ledöntenem magamban.
- Segítsen - a hangom elvékonyodik, elfúl, a vállaim újból rázkódni kezdenek, önmagammal harcolok.
- Segítek, ígérem, hogy együtt túllépünk ezen, de ahhoz együtt kell működnöd velem. Menni fog? - úgy érzem magam, mint egy óvodás, a körmömet rágva aprót bólintok.
- Megpróbálom.
Házi feladatot kapok, mégpedig oldalakat, a megadott feladatok közül kell kiválasztanom hármat, és megcsinálnom a következő alkalomig. Sebezhetőbbnek érzem magam, amikor kilépek az ajtaján, Niall az egyik fotelban gubbaszt a kezeit tördelve, mellette pedig ott ül Luke.
- Minden rendben? - pattannak fel egyszerre, és hozzám sietnek. Még mindig egy zsebkendőt gyűrögetek, habár már foszladozik az ujjaim közt. Az arcom kipirult, a szemeim vörösek, az egyik kezemmel a kapott mappát szorongatom. Aprót bólintok, aggódva figyelnek, megfogom Niall kezét, csak mert szükségem van rá. A mellkasához húz, nekidöntöm a fejem és behunyom a szemeim néhány pillanatra, míg mély levegőt veszek.
- Büszke vagyok rád - motyogja a hajamba.
Nagyot nyelek, nem emlékszem rá, mikor mondta ezt utoljára valaki, talán nem volt túl rég, de nem mondhatta olyanra, ami tényleg fontos számomra. Például, amikor Luke mondja, hogy büszke rám, vagy a szüleim, és Ashton úgy mondta, hogy büszke arra, hogy a barátnője vagyok, mintha én lennék a világon a legjobb ember, ezek fontosak, minden más, ami nem jut eszedbe, az annyira nem fontos, az agy tudja, mit kell jobban elrakni.
- Hazamehetek? - harapdálom az ajkam, szinte azonnal kifelé kezdenek terelgetni. A kocsiban magyarázatot találok arra, miért alszom el mindig, ha sírok, vagy sírás után. Sírni, úgy igazán, hogy megszakad a szíved és egyszerűen nem tudod megindokolni, hogy mi fáj igazán, az az egyik legkimerítőbb dolog a világon. Luke mellkasára borulok, Niall kezét fogom, egy ideig laposakat pislogok, majd egy sóhajjal kiürül a túlzsúfolt, zsibongó fejem.
Amikor felébredek az öcsém épp kihajtogatna a kocsiból, a szemeim dörzsölgetve, hunyorogva kezdek mozgolódni, kissé megszédülök amikor kiszállok. Niall papírzacskókat szorongat, és egy poharat, amit felém nyújt.
- Köszönöm - mosolygok hálásan, a számba veszem a szívószálat és iszom egy kortyot a jeges, karamellás finomságból. A starbucks a világ nyolcadik csodája számomra.
Képtelen vagyok bármit is mondani az elmúlt órákról, és nem is nyaggatnak, külön-külön talán mindkettőjüknek elmondanám, de hárman már túl sokan vagyunk hozzá. Igénybe veszik a konyhám és az ebédlőm, kipakolják amit vettek míg én aludtam, majd asztalhoz parancsolnak.
- Azt mindet muszáj megenned - mutat Niall a tányéromra.
- Nem kérsz te mostanában kicsit túl nagy dolgokat tőlem, és túl sokszor?
- Mira, azt mindet muszáj megenned - ismétli meg Luke, mire mindannyian elmosolyodunk.
Egy ideig turkálok az ételben, majd az első falat után rádöbbenek, hogy borzasztóan éhes vagyok, és tiltakozás nélkül tüntetem el, miközben ők egymást piszkálják, lökdösik. Néha úgy érzem, Niall is az ikertestvérünk, de ez a gondolat nagyon nem fér össze azzal, amik köztünk történtek, vagy éppen nem történtek meg. Jóllakottan, a kezemben a papírokkal gömbölyödök össze a kanapén, miután szinte elzavartak a mosogató közül. Egy ideig hallgatom őket, ahogy veszekednek, fröcskölik egymást és nagyokat nevetnek, mígnem kitalálják hogy hogyan tudnak hatékonyan együtt dolgozni. Abból a 2 perces műveletből, mint 3 darab tányér elmosása 12 percet csinálnak, és máskor talán frászt kapnék amiért eláztatják a konyhám, de most csak mosolygok. Mielőtt gondolkozni kezdenék azon, hogy mennyi mindent hagytam ki, csak mert undokul szóba sem álltam több mint 2 éven keresztül egyikükkel sem, inkább elkezdem elolvasni a pontokat.
- Mik ezek? - guggol le mellém Luke, a vállam fölött pillant a papírra, amit a mellkasomhoz húzok.
- Csak... nem tudom, feladatok, amiknek semmi értelme.
- Szólj, ha esetleg segítség kell -puszit nyom az arcomra, nem hinném, hogy a segítségét fogom kérni, amikor még a papírt sem merem megmutatni neki. Nem tudom milyen érzés lehet tudni, hogy a testvéred hibbant, vagy a legjobb barátod, de egyelőre úgy kezeli, mintha semmi sem változott volna.
- Köszi - motyogom, halvány mosolyt villantok rá, a tollammal firkálni kezdek a mappa hátoldalára.
- Figyelj csak, Mira - fogja meg a kezem és picit megszorítja. - Ne haragudj a múltkoriért, tudod, amikor úgy kiabáltam veled, csak nagyon megijedtem... - nagyot nyel, meglepetten nézem az arcát. Ez az, amit én nagyon ritkán, vagy nagyon soká tudok csak megtenni, bocsánatot kérni.
- Semmi baj, megérdemeltem - hajtom le a fejem, hüvelykujjával végigsimítja a kézfejem.
- Nem, nem érdemelted meg. Csak ne csináld többször, jó? Vagy ne csináld nélkülem, hidd el, ha az kell, bármikor elszívok veled egy jointot - viccelődik, s ez alkalommal elmosolyodok. - Most hazamegyek, van még egy kis dolgunk a fiúkkal.
Aprót bólintok, megpuszilja a fejem és összeborzolja a hajam, majd pacsizva elköszön a konyhát felmosó Nialltől, míg én tovább folytatom a megkezdett rajzomat egy mackóról.
- Mondj nekem egy dolgot, amiben nem vagy tehetséges - összerezzenek, amikor Niall leül mellém, és megszemléli az óriási művem.
- Mikorra kéred a listát?
- Rossz válasz, azt akartam hallani: "Ilyen sajnos nincs, legcsodásabb legjobb barátom" - csillogó szemeivel fürkészve mosolyog rám, visszamosolygok, és tovább bonyolítom a mackóm fülét. - Szeretnél beszélni róla? - komolyodik el. A kezem megremeg a papíron.
- Nem tudom - nyelek nagyot. - Az őrültek tudják, hogy őrültek?
- Mack, ha őrült lennél nem egy pszichológushoz kellene járnod.
Biccentek, nincs kedvem erről beszélgetni.
- Tudod, nagyon sokan vannak, akiknek semmi nagy problémájuk nincs, mégis elmennek. Ne gondold magadról, hogy emiatt van veled valami baj, mert nincs, csak túl sok mindent elviseltél már egyedül. Nem baj, ha most segítenek.
Leteszem a tollat és a papírokat, a körmömet kapargatom, nincs mit mesélnem a történteken.
- Csak elmondtam mi történt - motyogom, miközben a vállának dőlök - azt mondta, segíteni fog.
Átöleli a vállam, kinyújtom a lábaim és óvatosan az ölébe helyezem őket, miközben újra felveszem a papírokat, és előhúzok egy noteszt a kanapé mellett heverő táskámból.
- Ezek mik? - érinti meg, míg a szememmel átfutom a pontokat. Egyik sem olyan, amire most képes lennék.
- Valamire ezek közül muszáj válaszolnom.
Engedem, hogy elhúzza előlem, szemeivel átfutja a sorokat, majd hangosan felolvas egyet.
- Írj 10 dolgot amit szeretsz magadon, magadban, vagy valamit amire büszke vagy, hogy elértél. Ez menni fog, nem? Megpróbálhatnád.
Az ölembe helyezi, valóban elgondolkodok a válaszon, majd egy gondolatjellel beírom:
- A zenei karrierem.
Gondolkozok a következőn, a toll végét rágcsálva nézem azt az egyetlen mondatot, és semmi nem jut eszembe. Leteszem a tollat, kissé talán túl erősen, és elraknám a noteszt, de Niall megakadályozza.
- A-aa - rázza a fejét - ezt megcsináljuk - helyezkedik el úgy, hogy kényelmesen tudjon írni.
- De nincs semmi...
- Már hogyne lenne, Mackenzie! -fojtja belém a szót. - Tíznél sokkal több van.
Az ujjaimat tördelve gondolkozok, vajon mit szeretek magamon, régen szerettem ahogy kinézek, vékony voltam, és jól éreztem magam a bőrömben, nem tudom mi változott. Az ujjaim közé veszem a hajam, még mindig erős és vastag, fényes, bár ráférne egy vágás.
- A hajamat szeretem - motyogom, elengedem a tincset, és az eszembe villan, hogy egyet mindig mindenki eltűr az arcomból. Liam csinálta a legjobban, a fülem mögé simította, majd az ujjaival megcirógatta az arcom, és az állam alá nyúlva magához húzott. Sokszor mondta, hogy szép vagyok.
Megrázom a fejem, attól függetlenül, hogy Niall azt körmöli, szeretem a hajam, kedvem lenne kitépni azt a tincset.
- Tovább - nógat, ujjával oldalba bökve ösztönöz. Percekig csend van, tényleg igyekszem, komolyan, de egyszerűen semmi nem jut eszembe. Onnan tudom, mikor unja ezt meg Niall, hogy hirtelen megállás nélkül hadarni kezd.
- Tudod, szerintem mi a legjobb benned? Az, hogy bármikor időt szakítasz rám, mindegy, mit csinálsz, hány óra, rád mindig számíthatok, és bármit elmondhatok neked. Sosem nevetsz ki, vagy velem nevetsz, vagy sehogy, mindig azt tartod szem előtt, hogy nekem mi jó, ez alapján adsz tanácsokat, és ösztönzöl valamire. Ez nagyon sokat jelent nekem, Mack.
- Te is...
- Ne szakíts félbe - emeli fel a mutatóujját, a szája kissé felfelé húzódik. - Igazi testvér vagy, ha választhatnék magamnak egy lánytestvért, akkor ha már te nem lehetsz, olyat választanék, aki olyan, mint te. Jöhetsz nekem azzal, hogy nem vagy jó testvér, de igenis az vagy, ahogy én is számíthatok rád, úgy Luke is. A következő, hogy óriási szíved van, és nagyon nagylelkű vagy, mindig adakozol és az utcán haladva is mindig adsz pénzt a hajléktalanoknak. Tudom, hogy megteheted, mindannyian megtehetjük, de vannak akik így sem teszik, és nagy dolog, hogy segítesz. A munkádban odaadó vagy, a koncerteken mindent beleadsz, sosem hibázol, és képes vagy kiállni magadért, ami jó dolog, még ha néha nem is tűnik úgy. Ugye érted?
Aprót bólintok, de beszél tovább, a kezem az övébe fogja és az ujjaimmal játszik, én azt nézem, ő engem.
- Büszke lehetsz a kitartásodra, az akaratodra, semmit nem adsz fel, épp ezért vagy ilyen jó. Óriási tehetség vagy, borzasztóan okos, hihetetlen érzéked van mindenféle zenéhez és a hangszerekhez, nézd meg az előbbi rajzod, elemezd a dalod, vagy hadd rakjak eléd egy matekpéldát, miközben egy Chopin darabot játszol zongorán. Olyan elképesztő agyad van, ami nagyon ritka - böki meg a homlokom, és amikor ránézek elmosolyodik. - És csodaszép vagy, a lábujjadtól a fejed búbjáig egyszerűen minden szép, nem csak a hajad. Szép az arcod, a szemed, szépek az ajkaid, a mosolyod, gyönyörű alakod van, csinos lábaid, egyszerűen szép vagy. Ezek mellett a belső tulajdonságaiddal olyan vagy, akiért minden apró aggyal rendelkező férfi gondolkodás nélkül meghalna, ha kell, és bármit megtenne, hogy feleségül vehessen. Ha annak, hogy ezeket nem tudod magadról, bármi köze van Liamhez, akkor nem fogom engedni, hogy elmenj hozzá, hanem megverem, de tényleg.
- Nem, nem ő... Ő is mindig ilyesmiket mondott - kelek a védelmére. Nagyokat pislogva gondolkozok, mit válaszolhatnék, végül egyszerűen a vállának dőlök.
- Fantasztikus vagy - mormolja a hajamba, miközben puszit nyom bele.
- Te vagy az.
- Akkor mindketten azok vagyunk - vigyorodik el, végigsimítja az arcom, miközben a szemembe néz. - Komolyan, Mackenzie.
Elszorul a mellkasom, de ez a szorítás egy kicsit kellemes. Puszit nyomok az arcára, közel a szájához, és egy pillanatra mindkettőnk számára megáll az idő, míg elgondolkozunk a lehetőségeken. Nem biztos, hogy ellenkeznék, ha a keze lejjebb csúszna, vagy közelebb vonna magához, vagy picit elfordítaná a fejét, de talán bárkivel ezt érezném egy ilyen monológ után. Közelebb húz, de nem az elképzeltek alapján, homlokát a vállamnak dönti, szinte elbújik bennem, miközben erősen ölel. Ujjaimmal végigszántok a haján, simogatom, fésülgetem, a fejem az övére hajtom. Bárcsak tudnám, mi jár az ő fejében.
- Niall? - szólítom meg, nagyot nyelek, amikor óvatosan felemeli a fejét és rám néz.
Nem tudom, mit akarok mondani neki, tulajdonképpen talán semmit.
- Én is bármit megtennék érted, hogy boldog legyél - motyogja, kezét az arcomra helyezi és hüvelykujjával gyengéden simogatja. Nem veszem észre, mennyire bosszantóan közel kerülök hozzá. Végig Liamre gondolok, hogy ha ezt most megteszem, akkor őt bántom leginkább, és rengeteg mindent tönkretehetek. Niallt is csak bántanám, és elszúrnám a barátságunkat.
Zihálva mászok ki az öléből, levegőre van szükségem és egy kis távolságra, úgyhogy az erkélyre menekülök. Kedvem lenne leugrani róla és 8 emeletet zuhanni, biztos lenne, hogy többé senkinek sem okozok bajt.
- Mack - simít végig a hátamon, egy pillanatig majdnem úgy fordulok meg, hogy kiabálni kezdek vele, majd elharapom a nyelvem, szó szerint ráharapok, hogy mozdulatlan maradjon. - Minden rendben - puszilja meg a fejem, majd bemegy, tudja mikor kell magamra hagynia.
A távolba meredve tűnődök azon, milyen hirtelen elkezdett besötétedni, lassan megjelennek az első csillagok. Félszemmel látom, hogy Niall összeszed néhány ruhadarabot, majd a fürdőszobába megy. Várok néhány percet, majd visszamegyek a lakásba, hallom ahogy megengedi a kádat vízzel, míg én kihúzom az éjjeliszekrény fiókját, és előhúzom a valamikor dühömben bedobott képkereteket. A Liamről és rólam készült mellett van olyan is, amin ötük közt feszítek, Harry és Niall arcához nyomom az enyém és vigyorgunk, mint a vadalma.  Mostanra már csak egyetlen kép van kint az egész házban, az is rólam és Luke-ról. Az összeset eldugtam a fiókokba, most viszont elkezdem kihúzgálni őket, kidobálom a ruháim és az ágyra pakolom a képeket, majd egy idő után elfogynak, én viszont még mindig rombolok. Kirántom a fiókokat és kidobálok mindent, belegabalyodok a vállfára lógatott ruhákba, miközben eldobom őket. Mindent, ami a kezem ügyébe kerül óriási erővel hajítok el, vágom földhöz. Sírnék, ha valaki más markolná fel a könyveim és dobálná szét őket, most viszont én magam teszem tönkre, megmarkolom a borítót és a falhoz csapom a könyvet, amely egy pillanatra kiterül, majd lezuhan a padlóra. Követi még egy, majd egy másik, végül annyi amennyit csak elbírok. Jó érzést ezt tenni, a düh, amit a tárgyaimon vezetek le tulajdonképpen magamra irányul.
- Mira! - elkapja a kezem, kis híján hozzávágok egy furcsa, absztrakt tárgyat a polcomról, de kék szemeivel valahogy áttör azon, ami összezárja az agyam a dühvel. Ujjait a csuklóm köré kulcsolja, megfogja a vállaim és a szemebe néz, levegőért kapkodok, folytatni akarom, azért, mert a rombolás egy kicsit felszabadít.
- Kérlek, kérlek engedj! - ráznám le magamról a kezeit, tele vagyok indulatokkal és adrenalinnal, amit muszáj levezetnem. A hajából víz csöpög, végigfolyik a mellkasán, az alsónadrágján foltokban ütött át nedves bőre miatt a víz, a kádból ugrott ki miattam.
- Hadd csináljam akkor veled! - ereszt el, felkap egy tárgyat, aminek a létezéséről nem is tudtam idáig. A falhoz vágja, talán azt várja, hogy megrendüljek, vagy leállítsam, esetleg kiakadjak, amiért darabokra törik, viszont amint elenged kirontok a karjai közül. Velem együtt rombol, de nem tudom, miért, engem kiver a víz, róla meg még mindig csöpög. Mielőtt a szétzúzott nappalival egybekötött szobám után a konyhát is célba venném, a lelkemben valami ismét összetörik. Leomlok a padlóra, zihálva markolom meg a hajam és összekucorodok, szétromboltam azt a helyet, ahol igazán nagyon boldog tudtam lenni. Rengeteg időt töltöttem itt Ashtonnal, az öcsémmel, Niallel, mégis leginkább csak azért a pár napért sajog a szívem, amit Liammel töltöttem el itt. Ahogy járkált, megfogta a jelentéktelen tárgyakat a polcokon és az ujjai közt forgatta őket, végigsimított a könyvek gerincén, levette őket, beleolvasott, a véleményemről kérdezett. Talán szétszaggattam pár ruhát, amit akkor viseltem, ha vele voltam, fehérneműket, amiket ő simogatott le rólam. Hiába hunyom le a szemeim, fogom be a fülem, feszítem a homlokom a térdemnek, a gondolataimnak csak hozzá van köze. Mintha előttem lenne, éppen rám nevet, fogja a kezem, magához szorít hosszú hetek után, két kezébe fogja az arcom és úgy néz, mintha nem hinné el, hogy létezek, Ajkait az ajkamra tapasztja, ujjaival simogatja a nyakam, az arcom, beletúr a hajamba, a számba suttogja, hogy szerelmes belém.
Én hagytam el őt, és nem ő engem, én mentem el, amikor megpróbált bocsánatot kérni. Ő csak egy hibát követett el, én viszont ezret.
- Mack - rántást érzek, felszakítja a burkot amit magam köré húztam, és egy újat képez. - Lélegezz, Mira! - fogja két kezébe az arcom, ahogy rázogat fokozatosan jut oxigén a tüdőmbe, és visszakerülök a valóságba a saját Liam Payne központú világomból. Két karját körém fonja, hangosan zihálva szorít, és előre-hátra ringat, simogatja a hajam, miközben talán magát kell a legjobban megnyugtatnia. Én csak meredek a káoszra, amit alkottam, egyaránt jellemzi az életem és a lelki világom is, mindegyiket én romboltam szét.

2015. november 5., csütörtök

74.rész Jobb lesz

A Simon Cowellel való ismeretségem során rengeteg új dolgot tanultam, köztük olyanokat, hogyan szóljunk be valakinek rezzenéstelen arccal, anélkül, hogy az illető azonnal rájönne, megtanított olyan véleménykifejező szavakra, mint az "ez egy nagy lótojás volt", aminek a valódi értelmét senki nem tudja, de egy csöppnyi aggyal rendelkező ember mégis rájön, hogy valószínűleg negatív értelmű. Vele kapcsolatban pedig azt tanultam meg, hogy mindig az van, amit ő akar, hiába kínál fel lehetőséget választásra, ha azt választod, amelyik neki nem tetszik, egyszerűen nem veszi figyelembe. Azt választottam, hogy vegye le a kezét rólam, lényegében egyetlen rövid mondattal felmondtam a szerződésem vele, azaz tönkretettem a saját karrierem, feladtam a készülő albumom kiadásának lehetőségét, és lehúztam magam a wc-n. Éppen ezért gubbasztok most makacsul összeszorított szájjal egy barátságosan mosolygó nő bőrfoteljében, elhatározva, hogy én aztán egy szót sem fogok szólni. Tulajdonképpen ezzel már most megszegem Simon második lehetőségének egyik pontját, ami szerint szót kell fogadnom neki, mert nem teszem, hetek óta először rendeztem óriási hisztit, mert én döntöttem, és őt ez nem érdekelte. Itt ülök, de arról nem volt szó, hogy beszélni is fogok, csak hallgatom, ahogy a faliórán hangosan kattog minden másodpercben a mutató, magamban számolom a perceket.
- Biztos nem szeretnél beszélgetni valamiről? - kérdezi hívj csak Alice-nek, akit én nem hívok sehogy, mert hiába bazsajog és kínálgat teával, akkor is valószínűleg kattantnak hisz.
- Nem - húzom össze magam, egyetlen pillanatra emelem rá a tekintetem, majd tovább számolom a másodperceket. Időről-időre megpróbál szólásra bírni, ami számomra nevetséges, mert tudom, hogy nem fogok megszólalni, és ő is tudja, de még így is jegyzetel valamit és néha rám pislant, mintha egy tanulmányozásra szoruló földönkívüli teremtmény lennék.
A 60 perc lejártával magamtól pattanok fel és caplatok az ajtó felé, de mielőtt kilépnék megszólít.
- Miranda - felé fordulok, kíváncsian vonom fel a szemöldököm. - Jobb lesz - mondja biztatóan.
Feltépem, és szinte átgázolok Simon bácsin, vele együtt letarolom Niallt is, mert hagyja ezt.
- Látom jó hatással volt rád az elmúlt egy óra - kiált utánam Cowell, míg szöszke, és 30 évvel fiatalabb bűntársa kitartóan lohol utánam. Kivágom a lakás bejárati ajtaját, ledörömbölök a lépcsőn és becsapom a kocsiajtót Niall előtt. Ha tudnék vezetni, akkor gondolkodás nélkül a vezetőülésbe pattanok és elhúzok a fenébe, így viszont csak annyit tehetek, hogy duzzogva, a mellkasom előtt összefont karral ülök, és nem vagyok hajlandó ránézni a legjobb barátomra, amikor beül mellém. Úgy érzem, ellenem dolgozik, nem áll ki mellettem, nem engem támogat, hanem szinte lihegve helyesel Simonnak, az öcsémnek és a szüleimnek, akik mind egyetértenek abban, hogy erre van szükségem, de ha belegondolok már a nagy felfedező érkezése előtt is közölte erről a véleményét. Magamban persze tudom, hogy csak jót akar nekem, éppen ezért nem nézek rá, ha meglátnám a kék szemeit szörnyű bűntudatot éreznék, amiért ilyen bunkó vagyok.
- Most pedig fotózásra mész, Mira - pattan be Simon a kocsiba, ilyenkor kívánom azt, hogy bár becsípődne már a dereka, de annyira még nem öreg.
- Mégis milyen fotózásra? - csattanok fel, előrehajolok a két ülés között, úgy kiabálok.
- Ne rikácsolj a fülembe - vet rám egy gyors pillantást, majd beindítja a kocsit.
- Nem megyek sehová sem az otthonomon kívül! Nem mondhatod meg mit csinálok, Simon bácsi, nem ezt választottam!
- Dehogynem - vigyorog rám, ebből tudom, hogy az ő döntését úgy állítja be saját magának is, mintha én akartam volna, egyszerűen megteheti, legalábbis ezt hiszi.
Duzzogva dőlök hátra, elcipelhet oda, de nem fogok együttműködni, különben sem értem hogy mégis miért akarnak most fotókat csinálni rólam.
- Azt mondtad, annyi szünetet kapok, amennyit szeretnék!
- Még nem kezdődött el - reagál le ennyivel. - Viszont kezdesz visszatalálni önmagadhoz, nem is biztos, hogy szükség lesz rá.
Nem válaszolok, Niall néha próbálkozik, bökdös, megfogja a kezem és az ellenségeskedésem ellenére sem engedi el, hanem közelebb húzódik.
- Ne nyalizz - morgom, mire elvigyorodva csúszik közelebb, fejét a vállamra hajtja és a ruhámhoz dörgöli az arcát. - Niall, hagyd abba! - utasítom, de a szám akaratlanul is mosolyra húzódik.
- Jól csinálod, kishaver - kommentálja Simon, válaszul gyilkos pillantást vetek rá.
- Mack - bökdösi meg az arcom a görbe mutatóujjával - ne aggódj, jó lesz.
- Neked kellene a legjobban tudni, hogy nem érdemes most rólam fotókat csinálni - magyarázok továbbra is Simonnak. - Nem fog menni!
- De fog, azért kell, hogy az emberek tudják, hogy jól vagy, azután ígérem, hogy békén hagylak.
- Meddig, a mai napra? - forgatom a szemeim, amelyek közvetlenül azután elkerekednek, hogy bólint. Szólásra nyitom a szám és vitába kezdenék, de ezt látva Niall a számra szorítja a tenyerét.
- Csendet, vagy mindenkit kinyírok - morogja a fülembe idétlen hangon, majd rögtön nevetni is kezd.
Megragadom a kezét és minden erőmmel megpróbálom leszedni a számról anélkül, hogy kárt tennék benne, végül elveszi ő maga, hogy aztán mindkét kezével támadásba vegye az oldalam. Megugrok, felrántom a lábaim és hangosan nevetni kezdek, ide-oda ficánkolok, visítok, levegőért kapkodok és veszekszem vele, hogy hagyja abba, mígnem befejezi és nevetéstől rázkódó mellkasához szorít.
- Na, elárulod mit szívtál? - vihogja a hajamba, lehervad az arcomról az a pillanatnyi őszinte mosoly is, ami ott maradt a csikizése után.
- Ez nem volt vicces - próbálok kibonatkozni, de nem enged.
- Bocsánat, csak arra akartam utalni, hogy remélem már látod, hogy nincs szükséged ilyesmire. Megy a nevetés anélkül is - nyom puszit a fejem tetejére.
- Nem tudok nem nevetni, ha csiklandozol - kötök belé, durcásan sóhajtva emeli fel a fejem és a szemembe néz.
- Muszáj mindenbe belekötnöd? Épp azon vagyok, hogy visszahozzalak, de nem könnyíted meg.
- Már ez is sikerélmény, a  személyiségének az idegesítő része újra köztünk van - hallatszik monoton hangon az első ülésről.
- A tied sajnos el sem tűnt! - háborgok, elérve, hogy Niall újra a figyelmemért küzdjön.
- Mack -nyavalyogja hisztizve, amikor ránézek az arcán szenvedés ül. - Mi lenne, ha befejeznétek egymás piszkálását?
-Mi lenne, ha hazamehetnék? - kapkodom a fejem hőbörögve, majd megragadja az állam és gyengéden kényszerít, hogy nézzek rá. Kék szemei szinte sugárzanak, mintha elért volna valamit, amire büszke, és sok ilyen is van, de ez most mintha velem lenne kapcsolatos. Látom rajta, hogy ő is élvezi ezt az egészet ami a kocsiban játszódik, de ugyanakkor valóban akarja a figyelmem is.
- Mert mit akarsz annyira csinálni otthon? - billenti picit oldalra a fejét. Nem tudok válaszolni, nem azért mert nem akarok, hanem mert nem tudom a kérdésére a választ. - Tudom, hogy felzaklatott a pszichológus, de remélem azt tudod, hogy semmi olyanba nem egyeznék bele veled kapcsolatban, ami árthat neked, hanem minden erőmmel megakadályoznám.
Azt akarom, hogy elhúzódjon, mert ha ilyen közel van, és ilyeneket mond, miközben a csoda szemeivel fürkész, megint bajba fogom sodorni magam.
Aprót bólintok, elakad a lélegzetem amikor megfogja az arcom és magához húzza, hogy puszit nyomjon rá. Elnyílt ajkakkal, behunyt szemekkel veszek levegőt, majd a vállára hajtom a fejem, érzem ahogy kissé ellazul mielőtt visszaölelne.
- Ne hidd, hogy otthon nem érném el ezt - mozgatja meg az ujjait a derekamon, nevetve kapok hozzá és összerándulok. - Próbáld ezt ott tartani - nyomja az ujját a jobb oldali gödröcskének nevezett mélyedésbe az arcomon.
Megtartva azt felnézek rá, majd a vállának dőlök és kibámulok az ablakon. Belenyugszom Simon hülyeségeibe, mert vele lehetetlen ellenkezni. Képtelen vagyok nem nem figyelni Niall picit kérges, mégis puha ujjbegyének mozgására a kézfejemen. Talán reflexből csinálja, ezelőtt is gyakran piszkálta a hajam, fonogatta, simogatta a kezem, a fejem, hátam, az arcom, nem tűnt különlegesnek, most mégis az. Elűzi a gondolataim, rémálmaim és félelmeim. Most érzem a bűntudatot, ami elszorítja a mellkasom, amiért becsaptam előtte az ajtót. Szép lassan elkezdem őt is bántani, kezdve azzal, hogy nem beszéltem vele, aztán kiabáltam, csókolóztunk, és én végig Liamre gondoltam, azóta is folyton hibákat keresek benne, hogy ő mivel bánt. De nem bánt, csak szeretetet kapok tőle, akkor is ha egyáltalán nem érdemlem meg. Ami a legrosszabb, hogy azt szeretném, ha ezt a szeretet Liamtől kapnám, ha ő lenne ilyen csupa szeretet és kedvesség. De ha belegondolok, szeretem őt az összes hülyeségével, gorombaságával együtt, és még ha káromkodik is csak arra gondolok, mennyire megcsókolnám.
- Mack - érinti meg a vállam Niall. - Akármi is az, vegyél levegőt.
- Nehogy megfulladj nekem ott hátul, nem tudok újraéleszteni!
A szememet forgatva nézek fel, kicsit elfordulok Nialltől és a gondolataimba merülök. Nem tudom, könnyebb lenne-e, vagy nehezebb, ha még egyszer együtt lennénk. Ha kiderülne hogy az hiányzik ami köztünk volt, nem ő, és már nem csinálhatjuk vissza a dolgokat, akkor talán egy része könnyebb lenne, viszont ha ugyanazt érezném... Hogy megfulladok a karjaiban, mert annyira szeretjük egymást, hogy elégek, mert annyira vágyom rá, hogy érintsen, csókoljon, vagy csak rám nézzen. Ha még mindig ezt érezném talán visszamennék hozzá, elfelejtenénk ami történt, boldogok lehetnénk, vagy tudnám mit dobok el magamtól.
Hirtelen nagyon szeretnék most azonnal Angliába repülni és megcsókolni, hogy megtudjam ezt. Olyan csókot még nem kaptam tőle, ami ne lett volna tele vágyakozással, ne lett volna fojtó és érzelmekben dús, tudnám, mit kell tennem, ha ezek nélkül érnének hozzám az ajkai, még ha nekem fájna is, mert vele kapcsolatban az egyik ami a legjobban hiányzik azok ezek a csókok, és az érzés ami magába szippantott, mintha szeretné felfalni az egész lényem.
Magamba zárkózva követem Simont be az épületbe, miközben Niall kezét szorongatom. Ha hirtelen lett is egy csekély kis kedvem ehhez az egész baromsághoz, hát az most végleg elillant, szeretnék az ágyamban lenni és aludni.
- Minden rendben? - szorítja meg a kezem Niall, kék szemeivel gondoskodóan fürkész. Hányingerem van és haza akarok menni, kiverni őt a fejemből, hiszen utálom, elvesztettem a kisbabám, már az sem volt helyes hogy Niall megnevettetett.
- Simon? - szólítom meg óvatosan, de tudom hogy már késő. Benyit egy ajtón és elém tárul a műterem, de azért próbálkozom. - Hadd menjek haza - motyogom az ajkamat harapdálva, de engem észre sem véve csörtet előre és kezet fog a fotóssal.
Bevonszolom magam Niall után, úgy érzem, minden vér kifut belőlem, haza akarok menni és sírni, kivenni a táskámból a dobozkát és elfelejteni őt, vagy felülni az első Londonba tartó gépre. Elszorul a torkom, megszorítom Niall kezét, szeretném megtudni hogy neki mi a véleménye róla, de valahonnan a hátulról üvöltve előront az öcsém a hülye bandájával. Összerezzenek, mert hirtelen ér a vad berobbanásuk, a semmiből teremnek előttem, idétlen ruhában vannak és hosszú parókákban. Hozzájuk vagyok szokva, legfőképp az öcsémhez, mégis egy pillanatra tágra nyílt szemekkel, rémülten menekülök Niall karjaiba, aki vadul nevetve fogja át a vállam.
- Csinos vagyok? - pördül meg előttem Luke, szőke parókájával kis híján arcon csap, croptopot és szűk nadrágot visel. Felismerem a topot, az enyém, az egyik koncerten aggatták rám.
- Mi akarsz lenni? - emberelem meg magam, ökölbe szorított kezeim a karjaim alá dugom, megpróbálom nem kimutatni, hogy az őrületbe kergetnek az ordítozásukkal.
Megvonja a vállát, kicsit lebiggyeszti az ajkát, majd kiböki:
- Te - vigyorodik el.
Nagyot nyelek, elönt a méreg, a kiabálás irányába fordulok, Calum és Ashton Simon előtt járatják le magukat, Michael a fotós előtt ugrándozik, és Niall mindezt szörnyen viccesnek találja.
- Ashton?
- Ő is te - vonja meg a vállát és felnevet, megdöbbenve, elnyílt ajkakkal nézek rá, majd az exbarátomra. Máskor talán nevetnék és én is viccesnek találnám, de most a legkevésbé sem, most azt gondolom, hogy szándékosan provokálnak ki, és gúnyolódnak rajtam.
Aprót bólintok, megpróbál átölelni és magához szorítani, miközben vinnyogó hangon énekelni kezdi az én egyik számom. Kitépem magam a karjai közül és kimenekülök az ajtón, hangosan bevágva azt magam mögött. Mindegy hogy hogy, de haza akarok menni, ezek után főleg. A saját öcsém olyannal provokál, ami érzékenyen érint, a külsőmmel. Semmi nem zavarna tulajdonképpen a kivillanó, szőrszálakkal borított hasán kívül, az viszont kiszúrja a szemem. Leomlok az egyik lépcsőfokra, kezeimet a fejemre, elsősorban a fülemre szorítva gubbasztok. Folyton eszembe jut Liam, most az, amikor a lakásomban voltunk, teli szájjal kínált felém valamit, amit nem fogadtam el, bár éhes voltam. A tükör elé állított, azzal együtt életem egyik legnehezebb feladata elé is, kért, hogy mondjam el a véleményem egyes testrészeimről, aztán ő is elmondta, és mellette milliószor kifejezte. Összeugrik a gyomrom, mindkét keze a hasamon volt, és én utáltam, mert azt hittem csak dagadt vagyok. Liam akkor egyszer érintette meg úgy a gömbölyödő pocakom, és nem is tudtam róla, legszívesebb levettem volna magamról a kezeit, hogy ne érezze a domborulatot.
- Hagyj, hagyj már békén - suttogom, az ujjaim belemarnak a hajamba és a tövénél fogva rángatják.
- Hé, ezt azonnal fejezd be! - megragadja a kezem, a hangja kizökkent, nem akarom hogy bárki is így lásson, ő meg főleg ne. Az ölembe ejtem a kezeim, szipogva bámulom a szemközti falat, miközben leül mellém. Próbálok erősnek tűnni, olyannak, akinek nincs szüksége az exe pátyolgatására, közben viszont az egész testem remeg, lever a víz, és lassan foltokban kopaszodok a hajam tépése miatt.
- Mi történt, Mira? - érinti meg a karom, de elhúzom, és lassan felé fordítom a fejem. - Luke elég ideges...
- Ti így láttok engem? - bökök az idétlen, hidrogénszőke parókára a fején, ami nevetségesen jól áll neki, és a ruháira. - Ilyen... ilyen kurvásnak és nevetségesnek?
- Jézusom, dehogy! - tiltakozik elkerekedett szemekkel.
- Lehet benne valami... - tűnődök. Nem kurvás vagyok, hanem kurva, elmartam magamtól a barátom, aztán mindenkinek odaadtam magam, terhes lettem, felvittem valakit a lakásomba miután 3 hónaposan elvetéltem, drogoztam, füvezek, lassan tönkreteszem a kapcsolatom a legjobb barátommal, aki valószínűleg az egyetlen, és ami a csattanó, hogy mindössze egyetlen egy emberre van szükségem.
- Hagyd ezt abba, Mira, hagyd abba amit csinálsz, rossz nézni! Te nem ez vagy, nem ilyen, szedd már össze magad, az Isten szerelmére! - meglepődök a kifakadásán, de igaza van, mindenkinek igaza van, de nem megy. Az alsó ajkam megremeg, én is tudom, hogy ez nem én vagyok, de már nem tudom, hogy ki voltam, és kihez kellene visszatalálnom.
- Emlékszel a játékainkra? - kérdezi halkan, ránézek, nem értem hogy jön ez ide, de bólintok. Ashtonnal a világ legidétlenebb játékait találtuk ki, sokszor semmilyen nyereményért, sőt, legtöbbször a végére sem jutottunk egyiknek sem. A konyhapulttól próbáltunk beletalálni popcorn szemekkel egymás szájába minél messzebb hátrálva, az ujjainkkal egymás hátára írtunk és megpróbáltuk kitalálni, mi lehet az, ő pedig mindig valami disznóságot talált ki. Mindig kártyázni akart velem, és mindig legyőzött, hogy megkapja amit akar, ha nem ő állt nyerésre egyszerűen eldobta a lapjait, felborította a társast, és a játék azon szakasza egyszerűen véget ért, mert Ashton Irwin úgy rendelkezett. Rengeteget nevettünk, egyszer lefejelte a szekrényt, leborult a pultról, és miközben a pillanatnyi rémülettől eljutottam odáig, hogy legalább megpróbáljam felsegíteni, mire lehajoltam hozzá visítva felnevettem, és végül ketten fetrengtünk a padlón. Majdnem megölt néhányszor popcornnal, cukorkával és szőlővel, mert leszaladtak a torkomon, cukorral szemen dobott, vagy nyakon. Életem egyik legboldogabb időszaka volt ez vele, még azelőtt, hogy megőrültem volna, és mielőtt ő turnézni ment volna a One Directionnel, én meg a saját utamra.
- Emlékszem - piszkálom a nadrágom szakadását a térdemen.
- Mindannyian azt szeretnénk, ha megint olyan lennél.
Aprót bólintok, abban az időszakban nagyon boldog voltam, mi ketten folyton nevettünk és egymáson lógtunk, szinte az ötödik tagja voltam a 5SOS-nak, mert soha, sehol nem mutatkoztunk egymás nélkül.
- Gyere vissza, Mira, nem tudom mit értettél félre, de nem bántani akarunk, azt szeretnénk ha megint velünk lógnál és nevetnél - megérinti a hátam, a keze most idegennek hat.
- Nem érzem jól magam - ölelem át magam, nem csak kifogásokat keresek, haza akarok menni, mert túlzottan tele van a fejem, és hasogat. - Megígérem, hogy jobban leszel, kérlek, gyere vissza, csak miattad csináltunk komplett hülyét magunkból.
- Nem kell túlzottan megerőltetni magatokat - mosolyodok el, halkan, sértődést színlelve felhördül. - Szóval akkor te mi is vagy, ha nem én?
- Luke hosszú hajjal - rántja meg a vállát, majd felpattan és a kezét nyújtja felém. - Gyere vissza, Mira - kérlel, majd türelmetlenül toporogni kezd. Nem mozdulok, nem akarok menni, hiába győzköd, viszont Ashton is egy akaratos személyiség, és amikor látja, hogy nem teszek semmit, a karjába kap.
- Ashton! - kapok a vállához, rémülten ölelem át a nyakát, miközben felkocog a lépcsőn velem a karjaiban. - Ash, tegyél le!
Beront az ajtón, és a fiúk örömujjongásban törnek ki, szinte egy győzelmi serlegként emel fel, sikoltozva kapok a nyaka után és belekapaszkodok, különben egészen a feje fölé emelne.
-Te nem vagy normális! - kiáltom, miután végre újra a padlón állok. A terem sarkába vágtázok és leülök, talán ha látják, hogy ez nem csak hiszti, hanem tényleg nem érzem jól magam, belátják, hogy haza kell mennem. Az egyetlen reményem Niallben van, aki rögtön odakocog hozzám, és kérés nélkül huppan le mellém.
- Te tudtál erről? - kérdezem, felhúzom a lábaim és igyekszem minél kisebbre zsugorodni.
- Persze, mindenki tudott, de ez nem ellened van, Kenzie, a srácok csak jobb kedvre akarnak deríteni a pszichológus után - átöleli a vállam, fejét az enyémnek dönti, miközben a hátunkat a falnak vetjük. Oldalra fordítom a fejem, így alig néhány centi van az arcom és a nyaka között.
- Niall? - motyogom, a mellkasom elszorul, de meg sem tudom mondani, mi az oka. - Szeretnék Angliába menni.
- Oké - nyom puszit a fejem tetejére. - Alszol nálam?
Nem érti, de legalább valamit nem kell megkérdeznem tőle.
- Liamhez akarok menni - hajtom le a fejem, idétlenül tördelem az ujjaim. - Tudnom kell valamit.
Amikor ránézek elgondolkozva pislog, majd felém fordítja a fejét, és eltűr egy kósza tincset az arcomból. Előttünk Calum felüvölt, az öcsém pedig a térdére támaszkodva körbe-körbe rázza a parókáját, ami lerepül a fejéről és arcon csapja Michaelt.
- Biztos vagy benne? - fogja meg a kezem, valószínűleg azért, hogy ne törjem szét az ujjaim.
- Nem - harapdálom helyette az ajkam. - De tudnom kell, hogy szeret-e még, vagy hogy én szeretem-e... Muszáj ahhoz, hogy tudjam mit akarok.
- Rendben, akkor majd elmegyünk - húzza mosolyra a száját. - De ígérj meg nekem két dolgot.
- Mit? - mosolyodok el a feltartott mutatóujján.
- Előtte elmész párszor ehhez a pszichológushoz, szeretném, ha jobban éreznéd magad, és úgy beszélnétek meg amit akarsz, tisztábban fogsz gondolkodni és talán jobban átértékeled a történteket - van benne valami, elgondolkozok a szavain, majd amikor szembekerülök a pillantásával önkéntelenül is bólintok. - A másik, hogy akármi is legyen, eljössz velem Írországba - elvigyorodok, a mosolyom talán az egész nap alatt most először tényleg igazi, nem csak kényszer. - És a barátom maradsz, bármi történjék is, Mack.
Az ajkaim összepréselve bólintok, nem teszem szóvá, hogy ez már a harmadik amit kér. A szemei kissé rémülten csillognak, és kérlelve, hogy ne kötekedjek és keressek kifogásokat, hanem ígérjem meg és gondoljam mindennél komolyabban. Csak most kezdek rájönni, hogy őt talán ezerszer jobban megviselte, hogy megpróbáltam eltaszítani magamtól, és örökre megbántani, mint azt gondoltam.
Bólintok, homlokom a vállának döntöm, ő pedig a fejemre hajtja a fejét, előtte puszit nyom a homlokomra.
- Niall? - suttogom alig hallhatóan, csomók lepik el a torkom, de tudnia kell. - Sajnálok mindent, sajnálom, hogy ilyen vagyok.
- Nem kell, így szeretlek, nagyobb mosollyal az arcodon, és szomorúság nélkül, de így.
Egyszerűen nem érdemlem meg, nem, nem, nem, de akár megérdemlem, akár nem, ő az enyém, és én az övé vagyok, nem adom, többé meg sem próbálom eltaszítani.
- Még egy - kapja fel a fejét, és az ujját.
- Ez már a negyedik ígéretkövetelésed, Horan!
- De csak ezt az egyet még - mereszti rám a szemeit. Majd a parádézó, nevető fiúkra mutat, akik vidáman integetnek, és felénk rontanak, csak Luke visszafogottabb.
- Érezd jól magad most, menj oda hozzájuk és nevesd ki őket, csináljatok fotókat, gyerünk, Mack! - lelkesít, sóhajtva, lassan feltápászkodok, és kinyújtom felé a kezem. Néha mindössze csak erre van szükségem, vagy erre lenne, megfogni a kezét és hagyni, hogy vezessen. És ő vezet, mindig a jobb irányba terelget, mert valamiért a saját érdekének tartja a megóvásom és hogy legyen egy apró okom elmosolyodni.
Nem tetszik, hogy Calum és Michael idétlenkedve körberajonganak, nem tartom viccesnek és nem tudom értékelni, viszont az öcsém és Ashton arcára vigyor ül ki.
- Tudhatnád, hogy nem gondoltam komolyan - közelít meg Luke, óvatosan átölel, és megpuszilja a homlokom.
- Szarzsák - morgom fenyegetően, meglepetten néz rám, majd összeszűkül a tekintete. A vállára kap, rúgkapálok és csapkodom a hátát, majd ledob egy gumimatracra és félig rám vetődik.
- Cicaharc! - örvendezik Michael. Lelököm magamról az öcsém, vagy legalábbis megpróbálnám, de elkapja az egyik csuklóm. A nevetésünk keveredik a többiek szurkolásával, akik elárulják őt, mert mindannyian az én nevem kántálják. Bár csak játszunk, valódi fájdalmat nem okozunk egymásnak, mégis óriási mennyiségben szakad fel belőlem valami, ami nyomás alatt tartott, és elszorította a mellkasom. Amikor vihogva elenged hatalmas, mély levegőt veszek, először azóta, hogy visszajöttem ide.