2015. augusztus 28., péntek

Óriási kérés

Sziasztok!
Egy tőlem eléggé szokatlan kéréssel fordulnék hozzátok, leginkább azokhoz, akiknek van twitter profilja.
Egy oldal kisorsol 2 jegyet a fiúk valamelyik utolsó londoni koncertjére, amit úgy lehet megnyerni, ha megindokoljuk, miért szeretnénk látni őket. Arra kérnélek titeket, hogy retweeteljétek az #IWantToSee1D hashateggel ellátott tweetjeim, cserébe mindenkit beveszek Liammel egy DM csoportba. 
Kérlek titeket, nem vesz igénybe összesen 2 percet sem, és nekem rengeteget jelentene! <3

A profilom: Nessa_Blog

Milliószor köszönöm, látni fogom, hogy kik retweetelnek, és azonnal beveszem őket a csoportba!

N. x

2015. augusztus 26., szerda

64.rész Két tűz között

Sziasztok! :)
Először is szeretném megköszönni, a sok új feliratkozót! Múlthéten ilyenkor még azt mondtam, hogy hamarosan meglesz a 170, most pedig már túlléptük ezt a számot. Annyira jó ezt látni, fantasztikusak vagytok! :)
Másodszor pedig, jó ideig ez az utolsó alkalom, hogy éjfél után publikálom a részt, az okot mindenki tudja, nem is említeném meg azt az elátkozott szót. Igyekszem majd ezek után is a lehető leghamarabb, késés nélkül hozni a részeket.
Jó olvasást nektek, köszönöm a kommenteket az előző részhez, épp most válaszolok rájuk, és remélem, ez is tetszeni fog nektek.
Kitartást!
N. x

~Niall Horan~

A hátam ropogással tiltakozik a hirtelen mozdulatok ellen, de már teljesen elzsibbadtam a kényelmetlen székben. A látogatási idő rég lejárt, de tulajdonképpen ez rám nem is nagyon vonatkozott, úgy veszem észre. Behunyt szemekkel egyenesedek ki, és egy sóhajtás szakad ki belőlem, amikor minden csontom a helyére kerül, majd óvatosan leveszem a kezem Mira összegömbölyödött testéről, és kiropogtatom az ujjaim. Összerándul, a levegő reszketve távozik az orrán, megnyugtatóan simítok végig csapzott haján. A szemei megduzzadtak, a haja kócos és csapzott, aprónak és törékenynek, vagy inkább összetörtnek látszik, ahogy a takaró alatt kuporog, de legalább már nem sír. Tulajdonképpen a sírás nem a megfelelő szó rá, arra nincsenek szavak.
Szörnyen kimerültnek érzem magam, szellemileg valahol egy kút mélyén vagyok, kávéra van szükségem és némi kajára, ezért bár nehezemre esik, de felállok, és halkan kimegyek a szobából. Nem akarom felébreszteni, azzal minden kezdődne elölről, és jelenleg nem érzem magam késznek rá, hogy ismét úgy lássam.
Lemegyek a lifttel az előtérbe, ahol van egy kávé és édességautomata, az emberek sajnos most is ki-be rohangálnak, és látok olyan dolgokat, amiket nem szeretnék. Igyekszem nem bámulni, aprót dobok a kávégépbe és jobb híján beérem mellé egy csokival. A műanyag pohárral a kezemben elindulok vissza a lift felé, de megtorpanok, amikor a váró előtt az egyik fotelban meglátom Liamet. Eltűnődök azon, bemenjek-e hozzá, vagy hagyjam, végül bemegyek, mert akármennyire is haragszom rá eszembe jutnak a szavai, és tudom, hogy szereti Mirát, akkor nem lenne itt.
A könyökömmel nyomom le a kilincset, kis híján magamra lötyögtetem a kávét, végül az ingem helyett a földre megy. Kikerülöm a kis tócsát, leteszem a szerzeményeim a kis üvegasztalra és miután egy zsebkendővel amennyire tudom feltörlöm, lehuppanok a másik fotelbe Liam mellé. Értetlenül pislog fel, aludhatott, mert amikor körbenéz úgy tűnik, még nem tudja hol van, és épp elégszer láttam eddig életem során Liam alvás utáni arcát, hogy felismerjem.
- Niall? - pislog meglepetten. - Hol van Mira?
- Alszik - bontogatom ki a csokim, és mielőtt beleharapnék felé kínálom. Ahogyan rám néz, elgyötörten és fáradtan, kezdem megbánni, hogy úgy letámadtam, megrázza a fejét, én pedig a számba tömöm a csokit, csak hogy még egy ideig ne kelljen megszólalnom. Nem mintha normális esetben ez annyira gátolna a beszédben. - Remélem egy ideig aludni is fog, hátha megnyugszik - lehajtott fejjel piszkálgatom a nadrágom térdénél lévő szakadást, nyomasztó csend borul ránk, amilyet nem ismerek a jelenlétében.
Mindketten csak ülünk, elmajszolom a csokim, ami után kis kortyokban megiszom a kávém, míg ő csak bámul maga elé.
- Mondott neked valamit rólam? - kérdezi csendesen, hozzá kell szoknom ehhez, hogy nem egymás szavába vágva beszélünk.
- Liam, Mira nem mond semmit, csak sír - aprót bólint, megdörzsöli az arcát és hátrahajtott fejjel felsóhajt. Összegyűröm a poharat és megcélzom vele a kukát, sajnos egyenesen belemegy, így nem állhatok fel, hogy beletegyem. - Nézd, én... sajnálom, hogy seggfej voltam veled az utóbbi időben, és nem adtam esélyt, hogy megmagyarázd, de te nem láttad Mirát, és kezdem azt hinni, fogalmad sincs róla, mennyire szeret téged. Az utóbbi időben a legtöbbször csak sírni látom, és mindketten tudjuk, hogy ez miattad van, mások nem látják ezt rajta, és előlem is próbálja elrejteni az érzéseit, de éjszakánként rendszeresen felébredtem arra, hogy sír, és egyszer rajtakaptam, hogy a fotelban gubbaszt, a telefonjával világít, és dalokat ír. Hajnal volt, Liam, hajnal, és 7-kor kelnie kellett, alig aludt valamit, és rendszeresen ezt csinálta. Képzeld el, hogy ezt műveli magával a testvéred valaki miatt, te nem lennél dühös arra, aki ezt teszi vele? Függetlenül attól, hogy kedveled-e, vagy esetleg a barátod. Nem jó köztetek lenni, de neked ott vannak a többiek, Mirának ki van itt? Az egész menedzsment egy szar, ami a legkevésbé érdekli őket az az, hogy mi van vele, feltéve amíg megkeresi a nekik járó pénzt. Szüksége van valakire, Luke nem lehet mindig itt, a szülei nem is tudnak az egészről, nekünk meg vége lett a turnénak, és tudom, hogy lenne dolgunk épp elég, de nem hagyhatom egyedül. Nagyon fontos nekem ez a lány, és mindegy kiről van szó, akkor is mellette fogok állni - az utolsó mondatot olyan ellentmondást nem tűrő hangon mondom ki, mint még soha semmit.
- Nem is kérném, hogy ne állj mellette, ezt megértem, főleg most, csak annyit akarok, hogy hallgass meg, és úgy védd tőlem Mirát, hogy tudod miről van szó. Esélyt sem adtál nekem, hogy megmagyarázzam - a hangja nem vádló, ellenben tudom, hogy az enyém minden alkalommal az volt, amikor felhívott hogy hallgassam meg, mert rám talán hallgatna Mira. Bűntudatot ébreszt bennem, mert minden alkalommal nemet mondtam és vitát kezdeményeztem, holott talán meghallgathattam volna, és ha normális magyarázattal szolgál, beszélhettem volna Mirával. Talán megelőzhettük volna ezt az egészet.
- Hallgatlak - sóhajtok, hátradőlök a fotelban és valami biztató mosolyféleséget erőltetek az arcomra.
Nem mosolyog vissza, hangosan sóhajtva túr a hajába, hosszú másodpercek telnek el amíg végre megszólal, de nem emlékeztet arra a Liamre, akit én ismerek.
- Nagyon jól tudom, hogy elszúrtam, és hogy elmondhattam volna neki máshogy is vitatkozás helyett, de megijedtem. És nem, nem attól, hogy összekössem vele az életemet, nem is ténylegesen a felelősségtől, hanem... Mindketten tudjuk, hogy miket csináltam Mira előtt úgy, hogy azelőtt senki nem hitte volna rólam, hogy képes vagyok ilyesmire. Mi garantálja, hogy ha megszületik a baba, akkor egyszer nem kattanok be megint, és kezdek el újra piálni, füvezni, és ahelyett hogy mondjuk velük lennék otthon, inkább elmegyek bulizni?
- Én - szólok közbe, a hangom komoran és kissé talán fenyegetően cseng. - Egyszer tennéd meg, és én... Egyébként te magad döntöd el, Liam, hogy mit csinálsz és mit nem, amikor azokat a dolgokat tettük nem volt családod. Nem hinném, hogy azzal a tudattal, hogy neked egy kisgyereked, netán kisbabád van otthon, bármelyik haverod is vevő lenne ilyesmire, ahogy azt sem, hogy ha megszületett volna az a gyerek, akkor képes lettél volna ilyesmire - időben hallgatok el ahhoz, hogy a hangom ne remegjen meg. Nem csak Mirának nehéz, én is beleéltem magam a nagybácsi szerepbe, és láthattam, mennyire szerette már most a kisbabáját, lopva mindig végigsimított a kis pocakján, és gyakran felmerült köztünk a téma, amikor nem sírt, és csak ketten voltunk. Ha ez nem lenne épp elég, látom a legjobb barátom, ahogy teljesen elveszíti önmagát. és ez a legkevésbé sem hagy hidegen.
- Erre nekem túl sokáig tartott rájönni - motyogja, a hangja teli van bűntudattal és önutálattal. Nem nagyon tudok mit mondani, csak megveregetem a vállát, jelezve, hogy ha nem is teljesen, de értem mire akar kilyukadni. - Azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam neki, de mikor a stadionhoz értem már káosz volt - nagyot nyel, hitetlenkedve rázza a fejét, majd amikor rám néz patakokban folynak az arcán a könnyek. - Most azt hiszi, csak azért jöttem ide, mert tudom, hogy már nincs baba, és csak úgy teszek mintha sajnálnám, de ez nem igaz, tudod, hogy nem az!
- Liam, miért nem mész most el, és alszod ki magad?
- Az életemre esküszöm, hogy nem így van! Bebizonyíthatom...
- Tudom - szakítom félbe, esetlenül megveregetem a vállát. - Menj most el, és aludd ki magad, én itt maradok vele.
- Nincs foglalásom sehova, még a bőröndöm is itt van - bök a sarokban álló táskája felé, majd az arcát dörzsölgetve dől hátra, és kihalász a zsebéből egy agyonhasznált, foszladozó zsebkendőt. A nadrágomba túrva találok egy gyűröttet, de legalább tiszta, és felé nyújtom, de ahogy kifújná az orrát újból sírni kezd. Többnyire képtelen vagyok kezelni a síró embereket, egyszerűen nem tudok mit kezdeni velük, de sajnos Mirát már annyiszor pátyolgattam így, hogy kezdek belejönni, bár azt hiszem nála az nem válna be, ami egy lánynál igen.
Az, hogy nincs foglalása, nem jelent semmit, akármelyik szállodába bemenne, ahol van szabad szoba, megkaphatná, ez nem erről szól, hanem arról, hogy magától most nem fogja ezt megtenni.
- Elkísérlek, Mira szobája üres, csak a cuccai vannak ott, hozok neki meg magamnak is ruhát, te meg ott maradsz, és majd holnap bejössz.
Nem szól semmit, arcát a tenyerébe temetve hangosan zokog, és ezzel tényleg nem tudok mit kezdeni. Sajnálom, de azt hiszem, nem volt még soha olyan helyzet, hogy őt, vagy akármelyiküket kelljen megvigasztalnom, a sírás nálunk egymás jelenlétében többnyire a színpadon következik be, és pozitív dolgok miatt.
- Haver, ne csináld... - esetlenül átölelem a vállát, ami vadul rázkódik.
- Azt hiszitek, hogy nekem nem nehéz, de az én gyerekem is volt! - fakad ki artikulálatlanul. - Egész végig a repülőn azon gondolkoztam, hogy mi legyen majd a neve, és hogy melyik szobát rendezzük be neki, erre idejövök, és a barátnőmet előttem viszik kórházba, amikor magához tér engem okol, és látni sem akar. Tudom, hogy hibáztam, de szándékosan sosem bántanám őt!
- Ez csak pillanatnyi állapot, beszélni fog veled, de most menjünk - feltápászkodok, megpróbálom felhúzni, és kissé tántorogva fel is áll. A telefonomért tapogatózok, és ellentmondást nem tűrő hangon utasítom Christiant, hogy küldjön értünk egy kocsit. Mirával mit sem törődve eltrappolt, miután az orvosok közölték vele, hogy bent tartják, és további eljárásokra és vizsgálatokra van szükség, az ő szavaival élve, most "eltakarítja ezt a mocskot".
Átvágunk a kórházon, egyszerre rángatom magammal Liamet és a bőröndöt is, magamban szidom Luke-ot, amiért most kell részegnek lennie. Úgy érzem, egyedül ezzel nem birkózok meg, nem tudom Mirát és Liamet is pátyolgatni, de egyértelműen mindketten segítségre szorulnak, ha Luke nem lett volna részeg amikor hívtam, már tudnám, hogy úton a segítség, de így csak magamra számíthatok.
Elszörnyedek, amikor az ajtóhoz érve meglátom a tömeget, vakuk villannak, sikoltozás és ordítás fogad minket, riporterek verekednek az ajtóhoz és kérdéseket üvöltenek be. Ápolók rohangálnak ki-be és próbálják elküldeni az embereket, de én is látom, hogy ennek semmi hatása. Gusztustalanok, undorító, hogy egy kórház előtt csinálják ezt, ahogy az is, hogy egyből cikkezni akarnak a történtekről, a rajongók pedig nem jönnek rá, hogy akármelyikünk is lép ki az ajtón, az nem vigyorgós képeket akar csinálni. Bármikor máskor megtenném, akkor is, ha pokoli rossz kedvem van, de most nem, és az indulataim feltörni vágynak. Ezek az emberek még akkor is önzőek, amikor az egyik legrosszabb történik azzal az emberrel, akit állítólag szeretnek, akkor is csak magukra tudnak gondolni, és ezért legszívesebben feltépném az ajtót és üvöltve rontanék ki, de valószínűleg akkor azt kapnák, amit akarnak.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor meglátom, hogy hatalmas alakok verekednek át az embereken, sorfalat állnak egy kocsiig, és próbálják a hátuk mögött tartani a dulakodókat.
- Gyerünk, mozgás! - int egy alak, megragadom Liam vállát és magam előtt tolom, míg a férfi hátulról fedez minket, és felkapja a bőröndjét. A semmiből csapódnak még mellénk hatalmas emberek, de így is érzem a lökdösődést, az ordítás szétrepeszti a dobhártyám. Sikoltoznak, üvöltenek, vannak akik azért, mert izgatottak, és vannak akik az üvöltésükkel azt akarják elérni, hogy ne nyomjanak össze minket, de ez nem ér semmit. A szemembe villanó vakuktól csak foltokban látok, és minden idegszálam pattanásig feszül, mert ebben a szörnyű hangzavarban is hallom a pofátlan kérdéseket a sajtósok felől. Az, amikor Sydneyben hatan voltunk testőrök nélkül, és megtámadtak minket, ehhez képest békés összejövetel volt.
Belökdösnek minket a kocsiba, és az ajtó becsapódása valamelyest biztonságérzetet ad és tompítja a hangokat, de egy millimétert sem lehet mozdulni, mert abban a pillanatban hogy beszállunk mindenki a kocsit veszi célba.
Mi ketten csendben ülünk, mert ha az autón belül megszólalna valaki úgy érzem, megrepedne a dobhártyám. Liam a fejét rázva bámul ki, nekidől az ablaknak és behunyja a szemeit, legszívesebben én is ezt tenném, de nagyon szeretnék kijutni innen, elmenni a szállodába, majd biztonságban visszajutni ide és Mira mellett lenni.
Rendőröket kell hívni, az autók szirénázva érkeznek meg, és ennek láttán mintha kicsit csillapodna a tömeg. Leszedik az embereket a kocsiról, megtisztítják az utat, és az autó végre araszolva, de elindul, majd amikor kiér a parkolóból normális sebességbe jön, ekkor dőlök én is hátra. Imádkozom azért, hogy a szállodánál ne legyen ez, és az imáim meghallgatásra találnak, mert bár vannak, de közel sem annyian, mint a kórháznál, s mindössze néhány másodperc alatt bejutunk.
A portán bejelentkezek és szólok, hogy a Mirának által elfoglalt szobát most Liam veszi igénybe, majd a kulcsokkal a kezemben vonszolom magam után a zombivá változott barátom. Jól esik a csend, bár a fülem kellemetlenül zúg, ami újdonság, mert ez még a koncertek után is ritkán történik meg.
Kinyitom az ajtót, vonakodva lép be előttem, a távozásunk óta kitakarították a szobát, bár nem tudom, miért, mert néhány hajszálon kívül nem sok mindent találtak, és az egyetlen elszórt dolog egy hajgumi az éjjeliszekrényen, a bőröndöm mellett pedig eldobva hever egy pár cipő.
Úgy mered az ágyra, mintha földönkívüli tárgy lenne, elsétálok mellette és kicipzározom a bőröndöm, a hátizsákom a tetején van, így nem kell feltúrnom az egészet. Beledobok egy nadrágot, pólót, zoknit és alsót, elgondolkozok, hogy mire lehet még szükségem, majd becsukom, és Miráéhoz fordulok.
- Itt aludtatok? - kérdezi, összeráncolt szemöldökkel fordulok felé, még mindig az ágyra bámul.
- Hol máshol kellett volna? - motyogom, felnyitom Mira bőröndjét és próbálom nem feltúrni a ruháit. Kiveszek egy nadrágot, a legegyszerűbb pólót, amit találok, a tornacipőjét, a mamuszát, majd a lehető legkevesebb figyelmet fordítva rá elrakok néhány fehérneműt. Amikor felnézek Liam döbbent pillantása szinte éget.
- Most hozzányúltál a fehérneműihez?
Kiveszem a pizsamáját, a legegyszerűbb amit találok egy halvány rózsaszín pamut, amit némi csipke díszít. Tudom, hogy ha kicsit is visszatér önmagához, rosszul lesz attól a hálóingtől, ami most van rajta,
- Valamit a kórházban is viselnie kell - förmedek rá az akaratomon kívül.
- És mellette aludtál?
- Mert hol aludjak, amikor a fél éjszakát átsírja?! A földön, és dugjam be a fülem, hogy ne halljam, és ne próbáljak meg segíteni rajta, mert neked nem tetszene? Befejeznéd már a gyerekeskedést, Liam?! - csattanok fel. -  Mi a picsáért hiszed azt rólam, hogy kikezdenék a barátnőddel?! Még akkor sem tenném, ha nem úgy néznék rá, mint a testvéremre, de így főleg nem, úgyhogy állítsd le magad és találj mást, amiért belém köthetsz! Nem mellesleg nekem is van barátnőm, és én nem vagyok a megcsalós típus!
Felpattanok, ledobom a táskám és a fürdőszobába megyek, nincs kedvem ilyen baromságon veszekedni vele. Sajnálom, és egy kicsit már megértem, de még mindig dühös vagyok rá, és ha még jobban bosszant, akkor ez nem is fog egyhamar elmúlni. Lezuhanyzok, hogy ne a kórházban kelljen, majd a derekam körül egy törölközővel, csöpögve trappolok ki a cuccaimért, pillanatok alatt felöltözök, átdörzsölöm a hajam, és az ujjaimmal végigszántva rajta elkészültnek nyilvánítom magam. Beledobálom a felesleges cuccaim a bőröndbe, még egyszer átgondolom, hogy mire lehet szüksége Mirának, majd összehúzom a táskám és Liamre pillantok. A telefonjával a kezében ül az ágyon, kölcsönösen nem veszünk tudomást a másikról.
- Visszamegyek a kórházba, reggel 8-kor fogják bevinni, szerintem holnap még ne beszélj vele - mondom tömören, idétlenül húzogatom a táskám vállpántját.
Bólint, és ennyivel azt hiszem, le is zárjuk, megfordulok és az ajtó felé igyekszem, de mielőtt kilépnék megszólal.
- Niall - érdeklődve vonom fel az egyik szemöldököm és ránézek. Valósággal elveszettnek és kicsinek tűnik az ágy szélén ücsörögve, és látszólag kellemetlenül érzi magát. - Kösz mindent, és szólj, ha van valami.
Bólintok, hatalmas bunkóság lenne, ha benyögném, hogy nem miatta teszem, és az az ember nem én vagyok, aki ilyeneket mondana egy barátjának, még ha az a barát nem is tudja igazán, hogy mit feltételez.
Bejutni már könnyebb a kórházba, mint kijutni volt, a rendőrök szétoszlatták az emberek többségét, bár a semmiből még így is vakuk villannak, miközben bekísérnek. Lehajtott fejjel, fáradtan igyekszem a lift felé, a zuhanyzás felfrissítés helyett inkább elálmosított, de tudom, hogy életem nem épp legkellemesebb éjszakája vár rám.
Az a rész, ahol Mirát helyezték el, a kórház egy csendes folyosóján van, távol a kórtermektől, műtőktől, mindentől ami felzaklató lehet, amiért roppantul hálás vagyok. A fal mellett hever egy kis csomag, felismerem, hogy azt szorongatta Liam a kezében egész idő alatt. Felemelem, a papír elszakadt és kikandikál egy könyv sarka, úgy döntök, későbbre hagyom a kibontását.
Halkan nyitok be hozzá, teljesen mozdulatlan, egy hangtalan kis kupacot látok a takaró alatt, és a szívem majd' megszakad. Becsukom az ajtót, csak a függöny résein beszűrődő fények világítják meg a szobát, de így is tökéletesen látok. A csomagot az ágya melletti szekrénykére, a táskámat a székre teszem, majd óvatosan leülök az ágy szélére, teljesen kihúzódott az egyik oldalra, összegömbölyödve fekszik, a haja kiterül mellette és fölötte, nem látom az arcát, így a haján simítok végig. Szomorúan nézem, eddig olyan erős volt, reggel felkelt, és akármit is érzett éppen felöltözött, mosolygott mindenkire és hatalmas koncerteket adott, még ha éjszaka sírt is. De tudom, hogy most nem így lesz, ha nem is igazán akarom beismerni magamnak, de legbelül tudom, hogy ma elpattant valami benne, és hosszú ideig már nem is lesz olyan semmi, amilyen volt.
Egy ideig ülök mellette, simogatom a haját és csak gondolkozok, a mai nap szörnyű volt, rosszabb a szörnyűnél, és a holnapi is az lesz, vagy talán már a mai, rég elmúlhatott éjfél, kint már lassan felkel a nap. Lehajolok hozzá, a fejem néhány pillanatra megpihentetem a párnán, közel az ő fejéhez, majd megkeresem az arcát és apró puszit adok rá, mielőtt felállnék.
Leülök a székbe, de akárhogy próbálok elhelyezkedni nem kényelmes, végül a földön kötök ki, párnaként használom a táskám és háton fekszek. Nem a legjobb így, de határozottan jobb, mint a székben. Szüntelenül az ágyat bámulom és Mira néha aprót ránduló kis testét, de mielőtt a gondolataim túlpörögnének, és elsírnám magam lecsukódnak a szemeim, és minden előjel nélkül elalszok.

~Mira Hemmings~

Kipattannak a szemeim, nem lassan ébredezek, pislákolok, hanem felpattan a szemhéjam és az agyam működésbe lendül, másodpercenként ezer és ezer szörnyűségre emlékeztetve. Legszívesebben azonnal visszaaludnék, összehúznám magam és öntudatlanságba menekülnék, de ez nem megy. Az ajkam lebiggyed és csendesen sírok, tudom mi vár rám ma, ami megrémiszt és elborzaszt, ebben a pillanatban még anya vagyok, egy halott kisbaba anyukája, de órák, vagy csak percek kérdése, és nem leszek már semmi, szó szerint.
A másik oldalamra fordulok, meglepetésként ér amit látok, a szám a kezem elé kapom hogy ne zokogjak fel hangosan. Niall a földön fekszik összekuporodva és halkan szuszog, nem tudom elhinni, hogy még mindig itt van, hogy itt és így töltötte az éjszakát. Magamhoz ölelem a takarót, belefúrom az arcom, hogy elfojtsam a hüppögésem, nehogy felébredjen. Egy romhalmaz vagyok, semmi más, nincs kedvem élni, megmozdulni, legszívesebben letépném a fejem hogy ne gondolkozzak többé, ha Niall nem aludna sikoltoznék, széttépném a takarót és mindent magam körül, de így csak remegek és elfehéredő ujjakkal markolom. Ég a torkom, s amikor meglátom az ágy melletti szekrényen heverő vizes üveget, hajlandó vagyok felülni, s miközben nagyot kortyolok meglátok egy kis csomagot, mely oldalt kiszakadt, és egy könyv kissé megnyomódott borítójának sarka kandikál ki.
Rácsavarom a kupakot az üvegre, majd kissé vonakodva, de végül elveszem, a szakadás ellenére megfordítom, és a ragasztónál kezdem bontogatni, hogy ha ez nem hozzám tartozik, akkor többé-kevésbé normálisan visszacsomagoljam. Az ajkamba harapok, hozzá se kellett volna nyúlnom, jobb lett volna ha otthagyom azután is, hogy elmehetek innen, és a takarítók majd kidobják. A könyv kicsúszik a papírból és a lábamra esik, apró ruhák maradnak a kezemben, és néhány pillanatig csak pislogás nélkül meredek rá. Az emlékeim homályosak a tegnapról, mégis azonnal rájövök, hogy ezt szorongatta Liam olyan ragaszkodóan. A kezeim megremegnek, apró, puha kezeslábast tapintok, többet is, pici zoknikat, az ajkamba harapva hátradöntöm a fejem, forró könnyek égetnek maguknak utat a fülem felé, hirtelen szörnyen nehéznek érzem a ruhácskákat, és kibírhatatlanul forrónak a könyvet. Megpróbálok rá sem nézni, beleteszem a ruhákat a papírba és ráhajtom, de nem tudom megállni, hogy ne nézzek a könyvre. Nevek, nevek vannak benne az eredetükkel és jelentésükkel, de nem kell megkeresnem benne az Aria nevet, anélkül is tudom a jelentését. Ének, tökéletesebb és illőbb nevet nem is találhatna senki két énekes gyerekének.
Belelapozok, az első oldalról az ölembe esik egy papírdarab, és én ahelyett, hogy mindezek után inkább visszaraknám, kinyitom.

Ha lány lesz: 

  • Mira Payne
  • Bo Payne
  • Lulu Payne
  • Mimy Payne
  • Poppy Payne
  • Avery Payne
  • Savannah Payne
  • Hazel Payne
  • Zoe Payne


Ha fiú lesz:


  • Damien Payne
  • Lucas (Luke) Payne
  • Ryan Payne
  • David Beckhem Payne
  • Aaron Payne
  • BATMAN Payne
  • Blake Payne
  • Branden Payne
  • Noah Payne

Döbbenten pislogok, túl gyorsan fog az agyam, és már az első után tudom, hogy mi ez, mégsem hagyom abba az olvasást. Egy időre elfelejtkezek a történtekről, kizárom, és csak elszörnyedek a borzasztó ötletein, elmosolyodok azon, hogy a fiúnevekhez odaírta Luke nevét, és kis híján nevetni kezdek a David Beckhem és Batman ötleteken.
Majd amikor felnézek még mindig a kórházi falak bámulnak vissza rám, még mindig az az undok ajtó, és az agyam újra működésbe lép, hogy kínozhasson.
Leeresztem a papírt, a kézírás egyértelműen Liamé, így ha még reménykedtem is benne, hogy másé, ez lehetetlen. Pillanatok alatt kezdek sírni, hangosan, és még csak észre sem veszem magamat addig, mígnem Niall rázogatására felemelem a fejem, az ő pillantása teljesen tiszta, bár rémült, csupán csak most ébredhetett fel, ellenben úgy érzem, az enyém teljesen zavart és kába annak ellenére, hogy már egy ideje ébren vagyok. Heves mozdulattal ragadja meg a könyvet és elveszi, de a papír a kezemben van, és azt nem engedem.
- Mira - az arcom a kezei közé veszi és kényszerít, hogy nézzek rá. Az ajkaim megduzzadtak és remegnek, a fülem bedugult és szédülök, a vállához húz, belefúrom az arcom a pulcsijába és csak zokogok. Az ölelése annyira szoros, erősen tart, de még így se tudja leállítani a rázkódásom, egyik kezével beletúr a hajamba és a fejét az enyémnek döntve halkan beszél hozzám, próbál visszahozni. Belé kapaszkodok, tegnap sikoltozva löktem el magamtól mindenkit, aki bármiért is megpróbált hozzám érni, őt is, nem is igazán realizáltam, hogy ki közeledik, leginkább egy megvadult állathoz hasonlítanám magam. Most viszont két kézzel kapaszkodok belé, mintha ő kellene ahhoz, hogy életben maradjak.
- Minden rendben lesz, érted? Minden rendbe fog jönni, de a mai napot még végig kell csinálnod, azért, hogy később lehessen kisbabád. Oké? Őt már nem hozhatod vissza, Mack, de nem akarná, hogy sírj!
- Nem vigyáztam rá - fakadok ki, bár még én magam sem értem, hogy mit mondok.
- De igen, de erről nem te tehetsz - a fejem az arcához szorítja, az én könnytől ragacsos arcom az ő enyhén borostás pofijához tapad, és közvetlenül a fülemnél hallom a hangját. - Senki sem teher róla, Mackenzie, de megígérem, hogy minden rendbe fog jönni.
Hüppögve hajtom a fejem a vállára, gyengéden simogatja a hátam és a hajam, még mindig sírok, de a karjaiban valahogy sikerül szép lassan elcsendesednem. Kicsit eltol magától, csapzott hajam kisimítja az arcomból és apró, félszeg mosollyal néz  rám.
- Zuhanyozz le, jó? Nem szabad reggelizned, pedig hoznék neked valamit - hüvelykujjával az arcom simogatja, leplezni sem tudná a szemeiben csillogó sajnálatot. A kezembe nyom egy zsebkendőt és csendben, a hajam simogatva nézi ahogy megtörlöm az arcom.
- Hol lehet itt zuhanyozni? - válaszul egy ajtó felé pillant, amit eddig észre sem vettem.
- Hoztam neked ruhákat - tápászkodik fel, a kezét nyújtja felém és gyengéden felhúz. Elszörnyedek a kórházi hálóing láttán, furcsán imbolygok, amikor felállok, és undorodva pillantok le magamra. Elém rakja a papucsom, belelépek, és egy ideig csak állunk egymással szemben.
- Azokat Liam hozta? - bökök óvatosan a szekrényke felé.
Bólint, majd amikor szólásra nyitom a szám heves magyarázkodásba kezd.
- Szerintem így már akarta odaadni, ne értsd félre, megtaláltam a csomagot kint és behoztam, hogy megnézzem mi van benne, de te ébredtél fel előbb ...
Kínosan, nagyot nyelve vakargatom a karom, épp megakartam vádolni azzal, hogy csak még több fájdalmat akar okozni nekem, vagy gyerekesen így próbálja bizonyítani, hogy nem csak azért jelent meg, mert tudja mi történt, és már nem terheli felelősség.
- Kérdezhetek valamit? - nézek rá félénken, visszahátrálok az ágyhoz és leülök, az állás most valamiért problémát okoz, de az  ülés sem jobb, amikor a béna hálóing a hasamra simul, és kiemeli a domborulatot. Elszorul a torkom, olyan kicsi, tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, vagy inkább az orvosomnak kellett volna rájönnie erre.
- Ha tudok rá válaszolni - ül le mellém, megfogja a kezem és finoman megszorítja az ujjaim.
- Liam mikor jött ide? És mi történt pontosan? Minden nagyon zavaros, nem tudom, mennyi idő telt el, azt sem tudom, milyen nap van - a hangom elcsuklik, lehajtom a fejem és hagyom, hogy a hajam az arcomba hulljon és elrejtsen.
- Nem vagy itt túl régóta - félszemmel figyelem, ahogy a hüvelykujjával simogatja a kezem. - Nem tudom, mire emlékszel, azt sem, mi történ pontosan. A koncert felénél aprókat bakiztál, elcsuklott a hangod, aztán elejtetted a mikrofont, és amikor lehajoltál érte... Nem tudom, egyszerűen összecsuklottál, kirohantam a színpadra és amikor felvettelek láttam, hogy csupa vér vagy, de akkor nem igazán realizáltam, hogy miért, mindenre gondoltam, csak erre nem. Akkor jöttem rá, amikor a backstage-ben az orvosok megkérdezték tőlem, hogy terhes vagy-e. Azt nem tudom, hogy Liam hogy került ide, kijöttek a mentők és én rohantam utánad, Liam meg csak egyszerűen ott termett és fogalma sem volt róla, hogy mi történik, de már akkor is a kezében volt az ajándék. Azt hiszem, azért jött, hogy tisztázza magát, és ha adsz neki esélyt, akkor rendbe hozza amit elrontott, csak rosszkor érkezett... Nézd, nem tudok én sem túl sokat, de abban biztos vagyok, hogy nem azért van itt, ami történt, nem tudhatta előre, hogy mi lesz, és Londonból nem lehet néhány perc alatt elugrani ide. Nem akarom őt védeni, ne hidd azt, és szerintem tőlem is már megkapta a magáét nem egyszer, de gondold át a történteket, és ha készen állsz rá, beszéljetek.
- Nem, én most nem... - pislogok fel kétségbeesetten.
- Azt mondtam, hogy ha készen állsz rá - néz egyenesen a szemembe. - Úgy sajnálom ami történt, Mack...
Megrázom a fejem, legszívesebben befognám a fülem, nem akarom, hogy sajnáljanak, senki ne sajnáljon, ő se, amíg nem tudják milyen érzés, de igazából nagyon remélem, hogy ezt senki nem tapasztalja meg, a legnagyobb ellenségemnek se kívánnám.
- Mindenki tudja, ugye? - remeg meg a hangom, ezúttal én szorítom az ő kezét, és a vállának dőlök.
- Nehéz lett volna eltitkolni - sóhajt fáradtan.
- Beszélt már valaki a szüleimmel? Vagy Luke-kal?
- Christian biztos felhívta őket, vagy ha ő nem, akkor a kórház. Még tegnap este próbáltam beszélni Luke-kal, de nem igazán volt olyan állapotban, hogy tudja ezt kezelni - látszik rajta, hogy keresi a szavakat, és amikor ránézek elfordítja a fejét.
- Hogy érted? - emelkedek fel. - Niall?
- Egy kicsit... becsiccsentett, és már anélkül is azt mondogatta, hogy péppé ver mindenkit, hogy tudta volna, mi történt. Ha akkor elmondom neki, annak nem lett volna jó vége - nagyokat pislog rám, szinte bocsánatkérően. Csak megrázom a fejem és a pillantásommal igyekszem azt üzenni, hogy jól cselekedett.
- Miért vagy itt? - kérdezem, újra lehajtom a fejem és összekulcsolt kezeinket nézem. - Mármint... behoztál ide, de azután itt is hagyhattál volna, ehelyett a padlón éjszakáztál.
- Soha, soha nem hagynálak itt, Mira, akkor sem, ha egy egyszerű vizsgálatról lenne szó.
- Nem értem... - motyogom, legszívesebben a hajamba marnék és kitépném mindet, majd lefejelnék valamit, mert egy számára egyszerűnek vélt dolgot sem tudok felfogni.
- Mert szeretlek, Mack, és magamnak okoznám a legnagyobb csalódást, ha nem lennék melletted - érzem, hogy hatalmas, őszinte, tiszta szemeivel engem néz, én meg csak ülök magamba roskadva, emésztem a szavait, és próbálom felfogni, hogy létezik ilyen ember, és hogy a szavai nekem szólnak.
Kövér könnycseppek folynak végig az arcomon, magához ölel, én pedig hozzábújok, az arcom beletemetem a nyakába és mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak.
- Én is szeretlek - suttogom elcsukló hangon, szorosabban magához ölel, arcát a hajamba temeti, majd miután elhúzódok csak nézünk egymásra. Azt a kezét, amelyikkel nem az én kezem szorongatja az arcomra helyezi, a hüvelykujjával letöröl egy legördülő könnycseppet, majd felém hajol. Egy másodperc töredékéig teljesen mást képzelek bele abba, ami történik, és közelebb hajolok, az orra megböki az enyém, de abban a pillanatban elfordítja a fejét, és megpuszilja az arcom.
- Lezuhanyzok - engedem el a kezét, felveszem a földről a táskáját és kérdőn pillantok rá, majd miután bólint elcsoszogok a fürdőszobának nevezett helyiség felé.
Nem is olyan rossz, ahhoz képest, amilyenre számítottam, bár a fal fehér, a csempék fehérek, de van egy tiszta kád és tiszta zuhanyzó, tükör nincs, talán jobb is. Véletlen betörném, és véletlen megvágnám magam, puszta véletlenségből... Becsukom a szemem és sietek, nem akarom látni magam, nem akarom látni a pocakom, amit úgy szerettem, az agyam mégis olyan utasításokat próbál adni nekem, hogy nézzem meg, simogassam meg még egyszer az én kis maszatom, mert mindjárt elveszik.
Megkérem Niallt, hogy ne jöjjön velem, tulajdonképpen még én magam sem tudom, hogy miért, mert legszívesebben a kezét fognám ameddig csak lehet. A saját ruháimban, magamat átölelve követem az orvost, aki a kezét a hátamra helyezve kísér, majd amikor befordulunk a keresett folyosóra egyszerre borít el a döbbenet, a harag, és az undor, mert végig, majdnem minden széken fiatal lányok, nők ülnek rezzenéstelen arccal, arra várva, hogy sorra kerüljenek. Mert ők önként ülnek itt, ők nem akarják a bennük fejlődő kis életet, nekik csak egy baleset lehet, amitől szeretnének megszabadulni. De az enyém is baleset, egy olyan baleset, amely szebbé tehette volna az életem még akkor is, ha Liam nem kíván a része lenni. Ők eldobják maguktól, míg én semmi mást nem szeretnék jobban annál, hogy a kisbabám egészséges fejlődjön bennem, és majd a karomban tarthassam. Az arcomat a kezembe temetem és halkan sírok, nem akarom magamra vonni a figyelmüket, mégis mindenki engem bámul, az összetört lányt, aki mamuszban és köntösben vonszolja magát, holott néhány órával korábban még mosollyal az arcán lépett színpadra.
Az a Mira meghal, amikor belépek a következő ajtón, én magam pusztítom el.

2015. augusztus 19., szerda

63.rész Szívszakadás

Sziasztok! :)
Nagyon-nagyon boldog vagyok a rengeteg komment miatt, amit kaptam, de tényleg, fantasztikusak vagytok! Nem hittem volna, hogy majd pont Niall lesz ilyen megosztó köztetek, meglepődtem. 
Még nem sikerült válaszolnom a kommentekre, de még a mai nap sort kerítek rá, ígérem. :)
Ééés nem szoktam megemlíteni, de hamarosan eléri a blog a 170 feliratkozót, és kezdek reménykedni, mert elég régi vágyam már, hogy túllépjem a 200 feliratkozót.
Elgondolkoztam azon, hogy megemlítem a közelgő rémálmunkat (az iskolát), de inkább még nem.
Jó olvasást!
N.x


Egy ideig fészkelődök, mire kényelmesen elhelyezkedek, a hátam mögött is van egy párna, a lábaim alatt is, és a hasam alatt is, valóságos párnahegyen terpeszkedek, és még így sem kényelmes, mindez mégsem számít, amikor Liam belép. Hajáról nedves cseppek hullnak alá, leperegnek az arcán, a nyakán, meztelen mellkasán, amíg valahol el nem fogynak. Barna szemei melegen csillognak, az arcán letörölhetetlen kis mosoly ül, miközben rám néz, ahogy küzdök azzal, hogy megfelelően elhelyezzem a párnát a hátam mögött anélkül, hogy megfájdulna valamim, vagy idiótán nézzek ki. Még felülni sem tudok normálisan segítség nélkül, mert akkor csak úgy megy, ha szétdobom a lábaim, hogy elférjen a dinnyécském. Néha bosszant, hogy ilyen egyszerű dolgokat sem tudok megtenni. Hozzám siet, kissé felhúz, majd felrázza a párnát és elhelyezi úgy, hogy nem nyomja a hátam vagy a nyakam az ágykeret.
- Így kényelmes? - cirógatja meg az arcom, és amikor mosolyogva bólintok az ő mosolya is szélesedik. Lopva megérinti a hatalmas, görögdinnye méretű pocakom, majd feláll, kiveszi a nyakából nedves törülközőjét és egy székre teríti, miután még egyszer átdörzsöli vele a haját. - Mit olvasol? - billenti fel kicsit a kezemben tartott könyvet. Az elmúlt hónapok alatt rengetegszer forgattuk mindketten, mégsem találtuk meg még a megfelelő nevet a kislányunknak, Rengeteg szép név van, de mindegyik olyan tömeg, mi valami egyszerűt és egyedit szeretnénk, ami illik is a Payne vezetéknévhez, de nem lóg ki a sorból, és nem fogják sosem piszkálni miatta. 
- Még mindig nem találtam meg az igazit - sóhajtok, igyekszem kissé arrébb húzódni, hogy elférjen ő is, de megállít, a kezét finoman az elveszett csípőmre helyezi és becsúszik mellém, elhelyez egy másik párnát az ő háta mögött, majd átölel, kissé a vállára hajtom a fejem és kettőnk közé teszem a könyvet.
- Talán kitalálhatnánk mi egy nevet - tanácsolja, hüvelykujjával megérinti az arcom és finoman magához húz, hogy ajkait egy rövid pillanatra az enyémhez érintse. 
- Akkor elő a kreativitással, Payne, már nem sok időnk van - mosolygok, mire elgondolkodó arcot vág.
- Kettőnkből mit lehetne összehozni? Mit szólsz a ship nevünkhöz? - még végig se mondja, amikor a karjára csapok, és kitör belőle a nevetés. - Hé, akkor találj ki te valami jobbat!
- Amiket eddig én mondtam, neked nem tetszettek - grimaszolok. Édes puszit nyom a hajamba és amennyire tud magához ölel, az ő gyúrástól kemény hasa az én mozgékony, kisbabától ficánkoló hasamhoz simul, és minden alkalommal velem együtt kicsit összerezzen, amikor a maszatkánk teljes fordulatot vesz. - Néha olyan jó lenne már, ha kint ficánkolna - simítom rá a kezem, egy másodpercen belül az ő nagy mancsa is megjelenik az enyém mellett.
- Tudom, hogy nagyon szeretnéd már látni apát, de azért ne rúgd szét anyát, jó? - nevetve simítok végig a haján, addig hajtogatja magát, mígnem az arcát a hasamhoz érinti és puszit ad rá. Nem nehezedik rá, de ott tartja néhány pillanatig a fejét, míg én az ujjaimmal a haját simogatom.
- Liam?
Hümmögve néz rám, a szemei kissé fátyolosak, de egy pislogással eltünteti ezt, nyom egy újabb puszit a hasamra és visszatér hozzám.
- Mit szólnál az Aria névhez? - simogatom játékosan az állán lévő puha borostát.
- Az nem abban a csajos sorozatban van, amit mostanában nézel? - vonja fel a szemöldökét kérdőn.
Elmosolyodva bólintok, nagyon jól tudja, hogy milyen "csajos sorozatról" van szó.
- Nem a sorozat miatt akarom, csak ez olyan szép és ritka - mosolygok rá félénken.
- Aria Payne - ízlelgeti, a hasamat simogatva tűnődik egy ideig, többször is megismétli, majd aprókat bólintva néz rám. - Tetszik, jól van.
- Tényleg? - kiáltok fel, és kissé megugrok, mire utánam kap, de én a nyakába borulok, már amennyire tudok 9 kg plusszal, és egy nagyra nőtt, feltuningolt görögdinnyével. Az arcomon anélkül indulnak lefelé könnycseppek, hogy észrevenném, és mindketten csak nevetünk rajta.
- Szeretlek, Mira - suttogja, mellkasára simuló kezemet gyengéden simogatja az ujjaival.
Elmosolyodok, szétnyitom az ujjaim és megfogom a kezét, nem tudom, hogy mikor lett nappal, de most elvakítanak a fények, és sűrűn, aprókat pislogva próbálom kinyitogatni a szemem.
- Kiscicám - hallom meg a hangját, a kezén tapogatózva indulok sejtéseim szerint a nyaka felé.
- Liam? - a szám mosolyra húzódik, akárhányszor kinyitnám a szemem mindig elvakít a fény. - Húzd be a függönyt, légyszi.
Függöny helyett kattanást hallok, majd a fény megszűnik, és nagyokat pislogva nézek fel, de a szobája helyett valahol egészen máshol találom magam, és értetlenül emelkedek fel.
- Hé, ne, ne ülj fel! - helyezi a kezét finoman a vállamra, és visszanyom. Megdöbbenten nézem, hogy a hasamnak hűlt helye, de nem jövök rá egyelőre, hogy mi történt és hol vagyok, a fejem a párnára hajtom és a kezét szorongatva nézek rá. - Tudod hogy hol vagy, Kicsim?
- Nem - nyöszörgöm. - De eldöntöttük, hogy Aria lesz a neve.
Nem szól, helyette érdekes, fújásszerű hangot hallok felőle, majd a fejét a mellkasomra ejti és a vállai vadul megrázkódnak. 
- Liam - emelkedek fel, s ahogy kiejtem a számon a nevét egy részem megvilágosodik. Ő eddig nem volt itt, és ez a szoba nem úgy néz ki, mint amelyikben megszálltunk. Pislogok néhányat és rájövök, hogy legutóbb a színpadon álltam, de nem emlékszek mi történt, azt pedig végképp nem értem, hogy miért van itt, és miért sír. Nem is egyszerűen sír, hanem zokog, és még sosem láttam őt így.
- Ne haragudj! - döbbenten érintem meg a haját és simítok végig a fején. Kétségbeesetten kapaszkodik belém, a hangja érthetetlen mormogás, amely a hasam felől jön.
- Liam, én... Én nem haragszok - a hangom elcsuklik, rájövök, hogy miért kér bocsánatot, és hirtelen már az egész nem számít, mert most itt van.
Amikor felnéz a szemében értetlenség ül, mellette kétségbeesés és végtelen elkeseredettség, a legkevésbé sem az, amit látni akarok, mégis magamhoz húzom és az ajkaim a szájára nyomom. Úgy hiányzott, annyira elmondhatatlanul, égetően, fájdalmasan hiányzott, az ujjaimmal lesimogatom az arcáról a könnyeket, egy ideig mintha vonakodna, majd mohón elnyitja a száját. Hirtelen elképesztően melegem lesz, a szívem hevesen kalapál és a mellkasomban kellemes(?) szorítás jön létre. 
- Ne - az érzés, a hiányérzet visszatér ahogy elhúzódik, és csukott szemmel ezt suttogja. Nyomást fejtek ki a tarkójára, önkéntelenül is felé húzódok, a fejemben olyan köd terjeng, amelyen nem látok keresztül, csak azt veszem észre hogy itt van, nem kezdek azon tűnődni, hogy miért, én hol vagyok, és hogy kerültem oda, ahol most vagyok. Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, karjaim a nyaka köré fonom, minél közelebb akarom tudni magamhoz, bepótolni az összes csókot amit elvesztegettünk. Végigsimítja az arcom, de egy édes gesztus helyett ez arra szolgál, hogy eltoljon magától. Fátyolos tekintettel, kipirult arccal, levegőért kapkodva nézek rá és azt remélem, hogy ő is így néz vissza rám, csak normálisan levegőt akar venni, hogy ott folytassuk ahol abbahagytuk, ehelyett újra végigsimít a arcomon, lehajtja a fejét és halkan szipog. Az álla alá nyúlok és felemelem a fejét, fáj így látni, és nem értem meg, hogy mi baj lehet.
- Valamit félreértettem? Nem akarod, vagy engem nem akarsz? - nagyot nyelek, egyszer már végigcsináltuk ezt, hallottam a szájából azt a "nem" szócskát, és többé nem akarom.
- Cica, nézz egy kicsit körül - motyogja, kicsinek és védtelennek tűnik. Körbenézek, igyekszem úgy nézelődni, hogy felfogjam amit látok és ne csak az járjon a fejemben, hogy itt van. A félhomályban nem látom a a falak színét, csak a szemben lévő fehér, barátságtalan ajtót. A pillantásom az ágyra vezetem, amiben fekszek, határozottan nem az a hatalmas franciaágy, amiben reggel felébredtem, ahogy a takarón lévő huzat sem puha selyem, hanem kikeményített vászon. Elszorul a mellkasom, eljut a fülemig az egyenletesen pittyogó hang, amely gyorsulni kezd a légzésemmel együtt, amikor meglátom a csuklómon húzódó, világos bőrömön átütő halványkék érbe döfött tűt.
- Liam - a hangom mintha nem is az enyém lenne, a tűből kifelé nyúló csövet nézegetve meglátom magamon a fehér, lila mintás hálóinget, amilyet én soha, de soha nem vennék fel magamtól. - Miért vagyok itt?
Nem válaszol, csak ül, mint egy tárgy amit egyszerűen otthagytak, megragadom a karját, a körmeim belemélyednek a bőrébe.
- Miért vagyok itt?!
- A kisbabánk, Cica... - elcsuklik a hangja, egy pillanatra felemeli a fejét, majd mintha nem lennének csontjai a nyakában, újra lebukik.
- Mi van a kisbabámmal?! - zihálom, észre sem veszem, hogy a hangom egyre hangosabbá válik. Kivágódik az ajtó, de még előtte látom ahogy az ajkai hangtalanul formálják az életemnek véget vető egyetlen, rövid szót, amelynek minden változatát, minden szinonimáját tiszta szívből gyűlölök.
- Már nincs.
Néhány pillanatig sokkosan nézek magam elé, s már azt kívánom, bár ebben az állapotban ragadtam volna örökké. Nem fokozatosan tudatosul, nem apránként, hogy lehetőségem legyen lassan felfogni és feldolgozni, hanem mintha egy kősziklát vágnának a fejemhez úgy ér, és kirobban belőlem a mindennél fájdalmasabb, fullasztó, gyilkos zokogás.
- Nem - az ujjaim a hajamba marnak, másodpercek telnek el úgy, hogy ebben a pózban ezt ismételgetem egyre hangosabban, egyre fullasztóbban.- Nem - érintést érzek, de azonnal lerázom magamról. - Nem, ne érj hozzám! - sikítom, hirtelen már fogalmam sincs, kik ezek az emberek körülöttem. Nem vagyok képes irányítani önmagam, sem a testem, sem a gondolataim, olyan érzés, mintha valami démoni erő szállná meg a testem, sikoltozva dobálom magam, ütök, rúgok, kiver a víz, és olyan hangosan, úgy zokogok, mint még sosem. Eddig azt hittem, sikerült megismernem az igazi fájdalmat, értek már kudarcok, halt már meg kisállatom, olyan ember, akit szeretek, hagytak már el engem, és én is hagytam már el önmagam, de ez semmihez sem hasonlítható. Olyan, mint egy soha véget nem érő kínzás, de nem fizikai fájdalmat érzek, hanem a lelkem szakad darabokra, és még a legkisebb darabok is tovább szakadnak atomnyi méretekre, akkorákra, hogy soha ne legyek képes összerakni. Az egész fejem zokogás tölti be, nem hallom a kiáltozásokat, nem érzem a fájdalmat, amivel kiszakad a csuklómból az infúziós tű. Beleragadok a saját fejembe, ahonnan köztudottan nincs menekvés, amit a saját pánikba esett sikoltásom tölt be, és nem tűnik el a tudat, hogy elvesztettem a kisbabám.
Talán akik elhaladnak most a nagy, barátságtalan ajtó másik oldala előtt azt gondolják, hogy lobotómiát, vagy valami egyéb múltbéli, különösen kegyetlen dolgot művelnek velem, meg sem fordulhat a fejükben a valódi ok.
Erős karok ragadnak meg, eszelős pillantásom egy rövid pillanatra megragadja a vállamra boruló szőke fej, mielőtt megpróbálnám lelökni magamról. Ahogy elhúzódik, és az a rengeteg ember, aki megjelent eltávolodik tőlem zokogva gömbölyödök össze, kezeim az arcom elé emelem, mert elhiszem, hogy így nem látnak, nem lát senki, és ha nem lát senki, akkor megszűnhetek létezni. De ez nem így van, az élet sajnos nem olyan kegyes, hogy ha valami rossz történik, egyszerűen abbahagyjam és ne létezzek tovább.
- Mack - a kéz, amely megérint most nem lefogna, és talán az előbb sem azt tette volna. Szeretném kizárni, de nem tudom, elszállt minden erőm, csak fekszek magzatpózban, rázkódva, úszva a saját, soha el nem fogyó könnyeimben. A helyzet iróniája, ugye? - Annyira sajnálom, Mira.
Gyűlölöm ha sajnálnak, gyűlölöm, és most tudatosul bennem, hogy hosszú napokig kaptam sajnálatot és együttérzést tőle, holott az a dolog már semminek se tűnik, amiért azt hittem, hogy többé nem leszek igazán boldog. Gyerekes voltam, túlreagáltam, mert akkor még nem tudtam, hogy mi az, amiért többé nem leszek boldog.
Ujjak simogatják a fejem, fésülgetik halk szipogás társaságában a hajam teljesen reménytelenül, mert képtelen vagyok elcsitulni. Rászánom magam, hogy felemeljem a fejem, a gondolataim közé valahogy beférkőzik, hogy nem is olyan régen még hitetlenkedve nyomtam a számat azokra az ajkakra, amelyeket életem végéig képes lettem volna csókolni. Nem látom, és ezt annyiban is hagyom, nincs itt, nem áll mellettem, nem is szükséges mellettem állnia, eddig sem tette. Talán ő most éppen az ellenkezőjét érzi annak, amit én. Az agyam úgy szűri meg a bejövő információkat, hogy az a rész kimarad, hogy az ő arcán is könnyek csorogtak, miközben kimondta, csak arra emlékszem, hogy egyszer azt mondta, nem akarja a kisbabánkat, és ez nekem jelenleg épp elég, hogy gyűlölni kezdjem.
Nem alszom el, csak a sírástól néha félálomba szenderedek, melyekből zihálva menekülök el, de a valóság sem jobb. Akárhányszor felnézek Niall ott van mellettem, ott ül az ágy mellett egy széken görnyedve és fogja kezem, viszont amikor hosszabb idő elteltével nézek fel nincs ott.
Kinyílik az ajtó és egy kis termetű, vékony, középkorú nő tol be maga előtt egy kocsit. A pillantásában látom a szánalmat ahogy rám néz, az öklömet harapdálva próbálok nem hangosan zokogni legalább addig, amíg bent tartózkodik, nincs szükségem rá hogy sajnáljanak.
Nem fordítok túl nagy figyelmet a kocsira, amin valami furcsa szagú étel gőzölög, tulajdonképpen semmire se fordítok figyelmet, csak fekszem összekuporodva, s egyszeriben mintha kilépnék a saját életemből, az agyam leáll és csak nézek magam elé.
Összerázkódok amikor valaki ismét megérint, nagyon gyengéd, óvatos, mintha egy lepke lennék úgy simít végig a hajamon, s a szemeim tágra nyílnak amikor az a barna szempár mélyed az enyémbe, ami oly sokféle érzést képes kiváltani belőlem, de amit most érzek teljesen új. Milliószor fordul meg a fejemben mióta mi ketten egy párt alkotunk, hogy hányszor hányféle érzelmet vagyok képes táplálni iránta. A kiprovokált gyűlölet anélkül fordult szerelembe, hogy észrevettük volna, és ez egyre mélyült  köztünk. Neki én voltam egy új kezdet, nekem ő, s bár néha bukdácsolva, de egymás kezét fogva jutottunk el odáig, hogy indokolatlan, mások által generált hülyeségek miatti viták helyett csak boldogok legyünk. De arról nem mások tehetnek, hogy azt mondta, nem akarja a babánkat, azt a lavinát nem mások indították el, aminek végeztével most itt fekszem darabokra törve egyedül, mert már nem tudok mibe kapaszkodni, nincs rá indokom, hogy miért szedjem össze magam. Összerakott, egyenként illesztette össze a darabjaimat, amelyeket a saját kezem által tördeltem el, de éppen csak a helyére tette az utolsót is, amikor ő maga repesztett meg újra, s most, az akaratával, vagy anélkül, de végül miatta vagyok megint itt, mélyebben, mint azt valaha hittem volna.
- Miért vagy itt, Liam? - most nem érdekel hogy nézek ki a jelenlétében, holott máskor mindig a legjobban akartam festeni, hogy úgy foghassa meg a kezem amikor együtt vagyunk, hogy az újságok azt írják, mennyire édesek vagyunk együtt, és ne azon lovagoljanak, hogy egy olyan srác, mint ő, hogy lehet együtt egy olyan lánnyal, mint én. Azt akartam, hogy ha rám néz akkor büszke legyen arra, hogy én az övé vagyok, mert én büszke voltam őrá. - Szóltak, hogy elvetélt a barátnőd, és idejöttél, hogy...
Nem fejezem be, a nyelvembe harapok és elfordulok. Nem vagyok ilyen szemét, az már nem én vagyok, és nem is akarok visszatérni ahhoz a Mirához, aki a fájdalmait és a maga által létrehozott lelki problémáit olyanok bántásával vezeti le, akiket szeret, még akkor sem, ha a belsőmben most őt okolom mindenért ami történt az elmúlt héten.
- Nem azért jöttem ide, Mira - mondja halkan, az ágy végénél áll lehajtott fejjel, és valamit szorongat a kezében. - Csak mire ideértem már késő volt. Annyira sajnálom, Kicsim...
Nem akarok figyelni rá, nem akarom hallani a magyarázkodását, és mégis őt nézem, képtelen vagyok másra figyelni, annyira nem megszokott, ahogy áll, a magabiztos testtartás helyett kissé meggörnyed, a fejét lehajtja.Ő nem ordít és zokog, de pont olyan szánalmasan fest, amilyen én lehetek, mégis azt hiszem, hogy az egész csak megjátszás.
- Menj el - nyelek nagyot, próbálom megakadályozni a hangom remegését.
- Tessék? - pillant fel döbbenten.
- Menj el, Liam, nem érdekel! - mondom keményen.
- Nem, én...
- Nem érdekel! - kiáltom magamból kikelve, és ismét ömleni kezdenek a könnyeim. - Nem lett volna késő, ha nem hagysz el! Nem lenne késő, ha nem esel nekem, hanem megpróbálsz úgy tenni, mint aki örül! Ne gyere ide és mondd azt nekem, hogy sajnálod, és ne tégy úgy, mintha neked is fájna, mert rohadtul nem tudod milyen érzés, és nyilvánvalóan csak azért jöttél ide, mert már tudod, hogy nincs többé kisbabánk, nem tartozol felelősséggel senkiért, nem szakadok a nyakadba egy gyerekkel!
- Mira - motyogja döbbenten, az arcáról tükröződik, hogy fáj neki amit mondok, most ez mégis csak tovább dühít. - Sajnálom, hogy időbe telt rájönnöm, mit akarok, de ez nem miattad volt, nem azért, mert nem akartam veletek lenni. Életem legnagyobb baromságát mondtam ki aznap este, ha visszamehetnék, már nem mondanám, és igazad van, nem tudom mit érzel, de nekem is fáj, Cica. Én.. én nem a babát nem akartam, csak megijedtem, mert nem éreztem késznek magam, de...
- Menj már el, nem érdekel! - zokogom, az ujjaim a takaróba marnak, nagyon is érdekel, de nem vagyok kész erre a beszélgetésre, és azt hiszem, köztudottan meggondolatlan vagyok.
- Engedd, hogy megmagyarázzam, Cica. Nem akarlak elveszíteni - kétségbeesett tekintete az enyémet keresi, ujjai elfehéredve fogják a kezében tartott, szépen becsomagolt valamit. Az egész arcára kiül a kétségbeesés.
- Rád sem bírok nézni, hagyj békén! - sikoltom, üvöltve, hátravetett fejjel zokogok, kezeim a hajamba tépnek. A fizikai fájdalom közel sem olyan, mint a lelki, hosszú, szőke hajszálak maradnak az ujjaim közt, de ettől nem érzem jobban magam. A szemeim csípik a könnyek, és azt kívánom, bár kimarnák valahogy mindkét szemgolyóm, bárcsak felszakadna a torkom a belőlem kiszakadó hangoktól, bár történne ezzel a testtel valami maradandó károsodás, amiért nem volt képes megvédeni a kisbabámat. Bár meghalnék, amiért ilyen vagyok, amiért még addig sem tudtam vigyázni rá, amíg csak annyi feladatom volt, hogy a magam óvásával ő biztonságban növekedhessen bennem.
Annyira gyűlölöm, gyűlölöm magam, a személyiségem, a gondolkodásom, a természetem, a testem. Annyiszor álltam a tükör előtt az arcomon lecsorgó könnyekkel azért, mert utáltam amit láttam benne, a zsírpárnákat a hasamon, a lassan teljesen összeérő combjaim, de ennyire még sosem gyűlöltem önmagam. Olyankor sírdogáltam, lefeküdtem, összegömbölyödtem és önsajnálatba merültem, most viszont gondolkodás nélkül vetném magam egy vonat elé, csak hogy megszabaduljak ettől a kibírhatatlan és megbízhatatlan személytől, aki én vagyok.

~Liam Payne~

Hónapokkal ezelőtt szórakozásból haragítottam őt magamra, hogy hisztit generáljak és legyen okom valamilyen módon beszélni vele, felhívni magamra a figyelmét, elérni, hogy elalvás előtt rám gondoljon, még ha dühöngés miatt is. Csakhogy akkor beleestem a saját csapdámba én is, és a játszadozásból harcok lettek, a beszédből tettek, és elalvás előtt az én utolsó gondolatom is ő volt.
Nem zavart, ha azt mondta, gyűlöl, belül persze fájt, de akkor még nem láttam mást benne, csak egy hibbant, elkényeztetett sztárt.
Most nem mondja, hogy gyűlöl, a szavainak nem olyan jelentése van, mint annak a szónak lenne, és mégis minden szótag úgy mar belém, mint a kígyóharapás. 
Nem egyszer emeltük fel a hangunkat egymással szemben, de ez most más, és nem okolhatom miatta. A hangjából harag helyett fájdalom árad, leírhatatlan, szívet tépő fájdalom, amelyről tudom, hogy én is tehetek.
Ha dühös vagy feszült mindig a hajába túr, heves mozdulattal söpri hátra hosszú, aranyszőke tincseit, vagy megmarkolja az ujjaival, és a fejét fogva zúdít rám mindent, most viszont önkívületlenül rángatja a tincseit, szinte hallom hogy kiszakadnak a hajszálak a fejbőréből, a hangja érthetetlen, összefolyó, hangos zokogássá válik. Nem vagyok képes nézni és hallani a szenvedését, mégsem tudom levenni róla a tekintetem, csak nézem, ahogy ordítva dobálja magát, mintha borzasztó testi fájdalmai lennének. A szememből valamikor kiszabadulnak a könnyek, és megállíthatatlanul ömleni kezdenek. Nem akartam ezt, én soha, soha az életben nem akartam őt bántani, még akkor sem, amikor szándékosan kötekedtem vele. Most az akaratomon kívül részben mégis miattam szenved, felfogom a szavait, hogy mire gondolt miközben zokogva a fejemhez vágott mindent. Tudom, hogy soha nem szabadott volna kiborulnom előtte, és soha nem mondhattam volna, hogy nem akarom, rég túl voltunk már azon az időszakon, hogy meggondolatlan dolgokat kiabáljunk. Ezt én rontottam el, egyedül én.
- Menj ki - értetlenül nézek Niallre, viszont most nem szállok szembe vele, és ő sem durva, nem kiabál és veszekszik. A vállamat fogva vezet az ajtó felé, csak botorkálok, de mielőtt kitessékelne felé fordulok, még mindig fogom azt a hülye csomagot, és már szinte égeti a kezem. - Ne nehezítsd meg neki még jobban, Liam, menj ki - a hangja komoly, hatalmasat sóhajtva túr a hajába.
- Azért jöttem, hogy megmagyarázzam, helyre akartam hozni - nézek rá kétségbeesetten. - Nem veszíthetem el őt, Niall! - sírva kapaszkodok a pólójába, talán csak azért, hogy minél hamarabb elhúzzak, vagy mert tényleg megszán, egy kis időre a vállához húz, és ha eddig sikerült nem teljesen kiborulnom, most megtörténik. Mira keservesen zokog az ágyon, engem pedig felemészt a tudat, hogy talán igazuk van, és erről én tehetek, miattam jutott idáig. De én nem akartam ezt, soha nem akartam őt bántani.
Zavartan tekintget hátra, közben engem sem enged el, de mindketten tudjuk, hogy Mirának nagyobb szüksége van rá, így elhúzódok, megfordulok és magamtól megyek ki.
Leomlok az egyik műanyag székre, az arcom a kezembe temetve sírok, ha akarnám sem tudnám eltitkolni, mert egy idő után a könnyeim mellé hangos hüppögés társul. Amikor repülőre ültem azt terveztem, hogy a koncert után leülünk kettesben, elmondom amit akarok, válaszolok minden kérdésére, és ő is az enyémekre, megbocsát nekem, és a nap hátralévő részében válogatunk a nevek közt, terveket szövögetünk, együtt kitaláljuk, hogy milyen legyen a szoba, ha fiú lesz, vagy ha lány. Átbeszéljük az egész éjszakát, ölelkezünk, csókolózunk, aztán hozzám költözik és soha többé nem kell elszakadnunk túl hosszú időre egymástól. A legelső pillanattól fogva így kellene gondolkodnom, nem most kellett volna rájönnöm erre, de valamiért én mindig csak akkor gondolkozok helyesen, amikor már késő, vagy majdnem késő.
Azt viszont tudom, hogy nem fogom elengedni, akármi történjen is, jóvá fogom tenni, nem hagyhatom őt is kicsúszni a kezeim közül, még egyszer nem csinálom azt végig.
- Jól van, fiatalember? - felnézek, előttem egy orvos áll kissé megszeppenten, a kezei közt papírokat szorongat, melyeken az első ami feltűnik, a Miranda Mackenzie Hemmings név. Zavartan megdörzsölöm az arcomat és a papírra mutatok.
- Ő jól van?
- Fizikailag igen, már ha érti mire gondolok - ül le mellém. A térdemre könyökölök és megtámasztom a fejem, pontosan tudom mire gondol - de lelkileg... Nagy veszteség érte önöket, és a barátnője egyelőre nem hinném, hogy képes feldolgozni.
Aprót bólintok, a számat rágcsálva meredek a szemközti falra.
- Tudom, hogy ez nem segít, de maguk még nagyon fiatalok, és ha kitakarítottuk a barátnője méhét, 2-3 hónapon belül újra teherbe eshet.
- Mit ért azon, hogy kitakarítani?! - nézek rá tágra nyílt szemekkel.
- Nehéz elmagyarázni anélkül, hogy túl rémisztő lenne, ezért nem nagyon részletezném. Az elhalt magzatnak valahogy távozni kell a méhből, de ez magától nem fog bekövetkezni - levegőért kapkodok, az ujjaim a halántékomhoz nyomom. - A barátnője ebből semmit sem fog érezni, és altatás is lehetséges, néhány perc az egész.
Ez nem nyugtat meg, bár nem is igazán ettől félek, hanem tudom, hogy ez egy újabb csapás lesz Mirának.
- Maga szerint miért történhetett ez? - szipogok, egy zsebkendőt nyújt felém, és elfordulva kifújom az orrom, majd megtörlöm a szemeim.
- Alaposan megvizsgáltuk Mirandát, vele minden rendben volt, és már túlesett a veszélyeztetett időszakon. Sosem lehet tudni pontosan, hogy mitől történhet vetélés, de azt hiszem, nem volt teljesen egészséges a magzat, és valószínűleg rendellenességekkel, betegségekkel született volna.
Nem tudok mit válaszolni, lehajtom a fejem, nem mondhatom hogy jobb így, mert mindenki látja hogy nem, és ettől nem fáj kevésbé, de egy beteg gyerek felnevelése se nekünk, se a picinek nem lenne jó. Biztos vagyok benne, hogy ettől nem szeretnénk kevésbé, nem néznénk rá máshogy, de betegen élni nem a legjobb dolog, én tudom, kórházba járni nem jó mulatság, ahogy a gyógyszerek sem édes cukorkák.
- Köszönöm, hogy ezt elmondta - motyogom a kezemet tördelve.
- Nézze, Liam, borzalmas ami történt, és a barátnőjének nagyon nehéz most, de valakinek erősnek kell lennie, szüksége van magára.
Az ajkamba harapva bólintok, nem egy orvosnak fogom elmesélni, hogy engem okol, ez senkire nem tartozik.
- Kérem, amennyire csak lehet, olyan tapintatosan mondja el ezeket neki, és ne részletezze túl a takarítást.
- Így lesz - bólint. - Maga nem szeretne bejönni?
- Nem akar látni engem - mondom tömören, halkan, de ahogy készült felállni, most megszakítja ezt és visszahuppan mellém.
- Szeretne beszélni valamiről? - kérdezi, az arcáról valódi aggodalom sugárzik.
- Én... nem, ez...
- Liam, én csak egy orvos vagyok, az a dolgom, hogy segítsek az embereken. Magának nem műtétje lesz, nem az egészsége vagy az élete múlik rajtam, de eddigi pályafutásom alatt még nem láttam senkit úgy reagálni egy vetélésre, mint a barátnőjét, pedig nem ez az első alkalom, hogy ilyen történik. Ott kellene lennie mellette, és nem a folyosón sírni egyedül - ugyanúgy megtámaszkodik a lábán, mint ahogy én, csak míg én lehajtom a fejem, ő biztató próbál lenni. - Amiről mi ketten most beszélünk, arról senki más nem fog értesülni, ezt megígérhetem.
- Mi... - nagy levegőt veszek, a hajamba túrok, az agyam vadul pörög. Csak azt akarom, hogy Mira meghallgasson, hogy Niall meghallgasson, csak valaki hallgasson meg, és értse is meg a mondanivalóm lényegét, egyetlen személyt akarok aki nem hibáztat engem semmiért. - Nem terveztünk babát, csak megtörtént, és sokáig nem is tudtam róla, amikor Mira elmondta nagyon meglepődtem, és a reakcióm nem volt pozitív. Nézze, én... sok hülye dolgot csináltam az elmúlt időben, pedig korábban soha eszembe se jutottak volna. Attól féltem, hogy valamikor, amikor már gyerekünk lesz ezek újra megtörténhetnek, és akkor rossza apa leszek. Eljöttem hozzá, hogy elmondjam ezt neki, hogy ne higgye azt, hogy őket nem akarom, de mikor megérkeztem a stadionhoz már a mentőbe vitték. Most azt hiszi, hogy csak azért jöttem, mert már tudom, hogy nem lesz kisbabánk, és engem hibáztat, de én nem, én nem akartam...  - elcsuklik a hangom, az öklömbe harapok és elfordítom a fejem. Hogy fordulhatott minden ilyen rosszra? Olyan boldogok voltunk együtt, amikor eljött hozzám, hosszú ideig annyira boldogok voltunk, még a távolság ellenére is, nem veszekedtünk, nem estünk egymásnak semmiért, és tessék... Tudom, hogy én szúrtam el, de nem én tehetek arról, hogy elment a babánk, nem lennék képes szándékosan ártani neki, a gyerekünknek főleg nem. Felfogom, hogy mire gondol, azért engem okol, mert kiborult miattam, de már kezdem megérteni, hogy erről egyikünk sem tehet, nekem pedig elég megküzdeni a bűntudattal.
- Nem maga az egyetlen, aki így reagál, Liam, az a fontos, hogy elgondolkodott, és végül velük akart lenni. A történtekért senkit nem lehet okolni, erre Mira is rájön majd, ha megnyugodott, és feldolgozta, addig nem nagyon kellene felzaklatni - bólintok, ismét nem tudok mit mondani. Az első mondatán gondolkozok és azt remélem, hamarosan Mira is így fogja gondolni. - Most bemegyek hozzá.
Kérdőn pillant rám, szinte invitál magával, de csak rázom a fejem.
- Azt hiszem jobb, ha én most itt maradok - bólint, a papírjait fogva feláll, de mielőtt bemenne még megszólalok. - Elmondaná majd nekem, hogy mit mond, vagy hogy reagál?
- Természetesen - bólint apró mosollyal a szája sarkában.
- Köszönöm - motyogom, s akárhogy igyekszem, képtelen vagyok visszamosolyogni.
Amikor bemegy ismét egyedül maradok, szokatlanul nagy a csend, csak a távolból hallom két ápolónő beszélgetését. Esetlenül ülök, valamiért sehogy nem kényelmes, nem tudok mit kezdeni magammal, legszívesebben hazamennék, visszamennék Londonba és lefeküdnék a kanapéra ahogy az elmúlt napokban is tettem, talán jobb lett volna, ha ott maradok. Majd jobban átgondolom a gondolataim, nem lenne jobb, ha én most otthon fetrengenék magamban őrlődve, rosszabb lenne. A mellettem heverő kis csomagra pillantok, meggyűrődött, a masni kicsit ferde, s miközben bámulom azon gondolkozva, vajon lesz-e egyszer lehetőségem ráadni azokat az apró ruhákat kettőnk kisbabájára, s a megfelelő név után kutatva együtt olvasgatni a könyvet, hiába a csukott ajtó, hallom, hogy Mira újra keservesen, hangosan sírni kezd. Felkapom a csomagot és a falhoz vágom, hatalmasat csattan, majd a földre esik, én pedig felugrok és elmenekülök. 

2015. augusztus 18., kedd

Mozgalom az elfeledett bloggerekért - díj

Sziasztok!
Ez nem az a szokványos blogbejegyzés, amivel a legtöbbször jelentkezem, értem ezalatt a részeket, vagy azt, ha valami gubanc van és szólok, hogy nem lesz rész.
Nem szoktam megosztani a díjakat, amiket más bloggerektől kapok, most mégis kivételt teszek. Megjegyezném, hogy minden díjért iszonyúan hálás vagyok, és még a 3 év után is ugyanúgy örülök, ha valaki szól, hogy megtisztel egy díjjal.
Most azért írok, mert ez nem egy szokványos díj, tudjátok, az olyan, hogy írjak 10 dolgot magamról, majd küldjem tovább 10 bloggernek, blablabla, ez egészen más, és épp ezért ragadta meg kicsit jobban a figyelmem.
A díjat Donna W. Taubert blogger hölgyikétől kaptam, és innen is nagyon szépen köszönöm neki!

Olvassátok el ti is, hogy miről van szó! :)


"Biztosan ti is találkoztatok már olyan bloggal, ami tényleg igényesen volt megírva, és eszméletlen alap történettel rendelkezett, viszont az író, semmilyen visszajelzést nem kapott. Ott virítottak a feliratkozók, de kommenteket, és pipákat nem kaptak. Ilyenkor elgondolkodom rajta, hogy milyen érzés lehet az írónak így? Elsősorban magunknak írunk, de legbelül tudjuk, hogy a visszajelzések is sokat számítanak. Ennek érdekében szeretnék elindítani egy kampányt, ami segítene felfedni a JÓ írókat, hogy minél többen eltudják olvasni a sztorijaikat, hiszen megérdemlik, és az olvasók is élményekkel gazdagodhatnak!"

A részleteket ITT olvashatjátok. :)

Feltételek:

  • Megköszönöd annak, akitől ezt a "díjat" kaptad, hiszen ennyi mindeninek jár, és az alapműveltség része.
  • Beleolvasol annak a blogjába, akitől kaptad.
  • Ha tetszik, hagyj nyomot magad után, hiszen ennyit megérdemel, főleg ha a tetszésedet is elnyerte! Ha nem, akkor ezt kihagyhatod.
  • Írj 3 dolgot, ami tetszett a történetben, vagy az íróban.
  • Írj 2 dolgot, amin viszont még javíthatna! Ennél a lépésnél figyelj, hogy ne legyél bántó, és a tanácsaid építő jellegűek legyenek!
  • Írj egy kis ajánlót, hogy mit gondolsz összességében a blogról, kinek ajánlod, stb.
  • Küldd tovább embereknek, de figyelj, hogy legyenek köztük olyanok, akik szerinted jól írnak, de nem kapnak elég figyelmet! Küldheted híresebb blogoknak is, így többen megtudhatják, hogy van ez a mozgalom, és persze az ő történeteiket sem ismeri mindenki, egy kis plusz, mindenkinek jár! Csak kérlek figyeljetek arra, hogy annak már ne küldjétek, aki 40-szer megkapta!
  • Rakjátok majd ki a blogotok modulsávjába ezt a képet, de úgy, hogy erre a bejegyzésre mutasson!






Ami tetszik Donna W. Taubert blogjában:

1. A prológus első pár mondata után magába szippantottak a sorok. Gyönyörű, választékos a fogalmazás, megdöbbentően gyorsan azonosultam a főszereplő karakterével, pillanatok alatt kizártam a külvilágot és elragadott a történet. Fantasztikus.
2. Szép, igényes a blog kinézete, és látszik, hogy az író maga foglalkozott azzal, hogy ilyen legyen, nem pedig egy profi szerkesztő készítette el a teljes külsőt, és a blog tökéletesen áttekinthető.
3. Nem igazán figyeltem fel elgépelésekre, helyesírási hibákra, és a szerző is nagyon kedves, közvetlen, segítőkész.

Ami nem tetszik Donna W. Taubert blogjában:
1. Az oldalmodulban megjelenő képek körüli kék "keret" engem egy kicsit zavar.
2. A kurzor mellett megjelenő kis végtelen jel is zavar egy cseppet, de igazából csak azért kötök bele, mert mást nem tudok mondani, haha. :)

Ajánlom azoknak, akik nem feltétlenül egy boldogságban úszó, habos-babos, rózsaszín történet olvasására vágynak, akiket nem riaszt vissza, ha valaki ír a kőkemény valóságról, és nem meséli be magának, hogy az élet egy tündérmese az ismertebb emberek számára.

Akiknek küldöm:
Lauren Freese - Half a heart
Mónika - Ready to run
kriszty96 - STAY!
Zora - LIFE MOMENTS

Szép estét!
N.x

U.i: Köszönöm az eddig érkezett kommenteket, fantasztikusak vagytok! "All the love"

2015. augusztus 12., szerda

62.rész Robban a bomba

Sziasztok!
Ismét nem lehet okom a panaszra, mivel az előző részhez sok kommentet kaptam, amiket nagyon köszönök ezúton, sajnos még nem volt időm válaszolni rájuk, mert jelenleg nem vagyok otthon. Sajnálom, hogy nem éjfél után hoztam a részt, ez is azért van, mert ezen a héten a családomnál vagyok, és itt nem kapcsolhatom be éjfélkor a laptopot, wifi meg nincs.

~Mira Hemmings~

Megmozdulni sincs kedvem, nemhogy koncertet adni, holott nagyon jól tudom, hogy ez a koncert nagyon fontos, hiszen vége a turnénak, és meghatározatlan időre valószínűleg ez az utolsó koncertem, robbantanom kell.
Úgy érzem nem kapok levegőt a ruhámban, hányingerem van és szédülök, máskor szégyenkeznék miatta, most viszont én tudom, miért szűk rám a ruha, és hamarosan mindenki megtudja, úgyhogy nem szégyellek odamenni az egyik stylist segédhez és megkérni, hogy vegye bővebbre. A tüllös, fekete szoknya takarja a már igencsak gömbölyű, de még mindig kicsi pocakom, így még mindig elrejthetem, hamarosan viszont a legtesthezállóbb pólómban fogok végigvonulni a menedzsment előtt és közölni a jövőre vonatkozó terveim, ami jelenleg annyit foglal magába, hogy veszek egy házat Sydneyben, és 6 hónap múlva szülök egy gyereket.
Platformos, fűzős bokacsizmában ballagok a tükörhöz és a vállamra húzom a lágy hullámokban aláeső hajtömegem egy részét. Most szükségem lenne egy gyógyszerre, de tudom, hogy akármennyire is rosszul érzem magam, nem lehet, és nem kezdhetek el most nyávogni, amikor a turné egyik legnagyobb stadionjában kell koncertet adnom. Ez fontos nekem, fontos, hogy minden a tökéletesnél is tökéletesebb legyen, és talán hamarosan a rajongóknak is fontos lesz ez a nap.
Nagyot nyelek, amint felmegyek a színpadra elfelejtem ezt a kellemetlen érzést, tudom, ugyanolyan jelentéktelen háttérzajjá fog válni, mint amilyennek az elszenvedett napokat tekintem, csak addig kell kibírnom amíg a majdhogynem 200 000 fős közönségem sikoltása meg nem adja a hiányzó löketet.
Niall kopogás nélkül nyit be, miközben a sminkesem ellenőrzi a szemfestékem, rúzst ken a számra, és hátulról egy stylist igazgatja a ruhám.
- Szerintem már tökéletes így, Kim - villant mosolyt a sminkesemre, aki rajongva pislog rá nagyokat. Niall mindenki szívébe belopta magát az első percben, teljesen közvetlen mindenkivel, és senki nem haragszik, amikor egy pillanatra meg kell állniuk az igazgatásommal, míg átölel. Valószínűleg lennének a helyemben.
- Mira mindenhogy tökéletes - igazítja meg a szemöldököm, és kedves mosolyt villant rám. - Bárcsak ilyen szép arcom lenne! - sóhajt drámaian.
- Neked sokkal szebb van - mosolyodok el, és már-már szégyenlősen köszöni meg.
Hányingerem van, de tűröm amit csinálnak velem, és némán, szavak nélkül kommunikálok Niallel. Látja, hogy valami nem oké, lassan, nem túl feltűnően vizsgál a tekintetével, majd amikor kijelentik hogy készen vagyok az első dolgom odamenni hozzá, és megkapni a rendes ölelésem.
- Minden oké? - mormolja a hajamba, lassan kiballagunk a folyosóra, magunk mögött hagyva a sürgő-forgó embereket.
- Elég pocsékul érzem magam - dörzsölöm meg az arcom, majd gyorsan elkapom a kezem. A sminkeseim órákat töltöttek azzal, hogy ilyen makulátlan hatásúvá tegyék az arcom, nem lenne jó, ha belerondítanék.
- Még a ma estét lenyomod, óriási lesz, aztán... azt csinálunk amit akarsz.
Elmosolyodva bólintok, valószínűleg tudja, hogy nem fogom sokáig bírni az afterparty-t, és az este további részét talán azzal töltöm majd, hogy végignézek pár koncertképet, és videókat. Nem fogja hagyni, hogy szomorkodjak, szóval talán előáll majd valami őrültséggel, amit terhesen is művelhetek.
- Csak szurkolj, hogy ne dobjam ki a taccsot, az hatalmas égés lenne - nyögöm, az arcom a mellkasára simítom és belélegzem az illatát, de valahogy még ettől is hányingerem lesz és összerándul a gyomrom.
- Ne aggódj - simogatja meg a hajam, a karjai közül felpillantva Christiant látom felénk sietni.
- Gyerünk, Mira, idő van! - tapsol, mire Niall megfogja a kezem és együtt indulunk el.
Furcsa érzés tudni, hogy ez az utolsó, ezzel a koncerttel lezárok egy időszakot, és megnyitok egy újat, ami teljesen más lesz. 3 napja reménykedek abban, hogy Liam felbukkan, és együtt léphetünk át ezen a mérföldkövön, de talán hiába, viszont még mindig reménykedek benne. Az agyam legtávolabbi zugába száműzöm a kellemetlen érzéseket a testemben, rám aggatnak mindent, megkapom a mikrofonom, és már a rámpán is állok. Pillanatok alatt átállok arra a Mirára, aki a színpadon vagyok, mintha megnyomnának rajtam egy gombot, és a személyiségem az egyikről átvált a másikra. Nem gondolok semmire, csak megélem a pillanatot, ám a hangom megbicsaklik amikor szúró fájdalom nyilall belém a hasam tájékán. Akaratlanul is odakapom a kezem, egy pillanatra kizökkenek, de azonnal visszaemelem a számhoz a mikrofont és folytatom a dalt, mintha semmi sem történt volna. Teszek egy kört a színpadon, igyekszem gondoskodni róla, hogy elfelejtsék a pillanatnyi botlásom, de ha azt hittem, hogy ez egyszeri alkalom volt, hát tévedtem. Olyan, mintha belém rúgnának, és a következő akkora fájdalommal jár, hogy akaratlanul is elejtem a mikrofont és összegörnyedek.
Nem szabad ezt csinálnom, nem ronthatok, muszáj felállnom, folytatnom, és a szám végén bocsánatot kérnem valami kifogással. Csakhogy ez nem megy, most először képtelen vagyok arra, hogy a színpadon ne mutassam ki az érzelmeimet, leguggolok a mikrofonomért, és akkor jön a következő, térdre zuhanok, melegséget érzek, és a pillantásom a lábamon lecsordogáló vércsíkra esik. Tudom, hogy valami baj van, valami nagyon nagy baj, tudom, a következő pillanatban viszont már nem, mert arccal előre zuhanok.

~Niall Horan~

Nem fogom fel ami történik, mindenki értetlenül nézi, ahogy látszólag küzdve, mégis gondtalanságot játszva leguggol, majd a tömeg felmorajlik és a sikoltozás megváltozik, az emberek felbolydulnak, én pedig egy pillanatig döbbenten meredek előre, mielőtt kirontanék a színpadra. Elhallgat a zene, a zenekar tagjai értetlenül merednek egymásra, míg én Mirához rontok és a hátára fordítom. Kétségbeesetten kapom a karjaimba, zihálva szólítgatom, és fel sem fogom, hogy honnan jöhet ennyi vér. 
- Hátra, vidd hátra! - üvölt rám valaki, és lökdösni kezd. A lépéseimet megszaporázva, két karomban erősen tartva őt megyek amerre terelnek. Olyan, mintha kívülről látnám magam, a fejem betölti a morajlás, és különböző ordítások, nem látom hogy hova megyek, minden elmosódik körülöttem, majd hirtelen kiveszik a kezemből és kis híján ordítani kezdek, majd realizálom, hogy az orvosiban vagyok, ott, ahol a koncerten megsérült, vagy elájult rajongókat kezelik.
A legrosszabb jut eszembe, hogy lehet valaki behozott egy fegyvert, de a hangzavarban senki nem hallotta lövést. A szemeim vadul vizsgálják minden pontját, de nem látok rajta külső sérülést, a ruhája is ép. Törékeny kis kezét szorongatom levegőért kapkodva, nem tudom elvenni a tekintetem elfehéredett arcáról. A világ megszűnik körülöttem, nem figyelek a rohanó, kiabáló emberekre, csak amikor harmadjára üvölti valaki a nevem az arcomba és rázza a vállam zökkenek ki.
- Niall?! Muszáj válaszolnod, Mira terhes?! - zavartan nézek az előttem álló orvosra, Christian a háta mögött zaklatottan köröz és a haját tépi.
- Igen - bólintok, a hangom elfúl, majd elkerekedett szemekkel nézek Mirára, orvosok nélkül is rájövök mi történik. - Kórházba kell szállítani, most azonnal! - üvöltöm.
- Már jön a mentő.
A mellkasom hevesen emelkedik fel-le, a kezét az arcomhoz emelem, miközben ömlenek a könnyeim. Tudom, hogy ez úgy össze fogja törni őt, mint még soha, semmi más, és nekem végig kell ezt néznem.
Engedem, hogy elvegyék a karjaimból, abban reménykedek, hogy talán még van esély rá, hogy megmentsék, de nem vagyok hajlandó eltávolodni tőle.
- Niall - nem állok meg, loholok a mentős után, aki egy hordágyon tolja Mirát. - Az Isten szerelmére, hogy lehettek ilyen felelőtlenek?!
Megpördülök, szembenézek Christian lángoló, haragos tekintetével.
- Van fogalmad róla, mit jelent ez?!
- Nem az én felelőtlenségem - jelenten ki utálkozva, és megfordulnék, de megragadja a vállam.
- Niall, ebből nem tudom jól kihozni Mirát. Mi lett volna, ha ez nem történik meg?!
Leesik, akkorát koppan, hogy beleremeg az egész testem, mintha egy vulkán lennék, úgy robbanok. Ő nem Miráért aggódik, vagy a babáért, nem azért ideges, mert ez tönkre fogja tenni Mirát, ő csak azt fogja fel az egészből, hogy ezt lehozzák majd az újságok, ki tudja milyen pletykákat kreálnak, és hogy ezért Mira abbahagyta volna az éneklést. Hörögve, ordítva támadom le, a kezem ökölbe szorul, és életemben először érzem azt, hogy laposra kell vernem valakit, de mielőtt megtehetném valaki ismét ránt egyet rajtam hátulról. Szinte fröcsögő nyállal, dühtől tajtékozva pördülök meg, de hátratántorodok amikor Liamnel nézek szembe.
- Mi történt? Hol van Mira, Niall?!
- Te mit keresel itt? - pislogok nagyokat, a hangom szokatlanul mély.
- HOL VAN MIRA? - üvölti, zaklatottan fordul körbe, majd amikor meglátjuk a mentőt, melynek becsapják az ajtaját, egyszerre indulunk el.
- Nyissa ki, vele megyek - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Én is megyek - cövekel le mellettem Liam.
- Csak egy uraim, és csak ha muszáj.
- Én megyek - nézek Liamre, és elindulok a mentőajtó felé.
- Az én barátnőmről, és az én gyerekemről van szó, Niall - óvodás módon tol arrébb, és az amúgy is szakadt idegszálaim még jobban széttépi.
- Akikre eddig nem voltál kíváncsi! Nem tudom mit keresel itt most, de tegyél egy szívességet és húzz el innen! - fröcsögöm, arrébb lököm és egy ugrással a mentőben vagyok, az ajtó pedig becsapódik mögöttem. Leomlok az egyik műanyag, beépített székre, az autó pedig meglódul és szirénázva elindul. Nem tudom mit csinálnak Mirával, fogalmam sincs mi történik, csak szorongatom a kezét és imádkozok, hogy mentsék meg a gyerekét, mert ha őt elveszíti, akkor saját magát is.
Végtelenül hosszúnak tűnik, amíg a kórházba érünk, elrohannak vele, és amíg tudom követem végig a hosszú folyosón, de betolják egy terembe, ahová engem nem engednek.
Lerogyok egy székre, az arcom a kezembe temetem. Nem tudom mi történt, hogy hogyan és miért, mondta, hogy rosszul van, de nem hittem hogy így, és talán ő sem, mert akkor nem állt volna színpadra, nem veszélyeztette volna a babát, hanem egyből bejövünk. Végigpörgetem a fejemben az eseményeket, az egyik pillanatban még tökéletesen ment a koncert, majd elcsuklott a hangja, elejtette a mikrofont, és amikor leguggolt érte elájult, combjain vér csordogált. Minden olyan gyorsan történt, és ennyi információt képtelen vagyok most feldolgozni. Felkapom a fejem, amikor lépteket hallok, és heves magyarázást, Christian nyomában Liam lohol, eleresztve a füle mellett amit az mond.
- Mi történt, Niall? Itt mindenki mindent mond, csak azt nem, amit tudni akarok - úgy beszél hozzám, mintha az aréna előtt nem dulakodtunk volna. Leeresztem a kezem és cinikus higgadtságot magamra erőltetve végignézek rajta. A tekintetében őszinte aggodalom ül, kitágult pupillákkal, kérlelve néz, és képtelen vagyok nem sajnálni még úgy sem, hogy nagyon sok mindent elrontott az utóbbi időben.
- Már a koncert előtt is mondta, hogy nincs jól, de nem tűnt túl komolynak - nagyot nyelek, jobban kellett volna figyelnem rá. - Egy dal közepén elcsuklott a hangja, tudod, hogy vele sosem történik ilyen. Egy perccel később összegörnyedt és kiesett a mikrofon a kezéből, a lábain vér csordogált, és amikor leguggolt érte arccal előre esett. Én rohantam ki érte - levegőért kapok, fejemet a két kezem közé fogom. - Ha... ha elmegy a baba összetörik, nem fogja kibírni.
Nem nézünk egymásra, ő döbbent csendben ül, én magamba zuhanva görnyedek, mindketten azt várjuk, hogy valaki mondjon valamit. Mégis amikor kinyílik az ajtó és egy orvos lép ki rajta gondterhelt arccal, már nem akarom tudni mi történt.
- Melyikőjük az apa? - nem néz Christianra, a kérdés kettőnkhöz szól, nem mozdulok, csak felemelem a fejem és megtámasztom a kezeimmel, míg Liam sután int az egyik kezével, hogy ő az.
Az orvos leül, nem kell kimondania, a testtartásából és sajnálkozó tekintetéből rájövök mit akar mondani, de hallani nem akarom. Felpattanok, az ujjaim kétségbeesetten túrnak a hajamba, és elönt a harag.
- Őszintén sajnálom, de nem tudtuk megmenteni a magzatot.
Nem akarom hallani, de túl jó a fülem, Liamre nézek, döbbenten néz maga elé, csak most veszem észre a kezében szorongatott csomagot, rajta egy nagy masnival. Ha higgadtan gondolkoznék sosem mondanék ilyet, eszembe se jutna, de ebben a pillanatban a higgadtság szöges ellentéte vagyok.
- Az egész a te hibád! - üvöltöm, a folyosón tartózkodók döbbenten néznek rám, de magasról szarok rá, hogy mit gondolnak. Felpattanok, egy lépéssel Liam előtt termek, az arcáról elkeseredettség és meglepettség sugárzik. - Ha nem hagyod el, ez az egész nem történik meg! Mellette kellett volna lenned és nem azt mondani, hogy nem akarod! Ha megtetted volna nem sír át éjszakákat. A te hibád, Liam, miattad készült ki! - magamból kikelve ordítok, és a legrosszabb, ami még engem is meglep, hogy a dühöm ellenére azt hiszem, komolyan is gondolok minden szót.
Elborul az agya, tudom, mert felpattan és megpróbál túlüvölteni, de még ő sem hiszi el amit mond.
- Most már itt vagyok, úgyhogy nem kell az őrangyal szerepét játszanod! Törődj a magad dolgával, Horan!
Felé lépek, az egész testem remeg a dühtől, megragadom a pólóját és a néhány centi magasságkülönbség ellenére az arcába hajolok és rántok egyet rajta.
- Ha nem vagyok itt, Mira nem viselte volna ezt el ennyi ideig. Nem tudom mit hiszel, de már nem is érdekel. Elfelejtetted, hogy végül én léptem kettőtök helyett, amikor csak szenvedtetek egymással. Azt hittem, helyes döntés volt, de most már úgy gondolom, jobb lett volna nem közbeavatkozni, mert csak fájdalmat okozol neki! Hagyd békén őt, Liam, nem akarom, hogy a közelében legyél és tovább bántsd!
- Az egészhez neked nincs semmi közöd, azt meg főleg nem mondhatod meg, hogy mit tegyek, és mit nem! - egyetlen dolog választ el attól, hogy a torkának ugorjak, egyetlen egy, és az Mira. Ha összeverekednénk - amihez most rohadt közel állunk - azzal nem egymást bántanánk, hanem őt.
A falhoz hátrálok, a homlokom erősen feszítem neki és hatalmas ütést mérek rá. Ezt Liamnek szántam, és a következőt is neki szánom. Gyűlölöm, amiért itt gubbaszt az egyik széken ügyet sem vetve rám, és elkeseredettséget színlelve nézi a kezében tartott csomagot. Tudni akarom mi van benne, nagyon, de nem annyira, hogy csak úgy odamenjek és rákérdezzek, amikor legszívesebben a fején verném szét.
Amikor maga mellé helyezi a háta meggörnyed, a fejét a tenyerébe ejti, és engem egyfajta bizarr elégedettség önt el. Bizarr, mert sosem akartam, hogy szenvedjen, vagy boldogtalan legyen, és most sem akarom igazán, viszont van egy lány, akit mindketten őrülten szeretünk, és ő jobban fog szenvedni. Ő miatta szenvedett, valószínűleg ezerszer rosszabbul, mint amennyit láttam belőle, és ezért történhetett. A rengeteg stressz, a magába fojtott fájdalom, gondolni se merek rá, hányszor kerülhetett olyan helyzetbe egyedül, mint 3 nappal ezelőtt mellettem a kocsiban, amikor a haját tépve zokogott.
Nem bírom a közelében, egyszerűen nem megy, újabb ütést mérek a falba és elordítom magam, majd végigsietek a folyosón egy ajtót keresve, ami kifelé vezet. Levegőre van szükségem, és távolságra tőle. Amit most érez az meg sem közelíti, amit Mira érzett eddig, azt pedig főleg nem, amit érezni fog, ha magához tér. Szükségem van rá, hogy egyedül maradjak, különben elveszítem az összes megmaradt önuralmam és egymásnak esünk. Tudom, hogy ha kiprovokálom, akkor visszaütne, mert nem állnék meg egy ütésnél, és több mint valószínű, hogy a számat sem tudnám befogni. Amikor végre találok egy kifelé vezető ajtót gondolkodás nélkül kirontok rajta. A kórház udvarában találom magam, egy lépcső tetején, melyre azonnal lehuppanok. A fejemet lehajtva ki és belélegzek, próbálom kiüríteni a fejem és lenyugodni, mert csak idő kérdése hogy magához térjen, és akkor rám lesz szüksége. Nincs itt senki olyan, akire számíthatna, senki, már tudom, miért lépett le annyiszor hozzánk, és miért volt itt olyan sűrűn Luke, vagy Liam. Ez nem csak a távkapcsolatról szól, hanem arról is, hogy a menedzsere egy pénzéhes seggfej, és hiába kedves itt mindenki, ma mégis egyedül én rontottam ki úgy érte, hogy valóban érte aggódtam. És valószínűleg most is én vagyok az egyetlen, akit Ő érdekel.
Felveszem a telefonom, szólnom kell Luke-nak, inkább tőlem tudja meg, mint mástól, habár nagyon nem akarom elmondani.
- Csá, haver, mizu? - szól bele vidáman, a háttérből Michael vonyítása és dobszó hallatszik. - Meguntad a nővérem és most a másik Hemmingsre pályázol? - nevetgél, s ha jó a megérzésem, akkor enyhén spicces állapotban van. Ha felhívom, az első kérdése mindig az, hogy minden rendben van-e az ikertestvérével.
- Ülj le, Luke - szólok komolyan, és valószínűleg meg is teszi. Nem akarok könyörögni neki, és telefonból navigálni, hogy mit tegyen, mint egy óvodást, túl kevés most ehhez a türelmem.
- Mi van, tesó? Minden rendben a nővéremmel? Passzold ide, ha a közelben van, hiányzik, és már annyira ott akarok vele lenni, de olyan sok a munka - magyarázza, a szavai enyhén összefolynak. Talán túl elnézően fogalmaztam meg, hogy enyhén spicces, inkább közepesen részeg. Hallottam már tőle ilyen érzelgős megnyilvánulásokat, nem hinném, hogy más esetben nyafogva közölné, hogy hiányzik a nővére.
- Luke, mondanom kell valamit, ami nem jó...
- Mit, végleg szétmentek? Tied a pálya, Ni, én megengedem, de te ne csinálj még neki gyereket, ne is érj hozzá egy ujjal se, mer' nem leszek elnéző ha te is elhagyod - lehunyom a szemem, magamban tízig számolok, beszívom és kifújom a levegőt. - Az a szemét nem tudott gumit húzni a farkára és most jó nagy szarban van miatta a tesóm.
- Fogd be, Luke! - förmedek rá. - Majd visszahívlak, ha magadnál leszel.
- Jó, jól van, na - mondja kicsit megszeppenten. Sose beszéltem így senkivel, természetesen volt már, hogy kiakadtam, de nem így, és jobban szeretem a békességet.
- Nem, nincs semmi, menj, igyál még valamit - rázom meg a fejem. Más esetben nem buzdítanám több ivásra, főleg nem Mack öccsét, de ha nem említem ezt nem hagyná annyiban, márpedig nem biztos, hogy most kellene ezt elmondanom, amikor ennyire őszintén és gátlástalanul közöl mindent.
- Jó, de Niall, Niall, tesó, szeretek mindenkit...
- Tudjuk, Luke, mi is szeretünk téged - sóhajtok.
- Tudom, tudom, engem mindenki szeret, de nem hallgatsz végig. Hallgass meg! Szeretek mindenkit - szinte látom magam előtt, ahogy a hangja megemelkedésénél felemeli a mutatóujját - és tudom, hogy vigyázol rá, de én péppé verek mindenkit, aki bántja, mindenkit, téged is. Mira túl jó az ilyen seggfejekhez.
- Tudom - bólintok - sorakozni fogunk előtted -  szó nélkül leteszem, képtelen vagyok tovább elviselni, ugyanakkor a szavai elgondolkodtatnak, és ezt akarom most legkevésbé.
- Minden rendben lesz vele, ne aggódj.
Összerezzenek, ugyanakkor felmordulok és elfintorodok a hangra. Leül mellém, megvető pillantással nézek Christianra és arrébb húzódok.
- Eddig is csinált hülyeségeket, de mióta megjelentetek ti, bizonyos értelemben rosszabb lett.
- Maga nem ismeri Mackenzie-t - morgom, s bár a férfi talán csak most töltötte be a 35. életévét, nem tegezem, nem megy vele a közvetlenség.
- Valószínűleg nem azt az oldalát, amilyen veletek.
- Az az igazi oldala - szorítom össze a szám és grimaszt vágok.
- Ha te mondod. Akarta Mira ezt a gyereket? Az a Mira, akit én ismerek, nem akarta volna, és megkönnyebbülten ébredne, remélem te is ezt ismered.
- Nem - nézek rá megvetően. - Mira akarta a babát, jobban mint bármit, és ha egyetlen rossz szava vagy megjegyzése lesz hozzá, beköpöm Simonnál, és elintézem, hogy többé ne kapjon munkát - sziszegem. Az a bizarr elégedettség ismét bennem van, amikor felnézve látom a meglepettséget az arcán. - Nagyon vigyázzon a szájára, nem viccelek, képes vagyok megtenni, az a lány nagyon fontos nekem ott bent, és bármit megteszek, hogy megvédjem, ez lenne a legkevesebb - fenyegetem lehalkított hangon. Bólint, ő is tudja, hogy megteszem, egyetlen szó. Mira és mi vagyunk Simon "legbecsesebb" kincsei, még csak magyarázatot sem kellene adnom, miért akarom kirúgatni, akkor is megtenné, ha az indokom mindössze annyi lenne, hogy nem tetszik a pofája.
- Egyébként Mira felébredt - felé kapom a fejem, a szívem hevesebben kezd dobogni, látni akarom, tudni, hogy jól van, ugyanakkor nem akarom, hogy szembesüljön ezzel, életemben először nem akarok mellette lenni. - Liam épp bent van nála.
- Mi? - felpattanok, egy másodperce lenyugodtam, már ha lehet ezt annak nevezni, de most minden visszatér, talán még erősebben. Végigvágtatok a folyosón, ott, ahol az előbb ült, most nincs semmi, csak egy összegyűrt zsebkendő. Szarok a magánéletre, szarok Liamre és az egész hisztijére, feltépem az ajtót, mert vele ellentétben én tudom, ismerem annyira Mirát, hogy tudjam, nem akar vele lenni, és igazam is van.


Ugye nincs harag? :D
N. x

2015. augusztus 5., szerda

61.rész Gondolkodás

Sziasztok! 
Sokáig kicsit elkeseredett voltam, mert nem nagyon változott a kommentek száma, viszont ma és tegnap kaptam még néhányat, és a végeredmény nem is lett olyan rossz, bár ennél azért szokott több is lenni.
Ez a rész kicsit rövidebb lett, mint a többi, de már semmit nem tudtam hozzá írni, semmi olyat, ami ebbe a részbe esedékes, ha értitek mire gondolok. :)
Remélem ettől függetlenül tetszeni fog nektek.
N. x

Kitágult szemekkel ölelem át magam, a rémület lebénít, és nem tudom megakadályozni ami előttem történik, hogy az én ártatlan, mindenkivel kedves szöszi barátom az ingénél rángatva a részeg pasast nyomatékosítja benne, hogy a közelembe ne merjen jönni. Levegőért kapkodok, valahogy úgy ért az ütés, hogy beszorult a levegő, és szúr a tüdőm amikor megpróbálok mély levegőt venni, a pánik elszorítja a torkom és az eddiginél is jobban szédülni kezdek, mígnem Niall megragadja a kezem, és szorosan a mellkasához szorítva a hátam kezd kifelé terelgetni. Kisebb tömeg gyűlt körénk, most először látom őt igazán feszültnek azokon az alkalmakon kívül, amikor Liamet akarta jobb belátásra bírni.
- Jól vagy, Mack? - hajol a fülemhez olyan közel, hogy a szája az arcomhoz ér. Mély levegőt veszek, elmúlik a szúró érzés, és ahogy kivezet az emberek közül a pánik is enyhül, legalábbis ez a része.
- Megütött - billentem hátra a fejem, a hangom elcsuklik, és csodálkozok, hogy meghallja a hangos zenében amit mondok. De tudom, hogy hallja, mert megdermed, ujjai kissé erősebben szorítják a karom, de elkapom a kezét mielőtt hátraugrana és a tömegen átverekedve magát nekiesne a férfinek. - Ne, csak menjünk el innen - szorítom a kezét, hosszú másodpercek után vonakodva bólint. Magamat átölelve hagyom, hogy vezessen, teljesen rábízom magam, a fejem hátrabillentve az arcom a nyakához érintem, míg az indokolatlanul felvillanó éles fények mellett elhaladva beültet a kocsi hátsó ülésére. Arcom a kezei közé fogja és kutakodva vizsgálja kék szemeivel, jobbra-balra forgatja a fejem, majd megdermed, és a hasamra pillant. Ha nem tapadnék hozzá, kiugrana a kocsiból és visszamenne, tudom, mert hirtelen már nem is ismerem olyan jól a legjobb barátom, mint amit hittem. Én a legrosszabbat hozom ki még a legjobb emberekből is.
- Nem kellett volna idejönnünk, ne haragudj rám! - átkarolja a vállam, arcát a hajamhoz érinti. Nagyot nyelek, ilyen szarság miatt nem sírhatok, nem történt nagy baj, nem fáj semmim, nem is a babát találta el, hanem az oldalam. Nem sírhatok, de már kezd minden túl sok lenni, és úgy érzem, nem tudom tovább fenntartani a látszatot, hogy minden rendben. Végig kellett volna hallgatnom Liamet, talán éppen azt mondta volna, amire vágyok, vagy legalább adott volna valami érthető magyarázatot, és ketten átgondolhattuk volna az egészet. De nem, én kiabáltam, flegmáztam vele, majd lecsaptam, és amikor kirohantam veszélybe került a kisbabám biztonsága. Mindig, mindent elrontok, mindent, egyszerűen ilyen az életem, a jó dolgokat mindig rossz követi, és miért? Miattam, mert idióta vagyok. Ha nem lettem volna akkora idióta, talán még mindig Ashtonnal lennék együtt, és olyan harmonikus, békés kapcsolatunk lenne, amilyen volt. Ha nem lettem volna akkora idióta, nem fekszek le a farmon Liammel, nem is kerültem volna a farmra, vagy ha mégis, akkor hisztizés helyett talán barátságosan beszélhettünk volna, és most nem tartanánk itt, talán csak egy barát lenne, mint Harry. Vagy ha nem lettem volna akkora idióta, akkor még részegen is tudom, hogy mire való az a szar ezüstcsomagolásos gumi a farzsebében, és most itt lenne, nem hagyott volna el.
De lehet, hogy nem is ő hagyott el engem, hanem én őt.
Zokogni kezdek, túl sok minden, elegem van magamból, minden elől elmenekülhetek, rendszeresen megteszem, ha valami történik elmenekülök, de a saját fejemből sosincs kiút, magam elől nem menekülhetek. Niallt meglepetésként éri a kifakadásom, és kiabálva utasítja a sofőrt, hogy húzódjon le, amikor már nem kapok levegőt, az egész testem rázkódik, és a saját fülemben hallom a zihálásom. Az ülésre térdelve hajtogat ki, hogy ne összekucorodva üljek, a fejemet erősen, mégis vigyázva a térdeim közé nyomja, és kezét a tarkómra helyezi, az ujjai nedvesek és hűvösek, valahonnan szerzett egy üveg ásványvizet és azzal próbálja hűteni a hirtelen felforrósodott fejemet. Régebben ilyenkor ittam azért, hogy elmeneküljek a saját gondolataim elől, annyit ittam, hogy ne tudjam, ki vagyok én, mégis úgy érzem, sosem volt még ennyire szükségem alkoholra.
Amikor felhúz a hajamból csöpög a víz, de már nem kapkodok levegő után, és fuldokló zokogás helyett néma könnyek folynak le az arcomon, miközben meredtem magam elé bámulok. A mellkasához húz, vagy inkább rángat, mindkét karját körém fonja és a fülemben zihálást hallok, de ez most nem az enyém.
- Többet ne csináld ezt! - fakad ki, beletúr a hajamba és a vállához szorítja a fejem. Mindkettőnk mellkasa hevesen emelkedik, beletemeti az arcát a hajamba, és csak percekkel később jövök rá, hogy a nedves érintések az arcomon az ő puszijai, amelyekkel elhalmoz.
Nekidől az ajtónak és valahogy úgy helyezkedik, hogy a felhúzott lábai közt kuporgok, és nem is akarok elmozdulni onnan, a hajamat simogató ujjaira, és megnyugtató szavaira koncentrálok, amíg nem erőszakolom magamra, hogy ne gondoljak semmire, addig ez tökéletesen beválik. Arcom a mellkasára simítva mélyeket szívok az illatából, ujjai gyengéden masszírozzák a fejbőröm, a mellkasa megnyugtatóan emelkedik és süllyed, bizonyosságot adva arról, hogy itt van. Csoda, hogy ő még velem van, és nem üldöztem el a hülye viselkedésemmel, ő az egyetlen személy, akit még nem bántottam. Nyögve pislantok fel, valahonnan távolról mintha feszült hangokat hallanék, mozgolódni kezdek, megfordulok, csukott szemmel is realizálom hogy egy ágyban vagyok, nem az enyém, de egy ágy.
- Nem - résnyire nyitom a szemeim, a félhomályban látom Niallt, hogy a telefonját a füléhez szorítva feszülten köröz. Úgy döntök jobb, ha nem adom tudtára, hogy ébren vagyok. - Nem, ne hívd fel! Ha akarsz tőle valamit, akkor gyere ide, Payne, nem igaz, hogy magadtól nem fogod fel, hogy nem telefonon kell megmagyaráznod neki. Esküszöm Liam, ha felhívod, nem fogom engedni hogy felvegye, de téged is biztos megverlek! Elegem van már belőle, hogy folyton a padlóról kaparom fel miattad, vagy hozd rendbe amit elrontottál, vagy hagyd békén, már éppen kezdte összeszedni magát! - magából kikelve sziszegi, ha nem aludnék, valószínűleg kiabálna. Ettől féltem, nem akarom, nem az volt a célom, hogy összeugrasszam őket. Egyáltalán nem is volt semmilyen célom, csak egy boldog kis családot akartam.
Összegömbölyödöm, a tudat, hogy Liammel beszél, méghozzá rólam, újra feléleszti az engem kínzó gondolatokat. Már telefonon is jó lenne, csak beszélnénk meg ezt az egészet, mondaná, hogy rendbe hozhatjuk, vagy inkább én mondanám neki, adnék esélyt, csak akarja azt.
- Nem - hallom újra a morgását - nem, semmit ne beszélj vele! Ne etesd, ha nem is biztos, hogy képes vagy rá!
Megfeszülök, összeszorítom a szemeim, nem is akarom ezt hallani, nem akarom tudni, hogy mivel "etetne", és mire kell képesnek lennie.
- Komolyan mondom, Liam, egyetlen húzásod maradt, és ha elbaszod nem ő fog kirúgni téged, hanem én nem engedlek többé a közelébe! - egy feszült pillanatig csend lesz, majd kicsit hangosabban szólal meg újra, de a mondat végére elhalkul, és felém kapja a fejét, úgy teszek, mintha tovább aludnék. - Nem melegedtünk össze! Fogalmad sincs róla, mit beszélsz!
Fájdalmasan hosszú másodpercek telnek el, mígnem újra megszólal, ezúttal suttogva felcsattan.
- Azt hittem, rég túl vagyunk azon az időszakon, hogy rám vagy féltékeny, Payno! Ne rajtam töltsd ki a saját baromságod, és ne merészeld nekem azt mondani, hogy "összemelegedtem" a barátnőddel, aki tőled terhes, és miattad sír át minden kibaszott éjszakát! Én próbálok várat építeni a szarodból minden alkalommal, és inkább megköszönhetnéd, hogy nem hagyom összezuhanni! De tudod mit? Nem kell, úgy tűnik, nekem fontosabb Mira, meg a TE gyereked, mint saját magadnak!
Elhallgat, résnyire nyitott szemeimmel látom, hogy hosszú ideig lenyomva tart egy gombot a telefonján, ami elsötétül, és sötétség borul az egész szobára. Az ajkamba harapva nyomok el hosszú sóhajtást, hallom, hogy Niall halkan magában motyog, majd bőrhöz súrlódó ruha hangját hallom, mely valószínűleg valahol a padlón puffan, nem sokkal később pedig kissé behorpad a matrac mellettem. Az ágy másik oldalán helyezkedik el, de előtte eltűri a hajam az arcomból, és puszit nyom a homlokomra. Eltűnődök azon, hogy valóban összemelegedtünk-e, ahogy Liam állítja. Összemelegedtünk, de nem abban az értelemben, amire gondolhatott, Niall eddig is mindenben mellettem állt, most pedig még inkább, az a majdnem csók csak egy véletlen, kétségbeesett ballépés volt a részemről. Háttal fordul nekem, magára húzza a takaróját, és hallom a sóhaját, amikor kinyitom a szemem látom a körvonalait, hogy egyik kezét a fejének támasztja, és valószínűleg a szemközti falat bámulja. Úgy teszek, mintha csak megfordulnék, valójában pedig a hátához araszolok és nekidöntöm a fejem. Óvatosan hátranyúl, megérinti a hajam, majd megfordul, és átölel. Nem úgy, ahogy Liam tenné, inkább mint Luke, össze sem hasonlítható ahogy Liamhez simulok, és ahogy most hozzá. Nem akarok gondolni, de nem tudom kizárni a fejemből, nem éjjel, nem most, nem úgy, hogy ma hallottam a hangját, és "megbeszélni" akart valamit. Mély levegőt veszek, és akaratlanul is megremegek, mire Niall karjai szorulnak körülöttem, és halkan suttogva megsimítja a tarkóm.
- Semmi baj - bújik közelebb, a fejem a mellkasának döntöm és szinte magamra erőszakolom, hogy aludjak. A gondolatok egymást kergetik a fejemben, ha most leülnék és a kezembe vennék egy tollat, valószínűleg újabb összezavarodott dalokat alkotnék, de ezúttal nem is gondolkozok el azon, hogy kibújjak mellőle. Szabadulni akarok a gondolataimtól, és erre az alvás az egyetlen esélyem, és valószínűleg a kisbabámnak is jobb, ha nem "nyaggatom" tovább. Valószínűleg az a legjobb mindenkinek, ha alszok, csakhogy az álom nem jön olyan könnyen, mint amennyire szeretném. Niall egyenletes légzését hallgatom, néha halkan felhorkant és mozgolódni kezd, a karjai szorulnak körülöttem, vagy az arcát a hajamba temeti. Gyűlölöm az agyam, amiért most is emlékeztet rá, hogy ez sem állandó, hiába van itt, hiába védelmez és vigyáz rám, ez nem jár együtt azzal, amit Liam szereplésével elterveztem. Itt fog hagyni, amint látja, hogy jobban érzem magam, visszamegy majd Florához, és vele nem így fog aludni. Nem azt akarom, hogy ölelkezve, egymáshoz tapadva aludjunk, nem akarom Niallel azt, amit elképzeltem, csak egy biztos pontot akarok az életembe, valakit, aki nem csak időszakosan lesz velem, hanem mindig, minden percben, valakit akinek nem kell órákat utaznia azért, hogy lásson, mert mindig itt van.

~Liam Payne~

3 napig forgatom a kezemben a telefont, próbálom kitalálni, hogy mi legyen, de legtöbbször csak felbosszantom magam. Tudom, hogy nem érdemes próbálkoznom, nem félek Nialltől, de tudom, hogy komolyan gondolta amit mondott, még akkor is, ha az összes szarságon túl még mindig legjobb barátok vagyunk. Olyan képeket látok, amiket nem akarok, és akaratlanul is háttérsztorit képzelek el a képekhez, melyeken Niall idegesítően közel van Mirához, majd a karjaiban viszi be a szállodába, holott tudom, hogy ez az én hívásom után volt, és valószínűleg én okoztam. Olvasok róla, hogy Niall leszedett róla egy pasast, és hősként írják le ezért. Ami a legrosszabb, hogy elindulnak a találgatások arról, miért nem én vagyok Mirával, mi történt köztünk, és mi lehet köztük Niallel. Tudom, hogy tisztáznom kell mindent, a félelmeim a kukába söpörni, vagy legalább egy tárolóba, hogy később legyőzzem őket Mirával, feltéve ha ad még egy esélyt. A végső löketet végül az adja meg, hogy a twitter üzeneteket olvasgatva látom, a fandom egyik fele már ship neveket alkot kettőjüknek, a másik őrülten szidja a barátnőm, úgy gondolják, szándékában áll "végigmenni" az egész bandán, és szerintük Harry lesz a következő. Felugrok a kanapéról, amelyen azóta terpeszkedek, hogy Mira bevágta maga után a hálószobaajtót több, mint egy héttel ezelőtt. Rohanok, kapkodok, hogy ne legyen időm túl sokat gondolkodni, szólok Louisnak, hogy intézze el nekem a repülőt most azonnal oda, ahol Mira a turné zárókoncertjét adja. Őszintén szólva hiába fújom kívülről a turnéja állomásait, most nem jut eszembe, hol lesz az utolsó koncert. 
Előkapom a bőröndöm és találomra ruhákat hányok bele, cipőket, tiszta alsóneműket és a legszükségesebb cuccaim, majd berángatom a cipzárt. Nem akarok gondolkozni, most az egyszer nem, azt kell tennem, amit a szívem mond, és az agyamat figyelmen kívül hagyni, mert a szívem vele, velük akar lenni, mindegy milyen apa leszek, mindegy mit tettem a múltban, és talán fogok tenni a jövőben. Ha valaki képes boldoggá tenni, elérni, hogy izzadó tenyérrel, türelmetlenül, álmatlan éjszakákkal várjam, hogy újra láthassam és a karjaimban tarthassam, és gondolkodás nélkül kimondjam az érzéseim, az Mira, és legyek akármilyen önző seggfej, de nem hagyom ezt kicsúszni a kezeim közül.
Egyenesen belerohanok Louis mellkasába, amikor nagy hévvel kirontok a hálószoba ajtaján a bőröndömmel. Kis híján mindketten elesünk, valahogy mégis állva maradunk, és Lou csak nevetve megjegyzi, hogy nyugodjak le.
- Megvan a repülő? - húzok el mellette, lerohanok a lépcsőn szorosan vele a nyomomban.
- Minden elintézve - bólint önelégült fejjel. - De mi ez a hirtelen megvilágosodás? - faggatózik, míg én előrántok egy cipőt és a cipős szekrényre huppanva erőszakolom bele a lábam.
- Vigyél el, kérlek! - meresztem rá a szemeim. A fejét rázva, nevetve veszi elő a kocsikulcsát és elballag mellettem, már félúton van a kapuhoz, amikor bezárom az ajtót, ellenőrzöm, hogy megvan-e a telefonom és a pénztárcám, majd a bőröndöt felkapva rontok el előtte és hálásan hallom a csipogást, amely a zár feloldását jelzi, és önkiszolgáló módon bedobom a bőröndöm a csomagtartóba és elfoglalom az anyósülést. Türelmetlenül dobolok a lábaimmal, kis híján rámordulok Louisra, hogy vigyorgás helyett inkább induljunk, végül mégis inkább csendben maradok. Jó, hogy megjelent, így nem nekem kell végigvezetnem az egész városon, nem biztos, hogy abból jó sülne ki.
- Mit akarsz csinálni? - pillant rám.
- Beszélek vele - bámulok ki az ablakon, megállíthatatlanul rázom a jobb lábam, és egyik kezemmel a pólómat gyűrögetem. Még csak át sem öltöztem, nem fürödtem, nem szedtem össze magam.
- Gondoltam, de mit akarsz mondani neki?
- Rendbe hozom amit elrontottam.
- Vagyis nagybácsik leszünk - vigyorog rám, a hajamba túrva kissé elmosolyodok. - És mi hozta meg végül az eszed, Leeyum?
Megvonom a vállam, nem igazán van ínyemre közölni, hogy napok óta féltékenységi rohamot kapok, ha leközölnek egy képet Miráról Niallel, vagy meglátom, hogy mindenféle pletykaoldalakon azt bizonygatják, hogy együtt vannak. Előbb-utóbb viccet csinálnánk belőle, és valószínűleg megérdemelném, de akkor is... Louis sunyi mosollyal az arcán sandít rám, és néhány percig csendben ülünk.
- Esetleg mielőtt odaérsz, lenyugodhatnál - nevet rám, rázkódó lábamra néz és megrázza a fejét. - Attól, hogy ezt csinálod még nem fogsz odaérni hamarabb, és ha rám hallgatsz, akkor megvárod, míg vége a koncertnek.
- Miért? - kapom rá a pillantásom. Ha odaérek az első dolgom az lesz, hogy megkeresem Mirát, és akár akarja hallani, akár nem, elmondom amit akarok.
- Mert ez a zárókoncert, és ha jól gondolom, akkor egy ideig az utolsó koncertje is. Nem kell, hogy felzaklasd, mert akármit is csinálsz, azzal csak felzaklatod. Niall azt mondta, Mira még ilyen szar lelkiállapottal is nagyobb koncerteket ad bárkinél, de ha te most odamész, felzaklatod, és esetleg úgy rohan fel a színpadra, hogy nem hallgat végig, előfordulhat, hogy rontani fog. Sokkal nyugodtabban mondhatod el neki amit akarsz, miután vége.
Tudom, hogy igaza van, nagy a valószínűsége, hogy ha hebegve-habogva összehordok valamit, azzal csak feldühítem, és valóban otthagy anélkül, hogy végigmondhatnám amit akarok. Beleegyezően bólintok, és így már reménykedek benne, hogy mire leszáll a repülő, a koncert már javában tartani fog, és nem kell sokat várnom.
- Nagyon figyelj rá, hogy mit mondasz, Liam! - néz rám összehúzott szemekkel.
Bólintok, bőven lesz időm átgondolni hogy mit fogok mondani, és tisztában vagyok vele, hogy ez az egy esélyem van. Amikor beáll egy parkolóba a repülőtérnél kicsit meginog az önbizalmam, de kiszállok, és megparancsolom magamnak, hogy nem hátrálok meg. Kiveszem hátulról a bőröndöm, és újra találkozok Louis szórakozott, már-már büszke tekintetével.
- Szeretnéd hogy bekísérjelek?
Elnevetem magam és megrázom a fejem.
- Azt hiszem, megtalálom, de kösz - felhúzom a kapucnim, igazán nincs rá szükségem, hogy most felismerjenek.
- Ne szúrd el - vereget vállon, válaszul csak bólintok, és elindulok.
Lehajtott fejjel vágok át a várakozó emberek közt, a saját terminálunk felé igyekszek. Fantasztikus dolog, hogy nem kell jeggyel bajlódnom, sorban állni, és egyéb olyan dolgok, amik feltartanak. A gyomrom liftezni kezd, amikor lehuppanok az egyik kényelmes ülőhelyre, kinyújtóztatom a lábaim, és türelmetlenül nézek ki az ablakon. Nincs visszaút, és igazából nem is akarom, hogy legyen, mégis félek, leginkább magamtól. Tudom, hogy ha elfogadható magyarázatot adok a lehetetlen viselkedésemre, akkor minden rendben lesz, de valahogy jó lenne megfogalmazni azt a magyarázatot.
Képtelen vagyok egy helyben ülni, miután a gép eléri a repülési magasságot járkálni kezdek, az alakon kifelé bámulva nézem a felhőket és tudatosítom magamban, hogy a mai nappal végleg minden megváltozik majd, néhány dolog még csak képzeletben, de akkor is. Ha minden jól alakul, Mira hozzám fog költözni, és azt hiszem, biztos lehetek benne, hogy kettőnk új kedvenc elfoglaltsága a shoppingolás lesz a babának, miután kiderült a neme. A gondolatmenetem továbbhalad a nevek felé, de valahogy egyik sem illik a Payne vezetéknévhez. A gyomrom tájékán izgatott bizsergést érzek, valószínűleg a kezdetektől fogva ezt kellett volna éreznem, de a rémület és döbbenet elnyomta ezt, most viszont ha valakinek úgy kell elráncigálnia, de akkor is rendbe fogok hozni mindent, és jó apa leszek. Elfoglalom a helyem, és miközben céltalanul bámulok ki, a gondolataim a jövőnk körül forognak, hogy vajon milyenek lesznek az elkövetkezendő hónapok, hogyan fogjuk berendezni a kicsi szobáját, milyen lesz a karjaimban tartani, ha megszületik, és ez vonja maga után azt is, hogy milyen lesz maga a szülés. Még azt is nehezen képzelem el, hogy az én vékonyka barátnőmben - aki 2 hónapja még azon sírdogált a karjaimban, hogy milyen kövér - hol fog elférni egy kisbaba, pláne, hogy hol fog kijönni. A fejemet fogva nevetem el magam a saját gondolataimtól, egy papírt veszek magam elé, és elkezdem felírogatni a nekem tetsző neveket, melléjük a vezetéknevem, és lehúzom azokat, amelyek így nem passzolnak egymáshoz. Magamban jókat derülök a kreálmányaimon, és remélem, hogy Mira arcára is mosolyt fogok varázsolni, amikor meglátja a David Beckem (Beckham) Payne ötletemet, de a Batman Payne is megfordul a fejemben, Menő kissrác lenne ilyen névvel, feltéve, ha fiú, lánynak is kell valami hasonlót alkotnom. A lánynevekkel jobban meggyűlik a bajom, leginkább azért, mert ha erre gondolok, lelki szemeim előtt egy olyan kislány jelenik meg, mint Mira azokon a képeken, amiket még a szülei toltak az arcomba, és akaratlanul is vagy csak a Mira nevet tudom elképzelni hozzá, vagy olyan bugyuta, ám annál cukibb neveket, mint a Bo, amit egyébként a Szörny RT ihletett. Egy izgatott apajelölt gondolatait fedezem fel a saját fejemben, miközben hatalmas vigyorral az arcomon nézek magam elé, és nevetek a hülye ötleteimen. Már csak azért is megtartom őket, hogy lássam Mira arcát, és remekül szórakozok az elképzelésemen, miszerint a csibész kisfiamra egyszer valaki úgy szólna rá, hogy "Viselkedj rendesen, Batman!"
Elütöm az időt ezzel, majd elindítok egy filmet, de a közepén rájövök, hogy talán illene valami ajándékot vinnem. Eldöntöm, hogy ha leszállt a repülő, először megkérem a taxist, vagy bárkit aki értem jön, hogy vigyen el egy bababoltba.
Kicsit elszunyókálok, a repülő furcsa süllyedésére ébredek fel, és arra, hogy bedugult a fülem, amikor kinézek az ablakon már elég közel van a föld, és perceken belül puhán földet is ér a gép. Nem fogom elszúrni, tudom, hogy nem fogom, mert már akarom ezt az egészet, annyit agyaltam rajta, hogy tudom, nem leszek rossz apa. Talán lesznek dolgok amiket elszúrok majd, időbe fog telni amíg "beletanulok"  szerepembe, de nem fogom leejteni, mert az életemnél is jobban fogok vigyázni rá, és semmit nem fogok kihagyni, semmit nem fogok előrébb helyezni a gyerekemnél, pláne nem olyan önzőségeket, amitől félek. Boldog, édes kis családunk lesz, feleségül fogom venni Mirát, és annyi gyerekünk lesz amennyit csak akar.
A bőröndömet magam után húzva sietek az egyik taxihoz, amely a parkolóban várakozik, és ahogy elterveztem a repülőn azt kérem, hogy vigyen egy bababoltba. Nem érdekel, ki fog meglátni, és hány képet fognak készíteni rólam, nem szeretném titkolni ezt.
Kicsit idegennek, oda nem illőnek érzem magam, amikor belépek a boltba, melynek kirakatában mászó kisbabák, pelenkás dinók, és mesefigurák vannak, bent pedig a sorok közt mindenfelé gömbölyű pocakú nők, és lelkes apukák vannak. Hirtelen nem tudom, hol kezdjem a keresgélést, nem akarom túlzásba vinni, csak 1-2 ruhácskára gondoltam és valami édes plüssre. Elveszek egy kosarat és találomra elindulok, cumisüvegek, cumik, csíptetők, amivel a cumit a ruhához lehet fogni, vászon pelenkák minden színben. Nem pont ezekre gondoltam, és amikor meglátom a mellszívók mindenféle típusát végleg tudom, hogy ez nem az a sor, ahol nekem lennem kell. Benézek mindenhová, hátha meglátok valamit, és közben elcsodálkozok azon, hogy mennyi mindenre lehet szüksége egy kisbabának. A kosaramba kerül egy könyv, tele nevekkel, és hosszú ideig csak ezzel a kosaramban mászkálok fel-le, nem akarok még babakocsit, bébihordozót, bébiülést, ringatót, játszószőnyeget, pelenkázót, és ilyesmiket venni. Elég furán nézne ki, ha beállítanék hozzá egy pelenkázóval. Törlőkendők és pelenkák abs sorrendbe rendezett sora mellet megyek el, amikor meglátom azt a részleget, amire gondoltam, és bevetem magam az apró ruhácskák közé. Büszke vagyok, mert magamtól is tudom, hogy nem a 6-9 hónapos ruhák közt kell kutakodnom, és megtalálom a legkisebbeket. Kizárom a rózsaszín és kék dolgokat, fehér ruhácskák között keresek, és könnyek gyűlnek a szemembe amikor magam elé emelek hosszú ujjú, krémszínű, rugdalózót, amire egy kis mackó van hímezve, mindössze akkora az egész, mint a tenyerem. Azonnal a kosárba teszem, és legszívesebben így tennék a többivel is, de nem akarok túlzásba esni. Amikor bemászok a zoknik közé már valóban a könnyeimmel küzdök, hülye voltam, hogy azt mondtam, nem akarom, mert itt az apró ruhák közt állva már alig várom, hogy egyszer a saját gyerekemet öltöztessem fel abba, amit a kosárba tettem. Apró, fehér zoknit helyezek mellé, és egy kis csíkos sapkát, majd a pult felé andalgok forgatva a fejem, hogy mit vehetnék még. Egyelőre nincs szükségünk tápszerekre, üveges pépekre, sem kisautókra vagy babákra, orrszívó, és egyéb szörnyű elnevezésű gépekre pedig még annyira sem.
Semmiért sem adtam ki még pénzt olyan vigyorral az arcomon, mint ezért. Amikor az eladó megkérdezi, hogy becsomagolja-e, bólintok, én magam választom ki a papírt és a szalagot, majd a dobozt magamhoz szorítva boldogan sietek a taxihoz, amely elindul velem a stadion felé, bár még így is több, mint másfél óra lehet hátra a koncertből. Piszkálgatom a masnit, rájövök, hogy hiba volt becsomagolni, mert most legszívesebben a könyvet lapozgatnám, vagy újra és újra elcsodálkoznék azon, milyen picik ezek a ruhák. Furcsa belegondolni, hogy ezeket kettőnk közös kisbabája fogja viselni alig néhány hónap múlva, furcsa, de semmiképp sem rossz, a szívem körül el nem múló melegséget érzek, és már vigyorogva gondolok arra, hogy habár nem hónapokon belül, de a nem is olyan távoli jövőben lesz egy személy, akinek nem Liam Payne leszek a One Directionből, még csak nem is Liam, hanem Apa.