64.rész Két tűz között

Sziasztok! :)

Először is szeretném megköszönni, a sok új feliratkozót! Múlthéten ilyenkor még azt mondtam, hogy hamarosan meglesz a 170, most pedig már túlléptük ezt a számot. Annyira jó ezt látni, fantasztikusak vagytok! :)

Másodszor pedig, jó ideig ez az utolsó alkalom, hogy éjfél után publikálom a részt, az okot mindenki tudja, nem is említeném meg azt az elátkozott szót. Igyekszem majd ezek után is a lehető leghamarabb, késés nélkül hozni a részeket.

Jó olvasást nektek, köszönöm a kommenteket az előző részhez, épp most válaszolok rájuk, és remélem, ez is tetszeni fog nektek.

Kitartást!

N. x

~Niall Horan~

A hátam ropogással tiltakozik a hirtelen mozdulatok ellen, de már teljesen elzsibbadtam a kényelmetlen székben. A látogatási idő rég lejárt, de tulajdonképpen ez rám nem is nagyon vonatkozott, úgy veszem észre. Behunyt szemekkel egyenesedek ki, és egy sóhajtás szakad ki belőlem, amikor minden csontom a helyére kerül, majd óvatosan leveszem a kezem Mira összegömbölyödött testéről, és kiropogtatom az ujjaim. Összerándul, a levegő reszketve távozik az orrán, megnyugtatóan simítok végig csapzott haján. A szemei megduzzadtak, a haja kócos és csapzott, aprónak és törékenynek, vagy inkább összetörtnek látszik, ahogy a takaró alatt kuporog, de legalább már nem sír. Tulajdonképpen a sírás nem a megfelelő szó rá, arra nincsenek szavak.

Szörnyen kimerültnek érzem magam, szellemileg valahol egy kút mélyén vagyok, kávéra van szükségem és némi kajára, ezért bár nehezemre esik, de felállok, és halkan kimegyek a szobából. Nem akarom felébreszteni, azzal minden kezdődne elölről, és jelenleg nem érzem magam késznek rá, hogy ismét úgy lássam.
Lemegyek a lifttel az előtérbe, ahol van egy kávé és édességautomata, az emberek sajnos most is ki-be rohangálnak, és látok olyan dolgokat, amiket nem szeretnék. Igyekszem nem bámulni, aprót dobok a kávégépbe és jobb híján beérem mellé egy csokival. A műanyag pohárral a kezemben elindulok vissza a lift felé, de megtorpanok, amikor a váró előtt az egyik fotelban meglátom Liamet. Eltűnődök azon, bemenjek-e hozzá, vagy hagyjam, végül bemegyek, mert akármennyire is haragszom rá eszembe jutnak a szavai, és tudom, hogy szereti Mirát, akkor nem lenne itt.
A könyökömmel nyomom le a kilincset, kis híján magamra lötyögtetem a kávét, végül az ingem helyett a földre megy. Kikerülöm a kis tócsát, leteszem a szerzeményeim a kis üvegasztalra és miután egy zsebkendővel amennyire tudom feltörlöm, lehuppanok a másik fotelbe Liam mellé. Értetlenül pislog fel, aludhatott, mert amikor körbenéz úgy tűnik, még nem tudja hol van, és épp elégszer láttam eddig életem során Liam alvás utáni arcát, hogy felismerjem.
- Niall? - pislog meglepetten. - Hol van Mira?
- Alszik - bontogatom ki a csokim, és mielőtt beleharapnék felé kínálom. Ahogyan rám néz, elgyötörten és fáradtan, kezdem megbánni, hogy úgy letámadtam, megrázza a fejét, én pedig a számba tömöm a csokit, csak hogy még egy ideig ne kelljen megszólalnom. Nem mintha normális esetben ez annyira gátolna a beszédben. - Remélem egy ideig aludni is fog, hátha megnyugszik - lehajtott fejjel piszkálgatom a nadrágom térdénél lévő szakadást, nyomasztó csend borul ránk, amilyet nem ismerek a jelenlétében.
Mindketten csak ülünk, elmajszolom a csokim, ami után kis kortyokban megiszom a kávém, míg ő csak bámul maga elé.
- Mondott neked valamit rólam? - kérdezi csendesen, hozzá kell szoknom ehhez, hogy nem egymás szavába vágva beszélünk.
- Liam, Mira nem mond semmit, csak sír - aprót bólint, megdörzsöli az arcát és hátrahajtott fejjel felsóhajt. Összegyűröm a poharat és megcélzom vele a kukát, sajnos egyenesen belemegy, így nem állhatok fel, hogy beletegyem. - Nézd, én... sajnálom, hogy seggfej voltam veled az utóbbi időben, és nem adtam esélyt, hogy megmagyarázd, de te nem láttad Mirát, és kezdem azt hinni, fogalmad sincs róla, mennyire szeret téged. Az utóbbi időben a legtöbbször csak sírni látom, és mindketten tudjuk, hogy ez miattad van, mások nem látják ezt rajta, és előlem is próbálja elrejteni az érzéseit, de éjszakánként rendszeresen felébredtem arra, hogy sír, és egyszer rajtakaptam, hogy a fotelban gubbaszt, a telefonjával világít, és dalokat ír. Hajnal volt, Liam, hajnal, és 7-kor kelnie kellett, alig aludt valamit, és rendszeresen ezt csinálta. Képzeld el, hogy ezt műveli magával a testvéred valaki miatt, te nem lennél dühös arra, aki ezt teszi vele? Függetlenül attól, hogy kedveled-e, vagy esetleg a barátod. Nem jó köztetek lenni, de neked ott vannak a többiek, Mirának ki van itt? Az egész menedzsment egy szar, ami a legkevésbé érdekli őket az az, hogy mi van vele, feltéve amíg megkeresi a nekik járó pénzt. Szüksége van valakire, Luke nem lehet mindig itt, a szülei nem is tudnak az egészről, nekünk meg vége lett a turnénak, és tudom, hogy lenne dolgunk épp elég, de nem hagyhatom egyedül. Nagyon fontos nekem ez a lány, és mindegy kiről van szó, akkor is mellette fogok állni - az utolsó mondatot olyan ellentmondást nem tűrő hangon mondom ki, mint még soha semmit.
- Nem is kérném, hogy ne állj mellette, ezt megértem, főleg most, csak annyit akarok, hogy hallgass meg, és úgy védd tőlem Mirát, hogy tudod miről van szó. Esélyt sem adtál nekem, hogy megmagyarázzam - a hangja nem vádló, ellenben tudom, hogy az enyém minden alkalommal az volt, amikor felhívott hogy hallgassam meg, mert rám talán hallgatna Mira. Bűntudatot ébreszt bennem, mert minden alkalommal nemet mondtam és vitát kezdeményeztem, holott talán meghallgathattam volna, és ha normális magyarázattal szolgál, beszélhettem volna Mirával. Talán megelőzhettük volna ezt az egészet.
- Hallgatlak - sóhajtok, hátradőlök a fotelban és valami biztató mosolyféleséget erőltetek az arcomra.
Nem mosolyog vissza, hangosan sóhajtva túr a hajába, hosszú másodpercek telnek el amíg végre megszólal, de nem emlékeztet arra a Liamre, akit én ismerek.
- Nagyon jól tudom, hogy elszúrtam, és hogy elmondhattam volna neki máshogy is vitatkozás helyett, de megijedtem. És nem, nem attól, hogy összekössem vele az életemet, nem is ténylegesen a felelősségtől, hanem... Mindketten tudjuk, hogy miket csináltam Mira előtt úgy, hogy azelőtt senki nem hitte volna rólam, hogy képes vagyok ilyesmire. Mi garantálja, hogy ha megszületik a baba, akkor egyszer nem kattanok be megint, és kezdek el újra piálni, füvezni, és ahelyett hogy mondjuk velük lennék otthon, inkább elmegyek bulizni?
- Én - szólok közbe, a hangom komoran és kissé talán fenyegetően cseng. - Egyszer tennéd meg, és én... Egyébként te magad döntöd el, Liam, hogy mit csinálsz és mit nem, amikor azokat a dolgokat tettük nem volt családod. Nem hinném, hogy azzal a tudattal, hogy neked egy kisgyereked, netán kisbabád van otthon, bármelyik haverod is vevő lenne ilyesmire, ahogy azt sem, hogy ha megszületett volna az a gyerek, akkor képes lettél volna ilyesmire - időben hallgatok el ahhoz, hogy a hangom ne remegjen meg. Nem csak Mirának nehéz, én is beleéltem magam a nagybácsi szerepbe, és láthattam, mennyire szerette már most a kisbabáját, lopva mindig végigsimított a kis pocakján, és gyakran felmerült köztünk a téma, amikor nem sírt, és csak ketten voltunk. Ha ez nem lenne épp elég, látom a legjobb barátom, ahogy teljesen elveszíti önmagát. és ez a legkevésbé sem hagy hidegen.
- Erre nekem túl sokáig tartott rájönni - motyogja, a hangja teli van bűntudattal és önutálattal. Nem nagyon tudok mit mondani, csak megveregetem a vállát, jelezve, hogy ha nem is teljesen, de értem mire akar kilyukadni. - Azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam neki, de mikor a stadionhoz értem már káosz volt - nagyot nyel, hitetlenkedve rázza a fejét, majd amikor rám néz patakokban folynak az arcán a könnyek. - Most azt hiszi, csak azért jöttem ide, mert tudom, hogy már nincs baba, és csak úgy teszek mintha sajnálnám, de ez nem igaz, tudod, hogy nem az!
- Liam, miért nem mész most el, és alszod ki magad?
- Az életemre esküszöm, hogy nem így van! Bebizonyíthatom...
- Tudom - szakítom félbe, esetlenül megveregetem a vállát. - Menj most el, és aludd ki magad, én itt maradok vele.
- Nincs foglalásom sehova, még a bőröndöm is itt van - bök a sarokban álló táskája felé, majd az arcát dörzsölgetve dől hátra, és kihalász a zsebéből egy agyonhasznált, foszladozó zsebkendőt. A nadrágomba túrva találok egy gyűröttet, de legalább tiszta, és felé nyújtom, de ahogy kifújná az orrát újból sírni kezd. Többnyire képtelen vagyok kezelni a síró embereket, egyszerűen nem tudok mit kezdeni velük, de sajnos Mirát már annyiszor pátyolgattam így, hogy kezdek belejönni, bár azt hiszem nála az nem válna be, ami egy lánynál igen.
Az, hogy nincs foglalása, nem jelent semmit, akármelyik szállodába bemenne, ahol van szabad szoba, megkaphatná, ez nem erről szól, hanem arról, hogy magától most nem fogja ezt megtenni.
- Elkísérlek, Mira szobája üres, csak a cuccai vannak ott, hozok neki meg magamnak is ruhát, te meg ott maradsz, és majd holnap bejössz.
Nem szól semmit, arcát a tenyerébe temetve hangosan zokog, és ezzel tényleg nem tudok mit kezdeni. Sajnálom, de azt hiszem, nem volt még soha olyan helyzet, hogy őt, vagy akármelyiküket kelljen megvigasztalnom, a sírás nálunk egymás jelenlétében többnyire a színpadon következik be, és pozitív dolgok miatt.
- Haver, ne csináld... - esetlenül átölelem a vállát, ami vadul rázkódik.
- Azt hiszitek, hogy nekem nem nehéz, de az én gyerekem is volt! - fakad ki artikulálatlanul. - Egész végig a repülőn azon gondolkoztam, hogy mi legyen majd a neve, és hogy melyik szobát rendezzük be neki, erre idejövök, és a barátnőmet előttem viszik kórházba, amikor magához tér engem okol, és látni sem akar. Tudom, hogy hibáztam, de szándékosan sosem bántanám őt!
- Ez csak pillanatnyi állapot, beszélni fog veled, de most menjünk - feltápászkodok, megpróbálom felhúzni, és kissé tántorogva fel is áll. A telefonomért tapogatózok, és ellentmondást nem tűrő hangon utasítom Christiant, hogy küldjön értünk egy kocsit. Mirával mit sem törődve eltrappolt, miután az orvosok közölték vele, hogy bent tartják, és további eljárásokra és vizsgálatokra van szükség, az ő szavaival élve, most "eltakarítja ezt a mocskot".
Átvágunk a kórházon, egyszerre rángatom magammal Liamet és a bőröndöt is, magamban szidom Luke-ot, amiért most kell részegnek lennie. Úgy érzem, egyedül ezzel nem birkózok meg, nem tudom Mirát és Liamet is pátyolgatni, de egyértelműen mindketten segítségre szorulnak, ha Luke nem lett volna részeg amikor hívtam, már tudnám, hogy úton a segítség, de így csak magamra számíthatok.
Elszörnyedek, amikor az ajtóhoz érve meglátom a tömeget, vakuk villannak, sikoltozás és ordítás fogad minket, riporterek verekednek az ajtóhoz és kérdéseket üvöltenek be. Ápolók rohangálnak ki-be és próbálják elküldeni az embereket, de én is látom, hogy ennek semmi hatása. Gusztustalanok, undorító, hogy egy kórház előtt csinálják ezt, ahogy az is, hogy egyből cikkezni akarnak a történtekről, a rajongók pedig nem jönnek rá, hogy akármelyikünk is lép ki az ajtón, az nem vigyorgós képeket akar csinálni. Bármikor máskor megtenném, akkor is, ha pokoli rossz kedvem van, de most nem, és az indulataim feltörni vágynak. Ezek az emberek még akkor is önzőek, amikor az egyik legrosszabb történik azzal az emberrel, akit állítólag szeretnek, akkor is csak magukra tudnak gondolni, és ezért legszívesebben feltépném az ajtót és üvöltve rontanék ki, de valószínűleg akkor azt kapnák, amit akarnak.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor meglátom, hogy hatalmas alakok verekednek át az embereken, sorfalat állnak egy kocsiig, és próbálják a hátuk mögött tartani a dulakodókat.
- Gyerünk, mozgás! - int egy alak, megragadom Liam vállát és magam előtt tolom, míg a férfi hátulról fedez minket, és felkapja a bőröndjét. A semmiből csapódnak még mellénk hatalmas emberek, de így is érzem a lökdösődést, az ordítás szétrepeszti a dobhártyám. Sikoltoznak, üvöltenek, vannak akik azért, mert izgatottak, és vannak akik az üvöltésükkel azt akarják elérni, hogy ne nyomjanak össze minket, de ez nem ér semmit. A szemembe villanó vakuktól csak foltokban látok, és minden idegszálam pattanásig feszül, mert ebben a szörnyű hangzavarban is hallom a pofátlan kérdéseket a sajtósok felől. Az, amikor Sydneyben hatan voltunk testőrök nélkül, és megtámadtak minket, ehhez képest békés összejövetel volt.
Belökdösnek minket a kocsiba, és az ajtó becsapódása valamelyest biztonságérzetet ad és tompítja a hangokat, de egy millimétert sem lehet mozdulni, mert abban a pillanatban hogy beszállunk mindenki a kocsit veszi célba.
Mi ketten csendben ülünk, mert ha az autón belül megszólalna valaki úgy érzem, megrepedne a dobhártyám. Liam a fejét rázva bámul ki, nekidől az ablaknak és behunyja a szemeit, legszívesebben én is ezt tenném, de nagyon szeretnék kijutni innen, elmenni a szállodába, majd biztonságban visszajutni ide és Mira mellett lenni.
Rendőröket kell hívni, az autók szirénázva érkeznek meg, és ennek láttán mintha kicsit csillapodna a tömeg. Leszedik az embereket a kocsiról, megtisztítják az utat, és az autó végre araszolva, de elindul, majd amikor kiér a parkolóból normális sebességbe jön, ekkor dőlök én is hátra. Imádkozom azért, hogy a szállodánál ne legyen ez, és az imáim meghallgatásra találnak, mert bár vannak, de közel sem annyian, mint a kórháznál, s mindössze néhány másodperc alatt bejutunk.
A portán bejelentkezek és szólok, hogy a Mirának által elfoglalt szobát most Liam veszi igénybe, majd a kulcsokkal a kezemben vonszolom magam után a zombivá változott barátom. Jól esik a csend, bár a fülem kellemetlenül zúg, ami újdonság, mert ez még a koncertek után is ritkán történik meg.
Kinyitom az ajtót, vonakodva lép be előttem, a távozásunk óta kitakarították a szobát, bár nem tudom, miért, mert néhány hajszálon kívül nem sok mindent találtak, és az egyetlen elszórt dolog egy hajgumi az éjjeliszekrényen, a bőröndöm mellett pedig eldobva hever egy pár cipő.
Úgy mered az ágyra, mintha földönkívüli tárgy lenne, elsétálok mellette és kicipzározom a bőröndöm, a hátizsákom a tetején van, így nem kell feltúrnom az egészet. Beledobok egy nadrágot, pólót, zoknit és alsót, elgondolkozok, hogy mire lehet még szükségem, majd becsukom, és Miráéhoz fordulok.
- Itt aludtatok? - kérdezi, összeráncolt szemöldökkel fordulok felé, még mindig az ágyra bámul.
- Hol máshol kellett volna? - motyogom, felnyitom Mira bőröndjét és próbálom nem feltúrni a ruháit. Kiveszek egy nadrágot, a legegyszerűbb pólót, amit találok, a tornacipőjét, a mamuszát, majd a lehető legkevesebb figyelmet fordítva rá elrakok néhány fehérneműt. Amikor felnézek Liam döbbent pillantása szinte éget.
- Most hozzányúltál a fehérneműihez?
Kiveszem a pizsamáját, a legegyszerűbb amit találok egy halvány rózsaszín pamut, amit némi csipke díszít. Tudom, hogy ha kicsit is visszatér önmagához, rosszul lesz attól a hálóingtől, ami most van rajta,
- Valamit a kórházban is viselnie kell - förmedek rá az akaratomon kívül.
- És mellette aludtál?
- Mert hol aludjak, amikor a fél éjszakát átsírja?! A földön, és dugjam be a fülem, hogy ne halljam, és ne próbáljak meg segíteni rajta, mert neked nem tetszene? Befejeznéd már a gyerekeskedést, Liam?! - csattanok fel. -  Mi a picsáért hiszed azt rólam, hogy kikezdenék a barátnőddel?! Még akkor sem tenném, ha nem úgy néznék rá, mint a testvéremre, de így főleg nem, úgyhogy állítsd le magad és találj mást, amiért belém köthetsz! Nem mellesleg nekem is van barátnőm, és én nem vagyok a megcsalós típus!
Felpattanok, ledobom a táskám és a fürdőszobába megyek, nincs kedvem ilyen baromságon veszekedni vele. Sajnálom, és egy kicsit már megértem, de még mindig dühös vagyok rá, és ha még jobban bosszant, akkor ez nem is fog egyhamar elmúlni. Lezuhanyzok, hogy ne a kórházban kelljen, majd a derekam körül egy törölközővel, csöpögve trappolok ki a cuccaimért, pillanatok alatt felöltözök, átdörzsölöm a hajam, és az ujjaimmal végigszántva rajta elkészültnek nyilvánítom magam. Beledobálom a felesleges cuccaim a bőröndbe, még egyszer átgondolom, hogy mire lehet szüksége Mirának, majd összehúzom a táskám és Liamre pillantok. A telefonjával a kezében ül az ágyon, kölcsönösen nem veszünk tudomást a másikról.
- Visszamegyek a kórházba, reggel 8-kor fogják bevinni, szerintem holnap még ne beszélj vele - mondom tömören, idétlenül húzogatom a táskám vállpántját.
Bólint, és ennyivel azt hiszem, le is zárjuk, megfordulok és az ajtó felé igyekszem, de mielőtt kilépnék megszólal.
- Niall - érdeklődve vonom fel az egyik szemöldököm és ránézek. Valósággal elveszettnek és kicsinek tűnik az ágy szélén ücsörögve, és látszólag kellemetlenül érzi magát. - Kösz mindent, és szólj, ha van valami.
Bólintok, hatalmas bunkóság lenne, ha benyögném, hogy nem miatta teszem, és az az ember nem én vagyok, aki ilyeneket mondana egy barátjának, még ha az a barát nem is tudja igazán, hogy mit feltételez.
Bejutni már könnyebb a kórházba, mint kijutni volt, a rendőrök szétoszlatták az emberek többségét, bár a semmiből még így is vakuk villannak, miközben bekísérnek. Lehajtott fejjel, fáradtan igyekszem a lift felé, a zuhanyzás felfrissítés helyett inkább elálmosított, de tudom, hogy életem nem épp legkellemesebb éjszakája vár rám.
Az a rész, ahol Mirát helyezték el, a kórház egy csendes folyosóján van, távol a kórtermektől, műtőktől, mindentől ami felzaklató lehet, amiért roppantul hálás vagyok. A fal mellett hever egy kis csomag, felismerem, hogy azt szorongatta Liam a kezében egész idő alatt. Felemelem, a papír elszakadt és kikandikál egy könyv sarka, úgy döntök, későbbre hagyom a kibontását.
Halkan nyitok be hozzá, teljesen mozdulatlan, egy hangtalan kis kupacot látok a takaró alatt, és a szívem majd' megszakad. Becsukom az ajtót, csak a függöny résein beszűrődő fények világítják meg a szobát, de így is tökéletesen látok. A csomagot az ágya melletti szekrénykére, a táskámat a székre teszem, majd óvatosan leülök az ágy szélére, teljesen kihúzódott az egyik oldalra, összegömbölyödve fekszik, a haja kiterül mellette és fölötte, nem látom az arcát, így a haján simítok végig. Szomorúan nézem, eddig olyan erős volt, reggel felkelt, és akármit is érzett éppen felöltözött, mosolygott mindenkire és hatalmas koncerteket adott, még ha éjszaka sírt is. De tudom, hogy most nem így lesz, ha nem is igazán akarom beismerni magamnak, de legbelül tudom, hogy ma elpattant valami benne, és hosszú ideig már nem is lesz olyan semmi, amilyen volt.
Egy ideig ülök mellette, simogatom a haját és csak gondolkozok, a mai nap szörnyű volt, rosszabb a szörnyűnél, és a holnapi is az lesz, vagy talán már a mai, rég elmúlhatott éjfél, kint már lassan felkel a nap. Lehajolok hozzá, a fejem néhány pillanatra megpihentetem a párnán, közel az ő fejéhez, majd megkeresem az arcát és apró puszit adok rá, mielőtt felállnék.
Leülök a székbe, de akárhogy próbálok elhelyezkedni nem kényelmes, végül a földön kötök ki, párnaként használom a táskám és háton fekszek. Nem a legjobb így, de határozottan jobb, mint a székben. Szüntelenül az ágyat bámulom és Mira néha aprót ránduló kis testét, de mielőtt a gondolataim túlpörögnének, és elsírnám magam lecsukódnak a szemeim, és minden előjel nélkül elalszok.

~Mira Hemmings~

Kipattannak a szemeim, nem lassan ébredezek, pislákolok, hanem felpattan a szemhéjam és az agyam működésbe lendül, másodpercenként ezer és ezer szörnyűségre emlékeztetve. Legszívesebben azonnal visszaaludnék, összehúznám magam és öntudatlanságba menekülnék, de ez nem megy. Az ajkam lebiggyed és csendesen sírok, tudom mi vár rám ma, ami megrémiszt és elborzaszt, ebben a pillanatban még anya vagyok, egy halott kisbaba anyukája, de órák, vagy csak percek kérdése, és nem leszek már semmi, szó szerint.

A másik oldalamra fordulok, meglepetésként ér amit látok, a szám a kezem elé kapom hogy ne zokogjak fel hangosan. Niall a földön fekszik összekuporodva és halkan szuszog, nem tudom elhinni, hogy még mindig itt van, hogy itt és így töltötte az éjszakát. Magamhoz ölelem a takarót, belefúrom az arcom, hogy elfojtsam a hüppögésem, nehogy felébredjen. Egy romhalmaz vagyok, semmi más, nincs kedvem élni, megmozdulni, legszívesebben letépném a fejem hogy ne gondolkozzak többé, ha Niall nem aludna sikoltoznék, széttépném a takarót és mindent magam körül, de így csak remegek és elfehéredő ujjakkal markolom. Ég a torkom, s amikor meglátom az ágy melletti szekrényen heverő vizes üveget, hajlandó vagyok felülni, s miközben nagyot kortyolok meglátok egy kis csomagot, mely oldalt kiszakadt, és egy könyv kissé megnyomódott borítójának sarka kandikál ki.
Rácsavarom a kupakot az üvegre, majd kissé vonakodva, de végül elveszem, a szakadás ellenére megfordítom, és a ragasztónál kezdem bontogatni, hogy ha ez nem hozzám tartozik, akkor többé-kevésbé normálisan visszacsomagoljam. Az ajkamba harapok, hozzá se kellett volna nyúlnom, jobb lett volna ha otthagyom azután is, hogy elmehetek innen, és a takarítók majd kidobják. A könyv kicsúszik a papírból és a lábamra esik, apró ruhák maradnak a kezemben, és néhány pillanatig csak pislogás nélkül meredek rá. Az emlékeim homályosak a tegnapról, mégis azonnal rájövök, hogy ezt szorongatta Liam olyan ragaszkodóan. A kezeim megremegnek, apró, puha kezeslábast tapintok, többet is, pici zoknikat, az ajkamba harapva hátradöntöm a fejem, forró könnyek égetnek maguknak utat a fülem felé, hirtelen szörnyen nehéznek érzem a ruhácskákat, és kibírhatatlanul forrónak a könyvet. Megpróbálok rá sem nézni, beleteszem a ruhákat a papírba és ráhajtom, de nem tudom megállni, hogy ne nézzek a könyvre. Nevek, nevek vannak benne az eredetükkel és jelentésükkel, de nem kell megkeresnem benne az Aria nevet, anélkül is tudom a jelentését. Ének, tökéletesebb és illőbb nevet nem is találhatna senki két énekes gyerekének.
Belelapozok, az első oldalról az ölembe esik egy papírdarab, és én ahelyett, hogy mindezek után inkább visszaraknám, kinyitom.

Ha lány lesz: 

• Mira Payne
• Bo Payne
• Lulu Payne
• Mimy Payne
• Poppy Payne
• Avery Payne
• Savannah Payne
• Hazel Payne
• Zoe Payne

Ha fiú lesz:

• Damien Payne
• Lucas (Luke) Payne
• Ryan Payne
• David Beckhem Payne
• Aaron Payne
• BATMAN Payne
• Blake Payne
• Branden Payne
• Noah Payne

Döbbenten pislogok, túl gyorsan fog az agyam, és már az első után tudom, hogy mi ez, mégsem hagyom abba az olvasást. Egy időre elfelejtkezek a történtekről, kizárom, és csak elszörnyedek a borzasztó ötletein, elmosolyodok azon, hogy a fiúnevekhez odaírta Luke nevét, és kis híján nevetni kezdek a David Beckhem és Batman ötleteken.
Majd amikor felnézek még mindig a kórházi falak bámulnak vissza rám, még mindig az az undok ajtó, és az agyam újra működésbe lép, hogy kínozhasson.

Leeresztem a papírt, a kézírás egyértelműen Liamé, így ha még reménykedtem is benne, hogy másé, ez lehetetlen. Pillanatok alatt kezdek sírni, hangosan, és még csak észre sem veszem magamat addig, mígnem Niall rázogatására felemelem a fejem, az ő pillantása teljesen tiszta, bár rémült, csupán csak most ébredhetett fel, ellenben úgy érzem, az enyém teljesen zavart és kába annak ellenére, hogy már egy ideje ébren vagyok. Heves mozdulattal ragadja meg a könyvet és elveszi, de a papír a kezemben van, és azt nem engedem.

- Mira - az arcom a kezei közé veszi és kényszerít, hogy nézzek rá. Az ajkaim megduzzadtak és remegnek, a fülem bedugult és szédülök, a vállához húz, belefúrom az arcom a pulcsijába és csak zokogok. Az ölelése annyira szoros, erősen tart, de még így se tudja leállítani a rázkódásom, egyik kezével beletúr a hajamba és a fejét az enyémnek döntve halkan beszél hozzám, próbál visszahozni. Belé kapaszkodok, tegnap sikoltozva löktem el magamtól mindenkit, aki bármiért is megpróbált hozzám érni, őt is, nem is igazán realizáltam, hogy ki közeledik, leginkább egy megvadult állathoz hasonlítanám magam. Most viszont két kézzel kapaszkodok belé, mintha ő kellene ahhoz, hogy életben maradjak.

- Minden rendben lesz, érted? Minden rendbe fog jönni, de a mai napot még végig kell csinálnod, azért, hogy később lehessen kisbabád. Oké? Őt már nem hozhatod vissza, Mack, de nem akarná, hogy sírj!

- Nem vigyáztam rá - fakadok ki, bár még én magam sem értem, hogy mit mondok.

- De igen, de erről nem te tehetsz - a fejem az arcához szorítja, az én könnytől ragacsos arcom az ő enyhén borostás pofijához tapad, és közvetlenül a fülemnél hallom a hangját. - Senki sem teher róla, Mackenzie, de megígérem, hogy minden rendbe fog jönni.
Hüppögve hajtom a fejem a vállára, gyengéden simogatja a hátam és a hajam, még mindig sírok, de a karjaiban valahogy sikerül szép lassan elcsendesednem. Kicsit eltol magától, csapzott hajam kisimítja az arcomból és apró, félszeg mosollyal néz  rám.
- Zuhanyozz le, jó? Nem szabad reggelizned, pedig hoznék neked valamit - hüvelykujjával az arcom simogatja, leplezni sem tudná a szemeiben csillogó sajnálatot. A kezembe nyom egy zsebkendőt és csendben, a hajam simogatva nézi ahogy megtörlöm az arcom.
- Hol lehet itt zuhanyozni? - válaszul egy ajtó felé pillant, amit eddig észre sem vettem.
- Hoztam neked ruhákat - tápászkodik fel, a kezét nyújtja felém és gyengéden felhúz. Elszörnyedek a kórházi hálóing láttán, furcsán imbolygok, amikor felállok, és undorodva pillantok le magamra. Elém rakja a papucsom, belelépek, és egy ideig csak állunk egymással szemben.
- Azokat Liam hozta? - bökök óvatosan a szekrényke felé.
Bólint, majd amikor szólásra nyitom a szám heves magyarázkodásba kezd.
- Szerintem így már akarta odaadni, ne értsd félre, megtaláltam a csomagot kint és behoztam, hogy megnézzem mi van benne, de te ébredtél fel előbb ...
Kínosan, nagyot nyelve vakargatom a karom, épp megakartam vádolni azzal, hogy csak még több fájdalmat akar okozni nekem, vagy gyerekesen így próbálja bizonyítani, hogy nem csak azért jelent meg, mert tudja mi történt, és már nem terheli felelősség.
- Kérdezhetek valamit? - nézek rá félénken, visszahátrálok az ágyhoz és leülök, az állás most valamiért problémát okoz, de az  ülés sem jobb, amikor a béna hálóing a hasamra simul, és kiemeli a domborulatot. Elszorul a torkom, olyan kicsi, tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, vagy inkább az orvosomnak kellett volna rájönnie erre.
- Ha tudok rá válaszolni - ül le mellém, megfogja a kezem és finoman megszorítja az ujjaim.
- Liam mikor jött ide? És mi történt pontosan? Minden nagyon zavaros, nem tudom, mennyi idő telt el, azt sem tudom, milyen nap van - a hangom elcsuklik, lehajtom a fejem és hagyom, hogy a hajam az arcomba hulljon és elrejtsen.
- Nem vagy itt túl régóta - félszemmel figyelem, ahogy a hüvelykujjával simogatja a kezem. - Nem tudom, mire emlékszel, azt sem, mi történ pontosan. A koncert felénél aprókat bakiztál, elcsuklott a hangod, aztán elejtetted a mikrofont, és amikor lehajoltál érte... Nem tudom, egyszerűen összecsuklottál, kirohantam a színpadra és amikor felvettelek láttam, hogy csupa vér vagy, de akkor nem igazán realizáltam, hogy miért, mindenre gondoltam, csak erre nem. Akkor jöttem rá, amikor a backstage-ben az orvosok megkérdezték tőlem, hogy terhes vagy-e. Azt nem tudom, hogy Liam hogy került ide, kijöttek a mentők és én rohantam utánad, Liam meg csak egyszerűen ott termett és fogalma sem volt róla, hogy mi történik, de már akkor is a kezében volt az ajándék. Azt hiszem, azért jött, hogy tisztázza magát, és ha adsz neki esélyt, akkor rendbe hozza amit elrontott, csak rosszkor érkezett... Nézd, nem tudok én sem túl sokat, de abban biztos vagyok, hogy nem azért van itt, ami történt, nem tudhatta előre, hogy mi lesz, és Londonból nem lehet néhány perc alatt elugrani ide. Nem akarom őt védeni, ne hidd azt, és szerintem tőlem is már megkapta a magáét nem egyszer, de gondold át a történteket, és ha készen állsz rá, beszéljetek.
- Nem, én most nem... - pislogok fel kétségbeesetten.
- Azt mondtam, hogy ha készen állsz rá - néz egyenesen a szemembe. - Úgy sajnálom ami történt, Mack...
Megrázom a fejem, legszívesebben befognám a fülem, nem akarom, hogy sajnáljanak, senki ne sajnáljon, ő se, amíg nem tudják milyen érzés, de igazából nagyon remélem, hogy ezt senki nem tapasztalja meg, a legnagyobb ellenségemnek se kívánnám.
- Mindenki tudja, ugye? - remeg meg a hangom, ezúttal én szorítom az ő kezét, és a vállának dőlök.
- Nehéz lett volna eltitkolni - sóhajt fáradtan.
- Beszélt már valaki a szüleimmel? Vagy Luke-kal?
- Christian biztos felhívta őket, vagy ha ő nem, akkor a kórház. Még tegnap este próbáltam beszélni Luke-kal, de nem igazán volt olyan állapotban, hogy tudja ezt kezelni - látszik rajta, hogy keresi a szavakat, és amikor ránézek elfordítja a fejét.
- Hogy érted? - emelkedek fel. - Niall?
- Egy kicsit... becsiccsentett, és már anélkül is azt mondogatta, hogy péppé ver mindenkit, hogy tudta volna, mi történt. Ha akkor elmondom neki, annak nem lett volna jó vége - nagyokat pislog rám, szinte bocsánatkérően. Csak megrázom a fejem és a pillantásommal igyekszem azt üzenni, hogy jól cselekedett.
- Miért vagy itt? - kérdezem, újra lehajtom a fejem és összekulcsolt kezeinket nézem. - Mármint... behoztál ide, de azután itt is hagyhattál volna, ehelyett a padlón éjszakáztál.
- Soha, soha nem hagynálak itt, Mira, akkor sem, ha egy egyszerű vizsgálatról lenne szó.
- Nem értem... - motyogom, legszívesebben a hajamba marnék és kitépném mindet, majd lefejelnék valamit, mert egy számára egyszerűnek vélt dolgot sem tudok felfogni.
- Mert szeretlek, Mack, és magamnak okoznám a legnagyobb csalódást, ha nem lennék melletted - érzem, hogy hatalmas, őszinte, tiszta szemeivel engem néz, én meg csak ülök magamba roskadva, emésztem a szavait, és próbálom felfogni, hogy létezik ilyen ember, és hogy a szavai nekem szólnak.
Kövér könnycseppek folynak végig az arcomon, magához ölel, én pedig hozzábújok, az arcom beletemetem a nyakába és mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak.
- Én is szeretlek - suttogom elcsukló hangon, szorosabban magához ölel, arcát a hajamba temeti, majd miután elhúzódok csak nézünk egymásra. Azt a kezét, amelyikkel nem az én kezem szorongatja az arcomra helyezi, a hüvelykujjával letöröl egy legördülő könnycseppet, majd felém hajol. Egy másodperc töredékéig teljesen mást képzelek bele abba, ami történik, és közelebb hajolok, az orra megböki az enyém, de abban a pillanatban elfordítja a fejét, és megpuszilja az arcom.
- Lezuhanyzok - engedem el a kezét, felveszem a földről a táskáját és kérdőn pillantok rá, majd miután bólint elcsoszogok a fürdőszobának nevezett helyiség felé.
Nem is olyan rossz, ahhoz képest, amilyenre számítottam, bár a fal fehér, a csempék fehérek, de van egy tiszta kád és tiszta zuhanyzó, tükör nincs, talán jobb is. Véletlen betörném, és véletlen megvágnám magam, puszta véletlenségből... Becsukom a szemem és sietek, nem akarom látni magam, nem akarom látni a pocakom, amit úgy szerettem, az agyam mégis olyan utasításokat próbál adni nekem, hogy nézzem meg, simogassam meg még egyszer az én kis maszatom, mert mindjárt elveszik.
Megkérem Niallt, hogy ne jöjjön velem, tulajdonképpen még én magam sem tudom, hogy miért, mert legszívesebben a kezét fognám ameddig csak lehet. A saját ruháimban, magamat átölelve követem az orvost, aki a kezét a hátamra helyezve kísér, majd amikor befordulunk a keresett folyosóra egyszerre borít el a döbbenet, a harag, és az undor, mert végig, majdnem minden széken fiatal lányok, nők ülnek rezzenéstelen arccal, arra várva, hogy sorra kerüljenek. Mert ők önként ülnek itt, ők nem akarják a bennük fejlődő kis életet, nekik csak egy baleset lehet, amitől szeretnének megszabadulni. De az enyém is baleset, egy olyan baleset, amely szebbé tehette volna az életem még akkor is, ha Liam nem kíván a része lenni. Ők eldobják maguktól, míg én semmi mást nem szeretnék jobban annál, hogy a kisbabám egészséges fejlődjön bennem, és majd a karomban tarthassam. Az arcomat a kezembe temetem és halkan sírok, nem akarom magamra vonni a figyelmüket, mégis mindenki engem bámul, az összetört lányt, aki mamuszban és köntösben vonszolja magát, holott néhány órával korábban még mosollyal az arcán lépett színpadra.
Az a Mira meghal, amikor belépek a következő ajtón, én magam pusztítom el.