2016. február 26., péntek

89.rész Sorscsapás

Sziasztok! :) 
Őszintén szólva azt reméltem, kicsit jobb lesz ez a rész és könnyen megírom, ehhez képest jól megszenvedtem vele, mert egyszerűen sosem tudtam, mi lenne a helyes mondat, úgyhogy kitöröltem, újraírtam, kitöröltem, megint leírtam valamit, aztán valahogy eljutottam a végéig. Reménykedem azért abban, hogy nektek jobban fog tetszeni mint nekem. 
N.x

~Liam Payne~

Ráhajtom a fejem az övére, két karjával önszántából kapaszkodik belém, de még így is szorítom magamhoz. Legszívesebben behunyt szemekkel szívnám magába ezt az érzést, ugyanakkor még pislogni is félek, nehogy eltűnjön. Az elmúlt óra történései teljesen zavarosak, sőt, attól fogva teljesen zavaros minden, hogy a lépcső tetején guggolva láttam, ahogy kibillegett Stephen után, és elhajtottak. Azt hittem, hogy Stephen randira hívta, és egy ideig dühöngtem miatta, este 11-re viszont a dühöm olyasfajta méreteket öltött, hogy tönkrevágtam Woodék csendes, nevetgélős Szilveszterét, amikor ledübörögtem a lépcsőn azzal a paranccsal, hogy vigyenek el oda, ahova az édes fiacskájuk vitte a barátnőmet. Most pedig valahogy itt vagyok, és hálás pillantást vetek a srácra, aki egy lányt ölel magához, és vigyorogva felmutatja a hüvelykujját. 
Felemeli a fejét, amúgy is heves szívverésem még hevesebb lesz, de nem indít támadást ellenem és nem visít fel, hogy ne érjek hozzá, csak a kézfejével édesen megtöri könnyektől maszatos arcát, míg én vágyakozva nézek rá. Annyira szavakkal kifejezhetetlenül hiányzott, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy újra az enyém. 
- El akarok menni innen - szólal meg, ahogy kifejezi magát majdnem megmosolyogtat, nem ad választási lehetőséget, ha akar valamit, akkor annak úgy kell hogy legyen, mostantól fogva pedig pórázon rángathat maga után, minden lábnyomát megcsókolom. 
- Oké - válaszolok, és összefűzöm az ujjainkat, Bánt, hogy mennyire csodálkozva, kissé megfeszülve vizsgálja a kezeinket, de kecses ujjait szorosan az enyémek köré fonja.
- Elköszönök a többiektől - bólintok, és követem, szorosan mellette haladva.
- Vigyétek el a kocsit - néz rám Stephen, miközben Mira félkézzel megöleli a barátnőjét, majd felé fordul.
- Te hogy fogsz hazajutni? - kérdezi aggódva, kerek szemekkel. - És te mivel jöttél? - kérdezi tőlem.
- Mr. Wood hozott el - nógatom finoman magam felé. 
- Majd alszik nálam - mosolyog rá a lány.
- Nincs itt valamiféle szálloda? - tekinget óvatosan kettőjük között. - Nem akarok visszamenni - jegyzi meg csendesen.
- De, 2 utcára innen, könnyű megtalálni, ha végigmentek ezen az úton abba az irányba, amerről jöttünk, jobbra fordultok, és letértek jobbra a második útkereszteződésnél megtaláljátok - magyarázza segítőkészen a lány.
- Köszi - mosolygok rá, az arca derűs, látszólag boldoggá teszi hogy segítséget nyújthat.
- Akkor sétálunk - dönti el, eltűr egy szőke, kunkori tincset az arcából, és integet, miközben apró lépéseket tesz.
Megszerzi a kabátját, és kénytelen vagyok elengedi a kezét addig, amíg belebújik, ujjaira kesztyűt húz, így már nem érezhetem a bőrét, de az, hogy egyáltalán valamilyen módon érintkezünk boldoggá tesz.
Magamhoz ölelem, az arckifejezéséből tudom, hogy magában azon tűnődik, mit is csinál éppen, hogy jó ötlet-e ezt csinálni, de mielőtt túlkomplikálná a dolgokat gyengéden magam felé fordítom. Csókot nyomok puha ajkaira és megnyugszom, amikor szabad ujjai elérik a tarkóm. Félek a folytatástól, de ha szerencsém lesz meghallgat, vagy nem hallgat meg, de velem marad.
Nagy pelyhekben, de nem túl sűrűn esik a hó, a sötét éjszakában, a lámpák gyér fényénél gyönyörű látvány, ahogy az is, hogy ezek a hűvös pamacsok a szőke hajára hullanak.
- Emlékszel, merre kell menni? - kérdezem csak azért, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Fel sem merül bennem, hogy nem emlékszik, Mira mindenre emlékszik.
- Aha - hümmögi, és csillogó tekintettel bámészkodik, sosem látott még havat, és valószínűleg az elmúlt napokban az éjszakai havazásokról is lemaradt. Arcát az ég felé fordítja, nagyokat pislog, mert néhány hópehely a szempillájára esik, annyira bájos és ártatlan.
- Tetszik? - ölelem át a derekát, összerezzen, majd megadóan a karjaimba simul. 
- Még sosem láttam ilyet - mondja csendesen. - Nagyon szép.
Megpuszilom az arcát, csendes és megfontolt, de amíg fogja a kezem és megengedi, hogy magamhoz öleljem, addig nincs mitől félnem. 
- Miért nem akartál visszamenni? - kérdezem óvatosan, a vékony harisnyája láttán legszívesebben felkapnám és sprintelnék vele a szállodáig, nehogy megfázzon, de nem panaszkodik és csak lassan andalgunk. 
- Nem tudom - vonja meg a vállát. - Mert ott mindig veszekszünk.
- Nem mindig - simogatom a kesztyűt kezét - Csak sokszor. 
- Nem akarok többet veszekedni - rázza meg a fejét. - Meghallgatlak, ha kapunk egy szobát, de ha azt kérem, hogy ne folytasd, akkor ne csináld. Nem fogok elrohanni, semmit sem fogok csinálni, csak lehet hogy van, amit nem akarok tudni, vagy már túl sok. 
- Rendben van - térünk le a megadott sarkon, és egyszerre pillantjuk meg a pislákoló neoncsöveket. - Köszönöm.
Apró mosolyra húzza a száját, a szívem össze-vissza hánykolódik a mellkasomban.
A szálloda nem épp olyan, amilyenhez hozzá vagyunk szokva, mindössze 2 szintes, olyan mint egy nagyobb családi ház, bent kellemesen meleg van, a recepciónál egy öregúr fogad minket meglepetten, és a kezünkbe nyomja az állítólag legjobb szobájának kulcsait. Lift hiányában megmásszuk azt a néhány lépcsőfokot, ami felvisz az emeletre, és a 6 ajtó közül a 4. előtt állunk meg. A legjobb szobában mindössze egy nagyobb fakeretes ágy, és egy öreg tévé van, de tiszta, és többre nekem amúgy sincs szükségem.
Beengedem magam előtt, az ajkamba harapva tartom rajta a szemem, amikor kecsesen leengedi a kabátot a karjain és felakasztja az öreg fogasra, végighúzza az ujjait kissé nedves haján, kibújik a cipőjéből és a fürdőszobába megy. A válla fölött belátok a barna csempés helyiségbe, elvesz egy fehér törülközőt és egyenként szárítgatja meg a tincseit. A kabátomat az övé mellé akasztom, a cipőjét az enyémmel együtt a fal mellé illesztem, és leülök az ágy szélére, amíg végez. Megpróbálom összeszedni a gondolataim, rengetegszer megtettem már ezt, most viszont hogy itt vagyunk, és készen áll végighallgatni, nem tudom, hogyan foghatnék bele.
Leül mellém, lábait kinyújtja és megfigyelhetem a begörbített lábujjait, megmosolyogtat, és ezt most nem is rejtem el, ahogy a közelembe ér újra szükségét érzem a testi kontaktusnak, úgyhogy megfogom mindkét kezét és az ölembe húzom.
- Jól érzed itt magad? - kérdezem csendesen, végigtekint a szobán és aprót bólint.
- Aranyos - mosolyog rám. Visszamosolygok, meglepődök, amikor hirtelen közelebb húzódik. majd gondol egyet és az ölembe mászik. Mindkét karommal magamhoz ölelem, lehajtom a fejem, ő pedig felemeli az övét, és pisze orra megböki az enyém.
- Annyira hiányoztál - szakad ki belőlem halkan. Ujjai végigsimítanak a tarkómon, puha kis száját az enyémhez illeszti, majd elnyitja, amikor azt kérem.
- Félek, Liam - hajtja a fejét a mellkasomra.
- Tudom - simogatom a haját. - És tudom, hogy nem fogsz hinni nekem, de nem hagylak el, bármi is történjék soha többé nem mondok semmi olyat, ami miatt ez megismétlődhet.
- Miért csináltad? - kérdezi csendesen.
Nagy levegőt veszek, itt az ideje hogy a legelejétől mindent elmeséljek addig, amíg engedi.
- Amikor elmondtad - kezdek bele nehézkesen - csak az jutott eszembe, hogy én képtelen vagyok erre, nem vagyok alkalmas a feladatra. Azt hiszed, hogy téged és a babát nem akartalak, de ez nem így van, csak féltem, hogy pocsék apa leszek, akit előbb-utóbb megutál a gyereke.
Nagy szemekkel figyel, nem szólal meg, úgyhogy folytatom, miközben a harisnyába bújtatott, felhúzott lábát simogatom.
- Tudom, hogy ez nem mentség, és hogy pont azért vagyok pocsék apa és barát , mert amikor számítottál rám bepánikoltam és hagytam, hogy elmenj. Hetekig őrlődtem, próbáltam indokokat keresni, hogy miért nem rontanám el a gyerekünk életét, de akárhányszor találtam egyet, jött vele újabb 3 ellenérv. De aztán elegem lett és összeszedtem magam, hogy utánad menjek, a repülőn csak arra tudtam gondolni, hogy mit és hogyan fogok csinálni, neveket írtam fel, eltervezgettem a házunkat, a szobáját, amit én akartam kifesteni, az életünket hárman.
- Én is ezt csináltam - suttogja fojtott hangon. Apró csókokat nyomok az arca minden pontjára, amikor megremeg a karjaimban. - Hagyd ki ezt a részt.
Aprót bólintok, próbálok keresni egy pontot, ahonnan folytathatnám.
- Nem akartál látni, úgyhogy azt hiszem, feladtam, láttam hogy mit csináltál, de én hiába hívtalak téged, vagy Luke-ot, nem vettétek fel. Amíg Niall ott volt felhívott egyszer, hogy ha jobban leszel eljöttök Londonba, hogy beszélj velem, úgyhogy onnastól kezdve ebben reménykedtem. Zavartak a képek rólatok, meg az elinduló pletykák és minden, mert ott volt, de nem történt semmi, én csak azt láttam, hogy egyre jobban behálóz.
- Nem - szakít félbe.
- Tudom, hogy mi történt, elmondta - simogatom szüntelenül - és már megértem, de akkor annyira féltékeny voltam! Elcsesztem mindent, és tudtam, hogy ha van egyvalaki, aki rábír arra, hogy adj nekem egy esélyt, akkor az ő, de én nem úgy láttam, hogy ezen van.
- Én csókoltam meg - magyaráz közbe.
- Tudom - nyomok csókot a homlokára. - Már mindent értek, Cica.
- Nem akarom tovább hallani - mondja csendben.
- Szeretném ha tudnád, hogy sajnálom - nézek mélyen a szemébe. - Ha visszacsinálhatnék mindent, megtenném, nem mondanám ki, hogy nem akarom, de erre sajnos nem vagyok képes. Ha most nem hiszel nekem, bebizonyítom majd, hogy semmit nem teszek meg újra. Bármit is akarsz, melletted leszek, akkor is, ha úgy döntesz, hogy akarod, hogy legyen kisbabánk, és akkor is, ha nem akarsz soha többé.
- Nem akarok úgy dönteni - csuklik el a hangja. - Nekem az volt benne a szép, hogy nem szándékos volt, azt láttam benne, hogy annyira szeretjük egymást, hogy képesek vagyunk csodát tenni.
- Pont ugyanannyira szeretlek most is - mondom ki egészen halkan. - A világon mindennél jobban.
Magamhoz szorítom, amikor sírni kezd, belekapaszkodik a nyakamba és hangosan, szívettépően zokog.
- Hiányzik a kisbabám - nyüszíti, beletúrok a hajába és a mellkasomhoz szorítom az arcát, megszakad a szívem, és jobban utálom magam, mint bármi mást. Ígéretet teszek magamnak, hogy mindent megadok neki, amit csak akar, azt is amit nem mond ki, bármi áron. Az arcomat beletemetem a hajába és nekem is megrázkódik a vállam, én őt ölelem magamhoz, ő pedig engem, és elcsodálkozok azon, hogy hónapokon keresztül életben maradtam enélkül.
- Bocsáss meg! - könyörgök. - Bocsáss meg nekem, Cica!
Kezei közé veszi az arcom, egymáshoz préseli kissé megduzzadt ajkait és aprókat bólint.
-Te is nekem - simogatja kecses ujjaival az arcom, és könnyáztatta pofiját az enyémhez préseli.
Magamba szívom a bőrének és hajának finom illatát, hosszú idő után megtalálom a helyem a világban, vele kell lennem.
Puha ajkait rászorítja az enyémre, szédülök, de ez a jó szédülés, az a fajta, amikor tudod, hogy valami szörnyen jó dologban van részed. Apró kezével végigtapogat, felfedezi a területét, míg én bátortalanul vezetem végig a kezem kerek csípőjén és az oldalán. Nem akarom megijeszteni, sem rávenni valami olyasmire, amire esetleg nem áll készen, és bár szeretném érezni a kezem alatt mindenét, hogy megbizonyosodjak róla, ez a valóság, hagyom magam az irányítása alá kerülni, akármilyen nehéz is.
Ajka lassan lecsúszik az enyémről és mindketten mély levegőt veszünk, résnyire nyitom a szemem és felmérem az arcát. Ajkait elnyitja, nem nyitja ki a szemeit, helyette feljebb csúszik a combomon és én hagyom, hogy egymáshoz simuljunk, kevés dolog van amit ennél jobban szeretnék.
- Cica - simogatom a tarkóját, mire lassan rám emeli a tekintetét. - Meddig... meddig akarsz elmenni? - kérdezem esetlenül.
- Nem tudom - harap az alsó ajkába, lehajtja a fejét, így az összes haja az arcába hullik. Kezét az enyémre helyezi, ami a derekán pihen, és végigsimít rajta, majd leveszi róla, és két kezébe fogja. Mutatóujját végighúzza rajta keresztben, nagy szemekkel vizsgálja, és ráilleszti az övét, ami sokkal kisebb és sokkal szebb, mégis tökéletesen összeillenek.
- Most már hozzád érhetek? - mosolyodok el, és behajlítom a hüvelykujjam, hogy megsimogassam a kezét.
- Igen - leheli csendben.
Magamhoz ölelem, bátrabban, a haja kellemesen csiklandozza az arcom amikor újra megcsókoljuk egymást. Minden pontjához szeretnék hozzáérni, mert az egyik legnagyobb csapás amivel lesújtott rám, az pont az volt, hogy visszautasította az érintésem. Megfogom az arcát, hogy érezhessem a puha bőrét, majd lassan, behunyt szemekkel, a finom illatát szimatolva csúszok le a nyakára. Összerezzen, kicsit megugrik, majd halkan kuncogni kezd és felhúzza a vállát. Imádom ezt a hangot, a nevetése visszhangzik a fülemben, és az orrommal szándékosan csikizem meg az érzékeny bőrt, hogy újra hallhassam.
- Nee - tol el kicsit magától, és széles mosollyal az arcán néz rám.
A szám elnyílik a gyönyörűségtől, szőke haja lágy hullámokban keretezi kipirult arcát, kék szemei megteltek élettel, élénk rózsaszín ajkai édes mosolyra húzódnak.
- Gyönyörű szép vagy - nézek a szemébe, közben a mutatóujjamat végighúzom az arcélén.
Kicsit elpirulva piszkálja az ingem gallérját, majd levezeti a kezét a mellkasomra és a gombokat babrálja. Úgy tűnik, hogy teljesen a gondolataiba merül, pedig talán nem is, mert néha felpillant rám és elmosolyodik. Az egyik gombot elgondolkodva kibújtatja a lyukból, az anyagot az ujjai között gyűrögeti, míg én magamban azt kívánom, bárcsak engedné, hogy én is ilyen zavartalanul piszkálgathassam a ruháját. Csak a húzást veszem észre, aztán újra érzem a száját és akaratlanul is belenyögök a gyönyörbe, levegőért kapok amikor megérzem a feszegető ujjait, ahogy egyre türelmetlenebbül gombolja ki az ingem, aztán mindkét kezét a mellkasomra simítja.
- Cica - tolom el magamtól finoman, nehogy azt higgye, hogy visszautasítani akarom. - Minden oké?
Az ajkát beszívva bólint, a hüvelykujjával gyengéden simogatja a mellkasom egy kis területét, amitől libabőrös leszek.
- Én csak... - szólal meg bizonytalanul. - Nem is hiszem el, hogy itt vagyunk, hogy te itt vagy.
- Itt vagyok - cirógatom az arcát -  nem is megyek el, és te sem fogsz, úgysem hagyom - mosolygok rá.
Megcsókolom, az inget lesimogatja a vállamról, míg én a derekát fogom át szorosan.
- Mondd el, meddig mehetek el - nyögöm ki nehezen.
- Nem tudom - pihegi.
Finoman felemelem és a hátára fektetem, megtámasztom magam a feje mellett, ő pedig szétnyitja a lábait és átöleli a csípőm.
- Ez rendben van? - lehelem az ajkaira.
- Kevés - sóhajtja, mosolyogva puszilom meg a homlokát, hosszú ideig rajta tartom a szám, aztán lejjebb csúszok az orra hegyére.
-  Mira? - halkan, behunyt szemekkel hümmög. - Egyetlen szavadba kerül, hogy abbahagyjam.
- Nem kell szabályokat hoznod - simogatja a tarkóm. - Csak csókolj már meg, és menjünk tovább!
Ellenkezés nélkül teljesítem a kívánságát, nem kérdezem meg magamtól, hogy azért akar-e velem lenni, mert hiányoztam neki, vagy azért, mert teherbe akar esni, esetleg egyik sem, vagy épp mindkettő. Nem érdekel, vele akarok lenni, mert hiányzott, és azt akarom, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, amilyen volt, ha terhes akar lenni, én mindent megteszek az ügy érdekében amit csak tudok, megteszek bármit, csak mostantól hadd ébredjek mellette minden reggel.

~Mira Hemmings~

Ha ránézek két okból szorul el a torkom, az egyik a félelem, a másik pedig az öröm és izgatottság. Szeretnék minden negatív érzelmet bezárni egy dobozba és kidobni, megszabadulni tőlük örökre, ehhez pedig mindössze az agyamat kell elhallgattatni, a testem tudja a dolgát és remegve keresi a párját, csak néhány gonosz gondolat zavar össze.
- Cica - suttogja a fülembe, megemelem a hátam, hogy az oldalamnál matató keze hozzáférjen a ruhám cipzárjához. - Levehetem? - leheli.
-  Már nem lenne kezed, ha nem akarnám - kuncogok, az arcom a nyakához érintem és megpuszilom.
- Ez megnyugtató - mosolyog rám őszintén, mielőtt megcsókolna.
Átölelem a nyakát, hagyom hogy felhúzzon és megremegek, amikor nagy kezével végigsimít a csupasz hátamon. Óvatosan, kínzóan lassú mozdulattal, centiméterenként haladva tolja le a ruhám vastag pántját, és a felszabaduló területekre helyezi a száját. Megmarkolom a haját, a rövid tincsek folyton kicsúsznak az ujjaim közül, egy pillanatra megáll a lefelé útjában és kissé homályos tekintettel néz fel rám.
- Szabad?
- Liam - nyöszörgöm, és én magam bújnék ki belőle, ha nem ragadná meg a kezem. - Mindent szabad.
- Mindent? - nyel nagyot, a szembogara hatalmasra tágulva fürkész.
- Mindent - simogatom gyengéden az arcát. - Csak ígérj meg nekem valamit, és tartsd is be.
- Bármit - vágja rá gondolkodás nélkül.
- Soha ne hagyj el - sütöm le a tekintetem - ha szeretsz, akkor ne. Tudom, hogy szörnyű vagyok, de...
- Ezt soha többé ne mondd - biccenti fel a fejem. - Te vagy a legjobb, ami valaha történhetett velem.
- Te meg egy sorscsapás vagy - nevetek, és a szavaimat ellenzem azzal, hogy folyamatosan simogatom a bőrét.
- Tudom - mosolyog rám - és soha nem fogsz megszabadulni tőlem.
Talán rosszul döntök, vagy talán a legjobban, amikor másodjára is elhiszem az ígéreteit, de egy valamit biztosra tudok, mégpedig azt, hogy nem tudom többé visszautasítani, nem tudok már úgy tenni, mintha nem szeretném, mert nem tudom nem szeretni. Ez bonyolult, és nem tudom, miért van, de feladom a küzdelmet ellenne.
Lassú mozdulatokkal, sokszor mély levegőt véve lehúzza a ruhát a combomon és miután a földre ejti percekig gyönyörködik valamiben, mielőtt az ajkait az enyémekhez préselné. A kezem végigtapogatja a hasát, ami izmosabb lett, végighúzom a mutatóujjam a V-vonalán, melyre válaszul halkan az ajkaim közé nyögve előretolja a csípőjét. Megfontolt mozdulattal pattintom ki az övcsatját, próbálom magam nem a kezéhez lökni, amikor egyikkel benyúl a harisnyám dereka alá. Segítek neki lehúzni, majd az összegubancolódott csomót leejti valahová.
- Lekapcsolom a lámpát - aprót bólintok, és miközben feláll végigheveredek az ágy közepén. A szemeim le sem tudom venni az egyelőre mesterséges fényben úszó testéről, a nadrágja az övcsat tartásának hiányában lecsúszik, kivillan az alsója. Leoltja a villanyt, és amikor a félhomályban megfordul mindketten csendben méregetjük a másikat, a számban összefut a nyál, látva a gyönyörű felsőtestét, ő pedig hirtelen végigfuttatja a kezét a haján. Talán sosem látott így, ennyire sosem szolgáltattam ki magam, és mutattam meg a hibáim, mégis most néz rám a leginkább úgy, mintha a valaha látott legszebb teremtmény lennék.
- Annyira szép vagy - suttogja szinte önkívületben, és apró lépeseket tesz felém. Zavarba kellene jönnöm, az lenne a tőlem várható reakció, de amit érzek az egy kellemes görcs a gyomromban, ami először nagy rándulással összezsugorodik, majd feloldódik, amikor a lábaim közé térdel. 
Azzal, hogy lekapcsolta a villanyt olyan, mintha a világot kapcsolta volna ki körülöttünk, elhal minden nem létező zaj, csak a légzését hallom és érzem a fülemnél, mielőtt a szája újra az enyémhez simulna. Az arcomtól halad lefelé, levezeti a tenyerét a vállamra, onnan pedig óvatos mozdulatokkal eljut a hasamig, és rásimítja a tenyerét. Felgyorsul a légzésem, ezt észrevéve a kezét átvezeti a derekamra, a probléma nem azzal van, hogy megérintette a hasam, hanem azzal, hogy ott bent nem lakik már senki, akinek éreznie kellene a kezét. Végigsimítom a hátát, hogy a megfeszült izmai újra felengedjenek, majd ameddig tudom, a kezemmel tolom le róla a nadrágot. Megemeli magát, egyik kezével megtámaszkodik fölöttem, míg a lábammal a bokájáig húzom, végül pedig ő maga rúgja le.
- Cica - suttogja.
- Nincs semmi baj - fejtek ki nyomást a tarkójára, hogy visszahúzzam.
- Oké - mosolyodik el, és megérinti az alsó ajkam. - De nálam nincs... nincs nálam óvszer - nyel nagyot, és félve néz a szemembe.
- Nálam sem - pislogok rá rémülten.
- Én csak nem gondoltam, hogy akarod majd...
Halkan felnevetek, mert mi mást tehetnék? Nem fogok sírni, amikor nagyon úgy néz ki, hogy végre győztem saját magam felett. Ő is elmosolyodik, homlokát az enyémnek dönti és megpuszilja a szám.
A lábaim átkulcsolom a csípőjén és magamhoz irányítom, mindkettőnk lélegzete elakad, amikor a vékony anyagokon keresztül érintkezünk, csakhogy én ezzel már most sem érem be, kell, hogy minden porcikámban fizikailag érezzem. Megfogja a derekam és óvatos mozdulattal hozzám dörgölőzik, a szemeim tágra nyílnak és hozzá feszítem magam, elakadó lélegzettel temeti az arcát a vállam és a nyakam közé, majd hirtelen felkapja a fejét és kirántja a fiókot. 
- Ezt nem hiszem el - morgolódik csendesen.
- Liam - ejtem ki halkan. - Nem fogsz elmenni?
- Nem, nem, dehogy megyek el - nyílnak nagyra a szemei, és csókokat nyom az arcomra. - Itt maradok.
Nem érti, hogy mire gondolok, én pedig nem mondom el, csak magamhoz húzom, és erőt fejtek ki a mellkasára, hogy megforduljon. A combjára ülök, barna szemeivel szinte szenvedve néz, miközben vágyakozva simít végig a csípőmön. Hátranyúlok, kikapcsolom a melltartóm, és hallom ahogy elakad a lélegzete, amikor a pántok lecsúsznak a vállamon. Felhúzza magát és a karjait körém fonja, a mellkasom az övéhez tapad, érzem a zavart pislogását a szempilláinak simogatásából a nyakamon.
- Nem azért kérdezted - állapítja meg.
- Nekem nem baj - harapdálom az alsó ajkam.
- Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok - suttogja az ajkaim közé. - Hol a buktató?
Megrázom a fejem, nem akarok tovább beszélgetni. Egyszerre fojt meg a közelségével, és kapok ismét levegőt, amikor a testével az ágyba présel, helyeselve lököm a simogató kezei felé a csípőm, hogy megszabadítson az anyagtól. Rengeteg emlék fut végig a fejemben, majd minden megáll, mint amikor az EKG heves, felfelé nyúló vonalaiból egyszerre csak egy egyenes vonal lesz. Megáll minden, és betölt ő, a nehéz légzése, az izgatottság, ami köztünk vibrál, aztán ő maga. Lehajtja a fejét, mert tudja, hogy szeretem, ha az arcunk összeér, és most is beletúrok a hajába. Ajkaim elnyílnak, és kihasználja az alkalmat, hogy miközben összeráncolt homlokkal lassan belém hatol, az ajkaink összeérnek, és a szájában érezheti egyre gyorsuló légzésem. A teste eltávolodik tőlem egy kissé, de a szemeit nem veszi le rólam, a testem megfeszül, és a mellkasom felemelkedik, hátam meggörbül amikor teljesen bennem van, és a feje hátrabicsaklik az érzéstől. Olyan régen nem volt már részem ebben, és volt amikor azt hittem, nem is lesz többé, most mégis itt vagyunk.
- Bébi - suttogja pihegésre nyílt ajkaim közé. Forró a fejem, és a bőröm, ahol érintkezünk, a szemeim fennakadnak mielőtt lehunynám őket, mozgásra ösztönzöm. Vele akarok lenni, akarom, hogy bennem legyen, hogy teljesen érezhessem minden pontját, és soha, de soha többé nem akarom elengedni,
Gyorsul a légzésem, ahogy kihúzódik, majd gyengéden újra belém temetkezik. A karja megremeg a fejem mellett, összeszorított fogakkal, lassan, újra és újra megismétli az előbbit, én pedig remegek alatta, és a lábaimat a lehető legszorosabban fonom köré. Beletúrok a hajába és magamhoz húzom, kinyitja a szemeit és csodálva nézi az arcom, mielőtt megcsókolna, puhán finoman, mohón, majd amikor elszakadunk egymástól ajkait az államra vezeti, onnan a nyakamra, gyengéden megcsípve az érzékeny bőrt.
Elszorul a torkom, és könnyek gyűlnek a szemembe, de most nem azért, mert szomorú vagyok, hanem éppen azért, mert minden így a legjobb, és most, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz döbbenek rá, mennyire borzalmas volt távol lenni. Két kezembe fogom az arcát és megcsókolom, érzi a forró könnyeket rajta, melyeket a hüvelykujjával bocsánatkérően elsimít.
- Mi a baj? - fürkészi aggódva az arcom.
- Semmi - rázom a fejem, és mosolyra húzom a szám. - Csak nem tudtam, hogy ennyire szeretlek.
Döbbenettől elnyílt ajkait lassan összezárja, és elmosolyodik, a karjaink egymás köré fonódnak, a testi érzések csak másodlagosak amellett, hogy mi megy végben az összekapcsolódó lelkünkben, és mennyire szépnek találom magunkat. Szép, mert nem tudom, hol érek véget én, és hol kezdődik ő, mert az ujjaink ragaszkodóan egymásba fonódnak, és mert hallom a fülemben a nevem szerelemtől fűtött változatát egy elhaló nyöszörgés kíséretében arról, mennyire szeret.
Egész éjjel éberen fekszünk egymás karjaiban, nem alszok, mert félek, hogy reggel amikor felébredek nem lesz itt mellettem, és azt hiszem, ő is pont azért pislog maga elé a sötétben, mert fél tőle, hogy elmegyek. Csakhogy nekem eszem ágában sincs lelépni, és azt hiszem, még ha aludna is, de megpróbálkoznék vele, azonnal felébredne, hiszen akárhányszor csak megmozdulok, vagy mélyebb levegőt veszek, a teste megfeszül és erősebben fogja a kezemet, úgyhogy belenyugszom abba, hogy sosem szabadulok tőle, és ez a belenyugvás békességgel tölt el. 

2016. február 19., péntek

88.rész Új

Sziasztok!:)
Igazából nincs túl sok mondanivalóm, de mégse akartam csak úgy feldobni a részt, mert mióta hazaestem azon dolgozok, hogy a lehető legjobbat rakjam fel. 
Remélem mindenkinek jól telt a hete és minden rendben, és azt is remélem, hogy tetszeni fog nektek a rész. <3
Már csak 2.
Nessa.x

Kezd elegem lenni a hidegből és a hóból úgy, hogy csak átgázolok rajta és semmi mást nem csinálok vele, amit elterveztem. Hangosan felsóhajtok amikor a meleg, csirkeszagú helyiségbe belépve kis híján átesek három tekintélyes méretű madáron, amik a nyíló ajtó előtt táboroznak. Amikor becsapom az ajtót az egyiknek majdnem levágom a fejét vele, amit kidugva a résen kémlel a havas tájra.
- Ha kimész innen átélheted a gyorsfagyasztás kellemes élményét még tollas állapotban - mormolom, miközben igazából halálra vagyok rémülve. Ha lecsaptam volna a fejét, és elkezdett volna nekem itt vérezni össze-vissza, biztos, hogy nekem is befellegzik.
Elhajtom őket a lábam körül és egyesével végigjárom a fészkeket, amik most eléggé üresek, mindössze néhány tojás kerül a kosaramba, és megállapítom, hogy igencsak megcsappant a tyúkok száma a nyárhoz képest. Nem akarom tudni, hogy melyik kotkodácsoló vadállatot sütögeti épp most Mrs. Wood, és azt hiszem, ma nem csak hogy nem fogok az asztalnál enni, enni sem fogok.
- Éhesek vagytok? - bolond vagyok, mert egy csapat tyúkhoz beszélek, de ezeken a madarakon kívül nem nagyon tudok máshoz szólni.
A legközelebbi kibontott zsákból kiveszek egy lapátot, közben a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, és mialatt azon vagyok, hogy a lapátot megtöltsem kukoricával, egy apró, szürke valami rohan el a lábam mellett.
Sikoltva ugrok fel, kukoricaszemek szóródnak szét körülöttem miközben ordítva rohanok el onnan, remélhetőleg ellenkező irányba az idegen élőlénytől. A tyúkok őrülten rikoltozva rohangálnak fel-alá míg én szünet nélkül sikoltozva torpanok meg az egyik sarokban, és bámulom a köztük száguldozó valamit.
Az ajtó kivágódik és megpillantom az arcát, de ahelyett, hogy először a pokolba kívánnám, hálás vagyok, mert kiment innen.
- Patkány! - üvöltöm teli torokból, óriási szemekkel kutatja az élőlényt, ami megcélozza a kijáratot és a lába mellett kifut a hóba. Arrébb ugrik, majd nagy léptekben elindul felém, és most önszántamból, pánikolva kapaszkodok meg a vállában és rántom fel a lábaim. - Vigyél ki! Vigyél el innen! 
Elkapja a rúgkapáló lábaim a térdemnél és magához szorítja a remegő testem, minden végtagommal görcsösen kapaszkodok belé, miközben felkapja a kosarat és kivisz. Beletemetem az arcom a kabátjába, egyre feljebb és feljebb húzom magam nehogy véletlenül is leérjen a lábam.
- Minden rendben, Cica, kihoztalak, kint vagy - túl bele a hajamba és a vállához fogja a fejem, míg a másik karjával a fenekem alatt tart, és egyre messzebb visz onnan.
- Egy patkány volt - zihálom, az ujjaim belemarnak a kabátjába amikor megáll, és megpróbál leereszteni.
- Nem, csak egy egér volt, nem patkány, nyugodj meg - vált lassú sétára, és éppen csak nem kezd ringatni a karjaiban. Nem jut eszembe mennyire bizarr is ez, túlságosan lefoglalnak a lassan jelentkező pánikroham tünetei.
- Gyűlölöm ezt a helyet! - sikoltom. - Gyűlölöm, és haza akarok menni!
- Tudom - mormolja közel a fülemhez.
- Otthon óriáspókok vannak, de itt meg kígyók, patkányok, meg, meg...
- Csak egy egér volt - mondja furcsán nyugodt hangon. - Egy apró kisegér, Mira, nem bántott volna.
Csukott szemekkel nyelem az oxigént, a ruhájának furcsa szaga van, mint egy lónak, de emellett érzem a parfümjét, és frissen borotvált arcának arcszesz illatát is. Meglepő, mennyire érzékeny az orrom erre.
- Tegyél le! - utasítom, és amint leér a lábam két lépést hátrálok. - Miért vagy mindig ott, ahol én?!
- Nem voltam - néz a szemembe. - Az istállóban voltam Stephennel, kérdezd csak meg tőle, a bokszokat takarítottuk, amikor hallottalak. Pokoli ahogy sikoltozol - rázza a fejét.
- És miért rohantál oda? - méregetem karba tett kezekkel.
- Szeretnéd, ha hazudnék?
- Mi? - ráncolom a szemöldököm. - Ha azt akarod mondani, hogy azért, mert azt remélted hogy levetettem magam a tetőről, akkor igen, hazudj kérlek.
- Nem - néz rám kerek szemekkel. - Tudod miért rohantam oda? Lehet, hogy te örömmel hallgatnád ahogy én üvöltök, de én képtelen vagyok elviselni a sikoltozásod, és egy pillanatra minden megfordult a fejemben. Halálra rémített a lehetőség, hogy valami történt veled, úgy sikoltozol, mintha ölnének.
- De - nyitom el a számat, és sután felteszek egy kérdést - miért?
- Mi miért, Mira? Miért ijedtem meg? Azért, mert szeretlek, és mi lenne, ha mondjuk nem próbálnál okokat keresni arra, hogy vitatkozhass velem?
Összerezzenek, az elmém leáll annál a szónál, hogy szeret, és nem értem a mondat többi részét.
- Köszönöm, hogy kihoztál - motyogom, és hátat fordítok neki.
- Szóval most elmész - szólal meg. - Ha nem vitatkozol velem, akkor nem szólsz hozzám. Emlékszel azokra az időkre, amikor tudtunk egymással beszélgetni? Amikor felhívtál és elmesélted, hogy milyen napod volt?
- És most mit akarsz, hogy meséljem el neked részletesen, hogy mennyire utálok itt lenni? Belefűzhetem azt is, hogy mekkora csalódás voltál számomra?!
- Elmondhatod - kerül meg, és megáll előttem - de magamtól is pontosan tudom.
- Akkor nincs miről beszélgetnünk.
- De van - kapja el a karom, mielőtt elhúzhatnék mellette. - Pont hogy van, Mira, és ha hagyod hogy elmondjam mindketten elhúzhatunk innen még az Újév előtt.
- Nem - vágom rá. - Most pedig engedj el. Azt mondtad éjjel, hogy nem akarsz veszekedni, és bármennyire is abban a hitben élsz, hogy én akarok, nem így van, úgyhogy hagyj békén.
- Miért nem? - erősködik. - Nem kérek semmit, csak hogy hallgasd meg a történteket az én szemszögemből. Nem kell, hogy ugorj a nyakamba és bocsáss meg mindent, ha nem akarsz, csak annyit szeretnék, hogy ha véget akarsz vetni annak ami köztünk van, úgy tedd, hogy tudod mi játszódott le bennem.
- Már véget vetettem ennek - nézek az arcába makacsul.
- Úgy, hogy azt hiszed, egy utolsó rohadék vagyok, akinek a barátnője egy gyerekkel már nem kellett, de ez nem így van.
- Hagyd abba, légyszíves!
- Legalább csak azért tedd meg, hogy hazamenjünk.
- De nem bírom! - kiáltom. - Nem bírom végighallgatni, mert tudom, hogy én min mentem keresztül, és nem akarok emlékezni rá!
- Tudom, hogy mit csináltam veled, Cica - szorítja az oldalamhoz mindkét karom, és a homlokát az enyémhez feszíti. Levegőért kapkodva dermedek meg, nehogy közelebb hajoljon. - Tudom, és gyűlölöm magam miatta, de nem akarom, hogy így emlékezz rám. Nekem te vagy a legjobb, ami valaha történt velem, nem akarok neked én lenni a legrosszabb.
- Hadd menjek el - rázkódok meg, és a szoros ujjai ellenére átölelem magam. - Kérlek szépen.
Az arcomon végigcsorog egy forró könnycsepp, a megtett útját kellemetlenül csípi a hideg, de felmelegíti a következő. Az ujjai meglazulnak és elereszt, miközben döbbenten néz rám.
- Sajnálom - motyogja zavartan. - Ne sírj - nyújtja felém a kezét, ami végül félúton megáll a levegőben.
Megdörgölöm az arcom és halkan szipogva pillantok fel rá.
- Én is sajnálom, nem is tudod, hogy mennyire, de nem vagyok képes erre a beszélgetésre.
Nem szól semmit, én pedig megfordulok és elmenekülök, mert az a könnyebb, de hosszabb útvonal, és én folyton ezt választom.
Az elkövetkezendő 2 napban már nem csak én kerülöm őt, hanem ő is engem, ha véletlen mégis összefutunk, vagy egyszerre indulnánk fürdeni, az egyikünk visszavonulót fúj, így nem keresztezzük egymás útját. Elvégzem a rám bízott feladatokat, aztán elrejtőzöm a szobámban, vagy elmegyek sétálni.
Az év utolsó napjára is pont ezek a terveim, legalábbis addig, amíg Stephen fülön nem csíp.
Mióta láttam azt a patkányt és elpanaszoltam a találkozásomat vele nem küldtek a csirkékhez, cserébe sepregethetek az istállóban, vagy a havat hordhatom el a járdáról.
- Mira! - kiáltja, meglepetten emelem fel a fejem, az apja kezébe nyomja a lova kantárját és még gumicsizmában is könnyed léptekkel kocog felém. Valósággal sokkol, hogy hozzám igyekszik, mert önszántából nem nagyon teszi, és én sem hívom a barátomnak.
- Tessék? - bámulok rá, nem számítok többre annál, hogy vigyek be még gyújtóst, vagy adjak friss szalmát vagy vizet a juhoknak.
- Este bemegyek a városba Szilveszterezni, nincs kedved neked is jönni?
Az ajkaim megdöbbenve nyílnak el, majd gyorsan összezárom a szám.
- Én... nem tudom, nem hiszem.
- Liamnek nem mondtam, ha ettől tartasz - mosolyog rám.
- És hova akarsz menni? - pislogok rá bizonytalanul.
- Van egy country bár a városban, tudom, hogy ez nem igazán a te stílusod, de egész jó hely.
- Kivel lennék? Nem ismerek itt senkit - húzogatom a kesztyűmet. A county clubbról öreg, szakállas, perverz cowboyok jutnak eszembe.
- Dehogynem ismersz, engem - húzza vigyorra a száját.
- Jó, de rajtad kívül... - vizsgálom, és próbálok jeleket keresni, hogy nem egy randira próbál elhívni.
- Jön a barátnőm is, biztosan összebarátkoztok majd - próbálom olyan gyorsan elrejteni a meghökkent arckifejezésem amilyen gyorsan csak lehet.
- Neked van barátnőd? - szalad ki a számon.
- Van, nem gondoltad volna, mi? - mosolyog, és kissé erősebb lesz az akcentusa.
- De, csak meglepődtem - mosolygok vissza.
- Gyere el, ha pedig nem tetszik akkor hazahozlak.
- Oké - sóhajtok fel, azért megyek bele, mert az a Mira amelyik felszállt arra a repülőre, ami eltévesztette az célt, belement volna.
- Este 9-kor indulunk - figyelmeztet, majd az apja után kocog.
Egészen addig nem jön meg igazán a kedvem ahhoz, hogy elmenjek, amíg az írországi Szilveszteremre vásárolt ruhában és magassarkúban ki nem lépek a szobámból, karomon a frissen mosott kabátommal, Liam pedig éppen akkor csoszog ki a fürdőszobából. Megtorpan és a szemei óriásira kerekednek, a csípőjére tekert törülköző után kap és látom, hogy mekkorát nyel. Lesétálok a lépcsőn, mintha észre sem vettem volna, holott a szívem a torkomban dobog. Valamiféle bizarr elégedettséged érzek, azt a fajta kárörvendést, hogy "nesze, ezt veszítetted el", és már menni akarok, hogy érezze csak rosszul magát.
- Érezzétek jól magatokat! - köszön el nagy mosollyal Mrs. Wood. - Úgy örülök, hogy Stephennel mész, Mira!
Visszamosolygok, összegombolom magamon a kabátom és megigazítom a csizmám.
- A barátnődet hol vesszük fel? - követem apró lépésekben Stephent, a kezeimmel megpróbálom felfogni a hulló hópelyheket, hogy ne áztassák el a begöndörített tincseim. 
- A városban - nyitja ki előttem a kocsi ajtaját. - Szerintem kedvelni fogod.
- A kérdés az, hogy ő kedvelni fog-e engem - húzom el a szám, miközben beülök, ő pedig becsapja az ajtót.
- Nat mindenkit kedvel - huppan le mellém.
- Nat? - ráncolom a homlokom.
- Natalie - mosolyodik el, és ahogy kimondja a nevet a hangjába különös gyengédség költözik.
- Mióta vagytok együtt? - kérdezem óvatosan. Nem akarok túl személyes lenni, kettőnk közül én vagyok az, akinek a párkapcsolatát mindenki nagy képernyős tévén nézheti, talán ő inkább megtartja magának, mint ahogy én is tenném, ha lehetne.
- Igazából nagyon régóta ismerjük egymást, még általánosból, de mindig csak barátok voltunk - vonja meg a vállát. - Miután hazajöttem New Yorkból összefutottunk a városban, beültünk egy kávéra, és egyszerűen így alakult.
- Kedves lány lehet - mosolygok magam elé. Stephen története az én kis képzeletbeli tündérmesém, ami velem még nem történt meg. Én összejöttem az öcsém legjobb haverjával, aztán a másikkal is egy farmon összezárva.
- Sajnálom a veszteséged - szólal meg hirtelen. - Már akartam mondani, csak nem tudtam, hogyan és mikor.
A torkom hirtelen kiszárad és csak pislogni tudok.
- Én...
- Nem kell válaszolnod - kanyarodik rá a rögös földútról a városba vezető kövesútra. - Csak akartam, hogy tudd.
- Köszönöm - tördelem az ujjaim. - Liamet miért nem hívtad?
- Akkor jöttél volna?
- Nem - motyogom - de azt sem értem, hogy engem miért hívtál. Azt hittem, nem kedvelsz.
- Mert bezárkózol magadba, és nem is akarom tudni, hogy mik mehetnek végbe a fejedben. Szükséged volt rá, hogy elgyere, és egyébként te sem tűntél úgy, mint aki annyira vágyik a társaságomra.
- Bocsánat - pislogok rá. - Nagyon bunkó voltam.
- Én is - fordítja felém a fejét és elmosolyodik, lassan megjelennek a házak, amelyek még karácsonyi fényekben úsznak. - De itt a lehetőség az újrakezdésre.
Aprót biccentek, megáll egy ház előtt és járni hagyja a motort, miközben kitárja az ajtót.
- Mindjárt jövök - mondja, majd ki is pattan és felszalad a teraszra vezető lépcsőn. Valamiért elgondolkodtat amit mondott, de mielőtt az agyam igazán belelendülne egy apró termetű lány robban ki az ajtón és Stephen nyakába csimpaszkodik. Nagyot nyelve fordítom el a fejem, az ilyesmire nem igazán voltam felkészülve.
- Hátraüljek? - kérdezem Stephent, de addigra Natalie már elfoglalja a hátsóülést.
- Maradj csak - mosolyog rám vidáman, természetesen világosszőke, vállig érő haj keretezi kerek arcát. - Annyira örülök hogy megismerhetlek! Natalie vagyok - köti be magát, és kinyújtja felém a kezét.
- Mira - fordulok felé barátságosan, és elfogadom a kezét. - Én is nagyon örülök.
- Elképesztően énekelsz! - néz a szemembe csodálattal.
- Köszönöm - mosolygok rá.
Natalie többet beszél, mint a barátja, és sokat nevet, de nem idegesítő módon és ok nélkül.
- Voltál már country clubban? - kérdezi, amikor Stephen talál parkolót és kiszállunk.
- Nem hinném.
Megvárja a barátját és összefűzik a kezüket, egy pillanatra feleslegesnek érzem magam, harmadik keréknek, de Natalie újra csacsogni kezd úgy, mintha régi barátnők lennénk.
- Ne ítélj első látásra - mondja, amikor belépünk, és az arcomra kiül a sokk. A hely pont olyan, mint amilyeneket a cowboyfilmekben láthatunk, de nem is ez zavar, hanem hogy középkorú férfiak nevetnek nagyokat a bárpultnál, ahol cowboykalapot viselő nők szolgálnak ki, miközben hangszórókból gyors countryzene lüktet.
És hogy borzalmasan kitűnök az emberek közül magassarkúban és csillogós miniruhában, kalap és mellény nélkül.
- Én azt hiszem...
- Adj egy esélyt neki, Mira - tanácsolja Stephen, és aprót bólintok, mert miért ne? Mit veszíthetek? Az ég világon semmit, így pedig talán elmondhatom, hogy az új esztendőt valami új dologgal kezdem.
Így hát leülök közéjük, megerőltetem a pozitív gondolataimat és úgy tekintek a helyzetre, hogy a két új barátommal eljöttem megünnepelni az új évet, új emberek között, új helyen, a régi szarságok nélkül.
- Mit csinálnak? - kapom fel a fejem, amikor egy csapat lány felpattan és kitörő lelkesedéssel fogad valami számomra ismeretlen dalt. A Hannah Montana film jut eszembe róla, mert pont úgy kezdenek tapsolni, és egyszerre táncolni.
- Gyere! - kapja el a kezem Nat, és lerángat a bárszékről.
-Natalie, ez nem jó...
Megáll az egyik lány mellett, a kezemet szorongatja, nehogy elmeneküljek, vidám mosolyt villant rá és tesz egy ügyetlen lépést.
- Gyerünk, Mira, élvezni fogod! - szorítja meg biztatóan az ujjaim, mígnem végül sóhajtva, nevetve engedek az unszolásának. Jól megfigyelem a lépéseket, minden mozdulatot eltárolok az agyamban, aztán már csak visz a lábam. Ami a legmeglepőbb, hogy tényleg élvezem, csípőre tett kezekkel ugrándozok együtt a többi lánnyal, magával ragad a jókedvük.
- Ugye jó volt? - nevet rám kimelegedve Nat, és megölel.
- Igen - nevetek vissza, és magamhoz szorítom. A társaságában döbbenek csak rá igazán, mennyire hiányzik, hogy legyen egy barátnőm, aki belerángat az ilyesmibe. - Köszönöm.
- Nem lesz végig ilyen, bulizni is fogunk - biztosít, miközben visszamegyünk a barátjához, aki mindkettőnk elé 1-1 poharat csúsztat.
- Ez csak kóla, de ha akarod akkor rendelhetsz valami mást.
- Nem, ez jó lesz, köszönöm - húzom magam elé a poharat és beleiszok. - Szóval itt valami vad buli is lesz?
- Aha, 11 körül elhúznak az öregek és a miénk a hely.
Mialatt elfogyasztjuk az üdítőnket az idősebb vendégek valóban szépen elsomfordálnak. Sötétségbe borul a hely, a countryzenét lekeverik, helyette a hangszórókból felüvölt valami gépzene, néhányan pedig azonnal berobbannak a szabad térre táncolni. Furcsa ezt látni, nem ilyen körülményekhez vagyok szokva, de tetszik, és abban is teljesen biztos vagyok, hogy senki nem fog rólam képeket készíteni.
Natalie lerángatja a székről a barátját, kérdő pillantással néz rám, de a fejemet rázom és intek, hogy menjenek. Megcsodálhatom, hogyan tekeri az ujjai köré ez a lány Stephent, pedig csak bolondozik vele és nevetnek, a mozdulataiban nincs semmi illetlen, a fiú mégis imádattal néz rá. Lehajtom a fejem, a szívószálammal megkavargatom a maradék üdítőt, bezzeg a mi kapcsolatunk Liammel nem ilyen volt, nem is vagyok biztos benne őket látva, hogy volt-e benne egyáltalán valami normális. A szívem mélyén viszont tudom, hogy számunkra az volt, lehetett volna jobb és szebb, ha mindig együtt tudunk lenni, de szerettük egymást, pont úgy, ahogy ők ketten. Nem akarok rá gondolni, de megzavarni sem akarom a gerlepárt, úgyhogy kérek még egy kólát és fejben elkezdem összegezni a jókat, amik ebben az évben történtek velem. Rendbe jött a kapcsolatom az öcsémmel, megszabadultam Christiantól és Seth-től, és a legjobb az Niall, minden amit együtt csináltunk. Lezárnám ennyivel, de érzem, hogy így nem jó, mert a szívem üvölti, hogy hazugság, Liam volt a legjobb, viszont a jó emlékek mellett bőven kaptam általa rosszakat is. De miért ne emlékezhetnék csupán egy rövid ideig csak a jókra? Arra ahogy nevetett, és ahogy megnevettetett, hogy beszélt hozzám miközben én a világ másik felében a telefonnal a fülemen már aludtam, ahogy megölelt, megcsókolt, ha újra láttuk egymást, az arckifejezése ilyenkor. Az illata, érintése, a karkötőm medáljait piszkálgató ujjai, a puszijai az arcomon és a fejemen, mialatt a mellkasán pihentem, és adott nekem valakit, akinek az elvesztése a világ legnagyobb fájdalmát okozta, mert mindennél jobban szerettem az alatt a rövid idő alatt, amíg az enyém volt.
- Gyere táncolni, Mira! - ugrándozik mellém Natalie, kiszakít a gondolataimból és azonnal húzni kezd az emberek közé. Nagyokat pislogva térek vissza a jelenbe és követem, belerángat valami olyanba ami ismerős, de mégsem ismerem, mert nem vagyok hozzászokva a környezethez, és ahhoz sem, hogy az emberek nem rontanak oda hozzám, és ami a legkülönösebb, hogy senki sem akar összeesni részegségében, én pedig teljesen józanul mosolygok és nevetek. Megismerem Stephent, akivel hetekig éltem együtt, de sosem gondoltam róla többet, mint Mrs. Woodék istállószagú fia, aki bunkómódon elfoglalja előlem a fürdőszobát, egyébként meg keresztülnéz rajtam. 
Hozzánk csapódik néhány fiú, a barátai, és Natalie barátnői, akik mindannyian nagy mosollyal és erős akcentussal köszöntenek, teljesen közvetlenül, és még azért sem méregetnek furcsán, mert a kissé csillogó, rövid ruhámmal kitűnök közülük. 
- Hozok pezsgőt! - kiabálja Stephen, ebből arra következtethetek, hogy mindjárt éjfél. 
1 évvel ezelőtt ilyenkor Ashtonhoz simulhattam részegen, és nem emlékszek az éjféli csókunkra, most pedig egy csapat idegen között álldogálok, várva, hogy egy hatalmas sóhajtással elengedhessem ezt a pokoli évet.
Csakhogy Mira Hemmings életében nem mennek ilyen egyszerűen a dolgok.
Abban, hogy kinyílik az ajtó és bejön valaki semmi furcsa nincs, az emberek folyamatosan ki-be járkálnak, a furcsa az, hogy hirtelen borzongás fut végig rajtam és égnek merednek az apró hajszálak a tarkómon. Megfordulok, és óriási, gyors pislantásaim ellenére látom, ahogy óvatosan, mégis sietve tolja el az útjába kerülő embereket, egy ideig csak nézem, fel sem fogom, hogy felém közeledik ilyen megállíthatatlan hévvel. Nem kerül el, nem változtat irányt, és mire eljut az agyamig, hogy azért, mert egyenesen hozzám igyekszik, éppen csak hátat tudok fordítani és egyetlen lépést tenni a menekülés érdekében, mielőtt az ujjai a csuklóm köré fonódnának, és határozottan vissza nem fordítanak. A mellkasának ütközök és a meglepetéstől az összes oxigén kiszakad a tüdőmből, de nincs időm pótolni egy mély lélegzettel, mindkét kezével megfogja az arcom, megrándulok és szabadulni próbálok, de az ajkát az enyémhez préseli. Csapkodok a kezeimmel, vergődök, próbálom ellökni magamtól, de nem ereszt, én pedig lassan megérzem a puha, meleg ajkakat az enyémen, az ujjainak gyengéd, nyugtató simogatását, miközben ütlegelem.
- Azt mondtad, nem tudsz végighallgatni - motyogja alig elválva a számtól - úgyhogy megmutatom, hogy mit érzek, és mi lenne, ha az eszed helyett most az egyszer a szívedre hallgatnál? - hüvelykujjával óvatosan végigsimítja a szívem fölötti csupa bőrt, mire összerázkódok.
- Összetörted - lehelem, és felpillantok rá. Olyan erősen tart, és olyan szorosan, hogy az együttműködése nélkül sosem fogok elszabadulni, hiába csapkodok, és úgy tűnik, az új barátaim közül senkit sem zavar, hogy jól láthatóan az akaratom ellenére szorongat így.
- Tudom - dönti a homlokát az enyémnek, nehezen veszek levegőt ilyen közelségben vele, úgy pedig főleg, hogy az előbb csókolt meg hónapok után. - De összerakom, csak egy esélyt adj.
- Honnan kellene tudnom, hogy nem teszed meg megint? - csuklik el a hangom.
- Nem tudom, hogy neked honnan kellene tudni - hunyja be a szemét - de én tudom, hogy nem létezek nélküled, és soha többé nem akarlak elveszíteni, egyetlen másodpercre sem akarok távol lenni tőled.
Megrázom a fejem, a tehetetlenségtől a sírás kerülget, azt kéri, hogy hallgassak a szívemre, míg a fejemben óriási piros lámpák villognak, hogy ne csináljam.
Beletúr a hajamba és magához húz, a testem egy része ellenreakcióba lép, a kezeim a mellkasához feszítem, ellenben a térdeim megroggyannak és elnyílnak az ajkaim, ő pedig sunyi módon kihasználja ezt. Az ajkai óvatosan simítják meg a szám, félve, tökéletes ellentétben azzal, ahogy csapdába ejt a kezei közt, az orromon mély levegőt veszek, olyan szerencsétlenül, mintha életemben először csókolna meg valaki, aztán megmarkolom a kabátját és még közelebb rángatom magamhoz, karjaimmal körbefonom a nyakát és mohón visszacsókolom. Az egész testemen áramütésszerű érzés cikázik végig attól, ahogy a nyelve találkozik az enyémmel, a számtól indul és a lábujjaimban végződik. A távolból éljenzést hallok, koccintást, zajokat, de mindez csak háttérzaj a kettőnk kialakult kis burkában, hirtelen megint ott találom magam, ahol hónapokkal ezelőtt is voltam, hogy nem létezik senki és semmi rajta kívül.
- Ne - vájom bele a körmeim a mellkasába, amikor elhúzódna. - Ne, ne engedj el!
- Soha - fúrja bele az arcát a hajamba, és minden végtagjával körém fonódik - soha többé. 

2016. február 12., péntek

87.rész Mélyrepülés

Sziasztok!:)
Végre eljutottam oda is, hogy végre befejezzem ezt a részt. Egész héten annyira viszkettek az ujjaim, hogy írhassak, de semmi időm nem volt rá, mára pedig kellőképpen feldarabolódott az idegrendszerem. 
Remélem, hogy tetszeni fog a rész, azt hiszem, kezdhetünk visszaszámolni a végéig. 
N. x

~Mira Hemmings~

Magam előtt rugdalom a havat, az nem kifejezés, hogy nem így képzeltem el a napot, most Írországban kellene lennem, és Niallel hóembert építeni, hógolyózni, vagy zokniban teát szürcsölni a tv előtt, ehelyett egymagamban sétálgatok, és próbálom elkerülni Liamet.
Reggel, amikor felébredtem és elvonszoltam magam a mosdóig, ő éppen akkor távozott, és nekiütköztem a meztelen felsőtestének. Rámordultam és amilyen gyorsan csak tudtam kikerültem, de attól még éreztem az illatát, és az apró szőrszálakat a mellkasán, amelyek minden alkalmat eszembe juttattak, amikor rajta hevertem, vagy a bőrömhöz simult. Könnyebb lenne, ha volna itt valaki más is rajta kívül, de Stephen folyton kint van az apjával, és nem panaszkodni akarok, hanem eltűnni innen, és ha már ezt nem lehet, akkor a legjobb barátomat akarom.
Reménytelenül forgatom a kezemben a telefonom, nincs térerő, esélyem sincs még csak felhívni se innen, és reggel már a szobámban se volt.
Meglendítem a lábam és belerúgok egy hóbuckába, a fehérség kisebb-nagyobb darabokra robban, és nagy részét a szél visszafújja az arcomba. Nem messze tőlem hallom a nevetését, és a szívem hevesebben kezd verni, nem kárörvendő, vagy gúnyos, hanem az a fajta, ami után magához húzott és mosolyogva megpuszilt. Nem nézek felé, nagyobb lépteket teszek hogy eltávolodjak tőle, mert az, hogy aranyosan nevet, nem egyenlő azzal, hogy ha megbocsájtok neki, akkor nem fog újra bántani vagy magamra hagyni. Ezért akarom távol tartani magamtól, és érzéketlennek maradni, mert félek.
Nagyot sóhajtva pislogok fel, a vakító fehérség ellenére itt semmi sem változott, és az agyam megállíthatatlanul küldi elém a megmosolyogtató emlékeket.
Azon kapom magam, hogy a lovak istállója felé igyekszek, mert eszembe jut a csikó, amelyiknek levezettük a születését. Muszáj megnéznem, mi lett a kis vékony lábú, nyurga állatkából, aki Harry után szökdécselt.
Küzdök a bereteszelt zárral, valószínűleg sosem fogom tudni kinyitni ezeket az ajtókat, végül valahogy mégis kirángatom, és megcsap az istállószag. Könnyek gyűlnek a szemembe és hányingerem lesz, befogom az orrom és a számon lélegezve teszek befelé egy óvatos lépést. Több ló is a helyén toporog, kettőnek üres a helye, hónapokkal ezelőtt undorodva kerültem el ezt a helyet, most pedig egymagamban ácsorgok itt. Hátraugrok, amikor az egyik felnyerít, felé kapom a rémült pillantásom és azonnal felismerem. Kisebb, mint a többi, de sokkal nagyobb annál, amikor utoljára láttam. Nem merek közelebb menni egyedül, de megpróbálok valahogy úgy helyezkedni, hogy tudjak csinálni egy képet, amin teljesen látszik, hogy amikor újra internetközelbe kerülök elküldjem Niallnek.
Elhagyom az istállót, búcsúként valamelyik királyi paripa jól hallhatóan megszabadul a bélgázaitól. Nem tudom, merre mehetnék most, a csirkéknél már tegnap voltam, és továbbra sem kedvelem őket túlzottan. Szinte régi ismerősként rohanták le a lábam a szabadon kóválygók, én pedig pontosan ugyanúgy szitkozódtam és hajtottam el őket, ahogy régen is.
Hiányzik, hogy valaki itt legyeskedjen körülöttem, nagyon ritkán tettem meg ezeket az utakat egyedül, mindig itt volt Niall, vagy egy idő után Harry.
Bekukkantok a kecskékhez és magamban jót derülök, amikor eszembe jut, hogyan kóstolt bele az egyik Harry kezébe. Szegény srác annyi sérülést összeszedett amennyit csak lehetséges, mégis ő szerette ezt a helyet a legjobban, és ő fogta össze a társaságukat.
Lassítok a lépteimen, majd megtorpanok, keresem a halk szipogás forrását, majd rájövök, hogy én magam vagyok az. Az arcomat a kesztyűbe bújtatott kezeimbe temetem, nem tudom, hogy miért sírok, túl sok váratlan esemény ért az elmúlt 24 órában, ami újra felforgatta a teljes lelki világom. Az egyik pillanatban haza akarok menni és dühös vagyok, a másikban Írországban akarok lenni Niallel, most pedig azt akarom, hogy mindannyian itt legyenek, kitöröljük azokat a hónapokat amíg nem voltunk itt, és folytassuk ott, ahol minden abbamaradt. Most jönne a születésnapom reggele, de búcsúzkodás nélkül.
Nagy levegőt veszek, majd kifújom, és megtörlöm az arcom a kézfejemmel. Beszélnem kell Niallel, ennyit tudok biztosan, muszáj hallanom a hangját és egy kis biztatást kapni tőle, hogy ne omoljak össze. Úgy tűnik, ennyire állt stabil lábakon az a Mira, akit egyedül felépítettem, egy nagyobb széllökés, egy kis vitatkozás Liammel, és hol volt, hol nem volt Mira összefoltozott lelkivilága.
Dühösen nyomkodom az ujjammal a kijelzőt, hiába körözök, sehol nincs egyetlen csíknál több térerő, az is másodpercek alatt eltűnik. Felkapom a fejem, a pillantásom megakad a nagy fán, és eszembe jut az, amikor Zayn a tetején ücsörögve telefonált.
Annyira kétségbeesett vagyok, hogy elhatározom, én is megpróbálkozok ezzel a módszerrel.
A telefonom a zsebembe süllyesztem, nem erősségem a mászás, és a bonyolult tornamutatványok, viszont elbírom a saját súlyom, ami már egy jó kezdet.
Felugrok, a kesztyűn át is érzem a fa kemény kérgét, felhúzom magam a karommal, a lábammal pedig felsétálok a fa törzsén. Nem érzem magam veszélyben, sőt, eltereli a gondolataimat mindenről az, ahogy egyre feljebb és feljebb mászok. Egy kihívásnak látom az egészet, és feléled bennem a versenyszellem, holott nincs vetélytársam, és a nyeremény is maximum annyi, hogy ha elég magasra érek, akkor beszélhetek egy kicsit Niallel.
Nincsenek lombok, amik eltakarhatnának, de a látásomat se akadályozza semmi, leülök egy vastagabb ágra és előhalászom a telefonom, a térerőt jelző csíkok közül kettő kirajzolódik, és végre amikor megérintem Niall nevét, nem mondja be semmilyen idegesítő hang, hogy nem érhetem el.
- Szia Mackenzie! - hallom meg a hangját. Boldog, de olyan rejtett érzelmek bujkálnak benne, mint a gyanakvás, és talán behúzott nyakkal várja, mikor kezdek kiabálni.
- Szia - kapaszkodok szabad kezemmel az ágba, és mindkét lábammal erősen szorítom.
- Jól vagy? - érdeklődik.
- Én... - nagyot nyelek, azért hívtam fel, hogy kapjak tőle egy kis segítséget, de ezzel beismerném, hogy még mindig hatással van rám Liam, és gyenge vagyok. - Egy fa tetején ülök.
- HOGY MIT CSINÁLSZ? - kiáltja rémülten.
- Itt van térerő - nevetek halkan.
- Hogy jutottál fel oda?! Azonnal menj le onnan, Mira!
- Nem - mozgatom meg a lábaim. - Azért másztam fel, hogy felhívjalak.
- Bent van vezetékes telefon - sóhajtja, és valószínűleg az orrnyergét masszírozza.
- Már fent vagyok, úgyhogy mindegy.
- Istenem... - sóhajtja kissé ingerülten, féltőn.
- Hiányzol - bököm ki hirtelen. - Niall, nem mehetnék el innen? Hozzád. Nem akarok itt lenni, nekem ez nem megy, olyan egyedül vagyok - nyelek nagyot.
- Nem vagy egyedül - mondja csendesen.
- De igen - rágcsálom az alsó ajkam. - Hadd menjek el, kérlek!
- Nem csinálhatom, Mira, csak néhány napig bírd ki.
- Nem akarok itt lenni Szilveszterkor! - hisztizek. Úgy terveztem, hogy együtt fogunk bulizni aznap este valamilyen helyes kis ír pubban, mindent tökéletesen kitaláltam.
- Akkor beszélj vele még előtte.
- Nem, és most nagyon nem vagy igazságos!
- De, Mack, pont hogy most vagyok az - sóhajtja. - Tudom, hogy félsz, de én vigyázok rád.
- Eddig is ezt mondtad, és tudjuk mi lett, másodjára is ugyanúgy megtörténhet - érvelek makacsul.
- Nem fog, megígérem.
- Hagyjuk ezt - rázom a fejem. - Hogyan vigyáznál rám, ha nem vagy itt?
- Odamennék, de akkor el sem mozdulnál mellőlem, viszont nem lennél ott, ha azt gondolnám, hogy sérülhetsz.
- Már sérültem - jegyzem meg epésen. - Éppen csak összeszedtem magam, Niall, és most megint itt vagyok vele!
- Akkor szedted össze magad, ha képes vagy meghallgatni amit mondani akar, és úgy lezárni. Senki nem kéri azt Mack, hogy legyél együtt vele, nem kell, ha nem akarsz, csak hallgasd meg.
- Nem is ezért hívtalak - szakítom meg halkan.
- Akkor mesélj, milyen a farm?
- Hát... minden ugyanolyan, csak havas, és képzeld, Harry hatalmas lett!
- A ló? - kérdez vissza nevetve. - Megnézted?
- Igen, most - lóbálom a lábam. - Sétáltam egy kicsit, és eszembe jutott, hogy mennyi minden történt itt. Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem megyünk el.
- Ezt akkor nem így gondoltad - nevetgél.
- Tudom - rajzolgatok köröket az ág kérgére. - Hiányoztok innen, mindannyian.
- Van ott valaki, akinek közösek az emlékei veled.
- Csakhogy nekem nem azok az emlékek hiányoznak! - csattanok fel, és rászorítom az ujjam a kis piros ikonra.
Zsebre vágom a telefonom és ülőhelyzetben hátrálok az ágról a fa törzse felé.
- Mira! - kínomban felnevetek, amikor megpillantom a fa irányába loholó fiút, aki nem sokkal előtte megtorpan és tágra nyílt szemekkel néz fel. - Mi a francot csinálsz?!
- Lemászok! - vágom rá, és felállok, hogy keressek egy ágat amire leléphetek.
Lassan araszolgatok, két kezemmel a fatörzsbe kapaszkodva, lefelé nem olyan könnyű, mint felfelé, ezt akkor fedezem fel, amikor csak állok egy helyben, és az ág meginog alattam.
- Cica!
- Ne hívj így! - ordítom ingerülten.
- Le tudsz jönni? - szokásához hűen elengedi a füle mellett amit mondok, de én is ezt teszem. Félszemmel látom, hogy idegesen toporog a hóban, míg én lassan lejjebb mászok egy ággal, a következő viszont messzebb van.
- Nem megy - suttogom magam elé.
- Felmegyek érted! - hallom a hangját.
- Nem! - üvöltöm, és felbuzdulva  vadul keresni kezdem, hová mászhatnék. Annyira rohadtul távol vannak egymástól ezek a hülye ágak! - Szólj Stephannek! - adom fel. Elindul a fa felé, én pedig sikoltozni kezdek. - Azt mondtam, hogy Stephannek szólj!
- Leszedlek onnan én, Mira, bízz bennem!
- Hogyan bízhatnék benned?! - vádolom dühösen. - Hogyan, amikor azt mondtad nekem, hogy számíthatok rád, aztán közölted, hogy nem akarod a babát?!
Hogy miért pont most jön ez a számra, azt nem tudom, de ahogy kiejtem könnyek gyűlnek a szemembe. Nem fogok innen lejutni, de akkor nem is akarok, ha a lejutásért benne kellene megbíznom, öngyilkosság lenne. Tudom, hogy bántom, látom az arcán, amikor ránézek, de még mindig úgy gondolom, hogy ez semmi ahhoz képest, amin én mentem keresztül miatta.
- Teljesen igazad van - néz fel rám. - De többet nem követem el azt a hibát. 
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! - rázom a fejem, és úgy döntök, hogy felállok. Muszáj átmásznom a fa másik felére, és onnan lejjebb vándorolni, ha felmásznom sikerült, akkor lejutni is sikerülni fog, nincs szükségem rá, senkire sincs.
Lassan, imbolyogva felállok, és átölelem a fatörzset a végtagjaimmal, a karjaimmal tolom magam lefelé, úgy haladok, mint egy csiga, ha meglazítom a lábaim elkezdek gyorsan csúszni, ezért inkább araszolok. Izzadok, a lábam egy vastagabb ághoz ütközik, megpróbálok megállni rajta, de mielőtt megkapaszkodhatnék megcsúszik a csizmám talpa, és lezuhanok. Hallom valakinek az üvöltését és sikoltást, az oldalam nekiütődik valaminek, az arcom több részébe is éles, szúró, csikaró fájdalom nyilall, aztán valami keménybe ütközök, ami mégis puha, eldől és én kiterülök rajta, az arcom a hideg hóba fúródik.
Élek, abban a pillanatban csupán ebben az egyben vagyok biztos. Mielőtt akár csak magamtól megemelhetném a fejem az a valami, amire ráestem hirtelen körülfon és felemel, minden oldalról beterít. Sokkosan bámulok magam elé, nem látok, nem hallok, érzek.
- Elkaptalak - szorítja magához a testem, és a fejemet a mellkasához préseli, miközben heves csókokat nyom rá. Előre-hátra ringat, arcát az enyémhez szorítja és simogatja a hajam. - Elkaptalak, elkaptalak - ismételgeti.
Lassan ráemelem a tekintetem, de le sem esik, hogy kire bámulok, és hogy amit az ujjaim közt szorongatok az a kabátja, a vizes és égő arcom fájdalmát pedig a szája enyhíti. Az ajkak, amik az arcomról az ajkamra nyomódnak, többször is, mielőtt magamhoz térhetnék.
- Mit művelsz? - a hangom rekedt és gyengének érzem magam, a kezem mégis a mellkasához feszítem és tágra nyílt szemekkel bámulok rá. - Te mi a francot csinálsz? - kiáltom az arcába, és kitépem magam a karjai közül. Fáj az oldalam, és amikor az arcomhoz kapok véres lesz a kesztyűm, de nem törődve ezzel elvergődök tőle.
- Leestél - néz rám óriási szemekkel, sápadtan.
- Nem csókolhatsz meg! - hátrálok botladozva. - Mégis mit képzelsz?!
Döbbenten bámul rám a havon ülve, mögötte látszódik a testének nyoma, és az én arcomnak és széthullott végtagjaimnak mélyedései. Rászorítom a kezemet a számra, az idegösszeroppanás határán táncolok.
- Leestél arról a kicseszett fáról - mondja lassan, egyenesen a szemembe nézve. - Leestél onnan, én pedig elkaptalak, és neked az a legnagyobb problémád, hogy megpusziltalak?!
- Az nem puszi volt!
- Nem?! - kiáltja, és hirtelen felpattan. - Ha nem az volt, akkor mi? Mert ha én megcsókollak, az rohadtul nem ilyen, ezt te tudod a legjobban, de ha gondolod állok rendelkezésedre felfrissíteni az emlékeid!
- Ne merészelj a közelembe jönni! - üvöltöm teli torokból, mintha egy gyilkos közeledne felém.
- Ha nem kaplak el, akkor összetörted volna magad, Miranda! Nem várok érte köszönetet, de... tudod mit gondolok?! Hogy kicseszettül szemét és igazságtalan vagy velem, és valószínűleg rohadtul élvezed is ezt! Teljesen mindegy, mit csináltam volna, ha nem kaplak el akkor is engem hibáztatnál, és úgy is azt teszed, hogy megmentettem az előkelő pofikádat attól, hogy betörjön! Kurvára kiborító egy nőszemély vagy! - ordítozik, belemarkol a hóba, és a mellkasomhoz vágja a kezében tartott jeges bombát. - És én vagyok a legidiótább ember a világon, amiért mégis azért teperek, hogy visszakapjalak, holott ezerszer könnyebb volt az életem nélküled!
- Akkor hagyj engem békén, és legyél újra az a füvezős paraszt, aki voltál! - loholok utána kiabálva. - Legalább akkor még nem tetted tönkre az életem!
- Nem én tettem tönkre az életed! - pördül meg, és elkapja a felé lendülő, hógolyót szorongató kezem. - Te teszed tönkre magadnak, és most azt hiszed, hogy majd találni fogsz valakit, aki csinál neked egy másik gyereket, de végül úgyis én leszek ott a lábaid között! - a száját arra a kaján vigyorra húzza, amit annyira gyűlölök. Kifordítom a csuklómat az ujjai közül és belenyomom a havat az arcába, teljes erővel lököm el a karjait és elrohanok. Nem tudom, hogy hová megyek, csak minél távolabb akarok lenni tőle, és attól az átkozott fától.
Az oldalam a szívverésemmel egy ütemben fájdalmasan lüktet és szúr, ennek ellenére csak akkor lassítok, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem jön utánam.
Lassan sétálok a ház felé, vadul tekintgetve mindenfelé, nehogy keresztezze az utamat. Biztonságban bejutok, ahol Mrs. Wood halk dúdolásán kívül semmit sem hallok.
- Te vagy az, Mira? - kiáltja a konyhából, ahol valószínűleg valamilyen süteményt készít.
- Igen - motyogom, levegőért kapkodva megszabadulok a csizmámtól, megállapítom, hogy elszakadt a kabátom, a sálam apró faágakkal van tele, a kesztyűm véres, és elhagytam a sapkám.
A kezét törölgetve jelenik meg az előszoba és a nappali sarkában, kitágult szemekkel, pánikolva rohan hozzám.
- Jól vagyok - biztosítom, és teszek egy lépést hátra, mielőtt megérinthetne. Nem akarom, hogy most bárki is hozzám érjen.
- Mi történt veled? - kapkod levegő után.
- Leestem egy fáról, de minden rendben - megpróbálok elslisszolni mellette, de megfogja a csuklóm.
- Hadd nézzelek meg, Mira, ezeket a sebeket ki kell tisztítani.
- Azt mondtam, hogy jól vagyok! - kiáltom, elcsuklik a hangom, miközben elrántom a kezem. Keresztülrohanok a nappalin és felvágtatok a lépcsőn, de még csak a felénél járok, amikor fullasztó sírás tör fel belőlem. Bevágom magam mögött a "szobám" ajtaját, és leomlok pont oda, ahol tegnap is ültem. Összekucorodva próbálok levegőhöz jutni, és bemagyarázni magamnak, hogy nem jó ötlet kitépni a hajamat, így lassan elernyednek a tincseket szorító ujjaim, helyette a számra tapad a kezem, hogy elfojtsam a hangom.
Nem lehetek ilyen gyenge, nem eshetek vissza ugyanabba a gödörbe ismét.
Darabonként kaparom fel magam a földről, és elbotladozok a fürdőszobáig. Tátott szájjal bámulom a tükörképem, az arcom, ami apró karcolásokkal van tarkítva, és kihúzok a hajamból egy száraz faágat. Óvatosan megfogom a vastag pulcsim derekát és felhúzom az oldalamon, de újra elkap a sírás amikor meglátom az óriási kékeszöld foltot. Nem tudom, hogy zuhanás közben hogyan lehet ilyen sérüléseket szerezni, de nem is biztos, hogy akarom tudni. Leveszen a pulcsim és a földre dobom, szükségen van egy forró zuhanyra, ami regenerálja a testem, és a cafatokban lógó idegeim egyaránt. A ruháimat egy kis kupacban hagyom a padló közepén, és kiszedem az apró faágakat, elszáradt leveleket a hajamból, mielőtt beállnék a víz alá.
A fülem mélyén megültek a szavai, és folyton folyvást visszhangzanak a fejemben. Nincs igaza, mert nem élvezem, hogy veszekszek vele, a legkevésbé sem, mert szabadulni akarok tőle, megszakítani minden kapcsolatot, hogy megszűnjön az az állandóan lüktető fájdalom a mellkasomban. Ezt az egyet akarom, ha már az életünk azon részéhez nem térhetünk vissza, amikor még boldogok voltunk együtt.
Megtörölközök, a hajam köré is tekerek egy kisebbet, és az összekoszolódott, nedves ruháimat a szennyestartóba dobom, egyenesen Liam egyik pólójára. A fogamat csikorgatva fojtom el a késztetést, hogy kihalásszam onnan és felvegyem, becsapom a kosár tetejét, és úgy ahogy vagyok kirontok az ajtón.
Nem megy nekünk, hogy elkerüljük egymást. Éppen sikerül elugrania, és nem csapódik rá a vastag fenyőajtó, így egyenesen elém kerül.
- Na végre! - horkant fel, és egy röpke szúrós pillantás után elfoglalja a fürdőt.
A vékony nedvszívó anyagot a mellkasomhoz szorítva igyekszek a lehető leghamarabb a szobámba érni, és miután az ajtó becsapódik mögöttem felkapni a fehérneműim. Melegítőt és egy bolyhos pulcsit húzok, az összes ilyen bugyuta mintás, pihe-puha, kötött, horgolt dolgot egy tökéletesnek elképzelt írországi pihenés miatt vettem, nem pedig azért, hogy fák tetejéről zuhanjak le, és az új csizmám talpára fagyos lószar és híg csirkefos tapadjon.
A tükör előtt állva, sziszegve nyomkodom az oldalam, és elszörnyedve vizsgálom az arcomon lévő kisebb-nagyobb vágásokat, karcolásokat. Ha nem kapott volna el, akkor ennél sokkal rosszabbul néznék ki, de nem tudok elvonatkoztatni a szívemet megdobogtató gesztusaitól, attól, ahogy az ajka az enyémhez ért és felébresztette bennem a vágyódást iránta és az iránt, amit adott, pedig tudom, hogy aztán mennyi mindent el is vett, és hazudott. Az egész kapcsolatunk egy nagy hazugságra épült, arra, hogy számíthatok rá, viszont amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, nem akart velem lenni.
Leheveredek az ágya, összegömbölyödök a sérülésmentes oldalamon, és magamra húzom a takarót.
Ez kifejezetten jól megy, lefeküdni és nem csinálni semmit, csak mert repedés keletkezett a kis páncélomon, és azt azonnal szükségesnek érzem megnyalogatni. Belefúrom az arcom a párnába, legszívesebben rászorítanám és nem hagynám magam oxigénhez jutni, ehelyett átölelem, és csendben nyelem a torkomat elszorító könnyeim. Emlékeztetem magam Alice szavaira, és behunyt szemekkel, a legkisebb pontjaimból indítva ellazítom az izmaim, és hagyom hogy a levegő a tüdőmbe áramoljon, majd lassan kifújom. Valami szépre kell gondolnom, ezért felidézek néhány emléket azokból az időkből, amikor Luke még azzal fejezte ki a szeretetét, hogy békákat tett a nyakamba. Furcsa, ahogy azok a pillanatok, amik a megélésükkor borzalmasnak tűntek, idővel hogyan válnak szép emlékekké. Az elmém lassan kiürül, és álomba lazítom magam, ez a vészkijárat a saját fejemből, amit mostanában bármikor igénybe tudok venni.

~Liam Payne~

Összehúzom magamon a kabátom, jobb lett volna, ha felveszek még egy pulcsit Stephen borzalmas darabjai közül, és a cipőmet is felhúzhattam volna, de már nem megyek vissza. Saját magamat is őrültnek tartom, amiért a repkedő mínuszokban melegítőben és kabátban kint ülök a teraszon, és bámulok magam elé, mindezt pedig az éjszaka közepén, de nem tudtam ágyban maradni. Valami oknál fogva az az "alvás" nem túl pihentető számomra, hogy tudom, mindössze néhány kézzel fogható fal választ el tőle, és persze egy olyan, amit ő emelt maga köré. 
Meglököm a lábammal a hintát és hallgatom ahogy nyikorog, ezen a teraszon csókoltam meg először, és legutóbb, amikor ezen a hintán ültem meleg volt, forróság, ő pedig a karjaim közé simult. Sóhajtva temetem az arcom a tenyerembe, jól elcsesztem ezt az egészet köztünk, és most is napról-napra egyre jobban elcseszem, de annyira idegesítő, és bosszantó, ahogy harcol minden ellen amit teszek. vagy tenni próbálok. Elutasít, ellök, kizár, és mindezt mostanában úgy, hogy az életét is képes veszélyeztetni. Megborzongok, de nem a hideg az oka, hanem az, hogy lelki szemeim előtt újra látom őt lezuhanni a fáról, aminek a kopasz lombját most a szél tépázza. Fogalmam sincs, hogyan kaptam el, valószínűleg nem is azt tettem, hanem hagytam, hogy rámessen, és tompítottam a becsapódását, a szívem hevesebben kezd dobogni és a hátamon kiütközik a veríték, ha belegondolok, hogy mi lett volna, ha nem érek oda időben. 
Félszemmel látom, hogy felgyullad a villany a konyhában, és amikor kissé megemelkedve bepillantok meglátom a vékony alakját. Melegítőnadrágot visel és Niall egyik fehér pólóját, maga köré fonja az egyik karját, a másikkal éppen a szeméhez kap, amikor meglátom. Ha tudná, hogy épp őt figyelem, közel sem ilyen tündérien álmos arccal botorkálna a hűtő irányába, hanem a tekintetével már meggyilkolt volna. Lábujjhegyre áll és kivesz egy joghurtot a hűtő felső polcáról, a fenekén felcsúszik a póló, pontosan ez az ahonnan tudom, hogy nem az enyémet viseli, de vajon miért van rajta Niallé? Elszorul a torkom, mi van akkor, ha már őt szereti? Mi van, ha csak Niall gondolja úgy, hogy amik köztük történtek nem jelentenek semmit? 
A lábait felhúzva, nekem háttal telepedik le az egyik székre, én pedig hirtelen felindulásból úgy döntök, bemegyek, előbb-utóbb úgyis elszólnám magam és megtudná, hogy figyeltem.
Halkan kinyitom az ajtót, mire összerezzen, és fáradt arcocskáján többféle érzelem is átfut egyetlen pillanatban, meglepetés, pánik, bosszúság, majd egyszerűen lehajtja a fejét és a szájába nyomja a kanalat, mintha ott sem lennék. 
Tudom, hogy veszekedtünk, és tudom, hogy én miket mondtam dühömben, azt pedig elfelejteni sem tudnám, amiket ő ejt ki a száján, mindegy miről van szó, de ezt képtelen vagyok elviselni.
- Mira? - szólítom meg halkan, megrebbennek a szempillái, de ezen kívül nem reagál semmit. Annyira gyerekes! - Cica.
Felkapja a fejét és kiveszi a kanalat a szájából, a pillantása összeszűkül.
- Nem akarok veszekedni veled, úgyhogy húzz el - mondja, és még suttogva is fenyegető.
- Én sem akarok veszekedni, de én előbb voltam itt, mint te.
Felemelkedik, és a kanalat erőteljesen belenyomja a joghurtba, aminek így a fele az asztalra loccsan. Sóhajtva, ingerülten pattan fel, de én közelebb vagyok a papírtörlőtartóhoz, mint ő, és letépek egy darabot, amivel letörlöm az asztalról. Ajkait összeszorítva huppan vissza a székre, nem tudom elszakítani a tekintetem az arcán éktelenkedő karcolásokról.
- Jól vagy? - kérdezem óvatosan.
- Te ezt most komolyan gondolod? - szúr le a tekintetével. - Eddig jól voltam.
- Sajnálom - bököm ki hirtelen, meggondolatlanul, és pillantása értetlenné válik. - A délutánit, hogy veszekedtünk, és hogy megcsókoltalak, csak nagyon megijedtem.
Szándékosan használom ezt a szót, csak hogy elégedett legyen és úgy érezze, igaza van, pedig nem csókoltam meg, de bár megtettem volna! 
Látom rajta, hogy nem tud mit mondani, zavartan süti le a tekintetét és az ujjai görcsösen fonódnak a kanál és a joghurtos doboz köré, pont ugyanennyire én sem tudok mit kezdeni magammal, csak állok méterekre tőle, nehogy azzal támadjon rám, hogy beférkőzök a privát széfrájába. 
- Hiányzol - szalad ki a számon alig hallhatóan, de még így is összerezzen. - Hiányzik amink volt.
- Nem én mondtam le róla, Liam - emeli fel végre a fejét. 
- Én sem mondtam le róla - húzogatom idegesen a kabátom ujját. Valószínűleg két teljesen különböző dologra értjük ezt, de nem zavar, én tudom, hogy mire gondolok, és ő is tudhatja. - Niallel akarsz lenni? - bökök a pólójára, miközben a mellkasára pillantok, és egy pillanatra elkerekednek a szemeim, mert a fehér anyagon keresztül tökéletesen átütnek a kerek, pontosan a tenyerembe illő mellei. Megszédülök és kiszárad a szám, erőszakkal fordítom el róla a tekintetem, mert tudom, mennyire óvatosnak kell lennem, éppen elégszer kiborítom azzal is, ha csak egy ujjal megérintem a kezét, ha észrevenné, hogy mit bámulok, és felfedezné a testem azonnali reakcióit, egy sajátos, csakis az én részemre szabott trópusi vihart zúdítana a nyakamba. Ez a jelenet mindössze másodpercek alatt játszódik le, majd úgy nézek a szemébe, mintha nem is pillantottam volna sehová máshová az arcán kívül. Elnyitja  a száját, látom a szemében az elszántságot, hogy bántson és rávágja, hogy igen, vele akar lenni, ehelyett csak tátog, nekem pedig megrándul a szám.
- Jó éjszakát, Cica - köszönök el, és megfordulok.
- Nem vagyok cica - dünnyögi, míg a szám mosolyra húzódik. 
Hát, persze, hogy nem vagy csak úgy cica, mert én cicám vagy, mindketten tudjuk. 

2016. február 4., csütörtök

86.rész Múlt és jelen

Sziasztok!:)
Valószínűleg mindenki számára elég meglepő lehet, hogy már most jelentkezem, hiszen mostanság elég szétszórt vagyok, és sajnos a korai(?) megjelenésemnek sem az az oka, hogy végre összeszedtem magam, sőt, inkább végleg szétestem, de legalább időben befejeztem a részt! :D 
Nagyon örültem az előzőhöz érkezett rengeteg kommentnek, nagyon szépen köszönöm őket, és mint láthatjátok, elkezdtem válaszolni is rájuk. :)
N.x

~Mira Hemmings~

Niall száma foglaltat jelez, hiába hívogatom, nekem pedig beszélnem kell vele, tudnom kell, mit keresek én itt nélküle, és miért van itt Liam. Olyan rémtörténeteket mesélek be magamnak, mint például az, hogy Liam eltérítette a repülőmet, hogy Írország helyett itt kössek ki, de ha ez így van, akkor a legjobb barátom órákon belül itt lesz, mi több, az öcsém is, ha a fülébe jut, és annak nagyon nem lesz jó vége. Niall helyett hívom őt, én magam leszek az, aki beköpi Liamet, és magam szítok még nagyobb vitát köztük, de előtör az önzőségem és úgy döntök, nem érdekel, mert egyszerűen nem maradhatok ezen a helyen, ha ő is itt van.
- Luke?! - szólok bele hevesen, míg a telefon másik oldalán csak nyöszörög. Tuti, hogy nem tud róla, nem tud semmiről, ez Liam valami ostoba terve ellenem. - Nagyon nagy gáz van, értem kell jönnöd! 
- Miért? - dörmögi.
- Nem Írországban vagyok, és itt van... - hallom a hangomon, hogy kezdek bepánikolni.
- Tudom.
- Mit tudsz? - értetlenkedek, heves mozdulattal hátratúrom a hajam. - Luke, megint itt vagyok ezen a pokoli helyen, vele!
- Tudom - ismétli meg. 
- Mégis mi a francról beszélsz?! - rivallok rá ingerülten. Nem értem, ezt az egész hülye helyzetet nem értem.
- Azért vagy ott, mert én meg Niall azt akarjuk, hogy ott legyél, és a felállás ugyanaz, ami legutóbb is volt, akkor jöttök haza, ha véget vettek ennek az egésznek. Nem érdekel a végeredmény, de világosan döntsétek el, hogy együtt vagytok-e vagy nem, és ha nem, akkor egyikőtök se szenvedjen!
- Nem vagyunk! - kiáltom, azonban a saját hangomon át hallom az ajtó nyílását, majd hátrahőkölve nézek szembe életem nagy szerelmével, és egyben annak megkeserítőjével is, akin azt hittem, sikerült túllépnem. - Szemét vagy! - hozzátenném, hogy Niall is az, de elharapom a nyelvem. 
Néhány pittyogó hang, és az öcsém többé nem válaszol, egyedül maradok, és abban a pillanatban a pillanatban könnyek szorítják el a torkom, amikor erre rájövök.
- Húzz el innen! - emelem fel végül a fejem, és ránézek. A kedvenc taktikám, ha nem merek valaki szemébe nézni, mégis szeretném megőrizni a méltóságom, hogy a szemei helyett a szemöldökét nézem, és most is ezt teszem. 
- Ugye tudod, hogy semmi közöm az egészhez? - hagyja figyelmen kívül a parancsom, és elkapja a pillantásom.
- Remek! - vágom rá cinikusan. - Akkor mondd meg nekik, hogy lezártuk a témát, és hadd menjek haza! 
- Igen? - vonja fel a szemöldökét, bennem pedig izzani kezd a harag. - Lezártuk volna? Mikor?
- Én lezártam! - kiáltom.
- Nem, te nem lezártad, hanem kizártad
- Lehet - szorítom össze a fogaim - de nekem egészen addig jó volt így, amíg meg nem jelentél!
- Jó neked - jegyzi meg csendesen. - Kérlek, láss el tanácsokkal, mert mostanában én nem tudok jól lenni.
- Menj ki, és maradj távol tőlem! - csikorgatom a fogaim. Nem kell, hogy mártírt játsszon előttem, és elérje, hogy sajnáljam, vagy bűntudatom legyen. Nem kezdem elölről, amit már nagy kínok közt, de egyszer befejeztem.
- Oké - kapja fel a fejét és pont olyan ingerült, amilyen én is vagyok - csinálhatjuk ezt, Mira, de remélem emlékszel rá, hogy legutóbb mi lett belőle!
- Húzz már el innen! - kiáltom, elviharzok mellette és feltépem az ajtót.
- Nem megyek el innen nélküled - néz a szemembe, a mellkasának feszülve lökdösni kezdem, de még csak meg sem tántorodik, önmagától kezd hátrálni.
- Akkor maradj itt - ragadom meg a kilincset, miután a küszöbön kívülre kerül - de én nem fogok!
- Elfelejtetted, hogy innen nem tudsz elmenekülni?! - a mondat második felét az ajtó becsapódása után üvölti, majd beáll a csend.
Tudom, hogy az ajtó másik oldalán van és nem mozdul, nem rongyol el dühösen, érzem, hogy ott van, a tarkómon minden apró hajszál égnek mered. Nekidöntöm a fejem a vastag tölgyfának, amit bármelyik pillanatban újra feltéphetne, mert ebben a nyomorult házban nem szokás bezárni az ajtókat, de valami oknál fogva nem teszi meg. A szám elé szorítom mindkét kezem, dühös könnyek szánkáznak le az arcomon, nem értem, mit keresek itt, hogy hogy tehette ezt Niall, és mivel vette rá az öcsémet, hogy a bűntársa legyen. Nem kellene itt lennem, már jól voltam, erre most a saját családom rángat vissza ide, hogy újraéljek mindent a legelejéről.
Észre sem veszem, mikor lesz a könnyeim halk csordogálásából és az alig hallható szipogásból hangos hüppögés, ami még úgy is jól hallható, hogy minden erőmmel rászorítom a tenyeremet a számra. A hátam az ajtónak feszítem, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy bárki is bejöjjön, holott egészen biztosan nem így van, mégsem mozdulok. Lekuporodok, pont úgy, hogy a hátam félig az ajtón, félig a falon legyen, így akárki próbálna betörni, először belém ütközne, és talán ha látja, hogy nem vagyok hajlandó elmozdulni, nem veri szét a hátam, hanem feladja és elmegy. A telefonom rezegni kezd, az arcomat dörzsölgetve húzom elő, és egy ideig csak nézem a kijelzőn Niall nevét, végül mégis felveszem, de nem szólok, csak a halk szipogásom hozhatja a tudtára, hogy vonalban vagyok.
- Mack? Te vagy az?
- Én - dörzsölöm meg az orrom, majd gyerekesen a nadrágomba törlöm a kezem.
- Minden rendben? Miért sírsz? - aggodalmaskodik álszenten.
- Szerinted mégis miért sírok? - kérdezem remegő hangon, szipogva, egyáltalán nem haragosan, pedig dühös vagyok rá. - Mire volt ez jó, Niall? Én egyáltalán nem ide akartam jönni, és azt sem értem, hogy mit keresek itt, amikor túl vagyok rajta!
- Bántott? - hagyja figyelmen kívül amit mondok. Miért csinálja mindig mindenki ezt?!
- Nem - túrok a hajamba, és dühösen kibököm ezt a szót a számon. - De nem ismersz eléggé, ha azt hiszed, hogy itt fogok maradni és majd csak azért a karjai közé borulok, mert ti valamiért az öcsémmel így rendelkeztetek!
- Sajnálom, Mack.
- Dehogy sajnálod - döntöm a homlokom a térdemnek. - Nem értem, hogy miért.
- Mert beszélnetek kell, te is akartad - erősködik.
- Akartam, de már nem akarok, tudod mit akarok, Niall? Hazamenni, úgyhogy ha a barátom vagy, akkor hagyod, hogy elhúzzak innen!
- A barátod vagyok, Mira, de Liam barátja is, mindössze végig kell hallgatnod amit mondani akar.
- Nem fogom - jelentem ki. - Ez egy nagyon rossz ötlet volt, Niall.
- Később talán megköszönöd - mondja csendesen, ártatlanul.
- Mindketten tudjuk, hogy hogyan végződött - nyelek nagyot - és mégis beledobsz ebbe a helyzetbe, pedig pontosan te voltál az, aki heteken keresztül rakosgatta össze a darabjaimat! Te, meg az öcsém!
- Adj neki egy esélyt, Mack - kérlel, de hajthatatlan vagyok, és a dühöm kezd előtörni. - Bízz bennem.
- Nem, nem fogod fel, hogy nem?! Itt tarthatsz, de ettől még nem fogok szóba állni vele, nem is tudom, hogy mit gondoltál! Beetettél azzal, hogy Írországba megyek és együtt leszünk, tudod, hogy mennyire vártam? Végig az tartotta bennem a lelket, aztán leszálltam itt, és még mindig azt reméltem, hogy te fogsz megérkezni, mert egyszerűen álmomba se gondoltam volna, hogy ezt csinálnád!
- Mira, én... ne haragudj rám, kérlek!
- De haragszom - szorítom össze a szám keményen, nehogy felzokogjak, a hangom viszont még így is elcsuklik. - Nem akarok itt lenni, Niall, haza akarok menni.
Hallom a hosszú, elnyújtott, tehetetlen sóhajtását, és tudom, hogy bármit is akarok, és bármit is akar már ő, nem fogja megtenni amíg valaki okot nem ad rá, és ez a valaki Liam, abban pedig biztos vagyok, hogy ha nem is ma, de napokon belül kiharcolja ő, hogy elhúzhassak innen, akkor pedig senki nem hibáztathat engem. Hátrahajtom a fejem és az elkeseredett könnyeimet nyelve hallgatom a bocsánatkérését, mert nincs szívem lecsapni rá a telefont, és hirtelen túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább veszekedjek vele, úgysem ér semmit. Annyira figyelek rá, hogy észre sem veszem, amikor már percek óta csak csendet hallok, megnézem, hogy még mindig vonalban van-e, majd értetlenül ráncolom a homlokom.
- Tegyük le - javaslom csendben.
- Hívj fel, ha valami baj van - ezek szerint nem teljesen világos számára, hogy folyamatosan hívogatni fogom, már csak azért is, hogy érezze egy kicsit, mennyire nagy baromságot talált ki.
Leejtem magam mellé a készüléket, nem akarok kimenni, nem akarom azt sem, hogy bárki is bejöjjön, és ebben a szobában sem akarok lenni. A fejem a térdemnek feszítem, hogy ne lássam az ágyat, a bútordarabokat, mert ebbe az ágyba kérte be magát először mellém, ezen a széken üldögélt Niall a kis csomag gumicukrával, itt morgolódtam, kiabáltunk, veszekedtünk, és ebben a helyiségben kezdett el olyan éhesen, mohón csókolni, ami végül a vesztünket is okozta.
Lassan felállok, és úgy szuggerálom az ajtót, de nem nyílik ki, így már kissé nyugodtabban lépek hátrébb, de nincs hova mennem, legszívesebben kimásznék az ablakon és elszöknénk, és az egyetlen ami megakadályoz ebben, hogy ez a nyamvadt szoba a hatalmas ház emeletén van. De tulajdonképpen mióta is kell nekem bujkálnom bárki elől, és miért? Nem nekem kellene kerülnöm őt, hanem neki engem, de nagy ívben, mert talán elfelejtette, hogy milyen vagyok, ha úgy istenigazából feldühít.

~Liam Payne~

Úgy tűnik, a tervem már azelőtt más irányba halad, mielőtt egyáltalán elkezdeném. Bámulom a csukott ajtót, kiengedem az ökölbe szorított kezeim, amelyekkel legszívesebben dörömbölni kezdenék rajta. Már majdnem visszamegyek, hiszen itt nem tud elmenekülni előlem, nem tud kizárni és úgy tenni, mintha nem léteznék, de mielőtt megtehetném meghallom a szipogását, és az egyre erősödő hüppögést. Összeszorítom a szám, hirtelen már én sem tudom, hogy mégis mit képzelek, mert lehet, hogy itt ez a lehetőség, de nem forgathatom fel az életét, ha ő már túllépet, nem lehetek ennyire önző. Leomlok az ajtó elé, hogy legalább azt megvárjam amíg megnyugszik, utána pedig én magam szólok Niallnek, hogy vessen véget ennek és Mira folytassa az útját Írországba, vagy akárhova is tartott.
- Szerinted mégis miért sírok? - hallom a halk hangját, és a szipogását, azonnal leesik, hogy valószínűleg telefonál, és ha amikor beléptem a testvérével beszélt, ez nem lehet más csak Niall.
Dühös, és közben sír, vagy küzd a sírás ellen, én pedig legszívesebben a fülemre szorítanám a kezeim és elrohannék, hogy ne halljam, aztán egyszer csak vége lesz, és ismét csupán a halk szipogása szűrődik ki. Kábán feltápászkodok és olyan csendben botladozok el az ajtótól amilyen csendben csak tudok, lemegyek a lépcsőn, hogy legalább köszönjek a vendéglátóinknak, mert miután ledobtam a cipőm és a kabátom egyből az emeletre rohantam Mira után.
- Jó napot, Mrs. Wood - szólalok meg halkan. A konyhában találom meg, amint éppen kivesz egy tálca süteményt a sütőből, mosolyogva emeli rám a tekintetét és leveszi a kezéről a konyhakesztyűt.
- Szervusz, Liam! - veszi a kezei közé az arcom és puszit nyom rá. Nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni, mivel érdemeltem ki ezt a kedves köszöntést, amikor mindig is egy bunkó voltam itt? 
- Elnézést kérek ezért a... felfordulásért - bököm ki szerencsétlenül. - Nem igazán erre számítottunk, és Mira nem túl boldog a jelenlétemtől, szóval nem ígérhetem, hogy nem fordul elő többször - harapdálom az alsó ajkam és lesütöm a tekintetem. 
- Semmi baj - simogatja meg a vállam. - Itt majd minden a helyére kerül.
- Ebben közel sem vagyok biztos, asszonyom -túrok a hajamba.
- Mit szólnál hozzá, ha leülnénk, és egy kis süti mellett elmesélnéd nekem pontosan, hogy mi történt veletek? - kérdezi kedvesen, én pedig valamiért azonnal bólogatni kezdek. Nem szeretek beszélni róla, sőt, utálok, utálom elmondani hogy milyen egy idióta vagyok, és utálom, ha valaki azt mondja, hogy nem, mert hazugság, ugyanakkor azt sem tudom elviselni, ha mindenért engem okolnak, valamiért most mégis azonnal belekezdek, amint kapok egy bögre forrócsokit és néhány szelet sütit. Sikerül elfojtanom az elkeseredett könnyeim, és nem mondom ki, hogy az életem hetek óta csak szenvedés, és képtelen vagyok körbeírni, hogy mivel töltöm a napjaim.
- Tudod Liam, a szerelem nem egy egyszerű dolog, főleg nem az igazival - mosolyog rám, én pedig egyáltalán nem értem, miért mondja ezt.
- Arra már valahogy rájöttem - kavargatom a forró italt, majd a számhoz emelve óvatosan belekortyolok.
- Mielőtt megszületett a lányom egyáltalán nem akartam itt élni, a legkevésbé sem, és ezzel kapcsolatban hajthatatlan voltam - nem szakítom félbe még úgy sem, hogy nem tudom, mi köze van ennek hozzám és Mirához, és tulajdonképpen felkelti az érdeklődésem. - A férjemmel a gimnáziumban ismerkedtem meg, én a városban éltem és egész életemben azt tervezgettem, hogy egyszer itt hagyom ezt a helyet, ő pedig innen nem messze nőtt fel a szüleivel egy farmon, és az én terveimmel ellentétben ő mindig is gazdálkodni akart, és lovasterápiával segíteni az embereken. Elég különböző tervek, nemde?
- De most mégis itt van - bólintok, és érdeklődve várom, hogy magyarázatot adjon erre.
- Pontosan olyan voltam, mint Mira, és a lányom is ilyen, akaratos, kitartó, de nagyon makacs és mindig mindennek úgy kellett történnie, ahogy én elrendeltem. A férjem háromszor kérte meg a kezem, és másfél évig próbálta elérni, hogy a felesége legyek, de a terveiből nem volt hajlandó engedni, és én sem az enyémekből. Egy nap az édesanyám leültetett, és felnyitotta a szemem. Mit akarok még? Itt van egy csodálatos férfi, aki nem adja fel annak ellenére sem, ahogy néha viselkedek vele, mi lenne nekem elég, ha ez nem az? Ha akarok menjek, éljek olyan életet amilyet elképzeltem, de nem lehetek biztos benne, hogy találok még egy ilyen valakit.
- És aztán? - szorongatom a bögrét, holott a válasz itt ül előttem egy olyan házban, ami egyetlen nagyváros közelében sincs.
- Másnap igent mondtam neki - mosolyog, miközben az ablakon keresztül nézi a férjét, aki a fiával az oldalán két lovat vezetget a hóban. - Egy pillanatra sem bántam meg, hogy nem mentem New Yorkba, vagy bárhová máshová, hanem itt maradtam.
Felém fordul és óvatosan megsimogatja az asztalra ejtett kezem, majd közelebb tolja a tányért arra ösztönözve, hogy vegyek még egy szelet süteményt.
- Mi köze ennek hozzám és Mirához? - kérdezem óvatosan.
- Azt hiszem, én végig tudtam, hogy egyszer úgyis mellette fogok kikötni, csak túl makacs voltam ahhoz, hogy kukába dobjam a vágyaim és belássam, hogy nekem nem az sorsom amit elképzeltem, szerintem veletek is pont így lesz, ha nem adod fel a próbálkozást. Hibákat mindenki követ el Liam, van aki nagyobbakat, van aki kisebbeket, de az, hogy megijedtél nem megbocsájthatatlan.
- De ez váltott ki minden mást - jegyzem meg halkan.
- Előbb hidd el, hogy ez nem így van, aztán hozzátok rendbe az életeteket, mert én nem ettől a Mirától és Liamtől köszöntem el legutóbb.
- Köszönöm, hogy ezt elmondta, Mrs. Wood - húzom halvány mosolyra a szám, majd felkapom a fejem, amikor a nappali irányából, pontosabban a lépcsőről lépteket hallok, nem sokkal később pedig berobban a szőke lány. Várom, hogy a torkomnak ugorjon, vagy sarkon forduljon és visszarohanjon az emeltre, ehelyett belép, de mintha észre sem venné, hogy ott vagyok, míg én képtelen vagyok elszakítani a tekintetem az arcáról. Nyoma sincs annak, hogy sírt, pedig a saját füleimmel hallottam, az arca sima és hófehér annak ellenére, hogy egy olyan helyen él, ahol az év legtöbb részében süt a nap.
- Kaphatok valamit enni, Mrs. Wood? - kérdezi, a karjának mozdulásából látom, hogy legszívesebben átölelné magát, mégsem teszi, és tudom, hogy ez az egész csak egy jól kidolgozott színészi játék, megpróbál erősnek tűnni, olyannak, akinek nincs szüksége senkire, és talán elhiszi, hogy ez így is van.
- Persze, ülj csak le! - pattan fel, hogy készítsen valamit.
- Oh, tudok én is csinálni valamit... - mondja bátortalanul.
- Ülj csak le, Mira - terelgeti az asztal irányába, és nagy meglepetésemre ő pedig leül, bár a lehető legtávolabb tőlem. - Később megtennéd, hogy behozod a tojásokat? Úgy látom, elfogytak - pillant ki a hűtőajtó mögül, míg mi mindketten megütközve nézünk rá.
- Persze - pislog meglepetten, és a pillantásommal éppen elkapom azt az apró kis grimaszt, ami végigfut az arcán miután Mrs. Wood elfordul. Megrándul a szám, a konyhára feszült csend telepedik, úgyhogy úgy döntök, jobb, ha inkább elmegyek, mert semmi értelme nincs annak, hogy csak ülünk egymással szemben, és ő még csak egy normális pillantásra se méltat,
Felballagok az egykori szobámba és lehajtott fejjel a bőröndömhöz lépek, miközben az üres szekrénybe pakolom őket rájövök, hogy fürdőnadrágra és napszemüvegre nem igazán lesz itt szükségem, vastag pulcsikra viszont annál inkább, nálam pedig mindössze két kapucnis felső van, és az a vékony dzseki amiben érkeztem. Nem tudom, Niall hogy gondolta ezt...
- Liam? - összerezzenve fordulok meg, az apró asszony a szokásos kedves pillantásával néz rám. - Elállt a havazás, ha nem túl nagy kérés, megtennéd, hogy lesepred a verandáról, és egy kicsit ellapátolod a ház elől?
- Persze - bólintok, nem mondhatok nemet azok után, hogy végighallgatott és elmesélte a saját történetét, de valószínűleg amúgy sem tenném. - Kaphatnék egy vastagabb pulcsit? Nem épp ide készültem - bökök halkan nevetve a kezemben tartott pólókra.
- Mindjárt hozok neked néhány meleg pulcsit Stephen ruhái közül - mondja, majd elillan, és néhány perc múlva letesz az ágyra néhány ruhadarabot. - Valószínűleg egy kicsit nagyok lesznek rád.
Megvonom a vállam, majd lekapom az elsőt a kupac tetejéről és belebújok, valóban nagy, ráadásul hülyén is nézek ki benne, de nem kezdek morgolódni, helyette felveszem a sálat és a kesztyűt is, majd szófogadóan száműzöm magam a hidegbe egy hólapáttal a kezemben. Követem azt a vonalat ahol alacsonyabb a hóréteg magassága, mert valószínűleg onnan lapátolták el korábban, közben próbálom kitalálni, hogy mitévőnek kellene lennem. Hogyan csináltam először? Hogyan értem el, hogy ez a lány végül könnyezve búcsúzzon el tőlem?
Kiront az ajtón és olyan gyorsan próbál elmenni mellettem amilyen gyorsan csak tud, a csizmájával dúrja a havat maga előtt ahelyett, hogy az eltakarított úton sétálna végig. Annyira gyerekes, és annyira idegesítő, hogy ezt műveli! A fejemet felemelve nézem, ugyanazt a kis kosarat szorongatja a kesztyűs kezében, amit hónapokkal ezelőtt is, és hirtelen úgy érzem ugyanott tartunk, ahol akkor voltunk, csak most nem ragadom meg az alkalmat, hogy odaszúrjak valami megjegyzést. A lába beleütközhet valamibe, mert halk sikkantással arccal előre beledől a hóba, és annak ellenére, hogy azonnal eldobom a kezemben tartott lapátot és felé iramodok, nem tudom visszatartani a nevetést. Nyöszörögve emeli fel a fejét, a hóna alá nyúlok, hogy felhúzzam, de ficánkolni kezd és elüti a kezem.
- Ne érj hozzám! - vet rám szúrós pillantást, majd megpróbál jelentőségteljesen feltápászkodni, és letörölni az arcáról a jeges havat.
- Bocsánat, hogy segíteni akartam - emelem magam elé a kezeim, az ajkamba harapok, nehogy elvigyorodjak.
- Nem kell a segítséged - jegyzi meg, és úgy tesz, mintha a szemembe nézne, holott mindenhová néz, csak oda nem.
- Oké - vonok vállat, mintha nem bántana, hogy ezt mondja, átnedvesedett kesztyűjével megtörli a még mindig kissé havas arcát, szétkeni a szemfestékét, majd végigszánt a hajvégein. - Menj be, majd én összeszedem a tojásokat.
- Most mondtam, hogy nem kell a segítséged!
- Meg fogysz fagyni, Cica!
- Ne hívj már így! - kiáltja, és hátat fordít, hogy elbukdácsoljon. Hagyom, hogy megtegyen néhány lépést mielőtt utána iramodok, viszont még így is nagyon könnyen beérem.
- Tudok valami olyat mondani, amire nem így fogsz válaszolni? - kérdezem könnyedséget erőltetve a hangomba. Nem akarom piszkálni, fáradt vagyok, mindössze csak annyit szeretnék, ha képesek lennénk normálisan beszélni egymással, de már rájöttem, hogy ha ő szól így hozzám, akkor én vagyok bunkó, viszont ha én teszem, akkor ő undokoskodik.
- Intézd el, hogy hazamenjek - cövekel le, és egy rövid pillanatig valóban a szemembe néz a túlságosan lecsúszott sapkája mögül.
- Akkor, ha meghallgatsz.
- Menj a pokolba! - jelenti ki, és folytatná az útját, de megragadom a karját és közelebb lépek hozzá.
- A múltkor már majdnem megengedted, hogy elmondjam - mondom a lehető legártatlanabbul.
- Aztán Simon megmondta, hogy befejeztük ez a huzavonát, és én is megmondtam, hogy nem akarom tovább ezt csinálni, mert értelmetlen! Mit nem lehet felfogni ezen, Payne?! - kiáltja dühösen, lábaival fázósan és türelmetlenül toporog a hóban, és kitépi a kezét az ujjaim közül.
- És te mit nem fogsz fel azon, hogy sajnálom?! - emelkedik meg a hangom, lerántom a fejemről a sapkám és a hajamba túrok.
- Az semmit sem hoz rendbe - néz komoran a szemembe. - És kezded elrontani, amit én rendbe hoztam.
- De rendbe hozhatná! - kapom el újra a csuklóját és olyan közel lépek hozzá amennyire csak tudok, nem érdekel a ficánkolása, hogy a szabad karjával ott mér rám csapásokat ahol ér, mert nem tud akkorát ütni ami jobban fáj annál, hogy hagytam, hogy újra ez legyen belőlünk. A dereka köré fonom a másik karom, legszívesebben belefúrnám az arcom a puha sál takarta nyakába és soha többé nem engedném el. - Miért nem hagyod, hogy elmondjam? Miért próbálsz meg indokokat találni, hogy miért ne csináld, amikor sokkal egyszerűbb lenne, ha hagynád, hogy megmagyarázzam?
- Miért hónapokkal később akarod megmagyarázni?! - üvölti torka szakadtából, kitépi magát a karomból és a hirtelen kapott lendülettől újra elesik a hóban, de mielőtt egyáltalán kinyúlhatnék felé már talpon van, és menekül a közelemből.
- Elmondanám, ha hagynád! - rohanok utána - Tudod mit csinálsz?! Emlékszel arra, amikor először megcsókoltalak, és te nem hitted el, hogy amit mondtam nem hazugság? Emlékszel, miket vágtunk egymás fejéhez? Pont ugyanezt műveled most is, akkor sem hallgattál meg, csak a saját fejed után mentél!
- Mert pont ugyanannyira gyűlöllek most, amennyire akkor gyűlöltelek! - visítja a szemembe nézve. Megtorpanok, nézem, ahogy szinte remeg a dühtől, az arca piros a hidegtől, hosszú, kissé göndörödő szőke hajára ráfagyott a hó, levegő után kapkod és apró kezeit ökölbe szorítja. Egymásra meredünk, a fejéhez kap és elszalad, míg én csak nézek utána, hagyom menni, mert megmozdulni sem tudok, végtelen nehéznek érzem a saját testem.
Elvégzem a rám kiosztott munkát, majd a helyére rakom a lapátot és bebotorkálok a házba, elmegyek Mrs. Wood mellett, becsukom a szobám ajtaját és leheveredek az ágyra, szeretnék aludni egy kicsit, de képtelen vagyok rá. Felkapom a fejem, amikor hallom a lépteit a folyosón, már a zoknis lábának halk súrlódásából tudom, hogy ő az, és egy picit reménykedni kezdek, hogy talán megáll itt, kinyitja az ajtót és közli velem, hogy nem igaz amit mondott, és meghallgat.
Visszautasítom, hogy lemenjek vacsorázni, Mrs. Wood pedig a ház szabályait megszegve mégis letesz az éjjeli szerkényre egy tál meleg ételt, a pillantásomat azonban nem kerüli el a másik tányér sem, amit a kezében fog. Szóval ő sem ment vacsorázni...
Üvölteni, rombolni, sírni lenne kedvem, ehelyett csak fekszek az ágyon és üres tekintettel bámulok magam elé. Nem gyűlölhet, az nem lehetséges azok után, amiket valamikor mondtunk egymásnak, és amiket megéltünk együtt, mielőtt mindent tönkretettem volna. Nem gyűlölhet, mert azt nem tudom elviselni.
Hallom, ahogy kinyílik a folyosón egy ajtó, valószínűleg semmi mást nem vennék így észre, ha nem arra figyelnék, hogy meghalljam amit ő csinál. Mezítláb sétál végig a folyosón, valószínűleg a fürdőszobába, nekem pedig megfordul egy gondolat a fejemben. Mennyire lenne kétségbeesett lépés, ha betörnék hozzá a fürdőszobába? Felkapnám és addig szorítanám magamhoz, addig csókolnám, amíg meg nem bocsájt nekem mindenért, ami miatt valaha is fájdalmat okoztam neki. Mielőtt megtehetném eszembe jut, hogy egyszer pont ilyen gyerekes lépésre szántam el magam, berontottam, miközben zuhanyzott azzal az indokkal, hogy otthagytam a telefonom, ami nem volt hazugság, de meglettem volna nélküle addig, amíg befejezi a fürdést. Torka szakadtából sikoltozott és összekuporodott, annyira gyűlölt, amennyire csak lehetséges, és ha ezt most megtenném, ráadásul nem maradnék a zuhanykabinon kívül, talán tovább rontanék az amúgy is kegyetlenül rossz helyzetemen.
Már egyáltalán nem tartom jó ötletnek, és nem vagyok hálás Niallnek, amiért itt vagyunk, mert bár elviselhetetlen volt Mira hiánya, és a tudat, hogy én magam voltam az, aki végleg feladta, így sem jobb. Nem érzem jobban magam attól, hogy próbálkozhatok azért, hogy a képembe vágja, hogy gyűlöl, nem kíváncsi rám, és tönkreteszem. Fáj látni, fáj, hogy azt sem tudja, hogyan meneküljön a közelemből, és nem érhetek hozzá anélkül, hogy ne figyelmeztetne, hogy ne tegyem, vagy ne ütné el a kezem, pontosan ugyanannyira fáj ez, mint a hiánya. Rájövök, hogy tulajdonképpen az sem múlt el, mert bár itt van előttem, nem az enyém, és nekem nem a látványa hiányzik, nem az volt a legrosszabb, hogy nem láttam, hanem hogy nem az enyém, nem mondhatom neki azt, hogy szeretem, nem csókolhatom meg és hozzá sem érhetek. Ha a múltkor, amikor ott ültem az ajtaja előtt nem viselkedtem volna olyan bunkón, talán most egészen más lenne a helyzet köztünk. Befogadott a lakásába, ápolgatott, halvány emlékeim vannak arról az éjszakáról, többnyire mindenről tudok, de minden elhomályosul annál a résznél, amikor a felszakadt ajkamról törölgette a vért. Kedves volt, gondoskodó, másnap reggel is az volt, gyógyszert akart adni nekem, én pedig az első adandó alkalommal belékötöttem és elértem, hogy sírjon, akkor mégis mit várok? Én csesztem el, és folyamatosan elcseszem most is, jogos, hogy dühös, és nem kíváncsi rám, mégis amikor hallom, hogy kilép a fürdőszobából az ajtóhoz nyargalok és feltépem, annyi időm van, hogy végigfuttassam rajta a szemeim, a torkom elszorul amikor felismerem, hogy Niall pólója van rajta.
Összeszedem a cuccaim, egyszerre érzem tűzforrónak és jéghidegnek a testem, és fáradt vagyok, de saját magamat nem hagyom aludni. Amikor belépek a fürdőszobába megérzem a tusfürdőjének kellemes illatát, az egész helyiséget belengi, és amikor megnyitom a vizet a zuhanykabin oldaláról a lefolyóba csúszik egy szőke hajszál.Vissza kell fognom magam, hogy ne üssek bele ököllel és ne kezdjek arról üvölteni, mennyire gyűlölöm ezt a helyet, mert minden kettőnkre emlékeztet, arra, milyen szemét vagyok, és sosem érdemeltem meg őt igazán. A mellkasomban újra felszakad valami, a csobogó víz hangja elnyomja a szenvedésemet, de megoldást senki nem fog találni rá, mert a gyógyszerem becsap minden ajtót előttem, kikerül, és a gyilkos pillantások, a gyűlölettel teli kiáltozások sem húzzák össze a saját magam vájta sebet, hanem tovább, feszítik.
Nem tudok úgy elhaladni a szobája ajtaja előtt, hogy ne álljak meg, nézem a csukott ajtót, semmilyen hang nem szűrődik ki, de ez közel sem jelenti azt, hogy nincs ébren, én azonban úgy döntök, akár ébren van, akár nem, bemegyek. A kezem a kilincsre helyezem és óvatosan lenyomom, várom, hogy mikor kezd sikoltozni, hogy tűnjek el, de ez nem történik meg. Csak annyira nyitom ki az ajtót, hogy láthassam, ahogy félig betakarózva, egy kispárnát két kézzel a mellkasához szorítva szuszog, szőke haja beteríti a vállát és a párna egy részét. Szeretnék belépni, és ha nem is bebújni mellé, legalább betakargatni, megpuszilni a puha arcát, végigsimítani a haján, ehelyett csak állok és figyelem, mint egy kukkoló. Többször elhatároztam már magam, hogy rendbe hozok köztünk mindent, de mire vettem a bátorságom már túl késő volt, most viszont van egy második esélyem, és bánthat, mondhatja, hogy gyűlöl, nem fogok innen elmenni nélküle, úgyhogy miért ne tehetném meg? Egyszer mindent megtettem amit csak gondoltam, és végül az én karomban aludt el.
Belépek, a szívem a torkomban dobog az izgatottságtól, hagyok feléledni magamban egy szemtelen valakit, óvatosan feljebb húzom a vállán a takarót, a tenyerem bizsereg azért, hogy végigsimítsam a takarón átdobott csupasz lábát, de ezt nem teszem, csak lehajolok és az ajkaimmal nagyon óvatosan megérintem az arcát. Az illata az orromon át lepi el az egész fejem és kellemes borzongást vált ki belőlem, halkan felsóhajt, de nem ébred fel, és én egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez a szerencsém, vagy a balszerencsém.