87.rész Mélyrepülés

Sziasztok!:)

Végre eljutottam oda is, hogy végre befejezzem ezt a részt. Egész héten annyira viszkettek az ujjaim, hogy írhassak, de semmi időm nem volt rá, mára pedig kellőképpen feldarabolódott az idegrendszerem. 

Remélem, hogy tetszeni fog a rész, azt hiszem, kezdhetünk visszaszámolni a végéig. 

N. x

~Mira Hemmings~

Magam előtt rugdalom a havat, az nem kifejezés, hogy nem így képzeltem el a napot, most Írországban kellene lennem, és Niallel hóembert építeni, hógolyózni, vagy zokniban teát szürcsölni a tv előtt, ehelyett egymagamban sétálgatok, és próbálom elkerülni Liamet.
Reggel, amikor felébredtem és elvonszoltam magam a mosdóig, ő éppen akkor távozott, és nekiütköztem a meztelen felsőtestének. Rámordultam és amilyen gyorsan csak tudtam kikerültem, de attól még éreztem az illatát, és az apró szőrszálakat a mellkasán, amelyek minden alkalmat eszembe juttattak, amikor rajta hevertem, vagy a bőrömhöz simult. Könnyebb lenne, ha volna itt valaki más is rajta kívül, de Stephen folyton kint van az apjával, és nem panaszkodni akarok, hanem eltűnni innen, és ha már ezt nem lehet, akkor a legjobb barátomat akarom.
Reménytelenül forgatom a kezemben a telefonom, nincs térerő, esélyem sincs még csak felhívni se innen, és reggel már a szobámban se volt.
Meglendítem a lábam és belerúgok egy hóbuckába, a fehérség kisebb-nagyobb darabokra robban, és nagy részét a szél visszafújja az arcomba. Nem messze tőlem hallom a nevetését, és a szívem hevesebben kezd verni, nem kárörvendő, vagy gúnyos, hanem az a fajta, ami után magához húzott és mosolyogva megpuszilt. Nem nézek felé, nagyobb lépteket teszek hogy eltávolodjak tőle, mert az, hogy aranyosan nevet, nem egyenlő azzal, hogy ha megbocsájtok neki, akkor nem fog újra bántani vagy magamra hagyni. Ezért akarom távol tartani magamtól, és érzéketlennek maradni, mert félek.
Nagyot sóhajtva pislogok fel, a vakító fehérség ellenére itt semmi sem változott, és az agyam megállíthatatlanul küldi elém a megmosolyogtató emlékeket.
Azon kapom magam, hogy a lovak istállója felé igyekszek, mert eszembe jut a csikó, amelyiknek levezettük a születését. Muszáj megnéznem, mi lett a kis vékony lábú, nyurga állatkából, aki Harry után szökdécselt.
Küzdök a bereteszelt zárral, valószínűleg sosem fogom tudni kinyitni ezeket az ajtókat, végül valahogy mégis kirángatom, és megcsap az istállószag. Könnyek gyűlnek a szemembe és hányingerem lesz, befogom az orrom és a számon lélegezve teszek befelé egy óvatos lépést. Több ló is a helyén toporog, kettőnek üres a helye, hónapokkal ezelőtt undorodva kerültem el ezt a helyet, most pedig egymagamban ácsorgok itt. Hátraugrok, amikor az egyik felnyerít, felé kapom a rémült pillantásom és azonnal felismerem. Kisebb, mint a többi, de sokkal nagyobb annál, amikor utoljára láttam. Nem merek közelebb menni egyedül, de megpróbálok valahogy úgy helyezkedni, hogy tudjak csinálni egy képet, amin teljesen látszik, hogy amikor újra internetközelbe kerülök elküldjem Niallnek.
Elhagyom az istállót, búcsúként valamelyik királyi paripa jól hallhatóan megszabadul a bélgázaitól. Nem tudom, merre mehetnék most, a csirkéknél már tegnap voltam, és továbbra sem kedvelem őket túlzottan. Szinte régi ismerősként rohanták le a lábam a szabadon kóválygók, én pedig pontosan ugyanúgy szitkozódtam és hajtottam el őket, ahogy régen is.
Hiányzik, hogy valaki itt legyeskedjen körülöttem, nagyon ritkán tettem meg ezeket az utakat egyedül, mindig itt volt Niall, vagy egy idő után Harry.
Bekukkantok a kecskékhez és magamban jót derülök, amikor eszembe jut, hogyan kóstolt bele az egyik Harry kezébe. Szegény srác annyi sérülést összeszedett amennyit csak lehetséges, mégis ő szerette ezt a helyet a legjobban, és ő fogta össze a társaságukat.
Lassítok a lépteimen, majd megtorpanok, keresem a halk szipogás forrását, majd rájövök, hogy én magam vagyok az. Az arcomat a kesztyűbe bújtatott kezeimbe temetem, nem tudom, hogy miért sírok, túl sok váratlan esemény ért az elmúlt 24 órában, ami újra felforgatta a teljes lelki világom. Az egyik pillanatban haza akarok menni és dühös vagyok, a másikban Írországban akarok lenni Niallel, most pedig azt akarom, hogy mindannyian itt legyenek, kitöröljük azokat a hónapokat amíg nem voltunk itt, és folytassuk ott, ahol minden abbamaradt. Most jönne a születésnapom reggele, de búcsúzkodás nélkül.
Nagy levegőt veszek, majd kifújom, és megtörlöm az arcom a kézfejemmel. Beszélnem kell Niallel, ennyit tudok biztosan, muszáj hallanom a hangját és egy kis biztatást kapni tőle, hogy ne omoljak össze. Úgy tűnik, ennyire állt stabil lábakon az a Mira, akit egyedül felépítettem, egy nagyobb széllökés, egy kis vitatkozás Liammel, és hol volt, hol nem volt Mira összefoltozott lelkivilága.
Dühösen nyomkodom az ujjammal a kijelzőt, hiába körözök, sehol nincs egyetlen csíknál több térerő, az is másodpercek alatt eltűnik. Felkapom a fejem, a pillantásom megakad a nagy fán, és eszembe jut az, amikor Zayn a tetején ücsörögve telefonált.
Annyira kétségbeesett vagyok, hogy elhatározom, én is megpróbálkozok ezzel a módszerrel.
A telefonom a zsebembe süllyesztem, nem erősségem a mászás, és a bonyolult tornamutatványok, viszont elbírom a saját súlyom, ami már egy jó kezdet.
Felugrok, a kesztyűn át is érzem a fa kemény kérgét, felhúzom magam a karommal, a lábammal pedig felsétálok a fa törzsén. Nem érzem magam veszélyben, sőt, eltereli a gondolataimat mindenről az, ahogy egyre feljebb és feljebb mászok. Egy kihívásnak látom az egészet, és feléled bennem a versenyszellem, holott nincs vetélytársam, és a nyeremény is maximum annyi, hogy ha elég magasra érek, akkor beszélhetek egy kicsit Niallel.
Nincsenek lombok, amik eltakarhatnának, de a látásomat se akadályozza semmi, leülök egy vastagabb ágra és előhalászom a telefonom, a térerőt jelző csíkok közül kettő kirajzolódik, és végre amikor megérintem Niall nevét, nem mondja be semmilyen idegesítő hang, hogy nem érhetem el.
- Szia Mackenzie! - hallom meg a hangját. Boldog, de olyan rejtett érzelmek bujkálnak benne, mint a gyanakvás, és talán behúzott nyakkal várja, mikor kezdek kiabálni.
- Szia - kapaszkodok szabad kezemmel az ágba, és mindkét lábammal erősen szorítom.
- Jól vagy? - érdeklődik.
- Én... - nagyot nyelek, azért hívtam fel, hogy kapjak tőle egy kis segítséget, de ezzel beismerném, hogy még mindig hatással van rám Liam, és gyenge vagyok. - Egy fa tetején ülök.
- HOGY MIT CSINÁLSZ? - kiáltja rémülten.
- Itt van térerő - nevetek halkan.
- Hogy jutottál fel oda?! Azonnal menj le onnan, Mira!
- Nem - mozgatom meg a lábaim. - Azért másztam fel, hogy felhívjalak.
- Bent van vezetékes telefon - sóhajtja, és valószínűleg az orrnyergét masszírozza.
- Már fent vagyok, úgyhogy mindegy.
- Istenem... - sóhajtja kissé ingerülten, féltőn.
- Hiányzol - bököm ki hirtelen. - Niall, nem mehetnék el innen? Hozzád. Nem akarok itt lenni, nekem ez nem megy, olyan egyedül vagyok - nyelek nagyot.
- Nem vagy egyedül - mondja csendesen.
- De igen - rágcsálom az alsó ajkam. - Hadd menjek el, kérlek!
- Nem csinálhatom, Mira, csak néhány napig bírd ki.
- Nem akarok itt lenni Szilveszterkor! - hisztizek. Úgy terveztem, hogy együtt fogunk bulizni aznap este valamilyen helyes kis ír pubban, mindent tökéletesen kitaláltam.
- Akkor beszélj vele még előtte.
- Nem, és most nagyon nem vagy igazságos!
- De, Mack, pont hogy most vagyok az - sóhajtja. - Tudom, hogy félsz, de én vigyázok rád.
- Eddig is ezt mondtad, és tudjuk mi lett, másodjára is ugyanúgy megtörténhet - érvelek makacsul.
- Nem fog, megígérem.
- Hagyjuk ezt - rázom a fejem. - Hogyan vigyáznál rám, ha nem vagy itt?
- Odamennék, de akkor el sem mozdulnál mellőlem, viszont nem lennél ott, ha azt gondolnám, hogy sérülhetsz.
- Már sérültem - jegyzem meg epésen. - Éppen csak összeszedtem magam, Niall, és most megint itt vagyok vele!
- Akkor szedted össze magad, ha képes vagy meghallgatni amit mondani akar, és úgy lezárni. Senki nem kéri azt Mack, hogy legyél együtt vele, nem kell, ha nem akarsz, csak hallgasd meg.
- Nem is ezért hívtalak - szakítom meg halkan.
- Akkor mesélj, milyen a farm?
- Hát... minden ugyanolyan, csak havas, és képzeld, Harry hatalmas lett!
- A ló? - kérdez vissza nevetve. - Megnézted?
- Igen, most - lóbálom a lábam. - Sétáltam egy kicsit, és eszembe jutott, hogy mennyi minden történt itt. Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem megyünk el.
- Ezt akkor nem így gondoltad - nevetgél.
- Tudom - rajzolgatok köröket az ág kérgére. - Hiányoztok innen, mindannyian.
- Van ott valaki, akinek közösek az emlékei veled.
- Csakhogy nekem nem azok az emlékek hiányoznak! - csattanok fel, és rászorítom az ujjam a kis piros ikonra.
Zsebre vágom a telefonom és ülőhelyzetben hátrálok az ágról a fa törzse felé.
- Mira! - kínomban felnevetek, amikor megpillantom a fa irányába loholó fiút, aki nem sokkal előtte megtorpan és tágra nyílt szemekkel néz fel. - Mi a francot csinálsz?!
- Lemászok! - vágom rá, és felállok, hogy keressek egy ágat amire leléphetek.
Lassan araszolgatok, két kezemmel a fatörzsbe kapaszkodva, lefelé nem olyan könnyű, mint felfelé, ezt akkor fedezem fel, amikor csak állok egy helyben, és az ág meginog alattam.
- Cica!
- Ne hívj így! - ordítom ingerülten.
- Le tudsz jönni? - szokásához hűen elengedi a füle mellett amit mondok, de én is ezt teszem. Félszemmel látom, hogy idegesen toporog a hóban, míg én lassan lejjebb mászok egy ággal, a következő viszont messzebb van.
- Nem megy - suttogom magam elé.
- Felmegyek érted! - hallom a hangját.
- Nem! - üvöltöm, és felbuzdulva  vadul keresni kezdem, hová mászhatnék. Annyira rohadtul távol vannak egymástól ezek a hülye ágak! - Szólj Stephannek! - adom fel. Elindul a fa felé, én pedig sikoltozni kezdek. - Azt mondtam, hogy Stephannek szólj!
- Leszedlek onnan én, Mira, bízz bennem!
- Hogyan bízhatnék benned?! - vádolom dühösen. - Hogyan, amikor azt mondtad nekem, hogy számíthatok rád, aztán közölted, hogy nem akarod a babát?!
Hogy miért pont most jön ez a számra, azt nem tudom, de ahogy kiejtem könnyek gyűlnek a szemembe. Nem fogok innen lejutni, de akkor nem is akarok, ha a lejutásért benne kellene megbíznom, öngyilkosság lenne. Tudom, hogy bántom, látom az arcán, amikor ránézek, de még mindig úgy gondolom, hogy ez semmi ahhoz képest, amin én mentem keresztül miatta.
- Teljesen igazad van - néz fel rám. - De többet nem követem el azt a hibát. 

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! - rázom a fejem, és úgy döntök, hogy felállok. Muszáj átmásznom a fa másik felére, és onnan lejjebb vándorolni, ha felmásznom sikerült, akkor lejutni is sikerülni fog, nincs szükségem rá, senkire sincs.
Lassan, imbolyogva felállok, és átölelem a fatörzset a végtagjaimmal, a karjaimmal tolom magam lefelé, úgy haladok, mint egy csiga, ha meglazítom a lábaim elkezdek gyorsan csúszni, ezért inkább araszolok. Izzadok, a lábam egy vastagabb ághoz ütközik, megpróbálok megállni rajta, de mielőtt megkapaszkodhatnék megcsúszik a csizmám talpa, és lezuhanok. Hallom valakinek az üvöltését és sikoltást, az oldalam nekiütődik valaminek, az arcom több részébe is éles, szúró, csikaró fájdalom nyilall, aztán valami keménybe ütközök, ami mégis puha, eldől és én kiterülök rajta, az arcom a hideg hóba fúródik.
Élek, abban a pillanatban csupán ebben az egyben vagyok biztos. Mielőtt akár csak magamtól megemelhetném a fejem az a valami, amire ráestem hirtelen körülfon és felemel, minden oldalról beterít. Sokkosan bámulok magam elé, nem látok, nem hallok, érzek.
- Elkaptalak - szorítja magához a testem, és a fejemet a mellkasához préseli, miközben heves csókokat nyom rá. Előre-hátra ringat, arcát az enyémhez szorítja és simogatja a hajam. - Elkaptalak, elkaptalak - ismételgeti.
Lassan ráemelem a tekintetem, de le sem esik, hogy kire bámulok, és hogy amit az ujjaim közt szorongatok az a kabátja, a vizes és égő arcom fájdalmát pedig a szája enyhíti. Az ajkak, amik az arcomról az ajkamra nyomódnak, többször is, mielőtt magamhoz térhetnék.
- Mit művelsz? - a hangom rekedt és gyengének érzem magam, a kezem mégis a mellkasához feszítem és tágra nyílt szemekkel bámulok rá. - Te mi a francot csinálsz? - kiáltom az arcába, és kitépem magam a karjai közül. Fáj az oldalam, és amikor az arcomhoz kapok véres lesz a kesztyűm, de nem törődve ezzel elvergődök tőle.
- Leestél - néz rám óriási szemekkel, sápadtan.
- Nem csókolhatsz meg! - hátrálok botladozva. - Mégis mit képzelsz?!
Döbbenten bámul rám a havon ülve, mögötte látszódik a testének nyoma, és az én arcomnak és széthullott végtagjaimnak mélyedései. Rászorítom a kezemet a számra, az idegösszeroppanás határán táncolok.
- Leestél arról a kicseszett fáról - mondja lassan, egyenesen a szemembe nézve. - Leestél onnan, én pedig elkaptalak, és neked az a legnagyobb problémád, hogy megpusziltalak?!
- Az nem puszi volt!
- Nem?! - kiáltja, és hirtelen felpattan. - Ha nem az volt, akkor mi? Mert ha én megcsókollak, az rohadtul nem ilyen, ezt te tudod a legjobban, de ha gondolod állok rendelkezésedre felfrissíteni az emlékeid!
- Ne merészelj a közelembe jönni! - üvöltöm teli torokból, mintha egy gyilkos közeledne felém.
- Ha nem kaplak el, akkor összetörted volna magad, Miranda! Nem várok érte köszönetet, de... tudod mit gondolok?! Hogy kicseszettül szemét és igazságtalan vagy velem, és valószínűleg rohadtul élvezed is ezt! Teljesen mindegy, mit csináltam volna, ha nem kaplak el akkor is engem hibáztatnál, és úgy is azt teszed, hogy megmentettem az előkelő pofikádat attól, hogy betörjön! Kurvára kiborító egy nőszemély vagy! - ordítozik, belemarkol a hóba, és a mellkasomhoz vágja a kezében tartott jeges bombát. - És én vagyok a legidiótább ember a világon, amiért mégis azért teperek, hogy visszakapjalak, holott ezerszer könnyebb volt az életem nélküled!
- Akkor hagyj engem békén, és legyél újra az a füvezős paraszt, aki voltál! - loholok utána kiabálva. - Legalább akkor még nem tetted tönkre az életem!
- Nem én tettem tönkre az életed! - pördül meg, és elkapja a felé lendülő, hógolyót szorongató kezem. - Te teszed tönkre magadnak, és most azt hiszed, hogy majd találni fogsz valakit, aki csinál neked egy másik gyereket, de végül úgyis én leszek ott a lábaid között! - a száját arra a kaján vigyorra húzza, amit annyira gyűlölök. Kifordítom a csuklómat az ujjai közül és belenyomom a havat az arcába, teljes erővel lököm el a karjait és elrohanok. Nem tudom, hogy hová megyek, csak minél távolabb akarok lenni tőle, és attól az átkozott fától.
Az oldalam a szívverésemmel egy ütemben fájdalmasan lüktet és szúr, ennek ellenére csak akkor lassítok, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem jön utánam.
Lassan sétálok a ház felé, vadul tekintgetve mindenfelé, nehogy keresztezze az utamat. Biztonságban bejutok, ahol Mrs. Wood halk dúdolásán kívül semmit sem hallok.
- Te vagy az, Mira? - kiáltja a konyhából, ahol valószínűleg valamilyen süteményt készít.
- Igen - motyogom, levegőért kapkodva megszabadulok a csizmámtól, megállapítom, hogy elszakadt a kabátom, a sálam apró faágakkal van tele, a kesztyűm véres, és elhagytam a sapkám.
A kezét törölgetve jelenik meg az előszoba és a nappali sarkában, kitágult szemekkel, pánikolva rohan hozzám.
- Jól vagyok - biztosítom, és teszek egy lépést hátra, mielőtt megérinthetne. Nem akarom, hogy most bárki is hozzám érjen.
- Mi történt veled? - kapkod levegő után.
- Leestem egy fáról, de minden rendben - megpróbálok elslisszolni mellette, de megfogja a csuklóm.
- Hadd nézzelek meg, Mira, ezeket a sebeket ki kell tisztítani.
- Azt mondtam, hogy jól vagyok! - kiáltom, elcsuklik a hangom, miközben elrántom a kezem. Keresztülrohanok a nappalin és felvágtatok a lépcsőn, de még csak a felénél járok, amikor fullasztó sírás tör fel belőlem. Bevágom magam mögött a "szobám" ajtaját, és leomlok pont oda, ahol tegnap is ültem. Összekucorodva próbálok levegőhöz jutni, és bemagyarázni magamnak, hogy nem jó ötlet kitépni a hajamat, így lassan elernyednek a tincseket szorító ujjaim, helyette a számra tapad a kezem, hogy elfojtsam a hangom.
Nem lehetek ilyen gyenge, nem eshetek vissza ugyanabba a gödörbe ismét.
Darabonként kaparom fel magam a földről, és elbotladozok a fürdőszobáig. Tátott szájjal bámulom a tükörképem, az arcom, ami apró karcolásokkal van tarkítva, és kihúzok a hajamból egy száraz faágat. Óvatosan megfogom a vastag pulcsim derekát és felhúzom az oldalamon, de újra elkap a sírás amikor meglátom az óriási kékeszöld foltot. Nem tudom, hogy zuhanás közben hogyan lehet ilyen sérüléseket szerezni, de nem is biztos, hogy akarom tudni. Leveszen a pulcsim és a földre dobom, szükségen van egy forró zuhanyra, ami regenerálja a testem, és a cafatokban lógó idegeim egyaránt. A ruháimat egy kis kupacban hagyom a padló közepén, és kiszedem az apró faágakat, elszáradt leveleket a hajamból, mielőtt beállnék a víz alá.
A fülem mélyén megültek a szavai, és folyton folyvást visszhangzanak a fejemben. Nincs igaza, mert nem élvezem, hogy veszekszek vele, a legkevésbé sem, mert szabadulni akarok tőle, megszakítani minden kapcsolatot, hogy megszűnjön az az állandóan lüktető fájdalom a mellkasomban. Ezt az egyet akarom, ha már az életünk azon részéhez nem térhetünk vissza, amikor még boldogok voltunk együtt.
Megtörölközök, a hajam köré is tekerek egy kisebbet, és az összekoszolódott, nedves ruháimat a szennyestartóba dobom, egyenesen Liam egyik pólójára. A fogamat csikorgatva fojtom el a késztetést, hogy kihalásszam onnan és felvegyem, becsapom a kosár tetejét, és úgy ahogy vagyok kirontok az ajtón.
Nem megy nekünk, hogy elkerüljük egymást. Éppen sikerül elugrania, és nem csapódik rá a vastag fenyőajtó, így egyenesen elém kerül.
- Na végre! - horkant fel, és egy röpke szúrós pillantás után elfoglalja a fürdőt.
A vékony nedvszívó anyagot a mellkasomhoz szorítva igyekszek a lehető leghamarabb a szobámba érni, és miután az ajtó becsapódik mögöttem felkapni a fehérneműim. Melegítőt és egy bolyhos pulcsit húzok, az összes ilyen bugyuta mintás, pihe-puha, kötött, horgolt dolgot egy tökéletesnek elképzelt írországi pihenés miatt vettem, nem pedig azért, hogy fák tetejéről zuhanjak le, és az új csizmám talpára fagyos lószar és híg csirkefos tapadjon.
A tükör előtt állva, sziszegve nyomkodom az oldalam, és elszörnyedve vizsgálom az arcomon lévő kisebb-nagyobb vágásokat, karcolásokat. Ha nem kapott volna el, akkor ennél sokkal rosszabbul néznék ki, de nem tudok elvonatkoztatni a szívemet megdobogtató gesztusaitól, attól, ahogy az ajka az enyémhez ért és felébresztette bennem a vágyódást iránta és az iránt, amit adott, pedig tudom, hogy aztán mennyi mindent el is vett, és hazudott. Az egész kapcsolatunk egy nagy hazugságra épült, arra, hogy számíthatok rá, viszont amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, nem akart velem lenni.
Leheveredek az ágya, összegömbölyödök a sérülésmentes oldalamon, és magamra húzom a takarót.
Ez kifejezetten jól megy, lefeküdni és nem csinálni semmit, csak mert repedés keletkezett a kis páncélomon, és azt azonnal szükségesnek érzem megnyalogatni. Belefúrom az arcom a párnába, legszívesebben rászorítanám és nem hagynám magam oxigénhez jutni, ehelyett átölelem, és csendben nyelem a torkomat elszorító könnyeim. Emlékeztetem magam Alice szavaira, és behunyt szemekkel, a legkisebb pontjaimból indítva ellazítom az izmaim, és hagyom hogy a levegő a tüdőmbe áramoljon, majd lassan kifújom. Valami szépre kell gondolnom, ezért felidézek néhány emléket azokból az időkből, amikor Luke még azzal fejezte ki a szeretetét, hogy békákat tett a nyakamba. Furcsa, ahogy azok a pillanatok, amik a megélésükkor borzalmasnak tűntek, idővel hogyan válnak szép emlékekké. Az elmém lassan kiürül, és álomba lazítom magam, ez a vészkijárat a saját fejemből, amit mostanában bármikor igénybe tudok venni.

~Liam Payne~

Összehúzom magamon a kabátom, jobb lett volna, ha felveszek még egy pulcsit Stephen borzalmas darabjai közül, és a cipőmet is felhúzhattam volna, de már nem megyek vissza. Saját magamat is őrültnek tartom, amiért a repkedő mínuszokban melegítőben és kabátban kint ülök a teraszon, és bámulok magam elé, mindezt pedig az éjszaka közepén, de nem tudtam ágyban maradni. Valami oknál fogva az az "alvás" nem túl pihentető számomra, hogy tudom, mindössze néhány kézzel fogható fal választ el tőle, és persze egy olyan, amit ő emelt maga köré. 

Meglököm a lábammal a hintát és hallgatom ahogy nyikorog, ezen a teraszon csókoltam meg először, és legutóbb, amikor ezen a hintán ültem meleg volt, forróság, ő pedig a karjaim közé simult. Sóhajtva temetem az arcom a tenyerembe, jól elcsesztem ezt az egészet köztünk, és most is napról-napra egyre jobban elcseszem, de annyira idegesítő, és bosszantó, ahogy harcol minden ellen amit teszek. vagy tenni próbálok. Elutasít, ellök, kizár, és mindezt mostanában úgy, hogy az életét is képes veszélyeztetni. Megborzongok, de nem a hideg az oka, hanem az, hogy lelki szemeim előtt újra látom őt lezuhanni a fáról, aminek a kopasz lombját most a szél tépázza. Fogalmam sincs, hogyan kaptam el, valószínűleg nem is azt tettem, hanem hagytam, hogy rámessen, és tompítottam a becsapódását, a szívem hevesebben kezd dobogni és a hátamon kiütközik a veríték, ha belegondolok, hogy mi lett volna, ha nem érek oda időben. 

Félszemmel látom, hogy felgyullad a villany a konyhában, és amikor kissé megemelkedve bepillantok meglátom a vékony alakját. Melegítőnadrágot visel és Niall egyik fehér pólóját, maga köré fonja az egyik karját, a másikkal éppen a szeméhez kap, amikor meglátom. Ha tudná, hogy épp őt figyelem, közel sem ilyen tündérien álmos arccal botorkálna a hűtő irányába, hanem a tekintetével már meggyilkolt volna. Lábujjhegyre áll és kivesz egy joghurtot a hűtő felső polcáról, a fenekén felcsúszik a póló, pontosan ez az ahonnan tudom, hogy nem az enyémet viseli, de vajon miért van rajta Niallé? Elszorul a torkom, mi van akkor, ha már őt szereti? Mi van, ha csak Niall gondolja úgy, hogy amik köztük történtek nem jelentenek semmit? 

A lábait felhúzva, nekem háttal telepedik le az egyik székre, én pedig hirtelen felindulásból úgy döntök, bemegyek, előbb-utóbb úgyis elszólnám magam és megtudná, hogy figyeltem.

Halkan kinyitom az ajtót, mire összerezzen, és fáradt arcocskáján többféle érzelem is átfut egyetlen pillanatban, meglepetés, pánik, bosszúság, majd egyszerűen lehajtja a fejét és a szájába nyomja a kanalat, mintha ott sem lennék. 

Tudom, hogy veszekedtünk, és tudom, hogy én miket mondtam dühömben, azt pedig elfelejteni sem tudnám, amiket ő ejt ki a száján, mindegy miről van szó, de ezt képtelen vagyok elviselni.

- Mira? - szólítom meg halkan, megrebbennek a szempillái, de ezen kívül nem reagál semmit. Annyira gyerekes! - Cica.

Felkapja a fejét és kiveszi a kanalat a szájából, a pillantása összeszűkül.

- Nem akarok veszekedni veled, úgyhogy húzz el - mondja, és még suttogva is fenyegető.

- Én sem akarok veszekedni, de én előbb voltam itt, mint te.

Felemelkedik, és a kanalat erőteljesen belenyomja a joghurtba, aminek így a fele az asztalra loccsan. Sóhajtva, ingerülten pattan fel, de én közelebb vagyok a papírtörlőtartóhoz, mint ő, és letépek egy darabot, amivel letörlöm az asztalról. Ajkait összeszorítva huppan vissza a székre, nem tudom elszakítani a tekintetem az arcán éktelenkedő karcolásokról.

- Jól vagy? - kérdezem óvatosan.

- Te ezt most komolyan gondolod? - szúr le a tekintetével. - Eddig jól voltam.

- Sajnálom - bököm ki hirtelen, meggondolatlanul, és pillantása értetlenné válik. - A délutánit, hogy veszekedtünk, és hogy megcsókoltalak, csak nagyon megijedtem.

Szándékosan használom ezt a szót, csak hogy elégedett legyen és úgy érezze, igaza van, pedig nem csókoltam meg, de bár megtettem volna! 

Látom rajta, hogy nem tud mit mondani, zavartan süti le a tekintetét és az ujjai görcsösen fonódnak a kanál és a joghurtos doboz köré, pont ugyanennyire én sem tudok mit kezdeni magammal, csak állok méterekre tőle, nehogy azzal támadjon rám, hogy beférkőzök a privát széfrájába. 

- Hiányzol - szalad ki a számon alig hallhatóan, de még így is összerezzen. - Hiányzik amink volt.

- Nem én mondtam le róla, Liam - emeli fel végre a fejét. 

- Én sem mondtam le róla - húzogatom idegesen a kabátom ujját. Valószínűleg két teljesen különböző dologra értjük ezt, de nem zavar, én tudom, hogy mire gondolok, és ő is tudhatja. - Niallel akarsz lenni? - bökök a pólójára, miközben a mellkasára pillantok, és egy pillanatra elkerekednek a szemeim, mert a fehér anyagon keresztül tökéletesen átütnek a kerek, pontosan a tenyerembe illő mellei. Megszédülök és kiszárad a szám, erőszakkal fordítom el róla a tekintetem, mert tudom, mennyire óvatosnak kell lennem, éppen elégszer kiborítom azzal is, ha csak egy ujjal megérintem a kezét, ha észrevenné, hogy mit bámulok, és felfedezné a testem azonnali reakcióit, egy sajátos, csakis az én részemre szabott trópusi vihart zúdítana a nyakamba. Ez a jelenet mindössze másodpercek alatt játszódik le, majd úgy nézek a szemébe, mintha nem is pillantottam volna sehová máshová az arcán kívül. Elnyitja  a száját, látom a szemében az elszántságot, hogy bántson és rávágja, hogy igen, vele akar lenni, ehelyett csak tátog, nekem pedig megrándul a szám.

- Jó éjszakát, Cica - köszönök el, és megfordulok.

- Nem vagyok cica - dünnyögi, míg a szám mosolyra húzódik. 

Hát, persze, hogy nem vagy csak úgy cica, mert én cicám vagy, mindketten tudjuk.