Mi újság veletek? Hogy telik a hét?
A részről csak annyit, hogy talán nem mindenkinek nyeri el majd a tetszését, ellenben én - bár az elején rengeteget küzdöttem vele - élveztem az írását. komolyan, hétfő estig borzasztóan szidtam magam, mert nem ment, és a szereplőket, mert Mirával néha nagyon nem ápolok jó viszont, viszont aztán belejöttem valahogy, és azt hiszem, a második felének az írását nagyon élveztem.
Amit még mondani akarok, bár nem szokásom megemlíteni, az a kommentelés. Viszonylag kevés jön, és igazándiból nekem nem ez a legfőbb bajom, nem kötelezhetek senkit sem kommentelésre, de kérhetnék egy kicsit több, bővebb visszajelzést? Nagyon becsülök minden véleményt, de sokszor úgy érzem, a kommunikáció köztem és köztetek eléggé egyoldalú, sokszor nem tudom, mit gondoltok azon kívül a részről, hogy "jó volt". Sajnos én is elég későn válaszolok mindig a kommentekre, de abban a pillanatban, hogy azt elkülditek, kapok róla értesítőt, és elolvasom. Higgyétek el, nagyon sokat jelentene, ha picit részletesebben kifejtenétek a részekről, és az írásstílusomról a véleményeteket, hogy tudjam, min kellene változtatnom, mi zavar titeket. Köszönöm! :)
Nessa. xx
- Mi a baj? - hajol a fülemhez az öcsém, társaságban nem illik sugdolózni, de most senki nem figyel erre az illetlenségünkre - Csendes vagy.
- Csak elfáradtam - hazudom, tekintete megtalálja az enyém, ő is tudja, hogy hazudok, és nem is bánom. Beszélnem kell vele.
- Ő? - kérdése csupán hümmögésnek hangzik, szemével a nevető fiú felé int az asztal másik oldalánál, s bólintásom nem több, mint egy egyszerű gesztus felé, miközben egy olivabogyót szúrok rá a villámra.
Eltűnődik, majd hozzám hajol és megpuszilja az arcom, mosolyogva döntöm neki egy pillanatra a fejem, ez elég arra, hogy kicsit összeszedjem magam, és csatlakozzak a beszélgetéshez. Az elején nehéz, végül némi puhatolózás után megtalálom a közös hangot a fiúkkal, elvégre ők a barátaim, és Luke mellett nem olyan kínos néhány szót váltani az exemmel.
- Jó éjt! - intek mosollyal az arcomon, s kérdőn pillantok az öcsémre.
- Áthozom a cuccom - villant rám mosolyt, nem is kérdezi meg, hogy akarom-e egyáltalán, hogy nálam csövezzen egész éjjel, hiszen ez egyértelmű. Biccentek, majd eltűnök az ajtó mögött, s rögtön a telefonomra nézek, senki nem keresett. Azon tűnődök, felhívjam-e Liamet, kérdőre vonjam-e amiatt, amit hiszek, vagy ne tegyem, de úgy döntök, ezzel inkább megvárom a testvérem, és talán Niallel is érdemes lesz beszélni róla. Alig gondolok erre, beférkőzik a másik opció is a fejembe, mégpedig, hogy ez az én kapcsolatom, az én barátom, az én problémám, nem az övéké, és Liam a tudatomra hozta, hogy mindent tudni akar.
Luke a táskáját a vállán cipelve lép be az ajtón, a sarokba dobja, majd hozzám lép. Most először vagyunk ketten mióta megjöttek, és olyan jó érzés átölelni őt, hiányzott, és most hogy Liam elment kicsit tartottam is tőle, hogy újra egyedül kell majd lennem.
- Mi a baj? - kérdezi, puszit nyom a homlokomra, majd elenged, és levágódik a szépen bevetett ágyra.
- Vedd le róla a mocskos cipőd! - meglökném a lábát, de az meg sem mozdul, helyette gúnyos pillantással jutalmaz, és lerúgja a csónaknyi méretű cipőit.
- Tulajdonképpen... - elhallgatok, nagy levegőt veszek, s elgondolkozva túrom hátra a hajam. Tényleg van valami konkrét bajom, vagy csak magamnak kreálok problémákat? Boldog vagyok, akkor miért foglalkozok ezzel? Örülnöm kellene, hogy mások előtt is kifejezi a szeretetét, de valamiért mégis kellemetlenül érint, a bunkó és érzéketlen lényem elnyomásával előjött bennem a sajnálat Ashton iránt, hiszen rengeteg fájdalmat okoztam neki.
- Igen? - felül, tekintetéből érdeklődés sugárzik, valóban segíteni akar nekem. Lehuppanok mellé, felhúzom a lábaim és állam a térdemnek támasztom.
- Nem, mármint... boldog vagyok, Liammel tölthettem néhány napot, és az nagyon jó volt, csak... - bosszúsan sóhajtva lököm hátra a hajam, jobbra-balra ingatom a fejem - Te is láttad, mit csinált. Én nem vettem észre Ashtont, ő meg valószínűleg igen, és direkt feltűnően közölte, hogy szeret.
Felnevet, elképedve, tátott szájjal nézek rá, mert van pofája kiröhögni. Sértetten rázom meg a fejem, s már felpattannék, amikor arcán hatalmas vigyorral húz vissza.
- Bunkó vagy! - förmedek rá, válaszul bocsánatkérőn rázza a fejét.
- Ne haragudj - puszit nyom a fejemre, míg én elhúzódok tőle. - Nem téged nevetlek ki, hanem ezt az egészet, nézd, emiatt felesleges rá haragudnod, vagy vitatkoznotok, mert szerintem nem is tudja, miért csinálja ezt. Ez ösztön, védi a tulajdonát - szórakozottan vigyorog rám, kezdek kételkedni az agyi épségében, elvégre ő az öcsém, minimum haragosnak kellene lennie, amiért valaki tulajdonként tekint rám.
- Te is ilyen vagy? Mert ha igen, sürgősen változz meg!
Nevetve rázza a fejét, valami más benne, olyan hiperaktív, és sosem ölelget ennyire látványosan, lehet, hogy ma minden hímneműnek van valami baja. Közelebb hajolok hozzá, összeszűkült szemekkel méregetem az arcát és a szemét, de semmi fura nincs benne, ez megnyugtató, biztos, hogy nem szívott semmit.
- Jól érzed magad, Mira? - húzza össze a szemeit, hasonló arckifejezéssel néz vissza rám, mint ahogy én vizsgálom őt.
- Ezt én is kérdezhetném, miért nevetsz ezen?
- Mert mit akarsz, sírjak? Mira, ne csinálj problémát apróságokból, Liam szeret téged, és egy kicsit féltékeny Ashre, ez nem baj - magához húz, hatalmasat sóhajtva csimpaszkodok a nyakába.
- Én nem akarom, hogy Ashton rosszul érezze magát - motyogom a nyakába.
- Akkor csak mond el neki rendesen, hogy nincs szükség arra, amit csinál, és ne agyalj hülyeségeken - ajkait megnyugtatóan a homlokomhoz nyomja, végigsimít a hajamon, és szeretetteljesen mosolyog rám.
- Régen is ezt csináltam? Ilyen nyafogós voltam? - emelem fel a fejem, elégedetlenkedve pillantok rá, és elhúzom a szám.
- Nem, régen csak simán elviselhetetlen voltál - elképedés ül ki az arcomra, majd a vállába ütök, nevetve húzza össze magát és legközelebb már elkapja a csuklóm.
- Olyan bunkó vagy! - kiáltok sértetten, elrántom a kezem és duzzogva mászok az ágy másik végébe. - Menj innen!
Nevetve vágja hasra magát, próbál közelebb mászni hozzám, de lábamat az arcába nyomva tolom el magamtól. Elkapja a bokám és az ágyra nyomja, majd egy bálna kecsességével vágódik le rám a teljes testével, a tüdőmből kiszakad a levegő, hatalmasat nyögve lökdösöm le magamról, mialatt ő hangosan nevet.
- Szeretlek! - vergődi le magát rólam, kitárja a karjait és fojtogató ölelésbe von.
Kicsalja belőlem, hogy egész testemben rázkódva nevessek, kínozzuk egymást, húzza a hajam, én püfölöm a vállát, de ő a fiús gusztustalanságával is ellenem van, simán képes a fejemre ülni, lekapni a zokniját és azzal fenyegetni, hogy a kislábujját az orrlyukamba dugja. A királykék díszpárnákkal püföljük egymást, visongva ugrok le az ágyról, a párnák repkednek közünk, s gyerekes játékunk egészen addig tart, míg kis híján át nem esek a zongoraszéken.
- Mira! - olyan hangosan ordít fel, hogy szinte biztos vagyok benne, a hangszigetelt falak ellenére hallják még a földszinten is. Elkapja a karom és rettegve szorít magához, érzem, milyen hevesen dübörög a szíve a mellkasában, és néhány másodpercig iszonyú erővel szorít magához. Döbbent kábulatomból feléledve nevetés robban ki belőlem, ezúttal viszont ő néz rém dühösen - Ha átesel azon a szaron, én... Jézusom, menj inkább, fürödj meg, és feküdj le!
- Ez egy jó ötlet - tűnődök el, s megkockáztatok ellépni tőle, de továbbra is erősen szorít magához - Luke...
- Hiányoztál - motyogja. Régebben sosem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ennek a szónak, de most annyira jó érzés, amikor valaki ezt mondja. A nyakába csimpaszkodok, nagyot lélegzek, és néhány percig csak mozdulatlanul állunk, majd elhúzódunk egymástól, és előkotorom a bőröndömből a pizsamám.
Telefonom a fülemhez szorítom, mosolyogva botladozok ki Luke előtt. Azt sem tudom, merre vagyok arccal, és ki vagyok én, csak megyek amerre húz az öcsém. Érdekes módon amint megcsörrent a telefonom teljesen kiment a fejemből a feltételezésem, és a minimális haragom is elpárolgott iránta. Rendezetlen kontyomból egy kilógó tincset piszkálok, Liam hangja még álmoskás, és annyira édes, bájologva válaszolok a kérdéseire, nevetek rajta, az agyam rózsaszín ködfelhő lepi el, melyen unikornisok rohangálnak és csillámport puffogtatnak mindenfelé, undorítóan nyálasakká váltunk, és ez még csak fel sem tűnik nekünk.
- Te tedd le - harapok már sokadjára az ajkamba, hallom az öcsém reménytelen, elnyújtott, bosszús sóhaját mellettem, de emellett vigyorogva kezdi rázni a fejét.
- Nem, képtelen vagyok rá - édes hangjára szélesedik a mosolyom, zavartan kuncogni kezdek, és a lift falának dőlök. Jézus Mária, mióta hallatok én ilyen hangokat?
- Majd én megteszem - szólal fel az ikrem elég hangosan ahhoz, hogy Liam is hallja. Gyilkos pillantást vetek rá, mely azonnal meglágyul az édes nevetést hallva.
- Bébi, mennem kell, ne haragudj, valami probléma van az erősítőkkel - ajkaim csalódottan biggyesztem le, ugyanakkor szétfolyok a becézést hallva. Ezerszer jobban tetszik, mint a Cica, nem emlékeztet senki másra rajta kívül.
- Mikor beszélünk legközelebb? - kérdezem kissé elbizonytalanodva. A lift ajtaja kinyílik, s botladozva indulok Luke után. Egy kis csoporthoz megy, felfedezem a fiúkat, igen, Ashtont is, de fel sem tűnik, hogy mit művelek a jelenlétében.
- Nem tudom, Cica, nekünk este koncert, és te megnézed a srácokat, talán csak holnap reggel tudunk beszélni egy kicsit.
- Oh - sóhajtok fel kicsit csalódottan, mutatóujjammal a hajam helyett a szám kezdem piszkálni. Csak 1 napja váltunk el, és annyira hiányzik a puha szája, mindene. Egy pillanatra elakad a lélegzetem attól, hogy a szájára gondolok, a hétvége fontos mozzanatai lepörögnek a szemem előtt, és úgy érzem, mentem elvágódok. A szerelem mindig ilyen utálatosan beszippantó volt?
- Péntek - mondja ezt az egyetlen szót, mellyel kizökkent a gondolataim közül, és mosolyt csaj az arcomra.
- Gyere, Mira! - ragad kézen Luke, s öntudatlanul kezdek lépkedni utána.
- Alig várom - motyogom, ösztönösen lehajtom a fejem, tincseim előrehullanak és eltakarják az arcom.
Érdekes, most nem mondja, hogy szeret, de talán nem is bánom, túl sok lenne most ennyi minden, ha kimondaná, és olyan édes, ártatlan, mégis vonzó hangon, ahogy a "péntek" szót ejtette, Luke valószínűleg a hátán cipelhetne tovább. Kábán pislogok fel, tekintetem egyenesen Ashton hátának ütközik, és amint kitisztul a fejem már tudom, hogy talán még a szobában említést kellett volna tennem a tegnapiról. Lepillantok a telefonomra, de már késő, és talán jobb lesz azon a bizonyos pénteken szóvá tenni ezt neki.
- Nem ismerek rád - jegyzi meg az öcsém, kissé kábultan dőlök neki, bocsánatkérően pislogok fel rá. - Olyan undorítóan boldog vagy, Mira.
- Köszi - nevetek fel az őszinteségén, s akaratlanul is észreveszem, hogy Ashton megfeszül előttünk. Az ajkamba harapok, igyekszek nem foglalkozni vele, bár talán pont arra lenne szükségünk, hogy beszélgessünk egy kicsit, és felszínre hozzuk a régen tomboló érzelmeink miatt eltemetett barátságunkat.
- Örülök neki - mosolyog rám, s puszit nyom a fejemre.
A nap nagy részét külön töltjük, ők is interjúra mennek, és én is, majd miután én végeztem a saját katonai haderőmmel a nyomomban visszamegyek a szállodába, és lemegyek a konditerembe. Fülhallgatóval a fülemben a futópadra állok, borzasztó jó érzés a saját tempómban addig futni, amíg bírom. Egy kellemes zuhany után jobb híján megkérem a stylistom, hogy igazítsa meg kicsit a jócskán megnőtt hajam, és alkosson valami szépet a körmömön. Készít rólam néhány képet, melyek közül azt töltöm fel instagramra, amin a legszélesebben mosolygok. Jó érzés, hogy van egy napom, amit többnyire csak magamra fordíthatok. Elbújok a szobámban egy könyvvel a kezemben, és olvasgatok, sorozatot, filmet nézek, majd késő délután készülődni kezdek a koncertre. Nem csípem ki magam túlzottan, sőt, fekete, szaggatott farmert veszek fel, bakancsot, egyszerű, fekete trikót, a derekamra kockás inget kötök. Hajamat egy magas copfba fonom, elégedetten nézegetem a tépett tincseket, szemeim sötéten sminkelem ki, de nem úgy nézek ki, mint egy csicsás karácsonyfadísz, úgy nézek ki, hogy tetszek magamnak. Igen, ez vagyok én, nem a tüll és a csillogás, hanem ez.
Az autóban ülve olyan izgatottság uralkodik el rajtam, mintha 14 éves rajongóként indulnék a koncertre, bár ennek a fele igaz, mert én vagyok a 5SOS legnagyobb rajongója, ez köztudott.
Az aréna egy hátsó ajtaján jutok be a testőrgárdám kíséretében, majd az öltözők keresésére indulok. Már javában készülődnek, beénekelnek, és mindannyian remekül néznek ki a bandás atlétáikban, szűk nadrágokban, tökéletesen belőtt hajjal, széles vigyorral az arcukon, és legszívesebben visongva kapaszkodnék beléjük.
- Mira! - Calum közeledik felém ártatlannak tűnő mosolyával, de igazából ő a legrosszabb mind közül, mindig miatta kerülnek bajba. A gond az, hogy nem lehet rá haragudni, imádni való arccal rendelkezik.
- Cal! - lelkendezek, és a nyakába csimpaszkodok egy ölelés erejéig.
- Csinos vagy - jegyzi meg mosolyogva, majd karon ragad és magával vonszol be az öltöző mélyébe, amelynek azért van egy kis pasis szaga, még ha ők négyen nem is kifejezetten a büdös fajtába sorolhatóak. Michael integet felém, miközben a haját borzolják össze, Luke arcán széles vigyor ül és a hüvelykujját mutatja felém, neki is tetszik a ruhám. Ashton felé mosolygok, nem akarok vele haragban lenni, és nem is vagyunk abban, lelkes mosolyt villant rám, majd feláll a székéből és elindul felénk. Arcomból egy pillanatra kifut a vér, teljesen közvetlenül ölel át, míg én megmerevedek a karjaiban, majd ügyetlenül paskolom meg a hátát. A gesztus csak egy pillanatig tart, majd elhúzódik és felkap egy üveg vizet az asztalról, meglepetten pislogok, nem teszek semmit, csak kicsit elmosolyodva lépek az öcsémhez. Fél szemöldökét kérdőn vonja fel, ő is pont úgy meglepődött mint én, de csak elmosolyodik és kicsit megvonja a vállát. Nem értem, de talán nem is kell logikát keresnem ebben, nem haragszunk egymásra, és pont ő mondta, hogy örül neki ha boldog vagyok.
Legalább olyan széles a vigyorom, mint az övéké, amikor berobbannak a színpadra és egyszeriben mindenek felett ők uralkodnak. Mit sem törődve a hangszálaimmal, meg azzal a hülye dumával, hogy óvjam őket, teli torokból üvöltök, táncolok, dobálom a hajam, borzasztó jól érzem magam, és nem akarom ezt abbahagyni. Azon kapom magam, hogy egy szórakozóhely előtt kászálódok ki a kocsiból utánuk, elsőként rontok be az ajtón és a pulthoz verekszem magam. Mindannyian pörgünk az adrenalintól, ezúttal Luke nem próbál leállítani, talán mert pontosan tudja, hogy ezúttal nem a szomorúság miatt csúsznak olyan könnyen az italok. Érzem, ahogy szétárad bennem az alkohol, levetkőzöm a gátlásaim, kiszabadul az a Mira, akivel nagyon rég futottam össze utoljára. Berobbanok az emberek közé, rángatom magammal a hozzám legközelebb álló személyt, az első percben elvesztem az önkontrollom és az a vesztem, hogy az öcsém is. Nincs aki parancsolgasson, megmondja, hogy most már elég, csak zúdítom magamba az italokat és élvezem a zenét, a függetlenséget, hogy végre nincs senki a nyomomban és azt csinálok amit akarok. Teljesen kiütöm magam.
- A rohadt életbe, Mira! - kis híján elesek, amikor egy kéz fonódik a csuklóm köré és nem engedi, hogy tovább menjek. Ashton tekintete haragosan mélyed az enyémbe, de valamiért ez most annyira mulatságos, az arcomra vigyor kúszik és a mellkasának dőlve nevetek rajta, hosszú, idétlenül göndörödő tincsein és haragos arckifejezésén. - Hogy lehetsz még mindig ekkora idióta?
- Nem vagyok idióta - szemöldököm haragosan húzom össze, nem tudom az okát annak, amiért dühös rám, de nem is érdekel különösebben.
- De, ez vagy! - ripakodik rám túlüvöltve a hangos zenét, majd a könyökömnél fogva húzni kezd maga után. - Nyomás!
- Nem megyek sehova! - cövekelek le, dühösen kiáltok rá, és rángatni kezdem a karomat.
- Mindketten rohadt felelőtlenek vagytok! - a hajába túrva kiált rám, arca megvonaglik a dühtől.
- Most mi a fene bajod van? Ne érj hozzám! - kirántom a kezem az övéből, ezzel együtt megtántorodok, és elesnék, ha nem kapna utánam.
- Az, hogy hulla részeg vagy! Semmi más Miranda, csak ez az egy!
Miranda, sosem szólított így, főleg nem ezzel a hangsúllyal. Valaha a nevem annyira szépen hangzott a szájából, szerettem, amikor reggel megcirógatta az arcom mielőtt elment, szerettem, hogy én voltam az ő kiscicája.
Szomorúan pislogok fel rá, elszúrtam, a francba, a francba, a francba, mindent elszúrtam. Mindent.
Kissé megtántorodok, Miranda, csak ez jár a fejemben. Utálom ezt a nevet, tudja jól, most mégis így hív. A karom után kap, és egy szempillantás alatt a karjaiban találom magam, még csak nem is tiltakozok. Billegve állok a lábaimon, hálát adok, mert nem miniruha és magassarkú van rajtam, esélye sincs annak, hogy villantsak, és bakancsban a borulás esélye is lecsökken. Arcom a mellkasához préselem, mereven áll, csak megtámaszt, nem ölel. Sírhatnékom van.
- Gyerünk, menjünk haza - hangja motyogásnak hallik, holott túlüvölti a zenét.
- Nem akarok - mormogom a mellkasába, atlétája nyakánál kissé kibukik a mellszőre. Olyan vonzó. - Táncolj velem!
- Nem, Ci... Mira, nem lehet - gyengéden megsimogatja a fejem, úgy beszél, mintha egy kisgyerek lennék.
- Kérlek - esdeklőn nézek a szemébe, most először emelem fel a fejem.
- Nem tudok táncolni, még mindig nem - magyarázza, s kissé elmosolyodik. Valóban ügyetlen, de emlékszem, a bulik alkalmával mindig táncolt velem, hagyta, hogy irányítsam, velem mozgott, máskor meg csak a karjaiba kapott és ringatózott velem. Előfordult ez bulik alkalmával lassú daloknál, vagy egyikünk lakásán. Poénkodva billegtünk, majd a karjaiba vont, és ringatott. Annyira tudott engem szeretni, miért vagyok ilyen elcseszett? Mi volt ennél fontosabb? Egy idő után minden.
- Kérlek! - ismétlem, orrom megérinti az arcát, azt hiszi nem veszem észre, hogy kicsit eltol magától.
- De aztán nem tiltakozol, nem hisztizel, jössz velem! - bólintok, kezemet ökölbe szorítom, s eltökélten nézek rá. Mosolyogva, fejét ingatva érinti az öklét az enyémhez.
Lelkesen fogom kézen, s botladozok vele az emberek közé, látom Calt és Michaelt egy csapat lány társaságában, és az öcsém is ott szédeleg körülöttük, meg-megáll és egyedül jól mulat a zenére.
Hátrapillantok Ashtonra, majd felé fordulok, és egyszerre nagyon zavarban vagyok. Csak nézünk egymásra értetlenül, szükségem lenne még egy italra, vagy valamire, túl nehéz a fejem.
- A pia nem neked való - mosolyodik el, a kezét szorongatom, közelebb araszolok hozzá.
- Csak jól akarom érezni magam - motyogom, fejem óvatosan a vállára hajtom.
- És jól érzed magad? - kérdezi ártatlanul, az arcom grimaszba torzul.
- Eddig jól éreztem.
- Nem akarom elrontani az estéd - átfogja a testem, kezét a fejemre helyezi, jobbra-balra dőlünk az üvöltő zene ellenére. Lehunyom a szemem, annyira szeretem ezt, őt. - Nem akarom, hogy butaságot csinálj.
- Nem csinálok - bizonygatom, holott de, ilyenkor mindig azt csinálok, Luke az én józan eszem, de most ő is részegen táncikál.
- Csak féltelek - motyogja, és megpuszilja a fejem.
- Miért? - nagyot nyelek, a nyelvemre kellene harapnom, vagy inkább levágni azt, mindig ezt csinálom. Miért, miért, miért?
- Mert fontos vagy nekem - ezzel mintha egy kis burkot vonna körénk. Nem szólok többet, ő sem, de az ölelésünk valahogy szorosabb lesz, ringásunktól liftezni kezd a gyomrom. Nem tudom meddig csináljuk ezt, de egy idő után megunom, és felbátorodok. Hátat fordítok neki, keze ösztönösen lesiklik az oldalamon, átfogja a derekam. Felveszem a zene ütemét, és megmozdítom a csípőm, abban a pillanatban sziszegve tol el magától, arca megvonaglik egy pillanatra, s karon ragad.
- Elég Mira, visszaviszlek! - hangja ellentmondást nem tűrő, hisztizve cövekelek le.
- Nem akarok menni, bulizni akarok! Miért akarod elrontani az estém?! - újra dühös vagyok, idegesít.
- Nem tudod mit csinálsz! - vádol meg haragosan.
- Nem neked kell helyettem gondolkozni! - kiáltom, s ezzel valahogy sikerem is lesz. Arca megkeményedik, elengedi a kezem, és hátat fordít nekem. Elégedetten mosolyogva caplatok újra a pulthoz, hogy a sarokba söpörjem a gondolataim.
Mindig én voltam a makacs, hisztis, akaratos, de most inkább Ashton az. A hajnalhoz közeledve már nem tudom, ki vagyok én, csak szorongatom Luke kezét és vihogva rángatom magam után, miközben a göndör hajú fiú a vállán támogat kifelé. A többiek is dülöngélnek, de ők ketten képesek a testvéremet terelgetni. Oh, igen, mekkora szégyenek vagyunk mindketten, de főleg én, nőként ilyen részegnek lenni... De nem agyalok semmin, alig vannak gondolataim.
Bárcsak ez vigasztalna akkor is, amikor a wc fölött görnyedve az én komor exbarátom tartja a hajam, és engem is.
- Mondtam - motyogja alig hallhatóan, de nem szemrehányó. Felhúz, nekitántorodok a mellkasának, miközben lehúzza helyettem a wc-t majd a mosdókagylóhoz irányít és hideg vízzel megmossa az arcom. Vonaglok a karjaiban, majd hagyom, hogy megtisztítson, és kijózanítson egy kicsit. A fogmosópoharamba vizet enged, és az állam felbiccentve megitat. Félrenyelek, köhögve, prüszkölve tántorgok, rémülten ütögeti a hátam.
- Csak kicsi kortyokban - utasít, s újra megtölti a poharat. Tudom, hogy innom kell, nem tiltakozok. Sóhajtva teszi le a poharat, a falnak dőlve laposakat pislogok rá. Luke bezzeg nem hányt, csak bedőlt az én ágyamba, és már aludt is.
- Néha annyira kislány vagy még - motyogja, szája megrándul, miközben előrehajol és gyengéd puszit ad a homlokomra. - Jobban vagy?
Biccentek, laposakat pislogva nézek rá, látszólag nem igazán tudja, mit is kezdjen velem, én meg azt nem tudom, hogy ezzel az egész helyzettel mit kezdjek. Miért van itt egyáltalán, miért foglalkozik velem? Luke miatt lehet, hiszen a haverja testvére vagyok. Egy félkarnyi távolságra áll tőlem, bizonytalanul méreget, majd újratölti a poharat és ismét felém nyújtja, iszok néhány kortyot, aprókat nyelek tanulva az előbbi hibámból.
A falnak dőlve nyitom ki a pipereszekrény ajtaját, és egy bontatlan fogkefét halászok ki onnan. A látásom még mindig zavaros, remegnek a kezeim, csak a segítségével tudom kiszenvedni a csomagolásból a fogkefét, melyre aztán fogkrémet nyom. Próbálok úgy tenni, mintha itt sem lenne, mert lassan kezdek rájönni, hogy ismét hatalmas hibát követtem el. Kezét a hátamra teszi, megtart, míg kiöblítem a szám, nélküle valószínűleg a saját hányásomban fetrengenék most valahol.
- Gyere, pihenj most már - gyengéden szól hozzám, mintha csak egy fáradt kisgyerek lennék. Átfogja a vállaim és magával támogat kifelé, Luke kiterül az ágy egyik oldalán, és hangosan horkol. - Talán jobb lenne, ha nálam aludnál, most csak zavarnátok egymást, neki valószínűleg a reggele lesz kellemes.
- Nem - motyogom, kizárt, hogy nála aludjak. Bizonytalan léptekkel indulok az ágy felé, Luke magára húzta az én takarómat is, ruhában terül el az ágyamon. Máskor kizárt dolog lenne, hogy befeküdjek mellé, most viszont nem érdekel, megpróbálom lerúgni a cipőmet, de ez nem ilyen egyszerű most. Megbillenek, kicsi hiányzik, hogy elvágódjak, de akkor a hősöm újra ott terem, belőlem meg feltör a vihogás.
- Pszt, maradj csendben! - utasít halkan, az ágy szélére ültet és letérdel elém, hogy fürge ujjaival kibontsa a szoros fűzőket és levegye rólam a cipőm. Kezem a számra tapasztva kuncogok, göndör tincsek táncolnak a homloka körül, felé nyúlok és elsimítom a szeméből. Nekem jobban tetszett röviden, bár most már egy kicsit megnőtt, és ezt szörnyen viccesnek találom, míg ő kihúzza magát és felemeli a fejét. Csalódottan ejtem az ölembe a kezeim, figyelem, hogy a bőröndömhöz sétál és felnyitja, egyenesen szembe néz a ruháimmal, a fehérneműkkel, és egy tamponos dobozzal is, de nem törődik vele, a ruhákat kezdi pakolászni, végül előhúz egy hosszú, fehér pólót. Kuncogok rajta, annyira borzasztóan röhejes, hogy a cuccaim közt turkál, és valahol mélyen úgy érzem, ez nem helyes, szégyenérzet támad fel bennem, de nem elég erős ahhoz, hogy az uralma alá kerüljön az agyam.
- Öltözz át, aztán ígérem, hogy békén hagylak - nyújtja felém a pólót. Ismerős illata van, az arcomhoz húzva szagolok bele, és magamhoz szorítom. A rohadt életbe, mit műveltem?
Kigombolom a nadrágom, majd próbálok lábra állni, de sűrű köd fedi az egyensúlyérzékem, hisztizve lóbálom a lábaim, hátha lerepül rólam a szűk nadrág. Arcán vívódást látok, egy pillanatra behunyja a szemeit, nagyot sóhajt, végül ujjait óvatosan a nadrágom dereka alá csúsztatja, megemelem magam, és elnyílt ajkakkal figyelem, hogy kibújtat belőle.
Szépen összehajtja, holott tudom, egyáltalán nem szokása ez, mindig én szedtem fel a földről az eldobált, gyűrött cuccait. Amikor visszafordul még mindig ugyanúgy ülök, karjaim olyanok, mintha zseléből lennének, képtelen vagyok leszenvedni magamról az inget és atlétát. Megdörgöli az arcát, melyen kiütközött a borosta, majd hozzám lép, lehúzza a vállamról az inget, ekkor derengeni kezd valami, és kapkodva próbálok lábra állni.
- Csak segítek - nyugtat meg, de nekem nem ez a bajom. Alig egy bugyiban és atlétában állok előtte, ő pedig milliószor látott már ennél kevesebb ruhadarabban is, és ez ijeszt meg. Letekintek a lábaimra, megszédülök, látott úgy, csinosan, és most így, ismét hányinger kerülget. - Mindjárt alhatsz - motyogja, ujjai megfogják a fekete anyagot, és az ajkamba kell harapnom. Leveszi rólam, észlelem, hogy felgyorsul a légzése, a fenébe is, hiszen jobban ismerem őt mindennél és mindenkinél. A fejemre húzza a bő, fehér pólót, belebújtatom a kezeim és máris jobban érzem magam, amikor újra eltakar az anyag, de nem lépek hátrébb. A fejét rázza, kezem a vállán pihen, csak egy ölelést akarok, ezzel valahogy megköszönve azt, hogy gondoskodik rólam, ehelyett viszont végleg felmondom a szolgálatot. A karjaiba rogyok, arcom a nyakához érintem, az ajkaim elnyílnak, és a merevség eltűnik a testtartásából, miközben a karjait a derekam köré fonva megtart.
- Ne haragudj rám - motyogom, homlokom a nyakához érintem.
- De, Mira, haragszom, mert felelőtlen vagy és meggondolatlan.
- Tudom - motyogom bűnbánón, közelebb húzódok hozzá - elszúrtam - suttogom, a hangom sírós lesz.
- Ne csináld ezt velem, Cica, kérlek! - szinte könyörög, fejét hátrabillenti és tekintetét a plafonra szegezi. - Nem tudod mit beszélsz, gyerünk, feküdj le.
- Hiányzol - az ajkamba harapok, egyszerre akarok nevetni, és sírni. Leültet az ágy szélére, lehúzza az én takaróm az öcsémről, s helyette eligazítja rajta a sajátját. Nézem, ahogy gondoskodik róla, és egyre inkább elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy én tényleg, igazán, amennyire csak lehet elbasztam mindent magam körül, kezdve azzal, hogy ellöktem magamtól a testvérem, majd kis kellékként tartottam ezt a fiút, míg neki tényleg fontos voltam. Miért csak most jövök rá erre? Miért csak most tudom megbecsülni azt az időt, amit boldogan töltöttünk együtt?
Óvatosan lefektet, nem törődve a nyüszítésemmel és fészkelődésemmel betakargat, majd egy ideig még guggol az ágy mellett, elsimítja a hajam az arcomból.
- Számíthatsz rám - mondja, de én nem erre vágyok, nem ezt akarom hallani.
- Én nem hiányzok neked - motyogom, kinyújtom felé a kezem és megérintem az arcát, mély, éles lélegzetet vesz. - Megértem.
- De igen, hiányzol, nagyon, de te már nem az enyém vagy, és ennek így is kell lennie - elmosolyodik, de azt még most is tudom, hogy ez nem őszinte.
Nem az övé vagyok.
- Adj egy esélyt - motyogom fojtottan, szemei elkerekednek, meglepetten túr a hajába.
- Nem, Cica - rázza meg a fejét, s én elfelejtek levegőt venni.
- Miért nem? - kérdezem sírósan, ajkaim elnyílnak a döbbenettől, egy könnycsepp siklik le az arcomon.
- Kérlek, kérlek, Mira, ne csináld ezt! - közelebb húzódik, az ágy szélére vonszolom magam és beletemetem az arcom a nyakába. Hangosan lélegzek, lehajtja a fejét, neki a homlokomnak, és egy ideig így nézünk egymásra. Ajkaim kiszáradnak, az alsót benedvesítem, míg ő remegve vesz levegőt, próbálok előrehajolni, ha megcsókolnám meggondolná magát. Akármennyire is elcsesztem, ő nem haragtartó, és valaha szeretett, adna egy újabb esélyt. - Ne, ne, ne, Mira, kérlek, nem akarom! - szigorúan néz rám, arcom a kezei közé fogja, nem engedi, hogy elérjek a szájáig.
- Van valaki más, ugye? - nagyot nyelek, csalódottan hanyatlok a párnára, még mindig csorognak a könnyeim.
- Neked nem én kellek, boldog vagy, hosszú idő óta nem láttalak ilyen boldognak, mint Liam mellett - magyarázza, megenyhül a hangja, s én csak döbbenten pislogok.
Liam, egészen idáig egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy ő mekkora szerepet játszik az életemben, most viszont szinte megüt a felismerés. Liam, az ő pólóját viselem, az ő illatába temetkezek, nem Ashton lépett tovább, hanem én, vagyis eddig azt hittem, hogy továbbléptem.