2015. február 4., szerda

38.rész Csak te

Sziasztok! :)
Egy ideig borzasztóan élveztem a rész írását, tényleg, ömlöttek belőlem a szavak, aztán Mira szemszögének az elején kezdtem megakadni, és azt hiszem, ez világosan látszik is. Végül átküzdöttem magam a holtponton, de már kevésbé tetszik annyira, mint az elején. Azért remélem, nektek tetszeni fog, és még amit mondani szeretnék a történettel kapcsolatban az az, hogy a tervezett 50 résznél talán valamivel hosszabb lesz. Úgy gondolom, kicsit elhúztam néhány dolgot, ami miatt amit szeretnék, az nem fog beleférni a további 12 részbe, de ki tudja.
Nessa. xx

~Liam Payne~

Megfogom a kezét, mellyel végigsimít az arcomon, és belenézek csodálkozva csillogó szemeibe. Az autó hangtalanul suhan végig az utakon, és hirtelen nem is tudom, Amerika melyik államában tartózkodunk éppen, csak elveszek abban a tekintetben, ami mohón pásztázza az arcom.
- Mit keresel itt? - kérdezi hozzá nem jellemzően halkan. Ajkaim a tenyeréhez nyomom, és élvezettel sóhajtok fel, amikor ismét végigsimít borostás arcomon, kezét a nyakam felé vezeti. A körmein egyszerű francia manikűr van fehér virágokkal mintázva, eltűnődök azon, hogy neki még a keze is milyen gyönyörű. A vörös szőnyegen más énekesnők, színészek kezeit megfigyelve láttam már meglehetősen furcsa alkotásokat, sokkal inkább karmokként funkcionáló színes műkörmöket rajtuk mindenféle mintákkal, ellenben az ő körmeit nem csúfítja el semmi műanyag, kerekre vannak reszelve, hosszúságuk pont megfelelő, és a zselés lakkot is ízlésesen vitték fel rá. A körmeiről folytatott fantáziálásomat megszakítom azzal, hogy kicsit megrázom a fejem, és elmosolyodva érintem meg az arcát. 
- Téged? - mosolygok rá, zavartan pislogva kapja el a tekintetét és lehajtja a fejét. Kezeit az ölébe ejti, és én értük nyúlok.
- Szép kis találkozás - mondja kissé komoran, nagyot nyelve.
Nem tudok mit válaszolni, a dühöm egy része abban a pillanatban párolgott el, hogy megcsókoltuk egymást, de mélyen bennem ott fortyog minden, és a szavak visszhangot vernek a fejemben. Miránál tökéletesebb nőt még nem láttam, és nem tudom felfogni, hogy mondhat neki valaki ilyeneket, és ami a legjobban aggaszt, hogy talán ő elhiszi ezt. Eszembe jut, hogy mennyire kiborult, amikor a legutóbbi találkozásunkkor benyitottam fürdőszobába, hogy hülye csíkokról magyarázott, és amíg én majd felfaltam combjainak, és kivillanó hasának látványát, ő mélységes undorral vizsgálta magát a tükörben.
- Felejtsd el - rázom meg a fejem, még én magam sem tudom, mire értem ezt pontosan. Csak annyit tudok, hogy most itt vagyunk, együtt, és nem kell ilyeneken rágódnia, de úgy tűnik, nem fogadja ezt meg. Nem érdekelnek a szállodájánál állomásozó fotósok és riporterek, viszont van ott néhány rajongó, akik már az én látványomra is sikoltozni kezdenek, aztán kisegítem Mirát a kocsiból, és a hangzavar felerősödik. A semmiből bukkan fel az én két testőröm, és csapódik a törékeny lány mellé még négy, és szinte tolni kezdik az épület ajtaja felé, de Mira makacsul lecövekel, a kezemet szorongatva pillant rám, ebből az egyetlen kis gesztusból tudom, mit szeretne. Hiába rohannak le engem is, a testemmel védve irányítom a rá várakozó kis csoportok felé, cserébe megcsodálhatom az arcára kiülő széles mosolyt. A lányok lelkesek, pont olyanok, mint a mi rajongóink, szinte csodálva nézik őt, és láthatóan nekem is örülnek. Nem engedem senkinek, a nálam 100 kilóval nehezebb és másfél méterrel magasabb testőröknek sem, hogy bármit is megparancsoljanak neki, türelmesen várom, hogy végezzen, lefotózom őt a rajongóival, és ő is engem, a kezünk egyszerre jár a papírokon, majd mosolyogva köszönünk el.
- Nem is tudom, mikor tehettem ezt meg - sóhajt fel, miután belépünk a liftbe. Megnyom egy gombot, és fejét a mellkasomnak döntve ölel át, mikor elindulunk felfelé. Végigsimítok a haján és megpuszilom a feje búbját.
- Csak megvédeni akarnak.
- Tőlük nem kell - arcát beletemeti a pólómba. Egy kicsit mégis kell, de ezt nem mondom ki, mert tökéletesen tudom, mit érezhet.
Ujjain forgatja a kulcsot, amivel kinyitja a szobájának ajtaját, a világ akármelyik részén vagyok, a szállodai szobák mindig nagyon hasonlóak, ugyanolyan berendezés, ugyanolyan francia ágyak, ugyanolyan nagy, a városra nyíló ablakokkal. Ezt most mégis olyan különlegesnek látom, és a mellkasom kissé összeszűkül, ha a legutóbbi közös szobára gondolok. Beletúr a hajába, kezéről lerázza a kócos tincseket, amelyek abban a pillanatban visszacsúsznak oda, ahol korábban voltak.
Táskáját leteszi a bőröndje mellé, lerúgja a cipőjét, majd felém fordul, és elmosolyodik, de ez már nem az a mosoly, ami kint elöntötte az arcát.
- Liam, én... Köszönöm, amit tettél! - beleharap az alsó ajkába, elkeni a szájfényét és vakítóan fehér fogai is kissé rózsaszínek lesznek. - Nem is tudom, meddig bírtam volna még hallgatni ezt - a fejét rázza, majd megdörzsöli az arcát, és hirtelen végtelenül kimerültnek látom őt. Niallnek igaza volt, szüksége van rám, és nem szólt róla, hiába mondtam, hogy egyetlen szavába kerül és itt vagyok, ha kellek.
- Miért nem szóltál?
Dühönghetnék emiatt, de az semmire sem vezetne, és belátom, hogy erről a kimerültségről talán én is tehetek, mert hülyeségeken veszekedtem vele, és én is felemeltem a hangom. Abban a pillanatban megfogadom, hogy soha többé nem teszem ezt. 
- Mit kellett volna mondanom? - lehajtja a fejét, rengeteg haj zúdul az arcába és takarja el előlem. - Végül is sosem mondott hülyeséget, csak nem vagyok hozzászokva az ilyen őszinteséghez.
- Te hallod amit mondasz? - nézek rá hitetlenkedve, hozzá lépek, és felemelem a fejét. Az arca kipirult, ajkai megremegnek, ezzel együtt valami újra fellobban bennem, a kezem ökölbe szorul. - Mert ekkora hülyeséget még életemben nem hallottam, főleg nem tőled! 
- Látom amit látok, és tudom, hogy igaza volt mindenben, én csak...
- Te csak? Csak mi? - a fejemet rázva fogom kezeim közé az arcát, próbálok keresni valamit a tekintetében, amiből rájöhetnék, hogy igazából csak viccel, de nem, komolyan gondolja. - Tudod én mit gondolok? Hogy a seggfej edződ helyében én térden csúsztam volna utánad! El ne merd hinni egyetlen szavát se, Mira, és ne beszéld be magadnak, hogy igaza van, mert nincs! 
- Nem számít - rázza meg a fejét - nem értheted.
- Megértem, ha elmondod - ajkait szorosan préseli össze, nem néz a szemembe. - De akkor is tudom, hogy nincs igazad. Nem értem a nőket, és főleg nem azt, amiket néha te mondasz magadról, mert én nem azt látom, én gyönyörűnek látom mindened, mert az vagy - megcirógatom az arcát, eltűrök néhány tincset, és a szemébe nézek. - Miért nem hiszed ezt el?
Megrázza a fejét, tekintetét ismét lesütve kezd halkan beszélni.
- Mert tudom, hogy milyen voltam, és most milyen vagyok - ujjai észrevétlenül marnak bele a combjába, megfogom a kezét, és az enyémmel együtt a derekára simítom.
- Én emlékszem, milyen voltál, megdöbbentően vékony, csontos, a lábaid kis pálcikák. Ezerszer jobban tetszel így, és odáig vagyok minden nem létező zsírpárnáért rajtad - homlokom az övének támasztom, rámosolygok, s ő egy ideig csak kissé döbbenten vizsgál, mintha nem hinné el, hogy előtte állok, majd a lábujjaira billenve megcsókol. Akkor mintha elszakadna valami, ami eddig észrevétlenül ott feszült köztünk, az a kis bizalmatlanság, ami a múltbéli hülyeségeim miatt alakult ki. A fejem megszédül egy pillanatra, de igazán nem is tudom, hogy mitől van, a rendszertelen levegővételtől, vagy a közelségétől. Csinos ujjai megmarkolják a pólóm, észrevétlenül hátrálunk, miközben lehuppanok az ágy szélére az ölembe emelem. Nem is gondolkozok, talán ő sem, az ösztöneink eluralkodnak rajtunk és talán ez bizonyítja igazán, hogy minden szavam igaz volt. Megőrjít, odáig vagyok érte, imádom, akarom.
De tudom, hogy egyszer már bajba sodort vele ez az érzés, akkor hagytam magamon túlnőni az ösztönöket, most viszont ő nem csak egy lány, akivel szórakozgathatok, ő A Lány. Viszont amikor elszakadnék tőle beletúr a hajamba és visszahúz magához, pillanatokon belül már mindketten fekszünk. Mira fokozatosan enged egyre közelebb magához, de ez most valahogy nem olyan, mint legutóbb, kapkodó csókjai csak annyiban változnak, hogy lelassul, de ugyanolyan mohó, és csinos kis körmei megérintik a hátam, amikor felfelé húzza a pólóm. Elszakadunk egymástól, míg áthúzza a fejemen, ez az a pillanat, amikor egy mély levegőt kell vennem, és amikor a tekintete az enyémbe fúródik. Az oldalán fekszik és kissé kipirult, a jó döntések hozása pedig egyszeriben már nem tűnik olyan vonzónak. De ha azt akarom, hogy  barátnőm legyen, akkor igen is muszáj alkalmazkodnom hozzá mindenben, mert megtehetném, hogy az ujjaim köré csavarjam és elérjem amit jelenleg akarok, de akkor talán elveszítem, és ezt nem kockáztatom meg.

~Mira Hemmings~

Eszembe jutnak a gondolataim arról, hogyan akarok érezni iránta ilyen helyzetben, hogy mennyire veszettül szerelmes akarok lenni. A pillantásunk találkozik, ajkait elnyitva piheg és barna szemei szinte elnyelnek engem, lehunyom a pilláim, az elmúlt hónapok szinte végigpörögnek a fejemben attól kezdve, hogy először hozzám szólt odáig, hogy most elmondta, milyennek lát engem. Luke is eszembe jut, hogy tudná, ha Liam csak szórakozna velem, és Niall, hogy valószínűleg ezt ő sem hagyná. De a rohadt életbe is, miért kell gondolkoznom azon, helyes-e amit érzek? Akár helyes, akár nem az, szeretem, szörnyen szerelmes vagyok belé annak ellenére, hogy néha gyerekesen viselkedik, hogy bunkó, és egy igazi seggfej. Ma neki esett Sethnek, mert az bántott engem, élő műsorban ordította ki, hogy az ő barátnője vagyok, és nem is egyszer suttogta a fülembe azt a szót, mit akarok még? Semmit, egyáltalán semmit, csak érezni, hogy amit mondott nem hazugság, hogy a "szeretlek" szó nem csak egy felfújt lufi, amit néha a kezembe nyom.
A fejemben egyetlen egy dolog van még, ami fölött nem suhanhatok el. Muszáj bezárnom az ajtót, és elhúzni a függönyöket, mielőtt bepánikolok. 
Kezem a mellkasára helyezem és arrébb tolom, fürgén hagyom el az ágyat és rá sem nézek, míg el nem fordítom a kulcsot. A kattanással viszont minden kicsit valóságosabb lesz, lehunyom a szemeim és mélyen belégzek. Kész vagyok én arra, hogy lásson? Lássa a hasam, a combjaim, mindent? Talán én utálom magam, de ő valamilyen indokolatlan oknál fogva épp ellenkezőleg van ezzel kapcsolatban. Fogalmam sincs honnan, de tudom, hogy nem hazudik nekem. 
Elhúzom a bézs színű sötétítőket és kizárom a lemenő nap egyre halványuló fényeit, a félhomályban magabiztosabbnak érzem magam. Már nem az a lány vagyok, aki fesztelenül mászkált fehérneműben, aki hagyta, hogy ilyen képeket készítsenek róla, szükségem van a sötétségre ahhoz, hogy levetkőzzek. Hogy a pólómmal együtt a gátlásaim is ledobjam, elfelejtsem az utálatot magam iránt, ne számítsanak a combjaimon lévő zsírpárnák, és képes legyek bemutatkozni neki, megnyitni a lelkem.
Átfogja a derekam, a tekintete egészen máshogy hat így, homlokát az enyémnek támasztja és hallom, érzem, ahogy belélegez. 
- Mit művelsz? - megérintem a vállát, a mellkasát, és az arcát. Nem tudom, mit kellene válaszolnom neki, most először nem tudok semmit sem mondani, semmi csípőset nem vághatok hozzá, mint amikor nem tudok normális választ adni. Csak ott akarom folytatni, ahol épp voltunk.
Lehunyom a szemeim és elmosolyodva intek a fejemmel, nem tudom, egyáltalán fogalmam sincs, mi lesz ebből.
- Rosszul cselekszel, Cica, ne hagyd ezt megtörténni. 
- Tudom, milyen amikor rosszul cselekszem - rámosolygok, az arcáról színtiszta hitetlenkedés sugárzik vissza rám.
- Honnan tudod, hogy nem csak kihasznállak, és átverés az egész? Bármelyik pillanatban darabokra törhetem a szíved, ha akarom - hiába pislog fel rám szinte rémülten, beszél maga ellen, nem tudja megváltoztatni az érzéseim.
- Engem te nem tudsz átverni - az ajkamba harapok, az ölében tart, az ölelése teljességgel ellent mond a szavainak. - Kihasználtál valaha, vagy megtennéd ezt velem?
Hosszú, sötét szempillái az arcára borulnak, behunyt szemekkel rázza meg a fejét. 
- Nem - a hangja alig több egy leheletnél, de tisztán hallom.
Minden valaha szőtt összeesküvés elméletemet a porba döngöli ezzel, és ezernyi kérdést épít fel bennem, ezek most mégsem számítanak, az egész lehetetlen közös múltunk nem több, mint egy szórakoztató, bosszantó próbálkozás arra, hogy megóvjuk magunkat egymástól, de nekünk még ez sem ment soha.
Kiszabadít a kényelmetlen helyzetemből azzal, hogy a hátamra fektet. Valahogy az, hogy egymással szemben ülve vitassuk ezt meg, nem tetszik. Még mondana valamit, amivel lebeszélhetne, végül csak végigsimít az arcomon, és a száját apró, huncut mosolyra húzva lehajol. Kételkedhetnék, de igazából ez a kis mosoly semelyikre nem hasonlít azok közül, amiket a farmon kaptam, nem provokatív vagy öntelt, csak egy mosoly. Azt hinném, a kis beszélgetésünk, és hogy felálltam megtöri a hangulatot, de néhány csók, néhány véletlen, futó érintés, és újra tökéletesen előidézzük. Egyetlen másodpercig még gondolkozok, Ashton jut eszembe, a szakításunk, hogy szánalmasan azt hittem, sosem leszek képes újra szeretni valakit, most pedig itt vagyok, bebizonyítottam magamnak, hogy de, tudok szeretni, jobban is, mint azt bárki hinné. Az ajkamba harapok, amikor lassan lefelé kezd kúszni orrával feltolja a pólóm és a kivillanó fehér bőrömre egy lágy csókot nyom. Beletúrok a hajába, ujjaival finoman becsúszik az anyag alá és átfogja a csípőm, fölém hajolva édes csókokat pihentet a számon, a mellkasom hevesebben emelkedik attól, hogy lassan felhúzza a pólóm. Lehunyom a szemeim, ez idő alatt az arca már nem árnyékolja be az enyém, puha száját a köldököm fölött érzem, majd a csípőmön valahol a nadrágomban félig eltűnő tetoválás körül. Már nem érdekelnek a hízási csíkok a csípőmön, és a fontosságát kezdi elveszíteni a hasamon lévő zsírpárna. Tudom, hogy holnap érdekelni fognak ezek, de most a zavarom valahogy sikerül leküzdenem azzal, hogy csillogó szemeit figyelem, melyek mohón járnak végig rajtam mialatt gyengéden kibújtat a pólómból. Egyáltalán nem foglalkozik a csíkokkal a csípőmön, a homályban talán nem is látja őket, míg óvatosan, szinte rajongva érinti meg a hasam, majd visszatér a számhoz. Nehéz megfogalmazni mi történik, az idő valahogy lelassul és olyan, mintha az egész világon csak ketten lennénk, nincsenek zavaró hangok, fények, felesleges gondolatok és problémák, csak mi ketten.
Tágra nyílt szemekkel követi végig a kezem útját lefelé a mellkasán, ujjait végighúzza a kézfejemen, mialatt kissé elpirulva motozok az övcsatja körül. Száját édes mosolyra húzza, szórakoztatja a zavarom, és amikor felpillantok rá a szemöldökét cinikusan felvonja, ez nevetésre késztet. Az ölébe húz, már nem is tudom mikor nevettem valamin csak úgy, homlokát az enyémnek dönti és végigsimít az arcomon, fejét kissé hitetlenkedve rázza meg, majd az állam alá nyúlva megcsókol. A nevetésünkből édes csók lesz, melynek végén már csak fehérneműben fekszek alatta, jobb lábam a csípőjénél pihen. A ruhákkal együtt olyan, mintha a lelkemről is lehúzna valamit, sorra dönti le a falakat, amiket a magam védelmére építgettem, és ez nagyobb kihívás számomra, mint hagyni, hogy mindenem lássa. Az arcom pírba borul, nem szeretem a combjaim, amelyeket ő elnyílt ajkakkal mér végig, nem szeretem a csípőm, amit elképedve érint meg, nyomja a bőrömbe az ujjbegyeit.
- Milyen gyönyörű vagy - megpuszilja a homlokom, s erre a mondatra a szemeim kissé könnybe lábadnak. Hüvelykujjával megérinti az alsó ajkam, ezt követően pedig valósággal egymásba gabalyodunk, egyszerre mohó, és végtelenül figyelmes. Nem is figyelek, csak hallom az utolsó ruhadarabok lepottyanásának hangját, s kissé izzadt tincseim félrelökve, elnyílt ajkakkal nézek rá. Lassú, lomha csókjai alatt az ujjaink egymásba kapaszkodnak, és a lelkem kitárulkozik előtte, mintha kinyitnának egy kaput, és ő csak úgy besétálna rajta. Hitetlenkedve csókol meg újra és újra, egy ideig csak nézünk egymás szemébe, látja azt, aki vagyok, már egyáltalán, semmi nincs köztünk, ami akadályozhatna minket. Tudja, hogy ez nekem nehéz, tudja, hogy valóban utálom a testem, és elképeszt, hogy ő nem, az arca megrándul a hirtelen dühtől, mert én komolyan elhiszem amiket Seth mondott nekem. És tudja azt is, hogy őrülten szeretem, mert nincs az, ami képes lenne meghazudtolni, amit a lelkem legmélyén érzek. És a szemébe nézve én is tudok róla mindent, ami jelenleg fontos, tudom, hogy hiányoztam neki, látok valami bűntudatot, és önsanyargatást, hogy nem bízik magában, és talán bennem sem, ugyanakkor azt, hogy szeret, hogy valóban komolyan gondolja ezt velem, és fél attól, hogy elveszíthet. Fogalmam sincs, mikor félt utoljára valaki ettől.
- Szeretsz már, Cica? - a maradék levegő is kiszakad a tüdőmből, teljesen komolyan kérdezi, és egy kicsit talán tart a válaszomtól. Nem tudok beszélni az érzéseimről, még részegen sem, de most mindennél biztosabb vagyok abban, hogy amit érzek, az tagadhatatlanul a mély, őrjítő, bosszantó szerelem.
- Szeretlek - a suttogásom egy másodpercre megállítja az időt, csak a légzését hallom és érzem közvetlenül a számnál.
- Én is - halk morgást fojt el, a szám az övére tapad és éhes kismadárként kérem újra és újra a csókját.
Mindig is utáltam, ha néznek alvás közben, Luke-nak 8 évesen volt egy olyan időszaka, amikor alva járt, és valami oknál fogva mindig engem talált meg, az ágyam mellett ácsorgott egészen addig, amíg fel nem ébredtem, és szorítottam neki helyet az ágyamban. Talán azért nem szeretem, ha néznek, mert valljuk be, elég para arra ébredni, hogy az ember ikertestvére csak úgy áll az ágy mellett.
De ezt most nem utálom, mert nem is arra ébredek fel, hogy néz, hanem hogy ujjai a hátamat simogatják, vagy épp az arcomat, amely a mellkasához simul, és az orromat betölti az illata. Öntudatlanul is átölelem, megmozdítom a lábaim, melyek összegabalyodtak az övéivel. Valószínűleg elfelejtettem, milyen boldognak lenni, mert most minden egyszerre önt el, a szívem hevesebben kezd dobogni, az arcomon mosoly árad szét, és elnevetem magam. Rövid haja kissé kócos, az arca egyik oldalán látszódnak a párna gyűrődései, és ez egy kicsit megnyugtató, már ha azt nézzük, hogy milyen borzasztó tökéletesen fest mindig, de reggel az ő arcát is ilyen díszíti.
- Most nem menekültél el - hangja kissé rekedtes, arcát a nyakamba temetve puszil meg.
- És emlékszek mindenre - megérintem a haját, kuncogva simítok végig a tarkóján. - Nem kell a kukában kutatnom.
A nevetésétől megborzongok, a karomon égnek merednek az apró szőrszálak.
- És hisztizés helyett nevetsz - kissé elhúzódik, orrával megböki az enyém és eszkimópuszit ad.
- Erről akartál lebeszélni? - elfeküdt tincseit kezdem fésülgetni az ujjaimmal, még mindig mosolyogva puszilja meg a szám, az arcom rózsás lesz a pírtól. Megmondtam neki, hogy szeretem, úgy mondtam el neki, hogy mi...
- Nem érdemellek meg - arcát a hajamba temeti, egy tincset az mutatóujja köré fon, majd elengedi, és az a helyére ugrik.
- Inkább örülnél neki, hogy kipipálhatod a nevem, a cica önként és boldogan mutatta meg neked magát - nevetve érintem meg az arcát, élvezem, hogy szívhatom a vérét a múltbéli seggfejségeivel. Hirtelen ez az egész köztünk nagyon valóságossá és komollyá vált, nem is azzal, ami fizikailag történt, hanem ami a lelkünkben. Kapott egy darabot belőlem, és én is belőle, ezzel még ismerkednem kell, nem vagyok túlzottan hozzászokva ahhoz a Liamhez, aki csodálattal néz rám. Nem tudnék megbírkózni azzal, ha beszélnünk kellene ezekről, vagy arról, amit kérdezett, és én válaszoltam, Nialltől tanultam, hogy poénkodással minden komoly témán nevethetünk.
- Ki mondta, hogy nem örülök? Most már akár mehetsz is, a telefonszámodra nincs szükségem - jelenti ki arrogánsan, ugyanakkor a tekintete felcsillan a vállamon lecsúszó takaró láttán. A karjaiban tart, de felkelti az érdeklődését egy ilyen apróság,
- Ez az én szobám, én hoztalak fel ide, szóval tulajdonképpen te vagy az én skalpom - megemelem a szemöldököm várva arra, hogy erre reagáljon. Elnyitja a száját, majd becsukja, és nevetni kezd.
- Fáj beismerni, de igazad van.
Önelégültséget színlelve fordulok a hátamra, elsöpröm az arcomból kócos hajam, és felvont szemöldökkel nézek rá - Gyönyörű vagy - simít végig az arcomon, kósza tincseim gyengéden igazítja el.
- Nem nyalod be magad ezzel a dumával.
- Pedig egyszer már sikerült - nevet fel hangosan, majd magához húz és megcsókol. Semmi kedvem felkelni, egyáltalán semmi, de az nem az én választásom, hogy meddig heverészhetek. Christian egy idő után kopogtat az ajtón, és nem tehetem meg, hogy a tegnapi elengedett délutánt követően hisztizzek a délelőttért. De nem sietek, a takarót a fejemre húzva, kuncogva fordulok el, amikor Liam feltápászkodik. Hallom, hogy nevet rajtam, majd húzni kezdi a takarót, amit visongva szorítok magamhoz.
- Te szégyentelen! - kiáltok fel, reflexből csapok a vállára, amikor egy hattyú kecsességével vágódik le rám. - Tök hülye vagy!
Egész testemben rázkódva a nevetéstől tolom el magamtól az arcát, melyet széles vigyor díszít.
- Húzz el! - parancsolok rá, de tudhatnám, hogy úgysem fogad szót nekem. Elhúzás helyett a takarót kezdi rólam lehúzni, és olyan hangokat ad ki, mint egy fújó macska. - Liam!
- Imádlak - rázza meg a fejét fülig érő szájjal, melyet aztán az enyémre nyom. Ajkaim elnyílnak a meglepettségtől, majd reagálok is, nevetve harapon a fogaim közé alsó ajkát, s mégis levegőért kapok, amikor halkan felmordul.
A takaróba burkolózva szedek ki néhány ruhadarabot a bőröndömből, s nevetve menekülök előle. Olyan, mint egy rossz kisgyerek, aki mindenkinek keresztbe akar tenni. A fürdőszobába menekülök, becsapom az ajtót és elfordítom a kulcsot, mielőtt pofátlanul betörne. A tekintetem találkozik a tükörképemmel, és nem ismerek magamra. Az arcom kipirult, mosolygok, szemeim csillognak, igazán boldognak tűnök. Gyorsan lezuhanyzok, vigyázok, hogy a hajamat ne érje víz, és hetek óta először tekintek le magamra. Nem számít, hogy én mit gondolok, ha neki tetszek, és ami a világon a legmeghökkentőbb, hogy tetszek neki.
Felveszem a fehérneműm és a magammal hozott pólót, megfésülködök, majd kidugom a fejem az ajtón. Liam elgondolkozva ül az ágyon, arcára újra mosoly szökik, amikor meglát.  Édes, ártatlan mozdulattal nyújtja felém a kezét, átfogja a derekam és az ölébe húz, mosolyogva hajolok a nyakához, és fonom köré a karjaim. Ujjaival végigtáncol a combomon, és megpuszilja a szám, melyből kicsit elhúzott csók lesz. Nem akarok próbára menni, sem interjút adni, csak szeretnék vele maradni.
Felhúzok egy szoknyát, eligazítom magamon, majd lábaim egy még kényelmesnek is mondható szandálba dugom, hajamat oldalra fonom és szánok néhány percet sminkelésre.
- Hogyan készül Mira Hemmings - karjai a derekam köré fonódnak, leeresztem a szemceruzát és fejem a vállára hajtva megpuszilom az állát. - Nem veszed sértésnek, ha azt mondom, hogy 1 órával ezelőtt jobban tetszettél?
- Meztelen? - nevetek fel, de a válasza meghökkentő. Finoman nemet int a fejével, de az arca kissé megrándul, majd végigsimít az arcomon, s megmutatja a hüvelykujján maradt vékony alapozó réteget.
- Enélkül, és igen, talán a ruháid is feleslegesek, bár ez a szoknya határozottan tetszik, és a cipő is - halkan nevetni kezdek, megérinti a combom, s ezzel együtt mintha kicsit összezavarodna. Fejemet oldalra döntve nézek rá, majdnem teljesen egy magasságban vagyok vele így. Megérintem az arcát, borostás állát, kezemet a járomcsontjára simítom, és muszáj az ajkamba harapnom attól, ahogy néz rám.
- Cica, én... - nagyot nyel, kíváncsian biccentem fel a fejem, mutatóujjával megérinti a nyakam, majd nevetni kezd. - Nézd meg a nyakad.
A tükör felé fordulok, kicsit előrehajolok, már amennyire a karjai ezt engedik. Oldalra tekergetem a nyakam, s a szemem szinte kiszúrja az, ami elkerülte a figyelmem.
- Liam, te... - meghökkenten pislogok, mutatóujjammal megérintem a piros területet. Nevetve megvonja a vállát, majd arcát a nyakamhoz érinti és édesen szuszogni kezd. Felé fordulok, nevetve rázom a fejem míg a karjaimmal átölelem a nyakát. Kezét az arcomra csúsztatja és végigsimít rajta, majd orrát az enyémhez dörgöli, s pofátlanul elhúzódik, amikor ajkaim akaratlanul is elnyílnak.
- Mi kellene? - teszi fel a költői kérdést, szemöldökét idegesítően vonja fel.
Kissé elhúzódik, az arrogáns, esetleg dühös csillogás helyett a szemében valami leplezhetetlen ül, gyengédség, szeretet, boldogság. A szemeim legalább akkorák, és úgy csillognak, mint a manga lányoknak. A válaszom mindenki számára egyértelmű: te kellesz, csak te, Liam Payne.

16 megjegyzés:

  1. Szia Nessa :)!
    Imádtam ezt a részt, és megint csak bocsánatot tudok kérni, amiért egy jó ideje nen írtam neked. Az eddigi összes részt elolvastam, az egyiket se hagytam ki, de nem tudtam válaszolni. Ezt most teszem meg, remélem nem haragszol.
    Ez a rész nagyon édes lett, kíváncsi vagyok hogy alakul tovább a történet. Várom a következő részt, mint minden héten <3
    Nagyon jó rész lett, ügyes vagy :) Imádom az elejétől a végéig. Még sok ilyen jól megfogalmazott részt várok :)
    U.i.: Ezek a részek mind jobbak mint egy-egy könyv. Rögtön el tudom képzelni a jeleneteket, nem úgy mintha néha fellapoznék egy papírköteget.
    Nagyon jó lett :))
    Réka ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Én is elnézést kérek akkor, mert elég soká sikerült időt szánnom arra, hogy válaszoljak a kommentekre.
      Ennek örülök, jó tudni. :)
      Nagyon szépen köszönöm, hihetetlen jó érzés, hogy ezt mondod, főleg, hogy mostanság úgy érzem, egyre rosszabb leszek.

      Törlés
  2. Drága Nessa!
    Már megint átvertél! :) Tegnap is (mint minden nap) megnéztem, hogy van-e új rész. Amikor utoljára néztem, délután valamikor, még nem volt. Tisztában voltam vele, hogy minden csütörtökön jön az új rész. Így ma munka után felnéztem és azt hiszem nem kell elmondanom mennyire meglepődtem mikor azt láttam, hogy a rész már tegnap fent volt. Előző alkalommal is ez történt, számíthattam volna rá. Na de azért mégis. Ejnye Nessa! Hát szabad így átvágni a gyanutlan embereket? :D
    Na de a lényegre térve. A kijelentéseddel ellentétben én eggyáltalán nem vettem észre, hogy küszködtél volna a résszel. Ugyan olyan jól megfogalmazott, izgalmas és teljesen átélhető volt mint álltalában minden amit Te írsz! Egyszóval fantasztikus! :)
    Ejnye te lány! Több önbizalmat! :)
    Az pedig, hogy a történet talán hosszabb lesz ötven résznél... Nos hát én annak csak örülök, ha tovább élvezhetem ezt a csodás történetet és szerintem még sokan mások is. :)
    Izgatottan várom a következő részt! Remélem ez a kis "átverés" megmarad jó szokásodnak, hisz annak csak örülünk, ha hamarabb jön a rész. :)
    Puszi: Lexyi xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lexyi!
      Ez nem így van, csak a számlálóval van valami probléma, többnyire mindig csütörtök reggel teszem ki a részeket, nem szerdán.
      Örülök neki, mert van, hogy tényleg nagyon szenvedek 1-1 rész, vagy jelenet megírásával, de ezek szerint akkor ez nem észrevehető olvasás közben. :)
      Nagyon szépen köszönöm, boldog vagyok, hogy ezt gondolod! :) <3

      Törlés
  3. Ohhh, istenkém :3 Annyira aranyosak, imádom őket, a történetet és téged is. Csoda ahogyan írsz, imádom minden egyes szavát és csillogó szemekkel olvastam a rész. Végre megtörtént amire többen is vártak és nem a szexre gondolok, hanem arra, hogy Mira kimondta az "sz" betűs szót. Egyértelműen kedvenc részem lett, várom a kövit, nagyon-nagyon. :) Gyönyörű napot :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, szörnyen örülök neki, hogy így gondolod! <3

      Törlés
  4. Mondtam már,hogy mennyire szeretem az írásaidat, és egyben téged is, bár még nem találkoztunk.
    Egyszerűen a legtökéletesebb rész,amit valaha is olvastam. Remelem ezzel leírtam mindent.
    Puszi es tovabbi szép hetet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm, én is nagyon szeretlek téged, és mindenkit! <3

      Törlés
  5. Drága Nessa! :)

    OMG..ez annyira jó rész lett, nagyon tetszett :)) Olyan tökéletesek együtt, olyan imádnivalóak *-* Szóhoz se jutok, nagyon jó :D Várom a következő részt !
    És nembaj ha több, mint 50 részes, hiszen nagyon szeretem az írásaid és legalább tovább olvashatom ezt a csodálatos blogot !! ;)
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      Köszönöm, nagyon aranyos vagy! <3

      Törlés
  6. Drága Nessa!

    Imádom. Tökéletes részt írtál. A kettejük kapcsolata tökéletes. Megértem, hogy Mira miért szeretett bele Liambe, Liam Mirába. Nagyon tetszik, hogy nem engedik, hogy a távolság rá menjen a kapcsolatukra.
    Nagyon kevés Liames blogot szeretek,de a tiedet imádom olvasni. Személy szerint nagyon örülnék neki, ha több részes lenne.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónika! :)
      Ne túlozz, nincs olyan, hogy tökéletes, pláne nem, ha rólam van szó.
      Köszönöm szépen, iszonyú jó ezt olvasni, örülök, hogy szereted az én Liames blogom. :))

      Törlés
  7. Imádomimádomimádom!! Elképsztően jól írsz, nagyon várom a következő részt! :))

    VálaszTörlés
  8. Drága Nessa!

    Mostanra legalább négyszer elolvastam ezt a részt, mert ez annyira...annyira a legjobb. Nem mintha a többit ne imádtam volna, és imádnám még mindig, de ez a mostani valamiért sokkal jobban megtetszett, mint az eddigiek. Talán mert Liam túl tökéletes, Mira pedig túlbonyolította eddig a dolgokat, ennek ellenére örültem, mikor újra >önmagukat< adták, komolyan, hangosan felnevettem rajtuk. :)

    Szégyen-nem szégyen, már nem tudom másképp kifejezni, hogy mennyire élvezem ezt a blogod is, és hiába próbálom ezt megírni neked hétről hétre, valahogy sosem sikerül úgy istenigazából megfogalmazni a gondolataimat, szóval én most csak kijelentem, hogy imádom, és akkor remélem a tóbb ezer hasonló dolgot oda mered képzelni. :D

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu! :)
      Hú, ismét túlzol. Négyszer? Legjobb?
      A legjobban annak örülök, hogy megnevettettelek, tényleg, ez hatalmas öröm számomra. :)
      Nekem ez is több, mint tökéletes, köszönöm szépen! <3

      Törlés