2015. október 29., csütörtök

73.rész Lehetőség

Sziasztok!
Elnézést, hogy csak most hozom a részt, a mai napom, és eddig a szünetem is elég sűrű volt. Jött hozzám a legjobb barátnőm, akivel sajnos nagyon ritkán tudok találkozni, szóval írás helyett inkább vele foglalkoztam, remélem megértitek. :)
Pihenjetek sokat a szünet hátralévő részében! <3 
N. x

~Liam Payne~

Eddig is tudtam, mindvégig tudtam, hogy mindennek egyedül én vagyok az oka, senki más, csakis én. Tudtam, mégis most érzem igazán, sokkolóan, mert magam is átestem azon, ahová a barátnőmet sodortam, és tudom, hogy az a végső szétcsúszás. Megdöbbentő, hogy ez miattam van.
A fejemet fogva dőlök az oldalamra, az egyedüli amit biztosra tudok vele kapcsolatban, hogy sosem akartam szándékosan bántani, azóta nem, hogy először dobbant meg igazán érte a szívem. Mégis mindig megtettem és megteszem, mert egyszerűen ez vagyok én, ő túl jó egy ilyenhez. Újra a kezembe veszem a telefont és megnyitom a képeket, legszívesebben eltakarnám a szemeim és eldobnám. Lassan lapozok, a képek sötétek és homályosak, valószínűleg telefonnal készültek, de felismerem. A keze, amivel befogja az egyik orrlyukát eltakarja a fél arcát, a haja kontyban ül a fején, talán más nem hinné el, hogy ez ő, de nálam már a körmének formája elárulja. Az egyik képen az orrára rátapadt a fehér por, szemei sötétek és karikásak, egyenesen a kamerába néz de a tekintete üres, nem tudom, hogy azért-e, mert észre sem vette hogy fotózzák, vagy már alapból ilyen. Szenvedek, fizikai fájdalmat okoz a kezében parázsló cigi látványa, amiről megmagyarázhatatlan oknál fogva tudom, hogy nem csak sima cigi. Ugrál, kiengedte a haját ami a képeken száll körülötte, gyönyörűen omlik le, és már nincs az az ember, aki értelmes indokkal tudná alátámasztani, hogy a képeken nem Mira van. Nincs még egy olyan lány, akinek ilyen gyönyörű szőke haja van, vagy ilyen kecses, gyönyörűen domborodó csípője, kerek vállai, csinos ujjai, amikkel füves cigit szorongat. És nem csak fogja, hanem azokhoz az ajkakhoz emeli, melyeket halálom utolsó másodpercéig tudnék levegővétel nélkül csókolni. Rosszul vagyok attól, amit tettem vele, azok közé az ajkak közé nem illik ilyesmi, nem kellene egy csöves, olcsó szórakozóhelyen drogtól kábultan vonaglania.
Megnyitom a saját képeim, csak hogy megnyugtassam felkavart lelkem, csakhogy az éremnek két oldala van, és bár Mira mosolya, sima, puha arca, és a tekintete amivel engem néz a lelkem megnyugtatja, de a szívem darabjai ezerszer fájdalmasabban kezdenek sajogni. Minden nap, minden reggel, minden órában emlékeztem magam arra, mit dobtam el magamtól, és minden alkalommal egyre jobban fáj, mert én sem bocsájtanék meg magamnak. De még ha nem is bocsájt meg, azt nem hagyhatom, hogy tönkretegye az életét, és saját magát.
Az egészben a legröhejesebb az, hogy gondolatban folyton megfogadom, hogy küzdeni fogok érte, hogy felhívom, elmegyek hozzá és addig nem megyek el, amíg nem omlik újra a karjaiban, de mindössze annyit csinálok, hogy minden nap keresek valamit, amivel levezethetem a magam iránt érzett düht, és egy indokot, hogy miért ne igyam le magam, és könnyítsek az életemen azzal, hogy öntudatlanul fekszem. Hajlandó vagyok elolvasni azt, amit a képeknél írnak, máskor nem tenném, ha nem lennének ott azok a képek egy pillantásra sem méltatnám, de most bizonyítva van, hogy valós tartalmat közölnek. Az ilyeneknél gondolom azt, hogy bár egy nagy szenzációhajhász baromság lenne, amiért balhét rendezhetek, de sajnos ez nem az. Leírják, hogy valószínűleg rendszeresen csinálja, azóta hogy legutóbb megírták róla, hogy lerészegedett, és írnak rólam is, ahogy mindig. Nem vagyok mellette, amiből arra lehet következtetni, hogy már nem vagyunk egy pár, és lehetséges, hogy ez miattam van, amellett, hogy elvesztette a kisbabánkat. Ledobom a telefont és a másik oldalamra fordulok, hogy arccal a kanapé belső oldala felé legyek. Akkor fogok újra a szobámban aludni, ha a karjaimban vihetem fel a lépcsőn Mirát, és ő megy be először.
Elalszok, és róla álmodok, megint, ahogy mostanában szinte mindig. Az álmaim nem rosszak, hanem a legjobbak, mégis fájnak.
Ujjait végigvezeti az arccsontomon és az államon, ajkait kissé elnyitva, tűnődve figyel okos szemeivel.
- Szép vagy - suttogom, megfogom az apró kezecskéjét és megcsókolom. Tudom, hogy az ő esetében fontos hangoztatnom, mennyire gyönyörűnek tartom. Amúgy is fontos, de Mirának mégis több kell. Elképzelhetetlenül sok inger, kritika, kötekedés, és hasonló ér egy ismert embert, és egy idő után hiába próbálkozol, egyszerűen nem tudod figyelmen kívül hagyni. Elkezd bántani, ha valaki azt írja, nem tetszett neki a ruha amit viseltél, vagy hogy nyúzottnak nézel ki, picit híztál vagy fogytál. Rossz, ha ilyen apróságokat ezrek tárgyalnak meg, már az is rossz, ha két ember összesúg mögötted, ő pedig mindent magára vesz, de tényleg mindent, és elhiszi amit mondanak. Azt akarom, hogy a sok hülyeséget figyelmen kívül hagyva annak higgyen, amit én mondok. Mert számomra mindennél gyönyörűbb és csodálatosabb.
- Te is szép vagy - mosolyog rám, hüvelykujját végighúzza borostás államon, és picit felbiccenti a fejem. Minden alkalommal elszorul a mellkasom az izgalomtól, mielőtt megcsókoljuk egymást, ez az az izgalom, amikor tudod, hogy valami nagyon jó vár rád, és alig várod, hogy megtörténjen. 
Puha ajkai úgy érnek a számhoz, mintha csak egy apró lepke szállna rá, mégis az összes érzékszervem életre kel. Újra és újra megismétli, szempillái megrebbenve simítják meg az arcom, majd elhúzódik. Szép szőke haja kettőnk közé hullik kis barlangot képezve az arcunk között, kék szemei szinte világítanak, a mellkasom egy pillanatra elnehezedik és levegőt is elfelejtek venni. Néha eltűnődök azon, vajon mindenkire így néz-e, vagy csak én képzelek bele valami pluszt a pillantásába, amitől olyan különlegesnek érzem magam.
Arról álmodok, amit a legjobban szerettem a kapcsolatunkban, a szoros, ragaszkodó öleléseinket, a mosolyt az arcán amivel nézett rám akárhányszor újra láttuk egymást, hogy vagy én állítottam be hozzá váratlanul, vagy ő hozzám. Arról, ahogy összefonódtak az ujjaink, a kirándulásainkról idegen országokban, ahogy forgatta a vékony csuklóján fityegő nevetségesen olcsó, bizsu karkötőre felkerülő újabb és újabb medálokat. A csókjainkról, hogy elmosolyodott közben vagy nevetett, arról, hogyan értünk egymáshoz, és hogy éjszakánként akárhányszor vele a karjaimban ébredtem fel nem tudtam visszaaludni, mert csak néztem őt és csodálkoztam, hogy ez a lány az enyém. 
Tudom, hogy a kapcsolatunk nem volt tökéletes, apróságokon vesztünk össze, és akár egy szúnyogra is képes voltam féltékeny lenni, de csak azért, mert mindig tudtam, hogy nálam jobbat érdemel, és féltem, hogy talán egyszer megtalálja azt. Az, hogy idegesítő és meggondolatlan vagyok néha velem jár, de amivel ellensúlyozni tudom az az, hogy mindennel jobban szeretem.
Felriadok, a szívem hevesen dobog, mintha rémálomból térnék észhez, aztán amikor kettőt pislogok rájövök, hogy nem az álmom rossz, hanem a valóság. Felkapok egy párnát és a falhoz vágom, de ez nem elég. Mélyeket lélegezve túrok a hajamba és lehajtom a fejem, ülök tétlenül, miközben arra gondolok, hogy végig ezt csináltam, végig csak vártam a csodára, hogy visszafogadjon, felhívjon és ő kérje, hogy menjek oda hozzá, holott nekem kellene térden csúszva könyörögni, még ha nincs is már jogom hozzá.
Most viszont a kezembe veszem a telefonom, már nincs vesztenivalóm, mindent elveszítettem ami köztünk volt, ennél bármi jobb lehet. Csak csöng és csöng, de nem veszi fel, csakhogy ezúttal nem fogom hagyni, ha ő nem veszi fel, akkor majd felveszi Luke, Niall, Calum, Michael, a menedzsere, vagy végső esetben Ashton. Valaki felveszi majd nekem és megadja a lehetőséget, hogy legalább annyit megmagyarázzak Mirának, hogy nem rak ki a lakásából, ha odamegyek, de ha jobban belegondolok kirakhat, nem fogok elmenni. 
Teljesen elfelejtkezem róla, hogy ott éjszaka van, de Niall hangja nem sokkal gorombább, mint amilyen egyébként, ha velem kell beszélnie. 
- Tudod hány óra van itt? - morogja suttogva, ebből arra következtetek, hogy valakivel egy szobában lehet, és az a valaki nagy valószínűséggel Mira.
- Nem - jelentem ki, nem érdekel, hogy felébresztettem az édes álmából, van ami fontosabb az alvásnál. - Ide tudod adni nekem Mirát?
- Nem - vágja rá. - Alszik, és elhiheted, nincs szüksége rá, hogy felzaklasd - suttogja hevesen, védelmezően.
- Niall, beszélnem kell vele - túrok a hajamba.
- Akkor hívd fel őt, vagy hívj fel olyan valakit, aki semmit nem veszíthet azzal, ha elhiteti vele, hogy nem te keresed. Haver, most én nem kockáztatok, majd akkor odaadom neki én, ha tudom, hogy nem gondot okozok vele.
- Rendbe akarom hozni amit elbasztam, add már ide! - csattanok fel, a mellkasom egyre hevesebben emelkedik, megmarkolok egy másik párnát, amin esetleg levezethetem a dühömet.
- Liam, te végig rendbe akartad hozni, és tudod mit csinál? Ugye tudod, hogy mit csinál?! - normál hangerőn beszél, úgyhogy valószínűleg kiment valahová, de még mindig nem kiabál, pedig úgy sejtem, legszívesebben azt tenné. - Hagyd most már békén őt, ha eddig nem akartál vele beszélni, akkor most se tedd. Hagyd, hogy elfelejtsen és túllépjen rajtad.
- De hát nem tud! - kiáltom kétségbeesetten. 
- Kap segítséget, és menni fog neki. Hagyd őt, Liam, komolyan mondom, mindkettőtöknek ez lesz a legjobb.
- Ez nem igaz! - csattanok fel. - Te nem tudsz semmit, úgyhogy ne is szólj bele, csak add már ide, hadd beszéljek vele! 
- De tudom, tesó - enyhül meg a hangja, nagyot sóhajt. - Tudom, hogy szereted, és azt is, hogy ő is téged, de muszáj megértened, gondolj arra, hogy jobb lesz neki. Képtelen lezárni dolgokat, rombolja magát, iszik, füvezik, olyanokat csinál, amiket más esetben nem tenne. Engedd el, hagyd, hogy túllépjen, te ezt egyszer már megtetted, hagyd, hogy ő is találjon valaki mást. 
Levegőért kapkodok, talán azért, mert igaza van, tudom, hogy igaza van, de nem akarom, hogy túllépjen rajtam és találjon valaki mást, azt akarom, hogy mi ketten lépjünk túl mindenen, és én akarom boldoggá tenni. Ami a legjobban megijeszt az az, hogy még ha segítséggel is, de Mira végül megnyugszik, és rendben lesz, de velem mi fog történni? 
- Niall? 
Felkapom a fejem, a szemeim tágra nyílnak, ez az ő hangja, még úgy is megismerem, hogy alig hallom.
- Cica! - üvöltöm el magam abban a reményben, hogy meghall, és esetleg ő maga kéri el a telefont tőle. - Add oda neki, Niall, add oda! 
- Semmi baj, itt vagyok - mondja, de ezt a legkevésbé sem nekem szánja.
- Hadd beszéljek vele! Mira, Cica, ne haragudj rám, bocsáss meg! - remegek, könnyek folynak végig az arcomon a tehetetlenségtől. - Kivel lépjen túl? - üvöltöm. - Veled? Azért etetsz ezzel, hogy a tiéd lehessen! Hát, felejtsd el, Horan! Egy újjal se merészelj hozzáérni, mert a két kezemmel heréllek ki, érted?! 
Nem tudom, mikor nyomja ki, csak üvöltök, fenyegetőzök, csapkodok, lever a víz. Nyugtázom magamban, hogy már megint itt tartok, de nem érdekel. A fejemben hirtelen más fordulatot vesz minden olyan pillanat, amikor Mirát Niallel láttam, olyanokat képzelek be, amik sosem történtek meg, például amikor azon veszekedtünk, hogy részegen mit művelt Ashtonnal, én pedig az éjszaka közepén jöttem rá, hogy egy barom vagyok. Egy ágyban aludtak, de erre most valamiért úgy emlékszek vissza, hogy összebújtak, és Niall pillantásában több volt, mint védelmezés. Elhitetem magammal, hogy végig volt valami köztük, és hülyének néztek engem, még az is megfordul a fejemben, hogy a baba sem az enyém volt, és ettől részletesen végbemegy a fejemben annak a folyamata, hogyan is fogan meg egy gyerek, de Mira mellett most nem én vagyok a másik főszereplő. A falnak tudnék rohanni, rombolok, ütök, porlik a fal és sajog a kezem, mígnem levegőért kapkodva fekszem a szőnyegen, nézem a plafont, és holtbiztos vagyok benne, hogy végleg végem.

~Mira Hemmings~

Nézem őt az ablakból, ahogy az egyik székben ülve hevesen magyaráz, szabad kezével gesztikulál, és arra gondolok, hogy talán most magyarázkodik Florának. Nem hallom mit mond, de annyira nem is érdekel, valamiért még mindig az én otthonomban van annak ellenére is, hogy tudja, egy drogos idióta a barátja. Elhúzom az üvegajtót, ahogy megcsap a hűvös szél és hirtelen újra egy térben vagyunk elszáll a bátorságom, ami kivezényelt ide. Csak azt akarom tudni, visszajön-e a hozzám.
- Niall? - szólítom meg óvatosan. Fogja a telefont és bólogat, amikor megszólítom összerezzen, majd elveszi a fülétől. Látom, hogy az ujjaival letakarja a hangszórót, és egyre veszi le a hangot, de egyáltalán nem érdekel, hogy miért csinálja. Nem akarom tudni, kivel beszélt, mindegy ki van a vonal másik végén, engem választ, és nem őt, ez az amire a legjobban vágyom.
- Semmi baj, itt vagyok - nyújtja felém a kezét, óvatosan megfogom és engedem, hogy az ölébe húzzon. Nem sokat kell győzködnie, megadja a lehetőséget és kihasználom, közben látom, hogy az asztalra csúsztatja a telefont.
Felhúzom a lábaim és a mellkasára hajtom a fejem, kiráz a hideg a hűvös széltől, mire kissé szorosabban ölel magához, habár rajta csak alsónadrág van. 
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek - suttogja.
A fejemet rázom, talán arra számít, hogy kérdezősködni kezdek, de eszem ágában sincs. Van, amit jobban akarok tudni ennél, például, hogy miért nem hagy már itt, miért nem adja fel a próbálkozást, amikor teljesen reménytelen vagyok, de ezekről hiába kérdezem. Az eget kémlelem, itt csak a Holdat lehet látni a fényszennyezés miatt, és csupán néhány nagyon kitartó csillagot. A farmon nem csak ezt a párat lehetett látni, emlékszem, hogy feküdtünk egymás mellett, és olyan okos gondolatokat osztott meg velem, amiken csak tátottam a szám, miközben milliónyi csillag ragyogott fölöttünk. És csókolóztunk, sokat, ha behunyom a szemem érzem az ajkának ízét, ujjainak érintését az arcomon, a testéből áradó hőt. Oda szeretnék visszamenni, abba a pillanatba, amikor az egyetlen zaj a tücskök ciripelése volt, és elvesztünk a világegyetemben.
- Miért csináltad? - hallom Niall hangját, hunyorogva nézek fel, fáj, amikor a gondolataimból magamhoz térve nem Liam az, akit látok.
Megvonom a vállam, legszívesebben megint megtenném, benne van a dobozka a táskámban, de nem tudom, miért akarom annyira nagyon elővenni.
- Te miért? - célzok arra, amit egyszer mesélt, hogy Harry kivételével mindegyikük az ajkai közé vette már a bűnt.
- Nem tudom - rázza a fejét. - Poénból, talán.
Lehajtom a fejem, mennyivel egyszerűbb lenne megmagyarázni, ha csak poénból csináltam volna én is,
- Jól akartam érezni magam - motyogom, hüvelykujjamról hevesen kapargatom a körömlakkot. - Csak egy kicsit.
- Nem kellenek hozzá ilyenek, Mack.
- Akkor kérlek mondj egyetlen okot, vagy bármit, amitől jobban érezhetem magam egy kicsit, és nem kell hozzá ilyesmi, különben bemegyek és itt, előtted fogok sárkányt játszani! - fészkelődök, legszívesebben felugranék és máris kihoznám.
- Mielőtt Luke idejött nevettél velem - néz rám kék szemeivel. - Ahhoz nem kellettek ilyesmik, az egész csak azon múlik, hogy akarsz-e boldog lenni, Mira.
- Akarok, de nem megy! Nem megy nélküle! - kapok a fejemhez és kétségbeesetten megragadom a hajam. Óvatosan kezdi lefeszegetni az ujjaim, a hajam tépése helyett az arcom elé emelem a kezeim, de a körmeim így is a bőrömbe vájnak.
Fejét hátrahajtva óriásit sóhajt, világos, hogy ő sem tud mit kezdeni velem, csak nem akarja bevallani magának.
- Hiányzik - nyöszörgöm. Ezt eddig sosem mondtam ki, csak gondoltam rá, de már minden mindegy. - Annyira utálom, és mégis hiányzik.
Ez a legrosszabb, hogy egyszerűen nem tudom, mit akarok, mert utálom mindazért amin átmentem miatta, utálom, mert úgy hiszem, ha nem készülök ki úgy miatta, most az édes kis kerek pocakom már nem lenne olyan kicsi, de hiányzik is, mert tudom milyen volt vele lenni, még ha nem is találkoztunk túl sűrűn. A fejemben egyik ellentmondás ütközik a másikkal, az utálat és a hiány, a boldogságbuborékunk, amiben néha elvesztünk, és az az érzés, amikor egyedül maradtam. Az, hogy sosem volt igazán normális kapcsolatunk, nem volt olyan, hogy hazajött, és együtt vacsorát csináltunk, vagy én vártam azzal, sosem fészkeltük be magunkat az ágyba vagy a kanapéra, zabáltunk össze mindenfélét és filmeztünk, ahogy azt Ashtonnal tettük. Ő Londonban van, én itt vagyok, a világon mindentől messze, a kapcsolatunk talán végig halálra volt ítélve, csak ezt soha nem vallottuk be magunknak. Ellenpéldának hozhatnám, hogy a barátságunk Niallel mégis tökéletes, de ha belegondolok, Nialltől sosem voltam terhes, és sosem gondolkoztam el azon, hogy feleségül kellene mennem hozzá, addig nem, amíg minden tökéletes volt, és még így sem, csak akarok valakit, aki elfelejteti velem.
- Tudom - motyogja. - Talán még most kellene eldöntened, mit akarsz pontosan, visszamenni hozzá, vagy újrakezdeni nélküle.
Pont ezt nem tudom, életemben először szeretném, ha valaki helyettem döntene, megparancsolná, hogy legyek együtt vele, tiltakoznék, hisztiznék, de végül belenyugodnék, és végül minden jó lenne, vagy pedig megmondanák, hogy nem foglalkozhatok vele, sosem lehetünk együtt, mert végül abba is belenyugodnék. Viszont pont most nem akar senki sem helyettem dönteni az öcsémen kívül.
- Szerinted? - dőlök a vállának, hüvelykujjával megnyugtatóan masszírozza a csuklóm belső felét.
- Ne kérj arra, hogy válaszoljak - motyogja. 
Sóhajtva hajtom hátra a fejem, valóban nem kérhetem erre, mert talán ami nekem jó, az Liamnek nem, nem állíthatom őt egyik oldalra sem, így is folyton engem pátyolgat.
- Szerinted ő mit akar? - piszkálom a körmömet, szörnyen kínos ilyeneket kérdezni tőle azok után ami történt.
- Téged, mindegy milyen áron.
- De akkor nem kellettem neki - nézek rá, az ajkam lebiggyed és felforrósodik az arcom. Nem mond semmit, csak úgy hajtogatja magát, hogy kényelmesen átöleljen.
- Ne beszéljünk erről most, mindketten fáradtak vagyunk, menjünk be - nyalábol fel meg sem várva a válaszom, arcom a nyakába temetem és az illatába burkolózok. Azon nem kell gondolkoznom, vajon miért csókolóztunk délután, rengeteg kérdés van, de a saját magammal kapcsolatos miértekre tudom a választ. Mert ő az egyetlen, akit nem tudok ellökni magamtól, egyszerűen nem engedi hogy megtegyem, és sosem kell kérnem, hogy legyen velem, segítsen, hallgasson meg, számára ezek magától értetődőek. Becsukja mögöttünk az ajtót és elhúzza a függönyt, így a szobára ismét sötétség borul.
- Niall? - suttogom, letesz az ágy szélére, lelógatom róla a lábaim, miközben leül mellém. Halkan hümmögve emeli rám a pillantását, ami érdeklődő, törődő, és szeretetteljes. Szeret engem, valami olyan módon, ahogyan senki más nem, máshogy, mint Liam szeretett, vagy Luke szeret, egyszerűen nem tudom, hányféle módon lehet szeretni valakit. - Szerinted én rontottam el?
- Nem - ingatja a fejét. 
- És... - megállok, most először érzem kínosnak, hogy ilyeneket kérdezek tőle. - Jók voltunk együtt? - lehajtott fejjel játszadozom az ujjaimmal, nem kell attól félnem, hogy azt mondja majd amit hallani akarok, ezért is vagyunk barátok, kimondjuk amit gondolunk.
- Igen - fogja meg a kezem. - Egyikőtök sem normális teljesen - pillant fel, és mosolyra húzza a száját, ebből tudom, hogy nekem is ezt kell tennem -  de szerintem boldog voltál, és azt tudom, hogy Liam is boldog volt. Csak azt nem tudom, hogy képes leszel-e valaha elengedni a történteket, és megbocsájtani neki.
Aprókat bólintok, nem akarom tovább feszegetni ezt, bebújok a helyemre és magamra húzom a takarót. Niall eddig az ágy másik végében aludt, oda is én csalogattam fel a padlóról, és most sem hajlandó közelebb jönni.
- Csalódtál bennem? - szólalok meg újra, holott én akarok a legjobban aludni.
- Nem - nyújtja ki a kezét, és megérinti az arcom. - Csak nem akarom, hogy tönkretedd magad, ezért értek egyet Luke-kal.
Egyetértenek abban, hogy pszichológusra van szükségem, ha kell, gyógyszerekre, mert azokkal nem ugyanazt érem el, amit a fűvel. Csak míg Luke tombolt, és megparancsolta, hogy pakoljam össze a cuccom és induljak vele haza, addig Niall higgadtan tolmácsolta a szavait, és ezt az egyet nem támogatta. Miután Luke elrongyolt nem mondott semmit, csak összekaparta a sokkos állapotba került darabjaim, és pizzával etetett, nem tudom, ő mit gondolhat igazán.
- Szóval tényleg kezdek megbolondulni, és agyturkászra van szükségem - nevetek fel gúnyosan.
- Nem, ezt senki nem mondta.
- De ezt gondoljátok - bizonygatom, míg ő csak rázza a fejét és a szavamba vág.
- Nem, Mira, azt gondjuk, hogy mi már nem tudunk többet tenni érted. Eddig mindenben tudtam segíteni neked, azt hiszem, ahogyan Luke is, de én nem tudom feldolgozni ezeket helyetted - aprót bólintok, majd összegömbölyödök és magamra erőszakolom, hogy csukjam be a szemeim, de nem tudok elaludni. Furcsa, hogy van valaki az ágyamban, akihez tudom, hogy eddig mindig odabújhattam, és nem éreztük magunkat zavarban emiatt, most mégis karnyújtásnyira fekszik tőlem, háttal fordulva nekem.
- Niall - szólítom meg, kinyújtom a kezem és a mutatóujjammal megbököm a vállát, mire picit megrázkódik, mintha a nevetését fojtaná vissza. Felém fordul, percekig fekszek vele szemben, miközben közel egy métert akarok leküzdeni, csak annyi, mégis egy szakadéknak tűnik.
- Mit szeretnél? - kérdezi, holott valószínűleg tudja, csak húzza az agyam. Örülök, hogy ő szórakoztatónak tartja ezt, míg én szörnyűnek.
- Közelebb mehetek? - nyögöm ki, nem tudok a szemébe nézni, máskor nem kellett engedélyt kérnem ezért.
Kitárja a karját és ő is közelebb húzódik, majdhogynem boldogan kúszok az ölelésébe, mert végre nem vagyok egyedül.
- Aludj, Mackenzie - nyom puszit a fejem tetejére. Akármennyire is utálom ezt a nevet, megnyugtató, hogy legtöbbször még mindig így hív, ebből tudom, hogy nem változott a kapcsolatunk, akkor lennék bajba, ha Mirandázna, az a név csak rosszat jelent.
- Mégis mit gondoltál, Miranda?! - Christian feje vörös, és nem félti a hangszálait. Luke a fogait összeszorítva ül mellettem, míg én az ajtót szuggerálom, aminek a másik oldalán Niall járkál fel-alá. Tudom, hogy most nem fog senki a védelmemre kelni, Luke szerint megérdemlem a fejmosást, amiből még bőven kapni fogok.
- Egyszer elnéztem, megadtam az esélyt, hogy magadtól térj észhez, mert tudtam, hogy nem könnyű neked, de ez már több a soknál! Veled állandóan csak a baj van, Miranda!
- Hé - morogja Luke, mint egy pitbull, most először mutat valami szándékot rá, hogy megvédjen.
- Ha Simon nem ragaszkodna annyira hozzád, már rég nem lennél itt! El sem jutottál volna idáig, ehhez az iparhoz felnőttnek kell lenni, és úgy is gondolkodni, ami neked nem megy! A legkevésbé sem becsülöd meg, amid van! Megengedtem, hogy új lemezt készíts, elnéztem a múltkori ügyedet, és hogy nem szóltál a kis balesetről...
Megtanultam kikapcsolni az agyam, és nem felfogni azt, amit nem akarok, de a fülem még mindig jó, és erre összerezzenek. A kis baleset... Luke úgy pattan fel, hogy kis híján felborul a szék, amin eddig ült, Christiannak pislogni sincs ideje, amikor az öcsém elkapja a gizda mellkasán gyűrődő inget.
- Ülj csak le, Luke - a higgadt hang felé kapom a fejem, észre sem vettem, hogy belepréselődöm a székbe.  - Ülj le fiam, különben kénytelen vagyok hívni a biztonságiakat.
Látom, hogy megfeszül az állkapcsa, vet egy utolsó fenyegető pillantást Christianra, majd lefeszegeti az ujjait az ingről, és lenyomja magát a székbe.
- Elnézést, Mr. Cowell - morogja.
- Simon bácsi - tápászkodok fel, a tőle megszokott mosolyra húzza a száját és megölel, mint egy büszke apa. Észreveszem, hogy Christian most már lapítva ül a székében. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Simon valamiért mindig kiáll értem, és hiába pimaszkodok vele, szájalok, vagy hisztizek, képtelen vagyok felhúzni, csak tesz egy megjegyzést. Sokszor megkapom emiatt, hogy én vagyok Simon Cowell kis ölebe, de az igazság az, hogy inkább egyedi módon büntet, amin röhöghet egy jót, valószínűleg ezért egyezett bele a farmos büntibe is.
- Jól mondta, Mr. Fletcher, ehhez a munkához valóban higgadt gondolkodás szükséges legfőképp a felelőtlen, lázadó tinisztárok miatt, és úgy veszem észre, maga nem a legalkalmasabb erre a pozícióra.
Christian köpni-nyelni nem tud, ami furcsa elégedettséggel tölt el.
- Kifáradna, kérem? Innen átveszem - bólogatva áll fel, Simon arcán elégedett, mégis higgadt mosoly ül, élvezi, ha ő irányíthat. - Köszönöm a közvetítést! - jegyzi meg gúnyosan, majd miután becsukódik az ajtó egyenesen a szemembe néz.
- Ugye tudod, hogy sok rossz pontot kell gyűjtened ahhoz, hogy én szóljak közbe?
Bólintok, valamiért nekem legalább 3 havonta találkozóm volt Simonnal, kivéve azt az időszakot, amikor Liammel voltam. Tartanom kellene tőle, elvégre egy tollvonással átrendezheti az életem, mégsem féltem tőle soha. Korábban azért, mert tudtam, túl értékes vagyok neki, most meg azért, mert egyszerűen nem érdekel.
- Mit művelsz, Mira? - kérdezi halkan. - Mindig borsot törsz az orrom alá, de ez nem rád vall.
- Sajnálom - motyogom, azon csodálkozom, hogy Luke még nem szakított félbe.
- Dehogy sajnálod, Liam se sajnálta - a névre ösztönösen hajtom le a fejem. - Tudod, hogy pontosan úgy viselkedsz, ahogy ő viselkedett?
- Mr. Cowell, nem hinném, hogy ennek van bármi köze a testvéremhez - Luke-nak is csak az a név kell, hogy kinyíljon a csipája.
- Pedig ahogy értesültem róla, elég sok közük van egymáshoz - vonja fel a szemöldökét kérdőn. - Vagy nem miatta van ez az egész, Mira?
Beszívom az alsó ajkam, valamiért most nem tudok erre válaszolni, nem tudom ráfogni.
- De - magyaráz közbe az öcsém.
- Örülök hogy válaszoltál, Mira - jegyzi meg Luke-ra tekintve, majd nevető szemekkel néz rám.
- Mi lenne, ha befognád? - pördülök meg hirtelen, és megsemmisítő pillantást vetek rá.
Átlőtt alsó ajkát a felsőhöz préseli, majd hirtelen felpattan és kirongyol az ajtón.
- Niall elmesélte mi történt, Liamtől is volt már alkalmam hallani,  úgyhogy harmadjára elég unalmas lenne, viszont ha szeretnéd, elmondhatod, ha pedig nem, beszéljünk arról, mihez akarsz kezdeni.
Nem akarom elmondani, nincs kedvem ismét előadni az életem szánalmas valósággá vált Shakespeare drámáját, ahhoz pedig nem tudok hozzászólni, mit akarok kezdeni. Látom, rajta, hogy meglepem a szótlanságommal, valószínűleg nem erre számított, amit megértek, sosem tűrtem csendben, hogy megalázzanak, talán csak Seth tudott belém rúgni. Sosem maradtam csendben, ha rólam volt szó, meglepheti, hogy most teljesen hidegen hagy.
- Két lehetőség van - mondja, és a két kezét a székem karfájára teszi egymástól kissé távol, a hangját lejjebb veszi. - Az egyik, hogy leveszem rólad a kezem, azt csinálsz, amit akarsz, a másik, hogy eljársz egy pszichológushoz, akit én keresek neked, összekaparod a darabjaidat, rendbe hozod az életed, kiadod a lemezed és folytatod amit eddig csináltál, viszont kapsz egy új menedzsert, és szünetet addig, ameddig szükségesnek érzed, anélkül, hogy felbontanánk a szerződésed. De akkor nincs több balhé, Mira, nincs alkoholizálás, elfelejted még azt is, hogy valaha a szádba vettél olyasmit, mint a füves cigi, vagy bármilyen cigaretta, és azt teszed, amire kérlek. 
Bólintok, figyelmesen hallgatom, igazán nem is állít választás elé, számára csupán egy lehetőség van, mégpedig a második, arra nem gondol, hogy én talán az elsőt akarom választani.

2015. október 22., csütörtök

72.rész Valami érthetetlen

Sziasztok!:)
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket, sokat jelentenek, és amint lesz időm fogok válaszolni rájuk. A mai nappal elkezdődik mindenkinek az őszi szünet, szóval pihenjetek sokat és érezzétek jól magatokat!
N.x
~Mira Hemmings~

Az agyműködésem nem tudom mikor, de végleg leállt, és Istenem, ez annyira jó érzés! Nem kellenek hozzá drogok és pia, semmire nincs szükségem csak egy ölelésre, és a "szeretlek" szó komoly változatára, nem arra, amit csak úgy odalöknek. Egy ideig tudom, hogy az ajkak az ajkamon a legjobb barátomhoz tartoznak, és hogy ami történik az nagyon bizarr, nem kellene így lennie, mégis még ebben a helyzetben is csak annyi jut eszembe az egészről, hogy újdonság. Halványan, de emlékszem, hogy amikor Darren megcsókolt, akkor az undoromat próbáltam visszafogni, az a csók lapos volt, vágyakozás nélküli, viszont ez... Ujjai kiterülnek az arcomon és szorosan ölel magához, lehunyt szemekkel kapaszkodok belé, a nyakamat nyújtogatom, mígnem a számhoz hozzáér a nyelve, ami aztán az én nyelvemhez. Elveszek a gondolataimban, a teljes valóm elveszik, de az ösztöneim megmaradnak, belemarkolok a hajába és közelebb húzódok, mohóbban csókolom, szükségem van rá hogy mondja még. Mondja ki, fejezze ki, mutassa meg, éreztesse, hogy szeret.
Remegés fut végig rajtam de nem engedem elhúzódni, kezeimet a mellkasára teszem és nyomást fejtek ki rá, mire tesz hátra egy lépést, majd még egyet, tökéletesen irányítom hogy ne menjen neki semminek. Az, hogy nem mutat semmi hajlandóságot arra, hogy abbahagyjuk, nem húzódik el, nem lök el, nem hagyja abba, biztatást ad, hogy tegyem amit akarok. Nem fogdos, tapogat, de még ezek ellenére is megvan benne az, ami nem volt abban, amit eddig kerestem. Miközben leül az ágy szélére az ölébe emel, egy pillanatra elválunk, ez idő alatt apró nyögést hallat, majd a hajamat még jobban összekócolva fogja magához a fejem. Teljesen elveszek, csak azt vélem furcsának, hogy a mellkas amin végigszalad a kezem nem olyan kemény és kigyúrt, mint eddig, az ajkainak kicsit másabb íze van, a körbelengő illat is más, és a haja néha megcsiklandozza az arcom. Eltűnődök, vajon meddig bírom ilyen kevés levegővel, már nem tudom, én vagyok-e egyre mohóbb, vagy ő, az öléből a hátamon találom magam és az ösztöneim megmondják, hogy ő fölém kerül. Lábaimmal körbeölelem és a tarkóját simogatom, hosszabb a haja, ajkai újra és újra megkóstolják a szám, nem akarom, hogy ez véget érjen. Belesüppedek az ágyneműbe és nem érzem az alkohol és fű szagát, csak a magába szippantó fűszeres férfiillatot, minden érzékszervem ráhangolódik, mi pedig egymásra. Lecsúsztatom a kezem a hátán, nem tudok túl sok figyelmet fordítani rá, hogy valamiért ez is másabb egy kicsit. Megpróbálom felhúzni a pólóját, majd amikor az nem jön óvatosan közénk hajtogatom a kezeim, az ujjaim megérintik apró borostás állát, majd kigombolom a gallérjánál lévő gombot. Ahogy haladok lejjebb egyre hevesebben és türelmetlenebbül feszegetem, kezei a combomhoz érnek és akaratlanul is megemelem magam. Érzem ahogy levegőért kap amikor hozzá simulok, a teste megfeszül és egy pillanatig nem csókol, a hajába túrva nyomást fejtek ki rá és újra mozgásra bírom a száját. Tincsei csiklandozzák, simogatják az arcom, hátrabillentem a fejem és az ajkai a nyakamra kalandoznak, mégis úgy érzem, nekem ennél több kell.

~Niall Horan~

A fejem szédül, a szívem hevesen dobog, a véremben adrenalin száguldozik és elveszítem a józan eszem. Tudom, hogy akit csókolok az Mira, és ez az egész nagyon rossz így, mégis akárhányszor megpróbálok elhúzódni vagy én nem tudom rávenni magam, vagy ő húz vissza. Nagyon régóta nem éreztem még csak ehhez hasonlót sem, így jövök rá, hogy nem vagyok szerelmes Florába. Talán az voltam, de most már nem, csak szerelmes akarok lenni belé, de valamiért nem működik. Most viszont teljesen zavarosak az érzéseim, zavaros bennem minden, és nem szándékosan. Képtelen vagyok számon tartani, hány lányt szedtem össze az utóbbi évek alatt, akiknek a nevére sem emlékszem, akkor úgy kellett kikapcsolnom az agyam és nem gondolkozni, megpróbálni nem úgy nézni valakire, hogy aztán amikor egyedül, álmatlanul bámulom a plafont az olyan ritka pillanatokban, amikor egyedül fekszem a saját ágyamba, ne arra gondoljak, mi lehetett volna még egy lánnyal. Most nem kell azt mondogatnom magamnak, hogy ne gondolkozzak, egyszerűen csak úgy történnek a dolgok, ahogy azoknak kell, vagy ebben az esetben nem kellene, nincs befolyásom. Lecsupaszított mellkasom egy darabja a csípőjéhez ér, amin felcsúszott a ruha, ösztönösen kúszok egyre lejjebb, lapos hasához érve a memóriám képeket dob elém a gömbölyödő kis pocakjáról, emlékeztet, hogy ő nem az enyém. A szemeim résnyire nyílnak és homályos tekintetem először a csípője kivillanó részét, majd a felcsúszott nagy, szürke pólót pillantja meg, amit az ujjaim egyre feljebb húznak. Kőkeményen verődik az agyamhoz, hogy ez nem az ő ruhadarabja, és Liam pólóját levenni egy lányról még úgy is furcsa lenne, ha ez a lány nem a legjobb barátom, de ráadásul még az is, és éppen most készülök elrontani mindent. Mégis lehunyom a szemeim és megpuszilom a kivillanó szöveget a derekán, halk nyöszörgése visszhangot kelt a fejemben, húzgálja a hajam, és elfog a kísértés, hogy ezúttal mesterségesen dobjam ki azokat a fejemből, amikre nem akarok gondolni, mégsem vagyok képes megtenni. Felkúszok hozzá, nyitott szemekkel nézem az arcát, végigsimítok rajta az ujjaimmal, megérintem gubancos tincseit, talán azért nem nyitja ki a szemeit, mert tudja, hogy amit látni fog az nem az amit látni akar. Én rá gondolok, arra, hogy bizonyos szempontból mennyivel jobb lenne most minden, ha a köztünk lévő ragaszkodás még valahol az elején máshogy alakul. Miattam sosem sírt volna, én sosem bántottam volna, ha velem közli, hogy terhes, nem hagytam volna el, és az a gyerek megszületett volna, most valóra válthatnám minden álmát. Megcsókolom, újra, mert én akarom ezt, amit Liam eldobott magától azért most mindent megadnék, de abból, ahogy mohón visszacsókol tudom, hogy én hiába gondolok csak rá, hiába vagyok tisztában azzal, hogy a Mackenziemet csókolom, ő nem rám gondol, nem engem akar. Tudom ezt, tudatosítom, mielőtt figyelmeztetés nélkül megszakítanék minden fizikai kapcsolatot köztünk, mégis úgy ér a tágra nyílt szemeiből áradó döbbenet, mintha egy karóval átdöfné a mellkasom. Nagyokat pislog, lehajtott fejjel veszem vissza az ingem, nem akarom látni az arcán ülő meglepettséget miközben felül, és ahogy az ujjbegyeivel a száját tapogatja. Az arcomat dörzsölgetve félszeg pillantást vetek rá, felhúzza a lábait és teljes értetlenséggel, csalódottan néz rám, mert egyszerűen nem én vagyok az akit akar.
Felpattanok, nem akarom megijeszteni, mégis összerándul, bemegyek a fürdőszobába és szándékosan résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy tudja, nem akarom kizárni. Ő akart kizárni engem és tessék, most mi van. Az arcom piros, a hajam izzadtan és kócosan meredezik mindenfelé, az ingemen csak egy gombot bújtattam bele egy lyukba, de azt sem oda kellett volna. Szóval így néz ki az ember az első csókja után Miranda Mackenzie Hemmingssel.
A márványra támaszkodva nézem a tükörképem, perceken belül ki kell találnom, mivel magyarázom ezt az egészet, ha kimegyek innen, de őszintén szólva fogalmam sincs még nekem se, mi volt ez. Arról sokkal inkább van, mi lehetett volna, és ezért legszívesebben megölném magam, de talán nincs is rá szükség. csak megmondom Liamnek.
Úgy lépek ki, hogy egyetlen egy dologban vagyok teljesen biztos, és ez pontot tesz mindennek a végére, csak úgy kell csinálnom, hogy a barátságunk megmaradjon. Ugyanúgy gubbaszt az ágyon, ahogy otthagytam, fejét a térdére hajtva nagyokat pislog, óvatosan felnéz, amikor kilépek. Gondolhattam volna rá, milyen lesz ezek után ránézni, ha előre gondolkoztam volna nem teszek meg semmit, most meg legszívesebben visszamennék az időben 5 percet, és nem hagynám abba. Életem végéig abban a helyzetben maradnék, csak hogy ne lássam ilyennek.
Leülök mellé, az ölembe ejtett kezeimet bámulva próbálom összeszedni a nem létező gondolataim már megint, vagy még mindig. Jobb lenne elmennem és nem erőltetni ezt az egészet, talán pont én szúrtam el ezzel, most fog ellökni. Hátrahajtom a fejem és a plafonra nézek, sokkal könnyebb lenne minden, ha nem történik ennyi szarság. Kettőjük vitája aznap este, amikor nem ért el engem elindított egy lavinát, ami kiszámíthatatlanul gyorsul és gyorsul, sorra magával rántva valakit. Az nem lényeges, kiket ragad el, a lényeges az, hogy őt egyre inkább betemeti a törmelék.
- Mack - szólítom meg óvatosan. Azt hihetném, hogy nem fog rám nézni, vagy sírva fakad, ehelyett egyenesen a szemembe néz. - Rendben leszünk?
- Mi az a rendben? - rajzolgat mintákat a combjára, és lehajtja a fejét. Zavar, hogy a hajával szándékosan elrejti az arcát, de nem merek most hozzáérni és eltűrni. - Hogy én itt maradok, te meg visszamész Florához? Mert akkor rendben lehetünk.
- Nem mehetek vissza Florához - hajtom le ezúttal én a fejem. Tulajdonképpen rosszul fogalmaztam meg, visszamehetnék, azt mondta, menjek vissza, ha biztos vagyok benne, hogy vele akarok lenni. De nem akarok, több okból sem, az egyik, és legfőbb, hogy nem vagyok szerelmes belé, és erre csak most jöttem rá, vagy talán csak most alakult így. A másik, hogy egyszer a legjobb barátom szemébe mondtam, hogy ha valakinek nem tetszik a barátságunk, az mehet akihez akar. Talán én csesztem el, sőt, biztos hogy én voltam, de Florának mostanában semmi nem tetszett, aminek hozzá van köze, én pedig tartom magam az elveimhez.
- Nem mondom el - motyogja maga elé.
A fejemet rázom, talán akkor sem mennék, ha ez nem így alakul, de ezzel még meg is világosodtam. Elég egyértelmű, ha a legjobb barátommal való csókolózást jobban élveztem, mint a barátnőmmel bármit.
- Sajnálom - nyúlok a kezéért, de elhúzza. Ránézek és ismét csak az jut eszembe, hogy amikor az ajka az enyémhez ért valamikor elmosolyodott.
- Hát persze - morogja lehajtott fejjel. - Persze, hogy sajnálod.
- Mira én nem úgy... - kezdem, de most már felpattan, és dühös.
- Ki ne merd mondani! Nem érdekel, ha nem úgy gondoltad, ti sosem "úgy" gondoljátok az ilyesmiket! - döbbenten nézek rá, nem azért amit mond, tudom mire gondol, hanem azért, mert nagyon dühös, kiabál, és bár ez emlékeztet egy részére, mégsem az a Mira, akit ismerek. - Ezt az egészet nem "úgy" gondoltad, ugye? Nem "úgy" gondoltad amikor megcsókoltál!
- Te csináltad először - motyogom, a biztonság kedvéért lehajtom a fejem, hátha a nyakamon marad.
Egy pillanatra összeszorítja a száját és elhallgat, abból, ahogy a kis teste megrázkódik ismét arra gondolok, hogy nem kellett volna ezt mondanom. Legyen dühös rám, fogjon rám mindent, elvégre nekem kellett volna észnél lenni, de mielőtt bármit is mondhatnék újra kitör, de ez már nem is kapcsolódik a csókunkhoz.
- Tudod mit, Niall? Te mindig akkor jössz, ha valaki gyámolítani kell, te is ezt csinálod, Harry is ezt csinálja, ti mindannyian ezt csináljátok rajta kívül, de nekem ez nem kell! Nem kell, hogy feltakarítsd Liam hátramaradt kis piszkait, legyél olyan mint Zayn vagy Louis és szarj le, én nem egy elütött macska vagyok, vagy egy beteg kisgyerek!
Elgondolkozok a szavainak jelentésén, annyira az ellenkezőjét mondja annak, ami a szemében van, az egész ellentmondásos. Azt akarja, hogy hagyjam békén és ne foglalkozzak vele, holott a hangja sértett, és elcsuklik, amikor megemlíti Louist és Zaynt.
Felállok, a haja még mindig kócos, és Liam hatalmas méretű pólójában szinte elveszik. Én nem szánakozok, hanem hiányzik a barátom, és bosszant ez az egész, hogy most én szívok valami miatt, amit ha levezetek mindig Liamnél lyukadok ki. Minden, ami jelenleg Mira fejében van az valahogy Liamhez vezet.
- Ne csókolj meg csak úgy, mert sajnálsz, mert ettől nem érzem jobban magam! - kiáltja, majd elsietne mellettem, de elkapom a karját.
- Tudod miért volt? - kérdezem túl nagy távolságot tartva köztünk. - Nem, jobb kérdésem van, tudod miért hagytam abba?
- Tökre igazad van amúgy, én sem csókolnám meg magam, vagy ha megtenném nem sajnálnám, hanem undorodnék, és...
- Nem én gondoltam végig valaki másra, Mira! - emelem fel a hangom, de még így sem kiabálok. - Egyedül ezért sajnálom, mert te egyszer sem rám gondoltál! Ezt sajnálom, Mackenzie, hogy még ha te is akarnád sem tudnál irántam úgy érezni, ebben az egyben képtelen vagyok segíteni! - zaklatottan a hajamba túrok, ott lebeg a fejem felett a fenyegetés, hogy ki fog rakni, és könyöröghetek akárhogy, nem fog visszaengedni.
- Ezért hagytad abba? - kérdezi elcsendesedve, lehajtja a fejét és többé nem rángatja a kezét. A csuklója fogása helyett összekulcsolom az ujjainkat és a hüvelykujjammal végigsimítok a kézfején.
- Te nem az enyém vagy, és nem is leszel. De ez így van rendben - közelebb lépek hozzá, és óvatos puszit nyomok a homlokára. Fejét előre billenti, a nyakamhoz hajtja, és óvatosan köré fonom a karjaim.
- Bocsánat - suttogja, ami miatt még erősebben ölelem. Nem akarom, hogy bocsánatot kérjen, nincs miért. - Haza kéne menned.
- Nem, jó nekem itt, ha megengeded még hogy nálad maradjak - simogatom a hátát, és lehunyom a szemeim.
- Nem rohanhatsz mindig hozzám, ha valami bajom van - suttogja.
- Dehogynem - mosolyodok el - és nem fogod tudni megakadályozni, nem érdemes veszekednünk ezen.
- Csak nem értelek - húzódik el, és megdörzsöli maszatos arcát. - Még mindig nem.
- Nem muszáj megértened - mosolyodok el - van amit én sem értek.
Lehajtja a fejét, úgy utálom, és mégis szeretem, ahogy a hajával eltakarja az arcát, mindig így rejtőzik el, aztán ha magabiztosabbnak érzi magát egyszerűen átdobja a válla fölött.
- Te rám gondoltál közben? - tördeli az ujjait, és félve néz rám.
Bólintok, mert amikor gondolkoztam csak az járt a fejemben, hogy ez ő, és azt hiszem, ez már régóta ért közöttünk, csak idő kérdése volt, hogy megtörténjen.
- Éreztél valamit?
- Hogy nagyon-nagyon szeretlek, Mackenzie, és bármit megtennék érted, csak azt amit akarsz nem tőlem akarod, nem tudom úgy megadni, és nem is lenne helyes.
- De ugye nem vagy...? - elmosolyodok azon, ahogy küzd a szavakkal.
- Szerelmes beléd? - fejezem be mosolyogva, aprót bólint, összeszorított ajkacskáit rágcsálja. - Annak a gondolatába vagyok szerelmes, hogy szerelmes legyek beléd, Mack. Olyan jó lenne - simogatom meg az arcát - Liam hatalmasat veszített, és ezt mindenki tudja.
Remegve felsóhajt, magamhoz húzom, fejét a vállamra hajtja és átölel, most jobb, ha befogom a szám és nem beszélek tovább.
- És ha én szeretném? - kérdezi, a kezem, ami eddig a hátán mozgott most megáll.
- Te nem engem szeretnél - rázom meg a fejem. - De nem kell szerelmesnek lenni ahhoz, hogy szeretve legyél, Kenzie, ezért vagyunk mi olyan jók így. Nekünk ennél több nem kell, és most neked sem, ne add magad oda senkinek, csak mert felejteni akarsz, még nekem se.
El sem hiszem, hogy ezt kell mondanom neki, de azt sem hittem volna soha, hogy olyasmit fogunk csinálni, mint amit az ágyon elkövettünk.
- Most nem megyek el addig, amíg nem látom, hogy jól vagy, és nem tudsz átverni - arcom az övéhez simítom, miközben puszit nyomok rá. Nem válaszol, egy ideig csak üveges tekintettel néz, mintha csak testileg lenne itt, majd pislog egyet és gyér mosolyra húzza a száját.
Bevonul a fürdőszobába néhány ruhadarabbal a kezében, majd hallom ahogy megnyitja a vizet. A saját helyemet nagyon ritkán vagyok hajlandó kitakarítani, nem zavarnak a szétszórt cuccok, viszont itt zavar, mert nem így emlékszem Mira környezetére.
Felveszem a szétszórt ruhákat a földről és összehajtva a fotelba teszem őket. Kinyitom az ablakot, majd a konyhába megyek, hogy csináljak neki valami ehetőt. Túl vékony, vagy csak azért találom így, mert már nem domborodik a hasa. Elszorul a torkom, majd nagyot nyelve kinyitom a hűtőt, és elborzadok. Üres, ami benne van az is valószínűleg romlott, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán evett az utóbbi időben. Néhány alma van egy kis kosárban, elveszem mindet és egy alapos mosás után egy tányérba darabolom. Nem túl laktató, a fejemet rázva, tanácstalanul nézek körbe, megakad a szemem néhány gyors éttermes papíron, amik szállítanak is. A telefonommal a kezemben néhány lapot szorongatok, és kiválasztok két különböző pizzát. Elfogom érni, hogy nevessen, és boldog legyen, legalább rövid időre, ami talán minden nap hosszabb lesz egy kicsit.
Vizes hajjal, cicanadrágban, és egy bő pólóban jön ki a fürdőszobából, de ez már az övé. Semmi smink nincs rajta, leszedte az estéjének maradványait, és most olyan, mint egy fáradt, rémálmokkal küzdő csodaszép kislány.
- Egyél egy kicsit, rendeltem kaját, később kihozzák - letelepszik az asztalhoz és elvesz egy szelet almát. Amikor beleharap olyan érzés fog el, mintha legalább egy háromfogásos ebédet csináltam volna.
- Elmehetnénk bevásárolni - ülök le mellé, és én is elveszek egyet.
- Talán máskor - motyogja. -Beszélnem kellene Luke-kal, elég csúnyákat mondtam neki - húzza el a száját, megint lehajtja a fejét. - Majd holnap.
Világosan látom rajta, hogy nincs kedve sehová se menni, így nem erőltetem, itt is érezhetjük jól magunkat, sőt, soha nem kellett sehová sem elmennünk ahhoz, hogy együtt nevessünk. Elfalatozza az almákat és közben olyasmikről kérdezem, mint az album amin éppen dolgozik, abból ahogy felcsillannak kicsit a szemei és beszélni kezd tudom, hogy nem léptem rossz helyre.
- Nem kellett volna rendet raknod - dörzsöli meg az arcát, felmarkolja a fotelban felhalmozott ruhákat és a fürdőbe viszi. - Már egyszer rendbe hoztam itt mindent - lép az ablakhoz és szélesebbre tárja.
- Semmiség - vonogatom a vállam. - Van kedved megnézni egy filmet, Mack? - nézek rá, telepatikusan próbálom neki megüzenni, hogy mondjon igent, és aprót is bólint.
Felém nyújtja az asztalon pihenő laptopját, majd a konyhába ballag.
- Válassz valamit - bízza rám a választást, s míg más esetben vagy valami akciót, szuperhősöset, vagy valamilyen meccs ismétlését választanám, most a "vicces filmek" keresést használva kutatok. Egyetlen célom van, megnevettetni, megmosolyogtatni, valamit elérni, amitől boldognak fog látszani legalább csak néhány pillanat erejéig.
Találok egyet, amiről a véleményekben csupa jót írnak, így azt választom, és a konyhába megyek utána.
Csöngetnek, szinte megdermedve néz az ajtóra, nem úgy tűnik, hogy szívesen kinyitná. Felmarkolom a pénztárcám és átveszem én a két pizzát, a futár srác megilletődve nagyokat pislog, azt hiszi nem látom, hogy a mögöttem résnyire nyíló ajtón kukucskálva próbálja kideríteni, vajon többen is itt vagyunk-e.
Mira még mindig a konyhában áll, lehajtott fejjel a pultnak támaszkodik, látszólag nagyon a gondolataiba merül. Óvatosan megérintem a vállát, miközben a feje fölül elveszek két tányért, és kiszedem a pizzákat a dobozból.
- Mi a baj? - simítok végig a hátán, felém fordul, átöleli saját magát és elgondolkodva ingatja a fejét.
- Egyszerűen nem kellene itt lenned, meg sem érdemlem, hogy itt legyél - motyogja, s nem tudom megállni a bosszús sóhajt.
- Mira, kérlek!
- Most úgy kéne tennem, mintha nem történt volna semmi? Niall, már nem sok veszteni valóm van, úgyhogy mindegy. Nem tudok úgy tenni, amikor csak azt szeretném, hogy valaki verje már ki a fejemből ezt az egészet - a hajába túr, a hangja, arca, mindene teljesen érzelemmentes.
- Lehet, hogy szerinted neked nincs veszíteni valód, de nekem van - hajtom le ezúttal én a fejem. - Ne hidd, hogy nem kockáztatnám, ha biztos volnék benne, hogy amit akarsz és amire szükséged van az én vagyok, de engem nem Liam Paynnek hívnak.
Hátrahajtja a fejét, a plafon nézése közben még hallom a halk motyogását, mielőtt elcsuklik a hangja.
- Felejtsd el.
- Mira - lépek oda hozzá, ahogy meglátom az arca két oldalán leszánkázó könnycseppeket. A fejét rázva húzódik el, kezével letörli a könnyeit, majd az én kezem után nyúl. Érzem a tenyerén a nedvességet és újra elfog a gyilkos hajlam Liam iránt. Nem tudom, ő mit csinál azon kívül, hogy folyton engem cseszeget, de Mira még mindig csak szenved, és minden miatta van.
- Nézzünk filmet - húz maga után, és felkapja az egyik tányért. Nem szólok, csak követem a másikkal a kezemben. Befészkeli magát az ágy sarkába és megpaskolja a helyet maga mellett. Leülök mellé, összekucorodik a sarokban és félig magára húzza a takarót, a másik felét nekem nyújtja. Közelebb kell húzódnom hozzá, hogy elférjünk, ő is közelebb húzódik és félig nekem dől. Tudom, hogy csak megpróbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de igazából én is ezt teszem. A szájába tuszkolja az egyik szelet pizzát és hatalmasat harap belőle, miközben elindítom a filmet.
Nem szólunk, csak csendben eszünk és mindketten a képernyőt bámuljuk. Látom a száját néhányszor megrándulni, amikor elnevetem magam, aztán valamikor csatlakozik hozzám. Szorosan magamhoz ölelem és puszit nyomok a hajára, miközben levegőért kapkodva nevet. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire hiányzott ez a hang, a mosolya, és a felcsillanó szemei. Ha csak minden nap egy vicces film kell ahhoz, hogy nevessen, akkor örökké itt fogunk ülni.
Mindketten összerezzenünk, amikor kitárul az ajtó, és Luke jelenik meg dühtől vörös fejjel. Értetlenül nézünk rá, mást nem nagyon tudunk csinálni, mert csak ordít a telefonját szorongatva a kezében.
Felpattanok, látom a szőke lány arcára kiülő halálfélelmet és szégyent, miközben az öccse az ágy végében állva számomra majdnem érthetetlenül üvöltözik.
- Luke - teszem a kezem a mellkasára és hátrébb tolom. - Fejezd be, ne kiabálj vele!
- Vége lesz ennek az egésznek, Miranda! Nem érdekel mit akarsz, senkit nem érdekel, ha te nem tudod egyedül feldolgozni a problémáidat, és nincs annyi eszed, hogy ne műveld ezt, akkor majd kapsz segítséget!
- Miről beszélsz?! - állok elé, és bár sokkal magasabb nálam, megpróbálom eltakarni előle Mirát.
Hozzám vágja a telefonját, és tovább szitkozódik meg kiabál. Előbb törődnék azzal, hogy elcsitítsam, minthogy a telefonjával foglalkozzak, ha nem egy megnyitott cikk köszönne rám, aminél a cím alatt egy kép van. A szemeim elkerekednek a döbbenettől és elfog az az érzés, ami Luke-ot is a hatalmába kerítette, de én nem fogok ordítani, csak magamban dühöngve, tágra nyílt szemekkel, döbbenten nézem a képet, amin a legjobb barátom drogozik.

2015. október 15., csütörtök

71.rész Senki és semmi

Sziasztok! 
Sajnos ez a rész nem tartozik a kedvenceim közé, kivéve talán egy bizonyos jelenetet, és még a kommentekre sem volt időm válaszolni, de azt megígérem, és megpróbálom be is tartani, hogy jövőhéten valami jobbat hozok, és addigra minden eddig megválaszolatlan kommentre válaszolok.

N.x

Úgy vonulok be a stúdióba, mintha semmi sem történt volna előző éjjel. Az utóbbi időben annyiszor megtettem már ezt, hogy nem is esik nehezemre megjátszani magam, higgadt vagyok, hűvös, és csak a dalokról vagyok hajlandó beszélni. Ahogy a fejemre kerül a fejhallgató nem is érdekel más, csak a zene, és a szövegek, éneklés közben jövök csak rá, hogy mi való igazán az albumomra, és mi nem. Van, amikor csak megállok a szöveg közepén és kijelentem, hogy elvetjük az egészet, és most nem vághat pofákat senki, az van amit én akarok.
- Mit szólnál hozzá, ha az utolsó szónál kissé feljebb vinnéd a hangot? És kicsit tovább húzd el a "need" szót - fejben elképzelem hogyan hangzana, csak azután kezdek bólogatni. Megmutatja hogyan gondolta, első látásra furcsa lehet egy éneklő kopasz férfi látványa, ráadásul egy olyané, aki ilyen dalt énekel, de nekem már nem az, jól együttműködik velem. Többször is megismétlem utána, az üvegfalon keresztül látom, hogy hevesen bólogat és felmutatja mindkét hüvelykujját, visszafogott mosollyal nézek rá. - Énekeld el újra az egészet, jó lesz! - mosolyog rám.
Bólintok, kikapcsolja a mikrofont, és valaminek a halk zúgásán kívül teljes csönd áll be. Hallom, ahogy be és kilélegzek, egy pillanatra lehunyom a szemeim, és amikor felnézek elindul a zenei alap. Szeretem ezt a dalt, mert ezt hallva senki sem fog arra gondolni, hogy Liamről szól, pedig de, de éneklés közben én is inkább azt az oldalát fogom meg, amit akarok, hogy az emberek higgyenek amikor hallgatják. Apró mozdulatokat teszek a kezemmel, és a testem vele együtt dől, egy valami nem változott, inkább erősödött, mióta ez a sok szar a nyakamba zúdult, mégpedig az, hogy szeretek énekelni, és szeretem a zenét. Várok egy pillanatot az utolsó hang elhalása után, majd kieresztem a tüdőmben tartott levegőt, és a hajamat elsimítva az arcomból felnézek. Nem tudom, mikor jelent meg az öcsém, de most ott áll a pult mögött, és a telefonját a füléhez szorítva hevesen magyaráz, közben csillogó szemeivel engem néz.
A mikrofon recsegve megszólal, és elhallgat, amíg Kevin megdicsér és közli, hogy a dalt felvettük, majd átadja a mikrofont Luke-nak.
- Kijönnél egy percre? Valaki telefonon keres - nem néz a szemembe, csak miután elmondja ezt. Összeszűkült tekintettel nézek rá, nekem nem tud hazudni, nem tud átverni, sem titkolózni előttem.
- Ki az? - kérdezem, leveszem a fejhallgatót a fejemről, és az ujjaimmal átfésülöm kissé izzadt hajam.
- Csak gyere ki, fontos.
- Nem, ha nem mondod meg, hogy ki az! - makacskodok.
Leszorítja a telefon mikrofonját, és a hangját lehalkítva szólal meg újra.
- Valaki, akinek van egy rohadt nagy lehetősége számodra, gyere ki, Mira, kérlek! - hadarja el, majd kinyomja a mikrofont, és újra beszélni kezdd a telefonjába. Legszívesebben meg sem mozdulnék, de először esdeklő, majd szigorú tekintettel néz, és az oldalamat is fúrni kezdi a kíváncsiság. Mit veszíthetek? Semmit, Luke nem hazudna nekem, szóval ennek a valakinek tényleg hatalmas ötlete lehet, amihez szüksége van rám.
- Igen, itt van, adom - a hangja nagyon hivatalos, talán csak én vagyok paranoiás már. A kezembe nyomja a telefont és leül az egyik kanapéra. Egy másodpercig értetlenül nézem a képernyőt, mielőtt a fülemhez emelném a készüléket, ismeretlen szám.
- Igen? Itt Mira Hemmings, kivel beszélek? - hűvösen, higgadtan, hivatalosan, ez az új mottóm.
- Mack? - a szemeim tágra nyílnak, és a túlzottan feszült testtartásom megroggyan. Szabad kezemmel megfogom a pultot, az ajkaim elnyílnak, de csak tátogok, mint egy hal. - Mira, kérlek, szólalj meg! Jól vagy?
Megköszörülöm a torkom, pislogok, becsukom a szám, és kihúzom magam. Egyetlen módja van annak, hogy Niall életét ne tegyem tönkre, erre kell emlékeztetnem magam.
- Jól - válaszolom hűvösen, és nem is mondok többet.
- Miért nem veszed fel nekem? - a hangja sértett, és kissé vádló, de töredékében sem fedezhető fel rosszindulat vagy bántó szándék, inkább csalódottság. Ő egyszerűen túl jó, túl tökéletes, amilyen én nem lettem. - Napok óta hívogatlak, Mack, a vérnyomásom állandóan az egekben van!
- Nincs miért aggódnod - meredten bámulom a falat, ahhoz beszélek, próbálok nem gondolni arra, hogy most fogok mindennek véget vetni. - Jól vagyok, Niall, nem kell velem foglalkoznod. Sok a munkám, és kevés a szabadidőm.
Ami van, azt mostanában drogozással és ivással töltöm, de ezt persze nem fűzöm hozzá. 
- Értem - motyogja megbántottan - A turné alatt is sok munkád és kevés szabadidőd volt, mégis beszéltünk minden nap, vagy válaszoltál az üzeneteimre.
Olyan erősen harapom az alsó ajkam, hogy a következő fokozatnál vérezni fog. Nem fogja hagyni, mindig, mindenre van válasza, nem tudok neki olyat mondani, amire nincs, és eddig mindig átlátott rajtam.
- Nem nagyon szoktam telefonozni, nem is látom a hívásaidat. Bocsánat, ha ideges voltál miattam, de nem kell annak lenned, jól vagyok, éld csak a saját életed.
- Azt élem, és megpróbálom fenntartani a kapcsolatot a legjobb barátommal - jelenti ki, és ezzel egyet az akaratán kívül belém rúg. A legjobb barátjának nevez, és ő is az én legjobb barátom, az, mióta először maradtunk kettesben, most pedig szemrebbenés nélkül hazudozok neki, jól vagyok, nincs szabadidőm, nem látom a hívásait, minden csupa hazugság. - Mack, miért érzem azt, hogy megpróbálsz eltaszítani magadtól?
Mert pontosan így van.
- Csak próbálok túllépni - sziszegem összeszorított fogakkal - ami nem megy, ha folyton emlékeztet valaki a történtekre!
Egy ideig csend van, látom magam előtt, ahogy értetlenül pislog maga elé, ahogy a hátamban is érzem Luke meglepett, vizslató tekintetét. Ez a szemét szarzsák!
- Neked Florával kell foglalkoznod, nem velem! Állj ki Liam mellett, turnézzatok, csináljatok zenét, amit akartok, én is azt teszem! 
- Ez nem erről szól, Mira...
- Arról szól, hogy nem fogod fel amit mondok! - harsogom, ránehezedek a kezemre, amellyel a gombokkal, kapcsolókkal teli pultot szorítom. - Majd hívlak, ha kellesz, de most megvagyok nélküled is! - kiáltom, majd az öcsémhez vágom a telefont, mert nem akarom hallani a reagálását. Ez még tőlem is hihetetlenül szemét volt, de talán egyszer majd megérti, hogy az ő érdekében mondtam. A telefon kipattan Luke öléből és pofával lefelé a padlóba csapódik, éppen akkor, amikor lángoló tekintettel, dühösen az öcsém torkának ugrok.
- Ezt most miért mondtad neki? - néz rám meglepetten, és kissé haragosan.
- Nagy lehetősége van számomra, ugye?! - üvöltöm, és meglököm a mellkasát. - Hogy merészelted ezt csinálni?!
- Mira, szerencsétlen azóta próbál elérni téged, hogy hazajöttél! A legjobb barátodról van szó!
- Talán okkal nem veszem fel neki! - kiáltom dühtől remegve. - Azt hittem, felfogtad, amikor először mondtam, hogy nem akarok vele beszélni, erre idejössz, amikor dolgozok, és mindent tönkreteszel!
Felkapom a táskám az egyik fotelból, dühös, forró könnyek csorognak le az arcomon, de leginkább ismét magamra vagyok mérges, nem rá, amit tett, hanem arra, amit én tettem, hogy megbántottam az egyetlen embert, akinek még fontos vagyok. Már akkor tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni ezt az egészet, amikor utoljára megöleltük egymást, mégsem gondoltam bele igazán ebbe, hogy majd így lesz vége.
- Az életben egyszer veled is történjen már valami szar, vagy szúrj el valamit, és akkor talán nem az én elbaszott életemmel fogsz állandóan foglalkozni! - harsogom, miközben kivágom az ajtót. - Ez Horanra is vonatkozik!
Kivágom az ajtót és futásnak erednék, de megragadja a kezem, és hiába dobálom magam, tépném ki a karom, nem enged.
- Engedj el, a rohadt életbe már! - feszülök a mellkasának, és amikor még így sem enged a szabad kezemmel ott ütöm, ahol érem. Néhányat kivéd, néhányat nem, kölyökkorunk óta nem fordult elő, hogy szándékosan bántom őt, de elborul az agyam. - Nem elég szar még? Még rosszabbá akarod tenni?! 
- Csak segíteni akartam, Mira! - ragadja meg a másik kezem is, a körmeim belemélyesztem a karjába, hosszú csikarást ejtek rajta.
- Ha nem engedsz el most, arról gondoskodsz, hogy ne legyen többé ikertestvéred! - döbbenten elengedi a karom, hátratántorodok, de még időben visszanyerem az egyensúlyom és kirongyolok az ajtón. Tudja, hogy nagyon sokszor meggondolatlanul dobálózok a szavakkal, de most ez épp nem volt az. Beszállok az első taxiba és hazavitetem magam, szorosan az ülés mögé húzódok és lehajtom a fejem, tenyerem a szám elé tapasztva próbálok nem bömbölni. 
A lépcsőn rohanok felfelé, nincs türelmem a liftre várakozni, szinte menekülök fel a lakásomba, hogy magamra zárhassam az ajtót. Most először akarok egyedül maradni.
A szívem hevesen dobog, és két okból is kapkodom a levegőt, az egyik a rengeteg lépcsőfok gyors megtétele, a másikat nem tudom megmondani. Lerogyok a fal tövébe, és felhúzott lábaimnak döntöm a fejem. Minden alkalommal, amikor belemarkolok a hajamba és rántok egyet rajta, arra gondolok, mennyire gyűlölöm magam. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm.
Ha most nem őrülök meg, akkor sosem, de az is lehet, hogy már megtörtént. A padlóra borulok és sikítva, sírva dobálom magam, ugyanezt tettem a kórházban is, miután elveszítettem a kisbabámat. 
Nyitott szemekkel, pislogás nélkül nézem a plafont, emlékszem, hogy amikor a karjaiban sírtam, mert nem tudtam mi lesz velem és a babával, puszit adott a pocakomra és azt mondta, hogy majd ő lesz az apukája, ha Liam nem. Egy időszakon keresztül ő tartott életben, és most meghalok, önszántamból, mert ő nem adná fel a próbálkozást, én meg önző lennék, ha nem ezt tenném.
Elmászok a táskámig, kiveszem a dobozkát, és már semmi nem érdekel. Van benne egy gyújtó, nem tudom, hogyan került bele, de nem is érdekel. A számba veszem a sodort cigit és meggyújtom, a fejem az ágynak döntve szívok bele, leveszem az asztalról a tányért, amiben apró csokik vannak, és Luke szokta felzabálni, abba ütögetem le az elégett véget, és most érzem, hogy hat. A szívverésem még gyorsabb lesz, a könnyeim mégis elapadnak, és már csak ülök füstbe burkolózva az ágy előtt. Most szeretném kiütni magam, annyira, hogy ne érezzek semmit, ne csináljak semmit, csak ájuljak be és maradjak abban az állapotban ameddig csak lehet. Szeretnék lefeküdni, elaludni, és többé nem kelni fel, mindenkinek jobb lenne.
Ebben a cuccban az a jó, hogy gyorsan hat, mire az utolsót szívom a szívem hevesen dobog, de már nem őrjöngjök, fejemet hátradöntve bámulok, és gúnyos, bárgyú mosoly ül az arcomon. A szívem mélyén tudom, hogy valami nincs rendben velem, túl sok ez az egész és képtelen vagyok a feldolgozásra, de ezt sosem vallanám be magamnak. A végtagjaim könnyűvé válnak, a falakat álomszerűnek látom, és bugyuta dolgokról fantáziálok. Mindig akkor veszek a számba egy újabb szálat, amikor érzem, hogy múlik az előző hatása. Így túlélném, vagy talán valami erősebb cuccal, amit egyszer elintézek, és mindent elfelejtek egész napra.
Még így is azon gondolkozok, miért nem jön ide Luke, majd felnevetek, mert a válasz egyértelmű. Fájdalmat akart okozni, azt hiszi sikerült neki, és tulajdonképpen sikerült is, de majd teszek róla, hogy ne így gondolja. Többé nincs kire gondolnom, amikor azon tűnődők, megtegyek-e valamit, vagy ne, magamnak pedig sosem adtam választási lehetőséget.
Amikor belibbennek a szórakozóhelyre már nyoma sincs annak, ami történt, ahogy senki nem is keresett, világos, hogy csak Luke akart szemét lenni. Hát, csessze meg! Majd egyszer megköszönöm neki, mert végre van bátorságom megtenni mindent, ami egyszer az eszembe jut. A pultos srác, Darren, akit legutóbb majdnem ágyba vittem nagyot néz, amikor meglát. Az arca elkomorodik, de mindegy mit gondol, úgysem hozzá jöttem.
Ryant azoknál a kanapéknál találom, ahol legutóbb ültünk, szorosan ül egy vékony, beesett arcú lány mellett, és beszél hozzá, de ahogy észrevesz látványosan elveszíti iránta az érdeklődést.
- Mimy! Jó újra itt látni téged! - lelkendezik, magához húzza a lányt és súg valamit a fülébe, mire az feláll és elsétál, az ő helyét foglalom el.
Magamhoz vonom, és a hajamhoz hajolva elégedetten szagolja ki rajtam az édes füstöt.
- Akarsz még? - mormolja. Végigsimítok az ing gallérján, alig lehelve a fülébe suttogom, miért vagyok itt.
- Valami mást.
Aprót bólint, kissé elhúzódik, a zsebéből előkerül egy apró műanyag zacskó, benne fehér porral. Nem kell nagy tudás hozzá, hogy rájöjjek, mit nyom a kezembe, és a használatát is azonnal tudom. A zacskóhoz ajándékoz egy néhány centis csövecskét, majd a fejével a mosdó felé int.
- Csak szórd ki egy csíkba, dugd az orrodba a csövet, és szívd fel - magyarázza, elmosolyodva bólintok, könnyedén felpattanok és a mosdó felé indulok, mintha csak a sminkemet akarnám kiigazítani.
Rengetegen vannak bent, nem csinálhatom a tükör előtt, így hát bezárkózok az egyik fülkébe, és a táskámban kutatok valami lapos után. Kiveszem a kézitükröm, leülök az ülőkére és egy kicsit rászórok, de a wc-n ülve nem sikerül. A tenyerembe fogok mindent és kimegyek, Ryan kérdőn néz, amikor leülök, és az előttünk lévő asztalra teszek mindent. A testével eltakarja, míg én lehajolok.
- Így kell? - fogom be az egyik orrlyukam, a másikhoz odatartom a csövet.
- Szippantsd fel - utasít lehalkítva a hangját. Ahogy a por a légutamba kerül fintorogva, köhögve rántom el a fejem, felhúzott orral szipogok és hátrahajtom a fejem.
- Ez szar!
- Most, de jobb lesz tőle - cirógatja meg a tarkóm. - Lassan szívd fel.
Újra lehajolok, szokatlan, leginkább az a tény, hogy mit csinálok. A csík eltűnése után megdörzsölöm az orrom, és pislogok néhányat. Nem tudom, meg kellene-e köszönnöm neki, vagy nem, megsimogatja a hátam és feláll.
- Ne igyál rá - bólintok, az orromat dörgölve visszaülök a helyemre.
Csak várok, hogy mi fog történni velem, de konkrétan nem tudom, mikor jön el az az állapot, amire vágyakozom. Nem tudom mi történik, az idő múlása jelentéktelenné válik, a gondolataim elvesznek, csak a villódzó fények és a dübörgő zene van, amire egy ütemben ugrálok, szétszedem a hajam és hagyom repkedni. Sokkal jobb érzés, szabadabb, és ez már tényleg én vagyok. Egy hangosan éneklő, kiabáló csoporthoz csapódok, valahogy a számba kerül egy sodort cigi. A tekintetemmel a füst útját figyelem amit a villódzó fények felé tesz, hátrahajtom a fejem, együtt hullámzok az emberekkel, miközben a számhoz emelve beleszívok, és hosszan, felhőket eregetve kiengedem a füstöt. Önként simulok hozzá a fiúkhoz, akik megközelítenek, játszok velük, birtoklom őket, uralkodok felettük, de velem senki nem teszi ezt.
Kiverekszem magam az emberek közül, lever a víz, a hajam összefogom és azzal legyezve tántorgok a kijárat felé.
Az éjszakai friss, hűvös levegő megcsípi az arcom és megborzongok, nekidőlök az épület falának és a szembenlévő utcai lámpa fényeit bámulom szórakozottan, mígnem húzást érzek, és kis híjám elvágódok. Az arcom felderül David láttán, vagy talán Rey, nem tudom. Most talán készen állnék rá, azt sem tudom, legutóbb miért hagytam elmenni.
- Mi a pokolért vagy itt? - sziszegi, válaszul értetlenül nézek rá.
- Bulizoook! - dobom fel a jobb kezem és idétlen mozdulatokat teszek.
Megragadja az állam és a szemembe néz, rázni kezdi a fejét, míg én nevetek, mert úgy nézeget, mintha egy ló lennék.
- Haza kell menned, és ne gyere ide többet - néz a szemembe, határozottan pislogok vissza rá.
- Nem mondhatod meg hogy mit csinálhatok, különben is miért mondod ezt, amikor te vagy a pultos?
- Nem a hellyel van a baj, hanem az emberekkel, akik megfordulnak itt. Tudom ki vagy, és a saját érdekedben mondom, hogy menj haza, és állj le azzal amit csinálsz.
- Mert ki vagyok? - szorítom össze a szám. - Nem vagyok senki, hagyjál már békén! Azt csinálok amit akarok! - kiáltom, ellököm magam a faltól és bemegyek. Rossz ötlet volt vele kezdeni, olyannal kellett volna, akit soha többé nem látok újra.
Hajnalban, amikor a buli kezd meghalni, és mindenki lelép azzal akit összeszedett jövök rá, hogy most nem várt meg a sofőröm, de az is lehet, hogy nem is ő hozott el. Leveszem a cipőm és gyalog indulok útnak, közben olyanokon filozofálgatok, hogy már november van, még ha ez itt nem is jelent túl sokat. Lehet hogy egyedül leszek karácsonykor, így eldöntöm, hogy mostantól fogva utálom az ünnepeket, minden ünnepet, ahol az a lényeg, hogy van valakid.
Niall
Az összes ruhámat a bőröndömbe hányom, kapkodva dobálok bele mindent, miközben a vállammal fogva a telefonom intézkedem a magángépünkért. Nagyot sóhajtva teszem le, behúzom a cipzárt a táskán és elrohanok Flora mellett.
- Szóval akkor hova is mész? - fordul meg, a tekintetével végigköveti ahogy felkapom a cipőm.
- Sydneybe - jelentem ki tömören, most nem érdekel, hogy szerinte nem kellene ezt csinálnom, mert Mirát nem is érdeklem. Teljesen biztos vagyok abban, hogy helyesen cselekszem, oda kell mennem, mert ha nem megyek elveszítem, azt pedig nem hagyhatom. Az a lány, akit elértem telefonon nem a legjobb barátom volt, csak a hangja volt olyan.
- Sajnálom, tudom hogy váratatlan, és nem is ez az első ilyen alkalom, de...
- Semmi baj - szakítja félbe a magyarázkodásom. Lehajolok, hogy puszit adjak a szájára, de eltol, és magabiztos pillantással néz rám. - Azt szeretném, ha legközelebb akkor keresnél, amikor biztos vagy benne hogy velem akarsz lenni.
A szám elnyílik, legszívesebben rázúdítanám amit gondolok erről, végül csendben bólintok, de azért lehajolok és megpuszilom az arcát. Biztosítani akarom, hogy visszajövök, amit hisz az baromság, de nem érti, valószínűleg senki nem érti, miért Mirát helyezem most legelőre. Még senkit, egyetlen embert sem láttam úgy összeomlani, ahogyan őt, és aggódóm.
A bőröndömet rángatva rohanok ki a kocsihoz, ami rám várakozik. Természetesen tudom, hogy ettől még nem érek oda hamarabb, nem fog hamarabb indulni a gép és rövidebb idő alatt odaérni, mégis rohanok. Utálom a hosszú utakat, és végig fogom stresszelni. Már semmit nem tudok, semmit, azon kívül, hogy valami egyre inkább nincs rendben Mirával, és hogy a barátságunkat nem hagyom veszni, bármi legyen is.
Nem nagyon tudom, mit csinálok az út alatt, az agyam nem áll le, sorra futnak be az üzeneteim a fiúktól, és Liam hisztizni kezd. Hatszor közlöm vele világosan, hogy addig ne is próbálja meg keresni őt, amíg én azt nem mondom, hogy lehet, bár valószínűleg nem is venné fel. Elalszok, úgy érzem, nagyon hosszú ideje nem aludtam már, és ettől az út is elviselhetőbb. Kényelmesen befészkelem magam, és miközben a sötét éjszakába bámulok a repülő ablakain át valamikor elpilledek.
Még mindig órák vannak hátra, amikor felébredek, szörnyű, hogy ilyen messze van, de talán ezzel bizonyíthatok számára ismét valamit. Mindegy mikor, hol, hová, miért, és mennyire messzire kell mennem, megyek, ezt sosem fogja tudni megakadályozni.
Evéssel ütöm el az időt, beteszek egy filmet és félszemmel nézem is, de leginkább számolom a perceket és az órákat. Két film megy végig, és egy 40 perces sorozat, mire elkezd a gép leszállni, és némileg megkönnyebbülök, de elfog az idegesség is. Sosem veszekedtünk, és  nem akarom most elkezdeni, de félek tőle, hogy nem fog örömmel látni.
Luke vár a reptéren, hogy egyenesen hozzá vigyen, a viszontlátás most nem túl örömteli.
- Most utál ezért az egészért, de nem tudom, miért nem akar beszélni veled.
- Azt hiszem, én sejtem - motyogom, a kisujjamon rágcsálom a körmöm és az utcát nézem. - Beszélek vele.
- Néha úgy érzem, ehhez én már nem vagyok elég - rázza a fejét. - Én nem megyek be most - dörzsölgeti lesütött szemekkel a karját, amin egy hosszú csikarást vélek felfedezni.
Csak biccentek, az autó lassít, nem sokkal később egyedül maradok a cuccaimmal. Mély levegőt véve indulok befelé, furcsa, de körülbelül emlékszem, merre kell menni, az emeletet biztosra tudom, az ajtót pedig egyszerű megtalálni, mert nincs rajta név. Olyan kis buta néha, tudom, miért nincs kint a neve, de azok számára, akik tudják, hogy ebben a házban lakik egyértelmű, hogy a rengeteg névtábla között ő lehet az az egyetlen, akinél nincs ilyen. Kopogok, de nem nyit ajtót, semmilyen mozgást nem észlelek belülről. Próba szerencse elven lenyomom a kilincset, és a szemeim elkerekednek, amikor kinyílik az ajtó. Egy ideig csak a bőröndömet szorongatva idétlenül ácsorgok, majd felveszem a táskát és óvatosan belököm az ajtót. Félek attól, hogy az nyitva van, de ő nincs meg, viszont merem remélni, hogy az ágyán lévő összegubancolódott takaró alatt rejtőzik. Félhomály van, a cuccai szanaszét hevernek és fura szag uralkodik, nem is ismerek rá a kis lakásra. Otthagyom a bőröndöm a pici folyosón, kibújok a cipőmből és az ágyhoz osonok. Arcát félig belefúrja a takaróba amit magához ölel, haja eltakarja a többi részét, halkan szuszog. Eltűnődök, vajon miért alszik délután 1-kor, majd megpillantom a földön heverő falatnyi ruhát és a szoba két pontjában elhagyott magassarkú cipőt. Nem csak egy alkalom volt.
Leülök az ágy szélére, a szívem majd megszakad, csalódott és haragos vagyok, magamra és rá is. Rá azért, mert ezt csinálja, magamra azért, mert nem jöttem hamarabb. Nem kellett volna csak ülni a seggemen és várni a csodára, ahogy Liam teszi.
A fejemet rázva húzom kicsit lejjebb rajta a takarót és végigsimítok az arcán, rögtön mozgolódni kezd, arcát a kezemhez simítja, majd öntudatlanul kinyújtja a kezét és megfogja az enyém. Folyton összecsavarja a szívem, bűntudatom van, mert magára hagytam, vele kellett volna jönnöm annak ellenére is, hogy ő utasított vissza.
Felhúzom a lábaim és csendben ülök, nem akarom felébreszteni, fogom az apró, vékony kezét és a hüvelykujjammal simogatom. Lassan elzsibbad, csak egy pillanatra akarom elvenni, hogy megmozgassam, de a szemei kipattannak. Zavartan pislog, majd a szemei elkerekednek és hirtelen felül, rémült, de nem tudom, miért, sosem nézett még rám így.
- Mit keresel itt? - rántja fel a lábait és tőlem a lehető legtávolabb húzódik. Egyszerűen nem értem, miért csinálja, amikor én sosem bántottam.
- Te is tudod - hajtom le a fejem. - Engem megpróbálhatsz bántani, Mack, csak nem fog menni, mert ismerlek.
Szinte remeg, magát átölelve gubbaszt a fal mellett és úgy néz, mint egy rémült kiscica. Már értem, miért pont így becézik, dühösen úgy fúj, mint egy cica, máskor úgy bújik, és úgy gömbölyödik össze. Cicalány teljes valójában.
Közelebb mászok hozzá, felpattan, átugrik az ágyon és egyre távolabb hátrál. Liam pólója van rajta, még mindig az. Túl vékony, szemei beesettek, a haja kócos, nyoma sincs a nagyszájú Mirámnak.
Annak ellenére, hogy tudom, ez csak valami rossz tréfa, fáj, hogy menekül előlem.
- Miért vagy itt, Niall? Húzz el! - kiáltja, felállok, a fejemet lassan ingatva közelítek felé. - Húzz el!
Rázkódik, nagyon közel áll a síráshoz, de ez nem történik meg. Talán tényleg jobb lenne ha elmennék és nem zaklatnám fel, de a fejemben valami hangosan tiltakozni kezd. Ha én is hátat fordítok neki vége mindennek, ami köztünk van, elveszítem. Most talán még visszahozhatom.
Nem fogok könyörögni, világos, hogy most én gondolkozok ésszerűbben, és jobban tudom, mit akar. Sikoltozhat, szitkozódhat, bánthat, de nem engedem el, teljesen a falhoz préselődik, szinte megpróbál felmászni fá, de ezzel csak magát szorítja sakkba. Elzárom előle az utat, megérintem az arcát, ajkait egymáshoz préseli, behunyt szemekkel remeg, nem tudom, hogy dühtől, félelemtől, vagy valami mástól.
- Mack - szólítom óvatosan, az álla alá nyúlok és finoman felbiccentem a fejét, hogy ha kinyitja a szemeit csak engem lásson. - Nézz rám, Mira - kérlelem. - Nem tudom, én mit tettem, amiért megpróbálsz ellökni magadtól, de bocsánatot kérek miatta. Bocsáss meg, ha valaha is megbántottalak, de szépen kérlek, legalább engem ne lökj el magadtól!
Nem néz rám, a nyaka megfeszül, a fogait egymáshoz szorítja és összepréseli a szemeit. Annyira bosszantó és elkeserítő, azt sem tudom, mi miatt esedezem bocsánatért, és arra sem méltat, hogy a szemembe nézzen, de muszáj türelmesnek maradnom.
- Kérlek, Mackenzie!
A fejem hátrahajtva elkeseredetten, fáradtan sóhajtok, majd egyszerűen megunva ezt a szenvedést magamhoz húzom. Nem csinál semmit, a teste merev, míg én szorosan a mellkasomhoz ölelem, a tarkójára teszem a kezem és a vállamhoz szorítom.
- Szeretlek, Mack, és bármit is akarsz csinálni, ez sosem fog elmúlni, sosem maradsz egyedül, mindig lesz valaki aki szeret, amíg én élek. Fogd fel!
Mozgolódni kezd, a mellkasom szinte összeomlik emiatt, óvatosan hátrébb húzódik, a szemében színtiszta döbbenet tükröződik, pedig annyiszor elmondtam már ezt neki. Megsimítom az arcát, amit most csinál rosszabb, mintha sírna, most egyszerűen nem hiszi el, hogy valaki tudja őt szeretni, pedig ha tudná...
Szipogva néz rám, eltűröm egy tincsét az arcából, és lehajolok, hogy megpuszilhassam az arcát, de ijedten elmozdítja a fejét és összeütközik az orrunk. Egyikünk sem mozdul, hallom a zihálását a saját hangos lélegzetvételem mellett, nem tudok megmozdulni, nem foghatja rám később, bár úgyis megteszi majd. Beletúr a hajamba, nem is túr, megmarkolja, és a szája az enyémhez ér. Másodpercekig nem történik semmi, majd valami feltör belőlem, talán az, hogy utálom amit csinál, utálom, hogy szenved, sír, bántja magát és eltaszít, utálom, hogy védtelen és boldogtalan. Ezeknek pont az ellenkezőjét akarom. Rémülten húzódik el, elnyílt ajkakkal szuszog, szenvedve nyitom ki a szemeim, és az ő rémült szempárja szinte könyörög, hogy tegyem meg. Úgyhogy már rám foghatja, én vagyok az, aki magához öleli, és elnyílt ajkakkal igazán megcsókolja.

2015. október 8., csütörtök

70.rész Füstbe ment terv

Sziasztok!
A múltkori nagyon kevés komment után kicsit elvoltam keseredve, viszont az előzőhöz 9 érkezett, aminek örülök. Nem szoktam ilyet csinálni, viszont most megszólnék egyet, jelenleg nincs időm válaszolni rájuk, szóval itt teszem szóvá. A "jó szar" kezdetű véleményre szeretnék reagálni mindössze annyival, hogy a blogom nem kötelező olvasni, és nem kívánságműsor, hogy mi történik. Úgy alakítom, ahogy nekem jó, és nem fogom megváltoztatni a terveimet és ötletemet senki kedvéért sem, sajnálom, egy könyv sztoriját sem írhatod át csak azért, mert az a rész nem tetszik. Majd akkor jönnek a boldog részek, ha én azt akarom, már ha egyáltalán lesznek olyanok, akinek nem tetszik, tudja, hogyan kell bezárni az oldalt.
Sajnos nem volt időm kijavítani a részt, rengeteg dolgozatot írtam, és fogok még írni, hétvégén átnézem és javítom a hibákat.
N.x

Ledobom a táskám, határozottan elégedett lehetek a mai teljesítményemmel, sőt, az egész heti teljesítményemmel elégedett lehetek. Különböző helyzetekben, de valahol mindig rám tör az ihlet, és a megírt dalok közül egyedül én választom ki, mit akarok felvenni, az alapján, hogy mennyire vagyok észnél benne. Az egyik részem megalázná, úgy, ahogy ő megalázott engem, amikor a szakadó esőben sírtam a kapuja tövében, de az még tőlem is szemét húzás lenne. Nem tudom, miért, de a dalaim inkább szólnak a hiányáról, mint a dühömről, nem azokat választom, amiknek az írása előtt csapkodok és szétszórom a cuccaim, hanem azokat, amiknél az éjszaka közepén sírva gubbasztok, vagy gubbasztottam valahol, az ágyamban, vagy egy szállodai szobában. Nem érdemli meg, de én megérdemlem, hogy valami olyat adjak ki a kezemből, aminek igazán hozzám van köze, és nem egy képet nyújt arról, milyennek kellene lennem.
Egyedül nem tudom felvenni a dalokat, viszont én döntöm el, mi tetszik, mit akarok megtartani, és mit nem, senki nem mondja meg helyettem, hogy mit tegyek, és ez egy kicsit jó érzés, azt kívánom, bárcsak mindegyik lemezemmel így lett volna, nem pedig csak az utolsóval.
Leveszem a cipőm és elveszek egy almát a gyümölcsös kosárból, majd leülök az ágyam szélére, és egyszerűen nem tudok mit csinálni. Valamikor szerettem itt lenni, szerettem egyedül maradni, lehúzni a redőnyöket és filmeket nézni, vagy kimenni az erkélyre is olvasni, de most nem megy.
Bezárom az ajtót, levetkőzök, és elmerülök egy kád forró vízben, addig ázok, amíg csak lehet, de még csak véletlenül sem tudok elaludni, sőt, az agyam csak most lépne működésbe, ha engedném.
Nem érzem magam itthon, nem érzem, hogy itt a helyem, az alapvetően apró, otthonos lakásom most túl nagynak és idegennek hat, ahogy a pizsamám és az ágyam is. Egy ideig győzködöm magam, hogy nekem itt kell lennem, itthon kell maradnom, de az átlagos emberek körében nem vonzó pénteken szomorúan otthon ülni, főleg nem a tudattal, hogy tudnék ellene tenni. Próbálom elfoglalni magam, gitározgatok, javítom a dalszövegeim, leülök a zongorához és csak forgok a széken, majd elindítok egy filmet, de semmi nem jó. Túl üres a ház, túl egyedül vagyok, és én nem akarok egyedül lenni. Luke azért nincs itt, mert azt hiszi, ezt akarom, és nem tudom miért nem mondom meg neki, hogy ez nem így van, miért inkább a bulizást választom. Ezen csak akkor gondolkozok el amikor már kint vagyok az ajtón, és beülök a múltkori sofőröm kocsijába, azt a táskát szorongatva, ami szinte éget, pedig egész jó voltam eddig, 2 egész éjszakát elszenvedtem otthon. De miért legyek ott, és merüljek önsajnálatba, amikor tehetek ellene? Erős akarok lenni, és bár már nem sírok, boldogtalan vagyok, csakhogy én boldog akarok lenni.
- Hova, Mira? - kérdezi mosolyogva a sofőröm, meglepődök a megszólításon, mert eddig Ms Hemmings voltam, de nem szólok, én nem is tudom az ő nevét.
- Ahová a múltkor - nézek a visszapillantóba, és kicsit felhúzom a szám. Visszafelé már nem így fogok jönni, vidám és boldog leszek.
Aprót bólint, nem vagyok beszédes kedvemben, az ablakhoz húzódok és azon tűnődök, vajon jobb lesz-e valaha, jobbnak kell lennie ezek nélkül is. Tulajdonképpen még ehhez sincs kedvem, végignézek magamon és csak azt érzem, hogy megint elszúrom, megint valami rosszat teszek, ami úgysem marad titokban. Hülye vagyok, amiért elhiszem, hogy egy új haj és erős smink majd elrejt, egyszer úgyis minden kiderül, és akkor nem én fogok pofára esni, hanem mindenki más. De ez nem az én bajom.
- Köszönöm - motyogom, mielőtt kiszállnék a kocsiból, majd meg sem várva hogy elmondja, hol fog várni, kiszállok, és lehajtott fejjel sietek a bejárat felé.
Az ajtóban álló őr elvigyorodik, amikor meglát, és felém int, hátrapillantok, de nem követ senki, így vonakodva elindulok felé.
- Gyere csak be, Szépségem - terelget be, a sorban állók morgolódni kezdenek, míg én csak értetlenül pislogva belépek. Nem tudtam, hogy egy alkalom után törzsvendégnek számítok, ahogy azt sem, mit csinálhattam akkor, ezért nem szólok semmit.
A buli még nagyon kezdeteges, mindenki csak iszik, azok idétlenkednek, akik otthon már alapoztak, és nekem fogalmam sincs, mit keresek itt. Nem tűnök ki, ugyanolyan vagyok, mint a falat támasztó lányok, elveszhetek köztük, mégsem érzem magam idevalónak, nem csak azért, mert eléggé különbözik az életem tőlük. De legutóbb is ez volt, mindig ez van, de ha eleget iszok minden jó lesz, ebből kiindulva az elsődleges célom eljutni a pultig, és amikor felmászok egy felszabadult bárszékre a pultos fiú barátságos mosollyal köszönt.
- A szokásos? - kérdezi kissé felvont szemöldökkel, amiért legszívesebben homlokon vágnám, de csak bólintok, bár ki tudja, mit jelent a szokásos. - Egyedül vagy itt? - kérdezi, miközben alkoholt önt valami gyümölcsös italhoz.
- Egyelőre - kémlelek körbe, nem tudom, kit keresek, csak azt szeretném, ha békén hagyna, majd ha eléggé berúgtam talán visszajövök hozzá. - Köszönöm - fogadom el az elém csúsztatott poharat.
- Érezd jól magad, de azért vigyázz, néha furcsa alakok kóvályognak itt - néz a szemembe.
- Darren, mit művelsz már?! - a kiáltásra ellöki magát a pulttól, és valaki mással kezd foglalkozni. Eltűnődök azon, amit mondott, majd leszedem a koktélcseresznyét a poharamról, és elrágcsálom. A szívószállal kavargatom egy ideig az itat, majd megkóstolom, és elindítom a maratonom. Újabb kört kérek, majd még egyet, egyre növelve az alkoholmennyiséget, és szép lassan megered a nyelvem, szóval tartom a pultost, amiért újra és újra megszólja valaki, de ő csak édes mosollyal az arcán néz rám, és beszél hozzám. Aranyos, és kedves, megérinti a kezem, miközben körmeimmel a pultot kopogtatom, barna szemei érdeklődéssel csillognak, amikor közelebb hívogatom magamhoz, megfogom az ingét, és a füléhez hajolok.
- Ha végeztél itt, esetleg megmutatnám a lakásom - dorombolom a fülébe, megérintem a tarkóját és a haját, majd elnevetem magam. - Mit szólsz?
- Darren, játszadozás, és ártatlan kiscicák kihasználása helyett inkább tölts nekem egy körrel - a hang túl ismerős, elengedem a srácot, aki szinte kábán pislog rám, lehuppanok a székre és érdeklődve fordulok a hang irányába. Az arcomra széles mosoly ül ki a piercinges arcát látva, nem emlékszem a nevére, de azt tudom, hogy amikor találkoztunk kedves volt velem, viszont ő adta a cigiket is.
- Mimy! - válik mézesmázossá a hangja, meglepetten néz rám, mire a szívószálat az ajkaimhoz húzva elvigyorodok. - Mintha el sem mentél volna innen.
- Csinálsz nekem még egyet? - nézek a lehető legnagyobb szemekkel Darrenre. - Jó sok olyannal - bökök az üvegre, amit már el sem tesz. Előttem bontotta fel, de már jócskán megcsappant a tartalma.
- Még egyet - tartja fel az ujját, és kissé megrázza a fejét. Mióta elengedtem visszanyerte a józanságát, és amikor elém teszi az újabb poharat úgy érzem, változott a helyzetünk.
- Mit szólsz az enyémhez? 5-kor végzek - kacsint, de az ismerős hang tulajdonosa újra színre lép.
- Legalább ne előttem!
Tűnődve nézem a srácot, nem leszek a skalpja, többé senkié sem leszek, vagy én viszem haza őt, vagy itt marad és pultot takarít,
A poharamat szorongatva lekászálódok a székről, a buli lassan kezd feléledni, a zene egyre hangosabb, és az emberek kezdenek megőrülni. Nem tudom, merre visz a lábam, kortyolgatom az italom és keresek valakit, szüntelenül kutatom a tömeget, hátha meglátom, a gond csak az, hogy én magam sem tudom, kit. Kiürült poharamat leteszem egy asztalra, és a bulizók közé verekszem magam, de nem megy olyan jól a táncolás, egyedül nem, és hiába mozgok, most senkit nem érdeklek, ami felbosszant. Ha leengedném a hajam és kicsit feljebb húznám a ruhám, akkor bárkit elszedhetnék az alkalmi barátnője mellől, bárkit.
- Úgy tűnik, nem érzed túl jól magad - összerezzenek, kiabál a zene miatt, mégis olyan, mintha suttogna a fülembe.
- Te adtad nekem azokat, ugye? - hunyorgok.
- Azt reméltem, ennél azért kicsit többre emlékszel - mosolyog rám, de kissé csalódottnak tűnik.
- Hogy is hívnak? - ráncolom a szemöldököm, még mindig rossz kedvem van, egyre rosszabb lesz. Elindultam kicsit felfelé, de ez elmúlt, és zuhanórepülésben tartok egy szakadék irányába.
- Ryan.
- Ja, már emlékszem - kiáltom. - Tényleg te adtad azt nekem!
- Csak csendesen, Nyuszi, más nem kaphat ilyen könnyen - hajol a fülemhez, de hátrébb húzódok.
- Miért adtál nekem? - nézek rá összehúzott szemekkel, és hátrébb tolom.
- Nem én adtam, te kértél - rázza a fejét. Meglepetten pislogok, erre nem emlékeztem.
- Tényleg, már emlékszem - mosolygok rá tettetett vidámsággal.
- Üljünk le - fogja meg a kezem, megpróbálom elhúzni, mégis követem valamiért, talán mert nem akarok egyedül lenni. Megállunk a pultnál, ahol kér egyet magának, és nekem is, de a pultos srác most nem néz a szemembe, elém teszi a poharat annak ellenére, hogy az előbb nem akart többet adni.
Követem Ryant, aki helyet foglal az egyik kanapén és megpaskolja a helyet maga mellett. Hazudni fogok neki, úgy teszek, mintha mindenre emlékeznék. Kiveszem a táskámból a dobozkát, és óvatosan kinyitom, villódzó emlékképek ugranak be arról, hogy nevettem, miközben körbelengett a füst, de kellemetlenül is érzem magam miatta. Unom, unom, hogy akármit is teszek, fennáll a veszélye, hogy valakinek nem tetszik. Én irányítom az életem, egyedül én, mert csak az enyém, és senki nem fog beleszólni, ahogy a lemezembe se szólhat bele senki.
Lassan fújom ki a füstöt, nem érzem önmagamnak magam, és tulajdonképpen ez a célom, hogy ne legyek önmagam, de hiába akarok mindig tenni ellene, a negatív érzelmek szüntelenül betörnek az életembe.
- Ryan? - kérdezem a harmadik joint felénél. Az agyam ködös, vagy inkább füstös, és ezen elnevetem magam. - Kaphatok még ha elfogy, ugye?
- Hát persze, Mimy - paskolja meg az arcom. Rámosolygok, olyan érzés kerít hatalmába, mintha a fejem önálló életet élne, elszakadna a nyakamtól és csak lebegne. - Rám mindig számíthatsz.
Ráborulok a mellkasára, elrántja a kezét, mielőtt megégetném az ujjaim közt szorongatott csikkel, kuncogva szívok bele, majd beszéd közben fújom ki a füstöt. Egy veszélyes, tűzokádó sárkány vagyok, vagy egy vulkán.
- Ugye nem hazudsz? - méregetem, az ajkam lebiggyesztve nyomom el, majd a nekidöntöm a kanapénak. A kezébe veszi a dobozkát, a kabátzsebéből kivesz egy másikat, és pótolja a hiányzókat.
- Ma már többet ne - dugja el a táskámba, és behúzza. - Nem szoktam hazudni a barátaimnak.
- Másoknak igen? - vonom fel a szemöldököm. - És én egyáltalán a barátod vagyok?
- Nagyon jó beszélőkéd van, ugye tudod? - nevet rám, és kidugja a fogai közt a piercinget.
- Én is akarok egyet az orromba - érintem meg az említett testrészem - egy karikát.
Csak mosolyog, és nem válaszol a kérdésemre, de tulajdonképpen nem is érdekel a válasza, hinni akarok neki, és nem közölné velem, hogy hazudik, ha azt tenné.
- Nagyon kell pisilni - tápászkodok fel, felkapom a táskám és a mosdó irányába verekszem magam. Furcsán látok, és furcsán is érzem magam, de ez ismerős.
Dúdolgatva bezárkózok az egyik fülkébe, majd miközben a három, hologramos csap közül sikerül megnyitnom az egyiket rájövök, honnan ismerős a dal. Túl sok közöm van az előadóihoz. Előhalászom a telefonom, nem fogadott hívások hadseregét látom Nialltől, de rajta kívül senki más nem akar elérni. Kitörlöm mindet, látni akarom, hogy reggelig még hányszor próbál keresni. Valószínűleg egyszer sem, valószínűleg Florával van, hiszen miatta nincs velem. Az a lány sosem fog ilyen helyzetbe kerülni, mint én, és nem is tudja, hogy ezért milyen szerencsés. Niall annyira tökéletes, nem ilyen elcseszett. Nem is én vagyok elcseszett, Liam az, ő dobott el magától, ő dob el minden nap, amikor nem keres. Miért nem lehet legalább egy kicsit olyan, mint Niall? Miért nem próbálkozik legalább?
Mindkét kezem a fejemre szorítom, nem akarok rá gondolni, nem, nem, nem, azért csinálom ezt, hogy ne gondoljak rá. Se rá, se Niallre, se a halott kisbabámra.
Félrelököm az utamba kerülőket és a táskámat szorosan magam mellett tartva kirongyolok az ajtón. Visszamegyek a kanapéhoz, ahol Ryant hagytam, de már nincs ott. A nyakamat nyújtogatva keresem, majd nyugtázom, hogy elment. Egy pillanatnyi csalódottság fut át rajtam, mert újra egyedül vagyok, de azt hiszem, számíthattam erre, és ha igazat mondott, akkor fogjuk még egymást látni. Céltudatosan megyek a pult felé, minden hely foglalt, mégis odaverekszem magam, és a mínuszban stagnáló önbizalmam kicsit megemelkedik néhány reakcióra.
- Darren - kiáltom el magam, most először szólítom a nevén, és ezen kívül mást nem is tudok róla, csak egy keresztnév, de tulajdonképpen ez is telkesen felesleges.
Most már hajlandó rám nézni, nem úgy, mint az előbb.
- Szia - mosolygok, a pultra könyökölök és a kezeim összekulcsolom az állam alatt láthatóvá téve mindenem amim van, és amit alapvetően annyira nem szeretek.
- Szeretnél valamit? - kuncogni kezdek azon, milyen erőteljesen próbálja csak az arcom nézni, de a szemei fel-le ugrálnak.
Magamhoz hívogatom, vonakodik, végül a közelembe merészkedik, megfogom az ingét és a füléhez hajolok, az ajkaim véletlenül megérintik az arcát.
- Meddig is kell itt lenned?
- 5-kor végzek - nyel nagyot, nevetek azon, ahogy a márvány pulthoz feszíti a kezeit.
- Veled megyek - dorombolom, elengedem, s miközben lassan hátrébb húzódik meglepetten pislog rám. Zavartan próbálja leplezni, elmosolyodik, az ajkam biggyesztve megsimogatom az arcát, majd ragyogó mosolyt villantok rá.
Elballagok, nem nézek vissza rá, 5-kor viszont ott fogok állni újra. Érzem, ahogy még inkább elködösödök, de ettől csak jól érzem magam, igazán jól még egyedül is. Nem engedek senkit a közelembe, nehogy elszalasszam a már megalkudott lehetőségem, de már nincs is szükségem másra.
A hatás, bár gyengébben, de órákkal később is jelen van, amikor a pulthoz botladozok, és a törölgető srácra vigyorgok. Figyelem, ahogy leveszi a kis kötényét, majd búcsút int egy lánynak, és amikor kilép az egyik kezét a derekam köré fonja.
Szokatlan, mert nem olyan, mint amikor tánc közben csinálja valaki, teljesen más, de nem tudom, miért. Amikor kilépünk az ajtón a vállamra teríti a dzsekijét, és egy kicsi, helyes kis fehér autó felé terelget. Talán naiv vagyok, de onnan tudom, hogy nem egy bérgyilkos, hogy az autó fehér, nincsenek sötét üvegei, és bent ő figyelmeztetett, hogy vigyázzak a fura szerzetekkel.
Örülök hogy fog, mert szédülök, besegít a kocsiba, és csak amikor már benne ülök jövök rá, hogy valaki rám is várakozik. Szegény, órákkal ezelőtt elmehetett volna már.
- Minden oké? - felkapom a fejem, kissé aggódó zöldesbarna pillantással találom szembe magam, miközben előhalászom a telefonom. 5 nem fogadott hívás az utóbbi 4 órában, nem is rossz. - Hazaviszlek, jó? Mondd a címed.
- Ugye feljössz? - harapok az ajkamba.
- Nem hinném, hogy igazán akarod ezt. Láttam, mit szívtál, képes olyan gondolatokat kelteni, amiket nem is igazán akarsz.
- Akarom - jelentem ki magabiztosan. - Kérlek!
Nem vagyok normális.
Nem mond semmit, felkínálja a gps-t, majd amikor látja, hogy a címemnek szánt dolog csupa összevisszaság, inkább eltolja a kezem.
Elmondom neki pontosan még az emeletet és az ajtószámot is, holott ezt soha, egyetlen idegennek sem szabadna a saját érdekemben, de tökmindegy, a múltban is megfordultak már nálam ilyenek. Küldök egy sms-t a sofőrömnek, telerakom hangulatjelekkel, hátha kevésbé haragszik meg rám, majd oldalra dőlök az ülésen és figyelem a vezető fiút.
- Tiszta vagy, ugye? - ráncolom a szemöldököm.
- Teljesen - mosolyog rám.
- Csak mert nem lenne jó, ha meghalnál - tűnődök - szívás lehet úgy meghalni, hogy nem is akarsz.
- Szerintem senki nem akar meghalni - amúgy is felfelé húzódó ajkai kicsit még feljebb húzódnak, szemeit nem szakítja el az úttestről. - Egyébként ha nem lennék tiszta, nem ülnél itt.
- Miért nem? - pislogok meglepetten.
- Az egy dolog, hogy magamat veszélyeztetném, de másokat nem szándékozok.
- Magadat igen? - nem értem mit beszél, kezdem nagyon elveszíteni a fonalat. Különben is, miért beszélgetek vele? Soha nem beszélgetek azokkal a fiúkkal, akiket hazaviszek, és azok a fiúk soha nem is józanok. A fejemben megszólal egy vészcsengő, ha józan, emlékezni fog, ha emlékszik elmondhatja másoknak, akik visszaélhetnek vele. Ezt egy részeg is megtehetné, de ha azt állítod, hogy részegen lefeküdtél Mira Hemmingssel, kiröhögnek.
- Nem - pillant rám, majd újra az utat kezdi figyelni. - Érdekes barátod van - jegyzi meg.
- Ki, Niall? - kapom fel a fejem, majd a kezeim a szám elé kapom, és ijedten pislogok.
- Én Ryan-ként ismerem, de neked akár ezt is mondhatta. Ő adta neked a cuccot?
- Neked is kell? - ajánlkozok, és a táskámért nyúlok. Talán boldogtalan, és nekem ez a cucc most nem segít annyira, ellenben talán neki jó lehet.
- Nem, és neked sem kellene - komorodik el.
- Te mindig ilyen vagy? Mi lenne, ha inkább visszaváltanál "flörtölő pultos"-fázisba? Én azt csinálok amit akarok, tökéletesen ura vagyok az életemnek.
- Bocsánat, csak véleményem szerint az az egész hely nem olyan lányoknak való, mint te.
"Véleményem szerint" grimaszt akarok vágni, helyette viszont megborzongok, néha Liam is így fejezte ki magát. Bár okoskodna most egy kicsit.
- Milyen lányoknak? - csattanok fel. Elszúrja, mindent elszúr, miért kell beszélnie?
- Túl jó vagy oda - vonja meg a vállát. - Ez az? - bök a fejével a ház parkolója felé, s miután bólintok bekanyarodik.
Megvárom, míg kinyitja nekem az ajtót, majd szorosan a mellkasához simulva lehajtom a fejem, és szapora léptekre ösztönzöm. Kint veszélyes, ki tudja, hol rejtőzhetnek lesifotósok, bent viszont biztonságos.
- Jól vagy? - hajol le egy kicsit, hogy megvizsgálja az arcom, miközben beszállunk a liftbe.
Halkan hümmögök, neki olyan jó illata van, nem olyan, ami úgy hiányzik, de jó, én meg büdös vagyok. De még büdösen is találtam valakit, aki ráadásul józan!
Nem találok bele a zárba, helyette kiveszi a kezemből a kulcsot és kinyitja ő. Szédülök, a szívem egyre gyorsabban ver, és hányingerem van. Biztos hogy meglátta a nevem az ajtón, majd amikor belépünk rájövök, hogy nincs is rajta név, pont azért, hogy ne találjanak meg.
Halkan nevetni kezdek, az oldalába kapaszkodva betámolygok. Vízszintes helyzetben akarok már lenni, a járás most már annyira nem megy.
- Édes lány vagy - simogatja meg az arcom, ami grimaszba torzul erre a mondatra. - Nem foglak kihasználni.
- És én kihasználhatlak? - nézek rá fátyolos tekintettel. Lábujjhegyre állok, hogy elérjem, amikor elborulnék elkapja a derekam és megtart, de még így is azt érzem, hogy imbolygok. - Nyugodtan tedd meg, nem fogok haragudni - bizonygatom. - Ez egy nem mindennapi lehetőség.
- Nem menne neked - rázza meg a fejét.
- Fogadunk? - ugranék hátrébb, és ha nem tartana, elvágódnék.
- Rendben, ha te nyersz, megkapod amit akarsz, ha én nyerek, többé nem jössz oda.
- Legyen - húzom össze a szemeim magabiztosan, majd újra lábujjhegyre billenek és megcsókolom. Nem találom el pontosan a száját, de kiigazít. A testem ellenreakcióba akar lépni, eltolni, ellökni, köpködni, öklendezni, de nem hagyom ezt, hiába fog el az undor.
Átfogja a derekam, hozzá simulok és hátrálni kezdek, az agyammal irányítani akarom a reakcióim, nem megtenni azokat, amiket akarok, de ismét a saját fejem fordul ellenem. Leborulok az ágyra, és egy pillanatra más ajkakat érzek az enyémen, lehunyom a szemem és arra gondolok, hogy ő csókol így, csakhogy az össze sem hasonlítható ezzel. Nincs meg benne az a mohóság és akarat, a derekamon csak ott vannak azok a kezek, nem fog biztosan és húz magához egyre közelebb.
- Ne - szakadok el, a szemeim tágra nyílnak, s ahogy kimondom el is húzódik.
- Nyertem - ez a szó belém vág, minden így kezdődött, ugyanez hangzott el a mi első csókunk után is. - Kerüld el azt a helyet.
Szétzilálódott kontyomból néhány hajszál az arcomba hullik, miközben óvatosan ránézek.
- Megleszel? - kérdezi, aprókat bólintok, feltápászkodik, és a kocsikulcsával halkan csörögve kimegy. Összeszedtem az egyetlen olyan srácot ma este, aki hajlandó elmenni, sőt, nem csak elmenni, hanem megkérni, hogy ne menjek oda többé.
Borzalmasan érzem magam, miután kilép az ajtón eltámolygok addig, hogy bezárjam, majd a kilincsbe kapaszkodok, hogy talpon maradjak. Elfog az undor, de ez már nem az, ami a csókja közben támadott meg. Ez a mélységes undor magam iránt, ami az elmém leghátsó zugaiból fakad.
Minden csupa homály, a fürdőszobába támolygok és hideg vizet fröcskölök az arcomba, a szemeim pirosnak látom, az arcom is az, a hajam pedig büdösen omlik le. Miért nem érzem jobban magam?! Miért nem?! Miért csak én érzem magam ilyen szánalmasan pocsékul és szerencsétlenül?! Őt nem is érdekli ez az egész, senkit nem érdekel.
Az egész lakást büdösnek érzem, és forrónak, levedlem a ruháim és kinyitom az erkélyajtót, egy ideig csak állok előtte, miközben megint az ő pólója van rajtam. Talán nekem nem megy ez, talán nem vagyok elég erős ahhoz, hogy valaki más legyek. Valamiért mégis tudom, hogy holnap majd megint felkelek, és megpróbálok úgy tenni, mintha minden rendben volna, még akkor is, ha este lelépek, és füves cigit szívok.
Viszont fiúk nem fognak idejönni, ledobom a földre az ágytakarót, amihez Darren hozzáért, és bebújok a takaró alá, ahol Liammel feküdtünk. Tudni szeretném, miért hiányzik ennyire, amikor bárkinél jobban megbántott. Az ajkamat harapdálom, még fekve is szédülök és forog a világ. A vicces, hogy tudom, hogy részeg vagyok és beszívtam, nincs jó kedvem, nem felejtettem el semmit, hanem kegyetlenül őszintén tudom, hogy egy szánalmas picsa vagyok, akibe én magam rúgnék bele, azt mégsem viselem el, ha mások teszik.
Nem is észlelem az első könnyeket, csak amikor a testemet összerántja a zokogás. Összegömbölyödök, a takarót az arcomhoz húzva szánalmasan átölelem, majd kinyújtom a kezem és vakon tapogatózva megszerzem a telefonom és a fülesem. A kis pöcköket a fülembe nyomom, és max hangerőn bekapcsolom az első zenét a listámon, öntudatlan akarok lenni, kizárni a hangokat a fejemből.