71.rész Senki és semmi

Sziasztok! 
Sajnos ez a rész nem tartozik a kedvenceim közé, kivéve talán egy bizonyos jelenetet, és még a kommentekre sem volt időm válaszolni, de azt megígérem, és megpróbálom be is tartani, hogy jövőhéten valami jobbat hozok, és addigra minden eddig megválaszolatlan kommentre válaszolok.

N.x

Úgy vonulok be a stúdióba, mintha semmi sem történt volna előző éjjel. Az utóbbi időben annyiszor megtettem már ezt, hogy nem is esik nehezemre megjátszani magam, higgadt vagyok, hűvös, és csak a dalokról vagyok hajlandó beszélni. Ahogy a fejemre kerül a fejhallgató nem is érdekel más, csak a zene, és a szövegek, éneklés közben jövök csak rá, hogy mi való igazán az albumomra, és mi nem. Van, amikor csak megállok a szöveg közepén és kijelentem, hogy elvetjük az egészet, és most nem vághat pofákat senki, az van amit én akarok.

- Mit szólnál hozzá, ha az utolsó szónál kissé feljebb vinnéd a hangot? És kicsit tovább húzd el a "need" szót - fejben elképzelem hogyan hangzana, csak azután kezdek bólogatni. Megmutatja hogyan gondolta, első látásra furcsa lehet egy éneklő kopasz férfi látványa, ráadásul egy olyané, aki ilyen dalt énekel, de nekem már nem az, jól együttműködik velem. Többször is megismétlem utána, az üvegfalon keresztül látom, hogy hevesen bólogat és felmutatja mindkét hüvelykujját, visszafogott mosollyal nézek rá. - Énekeld el újra az egészet, jó lesz! - mosolyog rám.

Bólintok, kikapcsolja a mikrofont, és valaminek a halk zúgásán kívül teljes csönd áll be. Hallom, ahogy be és kilélegzek, egy pillanatra lehunyom a szemeim, és amikor felnézek elindul a zenei alap. Szeretem ezt a dalt, mert ezt hallva senki sem fog arra gondolni, hogy Liamről szól, pedig de, de éneklés közben én is inkább azt az oldalát fogom meg, amit akarok, hogy az emberek higgyenek amikor hallgatják. Apró mozdulatokat teszek a kezemmel, és a testem vele együtt dől, egy valami nem változott, inkább erősödött, mióta ez a sok szar a nyakamba zúdult, mégpedig az, hogy szeretek énekelni, és szeretem a zenét. Várok egy pillanatot az utolsó hang elhalása után, majd kieresztem a tüdőmben tartott levegőt, és a hajamat elsimítva az arcomból felnézek. Nem tudom, mikor jelent meg az öcsém, de most ott áll a pult mögött, és a telefonját a füléhez szorítva hevesen magyaráz, közben csillogó szemeivel engem néz.

A mikrofon recsegve megszólal, és elhallgat, amíg Kevin megdicsér és közli, hogy a dalt felvettük, majd átadja a mikrofont Luke-nak.

- Kijönnél egy percre? Valaki telefonon keres - nem néz a szemembe, csak miután elmondja ezt. Összeszűkült tekintettel nézek rá, nekem nem tud hazudni, nem tud átverni, sem titkolózni előttem.

- Ki az? - kérdezem, leveszem a fejhallgatót a fejemről, és az ujjaimmal átfésülöm kissé izzadt hajam.

- Csak gyere ki, fontos.

- Nem, ha nem mondod meg, hogy ki az! - makacskodok.

Leszorítja a telefon mikrofonját, és a hangját lehalkítva szólal meg újra.

- Valaki, akinek van egy rohadt nagy lehetősége számodra, gyere ki, Mira, kérlek! - hadarja el, majd kinyomja a mikrofont, és újra beszélni kezdd a telefonjába. Legszívesebben meg sem mozdulnék, de először esdeklő, majd szigorú tekintettel néz, és az oldalamat is fúrni kezdi a kíváncsiság. Mit veszíthetek? Semmit, Luke nem hazudna nekem, szóval ennek a valakinek tényleg hatalmas ötlete lehet, amihez szüksége van rám.

- Igen, itt van, adom - a hangja nagyon hivatalos, talán csak én vagyok paranoiás már. A kezembe nyomja a telefont és leül az egyik kanapéra. Egy másodpercig értetlenül nézem a képernyőt, mielőtt a fülemhez emelném a készüléket, ismeretlen szám.

- Igen? Itt Mira Hemmings, kivel beszélek? - hűvösen, higgadtan, hivatalosan, ez az új mottóm.

- Mack? - a szemeim tágra nyílnak, és a túlzottan feszült testtartásom megroggyan. Szabad kezemmel megfogom a pultot, az ajkaim elnyílnak, de csak tátogok, mint egy hal. - Mira, kérlek, szólalj meg! Jól vagy?

Megköszörülöm a torkom, pislogok, becsukom a szám, és kihúzom magam. Egyetlen módja van annak, hogy Niall életét ne tegyem tönkre, erre kell emlékeztetnem magam.

- Jól - válaszolom hűvösen, és nem is mondok többet.

- Miért nem veszed fel nekem? - a hangja sértett, és kissé vádló, de töredékében sem fedezhető fel rosszindulat vagy bántó szándék, inkább csalódottság. Ő egyszerűen túl jó, túl tökéletes, amilyen én nem lettem. - Napok óta hívogatlak, Mack, a vérnyomásom állandóan az egekben van!

- Nincs miért aggódnod - meredten bámulom a falat, ahhoz beszélek, próbálok nem gondolni arra, hogy most fogok mindennek véget vetni. - Jól vagyok, Niall, nem kell velem foglalkoznod. Sok a munkám, és kevés a szabadidőm.

Ami van, azt mostanában drogozással és ivással töltöm, de ezt persze nem fűzöm hozzá. 

- Értem - motyogja megbántottan - A turné alatt is sok munkád és kevés szabadidőd volt, mégis beszéltünk minden nap, vagy válaszoltál az üzeneteimre.

Olyan erősen harapom az alsó ajkam, hogy a következő fokozatnál vérezni fog. Nem fogja hagyni, mindig, mindenre van válasza, nem tudok neki olyat mondani, amire nincs, és eddig mindig átlátott rajtam.

- Nem nagyon szoktam telefonozni, nem is látom a hívásaidat. Bocsánat, ha ideges voltál miattam, de nem kell annak lenned, jól vagyok, éld csak a saját életed.

- Azt élem, és megpróbálom fenntartani a kapcsolatot a legjobb barátommal - jelenti ki, és ezzel egyet az akaratán kívül belém rúg. A legjobb barátjának nevez, és ő is az én legjobb barátom, az, mióta először maradtunk kettesben, most pedig szemrebbenés nélkül hazudozok neki, jól vagyok, nincs szabadidőm, nem látom a hívásait, minden csupa hazugság. - Mack, miért érzem azt, hogy megpróbálsz eltaszítani magadtól?

Mert pontosan így van.

- Csak próbálok túllépni - sziszegem összeszorított fogakkal - ami nem megy, ha folyton emlékeztet valaki a történtekre!

Egy ideig csend van, látom magam előtt, ahogy értetlenül pislog maga elé, ahogy a hátamban is érzem Luke meglepett, vizslató tekintetét. Ez a szemét szarzsák!

- Neked Florával kell foglalkoznod, nem velem! Állj ki Liam mellett, turnézzatok, csináljatok zenét, amit akartok, én is azt teszem! 

- Ez nem erről szól, Mira...

- Arról szól, hogy nem fogod fel amit mondok! - harsogom, ránehezedek a kezemre, amellyel a gombokkal, kapcsolókkal teli pultot szorítom. - Majd hívlak, ha kellesz, de most megvagyok nélküled is! - kiáltom, majd az öcsémhez vágom a telefont, mert nem akarom hallani a reagálását. Ez még tőlem is hihetetlenül szemét volt, de talán egyszer majd megérti, hogy az ő érdekében mondtam. A telefon kipattan Luke öléből és pofával lefelé a padlóba csapódik, éppen akkor, amikor lángoló tekintettel, dühösen az öcsém torkának ugrok.

- Ezt most miért mondtad neki? - néz rám meglepetten, és kissé haragosan.

- Nagy lehetősége van számomra, ugye?! - üvöltöm, és meglököm a mellkasát. - Hogy merészelted ezt csinálni?!

- Mira, szerencsétlen azóta próbál elérni téged, hogy hazajöttél! A legjobb barátodról van szó!

- Talán okkal nem veszem fel neki! - kiáltom dühtől remegve. - Azt hittem, felfogtad, amikor először mondtam, hogy nem akarok vele beszélni, erre idejössz, amikor dolgozok, és mindent tönkreteszel!

Felkapom a táskám az egyik fotelból, dühös, forró könnyek csorognak le az arcomon, de leginkább ismét magamra vagyok mérges, nem rá, amit tett, hanem arra, amit én tettem, hogy megbántottam az egyetlen embert, akinek még fontos vagyok. Már akkor tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni ezt az egészet, amikor utoljára megöleltük egymást, mégsem gondoltam bele igazán ebbe, hogy majd így lesz vége.

- Az életben egyszer veled is történjen már valami szar, vagy szúrj el valamit, és akkor talán nem az én elbaszott életemmel fogsz állandóan foglalkozni! - harsogom, miközben kivágom az ajtót. - Ez Horanra is vonatkozik!

Kivágom az ajtót és futásnak erednék, de megragadja a kezem, és hiába dobálom magam, tépném ki a karom, nem enged.

- Engedj el, a rohadt életbe már! - feszülök a mellkasának, és amikor még így sem enged a szabad kezemmel ott ütöm, ahol érem. Néhányat kivéd, néhányat nem, kölyökkorunk óta nem fordult elő, hogy szándékosan bántom őt, de elborul az agyam. - Nem elég szar még? Még rosszabbá akarod tenni?! 

- Csak segíteni akartam, Mira! - ragadja meg a másik kezem is, a körmeim belemélyesztem a karjába, hosszú csikarást ejtek rajta.

- Ha nem engedsz el most, arról gondoskodsz, hogy ne legyen többé ikertestvéred! - döbbenten elengedi a karom, hátratántorodok, de még időben visszanyerem az egyensúlyom és kirongyolok az ajtón. Tudja, hogy nagyon sokszor meggondolatlanul dobálózok a szavakkal, de most ez épp nem volt az. Beszállok az első taxiba és hazavitetem magam, szorosan az ülés mögé húzódok és lehajtom a fejem, tenyerem a szám elé tapasztva próbálok nem bömbölni. 

A lépcsőn rohanok felfelé, nincs türelmem a liftre várakozni, szinte menekülök fel a lakásomba, hogy magamra zárhassam az ajtót. Most először akarok egyedül maradni.

A szívem hevesen dobog, és két okból is kapkodom a levegőt, az egyik a rengeteg lépcsőfok gyors megtétele, a másikat nem tudom megmondani. Lerogyok a fal tövébe, és felhúzott lábaimnak döntöm a fejem. Minden alkalommal, amikor belemarkolok a hajamba és rántok egyet rajta, arra gondolok, mennyire gyűlölöm magam. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm.

Ha most nem őrülök meg, akkor sosem, de az is lehet, hogy már megtörtént. A padlóra borulok és sikítva, sírva dobálom magam, ugyanezt tettem a kórházban is, miután elveszítettem a kisbabámat. 

Nyitott szemekkel, pislogás nélkül nézem a plafont, emlékszem, hogy amikor a karjaiban sírtam, mert nem tudtam mi lesz velem és a babával, puszit adott a pocakomra és azt mondta, hogy majd ő lesz az apukája, ha Liam nem. Egy időszakon keresztül ő tartott életben, és most meghalok, önszántamból, mert ő nem adná fel a próbálkozást, én meg önző lennék, ha nem ezt tenném.

Elmászok a táskámig, kiveszem a dobozkát, és már semmi nem érdekel. Van benne egy gyújtó, nem tudom, hogyan került bele, de nem is érdekel. A számba veszem a sodort cigit és meggyújtom, a fejem az ágynak döntve szívok bele, leveszem az asztalról a tányért, amiben apró csokik vannak, és Luke szokta felzabálni, abba ütögetem le az elégett véget, és most érzem, hogy hat. A szívverésem még gyorsabb lesz, a könnyeim mégis elapadnak, és már csak ülök füstbe burkolózva az ágy előtt. Most szeretném kiütni magam, annyira, hogy ne érezzek semmit, ne csináljak semmit, csak ájuljak be és maradjak abban az állapotban ameddig csak lehet. Szeretnék lefeküdni, elaludni, és többé nem kelni fel, mindenkinek jobb lenne.

Ebben a cuccban az a jó, hogy gyorsan hat, mire az utolsót szívom a szívem hevesen dobog, de már nem őrjöngjök, fejemet hátradöntve bámulok, és gúnyos, bárgyú mosoly ül az arcomon. A szívem mélyén tudom, hogy valami nincs rendben velem, túl sok ez az egész és képtelen vagyok a feldolgozásra, de ezt sosem vallanám be magamnak. A végtagjaim könnyűvé válnak, a falakat álomszerűnek látom, és bugyuta dolgokról fantáziálok. Mindig akkor veszek a számba egy újabb szálat, amikor érzem, hogy múlik az előző hatása. Így túlélném, vagy talán valami erősebb cuccal, amit egyszer elintézek, és mindent elfelejtek egész napra.
Még így is azon gondolkozok, miért nem jön ide Luke, majd felnevetek, mert a válasz egyértelmű. Fájdalmat akart okozni, azt hiszi sikerült neki, és tulajdonképpen sikerült is, de majd teszek róla, hogy ne így gondolja. Többé nincs kire gondolnom, amikor azon tűnődők, megtegyek-e valamit, vagy ne, magamnak pedig sosem adtam választási lehetőséget.
Amikor belibbennek a szórakozóhelyre már nyoma sincs annak, ami történt, ahogy senki nem is keresett, világos, hogy csak Luke akart szemét lenni. Hát, csessze meg! Majd egyszer megköszönöm neki, mert végre van bátorságom megtenni mindent, ami egyszer az eszembe jut. A pultos srác, Darren, akit legutóbb majdnem ágyba vittem nagyot néz, amikor meglát. Az arca elkomorodik, de mindegy mit gondol, úgysem hozzá jöttem.
Ryant azoknál a kanapéknál találom, ahol legutóbb ültünk, szorosan ül egy vékony, beesett arcú lány mellett, és beszél hozzá, de ahogy észrevesz látványosan elveszíti iránta az érdeklődést.
- Mimy! Jó újra itt látni téged! - lelkendezik, magához húzza a lányt és súg valamit a fülébe, mire az feláll és elsétál, az ő helyét foglalom el.
Magamhoz vonom, és a hajamhoz hajolva elégedetten szagolja ki rajtam az édes füstöt.
- Akarsz még? - mormolja. Végigsimítok az ing gallérján, alig lehelve a fülébe suttogom, miért vagyok itt.
- Valami mást.
Aprót bólint, kissé elhúzódik, a zsebéből előkerül egy apró műanyag zacskó, benne fehér porral. Nem kell nagy tudás hozzá, hogy rájöjjek, mit nyom a kezembe, és a használatát is azonnal tudom. A zacskóhoz ajándékoz egy néhány centis csövecskét, majd a fejével a mosdó felé int.
- Csak szórd ki egy csíkba, dugd az orrodba a csövet, és szívd fel - magyarázza, elmosolyodva bólintok, könnyedén felpattanok és a mosdó felé indulok, mintha csak a sminkemet akarnám kiigazítani.
Rengetegen vannak bent, nem csinálhatom a tükör előtt, így hát bezárkózok az egyik fülkébe, és a táskámban kutatok valami lapos után. Kiveszem a kézitükröm, leülök az ülőkére és egy kicsit rászórok, de a wc-n ülve nem sikerül. A tenyerembe fogok mindent és kimegyek, Ryan kérdőn néz, amikor leülök, és az előttünk lévő asztalra teszek mindent. A testével eltakarja, míg én lehajolok.
- Így kell? - fogom be az egyik orrlyukam, a másikhoz odatartom a csövet.
- Szippantsd fel - utasít lehalkítva a hangját. Ahogy a por a légutamba kerül fintorogva, köhögve rántom el a fejem, felhúzott orral szipogok és hátrahajtom a fejem.
- Ez szar!
- Most, de jobb lesz tőle - cirógatja meg a tarkóm. - Lassan szívd fel.
Újra lehajolok, szokatlan, leginkább az a tény, hogy mit csinálok. A csík eltűnése után megdörzsölöm az orrom, és pislogok néhányat. Nem tudom, meg kellene-e köszönnöm neki, vagy nem, megsimogatja a hátam és feláll.
- Ne igyál rá - bólintok, az orromat dörgölve visszaülök a helyemre.
Csak várok, hogy mi fog történni velem, de konkrétan nem tudom, mikor jön el az az állapot, amire vágyakozom. Nem tudom mi történik, az idő múlása jelentéktelenné válik, a gondolataim elvesznek, csak a villódzó fények és a dübörgő zene van, amire egy ütemben ugrálok, szétszedem a hajam és hagyom repkedni. Sokkal jobb érzés, szabadabb, és ez már tényleg én vagyok. Egy hangosan éneklő, kiabáló csoporthoz csapódok, valahogy a számba kerül egy sodort cigi. A tekintetemmel a füst útját figyelem amit a villódzó fények felé tesz, hátrahajtom a fejem, együtt hullámzok az emberekkel, miközben a számhoz emelve beleszívok, és hosszan, felhőket eregetve kiengedem a füstöt. Önként simulok hozzá a fiúkhoz, akik megközelítenek, játszok velük, birtoklom őket, uralkodok felettük, de velem senki nem teszi ezt.
Kiverekszem magam az emberek közül, lever a víz, a hajam összefogom és azzal legyezve tántorgok a kijárat felé.
Az éjszakai friss, hűvös levegő megcsípi az arcom és megborzongok, nekidőlök az épület falának és a szembenlévő utcai lámpa fényeit bámulom szórakozottan, mígnem húzást érzek, és kis híjám elvágódok. Az arcom felderül David láttán, vagy talán Rey, nem tudom. Most talán készen állnék rá, azt sem tudom, legutóbb miért hagytam elmenni.
- Mi a pokolért vagy itt? - sziszegi, válaszul értetlenül nézek rá.
- Bulizoook! - dobom fel a jobb kezem és idétlen mozdulatokat teszek.
Megragadja az állam és a szemembe néz, rázni kezdi a fejét, míg én nevetek, mert úgy nézeget, mintha egy ló lennék.
- Haza kell menned, és ne gyere ide többet - néz a szemembe, határozottan pislogok vissza rá.
- Nem mondhatod meg hogy mit csinálhatok, különben is miért mondod ezt, amikor te vagy a pultos?
- Nem a hellyel van a baj, hanem az emberekkel, akik megfordulnak itt. Tudom ki vagy, és a saját érdekedben mondom, hogy menj haza, és állj le azzal amit csinálsz.
- Mert ki vagyok? - szorítom össze a szám. - Nem vagyok senki, hagyjál már békén! Azt csinálok amit akarok! - kiáltom, ellököm magam a faltól és bemegyek. Rossz ötlet volt vele kezdeni, olyannal kellett volna, akit soha többé nem látok újra.
Hajnalban, amikor a buli kezd meghalni, és mindenki lelép azzal akit összeszedett jövök rá, hogy most nem várt meg a sofőröm, de az is lehet, hogy nem is ő hozott el. Leveszem a cipőm és gyalog indulok útnak, közben olyanokon filozofálgatok, hogy már november van, még ha ez itt nem is jelent túl sokat. Lehet hogy egyedül leszek karácsonykor, így eldöntöm, hogy mostantól fogva utálom az ünnepeket, minden ünnepet, ahol az a lényeg, hogy van valakid.

Niall

Az összes ruhámat a bőröndömbe hányom, kapkodva dobálok bele mindent, miközben a vállammal fogva a telefonom intézkedem a magángépünkért. Nagyot sóhajtva teszem le, behúzom a cipzárt a táskán és elrohanok Flora mellett.
- Szóval akkor hova is mész? - fordul meg, a tekintetével végigköveti ahogy felkapom a cipőm.
- Sydneybe - jelentem ki tömören, most nem érdekel, hogy szerinte nem kellene ezt csinálnom, mert Mirát nem is érdeklem. Teljesen biztos vagyok abban, hogy helyesen cselekszem, oda kell mennem, mert ha nem megyek elveszítem, azt pedig nem hagyhatom. Az a lány, akit elértem telefonon nem a legjobb barátom volt, csak a hangja volt olyan.
- Sajnálom, tudom hogy váratatlan, és nem is ez az első ilyen alkalom, de...
- Semmi baj - szakítja félbe a magyarázkodásom. Lehajolok, hogy puszit adjak a szájára, de eltol, és magabiztos pillantással néz rám. - Azt szeretném, ha legközelebb akkor keresnél, amikor biztos vagy benne hogy velem akarsz lenni.
A szám elnyílik, legszívesebben rázúdítanám amit gondolok erről, végül csendben bólintok, de azért lehajolok és megpuszilom az arcát. Biztosítani akarom, hogy visszajövök, amit hisz az baromság, de nem érti, valószínűleg senki nem érti, miért Mirát helyezem most legelőre. Még senkit, egyetlen embert sem láttam úgy összeomlani, ahogyan őt, és aggódóm.
A bőröndömet rángatva rohanok ki a kocsihoz, ami rám várakozik. Természetesen tudom, hogy ettől még nem érek oda hamarabb, nem fog hamarabb indulni a gép és rövidebb idő alatt odaérni, mégis rohanok. Utálom a hosszú utakat, és végig fogom stresszelni. Már semmit nem tudok, semmit, azon kívül, hogy valami egyre inkább nincs rendben Mirával, és hogy a barátságunkat nem hagyom veszni, bármi legyen is.
Nem nagyon tudom, mit csinálok az út alatt, az agyam nem áll le, sorra futnak be az üzeneteim a fiúktól, és Liam hisztizni kezd. Hatszor közlöm vele világosan, hogy addig ne is próbálja meg keresni őt, amíg én azt nem mondom, hogy lehet, bár valószínűleg nem is venné fel. Elalszok, úgy érzem, nagyon hosszú ideje nem aludtam már, és ettől az út is elviselhetőbb. Kényelmesen befészkelem magam, és miközben a sötét éjszakába bámulok a repülő ablakain át valamikor elpilledek.
Még mindig órák vannak hátra, amikor felébredek, szörnyű, hogy ilyen messze van, de talán ezzel bizonyíthatok számára ismét valamit. Mindegy mikor, hol, hová, miért, és mennyire messzire kell mennem, megyek, ezt sosem fogja tudni megakadályozni.
Evéssel ütöm el az időt, beteszek egy filmet és félszemmel nézem is, de leginkább számolom a perceket és az órákat. Két film megy végig, és egy 40 perces sorozat, mire elkezd a gép leszállni, és némileg megkönnyebbülök, de elfog az idegesség is. Sosem veszekedtünk, és  nem akarom most elkezdeni, de félek tőle, hogy nem fog örömmel látni.
Luke vár a reptéren, hogy egyenesen hozzá vigyen, a viszontlátás most nem túl örömteli.
- Most utál ezért az egészért, de nem tudom, miért nem akar beszélni veled.
- Azt hiszem, én sejtem - motyogom, a kisujjamon rágcsálom a körmöm és az utcát nézem. - Beszélek vele.
- Néha úgy érzem, ehhez én már nem vagyok elég - rázza a fejét. - Én nem megyek be most - dörzsölgeti lesütött szemekkel a karját, amin egy hosszú csikarást vélek felfedezni.
Csak biccentek, az autó lassít, nem sokkal később egyedül maradok a cuccaimmal. Mély levegőt véve indulok befelé, furcsa, de körülbelül emlékszem, merre kell menni, az emeletet biztosra tudom, az ajtót pedig egyszerű megtalálni, mert nincs rajta név. Olyan kis buta néha, tudom, miért nincs kint a neve, de azok számára, akik tudják, hogy ebben a házban lakik egyértelmű, hogy a rengeteg névtábla között ő lehet az az egyetlen, akinél nincs ilyen. Kopogok, de nem nyit ajtót, semmilyen mozgást nem észlelek belülről. Próba szerencse elven lenyomom a kilincset, és a szemeim elkerekednek, amikor kinyílik az ajtó. Egy ideig csak a bőröndömet szorongatva idétlenül ácsorgok, majd felveszem a táskát és óvatosan belököm az ajtót. Félek attól, hogy az nyitva van, de ő nincs meg, viszont merem remélni, hogy az ágyán lévő összegubancolódott takaró alatt rejtőzik. Félhomály van, a cuccai szanaszét hevernek és fura szag uralkodik, nem is ismerek rá a kis lakásra. Otthagyom a bőröndöm a pici folyosón, kibújok a cipőmből és az ágyhoz osonok. Arcát félig belefúrja a takaróba amit magához ölel, haja eltakarja a többi részét, halkan szuszog. Eltűnődök, vajon miért alszik délután 1-kor, majd megpillantom a földön heverő falatnyi ruhát és a szoba két pontjában elhagyott magassarkú cipőt. Nem csak egy alkalom volt.
Leülök az ágy szélére, a szívem majd megszakad, csalódott és haragos vagyok, magamra és rá is. Rá azért, mert ezt csinálja, magamra azért, mert nem jöttem hamarabb. Nem kellett volna csak ülni a seggemen és várni a csodára, ahogy Liam teszi.
A fejemet rázva húzom kicsit lejjebb rajta a takarót és végigsimítok az arcán, rögtön mozgolódni kezd, arcát a kezemhez simítja, majd öntudatlanul kinyújtja a kezét és megfogja az enyém. Folyton összecsavarja a szívem, bűntudatom van, mert magára hagytam, vele kellett volna jönnöm annak ellenére is, hogy ő utasított vissza.
Felhúzom a lábaim és csendben ülök, nem akarom felébreszteni, fogom az apró, vékony kezét és a hüvelykujjammal simogatom. Lassan elzsibbad, csak egy pillanatra akarom elvenni, hogy megmozgassam, de a szemei kipattannak. Zavartan pislog, majd a szemei elkerekednek és hirtelen felül, rémült, de nem tudom, miért, sosem nézett még rám így.
- Mit keresel itt? - rántja fel a lábait és tőlem a lehető legtávolabb húzódik. Egyszerűen nem értem, miért csinálja, amikor én sosem bántottam.
- Te is tudod - hajtom le a fejem. - Engem megpróbálhatsz bántani, Mack, csak nem fog menni, mert ismerlek.
Szinte remeg, magát átölelve gubbaszt a fal mellett és úgy néz, mint egy rémült kiscica. Már értem, miért pont így becézik, dühösen úgy fúj, mint egy cica, máskor úgy bújik, és úgy gömbölyödik össze. Cicalány teljes valójában.
Közelebb mászok hozzá, felpattan, átugrik az ágyon és egyre távolabb hátrál. Liam pólója van rajta, még mindig az. Túl vékony, szemei beesettek, a haja kócos, nyoma sincs a nagyszájú Mirámnak.
Annak ellenére, hogy tudom, ez csak valami rossz tréfa, fáj, hogy menekül előlem.
- Miért vagy itt, Niall? Húzz el! - kiáltja, felállok, a fejemet lassan ingatva közelítek felé. - Húzz el!
Rázkódik, nagyon közel áll a síráshoz, de ez nem történik meg. Talán tényleg jobb lenne ha elmennék és nem zaklatnám fel, de a fejemben valami hangosan tiltakozni kezd. Ha én is hátat fordítok neki vége mindennek, ami köztünk van, elveszítem. Most talán még visszahozhatom.
Nem fogok könyörögni, világos, hogy most én gondolkozok ésszerűbben, és jobban tudom, mit akar. Sikoltozhat, szitkozódhat, bánthat, de nem engedem el, teljesen a falhoz préselődik, szinte megpróbál felmászni fá, de ezzel csak magát szorítja sakkba. Elzárom előle az utat, megérintem az arcát, ajkait egymáshoz préseli, behunyt szemekkel remeg, nem tudom, hogy dühtől, félelemtől, vagy valami mástól.
- Mack - szólítom óvatosan, az álla alá nyúlok és finoman felbiccentem a fejét, hogy ha kinyitja a szemeit csak engem lásson. - Nézz rám, Mira - kérlelem. - Nem tudom, én mit tettem, amiért megpróbálsz ellökni magadtól, de bocsánatot kérek miatta. Bocsáss meg, ha valaha is megbántottalak, de szépen kérlek, legalább engem ne lökj el magadtól!
Nem néz rám, a nyaka megfeszül, a fogait egymáshoz szorítja és összepréseli a szemeit. Annyira bosszantó és elkeserítő, azt sem tudom, mi miatt esedezem bocsánatért, és arra sem méltat, hogy a szemembe nézzen, de muszáj türelmesnek maradnom.
- Kérlek, Mackenzie!
A fejem hátrahajtva elkeseredetten, fáradtan sóhajtok, majd egyszerűen megunva ezt a szenvedést magamhoz húzom. Nem csinál semmit, a teste merev, míg én szorosan a mellkasomhoz ölelem, a tarkójára teszem a kezem és a vállamhoz szorítom.
- Szeretlek, Mack, és bármit is akarsz csinálni, ez sosem fog elmúlni, sosem maradsz egyedül, mindig lesz valaki aki szeret, amíg én élek. Fogd fel!
Mozgolódni kezd, a mellkasom szinte összeomlik emiatt, óvatosan hátrébb húzódik, a szemében színtiszta döbbenet tükröződik, pedig annyiszor elmondtam már ezt neki. Megsimítom az arcát, amit most csinál rosszabb, mintha sírna, most egyszerűen nem hiszi el, hogy valaki tudja őt szeretni, pedig ha tudná...
Szipogva néz rám, eltűröm egy tincsét az arcából, és lehajolok, hogy megpuszilhassam az arcát, de ijedten elmozdítja a fejét és összeütközik az orrunk. Egyikünk sem mozdul, hallom a zihálását a saját hangos lélegzetvételem mellett, nem tudok megmozdulni, nem foghatja rám később, bár úgyis megteszi majd. Beletúr a hajamba, nem is túr, megmarkolja, és a szája az enyémhez ér. Másodpercekig nem történik semmi, majd valami feltör belőlem, talán az, hogy utálom amit csinál, utálom, hogy szenved, sír, bántja magát és eltaszít, utálom, hogy védtelen és boldogtalan. Ezeknek pont az ellenkezőjét akarom. Rémülten húzódik el, elnyílt ajkakkal szuszog, szenvedve nyitom ki a szemeim, és az ő rémült szempárja szinte könyörög, hogy tegyem meg. Úgyhogy már rám foghatja, én vagyok az, aki magához öleli, és elnyílt ajkakkal igazán megcsókolja.