2015. szeptember 30., szerda

69.rész Senki, és mégis valaki

~Mira Hemmings~

A srácnak barna, oldalt felnyírt haja van, és szép, barna szemei, amik csillognak a fényekben, és úgy szorít magához, mintha azt akarná, hogy a része legyek. Elnyílt ajkakkal, kábultan nézem az arcát, a teste együtt mozdul az enyémmel, mérlegelem a helyzetet és azt, mi lenne ha ennél sokkal közelebb engedném, hogy együtt mozduljon velem. Összerezzenek, amikor a keze a combomhoz ér, annyira még észnél vagyok, hogy megfogjam, és hívogató mozdulatok közben a derekamra irányítsam. Az arca egyre közeledik felém, a szívem a torkomban dobog, aztán az illata az orromba kúszik. Olcsó pia, izzadtság, és valamilyen parfüm szaga van, egyáltalán nem olyan, mint amire vágyok. 
- Ne - teszem a kezeim a mellkasára, de ez nem állítja meg. 
- Ne tiltakozz, Nyuszi - kezei erősebben ragadják meg a derekam, és a mellkasához ránt.
Egy ugrással kitépem magam a karjai közül, néhány ezredmásodperc alatt végigfuttatom rajta a pillantásom, a haja egy árnyalattal világosabb annál, amit szeretek, a szemei pedig sárgásak és fátyolosak a megivott alkoholtól. És büdös, miért nem tűnt ez fel eddig?
Nyuszi, a nyakamon felállnak az apró hajszálak ettől, jobban gyűlölöm, mint azt, ahogy Liam provokálva cicázott. A mosdó felé török utat magamnak, betöröm az ajtót, mire a tükör előtt álló lányok összerezzenek, majd vihogni kezdenek. Nem ismerek magamra, olyan erős a sminkem, a szemeim szinte teljesen feketék, az ajkaimon vörös rúzs van, a ruhám csak egy darab rongy pántokkal, a hajam összekuszálódott kontyban ül a fejem tetején, korábban sosem mentem el ilyen hajjal sehová, mert szeretem, ha a hajam keretezi az arcom. Mintha egy másik embert látnék, de ez csak a külső, amivel megtéveszthetem az embereket, sajnos a személyiségem nem lett más, viszont ha külsőleg én magam sem tudom, ki vagyok, akkor mások sem tudhatják.
Összeszedem magam, bezárkózok az egyik fülkébe és mély levegőt veszek, szédülök, és kezdd hányingerem lenni, ebből tudom, hogy szükségem van még egy italra, mielőtt elkezdenék kijózanodni. 
A dübörgő zenével egy ritmusban ver a szívem, utálom ezeket a zenéket, viszont arra emlékszem, hogy Liam ha unatkozott, egy alkalmazással a telefonján ilyen hangeffektekkel rondította el a dalaikat. Leülök az egyik bárszékre, és a túlságosan szélesen mosolygó pultos srác egy kérdő pillantás után elkészíti nekem azt, amit eddig is ittam. A szívószállal játszadozva szürcsölöm el, a lábujjamon lóbálom a cipőm, és egy idő után mozgatni kezdem a fejem a zenére. 
A srác nem jön utánam, aminek örülök, de nem akarok egyedül lenni. 
- Egy whisky-t - hallom a hangot, túl közel van ahhoz, hogy a zene elnyomja. Felé pillantok, első látásra Mickey-ra emlékeztet a kócos, fekete hajával, de a pillantása közel sem olyan kedves mint az övé, még úgy sem, hogy mosolyra húzza a száját, amikor észreveszi, hogy figyelem. Egy fém karika van a szájában, de még valahogy az sem úgy néz ki, mint Luke alsó ajkában, a szemöldökét két gombostűhöz hasonló piercing döfi át, és játszva a fogai közé vesz egy a semmiből előtűnő fém golyót. Hátrahajtja a fejét, lehúzza az italt, majd amikor kinyújtja a nyelvét, hogy lime-ot csöpögtessen rá már látom, honnan került elő a golyó.
- Kérsz egyet, Szöszi? - vigyorog rám pimaszul, és a válaszom meg sem várva békejelet mutat a pultosnak. Amikor rájövök, hogy az nem békejel, hanem azt jelenti, még kettőt kér, nevetni kezdek magamon. - Miért van egy ilyen gyönyörűség egyedül? - biggyeszti le az alsó ajkát.
Megvonom a vállam, mielőtt kimondanám az igazságot, hogy elhagyott a barátom, vagy én hagytam el őt, vagy röviden azt, hogy elbaszott egy életem van.
- Fájt? - kérdezem, megérintem a száját anélkül, hogy zavarba jönnék.
- Ez? - dugja ki a nyelvét, mire vihorászva elrántom a kezem. - Ja - a fogaihoz kocogtatja, undorodva húzom fel az orrom, majd felnevetek, amikor a fogai közé véve vigyorog rám. - Hogy hívnak, Cukorfalat?
- Mimy - mosolygok, nem is hazudok olyan nagyot, akár így is becézhetnének.
- Aranyos - nyúl felém, és megcirógatja az arcom. Összerezzenek, mire elhúzza a kezét, és átható tekintettel vizsgál. - Jó sok lehet már benned, nem biztos, hogy meg kellene innod - nyúl az elém helyezett ital és citrom felé, de a kezére csapok, és nem engedem, hogy elvegye. Megmutatom én neki, hogy megy ez, egyáltalán nem ittam sokat. Az ital égeti a torkom, miközben lecsúszik a nyelőcsövemen, és nem lesz jobb íze a citromtól sem, nem tudom, miért isszák ezt az emberek.
- Téged hogy hívnak? - kérdezem, majd kicsit kinyújtom a nyelvem, és elfintorodok, amikor a szám sarkáról egy kis citromos ízt nyalogatok le.
- Ryan - válaszolja két korty között, majd lecsapja a poharát, és kér még egy kört, de ezúttal elém egy koktélt tesznek. - Látom, nem igazán jött be ez neked.
Nevetve rázom a fejem, és grimaszolok, majd boldogan fogadom el az elém helyezett poharat, és leszedem az oldaláról a túlzottan édes koktélcseresznyét. 
- És most áruld el, miért ülsz itt egyedül, és iszol - könyököl a pultra, és barátságosan néz rám. Ő az egyetlen ember hetek óta, aki igazán barátságosan szól hozzám, és még csak nem is tudja, hogy ki vagyok.
- Nem vagyok egyedül - bökök felé a mutatóujjammal. Kitetovált karjához érek, majd nevetve elrántom a kezem, és kis híján leborulok a székről. Magamban halkan szitkozódva helyezkedek el, és a pultba kapaszkodok. 
- De előttem egyedül voltál -vonja fel egy kicsit a keresztülszúrt szemöldökét. 
- Sokszor vagyok egyedül - mondom, miközben felszippantok egy kortyot a szívószálammal. - Az emberek nem kedvelnek.
- Miből gondolod ezt? - érdeklődik.
- Mert végül mindig, mindenki elhagy - lehajtom a fejem és megkavargatom az italom, a vállamat vonogatva nézek fel rá, és elmosolyodom.
Kérdéseket tesz fel, amikre válaszolok, bár őszintén, nem tudom, miért, egy idő után csak ömleni kezdenek belőlem a szavak, a pulttól átköltözünk egy boxba, ahol jobb, mert a fotelba belesüppedhetek, és nem borulok le a székről. Egyik lábát lazán a másikra dobja, látszólag tűnődik valamin, miközben elővesz egy fém dobozkát a zsebéből, és egy furcsa, sodort cigit vesz ki belőle. 
- Nem zavar? - kérdezi. 
De.
- Nem - rázom meg a fejem. Nézem, ahogy meggyújtja, szorosan az ajkai közé szorítja, a gyújtó lángja egy pillanatra fellobban, majd a cigi vége izzani kezd, Ryan pedig nagyot szív. Percekig tartja bent a füstöt, majd amikor kifújja édeskés illatot érzek az átlagos cigiszak mellett.
- Ez mi? - húzódok közelebb, teljesen belehajolok a magán szférájába, hogy szemügyre vehessem, amit újra az ajkai közé vesz. - Furcsa az illata.
- Kérsz egyet? - vigyorodik el, és felém kínálja a sajátját, de megrázom a fejem, és helyette a fém dobozkára bökök. Azt hiszem, Liamnek is volt ilyen, vagy Louisnak, esetleg Zaynnek, valamelyiküknek volt, emlékszem rá. Vonakodni kezdek, amikor felém nyújtja - Jobban fogod érezni magad tőle - biztat, s számomra ez jelenti a varázsszót. Jobban akarom érezni magam.
- Hogy kell? - forgatom a kezeim közt, majd az ajkaim közé veszem, és ide-oda mozgatom.
- Hagyd abba - nevet rám, és én visszanevetek. Olyan jó érzés nevetni. Figyelem, ahogy meggyújtja, majd kiadja az utasítást, miután az ujjaim közé veszem. - Most szívd, és tartsd bent - megteszem, a füst fojtogatni kezd, és borzalmas íze van, mégis csak akkor engedem ki, amikor Ryan azt mondja, hogy lehet. Amint távozik az orromon át köhögni kezdek, kiráz a hideg és hányingerem támad, ő meg csak nevet rajtam, és megpróbálja elvenni, de nem engedem, helyette újra beleszívok, hátrahajtott fejjel tartom bent, és kiengedem a füstöt az orromon. Úgy érzem magam, mint egy sárkány, és ettől újra felnevetek. Újra szívok, élvezem, hogy irányíthatom a füstöt, felhőket engedek ki az orromon, a kezdeti borzalmas íz, és vele együtt minden egyre kellemesebbé válik, és mókás, ahogy eregetem a füstöt.
- Gyorsan tanulsz - dicsér meg Ryan. Utánzom a mozdulatot, ahogy a hamutálba koppintja az elszenesedett véget, azután őt figyelve újra letüdőzöm a füstöt. - Jó, ugye?
Bólintok, az íze nem a legjobb, de mókás, és van benne valami, ami csillapítja az agyam egyik felében tomboló vihart, elnyom mindent, amit az alkohol nem volt képes.
- Mi ez?
- Valami, ami segíthet az olyan szomorú, gyönyörű lányokon, mint te - fogja meg a kezem, és együtt érző pillantás kíséretében megcirógatja.
- Kaphatok még? - kérdezem, még egy utolsót szívok, majd a hamutálba nyomom, mielőtt megégetné az ujjaim.
- Persze, bármikor kaphatsz, amikor itt jársz - mosolyog rám, újra előveszi a dobozkát, és a kezembe nyomja. - Tartsd csak meg, Édes - kacsint rám, majd feltápászkodik. - Itt mindig megtalálsz.
- Elmész? - pislogok nagyokat, a szívverésem egyre gyorsabbá válik. 
- Most muszáj, de te csak érezd jól magad - kacsint, és kidugja a piercinget. Integetek utána, majd nagyot sóhajtva hátradőlök, és magamban mosolygok azon, milyen kedves annak ellenére, hogy a kinézete furcsa. Liamnek is vannak tetkói, sőt, Harrynek sokkal több van, mint neki, de ő is olyan kedves, talán Liamen kívül a tetkós alakok mind kedvesek, és rendesek, azok pedig, akiknek piercingjeik vannak még kedvesebbek. Kinyitom a dobozkát, csak az a kettő hiányzik belőle, amit kivett, kuncogva csapom össze, és rejtem el a táskámban, majd felállok, és megkapom amit akarok, az idegesítő személyiségem eltűnik. 
A fények összefolynak a szemeim előtt, a mozgásom teljesen kusza és ügyetlen, de csak nevetek, élvezem a körülöttem vonagló testeket és a zenét, nincs semmi más a fejemben, csak ez, és az akarat, hogy talpon maradjak. Feldobott karokkal ugrálok, énekelek ahogy a torkomon kifér, miközben a fejem ide-oda csapódik a ritmusra, és nem látok semmit, csak a villódzó rózsaszín, kék, és zöld fényeket, melyek álomszerű csíkokban úsznak el előttem, és cikáznak az emberek között. Az egész olyan, mintha egy álomban lennék.
De ez szép lassan elmúlik, a fejemben ott mászkál a gondolat, hogy kiveszek egyet, hogy még tovább legyek boldog, de ha elkezdem meggondolatlanul felélni, akkor túl gyakran kell majd keresnem Ryant, és egy idő után biztos idegesíteni fogom. Ahogy észreveszem, az emberek is egyre kevesebben vannak, így már annyira nem jó bulizni, úgy döntök, ideje hazamennem. Nevetve térek ki egy fiú útjából, majd egy pillanatra megtorpanok, mert a mögötte lépdelő srácnak hatalmas, kék szemei vannak, amelyekkel végigmér. Niallre emlékeztet, de nem ő az, úgyhogy ott hagyom.
Ha majd egyszer újra beszélek Niallel, elmondom neki, hogy mit kaptam, és ha szomorú, akkor adok neki, hogy olyan boldog legyen, mint amilyen én vagyok, jóvá teszem majd vele, hogy miattam olyan sokszor volt mostanában szomorú, de Liamnek nem fogok adni, mert az egészről ő tehet.
Emelt fővel, büszkén botladozok ki az épület elé, amely előtt néhányan cigiznek, és érzem azt az édeskés illatot. Mosolyogva integetek, és egy rövid, szőke hajú lány széles mosollyal az arcán visszaint, miközben a szájához emel egy szálat. Eltűnődök azon, milyen sok szomorú ember van, nem csak lányok, fiúk is állnak egy csoportba verődve és belengi őket az édeskés illatú füst.
A rám várakozó fekete kocsihoz botladozok, a sofőr kiszáll, és kinyitja nekem az ajtót. Rengeteget fizetek neki azért, mert itt várakozik rám, és tartani fogja a száját róla, azért a pénzért nyugodtan ki is nyithatja nekem az ajtót. A segítsége nélkül ülök be, és nagyon büszke vagyok erre a képességemre.
- Jól érzi magát, Ms Hemmings? - fordul hátra mielőtt elindulna.
- Tökéletesen - mondom, és jól megnyomom a k-t. Előrehajolok az ülések között, és kidugom a fejem. - Szólítson csak Mirának, ha én Ms Hemmings vagyok, az öcsémet Mr Hemmingsnek kellene hívni, és az túl tekintélyes - nevetek fel.
- Csatold be magad, Mira - látom a szája sarkában megbújó mosolyt, mire engedelmesen hátradőlök és bekapcsolom a biztonsági övet.
- Tudja, maga nagyon kedves, amiért megvárt engem - fészkelődök, és újra előrehajolok, amennyire az öv enged - ma mindenki nagyon kedves velem, főleg Ryan volt az, most sokkal jobban érzem magam. Ugye nem fogja senkinek sem elmondani, hogy eljöttem? Mert akkor nagyon leszidnak, és bajba fogok kerülni, ami nagyon nem lenne jó, mert már így is bajban vagyok. Én csak jól éreztem magam, de már ez is baj, de ha nem érzem jól magam az is baj. Ugye nem mondja el Christiannak?
- Nem mondom el - pillant rám a visszapillantó tükörből.
- Megígéri? Senkinek nem mondja el? - döntöm oldalra a fejem.
- Megígérem.
- Kisujj eskü? - dugom előre a kezem, felé nyújtva a kisujjam.
Sóhajtva beleakasztja a saját ujját, és elmosolyodik. Visszamosolygok, akkora széles vigyor ül az arcomon, hogy szinte a fülemig ér. Kuncogva könyökölök az ülésekre és kémlelem az utat, miközben mindenféléről fecsegek.
- Mondja, maga boldog? - vizsgálom összehúzott szemekkel az arcát, nehogy hazudjon nekem. - Mondja csak meg, ha nem az, mert én segíthetek, nem voltam boldog, de most már az vagyok - húzom össze a szemeim nevetve.
- Én boldog vagyok.
- És miért? Nem bosszantja, hogy az éjszaka közepén rám kellett várakoznia? Nyugodtan elmondhatja, ha igen, és legközelebb szólok valaki másnak.
- Nem bosszant - kanyarodik le, és az ablakon kinézve a lassan feljövő nap fényében észreveszem, hogy már a saját kerületemben vagyunk. - Boldog vagyok, mert van munkám és családom, a gyerekeim pedig egészségesek.
Elengedem az üléseket, és hátradőlök, átölelem magam és a fejem hátradöntöm.
- Jó lehet - motyogom, és kicsit oldalra fordulok. Szinte pislogás nélkül meredek ki az ablakon.
Megáll a ház előtt, de ezúttal nem segít ki, csak az anyósülésről felém nyújt egy kabátot, miközben szétszedem a hajam, ami kócos, zilált fürtökben omlik le. Felveszem a kabátot, túl hosszú, hosszabb, mint a ruhám, de legalább eltakar, és ha lát is valaki, nem mondhatják, hogy bulizni voltam.
- Köszönöm, hogy elhozott - mosolygok már kevésbé vidáman. - Remélem, tényleg bízhatok magában, és nem mondja el senkinek.
Kiszállok a kocsiból, felkapom a táskám, és lehajtott fejjel, az egyensúlyomra nagyon ügyelve lépdelek a bejárati ajtó felé, ahol bepötyögöm a kódot, majd eltűnök az épületben.
Nyögve fordulok az oldalamról a hasamra, a fejem a párnába fúrom, érzem a lüktetést benne, és fájnak a lábaim. Utálok másnapos lenni, mert a jókedv után ilyenkor általában halálosan rossz kedvem van, és túl világos van még hozzá, hogy újra tegyek ellene. Behunyt szemekkel pihenek, gondolkozok, mi történhetett velem éjjel, végül nem bírom tovább a szám borzalmas ízét, és felkecmergek, hogy fogat mossak. A tegnapi ruhám van rajtam, lejjebb húzom a combomon, a hajam az arcomba hullik és megérzem rajta a szokatlan szagot. Füst. Cigi szagom van.
Összeráncolt szemöldökkel lépek a tükör elé, majd elkapom róla a pillantásom és szinte a fél tubus fogkrémet a fogkefémre nyomom. Perceken át sikálom a fogaim, majd a szagokat magamon érezve, és abból ítélve, hogy ugyanaz a ruha van rajtam rájövök, hogy valószínűleg nem fürödtem.
Kibújok belőle, a lábammal arrébb rúgom, majd teli engedem a kádat vízzel, és lassan beleereszkedek. Fájó végtagjaim ellazulnak, hátrahajtom a fejem és kis híján felnyögök, olyan jól esik a víz. Bevizezem a hajam és alaposan megmosom, majd csak fekszek a kádban, és behunyt szemekkel azon tűnődök, mit művelhettem, és hogy vajon bajba kerültem-e már. Nem tudom mit gondoltam, amikor elmentem, de annyit tudok, hogy jól éreztem magam, és máris újból jól akarom érezni magam. Nem jut eszembe semmi használható, csak fények, zene, füst, zavaros mondatok, és néhány ember, de boldog voltam, ennél jobban semmit nem tudok jelenleg.
Törülközőbe csavarom magam, kinyitom az ablakokat, mert az egész lakásban büdös van, a ruháimat beledobom a mosógépbe és elindítok egy mosást. Nem mostam ki a cuccaim, mióta hazajöttem.
A szekrényemhez ballagok, és kiveszek egy fehér, csipkés ruhát, aminek az alja nadrág, azt hiszem, rompernek hívják, és talán a Channel küldte ajándékba.
Önszántamból öltözök fel, fordítok gondot a külsőmre, pedig nem megyek bulizni, kicserélem az ágyneműm és beágyazok. Ezek teljesen hétköznapi rutinfeladatok, én mégsem csináltam őket már nagyon régóta. Nem tudom, most miért teszem, de jó érzés kerít hatalmába, mert teszek valamit annak érdekében, hogy az életem újra a régi legyen, Liam előtti...
A telefonom és a pénztárcám után kutatva feltúrom a tegnapi kistáskám, de azokkal együtt valami teljesen más is a kezembe akad. Tudom, minek a tárolására használatos, és ez magyarázatot ad arra, miért bűzlöttem, de amikor kinyitom a szemeim elkerekednek.
Füves cigik. 8 darab sodort joint néz rám kárörvendően, mielőtt összecsapnám, és visszadobnám a táskába, mintha égetnének.
Nagyot nyelek, nem akarom elhinni, hogy ez a kezemben volt, és talán a számban is. A fejemet rázva előkapok egy másik táskát a szekrényből, és beledobálom a cuccaim, majd felkapom a lakáskulcsot, és miután belebújtam egy szandálba a napszemüvegemet és a táskámat szorongatva kiviharzok az ajtón.
Tulajdonképpen nem tudom, hova megyek, elrejtőzöm a napszemüveg mögé, és engedem, hogy vigyen a lábam, mígnem a szülőházam kapujában találom magam.
- Mira! Milyen csinos vagy! - fogad anya, és valósággal a nyakamba repül, az arca sugárzik a büszkeségtől. A depressziós, öngyűlölő, magába zuhant kislánya hetek után hajlandó volt normális külsőt ölteni és hazajönni, minimum egy tortát érdemlek ezért, emeleteset, magától Buddy a tortakirálytól.
- Luke itthon van? - bújok ki a karjai közül, a számat kis mosolyra húzom, hogy ne tűnjön el a büszkeség az arcáról.
- Fent van a szobájában, szerintem még alszik, tegnap a fiúkkal elmentek valahová - forgatja meg egy kicsit a szemét, majd hirtelen lesüti a pillantását, és tudom, mi jutott eszébe, azt is tudom, hogy kérdezősködni fog. - Mira, mi volt ez múltkor?
- Semmi - rázom a fejem - csak egy kicsit túlzásba estem.
Utálok hazudni anyának, és csak akkor teszem, ha muszáj, most pedig muszáj, de ettől nem érzem jobban magam. Valahol a belsőmben tudom, hogy ennél sokkal nagyobb hazugságok fogják még elhagyni a szám.
- Jól vagy? - fogja meg a kezem. Nem lep meg. hogy nem kezdd kioktatni, mert valamiért most senki nem hajlandó keményebben leszidni, vagy kioktatni. De azt hiszem, ha Luke megtudja, hogy éjszaka nem csak ő garázdálkodott, hanem én is, és füvet szívtam, akkor többé nem lesz ilyen elnéző velem.
- Jobban - dörzsölöm meg a karom. - Felmegyek hozzá, jó?
- Menj csak, menjetek el valahová - nógat felfelé a lépcsőn, és hatalmas puszit nyom az arcomra. Az ő arca sem sugárzana így, ha tudná, mit csináltam, épp ezért tudom, hogy nem szabad megtudnia. Mindegy milyen áron, de erről sosem fog értesülni, nem akarok még több csalódást okozni a szüleimnek.
Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohanok fel, és rátöröm az ajtót a békésen alvó öcsémre, aki az érkezésemre hirtelen, tágra nyílt szemekkel felül, és kiugrik az ágyból.
- Mira! - üvölti. - Mi van, mi a baj?! - vetődik rám remegve, és magához szorít. Átölelem, a szívem hevesen dobog, mert megijesztett, ahogy ezek szerint én is őt.
- Semmi - motyogom értetlenül - én csak... semmi, csak feljöttem.
- Nem, te nem feljöttél, hanem berobbantál. Istenem, azt hittem, történt valami... - húz még szorosabban magához, a karjaim a nyaka köré fonom és a fejem a vállára hajtom, majd egy egészen meglepő dolog történik. A szám mosolyra húzódik, és felnevetek.
Szinte megdermed, a szemei még jobban elkerekednek amikor eltol magától, és az arcába prüszkölök.
- Bocsánat - dörzsölöm meg az arcom, újra látom magam előtt, ahogy a takaróba csavarodva, botladozva felugrik, és elordítja magát. Nevetek, ugyanakkor irritál, hogy nem esik nekem és vitatkozik, amiért így felvertem és megijesztettem, hanem a hitetlenkedő arckifejezését meg sem próbálva leplezni végigmér, majd a mellkasához húz, és a fejét az enyémre hajtja.
- Mit csinálsz itt? - ereszt el lassan, leül az ágy szélére, és borostás arcát dörzsölgetve fürkész.
- Én... - átölelem magam, nem mondhatom el neki, egészen addig a pillanatig szerettem volna elmondani neki, azért, hogy tegyen róla, ez többet ne történjen meg, de most az ajkamba harapok. - Csak szeretném, ha bejönnél velem a stúdióba.
Nem, igazából nem szeretném, egyedül akarom felvenni az egész albumot, de jobb nem jut eszembe.
- Van egy dal, amit a ti hangzásotokban képzelek el - piszkálgatom a körmöm.
- Jó, felöltözök és mehetünk - túr a hajába, és mosolyt villant rám. Boldoggá teszi, hogy itt vagyok, és arra kérem, jöjjön velem, ahogy az is, hogy felöltöztem, kisminkeltem magam, és a hajam loknikban omlik a hátamra. Tudom abból, hogy mielőtt kimennék megigazítja a ruha pántját a vállamon, finoman meghúzza a hajam, és puszit nyom a homlokomra, hogy aztán fintorogva kinyújthassa a nyelvét, mintha egy sminkdobozba nyalt volna bele. Csalódott és dühös lenne, ha tudna a lakásomban lapuló 8 darab marihuánás cigiről, amiből egyet, vagy talán kettőt tegnap este elszívtam, és ha magamat nem is, a családomat megkímélném ezektől az érzésektől.


~Niall Horan~

-Niall - halkan hümmögök, miközben a telefonom képernyőjére meredve böngészem egy ausztrál újság honlapját. - Niall, figyelsz?
- Persze, Bébi - motyogom, kiszúrom Mira nevét, és görcsbe ugró gyomorral nyitom meg a cikket.
- Nem, nem igaz, nem figyelsz.
- Figyelek - emelem fel a fejem bosszúsan, és Florára pillantok. Egy ideig csak néz rám, kék szemeivel fürkész, majd megrázza a fejét.
- Nem - motyogja - te semmi másra nem figyelsz rajta kívül!
A hajamba túrva sóhajtok, ez már nem az első, mióta itt vagyok, hogy elkezdi a hisztijét, pedig most nagyon nem vagyok vevő rá.
- Ez nem igaz - morgom, és lerakom a telefonom, csak hogy elégedett legyen.
Kétségbeesetten felsóhajt, beletúr a hajába és hátat fordít nekem, mielőtt megpördülne.
- Nézd, én nagyon sajnálom, ami vele történt, de nem értem, miért csinálod ezt, Niall! Ott voltál, amíg szüksége volt rád, hetekig ott voltál! Olyan nehéz lenne, ha most, amikor látszólag boldogul nélküled is, megpróbálnál velem is foglalkozni?!
- Foglalkozok veled! - csattanok fel. Itt vagyok, amikor lehetnék akár Ausztráliában is, kimegyünk sétálni, reggelizni, vacsorázni, amit csak akar, fogom a kezét és egy másodpercig sem próbálom eltitkolni ami köztünk van, és egyszerűen valami mégsem jó neki.
- De közben állandóan a telefonodon lógsz! Nehéz lenne mondjuk csak egyetlen napra kikapcsolni? - néz rám könyörgő kiskutyatekintettel. A válaszom az lenne, hogy igen, nehéz, és kizárt hogy kikapcsoljam. de a szemei könnybe lábadnak. Letaglózva nézem, akaratlanul is ismét Mira jut eszembe, nem akarok még egy lányt sírni látni, pláne miattam. Csendben felállok, leteszem a telefonom, és átölelem. Arra gondolok, hogy talán jobb volt, amíg kötöttségek nélkül csak összefutottunk, ha itt jártam, s bár most sem mondjuk ki, hogy egy pár vagyunk, de ez nyilvánvaló.
- Sajnálom - motyogom, végigsimítok a haján és úgy húzom magamhoz, hogy a fejemet az övére hajthassam. Nem megy nekem ez a párkapcsolatosdi, olyan, mintha mindent elrontanék, pedig nem csinálok semmi rosszat. Csak megpróbálok törődni egy barátommal, aki lány, és idegesít, hogy nem veszi fel nekem a telefont, napok óta nem hív vissza, és csak a testvérén keresztül tudok egy keveset abból, mi történik vele. Láttam, hogy min megy keresztül, egyedül én voltam vele egy nehéz időszakon át, és szerintem teljesen érthető, hogy aggódok, amikor most megpróbál kizárni. Kicsit eltolom magamtól Florát, felbiccentem a fejét, a hüvelykujjammal letörlöm az arcán leszaladó könnycseppet, és óvatosan elmosolyodok. - Bocsánat - nyomok puszit a homlokára, fejét a mellkasomra hajtva ölel át - csak aggódom.
- Keresni fog, ha szüksége van rád - szipogja, ő valami biztatást akar kihozni ebből, de a mellkasomban valami összerándul. Hát ez az, hogy mindig keres, amikor szüksége van rám, most pedig nem, ami azt jelenti, hogy nincs. - Hagynod kell, hogy egyedül oldja meg a problémáit, és nem tudod megvédeni mindentől még ha akarod sem.
- De megpróbálhatom - suttogom, közben egy kunkorodó tincsét tekergetem az ujjaimon.
- Szerintem van aki megvédi őt, Niall.
- Mégis mindig hozzám jön - jelentem ki, és elengedem a haját. - A farmon is hozzám jött, a farm után is, és akkor is engem keresett volna, amikor Liam kijelentette, hogy nem kell neki a gyerekük, én meg nem vettem fel. Ezt nem csinálom többet, Flo, sajnálom, ha úgy érzed hogy nem figyelek rád eléggé, de nem tudok kettészakadni, és megőrülök attól, hogy nem tudom mi van vele.
Elhúzódok, ahogy az ajkait dacosan egymáshoz préseli ismét úgy érzem, hogy valami rosszat tettem.
- Nem kérem, hogy szakadj ketté, azt kérem, hogy ne bújd egész nap a telefonodat! Hívd fel, vagy próbáld meg felhívni, beszélgess vele, de már rosszul vagyok tőle, hogy neked már az egész világ Mira Hemmings körül forog, és őt még csak nem is érdekli, hogy hívogatod! - csattan fel, dühösen gesztikulál a kezével, és a hajába túr. - Mondd, biztos vagy benne, hogy velem akarsz lenni, Niall?! Mert nekem úgy tűnik, hogy számodra ő fontosabb, mint a mi kapcsolatunk!
Összerezzenek, és a szemeim elkerekednek. Hogy miért? Mert igaza van, fontosabb.
- Mira nélkül nem lenne köztünk olyan, hogy kapcsolat!
- Ó, igen, el is felejtettem, hogy az ő segítsége által már nevezed valaminek, hogy ide jársz, ha más nem kerül a kezeid közé!
.- Azt sem tudod mit beszélsz! - harsogom, nem szoktam kiabálni, pláne nem nőkkel, de Flora lassan kihoz a sodromból. - Ha ez így lenne, akkor most nem lennék itt!
- Akkor menj, húzz el Ausztráliába, és segítsd át szegény Mirát a nehéz időszakokon! Csinálj neki egy másik gyereket! - kiáltja, és az ajtó felé trappol. Feltépi, de csak 2 lépést tesz meg, amikor felkapom. Ajkaim az övére nyomom, a levegőben tartom, és 5 másodperc sem telik el, mire lábaival körbefon, és a hajamba túr. Visszabotladozok vele a szobájába, és a puha, mintás ágyneműre dőlünk.
- Van fogalmad róla, mekkora őrültséget mondtál? - szakadok el tőle, hogy a szemébe nézhessek. A mellkasa hevesen fel-le emelkedik, megtámaszkodok a feje mellett és elsimítok egy tincset az arcából. - Mira a legjobb barátom, a másik legjobb barátomnak a barátnője, még akkor is, ha most nagyon bonyolult kapcsolatban állnak.
Lehajolok, az orrom szinte megböki az övét, és valahol mélyen nagyon élvezem, hogy lehunyja a szemeit és rendszertelenül vesz levegőt, de tulajdonképpen ez nem miatta van, ez mindig így van, mert egoizmus, vagy nem, de egy kicsit melengeti a lelkem, hogy valaki így reagál rám.
Mielőtt újra megcsókolnám megfogja az arcom, kiteríti rajta az ujjait, és nagy szemeivel fürkész. Most már nem tűnik dühösnek, rózsaszín ajkai elnyílnak, és újra azzá a lánnyá válik, akibe valamikor igazán belezúgtam, mert mindig lesütötte a szemét és elpirult, amikor egymásba gabalyodtunk, és én sosem mertem ennél tovább lépni, mert nem akartam felforgatni az életét.
- Szeretsz engem, Niall? - kérdezi óvatosan. Egy pillanatra kihagy a légzésem, majd válasz helyett gyengéden megcsókolom, remélve, hogy beéri ezzel.
Hagynom kellett volna, hogy kisétáljon az ajtón, vagy inkább mivel ez az ő lakása, nekem kellene kisétálni, és nem tudom, miért nem teszem, talán azért, mert még mindig nem csörög a telefonom.

2015. szeptember 23., szerda

68.rész Menekül

~Liam Payne~

A fejem zúg, időbe telik mire eljut az agyamig, hogy a saját házam kanapéján heverek, és a nyakam azért van elgémberedve, mert félig lelógok róla. Felküzdöm magam, és a fejem mögé gyűrök egy díszpárnát, majd hunyorogva próbálok rájönni, mi történt velem. Végighaladok egy szokásos listán, ami abból áll, hogy félig-meddig éberré válok, megpróbálok rájönni, mi történt, ha ez megtörtént szánakozok egy ideig magamon és szenvedek, majd minden kezdődik elölről. Csakhogy most a második pontnál szakítok ezzel a megszokással. Az egyetlen amire emlékszem az az, hogy kiütöttem magam, de semmi másra nem jövök rá, mintha csak kivágták volna az estét az életemből.
Felállok, összeszorított fogakkal fojtom el a nyögésem a borzalmasan lüktető fejem miatt, tudom, hogy megérdemlem, és ez a legkevesebb. Iszok egy pohár vizet, mert ég a torkom, elmegyek a mosdóba, majd miután megmostam az arcom felcaplatok a lépcsőn. Átvágok a szobán anélkül, hogy szétnéznék, vagy bármit is jobban szemügyre vennék, nem voltam itt, mióta Mira elment, és nem akarok addig itt lenni, amíg újra velem nem lesz. A szekrényből kiveszek egy szürke melegítőt, pólót, kapucnis pulcsit, és a futócipőmet.
Nem a legjobb megoldás másnaposan futni indulni korán reggel, megkockáztatom, hogy elhányom majd magam közben, vagy valami hasonló, de nem érdekel. Buzog a vérem, és muszáj levezetnem ezt valahogy.
Megkötöm a cipőm és a lépéseimmel együtt lüktető fejemmel nem törődve lerohanok a lépcsőn, felkapom a telefonom és a fülhallgatóm, s miután mindent biztonságosan bezártam futásnak eredek. Van egy megszokott útvonalam, amit valamikor, ha lehetőségem volt rá minden reggel megtettem. A fülemben dübörgő zene, és az, hogy figyeljek a légzésemre és arra, hova lépek, kikapcsolja a gondolataim. Ezért szeretek futni, mert kikapcsol, és ez egy sokkal egészségesebb mód, mint az ivás. Kilométereken át szelem az utcákat, tartok egy állandó tempót, s mire visszaérek a házamhoz a vastag pulcsi tapad rám a saját izzadtságomtól, a hajam nedves, és ég a tüdőm. Mégsem elég ennyi, magamba döntök egy üveg behűtött vizet, majd az emeleten található konditermembe zárkózok.
Vannak heppjeink, Niallnek az otthoni kisebb mozija, Harrynek külön szobája van, ahol a díjaink vannak, képek rólunk, és minden, amire számára fontos a bandával és azzal kapcsolatban, hogyan változott meg az élete. Louisnak saját focipályája van, Zaynnek egy stúdiója, amiben dolgozgat a saját hangzásán, és a dalain, amik nem kerülnek fel a lemezeinkre, nekem pedig ez, a konditerem, és azon belül is a plafonról lógó bokszzsák.
Hagyom kiszabadulni az indulataim, a haragom magam iránt, amiért elrontottam mindent, a haragom a világ ellen, amiért elvette a kisbabánkat, és még nehezebbé teszi, hogy visszakapjam. Akkora ütéseket mérek a zsákra, hogy mire elfáradok, és egy utolsó dühös üvöltés és ütés után lerogyok a földre, lendületesen hintázik. Valószínű, hogy már megöltem volna, ha ez a zsák élő, vagy egy ember.
Nagy kortyokban iszok, leveszem a pulcsim, majd lefekszek a földre.
Rájöttem valamire, amire már sokkal régebben rá kellett volna jönnöm, évekkel ezelőtt, amikor először elszúrtam valamit, és italhoz nyúltam.
Nem fogja megoldani a problémáim, nem lesz tőle könnyebb semmi, csak nehezebb, és azzal, hogy részegen fetrengek, cigizek, ellökök magamtól mindenkit és dühöngök, nem fogom visszakapni őt, sőt, ha megtudja, azzal talán még távolabb lököm magamtól.
Azt kell bebizonyítanom, hogy jó apa lettem volna, hogy az lennék, ha adna egy esélyt és újrakezdhetnénk. Nem veszíthetem el önmagam, mert az a személy sosem kapná vissza Mirát, akivé akkor váltam, amikor először húztam keresztbe magamnak az életem, és aki megpróbál most visszatérni. Az a Liam nem is érdemelne meg még egy esélyt.
Ha kell, akkor életem végéig várok rá, és bármit megteszek, amit csak akar, azért, hogy együtt legyünk. Nem mondta ki, hogy ami köztünk van, annak vége, azt üzente Nialltől, hogy időt kér, és ha neki időre van szüksége, akkor megadom, még úgy is, ha belepusztulok a hiányába.
Összeszedem a cuccaim, és a vizemet kortyolgatva a fürdőszobába megyek. A zuhany alatt még egyszer jót átgondolom, mit, és hogyan fogok csinálni, belevetem magam a munkába a többiekkel, tisztázom a körülöttünk lévő pletykákat, promózunk, talán hazamegyek valamikor, bár ezt is úgy terveztem még néhány hete, hogy Mirával ketten megyünk, de már nem tudom, van-e erre esély. Ha ő nem keres, akkor én megpróbálkozom, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. A lényeg, hogy türelmesnek kell lennem, nem zaklatni és ráerőltetni magam, és nem önpusztító életmódba menekülni. Ezért mondtam azt neki, hogy nem akarom a babát, mert féltem, hogy visszaesek majd ebbe, és egészen eddig elindultam visszafelé a bejárt utamon. Most viszont megtorpanok, és újra előre megyek, mert akarom kettőnket, és önző módon boldog akarok lenni, de nélküle már nem vagyok az. Előtte sem voltam boldog, és most nélküle sem vagyok.
Miután megszárítkozom és felöltözöm a konyhába megyek, felmarkolom az újságokat, amiket az utóbbi napokban dobtak be a postaládába. Némelyik már elázott a zivataroktól, de a mai és a tegnapi még friss. Hihetetlen, hogy mióta visszajöttünk ma voltam kint először, és azóta elzárkóztam az elektronikától, és minden eszköztől, ami a tudomásomra adhat bármit is Miráról. Nincs kedvem szembesülni az emberek agyatlanságával, mert csak felbosszant, hogy néhány pletykaújságban azt vesézik ki, hogy Mira mennyire felelőtlen. Az egyikben ő a rossz és felelőtlen, a másikban közel állnak az igazsághoz, ahhoz, hogy leléptem, és én vagyok az oka, a harmadik szerint mindketten hibásak vagyunk, a negyedikben pedig sajnálkoznak és találgatják, mi lesz velünk ezután.
Ez az, amit én is szeretnék tudni.
Egy bögre meleg kávéval a kezemben leülök az asztalhoz, és úgy döntök, hajlandó vagyok átlapozni a londoni napilapokat. Lassan kortyolgatom, átnézegetem a politikai és sporthíreket, és egy pillantást sem vetek azokra az oldalakra, amelyeken megjelenik a nevem, vagy az övé. Már a címeket látva elszörnyedek, és a rólunk szóló cikkek után inkább félreteszem az újságot ahelyett, hogy tovább olvasnám, viszont az egyiken nem tudok átmenni, megnézem a dátumot, és látom, hogy ma dobták be.
A szemeim elkerekednek olvasás közben, a tekintetem ide-oda ugrál a képek és a szöveg között, hunyorogva próbálom bemagyarázni magamnak, hogy nem Mira van az elmosódott, pixeles képeken.
Csak hátulról látszik, rengeteg ember veszi körbe, különböző mozdulatokban kapták el, a fények megnehezítik a felismerését. De nem nekem, aki ismerem a derekának az ívét, amit kiemel a pezsgőszínű, testére feszülő ruha, felismerek minden aranyszőke hajszálát, ami a hátára omlik, és még az elkapott mozdulatai is annyira Mirásak. Talán a menedzsmentje majd elintézi, hogy senki se higgyen a képeknek, mert annyi Mirához hasonló formás, szőke hajú lány él még, de engem senki nem tud átverni. Csak azt nem hiszem el, hogy elment bulizni, és ahogy írják, teljesen lerészegedett, a saját két szememmel látom a képeket és a szívem mélyén azt is tudom, hogy megtenné, pont azért, mert én is megtettem a lerészegedést, a bulizásig csak nem jutottam el, mégsem akarom elhinni.
Zavartan kapok a telefonom után, ennyit arról, hogy várom a hívását. Egy pillanatig a torkomban dobogó szívvel reménykedek, hogy felveszi, mígnem egy hosszú sípolást hallok, és a hívásom megszakad.
Lever a víz, nem hánytorgathatok a szemére egy alkalmat, sőt, egyáltalán nincs jelenleg semmi jogom ahhoz, hogy bármit is a szemére hánytorgassak, mégsem hagyhatom szó nélkül. Talán csak egy volt és nem tervez több ilyet, az rendben is van, talán így eresztette ki a feszültséget.
Ezzel nyugtatom magam, és éppen ezért nem is hívom újra, helyette valami oknál fogva Niallt csörgetem, és tudom, hogy fel fogja venni, mert azóta, hogy Mira aznap este nem érte el, nem mulaszt el egyetlen telefonhívást sem, akármilyen helyzetben is van.
Halk mordulással veszi fel, az órára pillantva realizálom, hogy még mindig nagyon korán van, és egy időben ezzel leesik, hogy Niall Írországban van... Floránál.
- Igen? - krákog, és igazából fogalmam sincs, mit akarok mondani.
- Láttad amit írnak Miráról?
- Melyikre gondolsz? - morogja, a háttérből halk nyöszörgést hallok. Jobb esetben még aludtak, rosszabb esetben pedig nem biztos, hogy tudni akarom.
- Arra, hogy bulizni ment egyedül, és teljesen lerészegedett - nagyot nyelek, hangosan kimondva azzal a jelentéssel, amivel ez a mondat rendelkezik a fejemben, még rosszabb. - Tudtál róla?
- Micsoda?! - kiált fel meglepetten, s a hang újra a telefonba árad.
- Mi történt, Niall?
- Semmi, Bébi, semmi - van annyi eszem, hogy eljusson a tudatomig, ez nem nekem szólt, viszont a következőt már biztos, hogy nekem szánja. - Honnan veszed ezt a baromságot?! Nem csinálna ilyet, teljesen ki van borulva!
- Pontosan ezért - motyogom - és vannak képek, bármikor felismerem Mirát, tudom, hogy ő van rajtuk.
- Már megint az a lány, ugye? - morogja Flora, a hangja jól hallhatóan sértett, és elég goromba. - Annyira elegem van már.
- Sajnálom! - csattan fel, majd ajtócsapódás hallatszik, vagy ő viharzott ki, vagy a lány. - Ez hol van?
- A mai londoni napilapban - kapargatom a bögrém felületét. - Veled szokott beszélni?
- Nagyon keveset - válaszolja feszülten, szinte látom ahogy a hajába túr, majd hatalmasat sóhajt. - Ott most éjszaka van, de később megpróbálok beszélni vele.
- Szólsz majd? - kérdezem bizonytalanul, akaratlanul is lehorgasztom a fejem. - Csak tudni akarom, hogy jól van-e...
- Szólok - válaszolja idegesen. - Jobb lenne, ha vele lennék - motyogja már csak magának.
Lehajtom a fejem és a pultot vizsgálom, én is vele akarok lenni, csak köztem és Niall között már elég nagy különbség van. Ő vele lehet, ha akar, őt nem próbálja meg távol tartani magától, vele egy ágyban aludt, míg tőlem hatalmas szemekkel húzódott el, és kizárt a szobájából.
De csak idő kell, és azután elérem, hogy semmi távolságot ne akarjon köztünk.

~Mira Hemmings~

Emelt fővel, egyenes háttal, senkire sem pillantva vonulok végig a syco sydney-i irodának becézett felhőkarcolójának előtermén a lift felé. Úgy teszek, mintha az, hogy ránézzek bárkire is megtiszteltetés lenne az illető számára, mintha nem azért hívtak volna ide, mert tegnap előtt éjjel úgy berúgtam, hogy a szórakozóhely pultosa hívta fel a telefonomról az öcsémet, hogy jöjjön értem, hanem azért, mert valami nagyon jót alkottam, amiért dicséretet érdemlek. Beszállok a liftbe, és felmegyek a jól ismert emeletre, majd konokul összeszorított szájjal, pókerarccal végigvonulok a folyosón Christian irodájáig. Kettőt kopogok, a bentről felhangzó feszült "igen" ordítást behívásnak veszem, és besétálok, nem tükrözve azt az érzelmem, hogy semmi kedvem itt lenni.
Becsukom az ajtót, és lehuppanok az asztallal szembeni bőrfotelba, és felvont szemöldökkel nézek a villámokat hányó szempárba. Csak szemei árulkodnak a hangulatáról, az arca rezzenéstelen, elém csúsztat egy újságot, aminek én vagyok a címlapján, és amit már láttam, de furcsa módon nem érdekel. Az egyetlen ami érdekel, hogy volt egy nem fogadott hívásom Liamtől, és bár nem hívtam vissza, mégis ott van a telefonomban, hogy keresett, tehát egy kicsit érdekli, hogy mit csinálok.
- Elárulnád, hogy mi ez itt? - bök a papírra, egyik lábam keresztezem a másikon, és a combomra könyökölve megtámasztom a fejem.
- Egy újság - rebegtetem meg a szempilláim ártatlanul.
- Ne pimaszkodj velem, Miranda, most nagyon nem vagyok olyan kedvemben! - csattan fel, kezeit az asztalhoz vágva felpattan. Nagy szemekkel, az alsó ajkam lebiggyesztve nézek rá, és konokul állom a pillantását, Engem nem tör meg többé, soha többé, senki nem fog megalázni.
- Elmentem bulizni, és köszönöm a kérdésed, nagyon jól éreztem magam, ahogy az látszik is - mutatok a képre, amin hátrahajtott fejjel táncolok.
- Nem a szórakozással van bajom, hanem azzal, ahogy tetted. Nem részegedhetsz le így, Miranda, még mindig nem, ahogy azt már évek óta mondom neked!
- Bocsánat - bököm ki, s egy cseppet sem gondolom komolyan, de tudom, hogy békén fog hagyni, ha kimondom.
Nagyokat pislogva ül vissza a székébe, hátradől, és a kezeit összekulcsolva a szája előtt jobbra-balra löki magát.
- Most az egyszer elnézem, és tisztázom, csak azért, mert bocsánatot kértél, és akármennyire is nem hiszed el, de sajnálom, ami veled történt. Viszont többé nem fordulhat ez elő, Mira, a történtek után nem vet rád jó fényt, ha Luke rángat haza olyan részegen, hogy azt sem tudod melyik bolygóról jöttél. Érthető voltam? - a szemembe néz, azt hiszi, így tudni fogja mikor hazudok, de ez nem igaz, mestere vagyok a hazudozásnak, és annak, hogy a saját védelmem érdekében manipuláljak másokat, így állom a pillantását, és bólintok. - Rendben, akkor hallgatom, hogy mit akarsz csinálni a dalaiddal.
Meglepetésként ér, de nem mutatom ki, hátradőlök a székben és apró mosolyra húzom a szám.
- Törölni az összes eddigit, és az egészet újrakezdeni - jelentem ki, és várakozóan nézek rá. Tökmindegy mit mond, úgyis az lesz, amit én akarok.
- 6 hetet adok rá, ha addig nem csinálod meg amit akarsz, marad az, ami most van.
- Bőven elég lesz rá - húzom kicsit felfelé a szám, nem hívnám mosolynak, csak valami gúnyos grimasznak, mert elértem amit akartam. - És az egészet én csinálom, én választom ki, mi kerül rá, nem befolyásol senki.
- Normális dalokat akkor, Mira - tulajdonképpen nem tudom, miért mondja ezt, amikor a legtöbbször, ha elolvassa egy dalszövegem, akkor körberajong.
- Nem is írok másmilyeneket - húzom még feljebb a szám két sarkát. - Elmehetek?
- El - sóhajt, és a hajába túr. - Bizalmat szavaztam meg neked, és nem szeretném, ha visszaélnél vele - lépked mögöttem az ajtóig.
- Nem fogok - hazudom, majd az ujjaimmal integetve kilibbenek.
Egy kecses mozdulattal megigazítom a rövid szoknyám, és ugyanúgy végigtipegek az emberek közt, mint alig néhány perccel ezelőtt. Ennél sokkal rosszabbra számítottam, és a megjegyzése, hogy csak azért ennyit kapok, mert sajnál, bennem marad, de az agyam egy hátsó zugába söpröm. Kit érdekel, hogy miért nem üvöltött le? Nem csinálta, és ez a lényeg, megúsztam ép bőrrel, és sokkal, de sokkal jobban érzem most magam, a buli után, mint azelőtt, még akkor is, ha hánytam, és tegnap nagyon másnapos voltam. Megérte, csak azt hajtogatom magamnak, hogy megérte, mert végre úgy érzem, hogy újra én uralom az életem, és mostantól senki nem gázolhat át rajtam. Fáj, még mindig fáj, és örökké fájni is fog, de túllépek rajta, mert muszáj. Ha nem halhatok meg, akkor újrakezdem az életem, és felrúgom a Holdra azt a bőgős és érzékeny Mirát, amelyik tönkretett.
Beszállok a fekete kocsiba, hátrasöpröm a hajam, ami egészséges, szép tincsekben keretezi az arcom. Ledermedek, mert eszembe jut, hogy majdnem ilyen kocsiban ültünk aznap este, félig az ülésnek, félig az ajtónak döntött, és szenvedélyes csókok közben azzal a kezével, amelyik nem a combomat fogta, a hajamat húzgálta.
Megrázom a fejem, kiveszek a táskámból egy hajgumit, és összekötöm a hajam egy szoros copfba. Néha nem sikerül elég nagyot rúgnom.
A telefonomat a kezemben forgatom, ki-be lépegetek a különböző alkalmazásokból, de mindig a nem fogadott hívásoknál kötök ki, és ott tartom a zöld ikon fölött az ujjam. De sose érintem meg, ahogy a Niall neve mellettieket sem.
Hirtelen felindulásból törlöm az összeset, majd lecserélem a háttérképem, amin épp nevetős csókot nyom a számra, az alapértelmezett háttérre, ahogy a Niallel grimaszolós képernyőzártól is megszabadulok. Így olyan érzésem van, mintha a telefon nem is az enyém lenne. Szeretek rajta mindent személyre szabni, hiszen gyakran forgatom, és eddig a legtöbbször megmosolyogtattak ezek a képek, ennek a háttérnek viszont semmi jelentősége.
Akaratlanul is belépek a képeim közé, milliónyi van a pocakomról, minden nap csináltam egyet, hogy egyszer megmutathassam maszatnak, hogy hogyan fejlődött bennem, és mennyire vártam.
Nincs szívem kitörölni ezeket a képeket, ahogy azokat sem, amin a fiúkkal mosolygok, nevetek. Helyette átlapozom őket, rengeteg van automatikusan elmentve, amiket egymásnak küldözgettünk Niallel és Harryvel. Képek, amin ötükkel feszítek különböző arckifejezésekkel, majd összeölelkezve, mintha közéjük tartoznék. Közös képek, amelyekről teljesen elfelejtkeztem jönnek velem szembe Zaynnel és Louval, s felélesztik bennem, hogy milyen hosszú utat tettünk meg. Olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást, és nagyon távolinak tűnik az az időszak, amikor undorodva ejtettem ki a nevüket, és pofákat vágtam akárhol szóba jöttek.
Elszorul a torkom, amikor megjelennek az első képeink Liammel, akkor még nem is igazán voltunk szerelmesek egymásba. Olyan, mintha egy idővonalat látnék, a farmtól eljutottunk a díjátadóig, Párizsba, rengeteg ország rengeteg látványosságához, és mindenhol készítettünk fotókat. A csuklómon fityeg a párizsi olcsó láncocska, rajta az apró medálokkal, és számomra nagyobb értékkel bír, mint az összes Tiffany&Co ékszerem.
Képek róla, ahogy alszik az ágyamban, ahogy átöleli a derekam, és tudom, hogy ezeknek a fordított változatai az ő telefonjában vannak.
Az utolsó közös képünkön arcát az enyémhez nyomja, és mindketten mosolygunk. Ezek voltunk igazán mi, akik mosolyogtak, nevettek, és akikre Niall egyszer büszkén mondta, hogy ő tette.
De ez már nem létezik, talán sosem létezett igazán. Beledobom a telefont a táskámba és ráhúzom a cipzárt, hogy ne is lássam.
Nem törlöm ki őket, de ez nem azt jelenti, hogy nézegetni fogom. Lesz miből törölnöm, ha betelik a memóriám.
A lakásomhoz érve kipattanok a kocsiból, és a szemem sarkából azonnal észlelem a villanást, de hiába nézek körbe, nem tudok rájönni, hogy honnan származik.
Sietős léptekkel az ajtóhoz megyek, a szomszéd üzletember kislánya vidáman integet, és megkapja a napom első igazi mosolyát, amikor visszaintek neki. Köszönök a portásnak, és a szembejövő lakóknak, mert ez az épület nem a munkahelyem, hanem az otthonom, és az itt lakó emberek, bár ritkán látnak, de leginkább csak a ház egyik lakójának tekintenek.
Beszállok a liftbe, és a szám újra semleges pozícióba áll. Nem megy nekem a mosolygás, azt ígértem meg magamnak, hogy nem fogok állandóan bőgni, és nem engedem, hogy mások lássák a bennem tomboló érzelmeket, azt nem, hogy boldog leszek és mosolygok.
A kulcsom nem megy bele teljesen a zárba, és amikor benyitok látom is az okát. Luke a konyhámban áll, és egy serpenyőben kavargat valamit. Azután, hogy hazahozott nálam aludt, majd tegnap hazament, hogy korán reggel betoppanjon, kirángasson az ágyból, és biztos legyen benne, hogy elmegyek. De arra nem számítottam, hogy amikor visszajövök a konyhámban fog főzőcskézni.
- Szia! - mosolyog rám, és lejjebb veszi a tüzet. Furcsa, mert tőle tényleg azt várnám, hogy mérges a történtek miatt, de nem az, akkor sem volt, amikor az éjszaka közepén kellett eljönnie értem, és hajnalban alvás helyett megpróbálta megakadályozni, hogy alkoholmérgezésem legyen.
- Mit művelsz? - vonom fel a szemöldököm, lassan visszatérek a régi szokásokhoz.
- Csináltam neked zöldséges raviolit ebédre, gondoltam éhes leszel - ledobom a táskám, és csodálkozva nézek a rotyogó ételre, miközben egy hosszú pillanatra magához ölel, nem törődve azzal, hogy nem viszonzom, és puszit nyom a fejemre. Igazából egy cseppet sem vagyok éhes, de bőgős Mira rándul egyet bennem a gesztus miatt, hogy törődik velem. Nem mintha egyébként az öcsém nem törődne velem, mert de, mégis...
- Köszönöm - mosolygok rá, s érzem, hogy az álarcom repedezik. Egyszer már bajba kerülten azért, mert előtte is úgy viselkedtem, ahogy, most viszont tudom, hogy előtte nincs mit szégyellnem és eltitkolnom. Valakivel muszáj önmagamnak lennem, és ő az egyetlen személy, aki mellett merek az lenni, aki vagyok.
- Nagyon leszidott? - érdeklődik az arcomat fürkészve, és egy tálba szedi a kaját. Nem a legnagyobb szakács, és nem is a legjobb, de éppen ezért értékelem amit tesz. Nem is tudom, mikor ettem utoljára főtt ételt, vagy egyáltalán bármilyen ételt. Az utóbbi időben csak annyit ettem, amennyi ahhoz kellett, hogy csitítsam a követelőző gyomrom.
- Nem - ülök az asztalhoz, kibújtatom a lábaim a cipőből, és megmozgatom a lábujjaim. Egyszerre a ruha is kényelmetlen lesz, elé állok, hogy lehúzza a cipzárt, majd a szekrényhez sétálva egyszerű pólót és rövidnadrágot veszek fel, messze elkerülve Liam polcát, és a Nialltől elcsórt pólókat.
Felhúzott lábakkal ülök az egyik székre, és a villámmal megkavarom az elém helyezett tányért. Lehuppan mellém, és ő is így tesz, még túl meleg ahhoz, hogy megkóstoljuk.
- Új lemezt készítek - motyogom.
- Mi lesz a másikkal, kettőt adsz ki? - néz rám meglepetten.
A fejemet ingatva turkálom az ételt, várva, hogy meghűljön.
- Az már nem én vagyok.
Bólint anélkül, hogy bármit is kérdezne, és fújni kezd egy falatot.
- Szívesen megnézném majd a dalokat, és írni is segítek, ha esetleg szükséged van rá, bár ezt nem hiszem - mosolyodik el. A számba veszek egy falatot, és kíváncsi tekintetét látva elmosolyodok. Kicsit hígabb, mint anyáé, és a zöldségeket főzhette volna néhány perccel tovább, de összességében finom. Az arca felderül, látva, hogy veszek még egy kanállal, és a számba nyomom, ez ösztönöz arra, hogy egyek még belőle.
- Niall próbált elérni - köszörüli meg a torkát, mintha ez csak egy jelentéktelen dolog lenne.
- Tudom - motyogom, és nem törődve azzal, hogy még mindig meleg, egy hatalmas falatot nyomok a számba, csak hogy ne kelljen bármit is mondanom. Égeti a szájpadlásom, és a kezem a szám elé emelve megpróbálok észrevétlenül lihegni.
- Miért nem beszélsz vele? Aggódik érted - mondja óvatosan, és felém nyújt egy pohár vizet. Nagy kortyokban iszom, hogy húzzam az időm.
- Csak nem szeretnék most, Florával van - vonom meg a vállam.
- De aggódik érted, és ettől még bármikor beszélhetsz vele.
- Nem - turkálom a kaját, kezd elmenni a nem létező étvágyam.
- Mira, Niall a barátod, függetlenül attól, hogy ott van neki az a lány...
- Csak nem akarok vele beszélni! - ugrok fel, kis híján felborítva a tányérom. De mielőtt elrohanhatnék elkapja a kezem, és visszahúz.
- Rendben, sajnálom, csak mondtam, akkor beszélsz vele amikor akarsz. Fejezd be az evést, légyszíves, boldoggá tenne, ha megennéd ami a tányérodon van - manipulál úgy beszélve, mintha egy óvodás lennék, de eléri amit akar. Hevesen visszaülök, és a fejem lehajtva tuszkolom a számba a villát. Elpusztítom ami a tányéromon van, és az öcsém arca szinte ragyog. Engem miért nem lehet ilyen apróságokkal boldoggá tenni? Az ikrem, az lenne a helyes, ha én is boldog lennék.
Segítek neki elmosogatni, majd kimegyek a teraszra a füzetemmel a kezemben. Írhatnék az IPademen is, sokkal gyorsabb lenne, de jobban szeretem a papírt és a tollat, a technológia annyira magába szippant mindent, én viszont szeretek a földön maradni, ebben segít az írás, és a hangszerek. A füzetemet felmarkolva az erkély helyett az emeleti kis szobát választom, s Luke kíváncsi szemekkel figyeli a fotelból, ahogy felmászok a lépcsőn. Napokon át csak feküdtem, furcsa lehet neki, hogy mászkálok a lakásomban. Elszörnyedek, amikor meglátom a porréteget a hangszereimen, a zongora tetején, és a polcokon, amelyeken a komolyzenei versenyeken szerzett oklevelek és érmek, és apró díjak vannak. Ha nem kerülök be az X-Factorba, az életemet most a Sydney-i zeneakadémián tölteném, és minden nap a csellómmal baktatnék végig a kampuszon.
Végighúzom az ujjam egy apró, cselló alakú díjon, 10 éves voltam, amikor megnyertem az országos versenyt, már akkor bekerülhettem volna ösztöndíjjal bárhová, akár gitárral, csellóval, vagy zongorával. Talán jobban jártam volna, ha Simon kipenderít a műsorból, vagy legalább nem ajánl fel szerződést, meghagyhattam volna ezt az életet Luke-nak. Talán ott boldogabb lennék, nem lenne ennyi gondom, nem pletykálna mindenki rólam, és nem kerültem volna a farmra, ahol megismertem Liam Payne-t, aki tönkretett.
Lenyomom a zongora billentyűit, piszkálom a falakon lógó különböző akusztikus és elektromos gitárokat, majd a tokjában porosodó vonós hangszeremhez lépek, és kiveszem. Több vagyok annál, mint amit hisznek rólam az emberek, többet tudok az éneklésnél és dalírásnál, sokkal többet, de valamiért ez nem érdekel senkit.
Leülök a szobában álló székre, a lábaim közé veszem a hangszert, és egy ideig hangolom, majd a kottáimat lapozgatom, nem azért, mert szükségem van rájuk, hanem mert nem jutnak eszembe a darabok címei.
Egy Bach művet választok, ami lassú, és szomorú. Nem én választom, hanem a bőgős Mira, és ő újra eluralkodik rajtam. A hajam előrehullik, azért szeretem a hangszereket, mert kikapcsolnak, nem látok semmit, csak a hangszert, nem hallok semmit, csak a hangját, és nem gondolok semmire. Mintha légüres térbe kerülnék, ahol nincs semmi, csak én és a zene, aminek a szerzéséhez nincs közöm, ami anélkül egy darabja a lelkemnek, hogy bármit is tettem volna a megszületéséért.
- Hát még mindig megy - összerezzenek, amikor Luke belép. Valósággal leizzadtam, de csak megtörlöm a homlokom, és visszateszem a tokba a csellóm. Helyet foglal a zongoraszéken, és nyomogatni kezdi a billentyűket.
- Mindig is féltékeny voltam rád ezért - vallja be, miközben a "Boci, boci tarká"-t pötyögi.
- Te nem akartál mád hangszeren játszani a gitáron kívül - pislogok nagyokat, leemelek egy akusztikus gitárt a falról, és az ölembe véve leülök vele.
- Attól még az voltam, neked egyszerűen minden ment.
- Ez nem igaz - rázom a fejem, pengetni kezdem a húrokat, és a füzetemet lapozgatom.
- Dehogynem, és ezt te is tudod. Annyi mindenben tehetséges vagy, Mira, ne vesztegesd el ezeket. Az élet megy tovább, és túl fiatalok vagyunk még, túl fiatal vagy ahhoz, amin átmentél. Ezeket a dolgokat talán még anya sem tudná elviselni felnőttként, nemhogy te. Azt szeretném, ha boldog lennél, úgyhogy csináld, ami azzá tesz, legyél azzal, aki boldoggá tesz, jó? Látom, hogy próbálkozol, és már csak a jó jöhet - leteszem a gitárt, fásult aggyal gondolkozok a mondatain. Nem tudok mit válaszolni, csak ülök, míg ő feláll, és puszit nyom a homlokomra.
- Mennem kell, délután lesz valami interjúnk - forgatja a szemeit, holott valószínűleg nagyon várja.
Bólintok, miután elmegy is a helyemen maradok, és az ölembe veszem a gitárt. Csak céltalanul pengetek, leírom ami tetszik, és belefeledkezek a zenébe. Ha dalt írok, az összes érzelmem feltör, és ez felbosszant. Lerakom a gitárt, mielőtt azon vezetném le a feszültséget, ökölbe szorított kezekkel rontok le a lépcsőn, és örömmel látom, hogy már sötét van. Ha normális lennék, nem mennék el közvetlenül azután, hogy Christian bizalmat szavazott nekem. Várnék egy hetet, vagy néhány napot, de mivel nem vagyok normális, kirángatok a szekrényből egy a múltkorihoz hasonló fekete ruhát. Ezúttal viszont megígérem magamnak, hogy épségben, a saját lábamon fogok hazajutni, vagy egy kocsival, ami hazahoz, és nem fognak képeket készíteni rólam.

2015. szeptember 17., csütörtök

67.rész Másik én

Sziasztok!
Mielőtt elolvasnátok a részt szeretnék bocsánatot kérni, amiért még rengeteg kommentre nem válaszoltam. Képtelen vagyok egyszerre annyi időt eltölteni gépközelben, a részt is éjszakánként írom, és darabonként állítom össze. A mostani elég pocsék lett, nem volt semmi ihletem hozzá, úgyhogy csak szenvedve hoztam össze ezt is. Sajnálom, igyekszem összehozni valami jobbat jövőhétre.
Amit észrevettem az az, hogy sokan csak akkor írtok kommentet, amikor csütörtökön egy bizonyos idő után még nincs fent a rész, ez kb egy mondat "nagyon jó volt de még mindig nagyon szomorú" és aztán a kérdés, hogy mikor lesz rész. Nos, ezzel kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy szólni fogok előre, ha egyszer valamilyen okból nem lesz rész, de a csütörtök is 24 órából áll, és szoktam aludni, 8 órám van a suliban, visszaesek a koliba és ennék is valamit, és a tanulás jelenleg egy fokkal feljebb áll a blognál az életemben. Kérlek titeket, hogy ne türelmetlenkedjetek, és ne csak azért írjatok 1-2 kedves mondatot, mert nem akarjátok csak úgy megkérdezni, hogy mikor jön a következő rész.
~Mira Hemmings~

Szükségem van néhány napra emberek nélkül, bezárkózom a lakásomba, és a telefonom is csak akkor veszem fel, ha muszáj, a hangüzeneteket kitöröm anélkül, hogy megnézném kitől vannak. 
Napokat töltök el azzal, hogy csak fekszek, a jégkrém soha nem segített nekem, mégis azt tömöm magamba, és sírok, habár megfogadtam, hogy ennek véget fogok vetni. Véget is fogok, de ahhoz, hogy megtegyem, előbb muszáj kiadnom magamból mindent. Egyszer-kétszer felveszem Niallnek a telefont, hogy a tudatára adjam, élek, de hamar lerázom, ahhoz, hogy elérjem a célom az kell, hogy minél kevesebbet beszéljek vele. Megtudtam tőle, hogy visszamentek Londonba, de másra nem vagyok kíváncsi, és jobb is talán, ha nem tudom mi történik ott.
Mazochista lehetek, mert napok óta nem veszek fel mást, csak Liam pólóját. Megfürdök, felveszem, eltöltöm benne a napot az ágyban, majd az este elérkeztével megfürdök, és újra visszaveszem. Magam sem tudom, miért teszem, amikor szeretném őt kitörölni örökké az életemből, és az emlékeimből. 
Állóhelyzetbe küzdöm magam, és elvonszolom a testem az ajtóig, amikor halkan kopognak, még csak nem is morgolódok azon, hogy Luke már megint elvesztette a kulcsát, csak kinyitom az ajtót, hogy beengedjem, és eltöltsem vele a napi 1 órámat, amikor ugyanis megpróbál arra a belátásra bírni, hogy ideje befejeznem amit szerinte művelek. Magam is tudom, és be is fogom fejezni, ha készen leszek rá.
Ám nem Luke néz szembe velem, látszólag a rám bámuló szempár tulajdonosa is ugyanolyan meglepett, mint amilyen én vagyok.
- Szia - szólal meg esetlenül Ashton. Még sosem használtam rá ezt a jelzőt, sem semmi ilyet, mert ő nem az a típusú ember. Ashton maga a megtestesült bolondság, és az önbizalma a helyén van, nem alatta, nem fölötte, normál státuszban, ami ad neki egyfajta pozitív és boldog kisugárzást. Őt a legtöbb dolog boldoggá teszi, ellenben én talán a teljes ellentéte vagyok.
De most igenis meglepett, esetlen, és zavart, míg én tágra nyílt szemekkel szorongatom az ajtót, és nem tudok megszólalni a meglepettségtől.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e - néz végig rajtam óvatosan, megránduló alsó ajka tökéletesen közvetíti nekem is az üzenetet, miszerint a saját szemével is meggyőződött arról, hogy nem, nem vagyok jól.
- Remélem eleget láttál - vetem oda bunkón, próbálom megőrizni a méltóságom. Már ami megmaradt azután, hogy elhagyott a barátom, a turném utolsó koncertjének közepén elvetéltem, berekedtem a sikoltozva sírástól, és mindezek után ajtót nyitok az ex exbarátomnak, az exbarátom pólójában, aki minderről tehet. A történet egy nagy részéről kettőnk közül csak én tudok, de ettől nem érzem jobban magam. Teljesen abnormális, hogy itt áll, és érdeklődik azután, hogy jól vagyok-e, még akkor is abnormális lenne, ha nem ebben a helyzetben lennénk, de terhes voltam a barátjától, ő pedig az exbarátom. 
Megpróbálom becsukni az ajtót, de az esetlensége eltűnik, és a kezével megfogja, mielőtt becsaphatnám az orra előtt, és visszamenekülhetnék a vackomba. Beinvitálja magát a lakásomba, és egy ideig csak megdöbbenten nézem, hogy valóban csak úgy besétál, keresztülmegy a konyhán, és leül az ágyam szélére. Méregeti az összegyűrődött takarót, és lepedőt, a szétfeküdt párnám, a mindenhol indokolatlanul felbukkanó taknyos zsebkendőket, mígnem a pillantása megakad a párnám alól kikandikáló barna pamut anyagon, és a szívembe fájdalom nyilall amikor kiveszi alóla az apró ruhácskát. 
- Mit akarsz? - ölelem át magam, a válla fölött az ablakot bámulom, nem mintha túl sok mindent láthatnék, mert a sötétítőket teljesen behúztam, de valahová kell néznem, hogy ne a ruhácskát lássam.
- Én magam sem tudom, miért jöttem ide, aggódtam érted. Sajnálom ami történt, Mira, őszintén, Luke mondta, hogy mennyire akartad... - érzem, hogy a torkom elszorul, minél hamarabb ki kell innen rúgnom őt. - Csak azt akartam, hogy tudd, ha szükséged van valakire, egy barátra, akkor rám számíthatsz.
Nagyokat pislogva nézek rá, végre leteszi a ruhácskát, és ráhajtja a takarót. Mielőtt megszólalhatnék eszembe jut valami, aminek nem felelne meg, ha leomlanék mellé, és ismét elsírnám minden fájdalmam. Ehelyett aprót bólintok, szótlanul nézzük egymást, mígnem lassan feltápászkodik, és tesz egy lépést felém. Ashton még így sem az a személy, aki most mellettem állhat, még akkor sem, ha csak barátilag, sosem lesz már az.
- Erősebb vagy annál, hogy ezt csináld magaddal - érinti meg a vállam, és biztatóan végigsimít a karomon. 
Megrándul a szám, ha tudná, nem mondaná ezt.
- Ha beszélgetni szeretnél, tudod hogy érsz el.
Bólintok, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem szeretnék beszélgetni vele. Senkivel sem akarok beszélgetni, illetve de, de őt szándékosan nem keresem.
Elmegy, az egyetlen ami egy kicsit boldoggá tesz, hogy nem nekem kell kipaterolnom, hanem ahogy bevonult, úgy ki is megy. Visszafekhetek az ágyamba, és nyalogathatom tovább a sebeim.
Nem tudom, mégis mi vezérelte őt arra, hogy eljöjjön, hogy miért hihette, majd pont neki öntöm ki a lelkem. Valamikor megtehettem volna, valamikor, amikor mi ketten az égvilágon mindent megosztottunk egymással, mert a szerelmem mellett a legjobb barátom is volt. De azt is elrontottam, ahogy mindent elrontok.
Úgy érzem, megfulladok a takaró alatt, lelököm magamról, izzadt vagyok és büdös, teljesen igénytelenné váltam. A fürdőszobába vonszolom magam, beállítom a vizet, és hagyom folyni. Leveszem magamról Liam pólóját és beledobom a szennyes kosárba. Tulajdonképpen több is van nálam, még néhány alsó és zokni is van a szekrényemben, mert miután először itt járt többször is reménykedtem a felbukkanásában, mert kettőnk között sosem tudott elég nagy távolság lenni, ha szükségünk volt egymásra. Beleereszkedek a kádba, a habok elnyelnek és nem kell túl sokáig látnom magam. Az édes, kerek kis pocakom helyett egy gusztustalan zsírpárna van. Önmagában is zavaró lenne, és gyűlölném, de így legszívesebben ollót döfnék magamba. A homlokom a térdemnek döntöm, forró könnycseppek égetnek utat az arcomon. A kisbabám még túl pici volt ahhoz, hogy látható változásokat hozzon, de hiányzik a kis pocakom, a tudat, hogy a területen belül, amit simogatok, az én saját kislányom vagy kisfiam van. Hiányzik, hogy beszélhessek hozzá, hiányoznak azok az éjszakák, amikor hangosan, a domborodó területet cirógatva tervezgettem, milyen lesz hármasban. Hiányzik az émelygés, a rosszullétek, hogy néha csak úgy megkívántam ételeket. Hiányzik a várakozás, hogy egyszer a karjaimban tarthatom, tűnődhetek azon, hogy fog kinézni, vajon rám, vagy Liamre fog hasonlítani.
Feladtam volna mindent azért, hogy róla gondoskodjak, hogy reggelente belebújtassam valamelyik édes rugdalózóba és vele a karjaimban visszafeküdjek az ágyba, letegyem kettőnk közé, és boldogok legyünk.
Bármit, de bármit elvehetett volna tőlem az élet, csak őt hagyta volna meg nekem.
Már nem hiszek a sorsban, és abban, hogy minden okkal történik. Azt, hogy őt kaptam így fogtam fel, de az elveszítését nem tudom, hiszen miért halhat meg okkal egy kisbaba? Mi az az ok, amiért ekkora áldozatra van szükség?
Összeránt a zokogás, hangosan, levegőért kapkodva kezdem, és képtelen vagyok elcsitulni. Olyan, mintha asztmás rohamom lenne, mintha a tüdőm összeomlani készülne. Hiányzik a kisbabám, hiányzik Niall, és hiányzik Liam, az a Liam, aki nem is olyan régen a tükör előtt állva mutogatta, mit, és miért szeret rajtam, aki dühtől remegve húzott be az engem megalázó edzőmnek, és aki milliónyi néző előtt, élő adásban üvöltötte ki, hogy én az övé vagyok. Aki önmagának, és a korábban felépített képének ellenére azt mondta, én vagyok a világa közepe, és aki az én világom közepe volt.
Inkább évődnék vele, veszekednénk, piszkálnánk egymást, annak is megvolt a maga teljesen szürreális szépsége, hiszen így indult a kapcsolatunk.
Ha akarnám, megváltoztathatnám a jelenlegi állapotot, ha lenne hozzá bátorságom megtenném, idejönne, és segítene nekem, mert bár mondott, amit mondott, mégis azzal a kis csomaggal akart megkeresni később. Segíthetne, mellettem lenne, együtt megoldanánk, mégsem teszek semmit ennek érdekében, csak zokogok és felőrölöm magam, mígnem eljutok arra a szintre, hogy dühös leszek. Dühös leszek mindenre, ami él és mozog, ami nevet és boldognak vallja magát, és mindenre, ami ennek az ellenkezője. A sorsomra, az életemre, magamra, Niallre, az öcsémre, de leginkább Rá, mert amikor kiabáltam vele és sírtam, nem szorított addig a falhoz és csókolt tovább, amíg elveszítem a fejem és megadom magam neki. Nem kellene rám hallgatnia, sem arra, amit üzenek neki, Luke-ra vagy Niallre, vagy bárkire, aki azt mondja, hagyjon békén. Én nyilvánvalóan magam ellen dolgozok, ők pedig a védelmemben, s bár szeretném megvédeni magam, rá is szükségem van. Ezért hiányzik a régi, seggfej Liam, mert ő mindenen átgázolva eljött volna, hogy rám erőltesse a saját maga igazát, mindegy, hogy hogyan és mennyi idő alatt.
Kiugrok a kádból, nem tudom, hogy hová sietek, de percek alatt szárítom meg magam és öltözök fel immáron a saját pizsamámba, majd a füzetemmel az ölemben lehuppanok a fotelomba.
Ismerem azt az érzést, amikor dühömben írok, korábban nagyon gyakran előfordult, de azokat a dalokat végül elvetettem, hogy nyálas, szerelmes dalokat énekeljek fel róla az új lemezemre. Egy egész albumot akartam kiadni rólunk, kettőnkről, de már nem akarom ezt.
A kezembe akad a telefonom, és nem gondolkozok, felhívom a menedzserem.
- Nahát, Mira! Mit óhajtasz?
- Azt akarom, hogy töröld az összes eddig felvett dalt - a hangom egy pillanatra még magamnak is idegen, majd rájövök, hogy honnan ismerem.
- Szó sem lehet róla! Lehet, hogy most szenvedsz, de az élet megy tovább, és 2 hónapon belül kiadjuk azt az albumot! - válaszolja ellentmondást nem tűrően.
- Nem, nem adom ki azt az albumot! Azt akarom, hogy vessétek el az egészet, adjátok el valakinek, aki ilyen nyálas szarságokat énekel, mert én nem vagyok hajlandó rá többé! Bemegyek a stúdióba, és újakat éneklek fel!
- Nem - az agyam így is forr, de ő még ad hozzá oxigént, hogy nagyobb lángra kapjon.
- Azt mondtam, hogy töröld le, és ha valami nem tetszik, akkor keress máshol munkát! Ez az én lemezem, az én dalaim, az én hangom, és én döntöm el, hogy mit csinálok meg, és mit nem! - fröcsögöm, a hangom egyre feljebb szökik, és parancs helyett már sokkal inkább hasonlít kiáltozásra. - Nem fogom kiadni! - fejezem be, és kinyomom, még mielőtt újra bömbölni kezdenék. Vissza kell szoknom ebbe, de ma megteszem az első lépést.
Úgy érzem, az életem ismétli önmagát, korábban már végigmentem ezen a folyamaton, most mégis olyan, mintha nem tudnám mi folyik.
Eldobom a tollat, földhöz vágom a füzetet és elrúgom, papírdarabok terítik be a padlót, s nem törődve a veszélyben forgó műveimmel átgázolok rajtuk, hogy a szekrényemhez érve kirángassam belőle a legrövidebb ruhát, ami fellelhető benne.
Felejteni akarok, mesterségesen kitörölni az agyamból Liam Payne-t az összes szarságával együtt, beleértve saját magam is, mert oda tartozom, külön helyet béreltem magamnak a szarságai közt.
Felveszem a ruhát, teljesen rám tapad, az előnytelen részekből is előnyt farag, a kiszélesedett csípőmből és hájamból homokóra alakot kreál, a fényekben táncolnak a felvarrt csillogó gyöngyök.
Kiengedem a hajam, amely addig nedves, kócos kontyban ült a fejemen. A szögegyenes tincseim hagyom leomlani, s néhány göndör tincset alkotok bele. A legszebb, legkihívóbb és legfeltűnőbb sminket viszem fel magamra, hogy megmutassam a világnak, azon belül is Liamnek, hogy mit veszített. Nem is biztos, hogy valaha is tudni fog róla, sőt, valószínűleg nem fog, de én így jobban érzem magam. Azt akarom, hogy ha valaki rám néz, azt gondolja, hogy bárcsak adnék neki lehetőséget arra, hogy teherbe ejtsen, nem pedig elküldene.
Hívok egy taxit, és amikor megérkezik kirontok az ajtón, hogy esélyem se legyen megfutamodni.
Olyan szórakozóhelyre vitetem magam, ahova nem az elit réteg jár, amibe engem besorolnak, olyanra, ahol néhány dollárélt vehetsz magadnak egy szebb estét, nyújtsa azt neked egy másik személy, elegendő mennyiségű pia, vagy valami egyéb.
Felemelt fejjel, méltóságteljesen, ringó csípővel és kecsesen jobbra-balra hintázó hajjal lépek a bejárathoz, mintha ezelőtt másfél órával nem gubbasztottam volna bömbölve a kádban. Eljátszom, hogy egy másik személy vagyok, valaki, aki magabiztos a testében, valaki, akinek a legnagyobb baja annyi, hogy nem tudja eldönteni, kit vigyen haza aznap este.
Eljátszom azt a Mirát, aki valaha voltam, és elfelejtem azt, akit elhagytak, és aki elveszített mindent.
Bevonulok, és élvezem, hogy a villódzó fényekben vonagló párok férfitagjainak szemei elkerekednek, és egyből kevésbé tartják izgalmasnak a velük vonagló testet. Valamikor képes voltam elérni, hogy egy srác egyetlen pillantásom miatt csak rám tudjon gondolni egész este.
Egy részem mintha hazatérne, és ez a részem elnyomja azt, amelyik miatt most zokogva gubbasztanék otthon, és amelyik most is rémülten próbálja megtalálni azt a pontom, amelyik kivezényelne innen és hazavinne. Ez az a részem, amelyik saját magát hibáztatja mindenért, amelyik pedig átveszi fölöttem a hatalmat az az, aki Liamet, és mindenki mást is, csak magát nem.
Nem akarok ma este senkitől semmit, legalábbis fizikailag nem, csak játszani, szórakozni, érezni hogy élek, hogy vagyok még valaki és akár minden hajszálamra kaphatnék egy férfit. Liam Payne csak egy a sok közül, aki volt olyan szerencsés, hogy megkaphatott engem. De elcseszte, mindent elcseszett, s bár tisztában vagyok vele, hogy azt a személyt, akire szükségem van nem itt fogom megtalálni, még ez a részem is úgy néz körbe, hogy azt firtatja, vajon kinek vannak a legjobban szaporítható génjei.
Diszkréten szürcsölöm az italokat, egyre növelve az alkoholtartalmat, mégis hagyva, hogy megmaradjon a koktélok kék, rózsaszín, vagy akármilyen színe. Játszadozok a szívószállal, vizsgálódok azt a hatást keltve, hogy unatkozok, de senki nem elég tökös ahhoz, hogy táncolni hívjon.
Egy idő után már nem számolok, és nem is várok elhívásra, egyedül táncolok a vonagló embertömeg között, és nem nézek senkire, de lopva mindenki engem figyel.
Ő kaphatna ilyet amikor csak akar, és azt tehetne amit csak akar, nála semmilyen "csak a szemnek" szabály nem élne.
Totálisan kiütöm magam, jó kedvem lesz, a dubstep zene ütemére ráng a testem, hullámzik, és bár elfelejteni akarom, de amikor lecsukom a szemem csak kettőnket látom magam előtt. Szinte érzem a kezeit, ahogy ujjait belenyomja a bőrömbe és nehezen lélegzik, liheg, a fülemet harapdálva kérlel, ahogy azt valamikor tette. Azon kapom magam, hogy arra az estére gondolok, amikor megfogant a kisbabám. 
Ingázó kapcsolatunknak köszönhetően nem kellett túl sokat azon agyalnom, mikor történhetett. Teljesen világos, egyetlen alkalom volt, amikor elfelejtettünk védekezni, mindketten tök részegek voltunk, de nem foghatjuk erre. Aznap este darabokra szedtem a tűrőképességét, szétcincáltam, kikészítettem, mígnem a sajátjaim is fecnikben lógtak, és agyatlanul egymásnak estünk. Senki nem mondhatja, hogy a kisbabánk nem egy igazi szerelemgyerek volt. Az volt, mert tisztán emlékszem, hogy azt suttogtuk, mennyire veszettül szerelmesek vagyunk egymásba. Ő mondta ki előbb, nem lehetnek csak egyoldalúak az érzelmeim

Kirontok a tömegből, az arcom kipirult, levegőre és valami hidegre van szükségem. Nem akarok ilyesmire gondolni, Liam amellett, hogy tehetséges énekes, a világ legnagyobb színésze is lehetne.
Vedelek, ész nélkül, mérték nélkül, mindent amit elém raknak, mígnem elfelejtem a nevem, hogy ki vagyok én, és elfelejtem Liam nevét, vele együtt pedig minden mást is, például azt, hogy egyedül vagyok itt, taxival jöttem, és nem tudom hogyan fogok hazajutni.

~Liam Payne~

Amikor Mira legutóbb itt járt, arról kérdezett, szoktam-e egyedül érezni magam. Azt mondtam, nem, csak ő hiányzik, és csak most érzem ezt igazán. Nincs szükségem társaságra, senkire, csak rá. Hátrahajtom a fejem és sokadjára is a hajamba túrok, az utóbbi napokban rengeteg törékeny tárgytól szabadultam meg töréses módon, és rengetegszer nyúltam a hűtőmben fellelhető alkoholkészlethez.
Újra és újra lejátszom a fejemben az elmúlt heteket, próbálok rájönni, mit ronthattam el ennyire megbocsájthatatlanul. Természetesen tudom, miket nem kellett volna kimondanom és megtennem, és tudom, hogy nem érdemlek bocsánatot, mégsem vagyok képes ennyiben hagyni. Tudom, hogy számára az lenne a legjobb, ha békén hagynám, eltűnnék az életéből, ahogy ő is mondta, de nem tudom megtenni, nem tudom feladni. Életem minden másodpercében bánnám, ha nem próbálkoznék a végsőkig. Legyenek a szemeim nyitva, vagy csukva, legyek ébren, vagy álmodjak, legyek teljesen tiszta, vagy holt részeg, csak őt látom magam előtt, és csak arra tudok gondolni, milyen volt hetek után megcsókolni őt, mennyire jó érzés volt átölelni, és tudni, hogy hiányoztam neki.
Soha, semmiben nem voltam még olyan biztos, mint az érzéseimben iránta. És semmi mást nem akarok jobban annál, mint vele lenni. Amikor elmondta, hogy babát vár, és pánikba estem, ő megfogta a kezem és a kicsike hasára tette, amiről nem hittem el, hogy egy babát véd.
A kezem alatt éreztem ahogy gömbölyödik, ő pedig a szemembe nézve mondta, hogy akar mindent, ami ezzel együtt jár.
Én pedig azt mondtam, hogy nem akarom, most pedig mindent megtennék azért, hogy simogathassam a pociját, megcsókolhassam, és olyan párja legyek, aki kiérdemli amit kap tőle.
De én sosem voltan ilyen, amivel tisztában is voltam, mégsem tettem érte.
Egy üveget forgatva gubbasztok, nem is tudom mi az, amit iszok, amikor Zayn és Louis rám törik az ajtót, és bemasíroznak.
Olyan fejjel néznek rám, ahogy egy ember közölheti a másikkal, hogy neki volt igaza. Csakhogy nekik nincs igazuk, mert nem Mira tett tönkre engem, ahogyan feltételezték, hanem én tettem tönkre őt.
Milliószor átrágtuk már magunkat ezen a témán, és nem is őt hibáztatják, hanem arra próbálnak rávenni engem, hogy lépjek túl a történteken.
Mielőtt egyszerűen kirúghatnám őket Harry is besétál, ő az abszolút Svájc ebben a témában. Nem választ oldalt, nem hibákat és indokokat keres, hanem csak segíteni akar.
Homályosodó tekintettel figyelem, hogy letesz egy kövér csomagot az asztalra, és magához hívja Louis-t, hogy segítsen kipakolni.
- Jól vagy, haver? - huppan le mellém Zayn, átdobja az egyik kezét a vállamon, és ügyetlenül megölel.
Nem válaszolok, csak hátrahajtom a fejem, és nagyokat kortyolok. Csak szeretném kiütni magam, és várni a megváltó gondolatokat, amiknek segítségével rendezhetem ezt az elbaszottságot.
- Adsz egy cigit? - köszörülöm meg a torkom, melyet kellemetlenül mardos az ital.
Habozik, végül mégis a zsebébe nyúlva kivesz egyet, és a kezembe nyomja.
- Most az egyszer - motyogja a szemembe nézve, de ügyet sem vetve rá felállok és kimasírozok a teraszra.
Emlékszem, hogyan húzta fel az orrát, ha a közelében dohányoztam, és tartott nekem kiselőadást arról, hogy a dohányzók körül élők előbb kaphatnak rákot, mint maguk azok, akik ténylegesen elszívják.
Leülök a terasz legfelső lépcsőfokára és meggyújtom, lehet hogy tudja, lehet hogy nem, de miatta tettem le. Ahogy minden másban is, ebben is ő inspirált, általa lettem jobb ember.
A térdemre borulva fújom ki a füstöt, nem érzem tőle jobban magam, sosem segített, mégis szüntelenül várom, hogy bekövetkezzen a csoda, amiről az emberek beszélnek. De csak a szar ízt érzem, és a belül ellepő füstöt, semmi sem lesz jobb.
Hallom, hogy kinyílik az ajtó, majd Louis huppan le mellém, és maga is előhúz egy szálat. A régi rossz szokások nem tudnak igazán eltűnni.
- Tudod, pont erről beszéltem neked egyszer.
- Ne kezdd el megint - morgom unottan, mert nincs kedvem végighallgatni ismét, hogy ő már az elején megmondta. - Ez nem arról szól, hogy kicsoda Mira. Nem ő cseszte el, hanem én voltam, nem kell engem beállítani az áldozatnak csak azért, mert a barátom vagy!
- Egy szóval sem mondtam ezt, viszont azt látom, hogy te mit csinálsz, míg Miráról annyit tudok, hogy szó nélkül lelépett, és visszautasított mindent. Nem gondolod, hogy talán hagynod kellene, mert ő nem is akar megbocsátani neked?
- Te hagynád? - remegek meg, szabad kezemmel a fejemet támasztva veszek mély levegőt. - Mi lenne, ha nem szólnátok bele abba, hogy mit csinálok? Ez nem a te dolgod, nem a ti dolgotok, az a gyerek nem a tied volt, egyikőtöké sem, és nem a ti barátnőitek vetéltek el! Nektek az égvilágon semmi bajotok nincs, úgyhogy ne vállaljátok magatokra az enyémet, mert nincs szükségem kioktatásra!
- Liam, remélem tisztában vagy vele, hogy csak segíteni akarunk - néz rám nagy szemekkel, de a hangja megváltozik. Louisval nem lehet idegesen beszélni, nem lehet nekiesni anélkül, hogy ne reagálna vissza hevesebben.
- Az nem segítség, hogy a barátnőmre próbáljátok kenni az egészet Zaynnel!
- Már rég nem a farmon vagyunk, Payne, és rég nem gondolom róla azt, amit akkor gondoltam, hogy beállítsam őt a szarnak! Csak azt próbálom mondani, hogy azzal, amit csinálsz, nem fogsz elérni semmit, úgyhogy ha komolyan vissza akarod őt kapni, állítsd le magad, és önpusztítás helyett mondjuk halld meg, amire Niall kér! Ha Mirának idő kell, és egy kicsi szándék is van benne arra, hogy adjon neked még egy esélyt, akkor fejezd be ezt a szánalmas viselkedést és működj együtt vele!
- Igaza van - masírozik ki Harry, még most is képes teljesen nyugodt maradni, míg én erőszakosan elnyomom a cigim, és elrúgom, Louis pedig egyre jobban felhúzza magát. Lehuppan közénk, megakadályozva, hogy bármikor is egymásnak essünk. Azóta, hogy megkaptam a magamnak kijárót Nialltől senki sem biztos abban, hogy nem lesz ismétlés, ami szomorú, mert korábban mi öten a barátság mintapéldái voltunk. Valamikor nagyon régen.
- Hogyan működjek együtt, amikor még a telefont se veszi fel nekem?! Rohadtul nem tudjátok, hogy mi folyik, egyikőtök sem látta Mirát, úgyhogy tegyetek egy szívességet és húzzatok el, mert nem vagyok kíváncsi az okoskodásaitokra!
Haz megbántottam pislog, míg Louis felpattanna, de gyorsan visszanyomja a helyére, ellenben én viszont felugrok, és az épp kifelé csörtető Zaynnek rohanok. Meglepetten hőköl hátra, elkapja a karom, de kirántom a kezéből és berontok a házba.
- Akkor csinálj amit akarsz! - üvölti utánam Lou, és folytatná is, de a többiek valószínűleg megakadályozzák.
Tudom, hogy úgy viselkedek, mint egy hisztis lány, ahogy azt is, hogy valóban csak segíteni akarnak, és Louisnak teljesen igaza van, de kezdek már belefáradni az egészbe. Túl egyszerű lenne az élet, ha csak úgy visszakaphatnám, ha hirtelen meggondolná magát mindennel kapcsolatban, és elfelejtené azt az időszakot, ami a mai nap, és aznap éjszaka történt. Nem jellemző rám, hogy valami ilyen egyszerűen történjen.

2015. szeptember 10., csütörtök

66.rész A kimondatlan vég

Csak fekszünk, egyikünk sem mozdul, vagy mond valamit, belefúrom az arcom Luke pólójába és néha pislogok egyet, amikor kizökkenek a gondolataim közül. Ő sem alszik, tudom, túl nagy a csend, nem szuszog vagy horkol. Nem mondtam neki semmit, a padlóról feltett az ágyra, valahogy megnyugtatott, és most csak vagyunk, de legalább nem rohant el, és esett neki Liamnek.
Niall nem jött vissza, azt hiszem, megértem, hogy miért, ahogy azt is, hogy Luke miért nem lett dühös, és miért nem kérdez most tőlem.
Talán kiegyenlítettem azt, hogy amikor elmondtam neki a babánkat, összevesztünk, és magamra hagyott, mert most ő könyörgött nekem és sírt előttem, és én nem tettem semmit, vagyis semmi jót. Tudom, hogy talán hibáztam, ahogy azt is, hogy nem vagyok kész még rá, nem tudom elfelejteni a történteket, és az egyik felem őt hibáztatja, a másik viszont saját magamat. Tele vagyok negatív érzésekkel, önutálattal, szomorúsággal, haraggal, fájdalommal, és valahogy muszáj kiadnom ezeket.
Átfordulok a másik oldalamra, aludni akarok, de képtelen vagyok rá, kényszerítem magam, hogy tartsam csukva a szemeim, de kinyílnak, a gondolataim megállíthatatlanok, a testem túl kipihent. Magamhoz ölelem az egyik párnát, és a legkisebb illatfoszlányról rájövök, hogy melyikkel aludhatott ő. Belefúrom az arcom, csak fel kéne állnom, átmenni a szobájába, és rendezhetném vele, mindössze ennyi lenne, és nem egy párnát kellene magamhoz ölelnem azt képzelve, hogy érzem rajta az illatát, hanem odabújhatnék hozzá, szagolgathatnám a nyakát, megcsókolhatnám, egymásba temetkezhetnénk. De mozdulatlan maradok, nem teszem, mert csodálatos vagyok abban, hogy tönkretegyem a saját életem.
Luke egy idő után elszundít mellettem, és nem bírok tovább feküdni, átköltözök a szoba másik felében elhelyezett kanapéra, előveszem a füzetem, óvatosan felkapcsolok egy kislámpát és perceken keresztül figyelem, vajon észreveszi-e az öcsém, de kiterülve alszik tovább, teljesen hidegen hagyja a minimális fény.
Nem szükséges gondolkodnom, csak hagyom felszínre törni az érzelmeim, a dühöm, a fájdalmam, mindent, és egymás után töltöm meg az üres lapokat szöveggel. Hevesen dobog a szívem, halkan zihálok, folynak a könnyeim, beledobom a füzetet a táskába, majd visszaülök a kanapéra és összehúzom magam. Miért akarok átmenni hozzá, hogy ha amikor ő jön, akkor elküldöm? Miért akarok vele lenni, ha azt mondtam, hogy tűnjön el az életemből? Ugyanazért, amiért amikor megcsókolt az egész világ megszűnt létezni, és semmi más nem volt, csak ő, és mert mi még mindig ugyanazok az emberek vagyunk, akik néhány hónappal ezelőtt szakadó esőben, a sárban ugrottak egymásnak, hogy valahogy levezessék  problémáikat. Bárcsak még mindig ott lennénk, bárcsak gyűlölhetném, ott annyira könnyen ment, mindketten elrejtőztünk egy maszk mögé, és kölcsönösen utáltuk egymásét.
Visszasírom a maszkom, sőt, talán sosem kellett volna levennem, akkor nem próbáltak volna meg ennyien megtaposni, vagy nem jártak volna sikerrel.
- Mira? - pislog fel Luke. Érdekes füle van, ő maga is rendkívül érdekes, mert semmit nem vesz észre addig, amíg sírni nem kezdek. Félálomban feltápászkodik és odabotorkál hozzám, a kanapé nem elég nagy kettőnknek, mégis megpróbál mellém férkőzni, A fél testével lelóg róla, de amennyire tud átölel, és amikor rám néz a szemében nincs semmi más az őszinte, testvéri szereteten és aggodalmon kívül.
- Annyira szeretem őt, Luke - a fejem erőtlenül bukik a mellkasára, nem is tudom, hogy mit beszélek. Olyan, mintha lázálomban lennék, szédülök, és artikulálatlanul össze-vissza beszélek. - Miért fáj ennyire?
Felnyalábol, letesz az ágyra, majd bebújik mellém és mindkettőnket betakar, Hangosan hüppögve sírok, meg sem próbálom visszatartani, minden kibukik belőlem, de a lelkem nem lesz könnyebb.
Csak beszélek neki arról, milyen érzés volt, amikor hosszú hetek után újra találkoztunk, hogy milyen jó volt hozzám,és mennyire boldoggá tudott tenni. Vele nem zavar, hogy gondolkodás nélkül, önkívületlenül beszélek, mert a testvérem, nem fog ítélkezni, nem nevet ki. Egyszer csak már nem is én beszélek, hanem ő, a felsőtestére borulva hüppögök, miközben simogatja a hajam, és halkan beszél hozzám, valami teljesen másról, mint amiről én.
- Tudod, ha a kishúgom ennél, és rólad kellene beszélnem, mindig úgy kezdeném, hogy életem legboldogabb napja volt, amikor hazahoztak téged anyuék. De mivel nem vagy a húgom, és a létezésem első pillanatától fogva az életem része vagy, ráadásul 2 perc 54 másodperccel előbb verekedted ki magad, így nem mondhatom. Azt viszont tudnod kell, hogy semmit, és senki mást nem szeretek úgy, és annyira, ahogy téged, Mira. Te vagy a legjobb barátom, a példaképem, akire mióta az eszemet tudom felnézek, és akire mindig számíthattam. Amíg én élek, addig sosem leszel egyedül - megszorítja a kezem, a mondandója felét nem értettem, de az utolsó mondatot tökéletesen hallom és felfogom. Megpuszilja a fejem, kezével megtörli könnyektől ragacsos arcom, és halvány mosollyal néz rám. Nem tudom, miért mondja ezt, de őszintén szólva nem is érdekel, egyedül akarok lenni, és mégsem, félek a szeretettől, de szükségem van rá.
Álomba sirdogálom magam néhány percre, majd felébredek, forgolódok, újra elszundítok, és így szenvedem át az egész éjszakát. Reggel 8-kor már nem bírom tovább, amikor meghallom Niall hangját a folyosón felkelek, de az ajtóban megtorpanok.
- Nem, Zayn, mindketten - egy ideig hallgat, majd kissé feszültebben szólal meg. - Tudom, de megérthetnéd! Mindegy, ez nem tartozik ránk, ne szóljatok bele még ti is.
Nagyot nyelek, rólunk beszél, rólam és Liamről, és Zaynnek valószínűleg nem tetszik valami. Nem akarok hallgatózni, nem akarom ezt hallani, úgyhogy a fürdőszobába megyek és megmosom az arcom anélkül, hogy huzamosabb ideig látnám a tükörképem. Amikor visszamegyek még mindig hallom a hangját, de most teljesen más.
- Nem tudom, Flo, addig maradok, amíg szüksége van rám - szinte áramütésként ér a felismerés, hogy Niallnek még mindig barátnője van, és ahelyett, hogy vele töltené a szabadidejét itt van, és engem pátyolgat. A szívemben melegséget érzek, mert így több oka lenne elmenni, mégis itt van velem, és már milliószor jóvá tette, hogy aznap éjjel nem vette fel a telefont.
Ideje, hogy a saját lábamra álljak, vagy legalább féllábon sántikáljak, és Luke segítsen, mert nem foglalkozhat mindenki csak velem, és nem tehetem tönkre Niall kapcsolatát. Fejemet az ajtónak döntve, behunyt szemekkel hallgatom, nem vagyok kíváncsi rá, hogy mit beszélhetnek, csak Niall hangjára figyelek, és magamban meghozom talán életem egyik legnehezebb döntését, amivel csak még több gyötrelmet hozok magamra, de szükségesnek érzem.
- Nekem is hiányzol. Tudom, de értsd meg, olyan mintha a húgom lenne, és szüksége van rám. Nem, Flora, azért vagyok itt, mert itt akarok lenni vele - anélkül, hogy látnám, tudom, hogy a hajába túr, aztán leejti maga mellé a kezét, és már hallom is a megadó sóhaját. - Hívni foglak. Te is nekem, szia.
Arcom az ajtóhoz préselem, számolom a másodperceket, és fülelek, nehogy visszamenjen Liamhez. Látom őt magam előtt, ahogy a falnak dől és elmélyülten gondolkozik, hallom a ruhájának súrlódását, amikor ellöki magát a faltól, és ezt a pillanatot választom, hogy kinyissam az ajtót. Annyira ismerem őt, minden mozdulatát, minden gondolatát, mintha ő is az ikrem lenne, pedig még csak a legkisebb rokoni kapcsolat sincs köztünk. Szemei meglepődve nyílnak ki egy pillanatra, majd leejti a kezét a kilincsről, és aprócska mosolyra húzza a száját.
- Szia - a kérésem nélkül, mindenféle utalás nélkül ölel magához. Meztelen vállára hajtom a fejem és szorosan átölelem, tenyereim a hátára simítom, hosszú másodpercekig behunyt szemmel kapaszkodok belé. - Miért nem pihensz még? Korán van.
- Nem tudok aludni - motyogom, majd megköszörülöm a torkom.
- Sajnálom, hogy nem mentem be hozzád, de...
Félbeszakítom, lassan ingatom a fejem, és ujjaim összefonom az övével.
- Sajnálom a tegnapot, tudom, hogy túlzásba estem. Megértem, miért nem jöttél vissza, jobb is, hogy vele maradtál.
- Én megértelek téged, Mack, de azt is tudom, hogy ő is komolyan gondolt mindent, amit mondott - megcirógatja az arcom, szőke haja kócosan mered mindenfelé. Számomra nem furcsa így beszélni vele, hogy ő nagyon hiányosan van öltözve, én pedig most másztam ki az ágyból egy gyötrelmes éjszaka után. Kevés olyan dolog van, ami miatt zavarban érezném magam előtte, ez nem tartozik bele, ahogy az sem, hogy csak alsót visel. Annyiszor figyeltem már őt, miközben aludt, és gondolkoztam azon, hogy talán csak én látom így, de a legjobb barátom maga a megtestesült jóság számomra.
- Nem állok készen erre, Niall - rázom a fejem, hagyom a hajam az arcomba hullani, miközben lehajtom a fejem. - Elvesztettem a kisbabám...
- Tudom, tudom - húzódik közelebb, kezét a tarkómra teszi és a vállához húzza a fejem. - Megfogja érteni, de tudnod kell, hogy nem fogja feladni. Adj neki egy esélyt, ha kész vagy rá, Mackenzie, megígérem, hogy nem bánod meg.
Halkan szipogva bólintok bele a vállába, nem látja az arcom és a szemem, nem tudja, hogy hazudok.
- Ma hazamegyek - nyelek nagyot.
- Veled megyek, ha szeretnéd - lehunyom a szemeim, tudtam, hogy ezt fogja mondani.
- Nem, menj haza te is, rendben leszek - megsimogatom a haját, azt a rengeteg, leírhatatlanul puha és különleges szőkeséget.
- Biztosan ezt akarod? - húzódik el, hogy a szemembe nézhessen.
- Időre van szükségem, hogy összeszedjem magam - megdörzsölöm az arcom, leplezetlen büszkeséggel a szemében néz rám, majd a kezei közé fogja az arcom, és elhúzott puszit ad a homlokomra.
- Bármikor beszélhetünk, amikor csak akarod, és ha kellek, amilyen hamar csak tudok, ott leszek nálad - ígéri, aprót bólintok, majd visszabújok hozzá.
- Köszönöm - suttogom. Soha nem akarom őt elengedni, mégis megteszem, halványan mosolyogva nyomok puszit az arcára, és visszavonulót fújok.
Nincs túl sok cuccom, legalábbis nem pakoltam ki őket, kiveszem Niall táskájából a ruháim, és belegyűröm őket a bőröndbe, majd az utolsó pillanatban a táskát is beleteszem. Menni akarok, el innen, mielőtt bármit is meggondolok. Nem kell kétszer kérnem a szüleim, és bár anya megpróbál rábeszélni, hogy legalább mondjam el én Liamnek, hogy időre van szükségem, Luke a védelmemre kel, és a bőröndömmel elcaplat a kocsihoz. Egy kicsit hasonlítok önmagamra külsőleg, de aki csak felszínesen is, de ismer, az tudja, hogy ez nem én vagyok.
- Nagyon fogsz hiányozni nekem, Mackenzie - fúrja bele az orrát a hajamba, megremegek a karjaiban, és szorosabban ölelem.
- Te is nekem - suttogom elszoruló torokkal. - Köszönöm, hogy velem voltál.
Megrázza a fejét, végigsimít a hajamon, nem mond semmit. Senki nem siettet minket, most a pillantások sem érdekelnek, mindenki minket néz, de észre sem veszem.
- Mondd meg Liamnek, hogy adjon nekem egy kis időt - kérem halkan, a szemembe nézve bólint, és eltűri a hajam az arcomból - és sajnálom.
- Minden rendben lesz - bizonygatja, csakhogy én nem hiszek ebben.
Az ajkam lebiggyed, potyogó könnyekkel csimpaszkodok a nyakába, szorosan ölel magához, szeretném megállítani az időt, vagy csak megnyomni az "állj" gombot az életemen.
- Nagyon szeretlek, Niall - szakad ki belőlem, a válaszát meg sem várva próbálok kibontakozni a karjaiból.
- Amikor újra látlak, a mosolyodat szeretném először megpillantani - simogatja le a könnyeim. - Miattam ne sírj, legyek én az az életedben, aki miatt nem sírsz sosem.
Bólintok, szipogva letörölgetem a könnyeim, ő pedig puszit nyom az arcomra.
- Én ezerszer jobban, Mira, nem is tudod, mennyire - súgja alig hallhatóan.
Amikor elengedjük egymást igyekszem erős lenni, hogy úgy érezze, miatta valóban sosem hullattam könnyeket, ebben a tudatba akarom hagyni. Addig fogja a kezem, amíg be nem ülök Luke mellé a kocsiba, majd megszorítja az ujjaim, és becsapja az ajtót, mielőtt egyet pisloghatnék.
Összeszorítom a szám és Luke-nak dőlök, majd amikor elindulunk akaratlanul is az ablakhoz tapadok. Ő már nem lát engem, de én látom, ahogy ott álldogál a fehér, kicsit kitaposott Nike cipőjében, szűk farmerban, fehér pólóban, és végtelen szomorúsággal néz a kocsi után. Már szeretnék kiugrani, átölelni, és nem engedni el soha.
Nekinyomom a fejem az ablaknak, legszívesebben addig ütném hozzá, amíg el nem ájulok, hogy ha már aludni nem tudok, valamilyen módon mégis öntudatlanul töltsem az elkövetkezendő órákat, vagy heteket.
Hálát adok, mert ilyen korán senki nem számít arra, hogy felbukkanok. Gond nélkül bejutunk a reptérre, a magánterminálban pedig már egyáltalán nem lehet gond. Azzal sosem volt baj, ahogy Christian intézkedett, mindig mindent normálisan megszervezett, elintézett, csak én vagyok kevés, és elviselhetetlen.
A repülőn anyáék az egyik asztalhoz telepednek, Luke az ablak mellé az egyik kényelmes ülésbe, én pedig az egyik kabinba száműzöm magam.
Az ablakon öntudatlanul nézek kifelé, és ahogy távolodunk egyre sűrűbben folynak a könnyeim. Soha többé nem jövök ide vissza, soha, ezen a helyen vesztettem el az életem értelmét, önmagam, és hagytam el egyszerre két olyan embert is, akiket látva nem kell elgondolkoznom azon, vajon felkerülhetnek-e arra a listára, hogy kiket szeretek a legjobban.
Most sírok utoljára, legalábbis úgy, hogy másik tudnak róla, összekucorodva bömbölök úgy igazán, fuldoklóan, mígnem végre ismét elalszok, és csak a rázkodásra ébredek, amikor a repülő leszáll Sydney napfényes, gyönyörű városának repterére. Egy másik Mira ébred fel, az, amelyik egy határozott mozdulattal végigszánt a haján, megtörli az arcát, és egyenes háttal, felemelt állal vonul le a repülő lépcsőjén. Mestere vagyok annak, hogy elrejtsem az érzéseim, és azt, aki igazából vagyok. Olyan ez, mintha skizofrén lennék, csak én hasznot húzok belőle, már ha önmagam megóvása annak számít.

~Liam Payne~

Egyedül ébredek, pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy amikor ágyba kerültem Niall az egyik fotelban gubbasztott. De most, hogy nincs itt, nem tud megakadályozni. Az elkeseredettségem még tegnap éjjel átment valami másba, amivel régen gyakran megküzdöttem. Niall tegnap visszatartott, a szétdobált ruhadarabok bizonyítják, hogy a lángoló düh a szobán belül maradt, de most, hogy nincs itt, bár már jóval nyugodtabban, de az ajtóhoz trappolok, kivágom, és elszántan caplatok végig a folyosón. Akár tetszik neki, akár nem, végig fog hallgatni, és adni fog nekem egy második esélyt, mert addig nem megyek el.
Megragadom a kilincset, arra számítok, hogy kitárul az ajtó és ugyanezzel a lendülettel mehetek be, ehelyett zárva marad, és nekivágódok. De a dühöm még mindig ott lappang bennem, és a kilincset rángatva reflexből elordítom magam.
- Mira! Nyisd ki az ajtót! - másodpercek alatt veszítem el önmagam, és gyűlölöm ezt. Olyan, mintha a saját elmém kiszorítana engem, és átvenné a helyem egy elkeseredett, reménytelenségbe süppedt lény, vagy egy tomboló állat. Jelenesetben mindkettő egyszerre jelenik meg. - Miranda! - üvöltöm, zokogva rángatom a kilincset, a fejem forró a dühtől. - Nem csinálhatod ezt velem, Mira! Nem zárhatsz ki! ÉN NEM FOGOK KINT MARADNI!
Magam sem tudom, hogy mire gondolok, a zárt ajtóra, vagy az életére, amiből megpróbál kiűzni. Hátamat az ajtónak vetve csúszok le, lehajtott fejem a térdemnek nyomom, és a hajamba markolok. A szívem mélyén már tudom azt, ami az ép elmémnek teljesen világos, hogy Mira elment. Tudom, és nem a zárt ajtó miatt, hanem mert Luke még sehonnan nem ugrott a torkomnak, és a Hemmings szülők sem jönnek ki. Halványan emlékszem, hogy miután kitomboltam magam, Liz benézett, megsimogatta a vállam, és anyáskodó mozdulattal betakargatott. Mintha nem az a személy lennék, aki tönkretette a lánya életét, és ezáltal ő maga is megtébolyodott, hanem egy elveszett kisfiú.
És tulajdonképpen annak is érzem magam, összekucorodok az ajtó előtt, folynak a könnyeim, és végig az jár a fejemben, hogy talán Mira is így érezte magát, amikor elküldtem. Ha igen, akkor most visszakaptam, s megriaszt, hogy ez csak annak a lavinának az első zuhataga, ami általam őt betemette.
Megint Niall szed fel, szipogva, botladozva tántorgok be a saját szobámba, magamban rendkívül hálás vagyok, mert itt van, és megpróbál segíteni, még ha ezt nem is mutatom.
- Liam, Mira hazament - mondja ezt a kérdésemre válaszolva.
- És te miért nem vagy vele? - vetem oda ellenségesen, dühös mozdulatokkal törlöm a folyamatosan csorgó könnyeim.
- Mert nem akarta, hogy vele menjek - néz rám, és azokkal a hatalmas, ártatlan szemeivel lehetetlenné teszi még számomra is, hogy igazán dühös legyek rá. Nem, ez az, ami indokot ad rá, hogy féltékeny legyek. A különleges szemei, a szőke, dús haja, az ír akcentusa, és úgy egészében az ártatlan kinézete. Még úgy is, hogy tudom, Niall is csábít, vagy csábított lányokat az ágyába, használta a legcifrább káromkodásokat, és egy időben teljességgel cáfolta a róla alkotott tiszta, ártatlan képet, úgy gondolom, Mirának sokkal inkább vele kellene lennie, nem velem. Mert mindezek ellenére is Niall egy ártatlan kisbárány volt hozzám képest, és velem ellentétben mára teljesen elhagyta azt az énjét. Tudom, hogy Niall sosem veszekedett volna vele, sosem lett volna tiszteletlen vagy durva, nem küldte volna el, ha az ő gyerekével lett volna terhes. Az ő gyereke teljesen egészséges lenne, kettőjük jóságos, nevetős, tengerkék szemű, szőke hajú tökéletessége, és nem ilyen elcseszett. Kettőnkké sem miatta volt ilyen, hanem miattam, mert valami egyszerűen annyira elcseszett bennem, hogy még a sors sem akarja, hogy ez öröklődjön.
- Kérte, hogy mondjam meg, sajnálja, és időt kér. A helyedben én megadnám neki, Liam. Tudom, hogy neked is fáj, de nem te ringattad magad olyan álmokba, hogy tökéletes életetek lesz, majd hagytak el, és vetéltél el tízezrek előtt. Nem belőled vették ki a még csak néhány centis gyereked, és nem neked kell megbirkózni mindennek a tudatával. Nem tudom, hogy mit érez most Mira, mi soha nem is fogjuk megtudni, milyen érzés lehet ez egy anyának, de őszintén, elképzelni sem tudom, mi játszódhatott le benne, amikor magához tért a kórházban, és egyik pillanatról a másikra kezdett üvöltve sírni. Adj neki időt, csak amíg rendezi magában amit kell, előbb-utóbb ő fog keresni, de ha nem, akkor próbálkozhatsz. Addig úgysem fog veled normálisan beszélni, amíg le nem nyugszik, és ha te is ilyen vagy, akkor nem engedlek a közelébe - jelenti ki határozottan. Legszívesebben visszaszólnék, de annyi higgadtság van még bennem, hogy nem teszem. Nem, ha szeretném fenntartani a barátságunkat, márpedig szeretném.
Helyette csak megfordulok, hogy ne is lássam, két kézzel túrok a hajamba, és hátrahajtom a fejem.
Minden embernél van egy végpont, amikor már nem bírja tovább, Van, akinél ez annyi, hogy napokig csak fekszik és önsajnálatba merül, van, akinél ez tombolás, féktelen bulizás, vagy dühroham. Nálam a dühroham az utolsó előtti szakasz, amikor még van egy hajszál, ami egyben tartja az idegeim, de azzal, hogy Mira elment, ez is elszakad.
Talán nem mondta ki konkrétan, de a "tűnj el az életemből" és az, hogy hatalmasra nyílt szemekkel, rémülten próbált minél messzebb kerülni tőlem, eléggé egyértelmű jel. Ugyanakkor azzal, ahogy visszacsókolt, húzott magához, és kapaszkodott belém, pont az ellenkező hatást érte el.
Tudom, hogy szeret engem, tudom, hogy szüksége van rám, és nekem is rá, de a saját hibámból ellöktem magamtól, és fél tőlem.
Ha az, amit akkor éreztem, amikor Sophia kidobott borzalmas volt, akkor nem tudom, ezt mivel jellemezhetném. Akkor is utáltam magam azért, amit tettem, de most egyszerűen leírhatatlan gyűlöletet érzek.
Az jut eszembe, amikor a farmon Louis és Zayn azt mondta, hogy Mira még egyszer bajt fog hozni a fejemre, hogy majd szívni fogok miatta, és bántani fog. De igazából pont az ellenkezője történt, és engem azzal bánt, hogy én bántottam őt, és nem akar velem lenni.
A minibárhoz sétálok, halál nyugodtan kiveszek egy üveg whiskey-t, felbontom, és nagyot kortyolok belőle. Égeti a torkom, borzalmas íze van, és arra emlékeztet, amikor otthon ülve vedeltem egyedül, mert Soph nem bocsátotta meg amit tettem. A helyzet tulajdonképpen majdnem ugyanaz.
Azóta nem csináltam ilyet, hogy a farmon először összeakadtam Mirával. Aznap éjjel is azért ültem le és ittam, mert bár még magamnak sem vallottam be, de elkeseredett voltam. Azóta nem, alkohol is csak akkor került a számba, ha hivatalos helyeken ittunk egy pohár bort, vagy ha bulizni mentünk. A bulizásról emlékképek villannak be, az én édes, részeg barátnőmről, és kettőnk forró, alkohol ízű csókjairól.
- Liam? Hagyd abba, menjünk haza.
- Hagyj békén! - dörrenek rá, levágódok a fotelba, és összeszorított szemekkel nyelek.
Az ivás, és annak az éjszakának az emlékfoszlányai azt eredményezik, hogy egyre nagyobb kortyokban tüntetem el az italt, s közben az agyam előhozza az összes vele töltött pillanatot, csak hogy emlékeztessen rá, mit dobtam el magamtól.
- Tudod Liam, rohadtul elegem van már ebből, jobb lett volna, ha ahelyett, hogy bezárlak titeket a pajtába, megmondtam volna neked, hogy hagyd békén őt. Ennél még az is jobb lett volna, ha végig ölitek egymást, most nem csinálnátok ezt! - kiáltja, majd kirongyol az ajtón, melyet hangosan bevág maga után.
Nincs igaza, vagy talán csak részben, de az egyetlen, amit eddig egyszer sem bántam, és most sem bánok, az a kettőnk elviselhetetlen kapcsolata. Mindegy, min vesztünk össze, és hányszor, amikor a szemembe nézett a haragos, dühös pillantások mögött mindig ott volt a tiszta szerelem, és végül megoldottuk. Most viszont akárhogy próbálkozok, esélyt sem ad.
A kezembe veszem a telefonom, azt sem látom, hogy hova nyomok, valahogy mégis eljutok Mira névjegyéhez, mert az övé az első. Melegség tombol bennem, a végtagjaim erőtlenek, a nyelvem nehezen mozdul, de egy funkció elérése eddig nem jutott eszembe, bezzeg részegen felkapom rá a fejem.
- Ez Mira Hemmings hangpostája, hagyj üzenetet, ha lesz időm visszahívlak.
- Nem csinálhatod velem ezt - a hangom zaklatott, szavaim artikulálatlanul összefolynak. - Nem mehetsz csak úgy el! Akárhová mehetsz, én megtalállak akkor is, ha nem akarod. Nem menekülhetsz el előlem, Mira! - a hangom elcsuklik, a végtagjaim remegnek. Felkapom az üveget és meghúzom, de amikor letenném kicsúszik a kezemből, és kifolyik a szőnyegre. - Nem hagyhatsz el - nyöszörgöm. - Kérlek, ne hagyj el, Cica!
Ami a legjobban fáj, és nem vagyok hajlandó beismerni magamnak, hogy hiába könyörgök, már régen elveszítettem, és erről egyedül én tehetek.