2015. szeptember 10., csütörtök

66.rész A kimondatlan vég

Csak fekszünk, egyikünk sem mozdul, vagy mond valamit, belefúrom az arcom Luke pólójába és néha pislogok egyet, amikor kizökkenek a gondolataim közül. Ő sem alszik, tudom, túl nagy a csend, nem szuszog vagy horkol. Nem mondtam neki semmit, a padlóról feltett az ágyra, valahogy megnyugtatott, és most csak vagyunk, de legalább nem rohant el, és esett neki Liamnek.
Niall nem jött vissza, azt hiszem, megértem, hogy miért, ahogy azt is, hogy Luke miért nem lett dühös, és miért nem kérdez most tőlem.
Talán kiegyenlítettem azt, hogy amikor elmondtam neki a babánkat, összevesztünk, és magamra hagyott, mert most ő könyörgött nekem és sírt előttem, és én nem tettem semmit, vagyis semmi jót. Tudom, hogy talán hibáztam, ahogy azt is, hogy nem vagyok kész még rá, nem tudom elfelejteni a történteket, és az egyik felem őt hibáztatja, a másik viszont saját magamat. Tele vagyok negatív érzésekkel, önutálattal, szomorúsággal, haraggal, fájdalommal, és valahogy muszáj kiadnom ezeket.
Átfordulok a másik oldalamra, aludni akarok, de képtelen vagyok rá, kényszerítem magam, hogy tartsam csukva a szemeim, de kinyílnak, a gondolataim megállíthatatlanok, a testem túl kipihent. Magamhoz ölelem az egyik párnát, és a legkisebb illatfoszlányról rájövök, hogy melyikkel aludhatott ő. Belefúrom az arcom, csak fel kéne állnom, átmenni a szobájába, és rendezhetném vele, mindössze ennyi lenne, és nem egy párnát kellene magamhoz ölelnem azt képzelve, hogy érzem rajta az illatát, hanem odabújhatnék hozzá, szagolgathatnám a nyakát, megcsókolhatnám, egymásba temetkezhetnénk. De mozdulatlan maradok, nem teszem, mert csodálatos vagyok abban, hogy tönkretegyem a saját életem.
Luke egy idő után elszundít mellettem, és nem bírok tovább feküdni, átköltözök a szoba másik felében elhelyezett kanapéra, előveszem a füzetem, óvatosan felkapcsolok egy kislámpát és perceken keresztül figyelem, vajon észreveszi-e az öcsém, de kiterülve alszik tovább, teljesen hidegen hagyja a minimális fény.
Nem szükséges gondolkodnom, csak hagyom felszínre törni az érzelmeim, a dühöm, a fájdalmam, mindent, és egymás után töltöm meg az üres lapokat szöveggel. Hevesen dobog a szívem, halkan zihálok, folynak a könnyeim, beledobom a füzetet a táskába, majd visszaülök a kanapéra és összehúzom magam. Miért akarok átmenni hozzá, hogy ha amikor ő jön, akkor elküldöm? Miért akarok vele lenni, ha azt mondtam, hogy tűnjön el az életemből? Ugyanazért, amiért amikor megcsókolt az egész világ megszűnt létezni, és semmi más nem volt, csak ő, és mert mi még mindig ugyanazok az emberek vagyunk, akik néhány hónappal ezelőtt szakadó esőben, a sárban ugrottak egymásnak, hogy valahogy levezessék  problémáikat. Bárcsak még mindig ott lennénk, bárcsak gyűlölhetném, ott annyira könnyen ment, mindketten elrejtőztünk egy maszk mögé, és kölcsönösen utáltuk egymásét.
Visszasírom a maszkom, sőt, talán sosem kellett volna levennem, akkor nem próbáltak volna meg ennyien megtaposni, vagy nem jártak volna sikerrel.
- Mira? - pislog fel Luke. Érdekes füle van, ő maga is rendkívül érdekes, mert semmit nem vesz észre addig, amíg sírni nem kezdek. Félálomban feltápászkodik és odabotorkál hozzám, a kanapé nem elég nagy kettőnknek, mégis megpróbál mellém férkőzni, A fél testével lelóg róla, de amennyire tud átölel, és amikor rám néz a szemében nincs semmi más az őszinte, testvéri szereteten és aggodalmon kívül.
- Annyira szeretem őt, Luke - a fejem erőtlenül bukik a mellkasára, nem is tudom, hogy mit beszélek. Olyan, mintha lázálomban lennék, szédülök, és artikulálatlanul össze-vissza beszélek. - Miért fáj ennyire?
Felnyalábol, letesz az ágyra, majd bebújik mellém és mindkettőnket betakar, Hangosan hüppögve sírok, meg sem próbálom visszatartani, minden kibukik belőlem, de a lelkem nem lesz könnyebb.
Csak beszélek neki arról, milyen érzés volt, amikor hosszú hetek után újra találkoztunk, hogy milyen jó volt hozzám,és mennyire boldoggá tudott tenni. Vele nem zavar, hogy gondolkodás nélkül, önkívületlenül beszélek, mert a testvérem, nem fog ítélkezni, nem nevet ki. Egyszer csak már nem is én beszélek, hanem ő, a felsőtestére borulva hüppögök, miközben simogatja a hajam, és halkan beszél hozzám, valami teljesen másról, mint amiről én.
- Tudod, ha a kishúgom ennél, és rólad kellene beszélnem, mindig úgy kezdeném, hogy életem legboldogabb napja volt, amikor hazahoztak téged anyuék. De mivel nem vagy a húgom, és a létezésem első pillanatától fogva az életem része vagy, ráadásul 2 perc 54 másodperccel előbb verekedted ki magad, így nem mondhatom. Azt viszont tudnod kell, hogy semmit, és senki mást nem szeretek úgy, és annyira, ahogy téged, Mira. Te vagy a legjobb barátom, a példaképem, akire mióta az eszemet tudom felnézek, és akire mindig számíthattam. Amíg én élek, addig sosem leszel egyedül - megszorítja a kezem, a mondandója felét nem értettem, de az utolsó mondatot tökéletesen hallom és felfogom. Megpuszilja a fejem, kezével megtörli könnyektől ragacsos arcom, és halvány mosollyal néz rám. Nem tudom, miért mondja ezt, de őszintén szólva nem is érdekel, egyedül akarok lenni, és mégsem, félek a szeretettől, de szükségem van rá.
Álomba sirdogálom magam néhány percre, majd felébredek, forgolódok, újra elszundítok, és így szenvedem át az egész éjszakát. Reggel 8-kor már nem bírom tovább, amikor meghallom Niall hangját a folyosón felkelek, de az ajtóban megtorpanok.
- Nem, Zayn, mindketten - egy ideig hallgat, majd kissé feszültebben szólal meg. - Tudom, de megérthetnéd! Mindegy, ez nem tartozik ránk, ne szóljatok bele még ti is.
Nagyot nyelek, rólunk beszél, rólam és Liamről, és Zaynnek valószínűleg nem tetszik valami. Nem akarok hallgatózni, nem akarom ezt hallani, úgyhogy a fürdőszobába megyek és megmosom az arcom anélkül, hogy huzamosabb ideig látnám a tükörképem. Amikor visszamegyek még mindig hallom a hangját, de most teljesen más.
- Nem tudom, Flo, addig maradok, amíg szüksége van rám - szinte áramütésként ér a felismerés, hogy Niallnek még mindig barátnője van, és ahelyett, hogy vele töltené a szabadidejét itt van, és engem pátyolgat. A szívemben melegséget érzek, mert így több oka lenne elmenni, mégis itt van velem, és már milliószor jóvá tette, hogy aznap éjjel nem vette fel a telefont.
Ideje, hogy a saját lábamra álljak, vagy legalább féllábon sántikáljak, és Luke segítsen, mert nem foglalkozhat mindenki csak velem, és nem tehetem tönkre Niall kapcsolatát. Fejemet az ajtónak döntve, behunyt szemekkel hallgatom, nem vagyok kíváncsi rá, hogy mit beszélhetnek, csak Niall hangjára figyelek, és magamban meghozom talán életem egyik legnehezebb döntését, amivel csak még több gyötrelmet hozok magamra, de szükségesnek érzem.
- Nekem is hiányzol. Tudom, de értsd meg, olyan mintha a húgom lenne, és szüksége van rám. Nem, Flora, azért vagyok itt, mert itt akarok lenni vele - anélkül, hogy látnám, tudom, hogy a hajába túr, aztán leejti maga mellé a kezét, és már hallom is a megadó sóhaját. - Hívni foglak. Te is nekem, szia.
Arcom az ajtóhoz préselem, számolom a másodperceket, és fülelek, nehogy visszamenjen Liamhez. Látom őt magam előtt, ahogy a falnak dől és elmélyülten gondolkozik, hallom a ruhájának súrlódását, amikor ellöki magát a faltól, és ezt a pillanatot választom, hogy kinyissam az ajtót. Annyira ismerem őt, minden mozdulatát, minden gondolatát, mintha ő is az ikrem lenne, pedig még csak a legkisebb rokoni kapcsolat sincs köztünk. Szemei meglepődve nyílnak ki egy pillanatra, majd leejti a kezét a kilincsről, és aprócska mosolyra húzza a száját.
- Szia - a kérésem nélkül, mindenféle utalás nélkül ölel magához. Meztelen vállára hajtom a fejem és szorosan átölelem, tenyereim a hátára simítom, hosszú másodpercekig behunyt szemmel kapaszkodok belé. - Miért nem pihensz még? Korán van.
- Nem tudok aludni - motyogom, majd megköszörülöm a torkom.
- Sajnálom, hogy nem mentem be hozzád, de...
Félbeszakítom, lassan ingatom a fejem, és ujjaim összefonom az övével.
- Sajnálom a tegnapot, tudom, hogy túlzásba estem. Megértem, miért nem jöttél vissza, jobb is, hogy vele maradtál.
- Én megértelek téged, Mack, de azt is tudom, hogy ő is komolyan gondolt mindent, amit mondott - megcirógatja az arcom, szőke haja kócosan mered mindenfelé. Számomra nem furcsa így beszélni vele, hogy ő nagyon hiányosan van öltözve, én pedig most másztam ki az ágyból egy gyötrelmes éjszaka után. Kevés olyan dolog van, ami miatt zavarban érezném magam előtte, ez nem tartozik bele, ahogy az sem, hogy csak alsót visel. Annyiszor figyeltem már őt, miközben aludt, és gondolkoztam azon, hogy talán csak én látom így, de a legjobb barátom maga a megtestesült jóság számomra.
- Nem állok készen erre, Niall - rázom a fejem, hagyom a hajam az arcomba hullani, miközben lehajtom a fejem. - Elvesztettem a kisbabám...
- Tudom, tudom - húzódik közelebb, kezét a tarkómra teszi és a vállához húzza a fejem. - Megfogja érteni, de tudnod kell, hogy nem fogja feladni. Adj neki egy esélyt, ha kész vagy rá, Mackenzie, megígérem, hogy nem bánod meg.
Halkan szipogva bólintok bele a vállába, nem látja az arcom és a szemem, nem tudja, hogy hazudok.
- Ma hazamegyek - nyelek nagyot.
- Veled megyek, ha szeretnéd - lehunyom a szemeim, tudtam, hogy ezt fogja mondani.
- Nem, menj haza te is, rendben leszek - megsimogatom a haját, azt a rengeteg, leírhatatlanul puha és különleges szőkeséget.
- Biztosan ezt akarod? - húzódik el, hogy a szemembe nézhessen.
- Időre van szükségem, hogy összeszedjem magam - megdörzsölöm az arcom, leplezetlen büszkeséggel a szemében néz rám, majd a kezei közé fogja az arcom, és elhúzott puszit ad a homlokomra.
- Bármikor beszélhetünk, amikor csak akarod, és ha kellek, amilyen hamar csak tudok, ott leszek nálad - ígéri, aprót bólintok, majd visszabújok hozzá.
- Köszönöm - suttogom. Soha nem akarom őt elengedni, mégis megteszem, halványan mosolyogva nyomok puszit az arcára, és visszavonulót fújok.
Nincs túl sok cuccom, legalábbis nem pakoltam ki őket, kiveszem Niall táskájából a ruháim, és belegyűröm őket a bőröndbe, majd az utolsó pillanatban a táskát is beleteszem. Menni akarok, el innen, mielőtt bármit is meggondolok. Nem kell kétszer kérnem a szüleim, és bár anya megpróbál rábeszélni, hogy legalább mondjam el én Liamnek, hogy időre van szükségem, Luke a védelmemre kel, és a bőröndömmel elcaplat a kocsihoz. Egy kicsit hasonlítok önmagamra külsőleg, de aki csak felszínesen is, de ismer, az tudja, hogy ez nem én vagyok.
- Nagyon fogsz hiányozni nekem, Mackenzie - fúrja bele az orrát a hajamba, megremegek a karjaiban, és szorosabban ölelem.
- Te is nekem - suttogom elszoruló torokkal. - Köszönöm, hogy velem voltál.
Megrázza a fejét, végigsimít a hajamon, nem mond semmit. Senki nem siettet minket, most a pillantások sem érdekelnek, mindenki minket néz, de észre sem veszem.
- Mondd meg Liamnek, hogy adjon nekem egy kis időt - kérem halkan, a szemembe nézve bólint, és eltűri a hajam az arcomból - és sajnálom.
- Minden rendben lesz - bizonygatja, csakhogy én nem hiszek ebben.
Az ajkam lebiggyed, potyogó könnyekkel csimpaszkodok a nyakába, szorosan ölel magához, szeretném megállítani az időt, vagy csak megnyomni az "állj" gombot az életemen.
- Nagyon szeretlek, Niall - szakad ki belőlem, a válaszát meg sem várva próbálok kibontakozni a karjaiból.
- Amikor újra látlak, a mosolyodat szeretném először megpillantani - simogatja le a könnyeim. - Miattam ne sírj, legyek én az az életedben, aki miatt nem sírsz sosem.
Bólintok, szipogva letörölgetem a könnyeim, ő pedig puszit nyom az arcomra.
- Én ezerszer jobban, Mira, nem is tudod, mennyire - súgja alig hallhatóan.
Amikor elengedjük egymást igyekszem erős lenni, hogy úgy érezze, miatta valóban sosem hullattam könnyeket, ebben a tudatba akarom hagyni. Addig fogja a kezem, amíg be nem ülök Luke mellé a kocsiba, majd megszorítja az ujjaim, és becsapja az ajtót, mielőtt egyet pisloghatnék.
Összeszorítom a szám és Luke-nak dőlök, majd amikor elindulunk akaratlanul is az ablakhoz tapadok. Ő már nem lát engem, de én látom, ahogy ott álldogál a fehér, kicsit kitaposott Nike cipőjében, szűk farmerban, fehér pólóban, és végtelen szomorúsággal néz a kocsi után. Már szeretnék kiugrani, átölelni, és nem engedni el soha.
Nekinyomom a fejem az ablaknak, legszívesebben addig ütném hozzá, amíg el nem ájulok, hogy ha már aludni nem tudok, valamilyen módon mégis öntudatlanul töltsem az elkövetkezendő órákat, vagy heteket.
Hálát adok, mert ilyen korán senki nem számít arra, hogy felbukkanok. Gond nélkül bejutunk a reptérre, a magánterminálban pedig már egyáltalán nem lehet gond. Azzal sosem volt baj, ahogy Christian intézkedett, mindig mindent normálisan megszervezett, elintézett, csak én vagyok kevés, és elviselhetetlen.
A repülőn anyáék az egyik asztalhoz telepednek, Luke az ablak mellé az egyik kényelmes ülésbe, én pedig az egyik kabinba száműzöm magam.
Az ablakon öntudatlanul nézek kifelé, és ahogy távolodunk egyre sűrűbben folynak a könnyeim. Soha többé nem jövök ide vissza, soha, ezen a helyen vesztettem el az életem értelmét, önmagam, és hagytam el egyszerre két olyan embert is, akiket látva nem kell elgondolkoznom azon, vajon felkerülhetnek-e arra a listára, hogy kiket szeretek a legjobban.
Most sírok utoljára, legalábbis úgy, hogy másik tudnak róla, összekucorodva bömbölök úgy igazán, fuldoklóan, mígnem végre ismét elalszok, és csak a rázkodásra ébredek, amikor a repülő leszáll Sydney napfényes, gyönyörű városának repterére. Egy másik Mira ébred fel, az, amelyik egy határozott mozdulattal végigszánt a haján, megtörli az arcát, és egyenes háttal, felemelt állal vonul le a repülő lépcsőjén. Mestere vagyok annak, hogy elrejtsem az érzéseim, és azt, aki igazából vagyok. Olyan ez, mintha skizofrén lennék, csak én hasznot húzok belőle, már ha önmagam megóvása annak számít.

~Liam Payne~

Egyedül ébredek, pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy amikor ágyba kerültem Niall az egyik fotelban gubbasztott. De most, hogy nincs itt, nem tud megakadályozni. Az elkeseredettségem még tegnap éjjel átment valami másba, amivel régen gyakran megküzdöttem. Niall tegnap visszatartott, a szétdobált ruhadarabok bizonyítják, hogy a lángoló düh a szobán belül maradt, de most, hogy nincs itt, bár már jóval nyugodtabban, de az ajtóhoz trappolok, kivágom, és elszántan caplatok végig a folyosón. Akár tetszik neki, akár nem, végig fog hallgatni, és adni fog nekem egy második esélyt, mert addig nem megyek el.
Megragadom a kilincset, arra számítok, hogy kitárul az ajtó és ugyanezzel a lendülettel mehetek be, ehelyett zárva marad, és nekivágódok. De a dühöm még mindig ott lappang bennem, és a kilincset rángatva reflexből elordítom magam.
- Mira! Nyisd ki az ajtót! - másodpercek alatt veszítem el önmagam, és gyűlölöm ezt. Olyan, mintha a saját elmém kiszorítana engem, és átvenné a helyem egy elkeseredett, reménytelenségbe süppedt lény, vagy egy tomboló állat. Jelenesetben mindkettő egyszerre jelenik meg. - Miranda! - üvöltöm, zokogva rángatom a kilincset, a fejem forró a dühtől. - Nem csinálhatod ezt velem, Mira! Nem zárhatsz ki! ÉN NEM FOGOK KINT MARADNI!
Magam sem tudom, hogy mire gondolok, a zárt ajtóra, vagy az életére, amiből megpróbál kiűzni. Hátamat az ajtónak vetve csúszok le, lehajtott fejem a térdemnek nyomom, és a hajamba markolok. A szívem mélyén már tudom azt, ami az ép elmémnek teljesen világos, hogy Mira elment. Tudom, és nem a zárt ajtó miatt, hanem mert Luke még sehonnan nem ugrott a torkomnak, és a Hemmings szülők sem jönnek ki. Halványan emlékszem, hogy miután kitomboltam magam, Liz benézett, megsimogatta a vállam, és anyáskodó mozdulattal betakargatott. Mintha nem az a személy lennék, aki tönkretette a lánya életét, és ezáltal ő maga is megtébolyodott, hanem egy elveszett kisfiú.
És tulajdonképpen annak is érzem magam, összekucorodok az ajtó előtt, folynak a könnyeim, és végig az jár a fejemben, hogy talán Mira is így érezte magát, amikor elküldtem. Ha igen, akkor most visszakaptam, s megriaszt, hogy ez csak annak a lavinának az első zuhataga, ami általam őt betemette.
Megint Niall szed fel, szipogva, botladozva tántorgok be a saját szobámba, magamban rendkívül hálás vagyok, mert itt van, és megpróbál segíteni, még ha ezt nem is mutatom.
- Liam, Mira hazament - mondja ezt a kérdésemre válaszolva.
- És te miért nem vagy vele? - vetem oda ellenségesen, dühös mozdulatokkal törlöm a folyamatosan csorgó könnyeim.
- Mert nem akarta, hogy vele menjek - néz rám, és azokkal a hatalmas, ártatlan szemeivel lehetetlenné teszi még számomra is, hogy igazán dühös legyek rá. Nem, ez az, ami indokot ad rá, hogy féltékeny legyek. A különleges szemei, a szőke, dús haja, az ír akcentusa, és úgy egészében az ártatlan kinézete. Még úgy is, hogy tudom, Niall is csábít, vagy csábított lányokat az ágyába, használta a legcifrább káromkodásokat, és egy időben teljességgel cáfolta a róla alkotott tiszta, ártatlan képet, úgy gondolom, Mirának sokkal inkább vele kellene lennie, nem velem. Mert mindezek ellenére is Niall egy ártatlan kisbárány volt hozzám képest, és velem ellentétben mára teljesen elhagyta azt az énjét. Tudom, hogy Niall sosem veszekedett volna vele, sosem lett volna tiszteletlen vagy durva, nem küldte volna el, ha az ő gyerekével lett volna terhes. Az ő gyereke teljesen egészséges lenne, kettőjük jóságos, nevetős, tengerkék szemű, szőke hajú tökéletessége, és nem ilyen elcseszett. Kettőnkké sem miatta volt ilyen, hanem miattam, mert valami egyszerűen annyira elcseszett bennem, hogy még a sors sem akarja, hogy ez öröklődjön.
- Kérte, hogy mondjam meg, sajnálja, és időt kér. A helyedben én megadnám neki, Liam. Tudom, hogy neked is fáj, de nem te ringattad magad olyan álmokba, hogy tökéletes életetek lesz, majd hagytak el, és vetéltél el tízezrek előtt. Nem belőled vették ki a még csak néhány centis gyereked, és nem neked kell megbirkózni mindennek a tudatával. Nem tudom, hogy mit érez most Mira, mi soha nem is fogjuk megtudni, milyen érzés lehet ez egy anyának, de őszintén, elképzelni sem tudom, mi játszódhatott le benne, amikor magához tért a kórházban, és egyik pillanatról a másikra kezdett üvöltve sírni. Adj neki időt, csak amíg rendezi magában amit kell, előbb-utóbb ő fog keresni, de ha nem, akkor próbálkozhatsz. Addig úgysem fog veled normálisan beszélni, amíg le nem nyugszik, és ha te is ilyen vagy, akkor nem engedlek a közelébe - jelenti ki határozottan. Legszívesebben visszaszólnék, de annyi higgadtság van még bennem, hogy nem teszem. Nem, ha szeretném fenntartani a barátságunkat, márpedig szeretném.
Helyette csak megfordulok, hogy ne is lássam, két kézzel túrok a hajamba, és hátrahajtom a fejem.
Minden embernél van egy végpont, amikor már nem bírja tovább, Van, akinél ez annyi, hogy napokig csak fekszik és önsajnálatba merül, van, akinél ez tombolás, féktelen bulizás, vagy dühroham. Nálam a dühroham az utolsó előtti szakasz, amikor még van egy hajszál, ami egyben tartja az idegeim, de azzal, hogy Mira elment, ez is elszakad.
Talán nem mondta ki konkrétan, de a "tűnj el az életemből" és az, hogy hatalmasra nyílt szemekkel, rémülten próbált minél messzebb kerülni tőlem, eléggé egyértelmű jel. Ugyanakkor azzal, ahogy visszacsókolt, húzott magához, és kapaszkodott belém, pont az ellenkező hatást érte el.
Tudom, hogy szeret engem, tudom, hogy szüksége van rám, és nekem is rá, de a saját hibámból ellöktem magamtól, és fél tőlem.
Ha az, amit akkor éreztem, amikor Sophia kidobott borzalmas volt, akkor nem tudom, ezt mivel jellemezhetném. Akkor is utáltam magam azért, amit tettem, de most egyszerűen leírhatatlan gyűlöletet érzek.
Az jut eszembe, amikor a farmon Louis és Zayn azt mondta, hogy Mira még egyszer bajt fog hozni a fejemre, hogy majd szívni fogok miatta, és bántani fog. De igazából pont az ellenkezője történt, és engem azzal bánt, hogy én bántottam őt, és nem akar velem lenni.
A minibárhoz sétálok, halál nyugodtan kiveszek egy üveg whiskey-t, felbontom, és nagyot kortyolok belőle. Égeti a torkom, borzalmas íze van, és arra emlékeztet, amikor otthon ülve vedeltem egyedül, mert Soph nem bocsátotta meg amit tettem. A helyzet tulajdonképpen majdnem ugyanaz.
Azóta nem csináltam ilyet, hogy a farmon először összeakadtam Mirával. Aznap éjjel is azért ültem le és ittam, mert bár még magamnak sem vallottam be, de elkeseredett voltam. Azóta nem, alkohol is csak akkor került a számba, ha hivatalos helyeken ittunk egy pohár bort, vagy ha bulizni mentünk. A bulizásról emlékképek villannak be, az én édes, részeg barátnőmről, és kettőnk forró, alkohol ízű csókjairól.
- Liam? Hagyd abba, menjünk haza.
- Hagyj békén! - dörrenek rá, levágódok a fotelba, és összeszorított szemekkel nyelek.
Az ivás, és annak az éjszakának az emlékfoszlányai azt eredményezik, hogy egyre nagyobb kortyokban tüntetem el az italt, s közben az agyam előhozza az összes vele töltött pillanatot, csak hogy emlékeztessen rá, mit dobtam el magamtól.
- Tudod Liam, rohadtul elegem van már ebből, jobb lett volna, ha ahelyett, hogy bezárlak titeket a pajtába, megmondtam volna neked, hogy hagyd békén őt. Ennél még az is jobb lett volna, ha végig ölitek egymást, most nem csinálnátok ezt! - kiáltja, majd kirongyol az ajtón, melyet hangosan bevág maga után.
Nincs igaza, vagy talán csak részben, de az egyetlen, amit eddig egyszer sem bántam, és most sem bánok, az a kettőnk elviselhetetlen kapcsolata. Mindegy, min vesztünk össze, és hányszor, amikor a szemembe nézett a haragos, dühös pillantások mögött mindig ott volt a tiszta szerelem, és végül megoldottuk. Most viszont akárhogy próbálkozok, esélyt sem ad.
A kezembe veszem a telefonom, azt sem látom, hogy hova nyomok, valahogy mégis eljutok Mira névjegyéhez, mert az övé az első. Melegség tombol bennem, a végtagjaim erőtlenek, a nyelvem nehezen mozdul, de egy funkció elérése eddig nem jutott eszembe, bezzeg részegen felkapom rá a fejem.
- Ez Mira Hemmings hangpostája, hagyj üzenetet, ha lesz időm visszahívlak.
- Nem csinálhatod velem ezt - a hangom zaklatott, szavaim artikulálatlanul összefolynak. - Nem mehetsz csak úgy el! Akárhová mehetsz, én megtalállak akkor is, ha nem akarod. Nem menekülhetsz el előlem, Mira! - a hangom elcsuklik, a végtagjaim remegnek. Felkapom az üveget és meghúzom, de amikor letenném kicsúszik a kezemből, és kifolyik a szőnyegre. - Nem hagyhatsz el - nyöszörgöm. - Kérlek, ne hagyj el, Cica!
Ami a legjobban fáj, és nem vagyok hajlandó beismerni magamnak, hogy hiába könyörgök, már régen elveszítettem, és erről egyedül én tehetek.

16 megjegyzés:

  1. Neeem. Nemnemnemnemneeeeeeeeem. Ezmieez? :'( Vég? Mi az hogy vég? NINCS VÉGE! Igenis minden Heppi és Gúd lesz! Meg mindketten Làvolnak meg együtt lesznek! Ugyeee? :C
    XxLilla xdd
    Ui: elvileg első, de lehet hogy nem..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, ez egy vég. :D
      Majd meglátod. ;)

      Törlés
  2. OMG!!!Hát nagyon nagyon dúrván izgatott és szomorú érzések kavarognak bennem a résszel kapcsolatosan.Nagyon kiváncsi vagyok a kövire és már alig vároom ! ^^ Puszika❤

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Drága Nessa! :)

    Én ezt már nem bírom..nem bírom így látni őket, hisz mind a ketten szenvednek.
    Mira-t megértem, hisz egy kis időre van szüksége, viszont úgy éreztem, hogy ő végleg véget vetett ennek a kapcsolatnak hiába szereti még mindig Liam-et..De nagyon remélem hogy tévedek!!
    Liam pedig szedd össze magad, most nem folythatod italba a bánatod..Kűzdened kell Mira-ért, mert szereted ♥
    Luke nagyon édes volt, ahogy Mira-ról beszélt :)
    Niall pedig ő, mint mindig a legmegértőbb, a legtöbbet segít ahol tud és a legjobb barát :D
    Izgatottan nagyon várom a következő részt 😍
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dóri!
      Sajnos ezekkel kapcsolatban még nem mondhatok semmit, de majd minden kiderül, nem véletlenül történnek ezek. :)

      Törlés
  5. Nessa!

    Nagyon örültem annak, hogy felkerült a rész. Csak most jutottam géphez, de már csütörtök délután a szilencium alatt olvastam el titokban, és megérte.
    Tényleg nagyon beletudom magam élni, az egész történetbe. Mira fájdalmát nagyon élethűen írtad le.
    Sokadik rész után nem bőgtem el magam, de lehet ha egyedül lettem volna, akkor elsírtam volna magam.Nagyon tudsz hatni az érzéseimre, és szerintem másokéra is. Egyszerűen hihetetlenül jó írónő vagy.
    Luke a kis tesó ugyan csak 2 perc 54 másodperccel, de most úgy viselkedett, mintha ő lenne a nagy tesó. Igazi összetartó testvérpárrá, akik kiállnak egymás mellett legyen szó bármiről.
    Niallt kicsit sajnálom. Mondjuk egy kicsivel részletesebben is érdekelne, hogy mi van közte, és Flora között. Most tényleg komoly vagy nem? Ez nagyon érdekelne.
    Ha a szemem láttára viselkedne így Mira meg Niall biztosan megkérdezném tőlük. hogy biztos csak barátok e. Nagyon összeillenének, de örülök, hogy csak barátok, és ott vannak egymás mellett mindig. Na meg Mira és Liam tökéletes párt alkot, hiába vannak összeveszve jelenleg.
    Liam: A viselkedése meglepett. Mármint nagyon örülök annak, hogy vissza akarja szerezni Mirát, de az hogy elkezdjen inni az nem tetszik. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint mikor odakerült a farmra. (Bevallom néha hiányzik a bunkó Liam a beszólásaival, de nem akarom, hogy olyan legyen, mint akkor) Ne csináljon hülyeséget, mert akkor még kevesebb annak az esélye, hogy Mira megbocsájt. Remélem Niall, és a többiek mellette lesznek, és átsegítik őt, ezen az időszakon.
    Remélem minél hamarabb kibékülnek.
    Nagyom várom a folytatást.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mónika!
      Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm szépen a kedves szavakat.
      Nagyon-nagyon szeretem olvasni a kommentjeidet, imádom, ahogy kifejtesz mindent, még ha nem is adhatok választ mindenre. Köszönöm!

      Törlés
  6. Drága Nessám!

    Most nagyon földhöz vágtál. Természetesen nem a szó legszorosabb értelmében, és ez egyáltalán nem rossz. Miért kerültem padlóra? Nos, Liam könyörgése, keserves sírása, a kezdeti összeomlása volt az, amikor már úgy éreztem, hogy ennél már nem lesz rosszabb, persze emellett végig ott volt az a tipikus jó érzés, amit minden alkalommal érzek, ha a blogod olvasom. [ Egész jól ismerem már ezt, hatodjára csinálom végig.:) ] Még mindig úgy gondolom, elképesztő, amit végigcsinál Mira, Niall, Liam, és akit mindig lehagyok a felsoroláskor, pedig ő is benne van, szerves része ennek az egész gyönyörű bonyodalomnak : Luke. Számomra ő testesíti meg mindazt a pluszt, ami nincs meg Niall és Mira között, ami néha az egész világból hiányzik. Talán miattuk facsarodott össze legjobban a szívem, mert én közel sem viselném ilyen jól a testvérem összetörését, mint Luke.
    A végeredmény ugyan az, mint hetek óta mindig: visszatartott levegővel, némi pityergéssel- vagy legalább meghatódottsággal-, hihetetlen izgatottsággal és mindenre felkészülve olvastam el. Nagyobbat ütött, mint vártam, és ettől csak még kíváncsibb vagyok a folytatásra.

    Jajj annyira, de annyira képtelen vagyok felfogni, hogy mennyi mindenen mentek keresztül, és még tudod fokozni. Ez biztosan valami beléd kódolt csoda.

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!
      A zárójeles mondatod nagyon megmosolyogtatott. :)
      Ezzel csak azt akartam, hogy egy kicsit mindenki újra fogja Liam pártját is, hiszen elég sok negativitast kapott szegény eddig.
      Nagyon köszönöm, rengeteget jelentenek a véleményeid, remélen tudod, bár ezt mindig elmondom. :)

      Törlés
  7. Jaj ne ez annyira szomórú h nincs kedvem áradozni árról mennyire tetszik.
    -FS

    VálaszTörlés
  8. juuuujjj, nagyon tetszett, ugye nincs szó semmilyen végről?!!!!!!!:( mikor lesz folytatás?:)

    VálaszTörlés