2014. október 28., kedd

24.rész Nagy lépések

Az apró lépéseinkből egyre nagyobbak lesznek, s ahogy a furgon hátsó ülésén ülve kifelé nézek az ablakból kissé elszorul a torkom. Emberek közé fogunk menni így. 
Egyik kezemben a cédulát szorongatom, amelyre az van írva mit kell vennünk, a másik viszont kellemes simogatásban részesül. Azt hiszem, a lassan 2 hetes kapcsolatunk még mindig meglehetősen bizarr hatást kelt főleg úgy, hogy míg reggel egyre hangosodó vitába keveredtünk, addig most a fejem a mellkasán pihen. Liam még mindig az egyik legbosszantóbb és értetlenebb ember, akivel valaha összehozott a sors, csakhogy mialatt ezzel képes felbosszantani, úgy meg is nevettet, s sokszor már a dühtől ordítozva, mégis nevetve csépelem. Hát így zajlanak a vitáink, először csak szóváltásba keveredünk, majd kiabálunk, durva szavakkal dobálózunk, majd ugyanezt folytatjuk csak már félig-meddig röhögve, míg én ütéseket mérek a mellkasára. Végül mindig ő vet véget ezeknek azzal, hogy a hátára kap és rohan velem két kört az udvaron, nem tudom, mi olyan hatásos ebben, de utána már egyből máshogy állunk egymáshoz.
Egyetlen egyszer voltam bent a "városban" azon az ominózus délutánon, amikor Harry majdnem vett nekem egy kutyát. Néha még mindig úgy gondolom, a kutya megakadályozhatta volna, hogy ez a sorcsapás befurakodjon az életembe, de speciel most éppen inkább őt választom. Fejét a vállamnak támasztja és halkan motyog valamit arról, hogy jó az illatom, majd felnéz, amikor beérünk a lakott területre. Még mindig furcsa, hogy van a világon olyan város, ahol ennyire... régies minden. Mondjuk ez talán nem is meglepő, hiszen többnyire idősebb, középkorú emberek élnek itt, akiknek a gyerekeik már bizonyára elköltöztek.
- Megvan a lista? - kérdezi Mrs. Wood, szétnyitom az ujjaim és megmutatom a cetlit. Az autót leállítja a fűszeres bolt előtt, ahol egyszer már jártam, s arról kérdez, van-e nálunk készpénz. Kísértetiesen olyan ez a helyzet, mint amikor Harryvel mászkáltam itt. - Másfél óra múlva itt találkozunk - pillant ránk mosolyogva, majd Liam kiugrik a kocsiból és lovagiasan megkerülve kisegít belőle engem is. Az ujjaink gépiesen fonódnak egymásba, majd ahogy útnak indulunk egyre közelebb kerülünk egymáshoz, s a kis bódék közt sétálgatva már a derekam fogja át, miközben rá-rápillant a papírra, s megáll, hogy ő vegyen néhány dolgot. Tulajdonképpen itt ő vásárol, én csak andalgok mellette.
- Mira - húz vissza finoman maga mellé, amikor ő lecövekel az édességeknél, én meg tovább sétálnék. - Gyere, válassz valamit.
- Uhm - harapom be az alsó ajkam, s lepillantok magamra. A nadrágom egyre szűkebb, a s szándékosan olyan pólót viselek, ami nem hagyja láttatni a zsírpárnákat a hasamon. Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak, de tekintetével áthatóan vizsgál és azt sugallja, nehogy ellenkezzek vele. - Nem, köszi.
- Nemár - neveti el magát, szorosan a mellkasához húz, miközben szavait az eladóhoz intézi és kér két fajta gumicukorból.
- Nincs nálam pénz, Luke letiltotta a kártyáim és a pénztárcámban csak font van - magyarázom, mire szemöldökét kissé értetlenül ráncolja össze.
- Nem gondoltam, hogy neked kell fizetni - simít el az arcomból egy kósza tincset. Akárhogy is tiltakoznék, mindig keresztbe tesz nekem. - Lehet, hogy bunkó vagyok, de azért ennyire nem.
- Nem kérek semmit - motyogom, a fejét rázza és arról érdeklődik, melyik a legfinomabb édesség. Hiába magyarázok, hiába bökdösöm a mellkasát arra ösztönözve, hogy figyeljen rám, s hiába hagyom ott, 2 perc múlva már egy csomag nugátos csokival a kezében lohol utánam. Elkapja a derekam és visszahúz magához, akaratlanul is arra gondolok, biztosan érzi ő is, hogy a derekam nem túl keskeny, s az alkatom kezd túlzottan... puhává válni.
- Muszáj makacskodnod? - nevet ki, amikor ficánkolni kezdek a karjaiban. - Mira, ez csak egy kis csoki. - Fejemet felbillentve nézek a szemébe, felsóhajtok és átölelem magam, hogyne Mr. Szálkás felsőtestnek ez csak egy kis csoki, nekem viszont nehezebb lesz ledolgozni a felcsúszott kilókat. - Mi a baj? - barna szemei összeszűkülnek, kezét az arcomra helyezi és érdeklődve vizsgál. Lesütöm a tekintetem és nógatom, hogy menjünk tovább, de nem mozdul. - Hé, izé, csak szerettem volna venni neked valamit, tudod...
- Nem baj - szakítom félbe a magyarázkodását, s puszit nyomok az arcára. - Aranyos vagy.
- Nem szereted a csokit? - kérdezi kissé csalódottan, elindulok, míg ő  karjait bágyadtan lógatja maga mellett, miközben lohol utánam.
- Semmi bajom a csokival, Liam - magyarázom, mosolyt erőltetek az arcomra és idegesen kezdem húzogatni a felsőm.
Megtorpan, egy helyben lecövekel és áthatóan méreget egy darabig, mielőtt átszelné a köztünk lévő távolságot és puszit nem nyomna az arcomra.
- Szép vagy - motyogja, a zacskókat az egyik kezébe fogja, a másikkal megfogja az én kezem és puszit nyom az ujjperceimre.
A hajam az arcomba hullik, pírt idéz elő ezzel a rövid mondatával, s mikor már azt hinném, véget ért ez a téma, előkap egy darabka csokit a zacskóból. laza mozdulattal dobja a szájába, majd szemei elkerekednek és élvezettel hümmögve pislog rám.
- Mira, ezt muszáj megkóstolnod! - dugja az arcomba, fejemet tüntetőleg fordítom el. Nehéz nemet mondani. - Légyszi!
- Nem kellene, nézd, te talán eheted ezeket, de én meghíztam, nagyon leszúrnak majd érte - harapdálom az alsó ajkam, leereszti a papírzacskót és kissé megdöbbenten néz rám.
- Meghíztál? - szalad fel a szemöldöke, arcán színtiszta értetlenség uralkodik. - Cica, szerintem nagyon csinos vagy.
Hümmögök, jelezve ezzel, hogy nem értek egyet, hajamat hátrasimítom és kezeimmel idegesen babrálva ballagok mellette.
- Nekünk is vannak ilyen problémáink, ezért kell gyúrnunk meg mindenféle hülyeségeket művelni. A lépcsőzés a legrosszabb, de van, hogy furán ugrálva kell táncolnunk - tesz idétlen mozdulatokat, majd elneveti magát. - Nekem se kellene ilyeneket zabálni, de ők küldtek ide, szóval akkor miért ne? Téged feszélyez az, hogy nem vagy csontkollekció, vagy másokat?
És nem tudok választ adni a kérdésére.
Ajkaim válaszra nyílnak és mégsem mondok semmit.
- Jól érzed magad a bőrödben? - húz magához, átölel és az orrom előtt húz ki egy hosszú gumicukrot az egyik zacskóból. - Mert szerintem baromi dögös vagy.
Elnevetem magam, arcom belefúrom a vállába és örülök, hogy nem követelőzik válaszért. Vonakodva, végül amikor az oldalamat kezdi csikizni és a gumicukrot addig lengeti a szám előtt, míg valahogy a nyelvemhez nem ér, elfogadom az édességet és halkan mormolva rágcsálom el. Az arcára határtalan boldogság és büszkeség ül ki, szinte azt várom, hogy megtapsoltassa magát.
Egy gumicukor, majd egy másik, s valahogy a csokiból is tuszkol a számba és egyszerűen nem hagyja, hogy megálljak. Saját magába is tömi az édességet, s mindig lenget 1-1 újabbat a szám előtt. Megnevetett, s a számba nyom egy kocka csokit, beszéd közben hipnotizálni próbál egy gumikukaccal és valahogy mindig belevarázsolja a számba. A vásári zajban nem vagyunk túl feltűnőek, ugyanakkor a saját kis szféránkban visszhangot ver a kacagásunk. Jó vele lenni, látni, ahogy önfeledten nevet és akaratlanul is úgy mozdul felém, ahogy Ashton is tette. Most először látom őt teljes valójában, látom azt a csillogó szemű, kedves, vicces srácot, akit eddig rejtegetett.
- Talán venni kellene a fiúknak is valamit - pillant az üres zacskóra, kiveszi az utolsó darab csokit és kettétöri, a ragadós krém folyni kezd, mire gyorsan a számhoz nyomja, ezzel összekenve engem. Nevetek rajta, ő is elmosolyodik és kihúz a hajamból egy apró szalmaszálat. Nem tudom, hogy került oda, de megadja a lehetőséget egy újabb közeli pillanatra.
- Tetszik ez a hely - billenti kicsit oldalra a fejét, tanulmányozom az arcát és halk sóhajt eresztek ki az ajkaimon. - Nincs itt semmi, ami zavarhatna.
Egyetértek vele, de ezt nem vallom be. Közelebb lép és homlokát megtámasztja az enyémen, elmosolyodva nézek a szemébe és ujjbegyeimmel megérintem az ingének egyik gombját. Csókunk nugát és gumicukor ízű, a gerincemen végigfut a hideg és az érzékszerveim felerősödnek. Szóval ilyen átlagosnak lenni.
Egymás kezét fogva indulunk vissza a sorok közt, vesz még csokit és kér néhány fajta cukorból, ám már nem enged a csábításnak. Nem tudunk eltévedni, ugyanis a kocsiig végig egyenesen vezet az út, s a vásárt bezengő beszélgetéseket, az árusok hangját elhagyva már igenis feltűnőnek számítunk a hazafelé ballagó idős emberek közt. Szándékosan nevettet, majd bókol, hogy zavarba hozhasson és ő nevethessen rajtam. Tenyeremmel néha finoman büntető ütéseket mérek a mellkasára, egy óvatlan pillanatban megbotlok valamiben, s ha nem kapna el szépet tanyálnék a poros betonon. De elkap, s a kezdeti ijedtségét legyűrve nevetni kezd rajtam, miközben megemel kicsit. A szám elnyílik, figyelmeztetni akarom arra, hogy nehéz vagyok, de nyomatékos pillantást villant rám és halkan megszólal.
- Biztosan állíthatom, hogy nincs veled semmi gond - mormolja a fülembe, mely erre a hangnemre vörösbe borul. Tudom, mire céloz, tenyeremet a szája elé tapasztom és egy ideig nem mozdulunk. Halkan nevet rajtam, majd tenyerem lefejti magáról és puszit nyom az arcomra. Azt hiszem, mi visszafelé haladunk ebben a kapcsolatban. Nem hozza fel eme információjának gyökerét, én pedig biztos, hogy nem említem meg.
Korán érkezünk, így az autónak dőlve nézelődök, ő pedig megtámaszkodik mellettem és bele-belenéz a zacskókba. Nem is tudom, miket vettünk, csak érzem a fűszernövények illatát.
Liam elugrik mellőlem és a felénk közeledő hatalmas termetű férfi elé siet, hogy segítsen feldobni a platóra a zsákokat. Nem tudom, mi van benne, de nehéznek tűnik, s képzeletemet megragadja, ahogy izmai megfeszülnek.
- Megvan minden? - kérdezi Mrs. Wood, végignézem a listát és hangosan olvasom a felsoroltakat, míg Liam felemeli a zacskókat és ellenőrzi, hogy valóban mindent megvettünk-e. Miután rábólintunk bekászálódunk a kocsiba, s szinte ugyanaz játszódik le visszafelé, mint idejövet, csak most sokkal telítettebbnek érzem magam, valamint boldogabbnak is, nem biztos, hogy a cukortól.
Amikor az autó zötykölődni kezd alattunk eláraszt valamiféle nyugalom. Talán kicsit sok volt a nyüzsgésből, s az, hogy így gondolom megijeszt. Mi lesz, ha visszamegyek Sydney-be és újra bevetem magam a turnézásba, ha már néhány öregember beszédétől és egy vasárnapi vásár forgatagától elfáradok? Nem gondolok erre, majd ráfogom az öcsémre, végül is ő akarta ezt.
Az autóból kikászálódva először Niallt veszem észre, mert lehetetlen figyelmen kívül hagyni, ahogy az eddig lustának és kissé talán gyávának bizonyuló fiú most egy meglehetősen nagy méretű lovat vezetget. Összeráncolt szemöldökkel mászok ki a kocsiból, Liam elröhögi magát mellettem, s én csak akkor veszem észre az okát annak, hogy a szöszke srácból ilyen kis túlbuzgó lovászfiú vált. Pillantásom a lányra terelődik, hosszú, barna haja egy fonatban omlik a hátára, kalapot visel és barna csizmát. Nem olyan gusztustalan gumicsizmát, amilyet mindig rám erőltetnek, hanem csinos, barna mokaszint, s a tikkasztó meleg ellenére fekete lovaglónadrágban és nyakig begombolt fehér ingben feszít. Szinte ránézésre megmondom róla, hogy valamilyen lovas sportot űz, ahogy azt is megállapítom, hogy Niall igyekszik nagyon menőnek tűnni. A távolból közeledni látom Zaynt, kezét zsebre dugva elmélkedik és egy követ rugdos maga előtt, majd mellette elkocog Harry, kötőféken vezetve maga után a "gyermeküket" azaz a csikót. Louis-t nem látom semerre, vagy csak nem veszem észre, túlságosan lefoglal Niall vizslatása. Szórakoztató látványt nyújt, ahogy botladozva követi a lányt.
- Niall! - kiáltok oda, s lengetni kezdem a kezem. Megijed, megtorpan, majd elugrik a ló oldalára és kissé rémülten pislog rám, majd az arcán mosoly derül szét.
- Sziasztok! - kiált vissza, majd halálra vált tekintettel pördül a ló felé és erősebben fogja a kötelet. A lány is megáll, megállapítom, hogy szép arca van, kissé kislányos vonásokkal rendelkezik, első látásra szimpatikus, habár még bizonytalan vagyok vele szemben. Azt hiszem, Niallel való barátságom eljutott arra a szintre, hogy ítélkeznem kelljen a barátnőiről, hiszen ha ő beleszólhat az én kapcsolatomba, én is az ő ügyeibe. Mondjuk sose hittem volna, hogy ez valaha is megtörténik, főleg nem itt.
Elengedem Liam kezét és az egyik cukros zacskót ellopva elkocogok a szöszke fiú irányába, s már a távolból észreveszem, ahogy felcsillannak a szemei a cukros zacskó láttán. Képtelen visszafogni magát, elém lép és mohó tekintettel marja el, majd belemarkol és a szájába szórja a cukrokat. Ez Niall, ez a kissé gusztustalan, nyáladzó, teli szájjal vigyorgó fiú, és vagy így szeresse, vagy sehogy. A védelmi processzoraim felélednek, miközben megölelem, majd várakozóan pillantok a lányra.
- Hová mentek? - mosolygok, sarkamon előre-hátra hintázgatok, s félszemmel hátrapillantva látom, ahogy Liam lazán a kocsinak dőlve nevetgél rajtam, mellette a többiek kóstolgatják a cukrokat.
- Briana profin lovagol, itt van a farmon a lova - bök a fekete, meglehetősen szép állat felé - eddig egy táborban volt, most pedig itt folytatja az edzést. Szeretnék megtanulni én is lovagolni, de nem úgy, ahogy Harry - kezd idegesen nevetgélni, majd a hajába túrva segítségkérően pislog rám. nem sok hiányzik, hogy hangosan felnevessek, ehelyett lelkesen bólogatva nyújtom a kezem a lány felé.
Szóval Briana...
- Mira Hemmings - nyújtom felé a kezem, kedvesen mosolyog és bemutatkozik. Nem vágja rá, hogy tudja ki vagyok, tulajdonképpen nem nagyon mond semmit, nemet int Niall kínálására, váltunk pár szót, majd a lova toporogni kezd.
- Menjetek csak - ölelem át újra Niallt, s habár a lány nem űzte el minden kétségem, megveregetem a hátát, majd mosolyogva ballagok vissza a kocsihoz.
- Ellenőrizted a lányt? - nevet rám Liam, átöleli a derekam és puszit nyom a homlokomra. - Milyen?
- Normálisnak tűnik - nézek utánuk hunyorogva, játékosan elhessegetem a kezét a combomról, majd kissé kidugott nyelvvel sóhajtok fel. - Muszáj innom valamit!
Ott hagyom őket, átbotladozok az udvaron és megtámadom a konyhát. A hűtőből kitörő lelkesedéssel rántom el a kancsó limonádét, s csak miután lehúztam belőle egy pohárral intek az asztalnál ülő Louis-nak.
- Szia! - mosolyodik el, felemeli a fejét egy pillanatra, majd újra az előtte heverő füzetbe kezd írogatni, lehúz egy sort, firkál, majd ír valamit.
- Dalt írsz? - kérdezem, valahogy furcsa beszélni hozzá, szinte semmit nem beszéltem még vele, mióta itt vagyunk. Halkan hümmög, tollát a szájába veszi és rágcsálni kezdi, majd az asztalon kezd dobolni. áthajolok a vállán és beleolvasok a szövegbe, akaratlanul is ismerem a dalaikat, megállapítom, hogy ez egy tipikusan 1D szám lesz.
Leülök mellé, kissé magam felé húzom a papírt, a saját kis ritmusom szerint kezdem dúdolni a dalt, majd írok egy sort, az engedélyével átírok néhány szót, majd újra felé nyújtom. Halkan dúdol magában, lábaival üti a ritmusát, majd énekelni kezdi a szöveget, néha megáll, tűnődik, majd folytatja. Csatlakozom hozzá, meglepődök azon, hogy tetszik mind a szöveg, mind az elképzelt hangzás, szinte hallom a fülemben a basszust és azt a bizonyos hangzást, ami jellemzi a zenéjüket. Tetszik a hangja is, különleges, főleg így, hogy mellettem énekel és már tudom, hogy nem igazak azok a pletykák, hogy a koncerteken végig tátognak. Louis ezzel meglehetősen sok bennem felépült hamis tényt rombol le, s a dal végére az arcomon széles mosoly ül.
- Hát ez tök jó! - dobja el a tollat, megragadja a papírt és szélesen vigyorogva néz rám. - Napok óta szenvedek vele, köszönöm!
- Szívesen - nevetek rá, s belül nagyon örülök, hogy segíthettem neki. Liam már említette, hogy Louis nagyon kétséges velem szemben, reménykedek benne, hogy ezzel talán én is ledöntöttem benne néhány falat.
- Írd rá a neved - nyújtja felém a papírt, tiltakoznék, de felhúzott orral, dacos fejtartással néz rám. - Segítettél, írd rá a neved!
Mosolyogva firkantom a nevem az övé mellé, vág egy grimaszt, majd a papírt hirtelen a  mellkasához rántja és erősen szorítja azt a részt, ahol a nevem van. Ha bárhol is feltüntet a szerzők közt, azzal a világnak újabb meglepetést fogunk okozni. Nem mintha nem lenne már így is elég meglepő, hogy Niallt és Harryt a barátaimnak nevezem, Liam és a köztem lévő utálkozás valami teljesen más fordulatot vett, Louis pedig szerzőként tüntet fel a dalában. Mi kell még? Koszorúslány leszek Zayn esküvőjén? Azzal végleg megcáfolok mindent, amit valaha nyilatkoztam róluk, s ellentmondok mindennek, amit felállítottam magamban róluk.
Mondjuk ha belegondolok, már késő, csak a világ van még abban a tudatban, hogy ellenségesen viseltetek az irányukba.
A visszatérésem mindenki számára elég meglepő lesz.
A hasamon fekszek csupán egy atlétában, így védekezek a meleg ellen. A szöveggel már régóta nem foglalkozok, a papír összes sarkában kis hangjegyek és csillagok vannak, gondolataim közül kizökkent az egyetlen koppintás az ajtón, majd hirtelen Niall már mellettem fetreng.
- Briana - dobom félre a tollat, s a ülőhelyzetbe tornázva magam nézek a fiúra, karjaimmal átölelem magam. A felszedett kilók eléggé szemet szúrnak, úgy gondolom.
- A lovaglás nem nekem való - nyüszít a párnámba, majd megfordul és megpillantom az arcán szétterülő széles mosolyt. - Aranyos lány, nagyon.
- Tetszik neked? - döntöm oldalra a fejem.
- Igen - bólogat némi tűnődés után. - Mit gondolsz róla?
Megmelengeti a szívem, hogy kíváncsi a véleményemre. Néhány pillanatig csendben maradok, majd a szavakat gondosan megfontolva ejtem ki a számon.
- Hát, abból amit láttam belőle nagyon kedvesnek tűnik, viszont óvatosnak kell lenned. Hajthat akár a pénzedre is, vagy hírnévre - bököm ki, ő pedig vonakodva, de bólint. Ez mindig benne van a pakliban, mindig lesznek olyanok, akiknek a szép szeme teljesen átverhet. S ezen gondolkodva újra elkap a rémület.
Szép szem, szép mosoly, kedveskedés, ez mind lehet átverés.
De nem mondom ki, hogy ezt gondolom, Niall meglepő naivitással van felénk, valamint az észrevételeimből ítélve eléggé szívén viseli a sorsunkat.
- Mindegy, próbálom nem beleringatni magam semmibe, már nem sokáig leszünk itt - húzza el a száját, megdörzsöli az arcát, majd következő kérdésével egy egészen más témát hoz fel. - Mi lesz, ha elmegyünk innen?
- Hát, visszatérsz a megszokott életedbe - vonom meg a vállam nem törődöm módon. Megijeszt, hogy amennyire vártam, hogy eltűnjünk innen, ezt a várakozást elrondítja az, hogy egy részemnek nincs kedve visszatérni abba az életbe. Átlagosnak, észrevétlennek lenni néha jobb bárminél, ahogy azt ma is megtapasztaltam. De hiányzik a nyüzsgés, az internet, a magányos szállodai szobákban nézett sorozatok, hiányzik Luke. Már megint Luke.
Azon kapom magam, hogy gondolatban szinte ugyanarra vágyok, ami itt van, csupán az internettel kibővítve és kevesebb állatot tartalmazva, vagy legalábbis más féléket.
- És te? Mármint... én Londonban, te Sydney-ben, vagy ahol félbemaradt a turnéd. Mi lesz velünk? - böki ki kissé talán zavartan, majd megköszörüli a torkát és kihúzza magát.
- Hát... nem tudom - mondom, s az itt maradni akaró részem ezt igazán így gondolja. Nem tudom, nem tudok semmit, megszoktam már ezt, őket, és így, hogy Liammel már egészen máshogy kínozzuk egymást, egész jó ez a helyzet. Bevallom magamnak, hogy hiányozni fognak, s a fejemben szöget üt a következő gondolat: Mi van, ha Liam nem szórakozik velem? Mi történik, ha komolyan gondolja, de az életünk két különböző irányba fog szétszakítani minket?
Legszívesebben átrohannék Zayn szobájába, hogy megkérdezzem, milyen ilyen távkapcsolatban élni. De nem teszem. Zaynnek hamarosan esküvője lesz úgy, hogy ilyen kapcsolatban él, talán felesleges ráparáznom erre az egészre.
Niall elégedetlenül és talán kissé szomorúan hümmög, s már meg sem lepődök, hogy kisebb elkeseredésében egy ölelésért nyújtózkodik. A karjaiba kapaszkodok és magamban hálát adok azért, hogy itt van ő nekem. Ha Luke tett valami jót ezzel az egésszel, akkor ez mindenképp abba tartozik.
- Még túl sokáig kell elviselnünk egymást - morgom a "régi Mira" stílusában, majd vágok egy grimaszt és elhúzódok tőle. Megcsóválja a fejét és mosolyogva néz rám.
- Én mindig is tudtam, hogy Luke ikre nem lehet egy bunkó liba - kócolja össze a hajam, nevetve kapom el a kezét és lököm el magamtól. Puszit nyom a homlokomra, majd elmarja a papírt, amire eddig firkáltam. Próbálom elvenni tőle, de mindig úgy fordul, hogy ne érjem el, szemeivel gyorsan átfutja a sorokat, majd kissé megdöbbenve néz rám. - Mira,te dalt írsz Liamről?
- Milyen Liam? - köhintek, kitépem a kezéből a papírt és galacsinná gyűröm.
- Ne! - kap utána, kifeszegeti az ujjaim közül és szépen kisimogatja, míg én arról hadoválok, hogy nem ismerek semmiféle Liamet. - Hát jól van - fojt el egy mosolyt, félbehajtja az irományom, s az éjjeliszekrényre teszi.
Talán nem kellene annyira egyértelmű gondolatokat szőni a dalaimba. Miután elmegy újra olvasni kezdem a szöveget, s rájövök, szinte már csak nagy, vörös betűkkel kellene ráírnom a Liam Payne nevet.
Azon tűnődök, talán itt kellene véget vetni mindennek, mielőtt a helyzet túl komolyra fordulna. Nem hittem volna, hogy az elméletének eleget fogok tudni tenni, de nagyon úgy néz ki, mégis bejött. Mert a hasamban felélednek a lepkék, amikor a sötétben résnyire nyílik az ajtó, s besurran rajta.
Néha jön, néha nem, most úgy néz ki, ismét félni kezdett a saját ágyában.
Arrébb húzódok, nem szólunk egymáshoz addig, míg el nem helyezkedünk, még azután is feszült csend uralkodik köztünk, az agyam vadul kattog azon, mivel oldhatnám a pillanatnyi feszültséget.
- Lou rólad beszélt egész délután - szólal meg hirtelen, fejemet érdeklődve mozdítom felfelé. - Segítettél neki a dalában?
Halkan hümmögök válaszol, majd rájövök, hogy a beszélgetéshez két emberre van szükség, érthetetlen dünnyögésből beszédre váltok.
- Csak átírtam pár szót, rímeket kerestem és hozzácsaptam pár sort - közlöm, mutatóujja köröket rajzol a csípőmön, igyekszem úgy forgolódni, hogy ne terüljek ki, mint egy palacsinta. Nevet rajtam, keze a derekamra simul, mire arcom belefúrom a mellkasába.
- Szóval segítettél - könyököl fel, legördülök róla, de még így is borzasztóan közel vagyunk egymáshoz a szűk ágy miatt.
- Nem nagy dolog - vonom meg picit a vállam.
- Kezd megbékélni veled, velünk - mosolyog rám, végigsimít az arcomon és megpuszilja a szám.
- Én is kezdek megbékélni mindenkivel - dünnyögöm, s magamban hozzáteszem, hogy csak ezzel a helyzettel nem. Felemelem a kezem és kopott körömlakkomat kezdem nézegetni, ő is felemeli a kezét és az enyémhez illeszti. Nagyobb, sokkal nagyobb, ujjaival elzárja a kezem és elmosolyodik ezen.
Legszívesebben magamhoz szorítanám.
És emiatt úgy utálom.
Utálom, mert érzelmeket vált ki belőlem, mert nem enged szabadulni, mert képtelen vagyok nemet mondani és határt szabni. Képtelen vagyok ellökni magamtól, és ettől gyengének érzem magam. De nem megy, mert a jelenlétével elszívja minden ép gondolatom, egy üresfejű babának érzem magam, amikor igazán kettesben maradunk. Egy meglehetősen befolyásolható babának.
Az orrunk összeér és már nem tudom, mégis hogyan került ő ide, nem tudok parancsolni magamnak, neki sem. Csak nézek a szemébe és legszívesebben megütném, két lábbal rugdosnám ki az ágyamból, ehelyett ujjaim a hajába túrnak és igen, teljesen biztos vagyok benne, hogy a régi Mira gondolkodik helyesen, aki valósággal tombol az elmém egy eldugott sarkában, ez, aki maradt, túl naiv és befolyásolható. De talán túl gyanakvó is.

2014. október 23., csütörtök

23.rész Határvonal

Sziasztok! :)
Hatalmas boldogsággal tölt el, hogy végre itt a szünet, mivel már elég kimerült voltam és hiányzott, hogy huzamosabb ideig itthon legyek kicsit. 
A részről csak annyit, hogy... hát igen, nem tartom túl izgalmasnak, viszont a barátnőm azt mondta, nem kell nagy alkotásnak lennie ahhoz, hogy tetsszen neki, szóval... Imádlak, gyökér! :D <3 
Remélem azért nektek tetszeni fog egy kicsit ez a semmilyen rész.
Kellemes őszi szünetet és jó pihenést nektek!
Nessa. xx

Úgy tippelem, a második hét közepén kezdek el érezni iránta valamit, körülbelül a 10. napon és az 5. veszekedésünk után. Kiterülök az ágyamban, késő van és nem tudok aludni, fülemben a lassan meghaló fülesemmel csukott szemmel pihenek, miközben üvölt a zene. Nem hallom a kopogást, halkan dúdolgatok magamban, összerezzenek, amikor a sötétben kinyílik az ajtó és egy pillanatra nem látom, hogy áll-e mögötte valaki. Kirántom a pöcköket a fülemből és valami fegyver után kutatva idegesen lesek körbe.
- Mira - hallom a suttogást, megkönnyebbülten sóhajtok fel és visszazuhanok a párnára.
- Mit akarsz? - motyogom bosszúsan, holott már azelőtt tudom, hogy megemelné a takarót, mégis váratlanul ér, ahogy lábain bénán előre-hátra hintázva néz le rám. - Liam, menj aludni.
- Félek - motyogja gyerekesen, majd lehetetlenül elröhögi magát és a hajába túr. - Te sem alszol.
- Aludnék, ha hagynál - morgom, s a nyakamig húzom a takaróm.
- Nem aludnál, zenét hallgattál, nem hallottad, hogy kopogtam - okoskodja ki, továbbra is olyan manipulálóan ártatlan tekintettel néz rám. - Emlékszel a fogadásunkra? Megnyertem, kérhetek valamit. Aludhatok veled? 
- Nem félsz, hogy az éjszaka folyamán kinyírlak egy párnával? - morgom undokul, s mégis felemelem a takarót, mert tulajdonképpen imponál, hogy ezt csinálja és még aranyosnak is tartom. Tényleg az, ahogy kissé kényelmetlenül érezve magát álldogál és vakarássza a karját.
- Jók a reflexeim - vigyorog rám, majd lelkesen lehuppan az ágyam szélére és lábait a takaró alá csúsztatja. Ez az ágy túl kicsi nekünk, mivel csupán egyszemélyes, ártatlan vidéki lányok számára feltalált bútordarab, mely nemtetszését kifejezve hangosan megnyikordul a plusz 75-80 kg súlytól. Liam egymagában sem férne el rajta a széles vállaival és mellkasával, így viszont ő félig lelóg az ágyról, de ad nekem 2 cm teret. Mozdulatlanul fekszem mellette és plafont bámulom, nem hinném, hogy ilyennek képzelte ezt.
- Nekem nagyobb ágyam van - motyogja arra célozva, hogy átmehetnénk oda.
- Akkor menj vissza és aludj a saját helyeden - dorgálom le, mert most valóban nincs hangulatom sem a hülyeségeihez, sem ahhoz, hogy kiszorítson a saját helyemről. - Ha annyira maradni akarsz aludhatsz a padlón is.
- Remélem nem vagy mindig ilyen morcos éjszakánként - közli ártatlanul, majd fészkelődik egy darabig és felém fordul. Felszabadul némi hely, azt kihasználva gyorsan a hasamra fordulok. Morcos...
- Fáradt vagyok, Liam.
Hümmög. majd elhallgat és csak az egyenletes légzését hallom néhány másodpercig. Már épp elnyomna az álom, amikor újra megszólal.
- Gondoltad volna ezt valaha? - suttogja, s felkönyököl a fejem mellett.
- Nem - válaszolok csukott szemekkel, álmos hangon, remélve hogy befogja a száját és hagy engem aludni. 
- Én sem - tűnődik, majd újabb néhány percnyi csend következik. Naivan elhiszem, hogy most már ő is rászánja magát az alvásra, de ez nem így van. - Még három és fél hétig vagyunk itt körülbelül.
- Nem mondod? - bosszankodok, s átfordulok a másik oldalamra, háttal neki. 
Kinevet, majd halkan azt mondja, hagy aludni. Megkönnyebbülten sóhajtok és kicsire húzom magam a takaró alatt, ám a következő pillanatban fészkelődni kezd mellettem. A fogaim csikorgatva várom ki, hogy kényelmesen átforduljon a másik oldalára, köztünk 1 cm távolság lehet, a háta pont nem ér így az enyémhez. Nem sokáig marad így, újra vergődni kezd, mint egy partra vetett hal, a takaró a lábaiba gabalyodik így félig lehúzza rólam és megcsap a most kissé kellemetlen hideg.
- Rettenetes vagy! - förmedek rá, a takarót rángatva helyezkedek el újra és az arcom beletemetem a párnába. Nem akarom hallani, nem akarom látni, aludni akarok.
Aztán megérzem először a kezét a derekamon, egy pillanatra megdermedek, végül mikor nem szólok semmit közelebb kúszik és a mellkasához húz. Ha eddig azt mondtam, bizarr, ha megfogta a kezem és megcsókolt, akkor most szavakkal kifejezhetetlen ez a helyzet. Kissé felemelem a fejem de nem nézek felé, homlokát valahol a hajamnál érzem de a fejünk közt tart egy kis távolságot. Nem préselődik hozzám, nem folyt meg, csak kellemes és kissé bátortalan ölelésben tart. Kényelmesen elférünk így már egy takaró alatt és az ágy sem olyan szűkös, mellkasáról meleg árad a hátamra és érzem a tarkómnál a lélegzetét. Egy ideig csak nézek magam elé a sötétben és ismét azon kezdek gondolkodni, hogyan történhetett ez, s mégis hogyan kalapálhat most ennyire a szívem? Egy dolog, hogy megpróbáltam, de azt nem hittem, hogy sikerülni is fog...
- Zavar? - suttogja, halkan kuncogni kezdek rajta, mert már annyira bosszantó amit csinál, hogy vicces. Beszél, mozgolódik, fészket épít, majd átölel és kezdi elölről.
- Nem - motyogom, mire kissé felbátorodva húzódik közelebb.
- Azért tartsd csak meg azt a távolságot - figyelmeztetem motyogva. Megdermed, nem mozdul, s engem megint elkap a nevethetnék emiatt.
Nem mond semmit, s ahogy halkan elnyomja mellettem az álom, az én szememből úgy pattan ki és születnek újabbnál újabb kérdések a fejemben. Felé fordulok, karjai ragaszkodóbban fonódnak a derekam köré, haja kusza, arca borostás, félig belefúrja a párnámba és halkan szuszogva, elnyílt ajkakkal - nem tátott szájjal - csupán résnyire nyitott ajkakkal vesz levegőt. Aranyos. Megérintem az arcát, a tenyerem öntudatlanul, önmagát irányítva simul rá a kissé dörzsölő, de kellemes borostájára. Orrát felhúzza, majd szemhéjai kissé felemelkednek és úgy pislant rám. Zavarba jövök, úgy érzem magam, mint akit lelepleztek. 
Elmosolyodik és megfogja a kezem, ujjaimat kihajtogatja és különösen gyengéd, mondhatni már-már érzelmes puszit nyom a tenyerembe. A szemeimből szinte kiolvassa azt a rengeteg kérdést, ami bennem kavarog. Mit keres ő az ágyamban? Mosolyog rajtam, egy ideig fürkészem az arcát, majd lehajtom a fejem és karjaim a mellkasom elé húzva nézek rá. Annyira furcsa ez, ahogy a tenyere szétterül a csípőmön és az ujjait gyengéden mozgatja rajta. Zavarba ejtő, ahogy nézzük egymást, s hivatalosan is úgy gondolom ez az egyik legérzelmesebb pillanatunk. Nem azok, amikor engedünk a vonzalomnak, hanem most ez, hogy nem tudok elbújni a pillantása elől.
- Milyen szép vagy - mosolyodik el, kezét az arcomra csúsztatja és végigsimít rajta. Érzem, hogy a füleim felforrósodnak, sosem mondta még ezt. Szemei csillognak és ide-oda járnak az arcom egyes részei közt és egyszerűen nem tudom már beazonosítani, hogy vajon ő mit érez most és mi járhat a fejében.
- Mire gondolsz? - szalad ki a számon, kizökken a gondolatai közül és elvigyorodik.
- Igazából Amy Winehouse Rehab című dala jár a fejemben - nevet fel, az arcomra sértődött grimasz ül ki és kicsit a vállára csapok. Nem is tudom mit vártam tőle, naivan azt gondoltam, valami érzelmeset fog mondani. Közelebb húz magához és arcát a nyakamhoz dugva nevetve kezdi énekelni a dalt, egy ideig próbálom lelökni magamról, majd nevetés közben a kezem a hátára hullik. Lecsúszott róla a takaró és így csak a csupasz, puha bőrét érem, hátizmai kemények, az jut eszembe, hogy legszívesebben beleharapnék.
- Szóval miközben velem fekszel egy ágyban egy halott nőre gondolsz - szorítom egymáshoz az ajkaim és grimaszt vágok. Halkan, aranyosan nevetve nyom puszit az arcomra, majd felemeli a fejét és elsimít egy szőke tincset az arcomból.
- Nem igazán - vigyorog szélesen, szemöldökét kissé összehúzza, mire felháborodva lököm meg és nevetve fúrom az arcom a párnába.
- Most akkor gondoljak rád, vagy ne? - nevet hangosan, kezem a szája elé tapasztom és fejem kissé felé fordítom.
- Felkelnek a többiek - kuncogok, elhúzza a kezem a szája elől és lehajol hozzám. Puszit nyom a számra, a szívem hevesebben kezd dobogni, hiszen annyira közel van és túl kevés rajtunk a ruha. Csupasz lábam az övéhez ér és csak most jut eszembe, hogy csak egy bugyi van rajtam. Elpirulok, de a világ semmi kincséért sem vagyok hajlandó ezt az észrevételt megosztani vele, mert képes lenne megnézni.
- Elrontottad az érzelmes pillanatunkat - biggyesztem le az ajkam.
- Érzelmes pillanat? Nekünk? Biztos vagy benne? - cukkol, s a fejem mellett könyökölve kezdi piszkálni a hajam. - Mégis hogyan?
- Hát, néztünk egymásra, te pedig azt mondtad szép vagyok... - motyogom, tekintetemmel keresek valamit, amit nézhetnék ahelyett, hogy a szemébe kellene néznem.
- Ez érzelmes volt? - vonja fel picit a szemöldökét, ujjával megcirógatja az arcom és tekintetével követi az ujját, amely lassan a számra siklik.
- Olyasmi - válaszolom alig suttogva, nagyokat pislogok, mert egy kicsit álmos vagyok, s mert jó érzés amit csinál.
Megcsókol, nagyon puhán, gyengéden és finoman. Az ujjaim a hajába túrnak, még mindig a fejem mellett támaszkodik és távolságot tart köztünk, amely szép lassan egyre csökken. Borzongatóan jól csinálja és meghökkentően hamar szívja el a normális gondolkodásom. Mindig ez van, minden egyes alkalommal.
Egyik kezem a tarkóján, másik a lapockáján van, s egyszerre már szinte akarom, hogy közelebb legyen hozzám. Kezét a deremon érzem, tétován érinti meg ujjbegyeivel a bőröm, majd kezét újra az arcomhoz vezeti. Határozottan ez is az érzelmes pillanataink egyike.
Lassan elhúzódik, habár eléggé vonakodva engedem. A hátára fordul és egy ideig egyikünk se szólal meg, majd megmozdulok. Térdelve igazgatom egy ideig a takarót és eközben nem veszem észre, hogy a tekintete a fenekemre szegeződik. Egy díszpárnát dobok felé mire elröhögi magát és végigsimít a csípőmön. Megigazítom a takaró végét, majd megfordulok és a mellkasát választom ki a tökéletes pihenőhelynek, ezért szinte ráugrok. Túl zavarba ejtő lenne, ha lassan lefeküdnék mellé, majd lassan odakérném a karjaiba és a fejemet a mellkasára hajtanám. Megoldom, egyszerűen csak kitárt karokkal lezuhanok rá, halkan felkiált, majd tenyerével betapasztja a száját és úgy vihog.
- Felkel miattad mindenki - motyogom dorgálóan, karjaim kényelmesem behajlítom és felsóhajtok. Elfelejtkeztem róla milyen jó párnának használni a fiúkat.
Egy darabig fészkelődik, befoglal egy nagyobb teret az ágyon de ez most nem baj, mert a testem háromnegyede az övén van.
- Kényelmes? - nevet fel halkan, elégedett hümmögéssel díjazom, hogy a nyakamig húzza a takarót, majd felkúszok az arcáig és puszit nyomok rá. - Kiscica - mosolyog, szájából ez a becézés most ezerszer másabban hangzik, mint korábban.
Végigsimít az arcomon, majd lehúz magához és én engedek egy újabb rövid csókot, az orrunk egy pillanatra egymáshoz ér és nem tudom megakadályozni az arcomra kiülő mosolyt. Nem tudom, hogy ez a legjobb, vagy a legrosszabb dolog-e, ami történhetett itt velem, de most a legjobbnak érzem. Kinek kell Ashton? Nekem nem.
Fejemet újra a mellkasára hajtom és néhány másodpercig még mindketten fészkelődünk, mire megtaláljuk a legjobb helyzetet, majd szinte egyszerre sóhajtunk fel és kezdünk el nevetni. Ugyanarra gondolunk, egyszerűen csak érzem. A fejemben milliónyi kérdés lapul de most egyiket sem akarom feltenni, csak élvezni akarom, hogy végre valaki törődik velem.
A nevem szirénázó üvöltésként hangzik el újra és újra, a szememet lustán nyitom ki és épp elkapom a pillanatot, amikor Niall betöri az ajtót és tovább ordít.
- Liam eltű... - ordítja eltorzult arccal, az éles hangra hirtelen engedjük el egymást, s az egyensúlyunkat elveszítve bucskázunk le az ágy két ellentétes oldalára. Az arcán megdöbbenés látszik és néhány pillanatig összeráncolt szemöldökkel bámul. - Ja - motyogja, majd pislog kettőt, mielőtt Liam az egyik díszpárnát az arcába nem dobná. Felmászik az ágyra és lustán kinyújtja felém az egyik kezét. Sziszegve mászok vissza a helyemre és szorosan a mellkasához préselődök. Niall még mindig csak áll és bámul.
- Húzz el! - motyogja rekedten, hangjára a szemeim elkerekednek, majd újból lustán lecsukódnak. Egyik szemem résnyire nyitva figyelem a szőke srácot, aki még néhány pillanatig bámul, majd egyszerűen kiballag az ajtón. Fejem a mellkasához hajtom és szundítok még kicsit, s mintha néhányszor még hallanám, hogy benyitnak, de ahhoz túl lusta vagyok, hogy mindig felemeljem a fejem. Hallom a szuszogását, mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, érzem az illatát miközben szorosan a karjaiban tart, s egyik lába az enyéim közt pihen. Kényelmes és kellemes, ebben az esetben még csak nem is annyira zavarba ejtő.
Amikor legközelebb felnézek még mindig így fekszünk, ám az ujjai most lassan mozognak a fejemen, simogatják a hajam.
- Szia - motyogja, kissé elhúzódik és mosolyogva pillant rám.
Halkan dünnyögve köszöntöm, fejem leejtem a párnára és elfojtok egy ásítást, ő pedig apró puszit ad a homlokomra és rendezi a tincseim.
- Csak álmodtam, hogy itt volt Niall? - kérdezem rekedtes hangon, megköszörülöm a torkom és az egyik karom a fejem alá hajtogatom.
- Nem - nevet, kezét továbbra is az arcomon tartja és végigsimít rajta. -Tényleg itt volt és azt hiszem, kicsit sokkot kapott. Leestünk az ágyról, hogy nem emlékszel rá?
- Túl fáradt voltam még - nyomok el egy újabb ásítást, kicsit oldalra dőlök és észrevétlenül próbálok utalni arra, hogy öleljen át megint. Megteszi és igyekszem lenyelni a kiszökő sóhajom.
- Aludj még, azt hiszem, valaki már megcsinálta a te munkád is, pihenhetsz - helyez újabb puszit ezúttal a fejem búbjára, hunyorogva nézek fel rá és elmosolyodok.
- Maradsz?
- Akár maradhatok is még egy kicsit - ujjával megcirógatja az arcom, majd lehajtja a fejét és megpuszilja a szám. Megismételjük azt, amit este, annyi különbséggel, hogy most nehezebben válunk el. A takaró melege alatt egyszerűen túl nehéz visszafogni a kalandozni vágyó kezeim és ez fordítva is így tűnik abból kiindulva, hogy először átfogja a combjaim, majd hirtelen elenged és lezuhan mellém. Értékelem, hogy magától képes rájönni, hol a határ, viszont néhány másodpercen belül inkább én ugrok ki az ágyból. A szekrényhez csoszogok, hallom, hogy elégedetlenül dünnyög, majd befoglalja az ágyam és a könyökére támaszkodva figyel. Hátratúrom a hajam, mivel a bőröndömből jóformán még mindig nincs kipakolva így lehajolok, s naivan úgy hiszem, ez nem egy különleges mozdulat. csakhogy megüti a fülem a halk nyögése, megpördülök és erőből az arcába dobom a nadrágom, amit röhögve kap el.
- Te paraszt! - rontok az ágy felé, gyorsan felmászok rá és a mellkasára csapok. Elkapja a karom és nevetve taszít el magától, mielőtt tovább csápolnám. - Bunkó! - hörgöm, nevetve nyom puszit az arcomra és összefogja a csuklóim.
Ajkaimat összeszorítva egy pillanatig dühösen nézek rá, majd elnevetem magam és homlokom a vállának döntöm.
- Tetszik - jelenti ki pimaszul vigyorogva.
Kirántom az egyik kezem a szorításából és újra a mellkasára csapok, majd kiugrok az öléből és felrángatom magamra a szűk farmerem.
- Most már kifáradhatsz - fonom össze a mellkasom előtt a karjaim, lábujjaim ide-oda mozgatom és oldalra biccentett fejjel nézek rá.
- Muszáj? - nyafogja, arca vicces grimaszba torul és vonakodva mászik ki az ágyamból.
- Muszáj - tapasztom kezeim a hátára és lökdösni kezdem az ajtó felé.
- Cica - morogja, megfordul és átöleli a derekam, arcát az enyémhez dugja és belepuszil a nyakamba. Nevetve teszem a tenyerem az arcára és tolom el magamtól. - Jöhetek ma éjjel is?
- Majd eldöntöm - biccentem kicsit hátra a fejem, egyik karom kiszabadítom az öleléséből és kinyitom az ajtót. - Húzz el! - nevetek fel hangosan, amikor belecsíp a nyakamba. Nagy nehezen kilökdösöm az ajtón, s amikor már kint áll és még mindig bámul, képtelennek érzem magam arra, hogy becsukjam előtte az ajtót.
- Sérts meg - döntöm a homlokom az ajtónak és nevetve pislogok rá.
- Nem - kerekednek el kicsit a szemei, értetlenül néz rám. - Nem.
- Pedig olyan könnyen ment - motyogom, millimétereket mozdítok az ajtón.
- Mira...
- Nem tudom becsukni az ajtót - nevetek fel, beletúrok a hajamba és vigyorogva pislogok rá. Kicsit kinyitom az ajtót és kilépek rajta, a fejemet rázom de közben mégis kinyújtom felé a kezeim és összekulcsolom azokat a nyakán. Átfogja a derekam és talán hosszú percekig öleljük egymást. Csak most értem meg, mennyire igaz az a mondás, hogy a gyűlöletet és a szerelmet csak egy nagyon kicsi választja el egymástól.
- 10 perc múlva a konyhában? - duruzsolja, homlokát az enyémnek dönti és mosolyogva néz a szemembe. - Csinálok neked reggelit.
- Persze - nevetek, ujjammal fésülgetni kezdem kissé kócos haját. - Biztos ott van még a mi adagunk is.
- Cicus, szerintem már az ebédet is megették - rázza meg kicsit a fejét, végig őt nézem és észre sem veszem, hogy Louis slisszol el mellettünk, majd Harry ballag el a fürdőszobáig, mindketten megnéznek minket.
Kicsit elkerekedik a szemem, majd kiugrok a karjaiból és becsapom az ajtót, hallom a nevetését, nekidőlök az ajtónak és a kezem a szám elé tapasztom. tudom, hogy ott van az ajtó másik oldalán, hallom ahogy nevet, s miközben lecsúszok az ajtó mellett már tudom, hogy bekövetkezett, amit nem akartam, és ez most mégis boldogsággal tölt el.

2014. október 15., szerda

22.rész Bosszantó seggfejek

Sziasztok! :)
Mindig sokan mondjátok, hogy nincs igazam, nem rosszak a részek, nem unalmasak, én mégis azt mondom most is, hogy ez nem a legjobb... nem tudom, miért, egyszerűen ilyen vagyok, úgy gondolom, unalmasan fogalmaztam meg ezt a részt. Uh, mindegy, nem is mondom tovább, mennyi problémám van önmagammal. :'D 
hamarosan végre őszi szünet, aminek rettentően örülök, mert már nagyon elfáradtam és egy kicsit elegem is van úgy mindenből. Addig már csak az Angelen lesz rész és azt hiszem, az itteni olvasóim közt vannak olyanok, akik azt nem olvassák, szóval jó pihenést mindenkinek! :)
Nessa
Néhány napig nyugis minden, s ezen még én magam is meglepődök, majd Liam megmutatja az okát annak, hogy miért vagyok bizonytalan velem kapcsolatban. Reggel, miután felkel már látszik rajta, hogy nem épp van a legjobb kedvében, de ez egy ideig nem is akadály, mert azon kívül, hogy kicsit bosszankodik, engem még ugyanúgy köszönt, ahogy az elmúlt napokban mindig.
Niall mellett gubbasztok a kanapén és 2-3 csatorna közt kapcsolgatunk, az egyiken minden hétvégén délelőtt mese van, s most azt próbáljuk kitalálni, melyiken van csak reklám, melyiken valamilyen műsor, merthogy mese az nincs egyiken se.
- Szia! - húzza mosolyra a száját, majd áthajol a kanapé fölött és puszit nyom az arcomra. Mosolyt villantok rá, nem mondom, hogy szeretem, még nem, de kezdek elgyengülni, legfőképp ilyenkor, amikor csak egy alsóban, esetleg a csípőjén lógó melegítőjében, kócosan masírozik elő.
Hétvégente a Wood család többnyire bemegy a városba, ilyenkor valamelyikünket mindig viszik magukkal, ezúttal Stephen mellett Harry és Louis kapott helyet, míg Mr Wood Zaynt vitte magával, hogy ezúttal ő köszönthesse a lovasterápiára érkező gyerekeket. Mi hárman pedig megkaptuk az egész házat a lustálkodásra.
Hallom, ahogy megbotlik a konyhaajtóban felejtett felmosóvödörben, melyre azért volt szükség, mert reggel Louis akkora hévvel érkezett a konyhába, hogy leverte a pultról az utolsó pár kanál palacsintatésztát. Káromkodik egy sort, valószínűleg ugrál egy darabig, majd elhallgat és néhány perc múlva egy tányérral a kezében lép elő, melyen néhány darab juharsziruppal nyakon öntött amerikai palacsinta van. Lehuppan a másik oldalamra ragadós csókot nyom a számra, Niall végre eldönti, melyik csatornán is van a keresett műsor, s most tekintetét le sem veszi a készülékről.
- Melyikőtök hagyta a konyhában a felmosóvedret? - húzza össze kicsit a szemeit, s lábát felemelve bök a térde alatt húzódó piros csíkra.
- Louis - árulja be a szőke, Liam egy ideig bosszankodva ráncolja a homlokát, majd nagyot harap a palacsintából. Elcsenek egy falatot, mert ha már a barátnője vagyok úgy gondolom, megtehetem, nem is szól érte. Kicsit hátradől és az ölébe von, egészen nyugisan telnek a percek.
- Mira, adsz egyet? - bök a tányér felé Niall, nyúlok a palacsinta felé, de morcos barátom arrébb húzza a tányért és elhessegeti a kezem.
- Hozz magadnak - motyogja, egy ideig értetlen tekintettel fürkészem az arcát, lábaim a padlóra teszem de nem hagyja, hogy a konyhába sétáljak és hozzak Niallnek egy palacsintát.
- Hagyd - röhögi ki Niall, majd feláll és elcsoszog.
- Ne bunkózz - fonom karba a kezeim, lustán rágcsálja az utolsó palacsintát, a falatokat belemártja a szirupba és tekintetét a tévén tartja.
- Nem árt neki egy kis testmozgás - a vállára csapok, nem tetszik, hogy ilyen, a legkevésbé sem.
- Hé, Cica - nevet, majd elkapja a kezem és összefonja az ujjainkat. - arra gondoltam, hogy majd hoz magának, ha kell neki. Ne duzzogj.
Magamban választ motyogok arról, hogy egy seggfej, de csak nevet rajtam és az ölébe von, miközben hátradől, s így szinte rajta fekszek. Egy ideig fészkelődök, nehezen találom a helyem a karjaiban és szokatlan ez az egész, végül leteszi a tányért az asztalra és kinyújtóztatja a lábait. Átölel, fejem a mellkasára fektetem és úgy pislogok nagyokat a tévére.
- Jézus, ehhez hozzá kell még szoknom - motyogja maga elé Niall, halkan nevetek rajta és tekintetemmel követem, immár a kanapé helyett a fotelbe huppan le. Majdnem hozzáteszem, hogy nekem is, végül nem szólok semmit és egyszerűen csak a tévét figyelem, viszont miután azt megunom a karján lévő szőrszálakat kezdem piszkálgatni.
Vicces, hogy így fekszünk és az is, ahogy Niall a szájából kilógó palacsintával néha gyanúsan méreget minket.
- Azt hiszem, ideje felöltöznöm - motyogom miután vége lesz a borzalmas amerikai akcentusú mesének.
- Nekem is - pillant le magára Liam, s követi a mozdulatom, amikor lustán feltápászkodok. Velünk ellentétben Niall rettenetes jól érzi magát a rövidnadrágjában, s ahogy felállunk elfoglalja a kanapét.
- Hájas disznó leszel - jegyzi meg Liam, s magam is felnevetek azon, ahogy Niall a nyelvét a szirupos tányér aljára tapasztja, s közben széttett lábbal kiterül.
Értetlenül, továbbra is nyújtott nyelvvel motyog valamit, viszont addigra én már a lépcső felénél vagyok.
- Várj - rongyol utánam Liam, s megfogja a kezem. - Nem jössz be kicsit? Korán van még.
Vonakodok, aztán valahogy mégis a szobájában kötök ki. Felvesz egy pólót, aminek annyira nem örülök, mégsem mondok semmit.
- Niall előtt gondolom annyira nem akartad, hogy megcsókoljalak, szóval most bepótolnám - villant rám huncut vigyort, karjait lazán a derekam köré fonja, s némi bénázás után kezeimet én is a háta mögött kulcsolom össze.
- Miért ne tehetted volna Niall előtt? - kérdezem kissé értetlenül.
- Szerintem nem kíváncsi rá, most juthatott el arra a pontra, hogy furcsának találja - egyik indokolatlanul behullámosodott tincsemet a fülem mögé tűri és a szemembe néz.
- Neked nem furcsa? - teszem fel az újabb kérdésem. Lepillantok oda, ahol a hasa hozzáér az enyémhez és ismét arra gondolok, hogy napokkal ezelőtt körberöhögtem volna azt, aki ezt feltételezte volna rólunk.
- De - vonja meg a vállát - de azt hiszem, annyira nem is borzalmas, mint hittem.
Elmosolyodok, magamban gyorsan úgy döntök, rájátszok egy kicsit.
- Szóval borzalmasnak hittél....
- Borzalmas voltál - neveti el magát, egyik kezét finoman az arcomra simítja.
- Te meg seggfej! - vágok vissza sértetten, de csak egyetértően bólint.
- Akkor leszünk együtt borzalmas seggfejek? - motyogja, szórakozott tekintettel pillant fel rám. Nevetve túrok a hajába és húzom magamhoz, egy rövid csók után arcomat a vállába fúrva mosolygok.
Az még nem megy, hogy pizsamában bebújjak mellé a bevetettlen ágyba, s ezt némi szörnyen utánzott kérlelő pillantás után el is fogadja. Ehelyett átöltözök, majd szépen lemasírozok a nappaliba, ahol Niall palacsinta helyett már egy szendvicsen nyammog. Csak most jövök rá, hogy én is mennyire éhes vagyok. Nekilátok egy szendvics elkészítésének, majd úgy döntök csinálok még egyet. Ha ő nem, majd Niall megeszi.
Karok fonódnak a derekam köré és egy csiklandós puszi pihen meg a nyakamon. Vállaim akaratlanul is felhúzom, halkan kuncogok azon, hogy állát a vállamon megtámasztva nagyokat pislog a szendvicsekre.
- Mindkettőt megeszed? - érdeklődik cseppet sem gyanúsan.
A fejemet rázva veszek ki még egy tányért és nyújtom felé a művem. Leveszi az egyik kenyeret, belenéz, kilöki a szép, gondosan felkarikázott uborkaszeleteket, majd rám mosolyog.
- Nem akarlak megmérgezni - fonom össze magam előtt a karjaim.
- Csak biztosra mentem - vigyorog rám, majd undorodó grimaszt vágva a kukába dobja az uborkákat. Egy képzeletbeli listára feljegyzem a tényt, miszerint nem szereti ezt a zöldséget. - Köszönöm - villant rám széles mosolyt, ajkait néhány pillanatra az enyémhez érinti, de mintha ez most nem lenne elég. Ajkaim elnyílnak és ezen egyetlen pillanatra meglepődik, majd a tányért a hátam mögött a pultra teszi és izmos karjaival szorosabb ölelésbe von. A mellkasom az övéhez simul, ujjaim a hajába túrnak és meghúzom azt, alig hallható hang szökik ki a száján, majd egy szempillantás alatt a pulton találom magam. Valahogy a lábaim közé férkőzik, s nekem egy pillanatra se jut eszembe, hogy talán ezt nem kéne, mert őt csókolni egyszerűen csak jó, baromi jó.
- Jesszus! - hallom meg hirtelen Niall motyogását. Összerezzenünk, s Liam úgy ugrik hátrébb, mintha hirtelen kiderült volna rólam, hogy valami testnedvek által terjedő halálos betegségben szenvedek. - Ugye nem tervezitek a ház minden pontján csinálni? Mert a konyha az enyém, szóval akár erről le is mondhattok.
Néhány pillanatba telik míg felfogom szavainak pontos értelmét és elpirulok. Niall jóízűen nevet, leugrok a pultról és a saját tányéromat felkapva elfoglalom a kanapé egyik sarkát.
- Ma az a feladatunk, hogy felsöpörjünk az istállóban - masírozik be Liam mögött a szöszke srác egy papírcetlivel a kezében - ezt te csinálod, Mackenzie, míg én a lovagoddal kiganézok a paripák alól, majd te összeszeded a tojásokat és azt hiszem, nekünk mára nem is lesz több feladatunk, majd a többiek megetetik az állatokat.
Válaszul csupán értelmetlenül motyogunk, mert Liam és az én szám is tele van.
Niall elhelyezkedik a fotelban és látványosan szenved, míg mi elfogyasztjuk a szendvicseket, s köszönetképp Liam kissé óvatos puszit nyom a számra. Mosolygok azon, ahogy szemeivel azt kérdezi, rendben vagyunk-e.
- Egy bizonyos szempontból szar, hogy nem ölitek egymást - magyaráz tovább Niall. Rájövök, hogy ha unatkozik, akkor fecseg, meg ő amúgy is mindig beszél. - Eddig volt min szórakozni, most nincs.
- Eddig azt akartad, hogy fejezzük be, most pedig hogy vitatkozzunk? - vonja kérdőre Liam, lábaim az ölébe húzza és kényelmesen elhelyezkedünk egymáshoz egészen közel. Több, mint bizarr, de attól még jó így lenni vele.
- Isten ments - motyogja, Liam pedig átöleli a vállam és puszit nyom a fejemre.
- Bevegyünk harmadiknak? - nevet fel, mire a szőke srác egy pillanatra mintha elgondolkozna, majd elfintorodik.
- Passzolom a lehetőséget, de nagyon unatkozok - nyafog, s látványosan szenvedve kezdi lóbálni a lábait. - Nektek nem hiányzik az éneklés? Meg a stúdiózás, koncertek, rajongók, mert nekem nagyon, ez így nagyon unalmas.
Eltűnődök a válaszomon, s míg Liam lassan bólogat, én bizonytalanul hümmögök. A körülöttem lévő felhajtás furcsa mód nem, de Luke, a saját lakásom és az elektronikai eszközeim igen.
- Az elején jó buli volt, de már nagyon unalmas ez a hely - panaszolja, majd újra felpattan. - Nem csináljuk meg a házimunkákat most? Legalább mire befejezzük megjönnek a többiek is.
Nem sok kedvem van hozzá, végül mégis megesik rajta a szívem és sóhajtva bólintok. Liam karjai lecsúsznak a derekamról, s ahogy a megszokott útvonalon a megszokott kedvvel ballagunk - Niall pattog, én már előre fintorgok, Liam unottan bámul - az ujjaink már valahogy ösztönösen fonódnak össze.
Lustán seprem föl a koszt és még csak azt sem tudom, miért, hiszen úgyis koszos lesz. Szórakoztat a halk szitkozódás, bele-belelépnek a már összekapart cuccba, s Liam hangos dübbenéssel, majd káromkodással hozza tudtunkra, hogy beverte a könyökét az etetőbe. Lehajtott fejjel rejtem el a mosolyom, s az összehúzott por meg még ki tudja miből álló kupacot, egy lapátra seprem, majd kisétálok, s befogott orral közelítem meg a terméskupacot, ismertebb nevén a dudvát, trágyadombot. Rálököm a munkám bizonyítékát és elmenekülök onnan, kikerülöm Liamet aki épp akkor battyog ki egy talicska kakival amikor én rohannék be. Nem sok hiányzik, hogy beleessek, végül sikítva kikerülöm és Niall karjaiba menekülök. Egy ideig csak nyomom az arcom a mellkasához, hallom ahogy kiröhögnek, majd kapok egy puszit a fejem búbjára. Számomra nem sok rosszabb van annál, hogy beleesek egy talicska trágyába, mivel köztudottan utálom a koszt és a mocskot.
A csirkék már szinte lelkesen néznek rám, ám ez a barátság egyoldalú, mivel én inkább felrúgnám őket. Ezek a madarak már megmartak, megkergettek és egy még a hajamba is került, szóval valamilyen oknál fogva nem nagyon szívlelem őket.
- Szia! - hallom meg hirtelen Harry hangját. Összerezzenek, nem tudom, mit keres itt, végül valahogy mégis kikövetkeztetem, hogy valószínűleg hazaértek. - Segítsek? - hunyorog rám mosolyogva, s szélesre tárja az ajtót, hogy kiengedje a csirkéket.
- Szia - emelem fel a fejem, majd kiegyenesedek és a maradék tojásokat a kosárba teszem. - Már kész vagyok. Mi újság? - érdeklődök, fintorogva kikerülök egy zöldes készítményt magam előtt, s Harry oldalán kimenekülök az ólból.
Megvonja picit a vállát, mesélni kezd arról, hogy Louis birkákat akart venni, majd a mondat közepén elrohan mellőlem és lelkes arccal nyalábolja fel az egyik fa tövében heverésző macskát.
- És ti mit csináltatok ma? - motyogja, majd gügyögni kezd a doromboló macskának. Megsimogatom a fekete kisállatot és kicsit kitárom a karjaim.
- Ennyit. A fiúk kitakarították a boxokat én meg felsepertem és felszedtem a tojásokat, előtte csak tévéztünk és azt hiszem, Niall felette az összes kaját - látszólag nem foglalkozik velem, elvan azzal, hogy a cica füle tövét vakargatja, viszont ez hamarosan megváltozik, mert a két kissé piszkos lovászfiú is csatlakozik hozzánk.
- Nem - rántom el Niall keze elől a kosarat, amikor egy tojásért nyúlna. - Hagyd békén a tojásaimat!
A fejét csóválja, majd felfedezi a Harry karjaiban kényelmesen kinyúló cicát és piszkálgatni kezdi.
- Kész vagy? - öleli át Liam az egyik vállam, amúgy is feltűrt inge kicsit felcsúszik és láthatóvá válik a lila folt, melyet az istállóban szerzet. Válaszul csak halkan hümmögök és megérintem a könyökét.
- Fáj? - simítok végig rajta miközben puszit nyom a számra.
- Nem vészes - mosolyodik el, egészen közel húzódik hozzám és érdeklődve szemléli a két barátját.
- Ha a 3 nap - 2 hétben maradtunk volna, te vesztettél volna! - jelenti ki Niall, s nevetve kacsint rám.
- Igaz - hümmög tűnődve Harry - de mivel nem ebben maradtunk, ez nem számít. Hány napja is vagytok együtt, Liam? - kérdezi ártatlanul, majd homlokát zavartan ráncolja össze. Felpillantok a vállamat átölelő fiúra, érzem, hogy izmai megfeszülnek.
- Ez a 4. nap - válaszolok helyette, de Liam a szavamba vág.
- Fogadtatok arra, hogy meddig leszünk együtt? - kérdezi, hangja gúnyossá és cinikussá válik. Pontosan 4 napja nem hallottam őt így beszélni és nem, nem hiányzott. Nézem az arcát és rájövök, hogy a megszokott idegesítően felvont szemöldök helyett a tekintete villámokat szór.
- 3 nap? Ez melyik volt, a maximum?!
- Haver, nyugodj le, ez csak poén - próbálja Niall menteni a menthetőt, s ekkor még többnyire én is nyugodt vagyok
- Rohadtul nem vicces! - fakad ki, nyakán kidagadnak az erek, s azzal, hogy flegmázva felemeli a hangját engem is felhúz.
- Liam - motyogom, hangom kezd figyelmeztetővé válni.
- Te ne szólj bele! - kiáltja, már nem öleli át a vállam. - Kösz, hogy így bíztok bennem! Mondd Niall, én hányszor csináltam viccet belőled? Hányszor vetettem a szemedre Harry, hogy mindenféle nőket összeszedtél?! Egy fokkal se vagytok jobbak nálam! - most nem tudom, hogy az igazi Liam üvölt-e, vagy a másik, mindenesetre jelenleg olyan, mintha egy skizofrénnel járnék.
- Sokszor - motyogják megszeppenten, de őszintén.
- Emlékszel az alkukra? Most azt kérem, hogy beszélj velük normálisan! - sziszegem, s az ingét rángatva próbálom felhívni magamra a figyelmét. - Alkuk, Liam, alkuk.
- Fogd be és maradj ki ebből! - kiáltja, s ezzel rúgja fel a tűrőképességem. Hogy miből maradjak ki azt nem tudom, mert a kiabálása egyoldalú.
- Nem beszélhetsz velük így! - kiáltok rá, mert egyrészt rettentően felhúzott, másrészt meg azt akarom, hogy figyeljen rám.
- Mert te hogy beszéltél? - fordul hirtelen felém, már nem kiabál, a hangja cinikus és a jobb szemöldöke már lendül is.
- Hagyd, Mira - fogja meg a karom Harry, s próbál elhúzni, addigra viszont már kellőképp felfújom magam.
- Teljesen mindegy, mert most rólad van szó és nem viselem el, ha kiabálsz velük!
- Mindegy? Igen? - fonja össze maga előtt a karjait. - Mert azt én viseljem el, ha te kiabálsz velük, de én nem akadhatok ki a barátaimra? - egy ideig farkasszemet nézünk, a beállt néhány másodpercnyi csend alatt kinyílik a ház ajtaja és Zayn les ki rajta.
- Mi van már? - ráncolja értetlenül a szemöldökét. Szinte egyszerre pördülünk meg és ordítunk rá.
- Semmi! - aprót bólint, majd visszacsukja az ajtót és eltűnik.
- A különbség kettőnk közt az, hogy én nem szólok bele a te dolgaidba, de te most ezt teszed. Én lenyelem, ha hisztizel, akkor te... - nem hagyom, hogy végigmondja, a szavába vágva próbálom túlkiabálni őt, s újra előjön az az érzés, hogy legszívesebben megütném.
- Liam, figyelj... - próbál megmenteni Harry ismét, csakhogy még ha ő befejezné is, én nem.
- De ez nem a te dolgod, rólunk van szó! - kiáltom, húzást érzek hátulról de reflexből csapom le Niall kezeit.
- Rólunk - nevet fel cinikusan, pont ugyanúgy, ahogy korábban mindig is tette.
- Elvisellek, pedig nem tudod milyen kibírhatatlan vagy néha, jössz a hülye alkukkal, de ha én kérek valamit, azt nem teszed meg! - a szemem sarkából észlelem, hogy a két fiú lassan elmegy, megértem őket, Liam minden haragja már egyedül rám irányul, a vita kezd személyes vizekre evezni.
- Arra fogadtak, hogy meddig leszünk együtt, téged ez nem bosszant?!
- Csak hülyéskedtek! - kelek újból a védelmükre.
- De én kibaszottul nem hülyéskedek és minden ilyen szarjukkal befolyásolhatnak téged! 3 nap? Ez normális?! A saját barátaim szerint nem bírsz 3 napig elviselni! - idegesen a hajába túr, zaklatottan pislogunk egymás szemébe, majd én szólalok meg.
- Talán egész jól tippelték - jelentem ki laposan, s ő mégis úgy hőköl hátra, mintha halálos ítéletet hoztam volna.
- Erről beszéltem - rázza a fejét, s megbántottan pislog rám. Nem tudom mire vélni ezt.
- Nem ők tehetnek róla, hogy képtelen vagy visszafogni magad - prüszkölöm, majd elsétálok, még mielőtt újra vitába szállhatna velem. Megtenné, de azt már nem várom meg, betörök a házba és feldübörgök a lépcsőn, kikerülök mindenkit és hangosan vágom be magam mögött az ajtót. Így telik a nap, szó szerint zárt ajtók mögött.
- Mira - nagyot sóhajtok, kinyúlt, pizsamaként szolgáló pólóm lehúzom a térdemről és egy ideig átható tekintettel figyelem az ajtót. - Cica, kérlek...
"Kérlek" ez az a szó, ami meglehetősen kevésszer hangzik el a szájából, s talán emiatt tárom ki előtte az ajtót és szorosan összezárt ajkakkal, dühös arckifejezéssel nézek szembe vele. Volt ideje lenyugodni, nekem is volt, de ettől még haragszok rá és megütném.
- Bejöhetek? - sóhajtja, s homlokát nekidönti az ajtófélfának. - Beszéljük meg.
- Bocsánatot kértél tőlük? - állom el az útját, s igyekszem tartani a dühös arckifejezést, holott kicsit még szórakoztat is a nyilvános szenvedése, mögötte Louis várakozó pillantással leskelődik.
- Aha - bólint hümmögve, én pedig kitárom az ajtót és beengedem, majd becsuknám, kizárva ezzel a leselkedő Louis-t és a felbukkanó Stephent.
- Mira, várj egy kicsit... - szólít, s lábát az ajtó meg a fal közé csúsztatja.
- Majd később! - kiáltom, azzal a lendülettel a lábammal eltaszítom az ő nagy csónakcipőjét az útból és becsapom az ajtót. Ahogy megfordulok Liam arcáról is lehervad a mosoly.
- Nézd, tudom, hogy nem kellett volna úgy kiakadnom, de nagyon felhúztak... nem is igazán a fogadás miatt, hanem mert azt hiszik, nem tudlak megtartani. Előtted mondják a feltételezéseiket és azt hiszem, ezzel befolyásolnak téged is - idegesen túr a hajába, úgy tűnik, nincs hozzászokva az efféle vallomásokhoz.
- Szóval bevallod, hogy paranoiás vagy? - húzom össze a szemeim, karba tett kezekkel állok előtte és a jobb lábammal toporogva fürkészem az arcát.
- Rosszabb - motyogja alig hallhatóan, viszont mielőtt faggatózni kezdhetnék újra beszélni kezd - Figyelj, játszhatunk napokig sértődőset, folytathatjuk azt, ami ma délután volt, de előbb-utóbb muszáj leszünk ezt megbeszélni, én elmondtam amit akartam.
- Akkor figyelj ide - lépek hozzá egészen közel, fejem felbiccentve nézek egyenesen a szemébe. - Ha kérek valamit, akkor figyelsz rám, főleg ha olyanról van szó, amit te találtál ki, és soha ne mond azt nekem, hogy fogjam be, szólásszabadság van, nem csak akkor beszélhetek, amikor engedélyt adsz rá, világos?
- Elég rosszul járnál, ha ez nem így lenne - neveti el magát, s én is elmosolyodok. Tény, hogy nagy szám van, nem is tagadom. - Rendben.
- És nem kiabálsz - folytatom.
- Te se kiabálsz - alkudozik, én pedig rábólintok, majd egy ideig még állok előtte és nézem az arcát. Csak most tűnik fel, hogy már megint abban a szerelésben van, amiben reggel is, azaz szinte semmiben. - Szent a béke? - nyújtja felém a kisujját, nevetve akasztom bele az enyém és közelebb lépek hozzá. Karjaival átöleli a derekam és homlokát az enyémnek dönti, morcosan ütök egyet a mellkasára, majd elmosolyodok és puszit nyomok a szájára. Csak egy puszi, majd még egy, egy harmadik, végül élesen szívom be a levegőt, amikor a hajamba túrva tart magához. Zavaros ez az egész, ő maga is annyira zavaros, de talán én is az vagyok, mert egyszerre tudnám megütni, s egyszerre vonzódok hozzá egyre jobban.

2014. október 9., csütörtök

21.rész Egy új kezdet

Minden ugyanúgy kezdődik, ahogy minden reggel. Nyitott szemmel, félig még el-elszunnyadva nézem a plafont és gondolkodom, ám ezúttal nem próbálom ezeket a furcsa gondolatokat Ashton felé terelni. Lábaim lassan a szőnyegre helyezem, majd felállok és halkan dúdolva lépek a szekrényhez. Gyakran ébredek így, rendszerint minden reggel egy dal birtokolja az elmém, amiben rendszerint az öcsém keze is benne van, a ma reggeli dal a Tomorrow Never Dies. Először halkan dúdolom, majd elmarom a telefonom az éjjeliszekrényről és elindítom, hülye lépéseket teszek és megszélesedett csípőmet ringatom a zene ütemére, hiányzik a házimozim, amelyre bármikor ráköthetem a készüléket és úgy üvöltethetem ezeket a dalokat, ahogy akarom. Ez halk, a hangom viszont együtt visszahangzik velük.
A napsütésre való tekintettel egy rövidnadrágot rántok elő a szekrényből egy vékony, fekete atlétával. Ezen a helyen veszélyes világos ruhákat hordani.
Lassan öltözök, a lejátszási listám továbbmegy, elkántálom az Independence Day-t is, majd a hajamat egy szoros copfba fogom és nézem a tükörképem. Ez a nap más, lényegében ugyanolyan, mint a többi volt eddig, mégis más egy kicsit, mert talán most először nem rossz kedvvel ébredek fel itt.
Kinyomom a zenét és a telefonom a zsebembe süllyesztve tárom ki az ajtót, megteszem szokásos utamat a konyha felé, ám ezúttal még a belépésem is más. Pillantásom megakad rajta, ahogy a kómás Zayn és kissé túlságosan ébernek tűnő Harry mellett lustán turkálja a rántottáját.
- Reggelt'! - biccentek a fiúk felé, s megkerülve Mrs. Woodot töltök magamnak némi kávét.
- A fiúk már megettek mindent, de ha éhes vagy csinálok neked is rántottát - ajánlja, de csak a fejemet rázva utasítom el és leveszem a hűtő tetejéről a gabonapelyhet.
Félfüllel hallom, hogy bejön Mr. Wood és elmondja a napi feladatokat, tejet borítok a gabonapehelyre és egy kanállal a számba teszek, amikor kezek simulnak a derekamra, majd egy mellkas a hátamhoz. Kis híján kiköpöm, ami a számban van, s a konyhára egyszeriben hatalmas csönd ereszkedik.
- Szent szar! - hallom Louis bosszús motyogását.
- Szia - nevet mélyen a hajamba. Lenyelem ami a számban van és csak azután fordulok felé, a válla fölött átpillantva látom, hogy Niall elégedetten dől hátra a székén, Harry még mindig zavartan pislog, Zayn meg szinte tudomást sem vesz a történtekről. Egyedül Louis hebeg-habog.
Összevont szemöldökkel nézek rá, egyelőre szokatlan ez az egész, de nem rohanom le. Idegesen pillantok a szemébe, mosolyt erőltetek az arcomra és halkan köszönök neki. Kis terpeszben áll előttem és nem úgy tűnik, mintha készülne elengedni.
- Esetleg ha befejeztétek valaki elmagyarázhatná, hogy mi folyik - szólal meg Zayn, Liam elengedi a derekam, csípőjét a pultnak veti és egyik karját a derekam köré kanyarítja, míg én újra a kezembe veszem a tányért és hangtalanul nyammogok a reggelimen. Azon tűnődök, vajon szándékosan fejezi ki ennyire a birtoklását, vagy alapból ilyen, ha barátnője van? Sóhaj szakad fel belőlem anélkül, hogy észrevenném, mindannyian engem bámulnak.
Látom a vívódást az arcán és csak kárörvendően arra gondolok, talán mégsem így kellett volna kifejeznie magát.
- Mit kell ezen magyarázni? - vigyorog szélesen Niall.
- Lenne egy pár kérdésem - motyogja az orra alatt Louis. Szemöldököm felvonva nézek rá, a számba kanalazom a csokis karikákat, majd a kiürült tányért a mosogatóba helyezem. - Csak szórakoztok, ugye? - húzza össze gyanakodva a szemöldökét.
- Tegnap benyitottam Liam szobájába, nem szórakoznak - csatlakozik Harry is a beszélgetéshez, ám a többiekkel ellentétben ő szélesen vigyorog.
- Én is láttam - köszörüli meg a torkát Zayn.
- Mit? - értetlenkedik Lou. Liam csak áll, tekintetét oda-vissza jártatja köztük, míg én csípőmet a pultnak döntve nézek rájuk.
- Lou nem nagyon örül nekünk - fordul felém, s grimaszt vág.
- Észrevettem - húzom fel picit az orrom, a testemmel akaratlanul is felé fordulok, amikor egyik karjával megtámasztja magát mellettem.
- Nincs kedved felmenni, amíg ezek itt megvitatják, mit láttak és mit nem? - vigyorodik el, fejével az ajtó felé int.
A fejemet Niall felé fordítom, kézzel-lábbal hadonászva magyaráz, s folyamatosan felém mutogat.
- Mehetünk - csúsztatom kezemet az övébe
Átvezet a nappalin, Mrs. Wood érdekes pillantást vet ránk, de nem szól semmit. Furcsa, ahogy keze a derekamon megpihen, hogy kinyitja előttem az ajtót és elmosolyodik.
- Hallottalak reggel énekelni - mondja, s becsukja mögöttem az ajtót. - Eddig mindig csak 5 Seconds Of Summer dalokat hallottam tőled, miért nem a saját dalaid énekled?
- Mert azokat nem szeretem - nevetek fel, s magamat átölelve idétlenül állok a szoba közepén.
Leül az ágyra és felém nyújtja a karjait, vonakodva, de végül leereszkedek a combjára. Ajkait kissé biggyesztve tűnődik a válaszon, melyre végül kérdéssel felel.
- Nem szereted a saját dalaid? - vonja föl picit a szemöldökét, de ez nem olyan, mint a megszokott gúnyos pofavágás, tényleg érdekli.
- Nem - vonom meg a vállam, arcára kiül a teljes értetlenség és zavartság.
- Fura egy lány vagy - neveti el magát, egy ideig csak mosolyogva nézek rá, s profilból fürkészem kissé borostás arcát. - Miért nem?
- Egy idő után teljesen elvesztették az értelmüket, mind ugyanolyan, nem? Tingli-tangli hülyeségek, viszont a 5SOS menő! - nevetek, s egy kilógó hajtincset a fülem mögé tűrök. - Nem én írom a dalaim, nem vagyok olyan kreatív, mint Luke.
- Vagy csak kevésbé vagy perverz - nevet fel hangosan, fejét kissé hátrabiccenti.
- Hé, akkor is jobbak, mint én vagy ti! - bököm meg a hasát, mire összerándul és megragadja a kezeim.
- Ne felejtsd el, hogy ezt nekünk köszönhetik - biccenti oldalra kicsit a fejét.
- Nélkületek is megcsinálták volna - vágok grimaszt, s elvigyorodok. Magamban fontolgatni kezdem, hogy talán most kellene sípcsonton rúgnom amiatt, mert egyszer szándékosan kiejtett az öléből, végül csak kuncogni kezdek.
- Lehet - tűnődik, két karjával átöleli a derekam és ezúttal ő vizsgálja az arcom. - Egyébként szokásom jó reggelt és jó éjt csókokat adni - közli egészen egyszerűen. Szemöldököm összevonva, fejem oldalra billentve nézek rá. - Szóval jó reggelt, Mira! - vigyorodik el, s hozzám hajol.
Meglepődök, eszembe jutnak a tegnapi gondolataim arról, hogy csak kihasznál, csak szórakozik. Talán csak túl gyanakvó vagyok, de igazam is lehet. Orraink egymásnak ütköznek, mindketten kissé hátrahúzódunk, majd elneveti magát.
- Várj - csúsztatja egyik kezét az arcomra, majd a másikat is.
- Szórakozol velem - motyogom, nem kérdezem, közlöm. Pupillái kissé kitágulnak, elhúzódik.
- Nem - jelenti ki hitetlenkedve, arcára kemény maszk borul, ahogy pillantása megkeményedik és gúnyt vélek felfedezni az arcán. - Abban nem lenne semmi vicces, ha szórakozni akarnék, akkor azt nyilvánosan tenném, nem pedig a semmi közepén.
Megdöbbenek azon, hogy saját magáról így vélekedik, ugyanakkor a gyanakvást nem ássa el bennem teljesen, egy időre mégis elhiszem amit mond.
- Oké, csak ez bizarr - motyogom, idegesen piszkálgatom a copfom végét és fészkelődni kezdek az ölében.
- Megtehetem? - bök bénán az arcom felé, kissé zavartan pislog rám, mígnem elnevetem magam és bólintok. A francba is, hogyne tehetné!
Hogy szeretem-e, abban nem vagyok biztos, de már nem utálom, legalábbis most, ebben a pillanatban nem, viszont ezt akarom, nem tudom miért, csak akarom, de valahogy ezek az eltervezett csókok elég nehezen mennek nekem.
- Izgulsz? - nevetgél halkan, arcom a kezei közé fogja és orrával megböki az enyém.
- Beszélsz?
- Én nem - az a pillanat furcsa, amikor az ajkaink összeérnek, azután a világ megszűnik létezni. Talán nem is ő tehet erről, hanem csak az érzés, hogy valaki megcsókol, elhitetem magammal, hogy talán törődik is velem. Nem mintha Liam Payne annyira arről volna híres a szememben, hogy mennyire törődik az emberekkel, legfőképp velem. Mégis én lépek először, ujjaim kiterítem az arcán, borostái sercegnek az érintésem alatt, miközben végigsimítok a járomcsontján és beletúrok a hajába. Átfogja a derekam és abba a hitbe ringat, hogy ez nem csak egy "csak úgy" csók. Elhiszem, hogy az ellenszenvem és a hülyeségeinket félretéve tudnám őt szeretni talán még jobban is, mint Ahstont. Hirtelen elhúzódik, kissé értetlenül nézek rá, arcán mosoly ül s mutatóujját közénk emeli. Csak most leszek figyelmes a kintről szűrődő motyogásokra, ami több, mint röhejes.
- Mindjárt betörnek - hajol a fülemhez halkan nevetve.
- Idióták - motyogom kissé bosszankodva, s tekintetem a megmozduló kilincsre szegezem.
- Tudod, egyes dolgokat Louis csak akkor hisz el, ha a saját szemével látja.
Összeszűkült szemekkel nézek rá, majd az ajtóra.
- És most bejön azért, hogy rajtakapjon minket? - értetlenkedek.
- Igen, de a tűrőképessége elég gyenge, egy bizonyos határ után visongva rohanna ki - fúrja arcát a hajamba és belenevet a bőrömbe. Kezemet önkéntelenül is a fejére teszem.
- Azt látnom kell - kuncogok, mire csibészes vigyorral az arcán néz fel rám.
- Akkor ne tiltakozz - figyelmeztet, majd az ölébe kap és az ágyra fektet. A lélegzetem elakad egy pillanatra, megcsókol, másodpercekkel később pedig kicsapódik az ajtó, s ott áll Louis, mögötte Niallel. Egyik szemem kinyitom és elcsípem az elsápadt tekintetét, majd ahogy bevágja maga mögött az ajtót. Annyira nem is igazán vicces, vagyis tegnap jobban nevettünk Harryn.
Halkan kuncogni kezdek, s közben akaratlanul is átölelem. Más így, tulajdonképpen még ha kicsit nehezemre esik is beismerni, de egész kellemes természete van, ha nem flegmázik is nagyképűsködik. Legördül rólam anélkül, hogy kérnem kellene rá, fejét megtámasztja és úgy pislog rám, míg én a hátamon fekve vizsgálom az arcát.
- Mondanám, hogy filmezzünk, mert itt van a laptopom, de a mobilnetem még egy Jóbarátok részre sem lenne elég - húzza el a száját, majd kezét óvatosan az arcom felé nyújtja és elsöpör egy rakoncátlan tincset.
- Hát, Luke azt mondta azért vagyok itt, hogy pihenjek. Gondolom a pihenésbe nem tartoznak bele sem a filmek, sem a sorozatok - vonom meg picit a vállam, majd elmosolyodok.
- Milyen egy ikertesó? - dől picit előre, testhelyzetével érdeklődést mutat. - Vannak ilyen fura szokásaitok? Tudod, telepátia meg ilyesmik - vigyorog szélesen, majd a hasára fordul és karjait a feje alá hajtogatja. Csak most esik le, hogy az ágyában fekszek, ráadásul mellette.
- Az esetek többségében egész jó, vagyis mi jó testvérek voltunk, csak mostanság lett ilyen a kapcsolatunk - hajtom le a fejem egy pillanatra, s nagyot sóhajtok. - Nem hinném, hogy vannak ilyen dolgaink, habár előfordult már, hogy megéreztem, ha történt vele valami. Nem nagy ügy.
- Mindig így beszélsz? "Az esetek többségében" - cukkol, s orrát felemelve utánoz. - Olyan vagy, mint egy Barbie hercegnő.
- Nem tudom, hogy ez most sértés-e vagy bók - vágok pici grimaszt, s ezzel szélesítem a mosolyát.
- Bók, abszolút.
- Mr Intelligens is kezd kibontakozni, úgy látom - vágok vissza, elröhögi magát és oldalba bök. Nevetésem visszhangot ver a többnyire eléggé berendezetlen szobában.
- Mitől változtál meg? - komolyodik el, felemeli a fejét és megtámasztja a tenyerében. - Érted mire gondolok. Nem muszáj elmondanod, csak... tudod, nem hittem volna, hogy ilyen vagy. Mármint az első naptól fogva egy született hülye libának gondoltalak, most pedig arra gondolok, hogy milyen szép a mosolyod, amikor így nevetsz.
Az arcomat elönti a pír, ülőhelyzetbe tornázom magam és megdörzsölöm, nagyon régen nem hozott zavarba senki.
- Én...
Kopognak, s mielőtt beszélni kezdhetnék Harry dugja be a fejét az ajtón, sunyi vigyorral az arcán közli, hogy ideje elvégeznünk a napi teendőinket. Sóhajtva tápászkodok fel, ő átöltözne, mert a karjain feszülő ing nem épp tűnik alkalmasnak a ganézáshoz.
- Mira - fogja meg a karom még mielőtt kilépnék. - Este mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni? Ketten, tudod... szóval valami vidéki randira hívnálak el - vakargatja kínosan a tarkóját, mosolyom igyekszem elfojtani. - Csak beszélgetnénk, addig se zavarnának ezek a gyökerek.
Mosollyal az arcomon bólintok, ő pedig egy halk "jól van" elmotyogása után puszit nyom a homlokomra. Még mindig furcsa ez, s gyanítom, egy darabig még furcsának is fogom tartani, hogy a seggfejnek gondolt fiú mostanság különösen gyengéden viszonyul hozzám.
A két fiú közé beszorulva baktatok a tyúkól felé, s csendesen hallgatom, ahogy részletesen kibeszélnek engem és Liamet, s azt találgatják, vajon meddig fogjuk bírni egymás mellett.
- Meddig vagyunk még itt? - tűnődik magában Harry, s egy követ kezd rugdalni maga előtt.
- Hát, azt senki nem tudja - vonja meg a vállát Niall.
- Luke azt mondta, én a szülinapomig, azt nem tudom, hogy ti meddig - vonom meg a vállam, azt viszont elhallgatom, hogy én maradok, ha nekik kell még.
- Mikor van a szülinapod? - teszi fel a következő kérdését Harry, s még mindig fájó orrát kezdi vakargatni.
- Amikor Luke-nak is - sóhajt drámaian Niall. - Ikrek, ha nem jöttél volna még rá.
- Jó - vág pofát, majd továbbra is értetlenül fordul felém.
- Mira, mikor van Luke szülinapja?
- Július 16.-án - nevetek, s kifújok az arcomból egy hajszálat. Niall elhúzza az ajtót és gyorsan beslisszolunk, sóhajtva indulok a tojást tojó tyúkok felé. Így különböztetem meg őket, vannak a tojást tojó tyúkok, a nem tojást tojó tyúkok, és a harapós tyúkok, amelyek hímneműek. Ezt megtanultam ittlétem alatt.
- Segítsek? - nyargal utánam Niall, figyelmen kívül hagyva Haz első voksát, ami 3 nap. Biztató.
- Megoldom - rázom a fejem, s felhúzott orral kezdem ellopkodni a tojásokat. Félfüllel hallgatom őket, viszont többnyire a tegnap itt történteken gondolkozok.
- Szerintem 2 hét - hallom Niall tippjét, kissé felháborodva fordulok feléjük.
- Nagyon bizakodó vagy ahhoz képest, hogy te tehetsz az egészről!
- Hé, ne kend rám, nem én mondtam nektek, hogy vonzódjatok egymáshoz! - vág felháborodott arcot, majd jól kiröhög.
Elhallgatok, habár mielőtt újra a tyúkokkal kezdenék foglalkozni még vágok egy grimaszt. A Harryvel kialakult kisebb vitájuk addig fajul, hogy fogadást kötnek. Harry 2 hétre, Niall 1 hónapra szavaz.
- Most elmész, mert tudod, hogy én fogok nyerni? - vigyorog a szőke, s önelégült fejet vágva néz Haz után.
- Csak megyek Harryhez! - kiáltja, s a göröngyös földön bukdácsolva kocog az istálló felé. Harry és Harry közt különös barátság alakult ki.
- Nem mondtad még el, hogy sikerült egymásra találnotok - villant rám széles vigyort Niall, s várakozva pislog nagyokat.
- Meddig fogod még ezt feszegetni? - sóhajtok, s a tojásokat egy kézben egyensúlyozva túrom hátra a hajam.
- Még egy darabig - dobja át a karját a vállamon és puszit nyom az arcomra. - Szóval? Mi volt?
- Semmi - motyogom lesütött szemekkel - valahogy addig beszélt, amíg beleegyeztem, nem is igazán tudom, hogy mi ez. Félek attól, hogy kihasznál, mármint... mióta itt vagyunk folyamatosan azt hangoztatja, hogy megleszek neki én is, de...
- Mi de? Mira, figyelj, Liamnek voltak zűrös ügyei az elmúlt évben, de egyik csajtól se kérte, hogy legyen a barátnője, nem akarja magához láncolni az alkalmi partnereit - magyarázza, s egy tojást kezd dobálni.
- Vannak neki ilyenek? - biccentem fel a fejem, az arcát kutatom válaszok után.
- Nem, de odaadó lányok mindenhol akadnak - vonja meg a vállát, a tojást vészesen fel-feldobja. - Ne parázz, jó? Csak adj neki egy esélyt, talán nem bánod meg.
- Rajtad verem le, ha mégis - könyökölöm finoman hasba, mire összerándul, s egy másodperc az egész, ami eltelik aközött, míg a tojás a levegőben van, majd a fejemen csattan szét. Hogy hogy csinálta, azt nem tudom, de a megdöbbenést lassan átveszi a pulykaméreg. 
- Niall! - sikoltom, fulladozva görnyed össze, s feltett kezekkel kezd hátrálni. - Te idióta!
Felkapok egy tojást, a kosarat a fűbe teszem, s nagy léptekben szelem át a távolságot köztünk, szabad kezemmel a tojáshéjakat marom le a hajamról. A kezem undorító, sárga masszás lesz.
- Nem akartam - nyögi ki, s zihálva hátrál el. - De a tojás jót tesz a hajnak.
Érzem, hogy valami folyik végig az arcomon, kézfejemmel oda se nézve letörlöm és futva indulok Niall után. Egy ideig menekül előlem, majd beérem, s egy szempillantás alatt a hátára vetődve szétnyomom a tojást a fején.
- Oké - kapja el még mindig nevetve a lábaim, s kicsit megrázza a fejét, nem mintha egy nagyobb tojáshéjdarabon kívül bármi is leesne róla. - Ezt megérdemeltem.
Lehajol, kézzel-lábbal kapaszkodok belé, míg felveszi a kosarat és már csak egy kézzel tart. Úgy lógok rajta, mint egy kis koalamaci az anyukáján.
- Tegyél le, nehéz vagyok! - nevetek, s mozgolódni kezdek.
- Dehogy vagy nehéz - húz feljebb, s kissé hátrafordul hozzám. - Hol is tartottunk egyébként?
- Tegyél le, sérvet kapsz - nyafogok továbbra is.
- Mira - sóhajt nagyot. - Tisztában vagy azzal, hogy nem lehetsz több 50 kilónál?
- Igen, és jócskán meghaladtam. Tegyél le - komorul el a hangon, mire nagyot sóhajtva enged le.
- Most boldog vagy? - vág grimaszt, s kinyitja előttem az ajtót.
- Sugárzok, mint a tojás sárgája, nem látod? - bökök vigyorogva a fejemre, mire elneveti magát és fejrázva követ a nappali felé.
- Rántottát valaki? - hajol le, így mutatva meg a többieknek a kikent haját.
- Merjem megkérdezni, hogy mi ez már megint, vagy inkább ne? - sóhajt nagyot Zayn, s amolyan "fárasztó vagy" tekintettel néz ránk.
- Mira feje is tojásos - motyogja megdöbbenten Louis, közben Liam feltápászkodik és mellém lép.
- Tojás van a hajadban - mosolyodik el, s a kócos tincsek közül kihúz egy kis darab héjat. - Szia.
- Nézzétek - huppan le Niall izgatottan Louis mellé, s a két kék szemű az említett látószervüket meresztgetve bámul, míg Zayn csak ásít egyet.
- Szia - nevetem el magam, kissé felé fordulok, ajkaink csak egy rövid pillanatra érnek össze, majd mosolyogva rázza meg a fejét.
- A te hajadban egy tojás - túr zavartan a hajába, majd kitúrja Niallt az elfoglalt helyéről, s megpaskolja a combjait, ám ezúttal nemet intek a fejemmel, hagyom, hogy magában nevetgélve dolgozza fel a történteket.
Nem öltözök ki, egyszerű, fekete nadrágot húzok egy fehér atlétával, s a vállain szúrós szegecsekkel ellátott fekete kabátkát. Csak sétálni megyünk, de azt mondta, ez egy randi lenne, márpedig arra nem mehetek Luke ingében. Hajam egy szoros copfban ingadozik minden lépésemnél, s a stylist bizottságom - Harry és Niall - egyöntetű elismerő bólogatással fejezi ki tetszését. Kettesben maradni vele kicsit távol a háztól nem tudom, mennyire helyes, nem mintha félnék tőle vagy valami, az ok egészen más. Attól tartok, hogy én leszek hülye.
- Csinos vagy - villant rám visszafogott, kissé talán ideges mosolyt. Nem szexi vagy dögös, csinos.
- Köszi - mosolygok vissza, s hagyom, hogy ujjait összezárja az enyémekkel. Van némi távolság kettőnk közt, eleinte szinte csak az ujjbegyeink érnek össze, majd rendesem megfogja a kezem, összekulcsolja őket, lassacskán a vállának dőlök, ő átkarol, s már több száz méterre vagyunk a háztól, amikor karja már a derekamat öleli, s a fejem valamilyen csoda folytán a mellkasára került.
Sötét van, csak a Hold ragyogja be az eget, amely meglepően tiszta. Gyönyörű.
Beszélgetésünk nehezen indul be, aztán már csak úgy árad belőlem a szó.
- Azt hiszem, a hírnév ragadott el, majd valahogy beleragadtam ebbe a világba. Nem szándékosan, de megváltoztam és akkor úgy tűnik, nem jó irányba, főleg miután Ash szakított velem - magyarázom, s igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy mozog a hüvelykujja a kabát anyagán. - És te?
Néhány pillanatig csendben marad mielőtt válaszolna, majd kissé bizonytalanul szólal meg.
- Önvédelemből, talán? - mondata sokkal inkább kérdés, mint kijelentés. - Szakított velem a barátnőm, mert egy idióta voltam, azután minden eléggé összejött. Inni kezdtem, belekeveredtem mindenféle szarságba és egy kicsit rántottam magammal a többieket is. Abbahagytam, mert kiakadtak rám, ezután máshogy kerestem vigaszt és valahogy az, aki idegenekkel voltam beférkőzött a rendes életembe is és átvette az irányítást fölöttem. Szerettem volna mindenkit ellökni magamtól, mert akkor kevesebb az esélye annak, hogy megbántanak - így, hogy ezt mondja már jobban megértem. Teljesen logikus, de a gyanú újra felüti a fejét egy kicsit, csupán egy rövid pillanatra. - De ezt nem akarom elrontani.
Megállunk, nem is tudom, melyikünk fékez le, csak azt tudom, hogy állunk egymással szemben és figyeljük egymást.
- Miért pont én? - kérdezem halkan.
- Nem tudom, mivel te a legkevésbé sem vagy veszélytelen - szája vigyorra húzódik, pimasz mosolyt villant rám. - Lou ezért ilyen fura.
- Nem ígérhetek semmit - motyogom, s idegességemben a copfom végét kezdem piszkálni.
- Kötünk alkukat - húzza ki a copfom az ujjaim közül, helyettem ő kezdi piszkálni a hajam. - Én nem játszok veled, rajtad múlik, mi lesz.
Szóval egyedül rajtam múlik, hogy igazán beengedem-e őt, ezt a világi idegesítő seggfejet, kibírhatatlan idiótát az életembe, s küzdök meg vele minden nap, vagy hagyom, hogy visszarántsam magam Mira hercegnő morcos világába. Én pedig önszántamból állok lábujjhegyre és húzom magamhoz, amikor megcsókolom, s kezei a derekam köre fonódnak, nyelve táncra hívja az enyém már tudom, hogy a nehezebb utat választottam, de én választottam, s talán már nem is olyan nehéz elképzelni, hogy egyszer tudnám igazán szeretni őt.