2014. augusztus 27., szerda

15.rész A történet kezdete

Sziasztok! :)
Vegyes érzelmekkel írom ezeket a sorokat, hiszen ez az utolsó alkalom a nyár folyamán, hogy éjfélkor teszem ki az új részt. Egy részem kíváncsi arra, milyen lesz az idei évem, viszont a másik felem egy falatot sem kér az iskolából, sem a számomra nem túl fényes kollégiumi hétköznapokból. Gondolom, többnyire mindenki így van ezzel.
A részről nem érzem úgy, hogy kellene bármit is mondanom, a cím mindent elárul.
Sikeres tanévet kívánok nektek! :)
Nessa. xx 

Niall vagy tud valamit, amit én nem, vagy egyszerűen már csak nem kíváncsi a történtekre, ugyanis nem kérdez és nem mond semmit, nem hozza fel, hogy éjjel ismét tőlünk volt hangos a ház. Ugyanabban a szituációban találom magam, melyben néhány héttel korábban is voltam. Menekülök a magyarázatok és Liam elől, ennek köszönhetően a napjaim hullaként töltöm és éjszakai életmódra állok át. Telefonomat veszettül forgatom ujjaim közt, olyan szorosan nyomok a kijelzőre, hogy ujjbegyeim alatt szivárványos körök kezdenek megjelenni. Luke nem hív, nem küld üzenetet, nem csinál semmit, ahogy Ashton, Calum és Michael sem, senki. Ha ők nem írnak, én sem teszem, habár valamiféle bűntudat mardos belülről, mert egyre többször jutnak eszembe kedves barátom és köztem elcsattant csókjaink, s az, hogy még élveztem is őket. Újra és újra emlékeztetnem kell magam arra, Ash megígérte, hogy megpróbáljuk újrakezdeni, ha eljöttem innen, de nem hív, nem keres, s akaratlanul is ellepi az agyam az a gondolat, hogy átvert. Ashton nem az a fajta srác, aki játszik a lányok érzéseivel, de muszáj bemagyaráznom magamnak valamit, hogy később őt tudjam okolni. Azon kapom magam, hogy egyre többet fantáziálok Róla, puha ajkairól, kemény mellkasáról, szorító kezeiről, arról, hogy szeretném megint átélni ezt vele.
Gyűlölöm őt, amiért bekúszott a gondolataimba, s vele ébredek, vele álmodok, ő az utolsó gondolatom éjjel, napközben pedig azon igyekszem, hogy ne kövessek el merényletet ellene.
Ezzel a csókkal úgy érzem, mintha minden elindult volna elölről. Louis és Zayn még mindig nem a legjobb barátaim, Niall gyakran jön át hozzám és többnyire vele élem túl a napjaim, Harry összebarátkozik Harry nevű barátjával és gyakran játszik az ügyetlen csikóval, ami azért vicces, mert ha valaki szólítja őt, egyszerre mindketten felkapják a fejüket. Liam pedig néha megpróbál elkapni, hogy kimagyarázza magát, de többnyire addig püfölöm, mígnem elenged és durrogva elmegy. Én visszatérek a megszokott napirendemhez, ami abból áll, hogy felkelek, reggelizek, reggeli közben összekapok valamelyik fiúval, majd felöltözök és ellátom a napi teendőim, azaz felszedem a tojást, felseprek a tyúkok közt, majd bent folytatom a lustulást míg az 5 srác ganézik és a lovak körül szorgoskodnak. Délután elnyúlok kicsit, napjában ezerszer megnézem a telefonom, ami így idegesítően gyorsan lemerül. Beletemetkezek egy könyvbe, zenét hallgatok, habár ez egyre idegesítőbb mert a lejátszási listám unalmas sorrendben játssza ugyanazokat a dalokat, semmi újdonság. Lemaradtam Justin Bieber legújabb albumának megjelenéséről, lemaradtam a Little Mix új klipjeiről, a brit és az ausztrál X-Factor is a közepénél jár, s idén egyikben sem leszek sztárfellépő. Mintha elfelejtett volna a világ, mintha kilökött volna magából az életem.
A közös dalra felkért énekesek már biztos elfelejtkeztek rólam, Matt, a menedzserem már nem népszerűsíti a korábban beharangozott 3. albumom, nem lesznek új dalok, mert nem tudok válogatni a szövegek közül ő pedig nem fog nélkülem dalokat vásárolni, mert ismer, s én is ismerem őt. Neki egy tündéri Mira Hemmings él a képzeletében, aki nyálas, tinglitangli dalokat énekelget a szerelemről, de ez már nem én vagyok, talán épp ezért ragadtam tollat pár nappal ezelőtt.
Összefirkált, áthúzott szövegű papírlapok terítik be a szobám, azokat a dalokat nem ihlette más, csak a színtiszta düh és tehetetlenség, s valószínűleg pont ezért nem is fognak soha napvilágra kerülni. Túl nagy okot adnának a találgatásokra, hiszen a szöveg túl sokban utal az Ashton és Liam közti vívódásaimra, s arra az értetlenségre, ami körülvesz. Mi a frász történik velem? Miért vívódók pont e között a két fiú között? Egyáltalán mióta kényszerítem én magam döntésre, Liam mikor került képbe?
Lefelé csoszogok a lépcsőn, s már meg sem lepődök azon, amikor az ablakon beszűrődő fény árnyékában kirajzolódnak egy férfi körvonalai. Elmegyek mellette, mintha észre sem venném, éjszakai zugevéseim nem igazán tesznek jót a testemnek, legalábbis ezt veszem észre már kevésbé feszes hasamon, a hurkákban összegyűlő bőrön, amikor leülök. Sajnos hízékony alkat vagyok, hetek óta nem edzettem, elmaradtak a futópadon való kocogások, a kardió és hasizomgyakorlatok. Nem az én hibám, hogy a testem kezd átlagossá válni, s egyre kevésbé hasonlítok arra a Mira Hemmingsre, aki pár hete még önfeledten fürdőzött a Wembley közepén, miközben mindenki őt ünnepelte és a feje fölött tűzijátékok világították meg az emberek arcát.
Csak oldalra pillantok, csak tudni akarom, figyel-e, s igen, ezt teszi, miközben oldalra döntött fejjel tanulmányoz hátulról kezében egy poharat szorongatva. A szag előbb üti meg az orrom, minthogy leesne, miért hever előtte az asztalon egy különös formájú üveg. Skót whiskey, s megbotránkozás helyett szemeim felcsillannak a sötétben, szinte rávetődök az üvegre, úgy kapom fel és szagolok bele. Elfintorodok, ugyanakkor már emelem is fel és az üveg száját ajkaimhoz szorítva nagyot kortyolok belőle.
- Lassan a testtel! - Liam úgy tápászkodik fel, mintha nem lenne semmi baja, ugyanakkor fura arckifejezése, bőszen csillogó szemei és összefolyó beszéde arról árulkodik, rendesen elázott. - Hozz magadnak, ezt én találtam!
- Ahogy látom, eléggé megcsappant, szerintem neked már elég volt - nézek a szemébe, kezemet felemelve elhúzom egy ujjam a szemei előtt, s magamban nevetek zavarodott pillantásán. - Osztozzunk, oké? - alkudozok, közben szinte üvöltök magammal, amiért nem vagyok elég erős, de valahogy ez a részeg Liam Payne szimpatikusabb, mint a józan.
- Sokat akarsz inni belőle? - vonja föl a szemöldökét. A válaszom igen lenne, mert másra sem vágyok igazán, csak arra, hogy magamba zúdítsam a megmaradt whiskey-t és úgy rúgjak be, hogy senki nem tol le azért, mert nekem ezt nem lehet. Nemet intek a fejemmel, mire elereszti az üveget és leomlik a kanapéra. lekucorodok mellé, ujjaim közt szorongatom az italt és kis kortyokban fogyasztom, eleget teszek a hisztijének és öntök neki egy pohárral, míg én hátradőlve hagyok némi időt magamnak.
- Hol találtad ezt? - kérdezem, újra belekortyolok az üvegbe, majd amikor leeresztem ő kinyújtja a kezét és elveszi tőlem. Hátrahajtott fejjel nagyot húz, szinte eldől, amikor visszaadja és amikor a pohara felé kínálom fintorogva rázza meg a fejét. Így rám marad az a mennyiség, mely körülbelül még 2 pohárnak felel meg.
- Nem tudom - mondja, s mielőtt eltolhatnám fejét a vállamra ejti és egyik karját körém fonja. Olyan hangokat ad ki, mintha szipogna, arcát beletemeti a hajamba én pedig akaratlanul is megborzongok, amikor meleg lehelete először éri el a nyakam..
- Engedj el, Liam - motyogom, kelletlen sóhajjal húzódik el és hirtelen éberebben kezd pislogni rám.
- Idegesítő és érthetetlen vagy - közli, egészen eddig a mondatáig úgy gondoltam, a részeg Liam elviselhetőbb, de ez nem így van. - Rohadtul kikészítesz, fel sem fogod, mi folyik köztünk - rázza a fejét, majd hirtelen feltérdel és kiveszi a kezemből az üveget.
- Miért, mi folyik köztünk? Magyarázd el! - belekortyolok a tömény alkoholba, néhány másodpercig tekintetét a számon tartja, majd alsó ajkába harapva rázza meg a fejét.
- Elhinnéd? - megvonom a vállam, ledől mellém és hosszú percekig csak ülünk egymás mellett. Ő talán józanodik, én egyre részegebb leszek, hiszen az alkohol kezd felszívódni.
- Elmondod? - a kíváncsiságom erőt vesz rajtam, kissé összerázkódik, majd felvont szemöldökkel fordul felém. Nagyra nyílt szemeimmel próbálom ösztönözni, közben apró kortyokban nyalogatom a megmaradt italt.
- Miért, hogy aztán a fejemhez vágd, hogy hazudok?
- Felcsigázol - magam alá húzom a lábaim, már sokkal inkább az alkohol és kíváncsiság beszél, mintsem saját magam.
Szemei furán csillognak, ahogy közelebb hajol. Azt a levegőt szívom be, amit ő kifúj, késztetést érzek rá, hogy közelebb hajoljak hozzá.
- Buta vagy - leheli, majd elhúzódik tőlem. Hangos sóhajjal fújom ki a levegőt, négykézláb mászok közelebb hozzá és a szemébe nézek.
- Nem - ejtem ki halkan - te vagy lehetetlen, nem értelek és nem engeded, hogy megértselek.
- Most rólad vagy rólam beszélünk? - kérdezi, szavai kissé összefolynak, szemöldökét még mindig kihívóan vonja fel de a tekintetébe odaképzelek valami mást is.
- Rólad, Payne!
- Igen? Mert én sem értelek, rohadtul nem, de már magamat sem értem, Mira. Tudni akarod, mi van? Én is! - csattan fel, majd hátradől és arcát a tenyerébe temeti.
- Felébresztesz... mindenkit - felemelem a jobb kezem és mutatóujjammal megérintem a száját. Szemei elkerekednek, én pedig elvesztem az egyensúlyom és a fenekemre huppanva újra meghúzom az italt.
- Megszokták már - vonja meg a vállát, míg én feltornázom magam és lábaim lazán az ölébe dobom. Meghökkenve nézi, teste néhány pillanatra megfeszül, majd felenged, amikor fejemet hátrahajtva kortyolok az italba.
Megérinti meztelen lábaim, tenyere meleg és kissé idegen, de nem rossz. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy ki ő és mennyire nem szeretem.
Ujjai a combomon járnak, figyelem a kezét, mely lassan egyre feljebb csúszik, Liam a fejem mellett könyököl és közel hajol az arcomhoz. Továbbra sem kedvelem ezt a srácot, de az elfogyasztott alkohol miatt ez nem fontos.
- Mikor voltál utoljára valakivel, Mira? - kérdezi, csokibarna szemeit érdeklődve emeli rám. Most kellene megragadnom a kezét és ellökni magamtól, de ahogy nézem a bőrömet cirógató ujjait, ehhez nincs elég energiám.
Válaszul csak halkan hümmögök, a szemöldököm felvonva emelem az ajkaimhoz az üveget, de nem iszom ki belőle az utolsó korty whiskey-t, az üveg fölött nézek a srácra, miközben szabad kezemmel megkeresem a csuklóját.
- Én elég rég voltam utoljára lánnyal - közli halkan, egy pillanatra összefonja az ujjainkat, majd mutatóujjával újra végigsimít a combomon. - És te? Lefeküdtél Ashtonnal?
- Mit gondolsz? - döntöm oldalra a fejem, egy röpke gondolat fut át az agyamon, miszerint mi ketten nem tudunk normálisan beszélgetni, mert eddig csak veszekedtünk egymással, ez a beszélgetés pedig több okból sem nevezhető normálisnak.
- Hát, elég régóta nem vagytok együtt - megvonom a vállam, a fejem lehajtva nézem, ahogy tenyerét a csípőmön nyugtatva ujjaival a bugyim korcánál sétálgat. Ez zavar, mégsem tolom el magamtól. Fejem felbiccentve nézek a szemébe, miközben belekortyolok az italba. Liam arcát túl közel találom az enyémhez, miután elveszem a számtól az üveget. Orra kis híján az enyémhez ér, száját huncut, csábító mosolyra húzza. - Szóval egy cipőben járunk?
- Nem tudom - ejtem halkan, az alsó ajkam beszívva nézek rá. Amikor legközelebb ránéznék orra az enyémhez simul, ajkaink között csupán néhány milliméter távolság van, megdöbbenten nézek a szemébe, de még mielőtt mondhatnék valamit szája az enyémhez ér. A testem megfeszül, tette váratlanul ér és józan pillanatomban már rég üvöltenék vele, mert nem akarom, hogy szórakozzon velem, viszont most, amikor ujjaival megérinti a derekam csak szófogadóan sóhajtok egyet és hátradőlök. Ajkaival kóstolgatja kissé alkohol ízű szám, majd elhúzódik és kipirult arccal néz a szemembe.
- Van egy ajánlatom, ami mindkettőnknek kedvez - tekintete csillog, részeg lelkesedéssel néz rám. Mielőtt kimondaná már tudom az ajánlatát, zavaros gondolataim pörögni kezdenek azon, mi lenne a helyes válasz.
- Hm? - hümmögök, fejem oldalra döntve várom, hogy elmondja amit akar.
- Mivel te vagy itt az egyetlen nő Stephen anyján kívül, így nem igazán tudok válogatni és nekem nincsenek olyan problémáim, mint Harrynek. Nem igazán vonzódok az anyám korabeli nőkhöz. Neked sincs senkid, nekem sem, és úgy veszem észre, eddig nem volt ellenedre egy kis gyengédség, szóval az ajánlatom a következő: Velem töltöd az éjszakát, reggel pedig elfelejtjük a történteket és minden megy tovább a rendes kerékvágásban - magyarázza úgy, mintha egy teljesen normális dologról beszélne, nem pedig arról, hogy tisztán fejezzem ki magam: dugni akar.
Ad néhány percet, hogy gondolkozzak, a fejemben végigfuttatom a lehetséges következményeket, s arra jutok, semmi komoly nem történhet, Ashton és köztem valóban nincs jelenleg semmi, tehát nem lépek félre. Ugyanakkor azt mondta, ha hazamentem talán még lehet valami... De most nem vagyok otthon, Liam keze pedig annyira rossz helyen van most ahhoz, hogy tudjak gondolkozni. A hajába túrva húzom magamhoz, az ellenségem arcára elégedett mosoly ül ki és mohón nyomul közelebb. Nézem őt és arra gondolok, végül neki lett igaza, hiszen most önként vagyok a karjaiban. Kis híján elhúzódok tőle, de a mozdulatomat megakadályozva a hajamba túr és úgy húz magához, elnyílt ajkaim közül halk nyöszörgés csúszik ki, amikor mellkasa az enyémhez feszül és érzem, mennyire kidolgozott, kemény izmai vannak. Befolyásolhatónak és gyengének érzem magam, ugyanakkor kíváncsi is vagyok, mire van annyira nagy arca, s hogy meddig képes fenntartani azt a látszatot, hogy ő a kemény srác. Meglepődök azon, mennyire gyengéden és óvatosan csókol meg, a gondolataim összekuszálódnak, mivel utálom ezt a srácot, most mégis visszacsókolom. Megint, s hagyom, hogy nyelvével addig küzdjön, mígnem engedékenyen nyitom el a szám. Meglepetések hada ostromol, hiszen az a srác, aki mindeddig a napig seggfej volt velem, s megalázni próbált, most halkan szuszogva tornázza feljebb magát, miközben akaratosan nyomja ujjait a csípőmbe és nyomul hozzám egyre közelebb. Nem nagyon mozdulok, egyik kezem a vállán tartom másikat óvatosan csúsztatom egyre lejjebb a mellkasán, ujjaimmal kíváncsian tapogatom a kockáit. Elhúzódik, szemöldökét kissé morcosan vonja össze, arcomra akaratlanul is mosoly kúszik.
- Kérhetnék egy kis együttműködést?
Szemöldököm kihívón húzom fel, megvonom a vállam miközben ő előrefordul és egy ideig nem néz rám. Kezemet a combjára helyezem, felvezetem az övcsatjáig, majd egy könnyed mozdulattal az ölébe huppanok, mely mindkettőnket meglepetésként ér.
- Gyűlöllek - szakad ki belőlem, miközben a füléhez hajolok, s a csípőm az övének feszül. Valóban így érzek, gyűlölöm őt azért, amit eddig tett velem, s azért is, mert ezután csak még rosszabb lesz minden.
- Szerinted nem tudom? - motyogja a fülembe, végigsimít a tarkómon és a hajam a jobb vállamra húzza, ajkait egy erőteljesen pulzáló érhez nyomja, s szabad kezével megragadja az egyik lábam, így már teljesen az ölében ülök. - Felejtsük el ezt, jó? Képzelj annak, akinek akarsz.
De én nem akarom őt senki másnak képzelni, mert én Liam Payne-t akarom az őrületbe kergetni. Nem tudom, ő kinek képzel engem, de határozottan nem annak, aki vagyok, hiszen gyengéd velem, kezei kalandoznak a testemen és megérintenek, de nem követelőző, hanem türelmes. Lenyelek mindent, amit rázúdítanék, hogy mennyire gyűlölöm, legszívesebben megütném, egyszerűen csak ellazulok, kikapcsolom a gondolataim, s hagyom, hogy valaki gyengéd legyen velem, átadom magam a részegség mámorának. Még ha ez a valaki valójában seggfej is, kétség kívül nagyon vonzó, s amikor egy pillanatra kinyitom a szemeim végre tudatosul bennem, tényleg az. Ő csak egy vonzó srác, ráadásul mindketten részegek vagyunk, olyan ez, mintha egy buli után jöttem volna el valaki olyannal, akiről semmit sem tudok, csak azt, hogy helyes és tud csábítani.
Beletúrok a hajába, válaszul közelebb húz magához és ujjai felfutnak a combomon, most akaratlanul is Ashtonra gondolok, ennek következtében a mellkasom az övéhez nyomom, és mohóbban kapok az ajkai után. Néhány másodpercen belül azon kapom magam, hogy Ashton csak az agyam nagyon kicsi, józan részét foglalja el, a többit viszont Liam Payne tölti be.
- Csak azt akarod, hogy igazad legyen, hogy megkapj és aztán ezzel szívd a vérem - húzódok el tőle, szemeit ki sem nyitja, homlokát az enyémnek támasztja és elnyílt ajkakkal vesz levegőt.
- Emlékszel a fogadásunkra? Hogy kérhetek valamit, ha én nyerek? - aprót bólintok, alsó ajkam beszívva hajtom le a fejem, míg ő gyengéd mozdulattal simítja hátra hosszú tincseim. - Ezt kérném, de senkitől nem kérhetek ilyesmit, szóval inkább engedd, hogy...
Nem hallgatom végig, a fogadásra gondolok és arra, sosem szegném meg az ígéreteim, majd elönt a harag Ashton iránt. Nem hív, nem ír, nem törődik velem. Megcsókolom, ezúttal én. Ajkaink összeérnek, karjait szorosan fonja körém, majd puha szája a nyakamra vándorol én pedig hátrahajtott fejjel nyelem le az utolsó korty whiskey-t. Elveszi tőlem, az üveg alján maradt néhány cseppet a nyelvére csöpögteti, majd átfogja a derekam és kicsúsztat az öléből. Tántorogva áll fel, pillantása éber, mozdulatai viszont elárulják. Léptei bizonytalanok, felém nyújtja a kezét és én most először fogadom el. Felmászunk a lépcsőn, szobája előtt megállok egy pillanatra, józan énem túlnő rajtam végül mégis belököm az ajtót és bemasírozok előtte. Halkan csukja be, melynek nekidőlök, ő pedig megtámaszkodik fölöttem és zavartan nézünk egymás szemébe.
- Mira - ejti ki a nevem, beharapom az ajkam és ráemelem a tekintetem - sajnálom!
Nem értem, miért mondja ezt, nem is akarom most érteni. Testem beszorul közé és az ajtó közé, lábaimmal közrefogom a derekát és mohón túrok újra és újra a hajába. Kisördög ül a vállamon, mely jelen esetben a józan Mira, s azt mondja, most azonnal menjek innen. Változásért jöttem ide, s a változatlanság kedvéért ellent mondok a parancsnak, engedem, hogy a fiú leeresszen és az ágy felé botladozva megszabadítson a pólómtól. Már nem számít, mennyire változtam meg a kajálások miatt, tekintete zavarba hoz és ugyanakkor bóknak is veszem, habár lehet, csak azért bámul, mert nő vagyok, mert tudja, ő nyert.

 ~*~*~

Napfény tűz az arcomba, szemeim nehezen nyitom ki gyomrom erősen kavarog és hirtelen nem tudom, hol vagyok. Az én ablakom messzebb van, nem szabadna az arcomba sütnie a napnak. Mozgolódni kezdek, beleütközök valamibe, mire az halkan nyöszörögni kezd és megmozdul mellettem. Tágra nyílt szemekkel húzódok arrébb, Liam a hátán fekszik, karjait szétdobja maga mellett és elnyílt ajkakkal szuszog. Ahhoz, hogy rájöjjek mi történt nincs szükségem másra, mint megemelni kissé a takarót. Szinte kiesek mellőle, karjaimmal takarom magam és felnyalábolom a földről a cuccaim, magamhoz szorítom a ruhadarabokat és tágra nyílt szemekkel meredek rá. Mozgolódni kezd, végül csak átfordul a hasára és magához öleli a párnáját. Összeszorítom az ajkaim, üvölteni lenne kedvem, rávetődni és a végtelenségig püfölni, ehelyett csak nézem, majd belebújok a pólómba és a bugyimba. A gyomrom kavarog, vicces lenne, ha az ágy sarkába hánynék és ébredéskor belelépne, valamiért mégis elvetem eme remek ötletem. Felszedem a földről a ruháit és a székére terítem őket, próbálok mindent rendbe tenni, hogy ha felébred akkor azt gondolja, magától feküdt le így aludni. Hátha nem fog emlékezni a történtekre.
Nézem őt, lelkem egyik fele azt súgja, ébresszem fel és zúdítsam rá a kérdéseim, a másik viszont csak hátat fordítana és elmenne, elfelejtené ezt az egészet, s én erre a felemre hallgatok. 
Résnyire nyitom az ajtót, kinézek rajta, majd kisurranok és halkan becsukom magam után, a szobámba menekülök és leomlok az ágyra, amin a kissé gyűrött takarómon ott pihen egy jegyzetfüzet. Lelököm, s a takarót magamra húzva szorosan lehunyom a szemeim azt kívánva, hogy ébredjek fel most azonnal, mert nem lehetek ennyire idióta és meggondolatlan, egyszerűen nem. De amikor kinyitom a szemeim nem változik semmi, s a számnak még mindig borzalmas íze van, így hát ehelyett azt kívánom, ne emlékezzen semmire. 
Hátamon fekve tűnődök a történteken, becsukom a szemem és próbálom felidézni, miképp kerültem én az ő ágyába. Kellően megterhelem az agyam mire képes leszek felidézni bármit is, a gond csak az, hogy választ nem kapok a kérdéseimre. Ajkak, kezek, összegabalyodott testrészek, széttúrt hajak és mi, nem lehet azt mondani, hogy én és Liam, mi.
Kopogás zökkent ki a gondolataimból az arcom pírba borul és halálra váltan nézek az ajtóra, azt hiszem, talán Liam az. Halkan eldünnyögök valamit jelezve azt, hogy ébren vagyok, majd az ajtó kinyílik és Niall csoszog be rajta, felhúzza a takarót és hívatlan vendégként, szó nélkül esik be mellém. Egy ideig feszengek mellette, csak saját magamnak akarom most az ágyam de nem küldöm el őt, hiszen nem zavar, a takaróm felét magára húzza és háttal fordulunk egymásnak, gondolkozok azon, elmondjam-e neki mi történt, végül ezt a titkot megtartom magamnak, remélhetőleg csak nekem kell emlékeznem az előző éjszakára.

2014. augusztus 21., csütörtök

14.rész Az új lakó

Sziasztok! :) 
Hű, hát... kicsivel több, mint 1 hét van még hátra a nyári szünetből. Undorodok a gondolattól, hogy hamarosan már megint az iskolapadban fogok megöregedni. Na, de még mindig van 1 hét és én jelen pillanatban a rokonaimnál vagyok, próbálom kiélvezni a nyárból maradt néhány napot, ti is élvezzétek ki a szabadságot! :)
Nessa. xx

Hajamból mocskos vizet csavarok ki, undorodva tocsogok a barnára színeződött vízben miközben a kezembe újra sampont nyomok és hevesen dörzsölni kezdem a fejbőröm. Ezúttal már tisztább anyag folyik szőke tincseimből, a meleg víz már lemosta rólam a koszt és felmelegített, de azért még átdörzsölöm magam tusfürdővel, majd csak állok és gondolkozok. Olyan, mintha éjjel lenne, hiszen kint sötét az égbolt és este szoktam zuhanyozni, holott nappal van, mégis fáradtnak érzem magam. Percekig gondolkozok azon, amit nem tudok magamnak megmagyarázni. Miért utálom Őt? Egyértelműen az arrogáns természete, elszálltsága, makacssága, visszataszító modora miatt, valamint már csupán azért is előítélettel voltam velük szemben, mert őket okoltam Luke sikeréért. Ha jó testvér lennék, ezért hálásnak kellene lennem. Ezek az emberi tulajdonságok elég okot adnának arra, hogy utáljam őt, de ez mégis valami más. Nem is utálom. Nem tudom, mi ez, mert amellett, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban üvöltve esnék neki, mégis idegesítően vonzz, s talán emiatt gyűlölöm. Mert Ashton után most van valaki, aki ugyanúgy, vagy még jobban vonz magához.
Melegítőt húzok, belebújok a szőrös papucsomba és egy vastag pulcsiba. Vizes hajam csak átdörzsölöm, s mikor már nem csöpög kifésülöm és hagyom a hátamra omlani. Végigmenekülök a folyosón, majd becsukom a szobám ajtaját és az ágyra dőlök. Nem vágyok másra, csak alvásra, pihenésre, s mégis inkább állnék egy színpadon kifulladva, minthogy itt feküdjek. Hátamra fordulva próbálom kiheverni azt a traumát, hogy a a sárban fetrengtem, mert ezzel lehet a legkönnyebben lekötni a gondolataim. Utálom a koszt, a sarat, mocskot, s most mégis szinte minden nap érintkeznem kell ezekkel, ugyanakkor utálom Liam Payne-t is, vele is érintkeznem kell minden nap. Nem is tudom, melyik a rosszabb.
Körmöm alól elvetemülten próbálom kiszedni a koszt, míg végül felsértem a bőröm és inkább hisztisen dobom le magam mellé a kezeim. Addig szenvedek, mígnem valamikor elalszok, s csak az éjszaka közepén ébreszt fel korgó gyomrom.
Felfedező útra indulok a sötét lakásban, kis híján leesek a lépcsőn, hogy a nappaliban halálra rémüljek a sötétben gubbasztó fiútól. Közelebb érve hozzá a pillantásom találkozik az ismerősen barna szempárral, realizálom, hogy ez nem egy fiú, hanem egy horrorisztikus seggfej.
- Mi van? - morogja, én pedig kiegyenesedve elsétálok mellette és a konyhába megyek. Saját magam vakítom meg az erős fényekkel, de ezzel csak távol tartom őt magamtól, ugyanis a vakondok nem szeretik a fényt.
Ez a vakond úgy tűnik, nem riad meg, mert túlságosan éber ábrázattal lép be a konyhába és csípőjét a pultnak veti. Már megint csak egy alsót visel, haja kissé széttúrtnak tűnik, na nem mintha annyira sokáig bámulnám.
Kiveszek a hűtőből némi sajtot és felvágottat, majd előhalászok egy zsömlét és figyelmen kívül hagyva őt lassan megkenem, jócskán megpakolom sajttal, majd teszek bele némi paradicsomot és egy tányérba fogom.
- Gyakran eszel éjszaka? - kérdezi, megpróbálom kikerülni őt, de követ.
- Az akciónk után aludtam egész nap, bocs, hogy éhes vagyok - flegmázok, közben kis híján kiesik az aktuális falat a számból.
- Akciónk - ízlelgeti, én pedig automatikusan ráütök a vállára. - Hogy várod el tőlem a normális viselkedést, ha te sem vagy képes rendesen hozzám szólni? - megragadja kezem, most nem durva, de őszintén szólva már nagyon elegem van abból, hogy mindig ezt csinálja. - Te csak engem állítasz be szarnak, pedig te sem vagy különb, nem gondolod? Te is itt vagy, semmivel sem vagy jobb nálam!
- Felvered az egész házat - mondom higgadtan, ujjaim közt szorítom a zsömlét, a gyomrom megkordul.
- Leszarom - jelenti be, újra húzni kezd a konyha felé. - Ha nem jössz, felveszlek a vállamra és úgy cipellek be nem a konyhába, hanem a szobámba! - fenyeget, melynek hatására fintorogva követem és tovább rángatom a kezem.
Nem csuk villanyt, a pultnak taszít és megáll előttem, egyelőre lemondok a szendvicsről, habár rettenetes nagy kedvem lenne az arcába csámcsogni.
- Tudod, egy ideje jobban próbálkozok, mint hinnéd, de arról nem én tehetek, hogy rohadt kiakasztóan és áskálódóan viselkedsz! Csinálhatok akármit, mondhatok akármit, lehetetlen békében lenni melletted, mert csak a hibát látod mindenben. Normálisan beszéltem hozzád most is, de neked flegmáznod kell...
- Hogy a francba kellene hozzád szólnom, amikor az első perctől fogva...
- Hallgass már el, az Isten szerelmére, csak egyszer fogd már be a szád, amikor neked pofázok! - csattan fel, habár ezúttal nem üvölt, csupán némileg hangosabban suttog. - Cica, annyira buta vagy! TE flegmáztál és utálatoskodtál az első pillanattól fogva, TE játszottad a hülye picsát, TE hozzád nem lehetett szólni, mert TE vagy Mira Hemmings, aki nem alacsonyodik le hozzánk. És rohadtul emlékszem a napra, amikor eljátszottad ezt 2 évvel ezelőtt, mert TE nem voltál hajlandó Luke kedvéért elnyávogni velünk 2 kibaszott mondatot! Most akkor ki miatt is van ez az egész? Mert rohadtul nem értem...
- Niallt is legalább annyira nem kedveltem, mint téged és most ezen a szar helyen... - nem bírom ki, hogy ne szóljak közbe. Idegesít, hogy így beszél rólam, velem, idegesít minden mozdulata, mert annyira közel van és mégis túl távol.
- Fogd már be a szád! - csattan fel. Következő tette mindkettőnket meglepetésként ér, dühösen dobbant a lábával, ám mezítelen talpai csak csattannak a konyhakövön, majd előreveti magát és... és megcsókol. Már megint.
Néhány másodpercig mozdulatlanok vagyunk, a szánk összeér, de egyikünk sem csinál semmit, végül a szívem őrült dobogásba kezd. Nem tudom, mit művelek, hogy miért nem lököm el magamtól és kezdek üvöltözni, talán ő is ezen tűnődik, de amint felolvadunk a testünk önkéntelen mozdul egymás felé. Mellkasa az enyémhez feszül, ujjai mellettem a pultot szorítják, míg az én kezem felcsúszik a felsőtestén, végül az ajkaim maguktól nyílnak el. Gyengéden csókol, beletúr a hajamba és óvatosan simogatja az ajkaim. Olyan, mintha köd szállt volna az agyamra, mintha nem tudnám, ki ez. Eltűnődök, hogy talán valamit tett a sajtba vagy a kolbászba, ezért ült ott a kanapén, várt engem, hogy lecsapjon rám.
Hülye ötlet. Kiverem a fejemből, mert ebben a pillanatban nem épp holmi kolbászos zsemlék jutnak az eszembe.
- A francba Mira - motyogja, mielőtt megragadná a derekam. A pulton találom magam, beférkőzik a lábaim közé és szorosan magához húz. Még mindig nem vagyok tiszta, beletúrok a hajába, szabad kezemmel a mellkasát fedezem fel, végül megdermedek, amikor úgy érzem, ő még nálam is jobban belefeledkezett ebbe az egészbe. Kezeim a mellkasára feszítve elfordítom a fejem és ellököm magamtól.
- Mi a francot képzeltél... - a hangom élesen cseng, leugrok a pultról és megállok vele szemben, de most ez annyira nehéz.
- Ne csináld - nyöszörgi panaszosan, szinte gyermekies mozdulattal nyújtja felém a karjait, szemei csillognak a sötétségben - te is akarod, nem?
- Nem! - sziszegem, néhány másodperc alatt tisztul ki az agyam és azonnal forrni is kezd. Csípőre tett kezekkel állok meg előtte, nagyokat pislog rám, próbál ártatlannak tűnni, de nem az. Én tudom, hogy nem az. - Tudom, mire megy ki ez az egész, Liam! Rohadtul ezt hangoztatod az első nap óta, de én nem leszek a kurvád! Nem állok be a sorba! Hagyj békén, ne érj hozzám, ne szólj hozzám, ne gyere a közelembe! Ne magyarázd nekem a szarságaidat, ne próbálj kioktatni, mert elegem van belőled!
- Nekem az előbb nem úgy tűnt, hogy ennyire nem akarod - jegyzi meg halkan, beletúr a hajába és a fejét rázva fordul el. - Hallod, te tényleg totálisan hülye vagy!
- Nem tudom, ki csókol meg állandóan, kinek a célja, hogy minél több csajt megfektessen. De engem nem fogsz, Payne, játszhatod a nagymenőt, szórakozhatsz velem, de sosem, sosem fogsz annyira manipulálni, hogy belemenjek valami ilyesmibe!
- A franc akar manipulálni téged - sóhajt, idegesen túr bele a hajába és hátratúrja kissé megnőtt tincseit. - Pont eléggé manipulálod te saját magad meg mindenkit, aki egyszer is szóba állt veled. Nem vagyok normális - rázza a fejét, lekezelően mér végig és csak bámul rám néhány pillanatig. - Sajnálom, hogy ennyire idióta vagyok! - nevet fel, majd megfordulna és kimenne a konyhából, de annyira felhúzott, hogy képtelen vagyok hagyni.
- Rohadtul nem értelek meg - szólalok meg, hátratúrom a hajam és dühös tekintettel meredek rá. - Röhögsz rajtam, örömöd leled abban, hogy felhúzhatsz, aztán csak gondolsz egyet és megcsókolsz.
- Te pedig visszacsókolsz, de ez persze már nem fontos, tegyünk úgy, mintha ez nem így történt volna - vág vissza, ezúttal már ő is dühösebben fordul felém.
- Magyarázd meg, hogy miért nem hagysz élni! Nem szólok hozzád magamtól, kikerüllek, te nem vagy képes megférni mellettem! Miért?!
- Nem tudom! - kiáltja, s biztos vagyok benne, hogy ezzel megint felverjük az egész házat.
Hirtelen felindulásból felkapom az elkészített szendvicset és a mellkasához vágom. Az arca elborul, elkapja a zsemle egyik felét és még mielőtt leesne és visszadobja, a megvajazott oldalával terül el a mellkasomon.
- Ezt fogod csinálni? - néz rám dühösen, leszed a mellkasáról egy darab sajtot és felém hajítja, a hajamban landol, dühösen tépem ki belőle és a zsemlével együtt újra felé dobom. - Ha nem tetszik valami, megdobálsz? Gyerekes vagy!
- Én vagyok gyerekes?! - csattanok fel, már nem érdekel, hogy felébresztünk mindenkit. Felcsukja a villanyt, pulcsimon vajas foltok vannak, ahogy a mellkasán is. - Nem tudom, ki...
- Ja, igen, el sem kell mondanod. Én is gyerekes vagyok! - kap a mellkasához, melyről undorodva töröl le némi vajat. - De nekem eszembe sem jutott volna sárral dobálni téged, ha nem kezded el! Lenyugodhatnál már és félretehetnéd az egódat, Cica, mert rohadtul nem minden körülötted forog!
- Mondja ezt a nagy Liam Payne - mosolygok rá gúnyosan, karjaim összefonom a mellkasomon és haragosan nézek a szemébe. - Nem, te nem gyerekes vagy, hanem csak szimplán egy felkapott, elszállt, idióta...
- Ó, igen, te is pont ilyen vagy - vigyorodik el, s hevesen bólogatva közeledik felém.
- Seggfej! - kiáltom, míg ő közeledik, én hátrálok. Beszorulok a pult és a mellkasa közé, az arca vészesen közeledik és akaratlanul is hevesebben veszek levegőt.
- Picsa - sziszegi, majd ellöki magát tőlem és az ajtó felé fordul. Felkapok a gyümölcsös kosárból egy almát és már megcélzom vele a fejét, amikor észreveszem, hogy az ajtó nyitva van. Úgy emlékszem, hogy becsukta. Az alma a feje helyett a lapockáját találja el, Liam dühösen fordul hátra és felkapja, végül nem vágja hozzám.
- Befejeztétek? - az ajtó felől Stephen hangja hallatszik, mindketten odakapjuk a fejünket. A srác belöki az ajtót, mögötte ott áll mindenki és ránk bámulnak.
- Ja - morogja, majd elindul feléjük, de Stephen nem hagyja menni.
- Az jó, mert szükség van rátok. Új lakója lesz a farmnak.
Összevont szemöldökkel nézek rájuk, majd teszek néhány lépést Liam felé, hogy kikerülve őket felmenjek a szobámba.
- Ki az a szerencsétlen, aki ebbe az őrültekházába kényszerül mellénk? - morgom, két kézzel lökök Liamen, hogy húzzon előre. Összeszorított ajkakkal, fogcsikorgatva fordul felém, hogy aztán fojtott hangon elmotyogja:
- Akármennyire is zavarlak és lökdösöl, nem én állom el a helyet! - förmed rám, majd erőszakosan megpróbál arrébb nyomulni, hogy helyet adjon nekem.
- Remélem, valami normális lány jön, de én nem megyek üdvözölni - jelentem be, s próbálok utat törni magamnak köztük.
- Nem tudjuk a nemét - szólal meg újra Stephen. Értetlen arckifejezéssel fordulok felé, felvonom a szemöldököm és már épp valami megjegyzést tennék, amikor beszélni kezd. - Egy kiscsikóról van szó és jönni fogsz, Harry is jön a törött orrával, ne hisztizz! Látom, fel vagy öltözve, vedd a csizmád meg a kabátod, te meg öltözz! - bök Liam felé, aki csak egy pofát vágva lök arrébb mindenkit és feldübörög a lépcsőn.
Néhány pillanatig döbbenten nézek rá, Niallre pillantok, csak megvonja a vállát, majd szemöldökét kérdőn vonja fel. Nem fogom elmondani neki, hogy mi történt, nem mindent.
- Minek kellek én oda? Ez undorító! - normális hangerővel beszélek, habár a hangom némileg hisztisen cseng.
- Minden segítségre szükségünk van. A születés pedig minden, csak nem undorító! - farkasszemet nézek a fiúval, akit láthatólag nagyon megsértettem.
- Vedd már fel a kabátod, Mira! - Louis hangja erőteljes, gyűlölködő pillantást lövellek felé és a fogashoz dübörgök. Felhúzom a kabátom és Niall segítségével a sáros csizma is a lábamra kerül.
- Jól vagy? - kérdezi óvatosan, nagyot bólintok, a nyakam reccsenő hangot ad ki, melyen elmosolyodik és a fejemen végigsimítva nyom egy puszit a hajamra.
Állunk a nappali közepén, Stephen idegesen toporog, én pedig csak átölelem magam és gondolkodom a történteket. Akartam én azt a csókot? Nem, egyértelműen nem, viszont jó volt, csak váratlan. Nem kellett volna így kiakadnom, ezt már tudom, viszont amikor meglátom a lépcsőn lefelé caplató srácot újra forrni kezdek belülről. Zayn álmosan dörzsölgeti a szemeit, látszik rajta, hogy hamarosan elalszik, Harry az orrán lévő kötést piszkálja, egy pillanatra összeakad a tekintetünk, mire kissé megrázza a fejét. Homlokom Niall vállának döntve sóhajtok nagyot, ő pedig érezhetően jobban húz magához, mint azt addig tette. Louisra nézek, mert ő is rám bámul, kissé felvonom a szemöldököm, ő is így tesz. Jól szórakozik rajtam, de ezt most nem igazán díjazom. Egyre inkább kezd elegem lenni belőle és a parancsolgatásaiból.
- Na, végre! - sóhajt fel Stephen, nagy léptekben indul az ajtó felé, míg én csak botladozok Niall mellett. A csizma talpa sáros, ez pedig igencsak zavar a járásban plusz a lábam sem nőt bele néhány óra alatt.
Már nem esik az eső, néhány csepp még néha az arcomra esik, de ez nem vészes, sokkal inkább zavar a sár. Próbálok óvatosan lépkedni, hogy ne vágódjak el megint és ne csapjam fel a nadrágomra a sarat, de úgy tűnik, rajtam kívül ez nem nagyon érdekli a többieket. Stephen próbál sietni, mellette Liam, aka "A Seggfej" baktat előre, viszont Louis, Harry és Zayn rohangálni kezdenek, beleugranak a pocsolyákba és röhögve csapják egymásra a vizet, nem törődve Stephen motyogásával és siettetésével.
- Menj csak - bököm oldalba Niallt, akinek kissé görcsösen kapaszkodok a karjába.
- Gyere! - nógat, s próbál magával húzni, de csak lepillantok a hatalmas csizmára és elfintorodok, mert a mocsokban való ugrálás nem igazán az én stílusom. Különben is, a mai napra már elég mocsokkal volt dolgom. - Nem baj? - kérdezi, vágyódva pislog a barátai felé, de közben tudom, hogy maradna mellettem is.
- Menj! - lököm meg, az arcán mosoly árad szét és kitárt karokkal vetődik rá Louis hátára. Megbillennek, végül szöszi barátom páros lábbal zuhan bele az egyik pocsolya közepébe, míg Louis kiegyenesedve nyargal arrébb és kiröhögi.
Nagyot nyelek, összehúzom magamon a kabátot, amit Mrs. Woodtól kaptam kölcsön, mivel nálam csak egy olyan van, amit nem sajnálok, s most az a mosásban van. Ha rajtam múlik, nem vagyok hajlandó ide felvenni a fehér, Coco Channel szövetkabátom, sem a Zarából beszerzett kis bőrdzsekit, sőt, egyiket sem. Luke rosszul döntött, amikor ezeket lökte bele a bőröndömbe, de legalább továbbra is úgy érezhetem, oda tartozom igazából, abba az életbe, ahol megtehetem, hogy drága ruhákat vásároljak és azokban mutatkozzak. Ez a munkámmal jár.
- Payno! - Zayn hangjára felkapom a fejem, elmosolyodok, amikor Harry ledobja magáról Louis-t és az egy fiús csapásra emeli a kezét, végül megkíméli amúgy is sérült barátját.
A szólított felemeli a fejét, szinte tudom, hogy felvont szemöldökkel bámul rá, majd megrázza a fejét. Figyelemmel kísérem, ahogy számára ennyivel véget ér a dolog, viszont a négy srác egymásra pillant, aprót biccentenek és elindulnak az ötödik bandatag felé.
- Húzzatok innen! - morogja, s hátrébb lép. - Komolyan, srácok, rohadtul nincs kedvem a hülyeségeitekhez!
Mind a négyen futva indulnak meg felé, Liam megbotlik, végül megtalálja az egyensúlyát, de már késő. Zayn a hátára vetődik, a többiek egymást próbálják fellökni és közben felcsapják a sarat. Röhögnek, Liam lelöki magáról az arab srácot, az arcán megjelenik egy olyan vigyor, amit még sosem láttam. Nézem őt, mert jól áll neki, hogy így mosolyog. Kinyújtott karokkal indul a menekülő Harry irányába, a mókázás egészen addig tart, mígnem a göndör fiú megbotlik és előrelendül, akkor viszont mindannyian utána nyúlnak és egyszerre ordítják el magukat.
- Vigyázz az orrára! - üvölti Louis, míg Niall megöleli a kissé megszeppent fiút.
Lehajtom a fejem, Stephen eléggé eltávolodott tőlünk, ő már az istálló ajtaját húzza el. Hordába verődve, röhögve folytatják tovább az útjukat, sokszor még mindig felcsapják maguk körül a vizet.
- Mackenzie! - nyargal felém Niall, kissé leizzadt és sáros a nadrágja, szemei viszont élénken, huncutul csillognak. A csizmámban nem tudok menekülni, kapálózok és visítok, amikor könnyed mozdulattal a vállára csap és egyik tenyerével dobolni kezd a fenekemen fennhangon dalolva valami ír népdalt.
- Hülye! - kiáltom el magam nevetve, a hátára ütök, majd kezeimen megtámaszkodok és megemelem magam.
- A One Direction és Mira Hemmings megy, hogy világra hozzanak egy lovat! - csapódik mellénk Harry, szája széles vigyorra húzódik és a karját kinyújtva összeborzolja a hajam.
Nevetve rázom meg a fejem és a kezére csapok, Niall továbbra is énekel, néha rázni kezd és szaladgál velem, visítva kapaszkodok a kabátjába, végül betör az istállóba és ledermed. Egyszerre több hanghatás ér, egy ló nyihogása, hadarás, kiáltozás valami kötélről és a fiúk egyszerre felhangzó undorodó nyögése. Hátranézek, ám a látvány sokkol.
- Végre! - rohan elénk Mrs. Wood, Niall leereszt a lábaimra, összenézünk és nagyon jól tudom, mire gondol. Elfintorodva pillant a ló, illetve lovak felé, Mr. Wood egy kötéllel ügyködik, Stephen pedig a ló hátsó felét vizsgálja.
- Muszáj nekünk ezt végignézni? - nyöszörgi Zayn, szemeit teljesen összehúzza és feltűnően sokszor fordul el.
- Segítenetek kell! - parancsol rá Mr. Wood, a fiú szemei tágra nyílnak, amikor a kötelet a kilógó lábakra köti.
- Mit akar azzal? - pánikol Louis, hangja az átlagosnál sokkal magasabban cseng, kedves barátom pedig teljesen nyugodtan mondja ki az igazságot, mintha az egyértelmű lenne.
- Kihúzni.
- Így van! - helyesel a férfi, meghúzza a kötelet és int, hogy lépjenek oda.
Először Harry szedi össze magát, ám az ő segítségét mindenki élből visszautasítaná, viszont megmakacsolja magát és megragadja a kötelet.
- Gyerünk, gyertek ide! - parancsolja, mire a négy srác kelletlenül megmozdul.
- Ülj le, Harry - túr a hajába Zayn, megveregeti a göndör fiú vállát, majd megfogja a kötelet. - Nem szeretnénk, ha valami baj történne az orroddal.
- Nem fog semmi sem történni - hadarja, hangja sürgető és talán kissé ijedt is. - Gyerünk már, mozduljatok meg, nem kell hozzáérnetek meg semmi, csak húzzátok velem!
Niall beáll Louis és Zayn közé, megragadja a kötelet, ahogy azt a többiek is teszik. Arcuk grimaszba torzul, Harry nekifeszül, lábát megveti a betonon és húzni kezdi. Eltakarom az arcom és a fal felé fordulok, komolyan elgondolkodom azon, továbbra is akarok-e gyereket a jövőben. Egy ló születése nem épp a legszebb dolog az életben.
- Oké, oké, most lassan! - kiáltja Mr. Wood.
Az utóbbi néhány perc hangjait legszívesebben kizárnám az elmémből, végül egy aprónak alig mondható, csatakos kis barna jószág huppan a puha szalmán. Az öt fiú, s velük együtt én is döbbenten nézem a burokból kivergődő állatot, míg az anyaló ledől a szalmába.
- Rosszul leszek - nyögi be Louis, majd elrántja az ajtót és kinyargal a sötét éjszakába. A többiekből kirobban a nevetés, Harry érdeklődve guggol le az állatka mellé és nagyra nyílt szemekkel nézi.
- Louis nem lesz ott a gyerekei születésénél - vihogja Zayn, majd kissé lefehéredve tántorog ki a barátjához. Gyanítom, hogy ő sem lesz ott.
- A lovak nem fekve szülnek? - préseli ki magából Niall, a választ azonnal meg is kapja Mrs. Woodtól.
- De igen, viszont ő farfekvéses volt, ezért kellett segítenetek.
- Aha - préseli ki magából, s érdeklődő pillantást vet a lassan lábra álló lovacskára.
- Milyen aranyos! - egyenesedik fel Harry, lelkesen néz rá és úgy veszem észre, kis híján átöleli. - Mi vagyunk az apukái! Mi lesz a neve?
Visszatér a lelkesedése a farm és az állatok iránt, ami az orrtörése alkalmával eltűnt egy időre.
- Ne kiabálj, megijeszted - veregeti meg a vállát Stephen. A fiú szélesen vigyorogva lép hátrébb és kifelé pislog. Zayn és Louis visszajönnek, most már mindkettőjüknek van egy kis egészséges színe és nagyokat pislogva nézik a remegő állatot.
- Már képes felállni? - tátogja Louis.
- Persze - ad választ a kérdésére a farm vezetője.
Liamre pillantok, hozzám hasonlóan ő is nekidől a falnak és próbálja felfogni a történteket.
- Kihúztam egy lovat egy másik lóból... - motyogja maga elé Niall. Nevetve pillantok rá, teszek egy bizonytalan lépést előre és megcsodálom az apró teremtményt, aki elveszti az egyensúlyát és összecsuklik az anyja mellett.
- Ugye nincs semmi baja? - kocog előre Zayn.
Látom a felnőtteken és persze mindent tudó parasztsrác Stephenen, hogy jókat derülnek a kissé döbbent, csodálkozó, értetlen fiúkon, akik most nagyon a szívükön viselik "gyermekük" sorsát.
- Nincs, csak még gyenge - oktatja ki Harry, kérdő pillantást vet Woodék felé, akik mindannyian bólintanak.
- Mi lesz a neve? - kérdezem óvatosan, Niall ölelésébe bújok és félszemmel, halkan teszem fel ezt a kérdést.
- Lány vagy fiú? - fokozza Louis.
- Úgy tűnik, fiú - tűnődik Mr. Wood. Kuncogva nézem a nagy, barna jószág mellett összekuporodó kis gyenge "csomagocskát," hiszen a fejét máris felemeli és szinte már huncut tekintettel néz körbe.
- Olyan, mint Harry, amikor először találkoztunk! - vihog fel mellettem Louis. Mindannyiukból kitör a nevetés, még Liam is előrébb lép és megáll Zayn mellett.
- Válasszatok neki nevet! - mosolyog ránk Mrs. Wood, illetve csak rájuk, mert én betolakodónak számítok a büszke "apák" között.
- Legyen a neve Harry - veti fel az ötletet Zayn, ezúttal nem poénkodik, a hangja teljesen komolyan cseng és kérdő tekintettel néz körbe, várva a barátai beleegyezését.
- Srácok, ne már! - nevet fel eme csodálatos nevet viselő személy.
- Nem hülyülök! - bizonygatja Zayn - Komolyan, Haz, legyen ez a neve! Te vagy itt az egyetlen, aki próbál valamit tenni azért, hogy elhúzhassunk, ráadásul neked még tetszik is ez az egész, pedig eltörted miattunk az orrod. Ha most nem vagy itt, nem egyezünk bele abba, hogy kihúzzunk egy lovat egy másik ló... na, szóval érted. Ti mit szóltok hozzá?
- Ja, igazad van - hümmögnek, s bólogatva hozzák mindenki tudtára az egyetértésüket.
Így hát, a Happy Horses farm új lakóval gazdagodott, Harryvel, a lóval.

Ninonnak. <3

2014. augusztus 15., péntek

Verseny

Sziasztok Drágáim! :)
Hű, hát igazából már csak röhögni tudok magamon, mert ez a 3. poszt, amit ezzel kapcsolatban írok. A helyzet az, hogy egy nagyon édes olvasóm jelölt engem egy versenyre. Először úgy voltam vele, hogy nem ez határozza meg a jövőmet itt a blogger világában, most mégis felébredt bennem egy pici versenyszellem, így a szavazás utolsó napján. Kiírtam a két jelölt blogomra, de a megtekintésekből ítélve szerintem nem igazán láttátok, amit megértek, hiszen két bezárt blogról van szó. Nem kötelezek senkit, nem is érzem magam megfelelő jelöltnek itt, mert köztudottan nincs önbizalmam sehol az életben, nemhogy az írás terén. Ha szerettétek a két jelölt blogom közül valamelyiket, érdemesnek találtok erre a "címre" vagy csak egy picit sikerült belopnom magam a szívetekbe, jólesne, ha szavaznátok rám ITT.
Itt is elmondom, hogy a szavazatokat mindenféleképpen meghálálom majd azzal, hogy kirakok egy szavazást, ahol eldönthetitek, melyik BEFEJEZETT blogomra, írjak +1 részt.
Nagyon szépen köszönöm!
Puszi: Nessa. xx
U.i: Már készülök az új résszel! :)

2014. augusztus 12., kedd

13.rész Indokolatlan gyűlölet

Sziasztok! :)
Nem írom le megint azt, ami múlthéten történt, csupán annyit mondanék, örülök, hogy itt lehetek. Mit is mondhatnék? Habár ez a nyaram eléggé unalmas volt, s londoni utamon, a koncerten és még néhány csodás napon kívül nem is marad meg semmi emlékezetes belőle, de azért nem vágyok vissza az iskolapadba. Mindegy, az időt nem tudom megállítani. 
Hétfőn elutazom, ezért egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy csütörtökön tudok új részt hozni, habár már elkezdtem az írását. Ha nem lesz rész, tudjátok, nem tűntem el, csak a családommal vagyok, amint lehet jelentkezem.
Nessa. xx

~Mira Hemmings~

Harry a kiabálásával felveri az egész házat, mármint a benntartózkodókat. Mint kiderül, a Wood házaspár konyhában hagyott leveléből, ők ma valami szomszéd faluba mentek, tehát a farm ma ránk és Stephenre marad. Pontokba vannak szedve a teendők, s értelemszerűen Harrynek mára nincs semmi dolga, mégis ő ébreszti a többieket.
Szinte tombol, őt ismerve tudom, hogy amint lenyugszik megbánja, amiket mondott, de jelen pillanatban én hallgattatom el azzal, hogy kezemet a szájára tapasztom. Hagynom kellene, hogy kiabáljon csak, hiszen miattam teszi, az érdekemben, mégis úgy érzem, hogy ez nem helyénvaló. Ez csak Liam és az én harcom, őt nem kell belevonni.
- Mi van már? - Louis vánszorog le a lépcsőn, mögötte Niall toporog, a jelenlétükben érzem csak úgy, hogy most már elengedhetem Harryt, aki folyamatosan a kezemet nyalogatja. Fintorogva törlöm bele a pizsamámba, míg ő hadarni kezd arról, amit látott. Szinte beárulja a bandatársát, én meg csak bámulok magam elé komoran és bosszút forralok. 
Niall először elkomolyodik, Louis szája sarkában megjelenik egy mosoly, míg a szöszke srác mellém lép és puszit nyom az arcomra.
- Jó reggelt! - motyogja álmoskás hangon, ennyi figyelmét szenteli nekem, a konyhába igyekszik és én csak ennyit mondok:
- Jobbat.
A lépcső tetején megjelenik Zayn, vet ránk egy pillantást, belehallgat Harry hadarásába arról, hogy Liam mennyire gyerekesen viselkedik, majd megfordul és visszamegy, gondolom az egyedül maradt bandataghoz.
- Mira - emeli rám a pillantását Louis, a pólóm alját húzogatva pillantok felé. Lehet, hogy Harry és Niall viszonylag már az "én csapatomba" tartoznak, de ez róla nem mondható el. Vele beszélek a legkevesebbet - elmondanád te, mi történt?
- Nem, mert nem kell tudnotok - vonom meg a vállam, s ezt nem csak neki szánom, hanem mindenkinek. Niall egy jól megpakolt szendviccsel lép ki a konyhából, melyet szinte kinézek a szájából és mégsem megyek be, hogy magamnak is készítsek egyet.
Nagyot nyelve fordulok meg és felszaladok a lépcsőn nem törődve a fenekembe nyilalló fájdalommal. Dühösnek kellene lennem, viszont igazából csak elegem van és előtör belőlem a "haza akarok menni" érzés. 
Becsukom a szobám ajtaját, mivel nem lehet bezárni ezért jól tudom, percek kérdése, hogy Niall beállítson. 
A kint zuhogó eső és a kissé lehűlt idő miatt koptatott farmert húzok, halkan felsóhajtok, hiszen egy kicsit jólesik felvenni ezt a ruhadarabot. Egy idő után mindenkinek elege lesz a nyárból és forróságból, ha csak 1 napra is, de most jó felvenni ezt a régi darabot. Begombolom magamon az ingem, a hajammal nem sok kedvem van foglalkozni, a szobámat viszont nincs kedvem elhagyni, így azzal kezdek foglalatoskodni. Oldalra fonom, néhány rövidebb tincseim kimarad, ezeket hullámcsattal tűzöm a többihez. Cuccaim még mindig ugyanúgy az ágy mellett a bőröndjeimben, csupán a piperedolgok vannak össze-vissza. Az üres szekrények ellenére már nem érzem szükségesnek, hogy kipakoljak. Az olyan, mintha beköltöznék ide, de én nem lakok itt, soha nem is fogok.
- Mira, bejöhetek? - Niall kopogás nélkül nyit be, kezében újabb tányért szorongat, rajta egy szendviccsel, és egy pohár narancslevet. Nem utasítom vissza, titkon remélem, nekem hozza azt a tekintélyes méretű, kalóriadús szendvicset. - Ezt neked hoztam, úgy tűnt, éhes vagy - nyújtja felém, az ölembe helyezi és lehuppan mellém.
- Köszönöm - villantok rá mosolyt, majd a kezembe veszem a kenyeret, számban összefut a nyál és hatalmasat harapok belőle. Paradicsom, párizsi, valami fura, puha sajt, saláta és a kenyér omlik szét a számban. Nem tudok leállni az evéssel, ő pedig nem is kérdez addig semmit, míg teli a szám. Előtte valamiért nem foglalkoztat az illem és a kulturált evés, nagy falatokban habzsolom be, majd a morzsás tányért az éjjeli szekrényre rakva dőlök az ölébe. - Honnan tudtad, hogy éhes vagyok?
- Mackenzie, kinézted a számból a kaját - nevet, s közben tétován megérinti a fonatot. - Nagyon vékony vagy.
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy elhízzak - válaszolok cseppet sem zavartan, mert ő tud a sztárságnak erről az oldaláról is. Nekik keményen kell edzeniük, ahogy nekem is, de míg ők nagyjából mindent összeesznek, nekem ezt nem lehet, mert egyszerűen nem megengedett, hogy egy énekesnő normális testsúllyal rendelkezzen. Talán megszívatom ezzel a menedzsmentet, szépen felszedek pár kilót, míg itt vagyok. Elvetem ezt az ötletet, hiszen csak magammal szúrnék ki, ha figyelek az evésre megspórolok magamnak néhány órát a futópadon, s talán Cam, a személyi edzőm is engedékenyebb lesz. 
- Én sem, de nem érdekel - vonja meg a vállát és nevetni kezd. - Tetszik a copfod, elmondod, mi történt?
- Ez a két dolog valahogy nem illik össze, dicséret nélkül is elmondanám, de nem nagyon van mit. Csak a szokásos - magyarázom, végül megunom a fekvést és belekortyolok a narancslébe.
- Nem azért mondtam, tényleg tetszik - érinti meg a hajam, s közben halvány mosolyra húzza a száját. - Mit értesz a szokásos alatt? Harry hülyeségeiből nem igazán értettem, mi történt valójában.
Sóhajtva teszem le a poharat, próbálom összefoglalni magamban a történteket de ez nem megy annyira jól. Eldarálom, hogy felébredtem, lementem Harryhez, megjelent Ő és kötekedni kezdett.
- Felakartam jönni de elkapta a karom és az ölébe húzott, szabadulni próbáltam de lefogott. Jött megint azzal a csókkal, hogy akarom-e tudni, miért tette, én pedig nemet mondtam. Felhúzta magát és azt mondta, elege van belőlem, szerinte szórakozok vele, majd rántott egyet rajtam. Kiabálni akartam neked, amikor szétnyitotta a lábait és leestem a földre.
Niall jóízűen nevet, egyáltalán nem veszi komolyan a történteket, ezért nem hibáztatom.
- Mira - szólít meg egy idő után, ledől mellém, a fejünk egymás mellett pihen, egy ideig a plafont bámulom majd kicsit oldalra biccentem a fejem és mosolyogva pillantok rá - tegnap megállított, amikor kijöttem tőled.
- Liam? - szökik fel a szemöldököm, megtámaszkodok az alkaromon és úgy nézek rá, aprót bólint, ezzel együtt a szemöldököm is új formát vesz fel. - Azt akarta tudni, mi van köztünk, konkrét féltékenységi rohamot rendezett és minden áron arra akart kilyukadni, hogy mi együtt vagyunk.
- Szívatsz - jelentem ki hitetlenkedve, csak megvonja a vállát és tovább beszél.
- Azt mondtam neki, hogy nem mondok semmit erről, nem is igazán van mit mondanom csak már mindenki kezd egy kicsit besokallni tőletek. Nem lehetne, hogy valahogy megoldjátok a nézeteltéréseiteket?
Szinte azonnal rávágnám, hogy nem, végül a szám néhány másodpercig nyitva tartom és eltűnődök a válaszon.
- Igyekszem őt elkerülni - ígérem, elfordítom a fejem, amikor valaki kopog, majd néhány másodperc múlva megjelenik Zayn feje. Száját kelletlenül húzza el, Niall szinte azonnal izgatottan ül fel és kiröhögi a barátját, aki gumicsizmát és sötétzöld esőkabátot visel.
- Ne röhögj! - vet rá gyilkos pillantást az arab srác, következő mondatát mindkettőnknek szánja. - Öltözzetek fel, etetésidő van - húzza gúnyos mosolyra a száját, pofát vág, majd sarkon fordul és kimegy.
- Szakad az eső - motyogom, hogy megbizonyosodjak róla, ez még mindig így van, fejemet kissé az ablak felé fordítom.
- Tudom - néz vissza egy pillanatra Zayn, szinte cinikusan jelenti be: - az állatoknak akkor is enniük kell.
Szememet forgatva kapok fel egy párnát és az ajtó felé hajítom, Niall még mindig nevet, lefordul az ágyról és egy intés után ő is kifelé indul.
- Öltözz fel melegen, eléggé nedvesnek tűnik odakint - vihorászik, az ágyamra teszi az eldobott díszpárnát, míg én a bőröndömhöz caplatva keresni kezdek valamit, amit az ingem fölé húzhatok.
- Húzz el! - szólalok fel hangosabban, nem is kell neki többször mondanom, a saját szobájába megy.
Néhány perccel később hófehér zokniban és egy bő, szürke pulcsiban baktatok lefelé, mely azt sejteti, ez inkább az öcsém tulajdona, mint az enyém.
- Miért nem húztál cipőt? - pillant értetlen arckifejezéssel Louis a lábaimra.
- Úgy döntöttem, nincs többé szükségem erre a zoknira és szeretnék beteg is lenni, szóval én így megyek - jelentem ki halálosan komolyan, közben a hangomból szinte süt a gúny. - Nincs mit felvennem, észlény, menjek tűsarkúban? - förmedek rá ellenségesen, majd undorodó arccal nézek a csizmára, amit Stephen mélyen meghajolva tesz le elém, tenyereit kifelé fordítva cinikusan pillant rám.
- Talán néhány mérettel nagyobb, mint őfelsége kecses lábai, de vagy ez, vagy mezítláb jön a királylány - jelenti ki, míg én mellkasom előtt összefont karokkal meredek rá. Úgy tűnik, kinyílt a csipája a kis lovászporontynak.
- Nem megyek - biccentem fel a fejem, Niall is belép, mögötte ott van Liam. Az állkapcsom megfeszül, farkasszemet nézek a fiúval és a lábammal kissé arrébb tolom a csizmát. - Szakad az eső, nekem nincsenek itt olyan ruháim, amiket összemocskolhatok, nem megyek.
Hallom Zayn hosszú sóhaját, majd hirtelen megragadja a karom és a kanapéra nyomva felemeli az egyik lábam, tiltakozásképp a vállát püfölöm és szabad lábam a combjának feszítem.
- Csak egyszer ne nyavalyognál! - hőbörög, felrántja a lábamra a gusztustalan gumilábbelit, majd megragadja a másikat is. - Mi is ugyanúgy elázunk, mi is mocskosak leszünk és kurvára nincs kedvünk nekünk se itt lenni, de te csak fogd be a szád addig, míg nem kell szart lapátolnod!
Elenged, majd dühösen felpattanva a fejére rántja a kapucniját és az ajtóhoz csörtet. Harry komor képpel ül le mellém, ő nem visel semmi hülye gúnyát, kivételesen ezen nem bosszantom fel magam, csak ülök csendben és félve pillantok a felém lépő szőke fiúra.
- Seggfejek vagytok - jelenti be, felém nyújtja a kezét és felhúz. A csizmában nehezen emelem fel a lábaim, mely amúgy is előre-hátra csúszkál benne. - Mindannyian.
- Az új legjobb barátod meg kicseszettül kényes - hintázik előre-hátra Liam, könnyű őt figyelmen kívül hagynom, amikor ellépek Niall mellől kis híján orra bukok a csizmában, végül épségben felkapok egy esőkabátot és belebújok. A gombokkal küzdök, míg ők az ajtóhoz gyűlnek én reménytelenül figyelem, hogy is vannak, mígnem teljesen belegabalyodok és hisztisen dobbantok egyet.
- Gyere - tápászkodik fel Harry, teszek egy lébést felé és az államat felemelve hagyom, hogy elrendezze a gombokat. - Kész vagy - húzza a fejemre a kapucnit, száját halvány mosolyra húzza.
Halkan köszönetet motyogok és fura léptekben, magasra emelt lábbal lépek oda Niall mellé, úgy érzem magam, mint a rút kiskacsa. Kitaszított, béna, kívülálló.
Stephen mindenféle cécózás nélkül tör előre az esőben, sorban követjük, közvetlenül mögötte Louis megy, majd Zayn, Seggfej, Niall és végül én, aki a szöszke fiú kezét szorítom és lehajtott fejjel követem. A szél tépázza rajtam az esőkabátot, az arcomba csap a víz és lefújja a fejemről a kapucnit, Niall kezét elengedem, míg felrántom azt a fejemre és összehúzom magamon. Hülyén nézek ki, de beindul nálam az önvédelem és túlélési ösztön, magamban újra átkozni kezdem a testvérem és mindenkit, aki beleegyezett abba, hogy én most itt legyek, s a viharban törtessek előre egy csirkeólhoz.
- Mira! - kiabál rám Stephen, megcsúszok a sárban de Niall erősen tart a karomnál fogva - Menj, etesd meg a csirkéket, szedd fel a tojásokat és takaríts ki!
- Egyedül? - háborgok, a válaszul kapott "igen" ordítás után inkább nem szólok semmit, nem kérek indokot, csupán leszakadok a kis csoportunktól és béna léptekben megyek a szeretett állatok büdös lakhelye felé.
Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, amikor belépek a szagos, ámde száraz és viszonylag meleg helyre. Megtörlöm az arcom, de csak még vizesebb leszek, nem tehetek semmit, kibontom magam az esőkabátból és leterítem, arcom a pulcsim ujjával törlöm meg és megérintem a hajam, a fonatot nem érte túl sok víz, viszont elől csöpög belőle.
Felemelem a zsákot és az éhesen rikoltozó madarakkal a nyomomban töltöm tele az etetőket, majd felveszek egy otthagyott kosarat és abba kezdem gyűjteni a tojásokat. Korábbi kis kalandomból már megtanultam, ne nyúljak azokhoz, amik nem esznek, hanem elégedett, szinte már kárörvendő pofával ülnek a tojásaikon. Oké, egy tyúk nem tud semmilyen pofát vágni, de ezek sokszor szinte mintha röhögnének rajtam. Csúnya pillantásokkal válaszolok a kimeredt szemekre és a halk kotkodácsolásra, szinte leírok egy kis kört azok előtt a kuckók előtt, melyeknek lakóit nem vonzzák a magok, a többi előtt leguggolva, felhúzott orral halászom ki a tojásokat és összegyűjtöm őket a kosaramba. Sérülés nélkül úszom meg, habár egyedül lenni egy ilyen helyen, miközben kint szakad az eső és dörög az ég eléggé hátborzongató. Mielőtt szabadjára engedném a fantáziám leteszem a tojásos kosarat és sóhajtva veszek magamhoz egy seprűt. Lusta mozdulatokkal seprem fel a port, tollakat és eme kedves madarak megszáradt végtermékét. Körém gyűlnek, a seprűvel próbálom arrébb hessegetni őket és igyekszem nem fenyegető mozdulatot tenni, a kakas első incidensünk óta gyilkos tekintettel méreget akárhányszor belépek a háremébe.
- Húzz már el innen! - lábammal terelek arrébb egy kelletlen állatot, kupacba húzom a koszt és egy ideig állok fölötte azon gondolkozva, most mit csináljak, hiszen ezek az idióta madarak nem fognak távol maradni tőle. - Ha belemész és széthordod, kutyaeledelt csinálok belőled! - fenyítek meg egy körülöttem ólálkodó csirkét, szinte már védelmezőn állom körbe a tekintélyes kupacot. A sarokban megpillantok egy lapátot, a seprűvel hessegetem el a rikácsoló madarakat, majd a lapát felé kezdek botladozni. Csak egy lépést kell távolodnom, amikor elindulnak az irányomba, megtorpanok és újra feléjük bökök, néhányan kissé ijedten futnak el az egyik sarok felé. A lapátért bukdácsolok, de mire visszafordulok már késő, belerohannak a koszba és széthordják, nehogy véletlenül problémák nélkül sikerüljön elvégeznem itt a dolgom. Alapvetően állatbarát vagyok, de ebben az esetben a lapátot és a seprűt felkapva csapnék szét köztük, végül csak összeszorítom a szám és elkezdek újra felsöpörni.
- Tartom magam ahhoz, hogy csibe falatokként jobban tetszetek - morgolódok, a koszt a lapátba seprem és a fal melletti kukába borítom. Pulcsim ujjával megtörlöm az arcom és beletúrok az elől még mindig nedves, zilált tincseimbe.
Nem igazán tudom, mit tegyek még, így hát leguggolok, hátam a falnak vetem és kibontom a hajam, hogy újra befonjam. Úgy vagyok vele, ha már elkísértek eddig, valószínűleg, ha végeztek a lovaknál majd értem is jönnek, hiszen ezekben a gusztustalan csizmákban nem biztos, hogy épségben eljutok a házig ilyen nagy esőben és sárban. Néhány tyúk a közelembe merészkedik, elhajtom őket, majd összegumizom a copfom végét és átölelem magam. Csendben hallgatom, ahogy az eső veri a tetőt, majd hatalmas dörgés hasít a csendbe, számolom a másodperceket, hogy tudjam, milyen messze csapott be a villám, de csak ötig jutok. Azt kívánom, hogy minél hamarabb végezzenek a többiek és visszamehessek a kevésbé veszélyes szobámba, ahol nem fenyeget villámcsapás.
Elhúzódik az ajtó, felkapom a fejem és már emelkedek is fel, amikor Liam arcát pillantom meg.
- Gyere, még nem végeztünk, bekísérlek a házba - az alsó ajkam megrándul, nem hiszem el, hogy nem Niall vállalkozott erre a feladatra, hanem ő, végül nem szólok semmit. Belebújok az esőkabátomba és összegombolom magamon, míg bénázok, ő kicsit beljebb lép és behúzza maga után az ajtót.
- Miért nem Niall jött? - kérdezem, a hangom semleges, felveszem a tojásos kosarat de kiveszi a kezemből.
- Mert még nem... - az ajtó ismét elhúzódik és négy csatakos, ázott fiú néz be rajta, Stephen pillantása sürgető.
- Végeztünk, gyerünk befelé, ez a vihar nem most fog elvonulni.
Felhúzom a kapucnim és Niall mellé lépek, nem nyújtja felém a kezét, mert ahogy látom, koszos. Halvány mosolyt villant rám, szőke hajából csöpög a víz annak ellenére is, hogy kapucni van a fején. Az eső újra az arcomba csap, behúzott nyakkal a lábaim magasba emelve lépdelek, a csizmám cuppogó hangot ad ki minden alkalommal. Szinte csak a lábfejemmel emelem az egészet, mert lépésnél a sarkam előbb emelkedik, mint az egész lábbeli, talán pont emiatt történik az, ami történik. Emelem a lábam, de csizma beleragad a sárba és nem veszem észre, Niall tovább halad előre, nem tudok megkapaszkodni benne és elhasalok a sárban, amit viszont már észrevesznek. Amint leesik, hogy mi történt, a fejemet undorodva kapom fel és érzem, hogy belülről forrni kezdek, az esőn és villámláson kívül megüti a fülem a nevetés hangja, s résnyire nyitott szemeimmel, az esőn keresztül is látom, hogy milyen jót derülnek rajtam. Lehajtott fejjel próbálok feltápászkodni, de a hatalmas lábbeliben ez lehetetlen, újra elhasalok. Nadrágomon átszivárog a sáros víz, ahogy a pulcsim ujja is nedvessé válik. Niall megragad hátulról és próbál felhúzni, de reménytelen, képtelen vagyok magam alá húzni a lábaim.
- Ülj le - lép elém Liam, túlkiabálja az esőt és hunyorogva bámul rám.
- Mi? Nem! - üvöltöm hisztisen. Utálom a koszt, utálom a sarat, esőt, mindent, és most ezekben fetrengek.
- Már úgyis tiszta sár vagy, teljesen mindegy, hogy a segged is olyan lesz-e vagy nem! - türelmetlenkedik, s szinte taszít egyet rajtam.
A hátamra fordulok, Louis vihogása a leghangosabb, Niall fojtott mosollyal, sajnálkozva néz rám, míg az eső áztatni kezdi az arcom és a sár beteríti a hátsó felem is. Felülök, Liam pedig felém nyújtja a kezét. Nem gondolkozok, az ötlet hirtelen fészkeli be magát az agyamba, mint a villám, amely nem is olyan távol csap le. Lerántom őt a sárba, szinte rám esik, de még az utolsó pillanatban fordulok ki alóla és röhögve figyelem, ahogy az álla a sárban landol.
- Te nem vagy normális! - üvölti, néhány pillanat alatt feltornázza magát, míg én jóízűen nevetve mérem végig.
- Ezt megszívtad! - kiált rá Zayn, s a nevetésen túl meghallom Stephen motyogását, majd csattogva indul a ház felé.
- Te sem arról vagy híres! - vágok vissza. Arcát elborítja a düh, kezeit ökölbe szorítja, majd hirtelen belemarkol a sárba és mielőtt kitérhetnék felém hajít egy adagot. A mocsok szétterül a mellkasomon, de már teljesen mindegy, nem az számít, hogy piszkosabb leszek, hanem, hogy még ő van megsértődve. Megpróbál felállni, félreteszem az undorom, mert már nem nagyon van tiszta részem, így én is belemarkolok a sárba és megcélzom a hátsóját. Visszaesik, állkapcsa megfeszül, két kézzel markol a sárba és az arcomba dobja a következő adagot. Összeszorított szájjal és szemekkel söpröm le a mocskot az arcomról, innen már nem is olyan vicces. Én is mindkét kezemmel markolok bele, előrébb mászok is belenyomom az arcába, közben ütést mérek a mellkasára és elkiáltom magam:
- Gyűlöllek! A francba is, elegem van belőled, Payne! - túlordítok mindent, elhal a nevetés, míg Liam lelök magáról. Elterülök a hatalmas, sáros pocsolyában, ahonnan most hamar tornázom fel magam és újabb sárcsomót küldök felé. Annyira dühös vagyok, valóban elegem van belőle és a kicsinyes dolgaiból, a folyamatos kötekedésből, abból, hogy képtelenek vagyunk megférni egymás mellett.
Kezét az arcomba nyomja és újra összesaraz, lerántom a kapucniját és a következő adagot a hajába kenem, mielőtt visszavághatna kezek ragadnak meg és rántanak fel. nyakig mocskosan kapálózok, összekenve ezzel Niallt. Nyitnám a szám, ahogy Liam is hangosan szitkozódik, de Niall elhallgattat a tenyerével és befelé kezd húzni. Botladozok utána, arcomat könnyek áztatják az eső mellett, mert már túl sok ez. Nem tudom, mit érzek, csak... csak utálom őt, teljes szívemből, és a kötekedéseken és beszólásokon kívül nem is igazán tudom, hogy miért.

2014. augusztus 6., szerda

12.rész Gyerekes játékok

Sziasztok! :) 
Ismét itt vagyok ebben a "késői" időpontban, mivel rendszeres éjszakázásaimnak köszönhetően (mostanában már csak fél 6 körül vagyok képes elaludni) átalszom a fél napot és nem akarlak sokáig megváratni titeket.
Az utóbbi részekben kicsit háttérbe szorult Mira és Liam viszonya, viszont ez már nem sokáig lesz így. Ígérem, hamarosan kicsit felpörögnek az események. :)

Nessa. xx 

Harry nem sokáig játssza a sértett szerepét, habár kicsit csendesebb, mint alapjában, s este 10 körül elszunyókál a kanapén. Ujjaim közt egy szendvics utolsó falatját szorongatva igyekszem minél hamarabb eltűnni, ám a tekintetem megragadja a srác, aki lábait felhúzva, egy díszpárnát szorongatva szuszog, mellette Louis ácsorog és bámulja. Harry helyében én frászt kapnék, ha ébredéskor valaki így állna fölöttem.
- Mit csinálsz? - állok meg mellette, s szemöldököm kissé felvonva halkan kérdezem.
- Azon gondolkozok, hogyan vigyem fel a szobájába anélkül, hogy felkelne vagy megsérülne - válaszol, hangjából ezúttal nem cseng gúny vagy utálatosság, tűnődve néz a barátjára és szerintem magában azt latolgatja, vajon elbírja-e. Az egy dolog, hogy egy ideig elbírná, de több, mint valószínű, hogy a lépcsőn képtelen felmenni vele.
- Miért nem ébreszted fel? - teszek fel újabb kérdést, megkerülöm a kanapét és leguggolok Harry mellé.
- Ugye nem akarod felemelni? - tátja el a száját, szinte védekezően lép egyet előre. Nem válaszol a kérdésemre. - Nem tűnsz túl erős lánynak, Harry van vagy 80 kg.
- Te sem tűnsz túl erős fiúnak! - vágok vissza összehúzott szemöldökkel, hitetlenkedve rázom a fejem miközben megérintem Harry arcát. - Nem, egyébként nem akarom felvinni, majd felmegy magától.
Megérintem a haját, tincsei meglepően puhák, kifésülök egy kósza fürtöt a homlokából és újra megérintem az arcát.
- Harry - szólalok meg halkan, válaszul a párnát jobban vonja magához és belefúrja az arcát. Elfintorodok, nem vagyok biztos benne, hogy bármit is az orrához kellene szorítani, még ha csak egy párna is az. - Haz - suttogom, még önmagamat is meglepem azzal, ahogy végigsimítok az arcán, vigyázva az orrára és a fájó területre.
Halkan hümmögni kezd, szemeit résnyire nyitja és szemöldökét összevonná, ám a tapasz valószínűleg húz pár szálat, kezét odakapja és dörzsölgetni kezdi.
- Mi az? - nagyokat pislogva, rekedtes hangon kérdezi, elengedi a párnát és értetlenül néz körbe. - Lou?
- Elaludtál itt lent, gyere, menj fel a szobádba - magyarázom, lustán bólogat és feltápászkodik, arca grimaszba torzul egy pillanatra majd a kezem után nyúl. Hagyom, hogy kicsit a vállamnak dőljön, miközben lassan felkísérem a lépcsőn és elbotorkálok vele a szobájáig. Szerintem nincs teljesen magánál, amit megértek, a fájdalomcsillapítók elnyomják és hosszú napja volt. Louis mögöttünk andalog, tekintete kissé zavart de nem szól semmit.
Kinyitom az ajtót, Harry felegyenesedik és néhány pillanatig nagyokat pislogva néz be a sötét szobába.
- Fáj az orrom - érinti meg a bekötözött területet, mely alatt valószínűleg kékes-lilás a bőre. - Soha többé nem akarok traktort vezetni.
- Nem kell - kuncogok fel halkan - most menj aludni.
Aprókat bólint, karjait körém fonja és arcát néhány pillanatra beletemeti a hajamba, meglepődök, megdermedve állok, majd kissé esetlenül paskolom meg a hátát.
- Jó éjt, Harry! - búcsúzok, majd elindulok a szobám felé, amikor Louis karon ragadja és betessékeli a szobájába.
- Hé, Mira! - szól utánam, grimaszolva vakargatja a tarkóját és halkan újra megszólal, amikor felé fordulok. Tudom, mennyire nehezére esik neki ezt mondani: - Kösz!
Aprót biccentek, elmenekülök a szobámba, ahol egyelőre még nem lehetek egyedül. Niall az ágy szélén ülve vigyorog rám, kissé ijedten bámulom néhány pillanatig mire elröhögi magát.
- Te mit csinálsz itt? - kérdezem kissé felháborodva, ám a szám sarkában mosoly bujkál.
- Jöttem behajtani az adósságot, tartozol nekem egy vallomással - közli, én pedig összeráncolt szemöldökkel nézek rá néhány pillanatig mígnem leesik, hogy mire gondol.
- Hogy gondoltad, hogy bejöhetsz ide csak úgy, amikor nem vagyok itt? - vonom kérdőre, csípőmmel becsukom az ajtót és nekidőlök.
- Ja, hát izé, nálunk ez így van- vonja meg a vállát - kopogunk, ha nincs bent az illető akkor bemegyünk és megvárjuk - magyarázza, majd ártatlan tekintettel néz rám pár másodpercig. - Elfelejtettem, hogy te lány vagy, bocsi!
Hangosan felnevetek, a vállát vonogatva néz rám, eldőlök az ágyon és a könyökömre támaszkodva nézek rá.
- Most akár meg is sértődhetnék - közlöm, s a hátamra fordulva inkább a plafont kezdem nézni.
- Többször nem jövök be, ha nem vagy itt - ígéri, s kissé fölém hajolva keresi meg a pillantásom. - Mondd ki, Mira!
- Mit akarsz hallani? - nevetek, mutatóujjam a homlokához feszítem és azzal szórakozok, mennyire messze tudom eltolni őt egy ujjal.
- Valld be, hogy szeretsz és barátok vagyunk!
- Kedvellek, barátok vagyunk, Niall - mosolygok, hiszen tudom, hogy ennyivel nem elégszik meg. Eltűnődök, kinek és mikor mondhattam utoljára azt a szót, amit elvár tőlem. Talán Ashtonnak, még hónapokkal ezelőtt, amikor még egy párt alkottunk. Kizökkennek a helyzetből és ismét rá gondolok, a hülye vihogására, arra, hogy mindent megörökített és percenként megosztott valami hülyeséget rólam.
@Mira_Hemmings megint túl sokáig van a fürdőszobában, a Hemmings ikreknek szőrös a lába.
Elmosolyodok, szembetalálom magam Niall kék tekintetével, bőszen rázza a fejét és tovább erőszakoskodik.
- Nem, ne azt mond, hogy kedvelsz. Az igazat akarom hallani!
- De ez az igazság! - nevetek, egyik lábam felrántom, amikor durcás képpel bök az oldalamba. Arcomat eltakarom a kezeimmel és nevetve nézek ki az ujjaim közül. - Jó, akkor megszerettelek egy kicsit, elégedett vagy?
- Nem teljesen, de megteszi - bólogat, majd vidáman mosolyogva közli - én is megszerettelek egy kicsit, Mackenzie.
- Remek - tornázom magam ülőhelyzetbe, kicsit megpaskolom a fejét és bájosan mosolyogva nézek rá - akkor húzzál el, szeretnék megfürödni.
- Kedvesebben is mondhattad volna - grimaszol, majd nyom egy puszit a homlokomra és egy intés után távozik. Tudom, hogy nincs köztünk harag.
Újra eldőlök az ágyon és magamhoz vonom a párnám, Ashton nem keres magától, akkor én miért keressem? Legutóbb azt mondta, ha megváltozok újrakezdhetjük, de talán csak azért mondta, hogy lerázzon.

~Liam Payne~

Kissé megnőtt hajamat egy törülközővel dörzsölgetve hagyom magam mögött a fürdőszobát, Zayn elslisszol mellettem és egy bosszús sóhaj után becsapja az ajtót. Érezteti velem, hogy régóta vár. Amikor nem épp Harry szavain gondolkozok azon jár az eszem, hogy minél hamarabb szükségem van egy hajvágásra, még mielőtt a tincseim göndörödni kezdenének, s hajvasaló hiányában úgy néznék ki, mint Harry szőrösebb változata.
Tekintetem megragadja Niall, ahogy halkan csukja be maga mögött Mira szobájának ajtaját és lazán elsétál a saját átmeneti kuckója felé. Eszembe jut, amit délután láttam, hallottam. A fejem forrni kezd, visszajátszom magamban a jelenetet, melyben Niall a lány derekát fogva követelőzik, hogy mondja ki, szereti. Sejtettem, hogy ez lesz, Mira túl könnyen fonja az ujja köré az emberek gyakran utálatos természetének ellenére is, bizonyára itt is szüksége van valakire, akivel szórakozhat. De az nem Niall lesz és nem is Harry, sem Zayn vagy Louis, egyszerűen nem, ha rajtam múlik biztosan nem. 
- Niall! - szólok utána, mire lustán megfordul és mosolyogva pillant rám. Mert ő már csak ilyen mosolygós. Felé sétálok, idegesen rántok egyet a melegítőmön, mely bosszantóan csúszik egyre lejjebb. - Beszélhetnénk?
- Aha - tárja ki az ajtaját és bemasírozik a szobájába, melyben egészséges rendetlenség uralkodik és egy csomag felbontott oreo hever az ágyán. 
- Neked honnan van ilyened? - tátom el a szám, s az édességet igenis hiányoló énem elindul felé nem törődve azzal, hogy Niall néha meglehetősen irigy, főleg válsághelyzetben. 
- Ja, még a cuccaim közt volt. Azt a táskámat hoztam magammal amiben kevesebb ruha volt és több kaja, nem tudtam pontosan, hogy hova jövünk és inkább kaját pakoltam - vonja meg nemtörődöm módon a vállát és levágódik a bevetetlen ágyra míg én elmarok egy kekszet. Nem érdekel, hogy több hétig a táskájában volt, talán csak ma bontotta fel, s azon kívül, hogy kicsit puhább mint kellene nincs vele semmi baj. A magyarázaton nem is lepődök meg, tipikus Horan hozzáállás.
Az édességet szinte egészben tüntetem el, tisztázom magamban, miért is jöttem ide és a torkomat megköszörülve teszem fel a belsőmet szinte fojtogató kérdésem.
- Mi van közted és Mira közt? 
Szemöldökét húzogatva az arca vicces grimaszba torzul miközben meglepődve válaszol:
- Semmi, mégis mi lenne? Barátok vagyunk.
- Barátok - ízlelgetem a szót, keserűen ejtem ki és gyanakodva fürkészem a szöszke srác arcát - barátok vagyunk te meg én, de nem te és Mira. Mit titkolsz, Niall? Láttam, amit láttam délután, mióta vagy együtt vele? Ezt mégis mikor akartad nekünk elmondani? Miért pont ez a kiállhatatlan, utálatos, idegesítő...
- Fogd be, Liam! - szól rám kicsit hangosabban, fejét értetlenül rázza miközben gyakorlott mozdulattal szétszed egy kekszet és a krémes oldalát a szájához emeli. - Neked nincsenek lánybarátaid? 
Eltűnődök azon, mit is jelenthet mostani életemben ez a szó. Az utolsó ilyen, akit így emlegettem 2 hónapon át többnyire hetente pár alkalommal meglátogatott, ritkán maradt 2 óránál többet. 
- Tudod mit? Nem akarom tudni, min gondolkozol! - nevet fel Niall, beletúr a hajába és a szájába nyomja a keksz azon felét, amelyiken nincs krém, morzsákat köpködve folytatja a mondanivalóját. - Totál félreérted a helyzetet, komolyan csak barátok vagyunk és nem olyan értelemben, mint gondolod. 
- Ezt nem hiszem el - jelentem ki könnyelműen és elveszek még egy kakaós kekszet.
- És ha lenne valami, akkor mi lenne? Liam, rohadtul félreismertük ezt a lányt, fogalmad sincs róla, milyen igazából - oktat ki, s nehezemre esik nem belefojtani a szót. 
- Ez azt jelenti, hogy mégiscsak van valami? - vonom fel a szemöldököm, fejét a tenyerébe temeti és bosszankodva rázza.
- Haver, mit nem értesz abból, hogy nem? Féltékeny vagy, vagy mi a szar? - amint kimondja felkapja a fejét és tágra nyílt szemekkel bámul rám - Te féltékeny vagy!
Felszippantok egy morzsát, egy ideig prüszkölök és köhögök, Niall a hátamra csap mire gyilkos pillantást küldök felé.
- Tetszik neked Mira - jelenti ki halál nyugodtan, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Horkantva fordulok felé és felvonom a szemöldököm.
- Valamit nagyon félreértettél - rázom meg a fejem és hitetlenkedve felnevetek.
- Nem - vigyor terül el a képén, nem gúnyos, csak az a tipikus Niall vigyor, amikor felgyúlnak a lámpák az agyában és kombinálni kezd. - Megcsókoltad, de ugye nem a fogadás miatt? Megcsókoltad, mert tetszik neked! És azért viselkedsz vele így, mert idegesít, hogy Sophia után van valaki más...
- Fejezd be - szólalok meg halkan, beletúrok a hajamba és eltűnődök azon, igaza van-e. Nem, abszolút nincs, mert nem bírom Mirát, nemcsak nem tetszik, hanem nem bírom elviselni sem. 
- Amúgy szerintem ő is bír téged csak nem vallja be magának, mert még mindig szomorú Ashton miatt. Miért nem beszélsz vele normálisan? Ha seggfej vagy nem fog járni veled és te amúgy sem ilyen vagy, nem is értem... - csak mondja, mondja és mondja, nem érdekli, hogy az idegeimre megy ezzel, sosem képes a megfelelő pillanatban kapcsolni és elhallgatni. 
- Niall - szólítom meg kicsit hangosabban - kuss, ne kombinálj! 
Összerázkódik, majd becsukja a száját és magában vigyorog.
- Nyugi Liam, nem mondom el neki - ígéri ártatlan tekintettel, kissé előredől és megpaskolja a hátam.
- Ne is, mert nincs mit, nekem nem tetszik Mira! - bizonygatom, ő pedig csak bámul rám és megértően bólogatva vigyorog. Nem hiszi el.
- Deee! - bizonygatja, s úgy ugrik fel, mintha tinilány lenne és nem felnőtt ember. Oké, a "felnőtt" talán túlzás, csak gyakorlatilag vagyunk felnőttek. - Ismerd már be! Mióta itt vagyunk Cicának hívod, szórakozásból hergelted és aztán csak úgy megcsókoltad, közben állandóan azt bizonygatod, hogy úgyis beadja a derekát.
- Ugyanolyan lány, mint a többi - bólogatok, s hanyagul megvonom a vállam. - Fogadunk? Még mindig biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése és...
- Nem, Liam, állj le! Nem fogadok veled abban, hogy megfekteted Mirát, ő a barátom! - csattant fel, szemeiben egy pillanatra düh csillan, de Niall nem egy haragtartó ember és ráadásul ismer is.
- Akkor fejezd be a kombinálást, mert még elviselni sem tudom! - pattanok fel, de ő felteszi a következő idegesítő kérdését.
- Akkor miért csókoltad meg? Nem voltál részeg, nem foghatod arra, miért? Miért nem beszélsz róla? Máskor mindig elmondod, hogy milyen jó nővel volt dolgod, most miért nem? - az utolsó kekszet rágva várakozóan pislog rám, nem követelőzik, ha akarnék elsétálhatnék válasz nélkül, holnap reggel ugyanúgy viselkedne velem, mint eddig. 
- Mert nem lényeges - bököm ki szerencsétlenül, úgy teszek, mintha valóban nem érdekelne, holott még mindig ezen rágódok.
- Hidd el, hogy a többi kalandod sem érdekelt senkit - röhögi el magát, beleharap a kekszbe míg én undorodva figyelem a morzsákkal és nyálas darabkákkal tarkított takarót. - Oké, akkor ne mondd el, viszont arra nem csak én vagyok kíváncsi, hogy miért estetek egymásnak. 
- Mert a kis barátnőd egy értetlen...
- Igen, Liam, a barátom, úgyhogy legalább a jelenlétemben vigyázz arra, hogy beszélsz róla - magyaráz közbe nyugodtan, pillantásával megtalálja az enyém és a keksz ropogtatása közben felvonja a szemöldökét.
- Tudod, fogalmam sincs róla, hogyan csavart az ujja köré de ez egyre bizarrabb - rázom meg a fejem és beletúrok a hajamba, vállát megvonva kínálja felém a félig elnyammogott kekszet. Kedves gesztus. 
- Mondom, hogy félreismertük, igazából nagyon aranyos és vicces. Csak szüksége van arra, hogy ezen a helyen valaki a testvére helyett legyen a testvére, hiányzik neki Luke - kezd bele abba a magyarázkodásba, amit korábban talán én is előadtam volna. Most viszont a legkevésbé sem érdekel.
Az ágyamban fekve elgondolkozok azon, amit Niall mondott. Miért csókoltam meg? Oké, hogy csak bosszantásból hoztam fel a fogadást, amibe végül belement, s egy egészen kevés ideig megpróbáltam kijátszani őt. Majd... csak jöttek a szavak, a régen eltemetett Liam szavai, ez a Liam pedig mindent elrontott. vagy talán az rontott el mindent, aki most vagyok. A büszkeségem tehet az egészről.
Válasz még mindig nincs, miért csókoltam meg? 
Tenyereimmel eltakarom az arcom és a hajamba túrok, a gondolatok szétfeszítik a fejem és az a poén az egészben, hogy nem akarok erre gondolni. Minden, amihez ennek a lánynak köze van rettenetesen bosszant, macska-egér játékot játszik velem a baklövésem óta. Azért csókoltam meg, mert nagyon mélyen tudom, hogy más, mint a többi lány. Akkor nem gondoltam a fogadásra, nem azért csináltam, mert magamnak akartam bizonyítani, hogy ő is olyan könnyűvérű, mint a többi, nem érdemes hosszútávon foglalkoznom vele. Ezt akarom, egyszer használni és eldobni, mert az ilyen nők nem érdemelnek több figyelmet, ahogy most legszívesebben képen vágnám magam azért, mert bárkire is így gondolok. Azért akarom ezt hinni róla, mert tudom, hogy ő más, mert vonzza a figyelmem, a pillantásom, azt akarom, hogy foglalkozzon velem csak annyi időre is, míg elküld a pokolba. Rettenetesen idegesít a természete, ahogy bosszankodik, többnyire mindenkinek megjegyez valami csúnyát és semmi sem felel meg neki. Idegesít, mert túlságosan olyan, mint én. 
Azért csókoltam meg, mert abban a pillanatban érdemesnek találtam a csókomra, abban az érthetetlen pillanatban, amikor csak beszéltem hozzá és ő átérezte a helyzetem, mert mindketten elcsesztük az életünket. És jó volt, nagyon jó volt. 
Igaza van Niallnek, mert tényleg féltékeny vagyok, nem akarom, hogy rajtam kívül bárki is tudja, milyen megcsókolni ezt a lányt. 

~Mira Hemmings~

Végre, hosszú idő óta arra ébredek, hogy fázom. A hajam össze-vissza áll, kómás tekintettel helyezem meztelen talpaim a padlóra és az ablakhoz botorkálok. A függönyt csapkodja a szél, az ég szürke és eső csap az arcomba ám nem elég ahhoz, hogy felfrissüljek tőle. Küzdök néhány percig a nyílászárókkal, majd visszaesek az ágyba és a telefonom után nyúlok. Nincs térerő, nem keresett senki, ledobom magam mellé a készüléket és az oldalamra fordulva a nyakamig húzom a takarót, az elalvás lehetetlen. 30 percen át szenvedek, ledobom magamról a takarót és útnak indulok, a lépcső tetejéről már hallom, hogy valaki ébren van.
- Jó reggelt! - motyogja Harry a kanapéról, becsavarta magát egy pokrócba és ujjai közt egy bögre meleg kávét szorongat. A hangjából ítélve nem rég kelt és nincs jó passzban, amit megértek.
- Jó reggelt neked is - biccentek felé, s eltűnök a konyhában, amely üres. A tűzhelyen frissen főtt kávé van, öntök magamnak és úgy döntök, Harryt egy kicsit részesítem a társaságom által nyújtott örömökben. - Hogy van az orrod?
- Fáj - vonja meg a vállát, arca grimaszba torul és vigyázva belekortyol a kávéba - éjjel többször is felkeltem, Louis valami párnahalmot erőltetett a fejem alá mert állítólag így kell aludnom, szóval még a nyakam is elég merev.
- Mid merev? - bosszús sóhaj tör fel belőlem, amikor Liam hangját hallom s a lépcső felé fordulva meg is pillantom őt. Elfordítom a fejem, mert akármennyire is jó a kilátás, nem bámulom meg. Emlékeztetem magam a bogarakra és arra, hogy habár a külseje vonzó, belül rohad.
- A nyakam - Harry lassan emeli rá a tekintetét, valóban nem lehet valami jó hangulatban, ha még ezen a meglehetősen szar "poénon" sem neveti el magát.
- Aha - Liam levágódik a kanapé túlsó felére, majd mintha eddig észre sem vett volna meglepett képpel hajol előre - Á, Cica, te is itt vagy?
- Hagyj békén - forgatom a szemeim, felhúzott lábbal kuporodok be a sarokba és a tévét kezdem bámulni nem törődve azzal, hogy Liam nyávogó hangot hallat. Úgy tűnik, megint itt tartunk.
A jelenlétében nem nagyon szeretnék megszólalni, nem adok neki esélyt arra, hogy valamivel belém kössön, nincs kedvem leállni vitatkozni vele.
- Komolyan ezt a szart akarod nézni? - kérdezi Harryre pillantva, akit sokkal inkább foglalkoztat a bögréje, mint a tévéműsor.
- Válassz 3 csatorna közül, nézhetünk híreket, nyálas szappanoperákat vagy a helyi adót - világosítja fel, majd még halkan hozzáfűzi: - különben is, én voltam itt először.
- Már el is felejtettem, milyen egy házban élni veled úgy, hogy csak egy tévé van - morogja, majd feláll és a konyhába megy, közben megpaskolja Harry kócos fürtjeit.
Sajnos a távolléte nem tart elég sokáig, perceken belül a maradék kávéval és egy szendviccsel tér vissza, kényelmesen befészkeli magát a másik sarokba és falatozni kezd. Nem tetszik, hogy csupán egy ember van köztünk, ahogy az sem, hogy úgy tesz, mintha nem gyűlölnénk egymást, de legalább csöndben van.
- Amúgy mióta romantikáztok itt? - kérdezi cinikusan, fejemet felkapom és gyilkos pillantást küldök felé. Elhamarkodtam, nincs csöndben.
- Ha neked az romantikázás, hogy ülünk egymás mellett, nem vagy túl kreatív személyiség - pillant rá némileg lekezelően Harry. Úgy tűnik, Liam szarságaira ma senki sem vevő. - Egyébként Mira nem sokkal azelőtt jött, hogy megjelentél.
- Vissza kellett volna aludnom - motyogja teli szájjal. Ajkaimat összeszorítom, szinte sugárzik belőlem az utálat, amit iránta érzek.
- Tudjátok mit? - Harry lassan, nyugodtan tápászkodik fel, holott a mozdulataiban az tükröződik, erősen vissza kell fognia magát. - Folytassátok csak ezt kettesben, engem hagyjatok ki ebből az egész szarságból, de elintézhetnétek már a problémáitokat, mert mindenki nevében mondom, hogy rohadtul elegünk van belőletek - elsősorban Liamre pillant, de engem is részesít a megrovó tekintetével, fogja magát és bögréjével a kezében indul el, én pedig felállok és a lépcső felé igyekeznék. Payne megragadja a karom, meglepődve pillantok rá majd próbálom kihúzni a csuklóm a kezéből.
- Nem maradsz? - vonja fel a szemöldökét, látszólag kicsi választja el attól, hogy a képembe röhögjön.
- Nem tudok túl sokáig egy légtérben tartózkodni veled, sajnos a hatalmas egódtól nem kapok levegőt - jelentem ki, majd rántok egyet a kezemen de csak felnevet.
- Nem fér el a tied, mi? - vonja fel a szemöldökét, én pedig most először nem állom meg ezt és a homlokára csapok.
- Kicseszettül idegesítő, ahogy rángatod azt a flancos szemöldöködet akárhányszor csak megszólalsz! - köpöm felé a szavakat, ám megragadja a másik kezem is és egy pillanat alatt az ölébe ránt. - Engedj el Payne, különben közelről is megismerkedhetsz a sarkammal - figyelmeztetem nagyon halkan arra célozva, szívesen teszek róla, hogy az utókort ne károsítsa olyan kis ivadékokkal, amilyen ő is. 
Hangosan kacarászik rajtam, kezeim az oldalamhoz szorítva fonja körém mindkét karját, hiába húzom el a fejem és ficánkolok, nevetve hajol a fülemhez és orrával tolja arrébb a hajam. Lenyelek mindent, ami egyszerre feltör belőlem, a hajam visszacsapom a fülem elé és undorodva fordítom felé a fejem.
- Nem tudom, mi a francot akarsz, de eressz el, különben sikítani fogok! 
- Akarod tudni, miért csókoltalak meg? - a szemöldöke ismét felfelé húzódik, hiába rángatom a kezeim, nem tudom képen vágni. Ülök az ölében és nem gondolok arra, hogy a hasa a karomhoz simul, kizárom a fejemből azokat a gondolatokat, melyek azt kiáltozzák, érintsem meg a bőrét.
- Nem - vágom rá, s az arcom undorodó grimaszba torzul. - Legszívesebben elfelejteném, hogy voltam akkora idióta és bedőltem neked. 
- Nem fogsz velem szórakozni, Mira Hemmings - rázza a fejét, én pedig már nyitnám a szám, hogy igenis belemenjek abba a veszekedésbe, amitől néhány perccel ezelőtt még menekülni akartam. - Amikor megmagyaráztam volna elküldtél és megütöttél, később már tudni akartad az okát, most pedig megint nem. A rohadt életbe, elegem van abból, amit velem művelsz! - csattan fel, idegességéből fakadóan ránt egyet rajtam. Döbbent tekintettel nézek rá, betelt a pohár, kezeimet még mindig az oldalamhoz szorítva tartja, lábait összezárja és ezzel megakadályozza, hogy a sarkammal hozzáférjek a legérzékenyebb testrészéhez. Nem tudok mit tenni, de a nagy számnak sokszor hasznát veszem, mély levegőt veszek, Niall neve ordításkánt hagyná el a szám, de mielőtt ezt megtehetném szétnyitja a lábait és elenged. Egy hangos dübbenéssel és csattanással terülök el a padlón, csak a fenekemet ütöm meg, de azt épp eléggé.
- Te normális vagy?! - Harry épp jókor lép ki a konyhából, kezéből kiesik a műanyag tányér a kajával együtt és átszeli a szobát. Liam csupán átlép rajtam és elindul a lépcső felé, míg sérült, göndör hajú barátja felnyalábol a padlóról és dühös tekintettel mered a lépcsőn felszaladó férfi után. - Kurvára nem tudom, mi a francot képzelsz magadról, Payne, de most már tudom, egyedül csak miattad fogunk itt megrohadni mindannyian! Mert egy beképzelt idióta lettél! - kiabál dühösen, s ezzel nagy valószínűséggel felveri a ház összes jelenlegi lakóját. Liam egy pillanatra megdermed, egészen rövid pillanatig egy helyben áll, majd laza léptekkel indul a saját szobája irányba.
Nem szólalok meg, néhány pillanatig csak meredek magam elé, míg Harry a mellkasához szorítva fejti ki a véleményét Liam viselkedéséről. Nem szólok semmit, de belül már nagyon jól tudom, a saját módszerével fogok visszavágni az engem ért sérelmekért.