2014. november 26., szerda

28.rész Ellentmondok magamnak

Sziasztok Drágák! :)
Ne haragudjatok, hogy múlthéten nem írtam a rész elé, sőt, még a kommentekre se válaszoltam, amit nagyon sajnálok. Drága Lunak üzenem, hogy semmi gond nem volt, sőt, csak épp abban a pillanatban kaptam egy fontos hívást, amikor elkezdtem volna írni a kis köszöntőm, és rohannom kellett, úgyhogy csak gyorsan kitettem a részt. Képzeljétek, megnyertem egy pályázatot az egyik írásommal, pénzjutalomban részesültem. :)) Eredetileg nem igazán terveztem ezt elmondani, de úgy gondolom, mégiscsak elmondom nektek, hiszen TI vagytok azok, akik támogattok, akik nélkül már nem lennék itt, nem írnék, tehát nem ismerték volna el felnőttek is a munkám. Köszönöm nektek! <3  

Hallgatok, a szám elnyílik a meglepettségtől, a pillantásom Niallre villan, aki csak mosolyog és kilökdösi maga előtt a többieket.
- Nem, várj, ezt hallani akarom! - hallom Louis tiltakozását, s enyhébb dulakodás hangjait.
Liam csak értetlenül pislog hátra, majd lehajtott fejjel fordul újra felém és észreveszem, hogy kicsit kipirult az arca.
- Seggfejek - motyogja kissé bosszúsan, csak elmosolyodok és végigsimítok az arcán. - Ne haragudj, nem akartalak letámadni ezzel, vagy bármi, csak...
- Letámadni? - nézek rá megdöbbenten. - Nem támadtál le, Liam.
- Nem? - pislog nagyokat, mintha azt sem tudná, miről van szó.
- Nem - mosolygok rá kicsit meghatottan, a torkom csak most szorul el, mert igazán lehetetlennek tűnik, hogy mindez igaz legyen. Hogy én bárkit is képes legyek boldoggá tenni, amikor a saját öcsémet taszítottam el magamtól, és Ashton is inkább a menekülést választotta. - Te is boldoggá teszel engem - vallom be halkan, s az ő reagálása sem sokban különbözik az enyémtől. Lélegzetét kissé visszatartja, majd óvatosan húzódik közelebb és arcát beletemeti a hajamba. A karjaim köré fonom és még mindig csak meglepetten pislogok magam elé, majd arcom az övéhez simítom és az ölelésünk megváltozik. Szükségem van rá, arra, hogy a földön tartson és összekapjon, ha kell. Csak kell valaki, aki elfogad így is, hiszen ha belegondolok ő volt az, aki már akkor is mindig a nyomomban volt, amikor még minden erőmmel elutasítottam, és a világ legborzalmasabb, legelkényeztetettebb csitrijeként viselkedtem. Viszont ő is egy bunkó, nagyképű sztárocskát játszott, aki csak egyet füttyent és megkap mindent.
Talán egymást rángattuk vissza valahogy a földre, de kár is ezen filozofálgatnom, máshogy élem meg ezt az egészet, mint azok, akik kívülről látnak minket.
Visszafelé ballagunk a házba, a többiek nyomtalanul eltűntek, s a nap is kezd lemenni. Mrs. Wood kisteherautója újra a ház előtt áll, ebből arra következtetek, hogy Stephent már elvitte a legközelebbi repülőtérre. Kizökkenek a gondolataimból, amikor megbotlok egy nagyobb darab kőben, s ő a derekam után kapva húz vissza maga mellé. Hálás pillantást vetek rá, észreveszem, hogy erősebben tart a karjaiban, majd a hangom megtöri a nevetgélése után beállt csendet.
- Szórakozásból csókoltál meg először?
- Mi? - néz rám kissé értetlenül, majd szemeiben megvilágosodás csillan. - Nem, tényleg nem, de ezt már akkor is mondtam.
Hümmögve hajtom le a fejem és azon kezdek tűnődni, miket vágtunk akkor egymás fejéhez. Mit csináltam én ahelyett, hogy meghallgattam volna.
- Vagy inkább üvöltöttem - motyogja, majd talán önmaga megnyugtatásának érdekében nyom gyengéd puszit a homlokomra. - Sajnálom.
- Én is - nyelek nagyot, megszorítom a kezét és kicsit felemelem a fejem, így orrommal megérintem az állát. - Rettenetesek voltunk.
- Azok - neveti el magát, annyira közel vagyunk már a házhoz, amikor női hang csapja meg a fülem, s a fejem felkapva megpillantom Niallt, miképpen rajongó pillantással követi a házból kilépő Brianát. Megérzi, hogy figyelem őket, s amikor felém fordítja a fejét arcán hatalmas vigyor terül szét. Arra indulnak, amerről mi jöttünk. Üdvözlöm a lányt, majd biztató pillantást vetek Niallre, s amikor továbbmennek hallom, ahogy kedves megjegyzést tesz a lány hajára. Mosolyognom kell rajta, olyan édesen esetlen.
- Mit gondolsz róluk? - kérdezem halkan Liamtől.
- Sajnálom, hogy ilyen későn tűnt fel itt ez a lány. Kevés idejük van így megismerkedni, Niallnek rossz lesz, ha elmegyünk innen, de egyébként aranyosak, jó páros lennének - pillant át a válla fölött, hogy aztán kitárja előttem az ajtót.
- Igen, én is sajnálom - motyogom, s közben újra akaratlanul is eszembe jut az, hogy mi lesz velünk. Beszívom az alsó ajkam, s lehajtott fejjel lépdelek tovább mellette.
- Mi lenne, ha kicsit kiülnénk a teraszra? - fordul felém hirtelen, szemei csillognak a lelkesedéstől.
- Oké - mosolygok rá, kezei lecsúsznak a derekamon és újból kifelé terelget.
- Menj, én viszek ki valami kaját. A számat ellenkezésre nyitom, de mutatóujját hirtelen elé nyomja, majd lehajolva egy gyengéd csókot pihentet rajta. - Nincs de, csak menj ki.
Picit bólintok, s kitámolygok az ajtón. Letelepedek a hintára, s lökni kezdem magam, majd megunva ezt felhúzom a lábaim és a fejem kissé hátradöntve fürdőzök a lemenő nap narancssárga fényében. Felemelem a fejem, amikor a hinta újra mozgásba lendül, nagyokat pislogok, kinyitom a szemeim és a mellém telepedő fiúra nézek, a tálcával ügyetlenkedik, miközben megpróbál elhelyezkedni mellettem. Lábaival megállítja a hintát, majd kis híján az ölébe borítja a kancsó limonádét, amit eddig egyensúlyozni próbált.
- Liam - nevetek fel, leemelem a vészesen mozgó kancsót a tálcáról, s megvárom, míg elfoglal egy számára kényelmes pozíciót, az ölébe húzza a lábaim, majd arra helyezi rá a tálcát. Önt mindkettőnknek a hideg italból, majd a kancsót a földre helyezi, és elvesz egy szendvicset, miközben lábaival lazán mozgatja a hintát. Figyelem, ahogy nagyot harap, s csak most jövök rá, hogy én is mennyire éhes vagyok.
Aztán lepillantok a pocakomra és elmegy az étvágyam.
- Egyél! - utasít, vonakodó tekintetem látva leereszti a szendvicsét és kutakodó pillantással méreget az arcom. - Mi a baj, Cica? - beszívom az alsó ajkam, s a fejemet lehajtva mutatóujjammal apró köröket kezdek rajzolgatni a pólójára. Az állam alá nyúl és felbiccenti a fejem, hiába fordulok el, megtalálja a pillantásom. - Mira, mi ez az egész?
- Semmi - motyogom, s elveszem a legkisebbnek tűnő szendvicset.
- A frászt hozod rám ezzel - sóhajt fel, beletúr a hajába és nagyon furcsa pillantással méreget. - Alig ettél ma valamit, Mira, csak a reggelid. Korábban többet ettél.
- Azért híztam meg ennyire.
- Hülyeség - fúj nagyot, s az én térfelemre tol egy nagyobb szendvicset. - Edd meg, kérlek!
Kérlek. A szó, ami ha elhangzik a szájából többnyire képtelen vagyok nemet mondani. Apró falatokban eszem meg, igyekszek nem gondolni arra, hány plusz percet fogok én ezért a futópadon tölteni. De ő elégedettnek tűnik. Elgondolkodva figyeli a horizont alá bukó napot, amely narancsosra színez mindent, közben simogatja a combom és néha a jeges limonádéba kortyol.
Tökéletes pillanat.
Az ölemből a tálcát a padlóra helyezem, s közelebb húzódok hozzá. Fejem a mellkasára hajtom, ujjai rögtön a hajammal kezdenek szórakozni.
- Gondolkoztál már azon, mi lesz, ha elmegyünk innen? - töri meg a csendet, hangja halk, megfontolt.
- Egy ideje ez mindig megfordul a fejemben - vallom be halkan, majd felsóhajtok -, de nem tudom. Elég mozgalmas életünk van. Mindig Zayn és Perrie jut eszembe ilyenkor, de ahogy Zayn is mondta, ők nem ilyenek, mint mi.
Halkan hümmög, már megkérdezném, mit gondol ő, amikor megszólal.
- Folytatni akarom ezt, Mira.
Visszafojtott lélegzettel emelem rá a pillantásom, szinte bocsánatkérően néz rám. - Tudod, hogy mivel kezdődött ez köztünk. Szívattalak azzal, hogy úgyis elcsábítalak, mint mindenki mást, de te tovább bírtad, mint eddig bárki. Nem is hittem igazán ebben, csak vicces volt a reagálásod.
- Liam...
- Beszélnünk kell róla.
- Nem, nem kell - préselem össze az ajkaim. - Elfelejtjük, megbeszéltük.
- Ha ez olyan könnyen menne - neveti el magát, s beletúr a hajába. - Mira, nézd, nem cseszegetni akarlak, tényleg nem. Mondani akarok valamit.
- Feltétlenül szükség van arra, hogy felhozd ezt? - morgom egykedvűen, hangomba a rég nem hallott bunkóság vegyül.
- Minden a vonzalommal kezdődött, Cica, mint két mágnes. Tudjuk, mi járt a fejünkben akkor ott a csirkéknél. Nem gondoltam volna, hogy ekkora fejtörést okoz majd, hogy mi legyen velünk. Ráfogtunk mindent a vonzalomra, hogy csak egyszer az életben ne mondjunk ellent annak, ami kell a testünknek, de ez teljesen megváltozott, mert lehet, hogy ez megvan, de visszafogom magam. Nem mondhatjuk, hogy csak a vonzalomról szól ez az egész. Nézd, Cica, nem tudom... Csak nem akarok már elmenni, nem nélküled, mert már a saját fejemmel gondolkozok, nem azzal a strigulázós popsztár agyával, aki voltam - beletúr a hajába, fejét lehetetlenül rázza, s még nagyon halkan hozzáfűzi csak úgy magának: - Jesszus, mi a francot csinálok.
- Miért mondod ezt? - kérdezem egészen halkan. Hagyom, hogy a hajam előrezuhanjon, s eltakarja kipirult arcom.
- Mert többnyire képtelen vagyok arra, hogy a megfelelő pillanatokban elhallgassak. Mira, én... Úristen! - nevet fel hitetlenül, kétségbeesve túr újra meg újra a hajába.
- Te? - nyúlok az álla alá, mielőtt észrevenném saját magam, orrommal megérintem az arcát, s elcsodálkozok azon, hogy megborzong.
- Annyi szarságot mondtam neked - nem ezt várom, de ezt mondja. - Saját magamnak is hazudtam.
Halkan hümmögök, lehajtom a fejem és arcom a mellkasához préselve nézek magam elé.
- Felejtsük el - simítok végig a kezén. Ujjaink egymásba fonódnak, finoman az ölébe húzva ringat a hintában, ajkait a fülem mögötti érzékeny ponthoz nyomja.
Az eredeti kérdésre alig kapok valami választ, de újabb hasznos információkkal gazdagodok, mégpedig rájövök arra, hogy ha így haladunk tovább 9 nap múlva rendkívül fájdalmas lesz elválni tőle.
Elszundítunk, vagy talán csak egyetlen perc telik el aközött, amikor kinyitom a szemem és meglátom Louis-t. A tornácot körbevevő kerítésnek dől, lustán fúj ki a száján némi füstöt, de a pillantása valahogy másmilyen. Nem olyan gyanakvó. Hirtelen azt a srácot látom, aki a dalával szenvedett.
Liam halkan nyögve emeli fel a fejét, a nap utolsó fénye törik meg még az arcán, amikor kissé kómás puszit nyom az arcomra.
Louis elnyomja a cigarettát, aztán csak néz minket.
- Kell valami? - vonja össze Liam a szemöldökét. Hangja rekedtes, kissé fáradt, pillantásom mégis a távolban felbukkanó, sétálgató párocskára terelődik mielőtt felkapnám a fejem Lou szavaira.
- Azt hiszem, valahogy Zayn nevében is tartozok nektek egy bocsánatkéréssel - köhint, s előre-hátra hintázik a sarkán. Liam erre kissé felemelkedik, és én is érdeklődve nézek rá. - Kicsit talán túlzásba estünk néha, és nem vettük igazán figyelembe, amit látnunk kellett volna. Még mindig azt várom, mikor ugrotok megint egymás torkának, de abban is reménykedek, hogy ez már nem fog megtörténni. Talán nem volt igazunk, ne is legyen, rosszul ítéltünk meg titeket, sajnáljuk - hadarja el, majd vállai leesnek, amikor nagyot fúj. - Zayn sosem vallaná be ezt, úgyhogy vegyétek úgy, hogy itt áll mellettem és ő is elmond valami ilyesmit - csápol idétlenül maga mellett, majd elmosolyodik.
Ajkaim elnyíltak a döbbenettől, ezt pedig csak akkor veszem észre, amikor ujjak érintik meg az arcom, s mérnek az állkapcsomra gyengéd nyomást. Kicsit megrázom a fejem, s Louis helyett először a mosolygó barátomra nézek.
- Csak, izé... - szólal meg hirtelen újra - próbáljátok megkímélni egymást, fogjátok vissza az indulataitokat, és fogjátok be a szátokat, amikor kell. Nem szeretném, ha aztán bármelyikőtöket is pátyolgatni kellene.
Hangja fenyegető, de ezt ellenzi azzal, hogy mosolyogva rázza a fejét az arcunkra kiülő idétlen vigyor láttán. Liam kinyújtja a kezét és öklöznek, én legszívesebben felugranék és megölelném, ehelyett maradok a fenekemen és csak mosolygok rá.
- Köszi - motyogom, válaszul olyat csinál, amit soha nem vártam tőle, mégpedig összekócolja a hajam.
Fújtatva simítom el elektromossá vált tincseim, s összehúzott szemekkel nézek rá. Vicceskedve kacsint, mielőtt eltűnne az ajtó másik oldalán.
- Csak idő kérdése volt - vonogatja a vállát Liam, ujjával végigsimít a szemöldököm fölött, mosolyog az elképedt arcomon. - De jókor időzített, az agyamra mentek már ezzel.
Felbiccentem a fejem, s szinte sugárzó tekintettel nézek rá. Nem hittem volna, hogy ilyesféle boldogság és nyugalom fog eltelíteni, ha végre elfogadják ezt a helyzetet. - Örülsz? - húz magához, arcát a hajamba temeti.
- Nagyon - motyogom válaszul, majd mélyen beszívom arcszeszének finom illatát. Végigsimít a hátamon, kezét a tarkómra simítja és úgy von magához. Nem is kell irányítania, magamtól is mozdulok felé. Közrefogom az arcát, végül mégis vereséget szenvedek ellene. Talán már nem csak a vonzalom miatt vagyunk együtt, de kétségtelen, hogy ez is bőven megvan köztünk. Hátrahajtom a fejem és orra végigszalad a nyakamon, nagyokat kell pislognom, hogy tudjam, ébren vagyok.
- Mira - összerezzenek Niall hangjára, Liam teljesen eltakarja őt előlem azzal, hogy a karjaiban tart és fölém hajol.
Más a hangja, sokkal másabb, mint korábban. Végigsimítok Liam kipirult arcán, majd a vállánál fogva tolom kicsit hátrébb, így már látom Niallt. Ajkait szomorúan préseli össze, de nem sír, csak áll, de a testtartása elárul számomra mindent. Felállok, a nagy kezek lecsúsznak a derekamról, pillantásunk összeakad és lágy tekintete azt sugalja, menjek csak.
- Baj van? - fogom kézen Niallt, s befelé húzom. Időközben lement a nap, s szürkeségbe borult minden. Félszemmel látom, hogy Liam ajkai közé egy vékony szál cigaretta kerül, s ez most egészen mást vált ki belőlem, mint korábban. Nem undort, valami másabbat, összeszalad a nyál a számban attól, ahogy látom az ajkai közt fityegni a cigit.
Megrázom a fejem és Niallre nézek. Átvágunk a nappalin, ahol a kanapén Harry heverészik és nevet valamin a többiekkel. Hálásnak mondható mosolyt eresztek a két fiú felé, majd a szöszkére emelem a tekintetem. Megvonja a vállát, miközben elkezdjük megmászni a lépcsőt.
- Briana? - nógatom, az agyam egy hátsó zugában rögtön a bosszút kezdem tervezni, de válaszul megint csak megvonja a vállát.
- Niall! - csattanok fel, elhúzza a száját és továbbra is a vállát vonogatva közli:
- Megint beleválasztottam -  Az agyam leáll a bosszú tervezgetésében, helyette kíváncsian nézek a fiúra.
- Barátja van? - motyogom, sajnálkozva húzódok közelebb hozzá.
- Barátnője - morogja elkenődve, csodálkozó pillantásomra mégis megrándul a szája sarka. - Ez van.
- Akkor ugye tudod, hogy nem miattad van, és nem kell ezt bizonygatnom neked? - nyitom ki a szobám ajtaját, majd leomlok az ágyra.
- Tudom - mosolyodik el, s ez végig az arcán is marad - csak meglepő, hogy mindig mennyire jól választok - tekintete ködös lesz egy pillanatra a haragtól, majd megrázza a fejét.
- Niall - érintem meg a vállát, lehajtja a fejét és elkeseredetten a hajába túr. - Sajnálom!
- Jobb is ez talán, hamarosan amúgy is elmegyünk, nem lenne jó belebonyolódnom ilyesmibe - vonogatja a vállát, mosoly terül ez az arcán, s kíváncsian pislog rám. - Kerítőnek jó vagyok, nem? Úgy vettem észre.
Finoman a vállára csapok, mindketten elnevetjük magunkat, az arcom pedig kicsit pírba borul. Felhúzom a lábaim és átölelem magam, homlokom a térdemnek döntve elmerülök egy pillanatra a gondolataimban.
- Fogalmam sincs, mi lesz ebből.
- Ne akarj mindent előre megtervezni, ez nem egy koncert, amikor mindennek megvan a sorrendje - válaszol a gondolataimra. Bólintok picit, a csend, ami ránk ereszkedik kicsit sem kínos, sőt.
- Ma felhívott Luke - motyogom alig hallhatóan. - Gondolkozok azon, hogy talán gyorsan kellene tennem valamit a maradásunk érdekében.
Halkan nevetni kezd rajtam, végigsimít a fejemen, majd a karjaiba von.
- Luke hadjárata sikeresnek bizonyult ellened - húzza az agyam, ráadásképpen az oldalamba bök.
- Túlzottan - motyogom, karjaim a nyaka köré fonom, s halk sóhaj szökik ki a számon.
- Ne aggódj, Mira, barátok maradunk - mosolyogva nyom puszit az arcomra. Arra válaszol, amit nem mondok ki, de az egyik legnagyobb aggodalmam. Ugyanazt az életet éljük, s mégis máshogy, másokkal, más helyeken, én pedig nagyon nem vagyok jó a kapcsolattartásban.

~Liam Payne~

Vizes hajamat dörzsölgetve ballagok végig a folyosón, amikor kitárul Mira ajtaja és Niall előtt ő száguld ki az ajtón. A mellkasomnak rohan, egyszerre kapok utána és a csípőmről lecsúszó törülközőért is. 
- Lassan a testtel! - pislogok nagyokat meglepődve. Niall röhögése hallatszik, s miközben elhalad mellettünk finoman tarkón húzza, mire a keze már lendül és csinos kis középső ujját a fiú felé lengeti. 
Majd Niall eltűnik és ketten maradunk, az arcára kiül a döbbenet, amikor realizálja a helyzetet.
- Uhm, bocsi - tekintete végigszalad a mellkasomon, kicsit tovább is megy, majd felkapja a fejét és fülei kipirulnak. Nevetnem kell rajta, de még nem tudom, mennyi mindent indítok el azzal, hogy a számat mosolyogva nyomom az ő csinos kis ajkaihoz, mialatt finoman megcirógatom az arcát.
A tenyere a bőrömhöz ér, s ezzel a mozdulattal akkora feszültség keletkezik köztünk, hogy szinte érezni a körülöttünk pattogó apró kis szikrákat. Minden ezzel indul, egy ártatlan csókkal, amely valahogy vonja maga után a következményeket. Finoman nógatom az ajtó felé, melyen behátrál, s annak csukódása szinte olyan, mintha bezárnának minket egy lassan lángokba boruló szobába.
Tekintete csodálkozva nyílik el egy pillanatra, azután a hajamba túrva húz magához. Napok óta érzem ezt, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat valami, ami már olyan kínkeservesen feszül köztünk hosszú hetek óta.
Az egyre elhúzottabb, egyre mohóbb csókok, a pillantásaink, a gondolataim, amik megtámadják az agyam akárhányszor a karomban tartom. Felhúztam egy falat az elmémben aközött, hogy mi az, amit szabad tennem, és most teljes erővel püfölöm szét ezt. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy ő nem egy részeg lány a Funky Buddhából, nem csak valaki, akit másnap kirúghatok az ágyamból, vagy szó nélkül hagyhatom ott az ágyában. A kezeim megfeszülnek, muszáj magam ellöknöm tőle, de szinte fájdalmasan nyöszörögve fejt ki némi nyomást a tarkómra és húz vissza magához.
- Cica - motyogom, fejemet elfordítva küzdök az ellen, hogy elboruljon az agyam, mert tudom, ha ez bekövetkezik, azzal felborítok mindent, ami kialakult köztünk. - Ne.
Puha ajkait az arcomhoz nyomja, a mellkasom hevesen emelkedik fel és le, lehunyom a szemeim és magamhoz húzom, arcom a hajába temetem és mély levegőt veszek. Kezei a csípőmön vannak, azon kezdek gondolkozni, mennyire más ez, mint egy idegennel, mennyire más az, amikor valaki olyan érint meg, akit szeretek, akit én is pont ugyanígy szeretnék felfedezni.
És mennyire rohadtul önkínzás, hogy ellököm magam tőle és a szoba másik végébe hátrálok. Értetlenül pislog, szemeit nagyra nyitja, majd beharapja az alsó ajkát és lesüti a tekintetét. Kínos csend áll be közénk, nem tudom, mit kellene mondanom, mert nem úgy tűnik, mintha annyira bosszantaná, hogy elragadtattam magam kicsit.
Aprót biccent, talán csak magának, majd felemeli a fejét és hátratúrja vonzóan összekócolódott hosszú tincseit, szemeiben düh és elkeseredettség csillan, nem néz rám, csak megfordul és már majdnem kilép, amikor átszelem a szobát és magamhoz szorítom.
- Ne haragudj rám! - hajolok a füléhez, testén borzongás fut végig, majd megveszek attól, hogy megfordítsam és becsapjam az ajtót, de csak nyelek egy nagyot. Nem válaszol, kibontakozik az ölelésemből és akármennyire is azt akarom, hogy maradjon itt, kilép az ajtón és halkan becsukja maga után.
Egy ideig csak állok, nézem az ajtót, majd lefelé pislogok és összeszorítom a szám, majd ököllel esek neki a falnak.

2014. november 20., csütörtök

27.rész Vallomás

Valami változásnak indul, a gátak felszakadnak kettőnk közt és már egyikünk sem áll semminek az útjába. Mi van, ha szeretem? Mi van, ha szükségem van rá? Talán sebezhetőbb vagyok, talán ezzel rábízom magam, de erről szól ez az egész, nem? Talán már elfelejtettem, milyen szerelmesnek lenni, ezért olyan furcsa ez az egész nekem. Van, akivel vitázhatok, de ezek már kevésbé sem olyanok, mint az elején, és azt hiszem, vele még vitázni is jó, mert míg Ashton csak pislogott nagyokat, addig ő visszaszól. Egyszerre bosszantó és szórakoztató, erre az egészre kettőnk közt azt hiszem, ez a szó illik a legjobban. Remekül tudunk vitatkozni, de szerintem békülésben sem vagyunk az utolsók.
A dalokat ontom magamból, s ahogy észrevettem a szobájában szétszórt papírokat, megismerve a béna rajtudását gondolom ő sem rajzolgat, amikor nincs együtt velem vagy a többiekkel, de ki tudja. Ott még nem tartunk, hogy egymás cuccai közt kutakodjunk, habár már eltulajdonítottam egy pólóját, amit alvásra használok. Ebben csoszogok át hozzá az egyik reggelen, amikor ismét nem mellette ébredek. Résnyire nyitott szemekkel vánszorgok ki az ajtón, még félig alszok, csak feltűnt a hiánya és ezért indulok a keresésére. Nem veszem észre Harryt, pedig ő már korán reggel nagyon vidáman fütyörészgetve, a haját igazgatva nyom egy puszit az arcomra, én meg csak hunyorítok rá egy ideig, beazonosítom, majd tovább vonszolom magam. Beleütközök Zaynbe, őt egyből felismerem az alkatáról, de nem mond semmit, csak arrébb támogat, megtalálom a kilincset és beesek az ajtón, mely résnyire nyitva marad mögöttem. Nem csukom be, bemászok a megszokott kis helyemre, az érkezésemre felnéz és kissé elmosolyodva arrébb húzódik, arcát félig a párnába fúrja, félig a nyakamba, miután kényelmesen befészkelem magam az ölelésébe. Egészen a nyakamig húzza a takarót, szinte teljesen eltűnök mellette, az egész testem az övéhez simul, az arcom a mellkasához nyomódik és magamba szívom az illatát. Azon tűnődök, milyen jó érzés így feküdni vele, a távolság a legminimálisabb köztünk, nem nehezedik rám de testével beburkol és ez több, mint kellemes.
Mégis egyedül ébredek legközelebb is. Kiterülök az ágyán, körbenézek a szobába és lebiggyesztett ajkakkal veszem tudomásul, hogy bizony nincs itt. Lusta vagyok megmozdulni, így ahelyett, hogy a keresésére indulnék inkább visszadőlök a puha és finom illatú takaró meg párna közé. Lehunyt szemekkel erőt gyűjtök a felkeléshez, de nem megy. Szétvetett karokkal és lábakkal foglalom el az egész most hatalmasnak mondható ágyat, tudom, hogy ideje lenne megmozdulnom, mégsem vagyok rá képes. Egy ideig csak fekszek, várom, hátha visszajön, majd épp amikor már mennék kinyílik az ajtó és halálra ijesztjük egymást. Hátrébb ugrok, hogy ne taroljon el, ő meg automatikusan visszarántja az ajtót és egy ideig csak meredünk egymásra.
- Bocsi - neveti el magát, majd belép és bocsánatkérő puszit nyom az arcomra. Ő már teljesen felöltözött, kicsit még koszos is talán. Mielőtt megcsókolna lekapja a pólóját és a szekrényben kezd kutatni egy másik után, kissé elakadó lélegzettel figyelem, mert az egy dolog, hogy így alszik és én konkrétan ezen a keményre kipárnázott mellkason alszok, de a vetkőzéshez nem vagyok hozzászokva. - Kialudtad magad? - fordul felém, teljesen lazán hajtogatja ki a pólóját, majd húzza át a fején.
Hümmögve válaszolok, leveszi a nadrágját is és egy melegítőbe bújik, a szemeim vadul keresnek valamit a falon, amit tanulmányozhatok,
- Merre voltál? - köhintek, s érdeklődve kezdek figyelni a sarokban egy kis pókot.
- A fiúkkal megcsináltuk a nekünk kijelölt feladatokat, most neked sem kell kimenned, megcsináltam a tiédet is. Este viszont állítólag segítenünk kell még a lovaknál, mert Stephen elutazik egy időre és a terápiák után muszáj lecsutakolni őket - magyarázza, karjaival átöleli a derekam és belepuszil a nyakam hajlatába.
Mi az a lecsutakolás?
Nem teszem fel a kérdést, majd kiderül, annyira nem hangzik vészesnek.
- Elutazik ez a seggfej? - vonom fel picit a szemöldököm, arcán szélesedik a vigyor. - Hova, egy 10 kilométerrel arrébb fekvő tanyára?
- Neem - fordít maga felé, az ágy felé araszol és lehuppan rá. Karjaim a mellkasom előtt összefonom és úgy hanyatlok le mellé. - New Yorkba, a nővéréhez.
A homlokomon mély barázdák keletkeznek, majd szórakozottan kisimulnak és hitetlenkedve vigyorgok.
- Az érdekes lesz, de talán csak az elutazásunk után fog visszajönni, így nem kell látnunk többet Peeta-t - hangosan nevet rajtam, arcom a kezei közé veszi és a fejét rázva tűr el egy tincset az arcomból.
- Te mindig utálsz valami hímneműt? - kérdezi szórakozottan, tűnődő arckifejezéssel bólogatok.
- Stephen egy felfuvalkodott seggfej.
- 3 hete ezt mondtad rólam is - vigyorog szélesen, hüvelykujjával végigsimít a járomcsontomon, miközben a fejem mellet könyökölve vizsgálgatja az arcom.
- Talán 3 hét múlva az ő ágyában fogok aludni, nem is tudom - hümmögöm, nem tetszése jeléül rám tehénkedik, mire nevetve lökdösöm le magamról. - Erről különben is te tehetsz, meg Niall, nem lennék itt, ha ő nem zár be minket és te nem magyarázol össze annyi hülyeséget.
- Igazam volt, ezt ismerd be - bök oldalba, mire összerándulok és elkapom a kezét.
- Talán - kicsit oldalra döntöm a fejem, eleresztem az ujjait csak azért, hogy megérinthessem az arcát. Szempillái megrebbennek, majd a mosolya újra kiterül az arcán és szinte látom, ahogy valami gúnyos megjegyzés után kutat a fejében.
- Egyébként felébreszthettél volna, hogy menjek vissza a szobámba - töröm meg a hirtelen beállt csendet, a hasamra fordulva kinyújtózok az ágyon és fejem a puha takaróra ejtem. Kezét a póló alá csúsztatja és finoman simogatni kezdi a hátam, gondolkozok azon, hogy rászóljak, végül mégsem teszem, mert tulajdonképpen nem tesz semmi pofátlant, csak nekem kell lenyelni a zavarom.
- Miért tettem volna? - húzódik közelebb, a karom átdobom a vállán és arcom a nyakába temetem. - Olyan édesen aludtál.
Teljes mértékben a hátamon köröző ujjára összpontosítok, a pólójának öblítő illata van, ami keveredik az ő sajátos aromájával. Ez egy időre teljesen elkábít, mámoros állapotban temetkezek az ölelésébe. A kezét a hátamról kissé kócos hajamhoz vezeti és beletúr.
- Esküszöm, olyan vagy, mint egy kismacska - nevet halkan, hüvelykujját mozgatni kezdi a nyakamnál. - Éppen csak nem dorombolsz.
Halkan kuncogok, felbiccentem a fejem és mosolyogva nézünk egymásra. Megböki az orrom, melyet felhúzok egy pillanatra, majd ugyanezt teszem vele. Az orra olyan édes, mindig elcsodálkozok rajta, hogy milyen kis pisze. Feljebb kúszok hozzá és orrom az övéhez érintem, arcom a kezei közé fogja és megcsókol. Az érzékszerveim csak ő tölti be, az izmaim elernyednek és hagyom, hogy tartson a karjaiban. Egyik kezével a hajamba túr, másikkal a hátamat fogja és átfordít, felhúzom a lábam és ujjaim a bicepszébe mélyednek. Abban a percben semmi másra nincs szükségem, csak rá. Megcsókolja az arcom, ajkai bejárják minden szegletét az államtól a hajvonalamig, majd visszatalál a számhoz. Megfogja a kezem és a mellkasához húzza, ujjaim szétnyitva pihentetem, majd összegyűröm a pólóját.
Lezuhan mellém, elégedetlenül dünnyögve követem a mozdulatát, erőlködök azon, hogy az agyam újra működésbe lépjen, de nem akar. Csupán akkor tűnik el a köd, amikor kezei a póló alatt átfogják a csípőm, nem tesz semmit, mégis sikerül visszatalálni a józanabb gondolataimhoz,
- Ne haragudj - pihegi, megpuszilja az orrom és eligazítja kissé kócos tincseim. Rámosolygok, puszit adok az orrára, majd felülök és kicsit összeszedem magam. Ujjaival a hajam végét kezdi piszkálgatni, lábaim a szőnyegre helyezem és felemelkedek, ám elkapja a kezem és visszahúz. - Cica...
- Nem haragszok - szorítom meg kicsit a kezét, széles mosolyt villantok rá, majd elballagok az ajtó felé. 
A tükörbe nézek, arcom kipirult, a hajam kócos, a hosszú póló eltakarja, amit kell, s így még viszonylag elfogadhatónak is tartom magam. Jobbra-balra illegetem magam, eldöntöm, hogy  a hasamról ledolgozom majd a felesleget, a combjaimon pedig feszesíteni fogok. Nem kell cérnavékonynak lennem.
Belepréselem magam egy farmer shortba, majd nehezen, de megválok a bő pólótól. Egy atlétát veszek fel, inget kötök a derekamra és szabadon hagyom a hajam. Azon tűnődök, most hogyan tovább, mit kellene kezdenem magammal, de a hasam előbb gondolkozik, mint én, s megkordul.
A One Direction háromötödét a konyhában találom, amilyen szerencsém van pont azt a részét, amellyel nincs meg a szimpátia és bizalom, de legalább Niall is ott van, s miközben egy zsemlét vajaz halkan énekelve táncikál. Hangtalanul érkezek, biccentek a két fiú felé, majd átölelem a szöszit, aki erre a cselekedetemre összerezzen, elordítja magát és eldobja a zsemle tetejét, az ijedtségtől pedig én is felvisítok.
Már nem lepődök meg semmin, de az asztalnál ücsörgőkből kirobban a nevetés.
- Jó reggelt - kezd a maga Nialles módján nevetgélni, magához szorít és nyom egy puszit az arcomra. Miután elenged a zsemléhez lép, mivel az a vajas oldalával zuhant le, így már nem tartom ehetőnek, viszont ő igen. Felemeli, egy ideig vizsgálja, majd ráfúj kettőt és elégedett fejjel viszi a pulthoz.
- Ugye azt nem akarod megenni? - szalad össze a szemöldököm, letépek némi papírtörlőt, hogy feltöröljem a vajat a padlóról. - Niall, ne merészeld! - nézek rá fenyegetően, amikor egy szelet parizelt dob rá.
- Nem pocsékolok - motyogja.
- Ne gusztustalankodj már! - szól rá Louis is. - Az előbb ott ugráltál mezítláb.
- Az én lábam volt ott - emeli meg az említett végtagját.
- Niall, kérlek - sóhajt fel Zayn. - Elkapsz valami betegséget, aztán cseszheted az új dalaid, miközben betegen fetrengsz az ágyadban.
Magában motyogva hajítja a kukába az ételt pontosan akkor, amikor megjelenik Harry.
- Miért pocsékolsz? - húzza össze a szemöldökét. Niall hisztizve ugrik a kukához, de az már mindennek a teteje lenne, ha kihalászná onnan.
- Az idő mindig megtalálja a lehetőséget, hogy ismételje magát - vakargatja meg Zayn a fejét. - Pedig már azt hittem, végleg elengedtük Niall gusztustalan korszakát.
Ezen a halk megjegyzésen mindenki nevet, kivéve a szőkét, aki összehúzott szemekkel fonja össze maga előtt a karjait.
- Semmi baj, egyél - terelgetem a zsemle megmaradt maradványaihoz, majd nevetve nyomok puszit az arcára.
Egy tányér müzlivel a kezemben mászok fel az egyik székre, hallgatom ahogy szívóznak egymással, s éppen leteszem a tányért, amikor belép Liam. Önkéntelenül is elmosolyodok, a konyhára hirtelen csend ereszkedik, összevont szemöldökkel lép hozzám és pihentet gyengéd csókot az ajkaimon. Amikor felegyenesedik a szemöldöke olyan arrogánsan emelkedik fel, s úgy pillant kérdőn a barátaira. Megfogja a kezem és felhúz azért, hogy elfoglalja a helyem, de amikor a magam védelmére kelnék az ölébe von. Mosolyogva nyomok egy puszit az arcára, érdeklődve néz szét a barátai közt, majd pillantása rajtam pihen meg, elsimít egy tincset az arcomból, s rám nézve tesz megjegyzést a barátai számára.
- Attól, hogy egy légtérben tartózkodunk még nem kell síri csöndben maradni - egy tincsem az ujjára tekeri, kérlelve pillantok rá, arra célzok, hogy ne feszegesse ezt a témát.
A két fiú is szól hozzám néha, nem viselkednek bunkón, ahogy én sem teszem, mert azzal csak erősíteném a feltételezésüket. Csak élünk egymás mellett, de nem olyan a kapcsolatom velük, mint Harryvel, vagy a vajas szájú szöszkével, kinek becses neve Niall Horan.
Néha tudni szeretném, mit beszélnek rólunk egymás közt, hogy Liam mit mond el nekik, s mit nem. Niallben teljes mértékig megbízok, így az meg sem fordul a fejemben, hogy ő bármit is kikotyogjon. Csak tudni akarom, hogyan fejezik ki magukat, ha nem vagyok hallótávolságon belül. A fejemben folyamatosan az zakatol, hogy ha rossz véleménnyel vannak rólam, az se izgasson, mert az egyetlen, akinek próbálnom kell megfelelni magamon kívül, az Liam.
De ez néha mindennél nehezebb.

~Liam Payne~

Rezgő telefonját meglepetten halássza ki a zsebéből, majd szemei elkerekednek, miközben kimászik az ölemből és megnézi a kijelzőt. Hagyom, hogy kimenjen, mert amikor felveszi akármilyen hangosan is beszél, nem hallja a vonal másik végén lévő embert.
Nevetve nézek utána, ahogy ide-oda lépdel, meg-megtorpan, majd idegesen fújtatva kicsapja az ajtót és kiabál a telefonba, hogy nem hall semmit.
Még mindig csend van, ez pedig irritál.
- Mi van? - fordulok sóhajtva a fiúk felé, válaszul megvonják a vállukat, Niall pedig elég észrevehetően emelkedik meg a helyén.
- El se kezdjétek - morogja, arcáról eltűnik a vigyora.
- Mit? - értetlenkedek, idegesen túrok a hajamba, mely immár olyan hosszúságú, hogy lassan elkezd göndörödni, de én még nem is panaszkodhatok.
- Liam, másfél hét múlva hazamegyünk, nem gondolod, hogy ideje lenne ezt befejezned? - töri meg a hirtelen beállt csendet Louis. Szemeim egy pillanatra elkerekednek, majd összeszorított szájjal, felvont szemöldökkel fordulok a teljes testemmel felé.
- Mit? - a kérdés teljesen normális lenne, ha nem sütne a hangomból a gúny és a félig lenyelt idegesség.
- Ezt, Mirával...
- Mit? - ismétlem, s valóban kíváncsi is vagyok rá, mit kellene szerinte befejeznem.
- Mi lesz, ha elmentünk? Ő megy a saját dolgára, mi is a miénkre, Liam, nem szórakozhatsz vele örökké - motyogja az orra alatt.
- Aha - hümmögök, a hangom cinikussá válik, miközben kezemet az asztalhoz feszítem. - Ki mondta, hogy szórakozok vele? A múltkor még engem oktattatok ki arról, hogy Mira fog átverni engem, hogy ő szórakozik velem és kihasznál. Most hirtelen én teszem ezt?
- Szerintem Louis arra akar kilyukadni, hogy... - magyarázna közbe Zayn, de az agyam elborul és képtelen vagyok csöndben megvárni, hogy neki mi a véleménye erről. Felpattanok, a lábam az asztalba ütközik, de nem törődök a hirtelen engem ért fájdalommal.
- Arra nem is gondoltok, hogy mi van, ha tényleg szeretem őt? - a szám gúnyos mosolyra húzódik, csak ülnek ott ketten és néznek rám, Harry tekintete ide-oda ugrál köztünk, készen áll arra, hogy bármikor közbeavatkozzon, míg Niall hátradől a székén és karjait összefonja a mellkasa előtt. - Nem hát - morgom magam elé.
- Végig azt hajtogattad, hogy úgyis megkapod tőle amit akarsz. Liam, ne haragudj, de nem tudom elhinni, hogy ez igazán valós köztetek. Ő egyszerűen nem olyan lány, aki...
- Aki mi? Milyen lány Mira? - vágok közbe, s habár legszívesebben ráüvöltenék Zaynre, a hangom egyre halkabb lesz, de idegesebb is. - Nekem nem kell bemutatnod őt, tudom, hogy milyen lány, és minden hülyeség ellenére szeretem. Felfogjátok?
Kimondva ez teljesen máshogy hangzik, mint gondolatban, mert ezzel tudatosul bennem igazán, hogy amit eddig csak feltételeztem magamról az most gondolkodás nélkül hagyja el a szám. Ellököm magam az asztaltól, s a menekülést választom. Nem akarok vitatkozni velük, nem is tenném, ha nem próbálnának folyton kioktatni és meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amit gondolok.
- Hé, lassabban! - ugrik arrébb Mr. Wood az ajtóból, amikor feltéptem azt és kirohanok.
Szükségem van valamire, amivel levezethetem a hirtelen jött feszültséget, ehelyett a barátnőmbe botlok, aki hasonló zaklatott állapotban csörtet vissza a házba. Elkapom a derekát és az ölelésembe vonom, a homlokom az övének feszítem, egy pillanatra értetlenség és némi harag is csillan a szemében. majd kutatva fürkészi az arcom.
- Minden rendben? - emeli fel a kezét, végigsimít az arcomon és a szemembe néz. Hümmögve válaszolok, majd ajkaimmal megérintem a száját és csókba hívom. Nem csókolna így, ha nem szeretne legalább egy kicsikét. Nincs igazuk, csak ezt képtelenek felfogni, s jelenleg mindennél rosszabb, hogy a saját barátaim nem hisznek abban, hogy működhet ez köztünk. Majd bebizonyítom.
Amikor elhúzódunk egymástól lopva a ház felé pillantok, s az ajtóban mindannyian ott állnak. Nem tudom, mióta néznek minket, de ha elég régóta, akkor ez az egész olyannak tűnhetett, mintha a képükbe akarnám vágni, hogy nincs igazuk. Mert nincs is.
- Sétáljunk - fogom meg a kezét, ujjainkat egymásba fűzöm és hátat fordítok a fiúknak, míg ő nagyokat pislogva tekint hátra.
- Liam, mi történt? - emeli rám a tekintetét, karommal átölelem a derekát és közelebb vonom magamhoz. Puszikat nyomok az arcára, magamnak akarom bizonyítani, hogy de, igen, képes leszek megtartani őt. Mert képes leszek rá.
- Semmi - hazudom, s ha belegondolok, ez nem is hazugság, csak valamit nem tud. Valamit, aminek nincs jelentősége.
- Megint mondtak valamit, ugye? - pillantása kicsit megkeményedik, ugyanakkor vállai megereszkednek.
- Nem fontos - vonom meg a vállam, az álla alá nyúlok és megpuszilom a száját. Azok a dacos ajkak úgy illenek az enyémre, mintha milliméteres pontosságra szabták volna.
- De igen, az - túrja hátra a haját. Persze, hogy ellentmond nekem.
- Ha azt mondom, nem, akkor hidd el, hogy nem fontos. Ismerem őket, nem haragszanak, csak nem úgy követnek figyelemmel minket, mint Niall - végigsimítok a kezén, s magamban eldöntöm, akármit is mondjon, nem hagyom, hogy elszálljon az agyam. - Luke hívott?
- Aha - motyogja. - Csak közölte, hogy 9 nap van hátra a szülinapunkig, meg figyelmeztetett, hogy ha addig nem szúrok el valamit, akkor értem jönnek, na meg vitatkoztunk kicsit. Ti tudok arról valamit, hogy mikor mehettek el?
- Nem tudom - vonom meg a vállam. A torkom elszorul, mindössze 9 viszonylag gondtalan napunk maradt, azt követően pedig iszonyú bizonytalan, hogy mi lesz.
- Ha ti nem mentek, maradok én is - talán nem direkt, de kissé szorosabban simul az ölelésembe. Hátrapillantok, de már minden olyan távol van, mintha lassan magunk mögött hagynánk a világot, s lesétálnánk a földről.
Végigsimítok puha arcbőrén, ismét megtorpanunk, már megnyugodtam, s heves csók helyett finoman simogatom ujjaimmal az arcát. Beletúrok a hajába és közelebb vonom magamhoz, fejét felbiccenti, orra megérinti az arcom és végigsimít egy kis területet. A szél felkapja a haját, ami így kissé borzos lesz. Nevetve simítom el a kusza hajszálakat az arcából, majd hajolok le.
Olyan jó lenne beismerni, tudatni vele, hogy képes vagyok még szeretni, hogy hiába próbáltam ellenszenvvel elnyomni magamban az érzelmeket, szerelmes vagyok belé. Ezt akarom, és már majdnem megteszem, amikor mégis becsukom a szám.
Gyengébb lennék, kiszolgáltatottabb, talán ő még nem érez így. Túl korán lenne kimondani.
Ellenérvek tolonganak a fejemben, és hiába érzem azt, hogy a szívemre kellene hallgatnom, Mira megértéséhez az eszemre is szükségem van.
- Luke tud már rólunk? - kérdezem halkan, míg ujjait a számhoz emelem.
- Nem, amikor utoljára beszéltünk még kölcsönös utálat volt köztünk, semmi más - rázza meg a fejét, hangja elkomorul és az öccse említésére a hangjába gúny szökik.
- Semmi más - dünnyögöm, kissé megremeg a karjaimban és átölel.
- Fogd be, seggfej! - lök meg finoman, ugyanakkor halkan elneveti magát.
- Én nem utáltalak - vallom be, arcom a hajába temetve beszélek tovább. Drogként szívom magamba a samponjának gyümölcsös aromáját. - De elérted, hogy én utáljalak téged.
- Sajnálom - suttogom, végigsimítok a hajzuhatagon, míg ő arcát a nyakamhoz simítja. - Én...
Elhúzódik, csinos kis mutatóujját a szám elé helyezi, és elmosolyodik.
- Semmi baj, ez már a múlt.
Kimond mindent, ami számít. Hogy az már elmúlt, nekem elmúlt Sophia, talán neki is Ashton, elmúlt az a gyerekes macska-egér játékunk. Most itt vagyok, most ő az enyém, s most csókolhatom meg, még 9 napig remélhetőleg akkor teszem ezt, amikor csak akarom.

~Mira Hemmings~

Az arcomra teljesen kiül a véleményem a feladatról, ami Stephen miatt szállt ránk. Sajnos csak 1 hétre megy el, így pont visszaér majd az elutazásunkra. A melleim előtt összefont karokkal, ujjaim közt valami kefét szorongatva állok a kitakarított box ajtajánál, és szemlélem a hatalmas állatot. 
Oda nekem be kell mennem, oda mellé, és kezdhetem sikálni ezzel a kefével a szőrét. Nem is tudom, mit gondoltam először, amikor meghallottam a "csutakolás" szót, de határozottan nem az ugrott be, hogy egy ekkora állat mellé kell bemásznom.
- Mira - nógat Harry, mellém lép és belép előttem a boxba. Már mindannyian ott állnak 1-1 ló mellett és végzik a dolgukat, kivéve Liamet, aki ehelyett rajtam vihog, és Harryt, aki megszánt. - Nézd, nem bánt - simogatja meg a ló orrát, egy marék szénát tart a tenyerében és azzal kezdi etetni. Harold, aki fél a kecskéktől, egy lovat etet. - Terápiás lovak, egész nap gyerekekkel vannak, nem bánt, akkor nem engednék őket gyerekek közé, és minket se hagynának itt egyedül. 
- Szóval azt mondod, hogy nem fog széttaposni? - vonom fel kicsit a szemöldököm, félve kinyitom az ajtót és bemerészkedek Harry mellé. A ló minden mozdulatára összerándulok, míg a göndör hajú fiú megfogja a kezem és a vonakodásom ellenére a ló nyakára helyezi. Az állat kicsit megrezzen, felém fordítja a fejét, mire rémülten húzódok közelebb a fiúhoz.
- Hagyd, majd megcsinálom helyette - szólal meg Liam két karámmal messzebbről. Akaratlanul is észreveszem, hogy Zayn egy pillanatra elfintorodik, éppen ezért nem hagyom, hogy a rémület úrrá legyen rajtam. Talán már elméleteket gyártottak ahhoz, hogy Liamet "arra tartom" hogy elvégezze az én munkám.
- Nem - rázom meg a fejem, Niall hátrafordul és kacsint egyet. Veszek egy nagy levegőt és mindkét kezem a ló nyakára helyezem. Harry úgy áll mögöttem, mintha bármelyik pillanatban képes lenne megragadni és kidobni a boxból, amint úgy adódna, hogy mégsem volt igaza. Remélem, hogy ez valóban nem fog bekövetkezni. 
Remegő kezem ujjai közt szorongatom a kefét és egy tétova mozdulatot teszek vele a ló oldalán. 
- Nézd csak - fogja meg az én kezemmel együtt Harry is a kefét, s erőteljesen lehúzza. - Csináld így, ha csak simogatod, akkor lassabban végzel, így alaposabb lesz a munkád.
Elnevetem magam, még mindig olyan ez az egész, hogy ő, aki ugyanolyan életet él, mint én, a lovakról és a csutakolásról magyaráz egy kockás ingben és kalappal a fején. Bólogatok, s miután elengedi a kezem megismétlem párszor a mozdulatot.
- Kimehetek? - kérdezi, kezével az box ajtaja felé int. Nagy levegőt véve bólintok, s a szememmel figyelem, amint elhagyja a viszonylag kis helyiséget. Kívülről még néz egy ideig, s az övével együtt Liam pillantása is rajtam pihen. Csak ismételgetem ugyanazokat a mozdulatokat, végighaladok a ló egyik oldalán, majd óvatosan megkerülöm és ugyanezt teszem a másik oldalával is. Időközben kissé megnyugszok, Niall mellettem halkan dúdol, az állat csak rágcsálja a szalmát és néha érdeklődve fordul felém. Az elején még frászt kapok, amikor hatalmas fejével felém fordul, olyankor hallom az elfojtott röhögéseket és alkalmam nyílik a középső ujjam mutogatására, viszont minél több időt töltök a ló mellett, annál inkább megbarátkozok vele.
Így van ez a fiúkkal is. 
A gondolataimba merülök, ők öten beszélgetnek, hallom a nevetésüket, de én nem csatlakozok. Azon tűnődök, hogy Luke terve talán viszonylag sikeresnek mondható, s hogy 2 hónap alatt mennyi minden megváltozott körülöttem. Olyan rég volt már igazi változás az életemben, mindig ugyanazok a monoton napok voltak. Stúdiózás, táncpróba, hangpróba, koncert. Ugyanaz a menetrend mindig megfűszerezve egy kis veszekedéssel az öcsémmel, hónapok óta ez folyt, most viszont itt vagyok. Minden nap kicsit más, ha mondhatom, akkor elengedtem Ashtont és mertem belevágni valami teljesen másba, valamibe, ami ezerszer veszélyesebb, mint Ahs, de pont ezért izgalmas.
Itt vagyok, 2 hónappal ezelőtt egy magassarkúban próbáltam elvágtatni a süppedős, agyagos talajon, visítoztam egy kutya és egy kis kosz miatt, majd csirkéket, kecskéket etettem, végignéztem ahogy Harry Styles eltöri az orrát egy traktorban, Niall Horan a legjobb barátommá vált, elkezdtem dalokat írni. A vége felé meg itt vagyok, egy ló mellett, talpig mocskosan, kissé izzadtan, azon gondolkozva, hogy ideje lenne talán kipróbálnom a lovaglást is, mert mégiscsak itt vagyok néhány hete, de csak most kezdek megismerkedni az állatokkal, csak most fogom fel, hogy mit akart valójában Luke elérni ezzel az egésszel. Eldöntöm, hogy az elkövetkezendő 9 napban megpróbálom kiélvezni a farm nyújtotta rengeteg új élményt, amit még megszerezhetek. 
A hajamat hátrasimítva hagyom el a boxot, az állat, név szerint Cloud hálásan pislogva fordul felém, megérintem az orrát és mosolyogva paskolom meg a nyakát. Utoljára végzek, a többiek már elmentek, hallom kívülről Niall ír akcentusú hadarását, amint épp kioktatja valamiről Louis-t. Viszont nem vagyok egyedül, a lovak mellett egy fiú is tartózkodik még bent, Liam. 
- Sikerült szerezni egy új barátot? - öleli át hátulról a derekam. Sóhajtva döntöm hátra a fejem, a ruháim dugig vannak lószőrrel és büdös is vagyok, de ő is ilyen. Amikor felé fordulok és végignéz rajtam, az elégedett arckifejezésén elnevetem magam.
- Azt hiszem - döntöm picit oldalra a fejem, kezemmel próbálom leszedni a ruhámról a szőrt, ő meg csak közelebb hajol és csábítóan a fülembe suttog.
- Feltűnően jól áll neked a piszok.
Hangosan felnevetek, tenyereim a mellkasára simítom és pipiskedve csókot nyomok a szájára, viszont nem ereszt el ilyen könnyen. Hüvelykujjával gyengéden végigsimítja az arcom, s már megint beáll a csend, pedig mindketten tudjuk, hogy a többiek kint vannak. 
Tulajdonképpen semmi másra nem leszek figyelmes, csak arra, hogy figyelnek. Liam válla felett pislogva észreveszem az ajtóban álló szürke, fehér foltos macskát, mely eltereli a figyelmem róla. Nem mozdulok, csak kicsit megmozdítom a kezem, miközben Liam hátrafordítja a fejét. A cica csak áll, majd fülei lelapulnak, mielőtt nekilódulna. Hangosan felnevetek azon, ahogy mellettünk elrobogva megcsúszik és félig-meddig a lábainknak csapódik, majd eltűnik néhány zsák közt. Még mindig a macskán nevetek, amikor kezek fogják közre az arcom és puha ajkak landolnak az enyémen. Váratlanul ér, megfeszülök, majd a testem szinte azonnal ellágyul a karjai közt. Négyen esnek be a pajta ajtaján, mialatt Liam a hajamba túrva halkan azt motyogja:
- Olyan boldoggá teszel. 

2014. november 14., péntek

26.rész Kihívás elfogadva

Sziasztok! :)
Ne haragudjatok, amiért megvárattalak titeket a résszel és nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen megértőek vagytok! Hihetetlen érzés, hogy ennyire kedvesek vagytok velem és még ti mondjátok, hogy ne igyekezzek, de a késés nem az én műfajom, szóval nem tudtam csak úgy ücsörögni itthon azzal a tudattal, hogy nem csináltam meg, amit kellett. 
Nem lett a legjobb rész, ismét nem is valami történésekben gazdag, de most ennyi sikerült és igazából már annak is örülök, hogy ezt összekapartam.
Szép hétvégét nektek!
Nessa. xx

Feszengés lesz úrrá rajtam, holott hetek óta élek együtt ezekkel a fiúkkal, mégis sosem voltunk még így egy társaságban, zavaró, ahogy fürkészik az arcom. Olyan, mintha belelátnának a fejembe. Néhány szót már mindenkivel beszéltem, mégis olyan, mintha két vadidegennek kellene megvallanom valami bűnömet. Kínos csend telepszik ránk, de nem igazán veszem ki belőle a részem, arcom a pólójába fúrom és nagyokat pislogok, miközben ujjai gyengéden simogatják a derekam. Egyértelmű, hogy ezt a beszélgetést nem én fogom elindítani.
- Fáradt vagy? - motyogja a fülembe, egy pillanatra égnek merednek a tarkómon lévő apró hajszálak, még mindig szoknom kell a gesztusait.
- Egy kicsit - motyogom, holott nem vagyok fáradt. Felemelem a fejem és a pólója helyett a nyakához illesztem, érzem az arcszeszét és némi dohányszagot. Elmosolyodok, mert ezúttal valahogy már nem bántja az orrom. Talán megváltozott valami az érzékszerveimben is.
Semmit nem akarok most jobban annál, hogy csak így üljünk, lehetőleg ketten, nem kell, hogy beszélgessünk.
- Oké, srácok - sóhajt fel Zayn, felé fordítom a fejem, mire beletúr a hajába és elmosolyodik. - Direkt csináljátok?
- Mit? - szólalunk meg egyszerre, Liam szemöldöke értetlenkedve összeszalad.
Olyan arcot vág, mintha tudnunk kellene, de továbbra is ugyanolyan értetlenül nézünk rá.
- Gyökér vagy - vág hozzá egy párnát Harry. - Te mit csinálsz Perrie-vel mindig?
- De az én vagyok - vág ezúttal ő értetlen arckifejezést, ugyanúgy bámulunk egymásra.
- Elárulnád, hogy ők mégis miben másabbak, mint te és Perrie? - kel ártatlan arckifejezéssel Niall a védelmünkre. Már rájövök arra, mi Zayn számára olyan furcsa, lehajtom a fejem és az ajkamba harapok.
- Hát... - hümmög, kétségbeesetten pislog Louis felé, de az csak néz ránk, mintha bármelyik pillanatban megláthatna valamit, amitől gyanakodhat valamire. - Mi soha nem akartuk megölni egymást, most lehet, hogy megbántalak titeket, de nagyon nehezen hiszem el, Mira, hogy valami nem fog balul elsülni köztetek, vagy hogy nem akarsz később hasznot húzni ebből. Nem egy olyan lánynak tűnsz, aki képes elfelejteni azokat, amik történtek köztetek, pláne nem olyannak, aki...
- Nem kell folytatnod - hangom gorombán cseng, megbántottan szorítom össze a szám, miközben lábaim leeresztem a földre és lefejtem magamról Liam karjait, amikor nem enged hisztisen lököm le magamról a kezeit és kiugrok az öléből. A szám megremeg, mondani akarok neki valami nagyon csúnyát, de az utolsó pillanatban az ajkamba harapok és csak elfordulva felsietek a lépcsőn.
Hallom Liam szitkozódását és egy puffanást, miszerint az következő párnát ő vágta a fiú arcába, hallom, miket mond neki és ebből érzem, hogy elszakadt nála a cérna, de nem avatkozok közbe. Becsukom a szobám ajtaját és nekidőlök, nem sírok, nem éri meg és ezt tudom én is, egyszerűen csak dühös vagyok, ettől szorul el a torkom. Pontosan értem a feltételezését, ez bosszant, hiszen arra akar kilyukadni, hogy tulajdonképpen Liamet csak arra tartom, hogy később feljebb kapaszkodjak általa a ranglétrán, vagy csak még több figyelem irányuljon rám. A mellkasom hevesen emelkedik, ökölbe szorítom a kezeim és hátam az ajtóhoz préselem, legszívesebben visszamennék és beverném a képét, de nem mozdulok, csak nagyokat lélegzek. Szóval ilyennek tűnök mások szemében.
- Mira - kopogtat, egész testemmel az ajtóhoz préselődök, de ez úgysem akadályozza meg abban, hogy bejöjjön. - Kérlek!
Nincs kedvem magyarázkodni neki, viszont eszembe jut, amit Niall délután mondott, szóval ellököm magam az ajtótól és egy ideig csak szuggerálom, mielőtt kinyitnám előtte. Gondolatban már tudom, mit fogok mondani neki, de amikor a szemébe nézek mindent elfelejtek. Belép, becsukja az ajtót és magához von, nem zavarja, hogy nem ölelem vissza, csak ölel és a mellkasa megereszkedik, amikor kifújja a benntartott levegőt. Néhány perccel ezelőtt még majd' szétcsattant a dühtől, most pedig engem ölel át.
Ajkaim újra erősen préselem egymáshoz, viszont az ujjaim már nem szorulnak ökölbe, kiengedem őket és ezzel együtt omlok igazán a karjaiba.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez lesz - motyogja, puszit nyom a homlokomra, majd kissé elhúzódik.
- Már értem, miért vagytok barátok - morgom, válaszul csak elneveti magát. Én is elmosolyodok, kezem felcsúsztatom a vállára és ezúttal én nem engedem el. - Liam, én...
- Nem kell magyarázkodnod, Cica - simít végig az arcomon. - Tudom, hogy nincs igaza, de Zayn ilyen az emberekkel, elég bizonytalan, majd ő is rájön erre. Mindenkivel ilyen először.
Bólintok, nem tudok semmit sem mondani erre, egyik részem már érti a srác gondolkodását, a másiknak viszont még mindig fáj, hogy ezt feltételezte rólam, főleg, miután hajlandó voltam megvallani magamnak, hogy igenis kötnek már gyengédebb szálak Liamhez.
- Rendben vagyunk? - szorongatja a kezem, sóhajtva bólintok és elhúzódok kicsit tőle. - Állítólag ma éjjel szép tiszta lesz az ég, talán kimehetnénk - mondja kissé feszengve, azonban az arcomon mosoly terül szét, nem számít erre.
- Oké - nyomok puszit az arcára, majd visszaesek a talpamra.
Arcomat a kezei közé veszi és elhúzott puszit hagy a számon.
- Most megyek, és elintézem ezeket a gyökereket - morgolódik, villant rám egy mosolyt, majd kilép az ajtón és egyedül hagy. Hallgatózhatnék, de miután megszűnik a lépcső felől jövő dübörgés, az ágyhoz sétálok és ledőlök rá. Nem az én dolgom, hogy mit mond nekik, van hozzá közöm, de azt hiszem, nem én fogok hatni Zaynre. Egy ideig nyomkodom a telefonom, bár internet nélkül nem sok mindent tudok kezdeni vele.
A takaró súrlódására nyitom ki a szemeim, melegebb lesz, mégis felnézek és hunyorogva veszem észre Liamet, ahogy az ágyam mellett guggol és eligazítja rajtam a takarót. Motyogásomra felemeli a fejét és kissé elmosolyodik.
- Aludj csak - suttogja, majd puszit nyom az arcomra.
Az oldalamra fordulok és az órára pillantok, hamarosan éjfél, de már nem emlékszek, mikor aludhattam el. Fáradt vagyok, mégis felülök és hunyorogva nézek szét a szobában, a függönyön beszűrődő éjjeli derengés kelti életre bennem a gondolataim.
- Azt mondtad, kimegyünk - motyogom, megköszörülöm a torkom és kinyújtom a karjaim.
- Elaludtál, nem akartalak háborgatni. Majd holnap kimegyünk, ha akarod - nyomna vissza a párnára, de tiltakozok és kibújok a takaró alól.
- Most szeretnék - dörzsölöm meg az arcom, végignézek rajta, melegítőben és pulcsiban van, talán nem számított rá, hogy aludni fogok.
- Cica, amikor szóltam azt mondtad, hamarosan elkészülsz, de visszaaludtál. Nem gond, ha ez most elmarad.
Szóval volt már itt.
Ellenkezve rázom a fejem és miután kicsit kitisztul a fejem a szekrényhez lépek, vékony felsőm fölé egy pulcsit veszek, majd közelebb merészkedek hozzá. Mosolyogva rázza a fejét, kézen fog és halkan kilépünk az ajtón. A lépteim olyan hangosnak tűnnek az övéi mellett, valahogy mégis lejutunk a lépcsőn, miután felvesszük a cipőinket és ellopunk egy plédet, kimerészkedünk az ajtón. Hideg, éjjeli szellő simogatja meg az arcom, hallom a tücskök ciripelését, a természet halk hangjait, az egész ég ránk borul és látom a csillagokat, amihez eddig borzasztó kevésszer volt szerencsém. Keze beburkolja fázós ujjaim és melegen tart, halkan sóhajtva simulok a mellkasához, miközben leballagunk a lépcsőn és kissé messzebb sétálunk a háztól. A nyirkos fűre teríti a pokrócot, leülünk rá és egy ideig csak feszengve nézelődünk, a beszélőkém cserbenhagy és hirtelen nem tudom, mit kellene mondanom neki. Nem gondolok semmire, a csend kissé kínos, de nem túlzottan zavaró, szinte hallom, ahogy pörögnek a gondolatai, végül ő sem szól semmit, csak gyengéden nógat közelebb magához. Felemeli a fejét és az eget fürkészi, barna tekintetét érdeklődve szegezi a csillagokra, míg én az ő arcát nézem. Annyira félreismertem.
Azt hittem, buta, mert a sztárok többségéről mindig kiderül, hogy amennyire okosnak hiszik a rajongói, annyira buta tud lenni. Talán magam ellen beszélek, de így van. Viszont ő okos, a szemének érdeklődő, kíváncsi csillogása elárulja. Arra gondolok, amit mondott nekem, hogy önvédelemből viselkedik ilyen lehetetlenül bunkón, eszembe jut minden, amit valaha mondott nekem erről, hogy elszúrt dolgokat, és hogy ezt nem akarja elrontani. A lelkemben teljes zavartság uralkodik el, mert rájövök, hogy igaza volt, mindig is igaza volt abban, hogy több a közös bennünk, mint hinném. Jöhet nekem Zayn Malik a hülye feltételezéseivel és azzal, mit gondol rólam, de már tudom, hogy jelenleg minden, amire igazán szükségem van, az ez a fiú.
Ott, abban a pillanatban engedem el a múltat, bocsátok meg neki minden meggondolatlan mondatot, tettet és gonoszkodást, s az ölébe kérve magam csendesen kérek tőle bocsánatot a magam módján, holott tudom, hogy ő már megbocsájtott nekem.
Bebizonyítom Zayn Maliknak, meg mindenkinek, aki kételkedik bennem, hogy képes vagyok mindenre, még ezt az idiótát is tudom szeretni. Viszont elsősorban magamnak kell bebizonyítani néhány dolgot, de ezeknek állok elébe.
Fejem a mellkasának döntöm és ujjaimmal néhány fűszálat piszkálok, ő meg csak tart a karjaiban és nem szól semmit.
- Soha, sehol nem volt még ennyire csend - suttogja, felpillantok rá, az arcát figyelem. Hallgatunk, s igaza van, csupán a tücskök ciripelnek, de teljes csend és sötétség uralkodik, a távolban csak a ház körvonalait fedezem fel. Kezeit a pulcsim alá csúsztatja és a hátam simogatja, a kínos csend eltűnik, átveszi a helyét valami más, mintha egy kis burok képződne a környezetünkben.
- Gondolsz még Ashtonra? - töri meg a csendet, de a név hallatára a csodás pillanaton is repedés keletkezik. Hirtelen azt sem tudom, ki az az Ashton, nemhogy gondoljak rá. Nem kell gondolkoznom a válaszon, a szám előbb nyílik el.
- Nem - vallom be halkan, a testtartása kissé megváltozik, szinte kéri, hogy öleljem át. - Egy ideje nem.
Nem válaszol, csak megfogja a kezem és puszit nyom az ujjperceimre. Végigsimítok az állán, mutatóujjammal megérintem az orrát és elmosolyodok, sosem láttam még férfit ilyen pisze orral.
- Már nem tudom, hogy mit akarok tenni az öcséddel meg a haverjaival, ha hazamentünk - temeti arcát a hajamba, a karom reflexszerűen öleli át. - Mert ha nem cipelnek ide, akkor most ez sem lenne.
- Kevesebb gondom lenne - jelentem ki, majd amikor nem mozdul halkan elnevetem magam, végigsimítok a haján és arcom az övéhez érintem.
- Mira - motyogja, továbbra sem néz rám, elrejtőzik a hajamban. Várom, hogy mit akar mondani, végül elhúzódik. Egy ideig egymás arcát nézzük, legfőképp a szemét figyelem, majd közelebb mozdul és vele együtt én is mozdulok. Mutatóujját az állam alá helyezi, majd ajka megpihen az enyémen. Először csak puszit ad, majd a mellkasunk egymáshoz simul és csókunk elmélyül, majd egyre szenvedélyesebb lesz. Csillagokat nézni jöttünk, mégis minden sokkal érdekesebb most, mint az égitestek. A szemeim előtt mégis csillagok ugrálnak.
Talán a csend teszi, a sötétség vagy a levegő, hogy mindennél nehezebbnek érzem, hogy maradjunk távol egymástól. Olyanok vagyunk, mint két mágnes, taszítjuk és vonzzuk egymást, ebben a pillanatban a vonzás mindennél erősebb, mégis elszakadunk. Pihegésünk a csendbe hasít, az orromon veszek levegőt, hogy ne lihegjek az arcába. Akár ordítva jódlizhatnék is, annyira távol vagyunk az emberektől, de még kissé egyenetlen légzésünk hangja is rettentő hangosnak tűnik. Nincs szívem beszéddel megtörni ezt a csendet.
Az alsó ajkam beszívva tartom, a tekintetem ráemelem és boldog vagyok, hogy a sötétben nem túl észrevehető pírba borult arcom.
- Gond - ízlelgeti a korábban elhangzott szót, a hátamon futkos a hideg. Kimászok az öléből, muszáj, mert ha a mágnes ismét vonzani kezd, nem lesz elég akaratom ellentmondani. Még akkor sem, ha később nagyon megbánnám. - Ilyenkor nem olyan, mintha csak gondot jelentenénk egymásnak.
Nem mondom ki amit gondolok, hogy ilyenkor a legnagyobb gond ő számomra. Csak mosolygok rá és a problémákat az agyam hátsó zugába száműzöm.
- Miért rohantál el ma reggel? - kérdezi kissé bizonytalanul. - Nem kell elmondanod, ha nem akarod, csak olyan érzésem van, mintha megbántottalak volna.
- Nem - mosolygok rá halványan -, semmi különös, Liam, csak én meg a fura gondolatmeneteim.
- Nekem is furcsa ez - vallja be halkan, egy tincsem a fülem mögé tűri és kissé felbillenti a fejem. - De ez jó furcsaság, nem vagyunk unalmasak és átlagosak.
Halkan kuncogni kezdek, sosem viszonyult még így hozzám senki sem. Meglepetten veszem észre, hogy az én negativitásommal ellentétben ő teljesen pozitívan gondol kettőnkre.
- Mira, fogalmam sincs mit érzel, de nem akarok indokot adni a srácoknak arra, hogy később az arcomba vághassák, ők megmondták. Csak arra kérlek, hogy bármikor, akármikor úgy érzed, kiszállsz ebből, azt először velem közöld.
Pozitivitás.
Aprót bólintok, továbbra is az arcát nézem és próbálom besugározni a tudatába, hogy bízzon bennem. Ő is ezt akarja elérni nálam. Szája hirtelen pimasz mosolyra húzódik, majd magához húz és ismét megcsókol. Elnevetem magam a játékosságán, kibillent az egyensúlyomból és elterülök a pléden, ő pedig leomlik mellém és néhány lopott csók után a hátára fordul. Mellkasomban vadul csapkodó szívvel, kipirult arccal pislogok nagyokat, s közben a mellkasom mintha kiszakadna, amikor felsóhajtok. Boldogság áramlik szét az ereimben.
Csak fekszünk csendben, szemeim ide-oda mozognak, követik az ujját, amely a csillagok közt mozogva irányítja a tekintetem. Beszél, hangja kellemes és megnyugtató, a csillagokról számol be, a tévesen esthajnalcsillagnak hívott Vénuszról. Olyan történeteket mormol a fülembe, amelyekről még sosem hallottam. Liam Payne okosabb mindenkinél, akit ismerek, ezzel pedig levesz a lábamról.
Ámulva teszek fel kérdéseket, melyekre a maga módján ad is választ. Ha valamit igazán vonzónak tartok akkor az az, ha egy fiú nem csak jól néz ki, hanem okos is.
- Nézd! - kapja fel a fejét, s az égről hirtelen lezuhanó csillagra bök. - Hullócsillag!
Magának mond ellent, hiszen néhány perce még arról magyarázott, hogy ezek meteorok. - Kívánj valamit, Mira! - szorítja meg kicsit a kezem. Nem hezitálok, nem kezdem megmagyarázni, hogy nem hiszek az ilyesmiben, csak élek a pillanatnak és azt kívánom, amire most a legjobban vágyok. Egy ideig még mindketten az eget fürkésszük, aztán a fejem nekidöntöm a vállának és elmosolyodok, amikor karjait körém fonja.
- Fázol? - motyogja, mire csak megrázom a fejem. Mondanom kellene valamit, hogy fenntartsuk a beszélgetést, de most olyan jó csak hallgatni a hangját. Hallgatjuk egymás szuszogását, eléggé ellazulok a karjaiban és a mellkasának dőlve pislogok nagyokat a sötétségbe. - Mira, elalszol - nevet rajtam, belepuszil a hajamba és kissé megszorítja a kezeim. - Menjünk be.
- Nem akarok - motyogom, próbálok felemelkedni de visszahúz, nem is igazán ellenkezek. A mellkasából árad a hő, kellemes, ahogy tart a karjaiban és simogatja a kezem, nincs kedvem megmozdulni. - Liam - nézek rá kissé megdöbbenten, mire hümmögve hajol lejjebb - csodát csináltunk.
- Mit, gyerekünk lesz? - kerekedik el a szeme, mire felnevetek és a karjára csapok.
- Nem, te hülye! Csend van, érted? Csend van, nem veszekszünk, nem kiabálunk egymással, semmi Volt már ilyen? Mi nem szoktunk csak csendben ücsörögni - magyarázom, mire nevetni kezd és belepuszil a nyakamba.
- Rászokhatnánk, egész kellemes - fészkelődök kicsit, majd odafordulok hozzá és mosolyogva nézek a szemébe. - Jó ég, Mira, milyen szép vagy! - simít végig az arcomon, pupilláim csodálkozva tágulnak ki. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki ezt ilyen gyakran megjegyzi. - Mosolyoghatnál többet.
Félredöntöm a fejem, megérintem a járomcsontját és finoman végigsimítok az arcán,
- Majd megpróbálom.
- Majd teszek róla - hajol kissé közelebb, orrát az enyémhez érinti és puszit nyom a számra. - Menjünk be, Cica, hűvösebb a kezed - fogja meg az említett testrészem, kezei közé veszi őket és puszit nyom az ujjaimra. A szívem mintha ezerszer nagyobbra duzzadna, a karjaiba akarok omlani, késztetést érzek rá, ugyanakkor ismét elcsodálkozok azon, hogy ez a fiú, aki előszeretettel bosszantott, most azt mondja, hogy mosolyt fog csalni az arcomra.
- Olyan egy lehetetlen alak vagy - mormolom, miközben orrommal megbököm az övét.
- Értesz a romantikus pillanatok kreálásához - vigyorodik el szemtelenül. - Most miért?
- Nem rossz értelemben, úgy alapjában. Annyira összezavarsz, Liam - szemeim egy pillanatra behunyom, a megszokottnál hangosabban veszek levegőt. Már megint túl közel van.
- Nem jobban, mint te engem - továbbra is pimasz vigyorral az arcán vizsgálja az arcom, majd pillantása ellágyul és beletúr a hajamba. - Mindent máshogy csinálok, mint az utóbbi időben, és rohadt nehéz néhány dolgot nem megtenni, de nem csinálom meg azokat, amik a fejemben járnak néha, mert azzal elrontanék mindent.
Ismét összekuszálja a gondolataim, nem tudom, nem értem, miről beszél és már nem is akarok rákérdezni. Vele most olyan, mintha szétdobott végtagokkal lebegnék az óceán tetején. Akármikor magával ragadhat egy vihar és megfulladhatok, de akár hosszú végtelenségekig is lebeghetek ugyanígy.
Mámorban úszva követem fel a lépcsőn, valahogy olyan egyértelmű, hogy ma is egymás mellett fogunk elaludni, így meglepetésként ér, amikor lecövekel az ajtóm előtt és nem jön tovább.
- Aludj jól - húz magához, s puszit nyom a homlokomra.
- Bejössz? - biccentem fel a fejem, ragaszkodóbban simulok a karjai közé.
- Most jobb, ha nem - simítja hátra a hajam, arcom a kezei közé veszi és lehajol hozzám. Önkéntelenül mozdulok felé, halljuk, ahogy egy ajtó nyílik, de nem figyelünk rá. Ölelésünk szoros, csókunk az este nyugalmához idomulva gyengéd, mégis hosszadalmas és nehezen válunk el. Karjaim a nyaka köré fonom és csak ölelem, sokkal másabb ölelés ez, mint Niallel, és hihetetlen érzés, hogy ő is ugyanolyan ragaszkodóan szorít magához, Mégis mi rossz lehetne ebben? Miért küzdjek ellene, ha vele sokkal jobb is lehet mindkettőnknek?
- Ti mi a fenét csináltok? - jön egy rekedtes, kisfiús hang tőlünk néhány méterről. Louis hunyorogva szemlél minket, keze a szobája kilincsén pihen.
- Normálisak vagyunk, húzzál aludni - szól oda neki Liam, arcom nevetve temetem a pulcsijába. A fiú nem szól semmit, csak a fejét rázva szófogadóan eltűnik az ajtó mögött.
Akármennyire is marasztalni akarom, nem teszem, mert jelenleg talán ő jobban tudja, hol kell meghúznunk a határt, szóval tetszik vagy nem, elengedem a kezét és egy újabb puszi után nehezen, de becsukom az ajtót. Hajnali 3 van, lassan elkezd feljönni a nap, talán már felesleges is lenne lefeküdnöm aludni, mégis szétterülök az ágyon és tinifilmekbe illő módon hülyén vigyorogva bámulok a plafonra, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy életem eddigi legjobb éjszakáján vagyok túl, ami egy tanyán történt, távol mindenkitől és mindentől egy ilyen elviselhetetlen alak társaságában, akiért jelenleg ide-oda csapkod a szívem.

2014. november 13., csütörtök

Szégyenkezés

Sziasztok!
Sajnos most nem résszel jövök, mint az megszokott.
Sajnálom, ma nem tudok új részt hozni, azt hiszem, kicsit túlvállaltam magam az utóbbi időben és a tűrőképességem elég bizonytalan lábakon áll. A héten még egy igazán mély levegőt venni se volt időm, ma befejezném a részt éjfélig, ha lenne időm, de nincs, holnap (is) 4 dolgozatot írok, tanulnom kell.. A részt csak félig van kész, holnap addig nem fekszek le aludni, amíg be nem fejezem, ezt megígérem. Többet nem fog előfordulni hogy kések, nem csinálok belőle rendszer, épp elég rosszul érzem magam amiatt, mert képtelen voltam befejezni. Ne haragudjatok!
Igyekszem összekapni magam és magasabb színvonalú fejezeteket írni, hiszen én magam sem vagyok megelégedve a mostani teljesítményemmel, nemhogy akkor ti...
Ezerszer is elnézést kérek a késésért, sajnálom, ha csalódást okoztam!
Nessa. xx

2014. november 6., csütörtök

25.rész Elmélkedés

Sziasztok! :)
Hú,hát elérkeztünk a történet feléhez, ha jól gondolom. :) Még 25 hétig élvezhetitek Liam és Mira kissé zavaros viszonyát, addig is remélhetőleg még sok meglepetéssel fogok szolgálni nektek. 
A hét számomra elég kellemesen és gyorsan telt, viszonylag kevés dolgozatot írtam éééés megjöttek a koncertjegyeim! :3 Veletek mi újság? 
Nessa. xx

~Liam Payne~

Szemeim lassan nyitogatom, finoman elsimítom a szőke, kócos hajtömeg egy részét, mely szétterül a mellkasomon, majd óvatosan végigsimítok a lány arcán, amikor orrát felhúzva, halkan mozgolódva kezd szuszogni. Ilyenkor olyan ártatlan.
Majd persze kinyitja a szemeit, melyek azonnal vészjóslóan csillannak fel azt üzenve nekem, hogy az életem veszélyben forog, ha csak egyszer is nem értek vele egyet. Ilyenkor ártatlan, majd kinyitja a száját és vitába szál velem, ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja.
Igen. De, ahogy ezeken tűnődök rájövök, hogy unalmasak is lennének vele a mindennapok, ha nem lenne ilyen harcias. Feljebb húzom rajta a takarót, szemeimet tűnődve fordítom a plafon felé, s míg ujjaim öntudatlan simogatják az arcát, addig a gondolataimba merülve pihenek még.
A világ legfurcsább érzése jelenleg számomra, hogy egy lány fekszik a mellkasomon, és hogy ezt a lányt tudom szeretni. Sophia után valahogy ez nem tűnt már lehetségesnek, s most mégis... tudom, hogy szeretem. Már azelőtt is szerettem, hogy rendeztük volna a kapcsolatunkat. Azt hiszem, már annál az ominózus fogadásból történt csóknál is szerettem. Bár ne úgy történt volna!
Szeretnék belelátni az ő fejébe, 2 hete még azt mondta, nem szeret, s most? Vajon most mit érez, amikor rám néz? Amikor megcsókoljuk egymást? Rengeteg kérdés van egyelőre megválaszolatlanul bennem, de nem akarom ezzel zargatni, valahogy nem illene bele a kapcsolatunkba, hogy valamikor spontán megkérdezzem tőle, hogy 'szeretsz már?'. Ez az énképembe se fér bele, szóval akármennyire is tudni akarom, ez addig megválaszolatlan kérdés marad, amíg ő el nem mondja, mi jár a fejében.
Elhúzom a kezem, amikor mozgolódni kezd, lábaink teljesen egymásba gabalyodtak, halkan, de elég fájdalmas nyögéssel kapok a térdéhez, mielőtt ilyen kómás állapotban támadást indítana ellenem. Finoman húzódok arrébb, éberebben pislog rám és az arca pírba borul.
- Ne haragudj, én... 
- Semmi baj - mosolyodok el, hihetetlen, hogy miattam pirul el. Egy ideig csak néz rám nagy szemeivel, állom a pillantását, kezemet kinyújtom felé és rásimítom tenyerem az arcára. Néma párbeszéd játszódik le köztünk, ahogy szemöldököm kérdőn vonom fel és ő úgy mászik fel hozzám, mint egy kismacska. Arcát beletemeti a nyakamba és félig rám fekszik, nevetve ölelem át, egyik ideig így maradunk, majd hirtelen átfordulok, hogy megcserélődjön a helyzet.
Egy részem retteg tőle, hogy ez a lány még rengeteg bajt fog nekem okozni, egy másik viszont rettenetesen boldog, amikor a szemébe néz. Pillantásunk összekapcsolódik és akkor hirtelen tudom, hogy mi jár a fejében, ahogy pillantása megtörik és már nem olyan tartózkodóan fekszik, tudom, hogy valami megváltozott. Egyszerűen már csak nem tiltakozik ellenem, ebben a pillanatban éppen nem.
Nem mutatom jelét annak, hogy bármi is történt volna, egy ideig csak fekszünk, simogatom a haját, játszok az ujjaival, közben halkan beszélgetünk, majd kivonulok a szobájából és hagyom, hogy elkészüljön.
A folyosó hideg padlója kellemetlen a talpamnak, igyekszek minél hamarabb eljutni a szobámig, ám alig lépek ki Mirától, Zayn hangját hallom, ahogy megköszörüli a torkát mögöttem, s úgy néz rám, mintha magyarázattal tartoznék neki bármiért is. Felvonom a szemöldököm, a mozdulat ösztönös, pedig emlékeztetem magam Mira kérésére.
- Előbb vagy utóbb nagyon megégeted magad - rázza a fejét, majd elvonul mellettem, hogy birtokba vegye a fürdőszobát.
- Kapd be - morgom ellenségesen, jókedvemből rögtön elszáll valamennyi. Utálom, hogy ha nem Louis, akkor ő tesz ilyen megjegyzéseket, és még jobban utálom, hogy talán nem véletlenül. A barátaim, külső szemlélői ennek az egésznek, de talán befolyásolhatnak. Ismernek engem, és rosszul ismerik Mirát.
Fintorogva veszem észre, hogy az időjárás nem nekem kedvez, így az ingemet félretéve áthúzok a fejemen egy fekete pulcsit, majd belebújok egy szürke melegítőbe és Harryvel kiegészülve kezdek dörömbölni a fürdőszobaajtón. Idegőrlő, hogy mindössze egy fürdőszoba van az egész házban, s reggelenként, esténként valóságos verseny folyik a használatba vételéért.
Már majdnem bejutunk, kinyílik az ajtó és majdnem besurranunk Harryvel, amikor megjelenik Stephen és lazán bemegy előttem egy törülközővel a nyakában.
- Hé - húzza össze a szemöldökét a göndör, hangja még fáradt és a megszokottnál is lassabban beszél. 
- Bocs, de ez elsősorban az én fürdőszobám - vonja meg a vállát, majd becsukja az ajtót és elfordítja a kulcsot a zárban, nehogy véletlenül bármelyikünk is megmoshassa a fogát, míg őkelme zuhanyzik.
Meggyőződésem, hogy direkt csinálja, pont ezért lendítem felfelé a középső ujjam, habár ezt már nem látja.
Nekidőlök a falnak és lábammal dobolva várok, hallgatjuk a vízcsobogást, mely egyáltalán nem készül elhalni. Direkt zuhanyzik ilyen sokáig. Mellettem Harry nagyon úgy néz ki, elaludt, főleg hogy egy idő után a feje ráborul a vállamra, így már beszélni se tudok senkivel.
Stephen még mindig bent van, amikor szőke barátnőm kilibben a szobájából, s elindulna a fürdőszoba felé. Bökdösni kezdem Harryt, mire kómásan felnéz, s elmosolyodik Mira láttán.
- Hát ti? - lép oda hozzánk, mosolyogva öleli át a göndör hajú barátom, aki egy ideig még csimpaszkodik rajta. Valahogy emiatt egy kicsit kellemetlenül érzem magam, viszont előbb gondolkozok, mint beszélek, s rájövök, hogy Harrytől nem kell féltenem őt, hiszen az egyik legjobb barátom. - Ki zuhanyzik, hogy ti itt álltok? - paskolja meg a fiú vállát, majd lábujjhegyre áll és puszit nyom az arcomra.
- Stephen - motyogom, karjaim a dereka köré fonom és csak most mérem végig. Szűk farmert és fehér, kötött pulcsit visel, aminek hosszabb az ujja a kelleténél, haja kócos kontyban ül a fején.
- Mi voltunk itt hamarabb - panaszolja Harry.
 Szemeit forgatva pillant az ajtó felé, még mindig csobog a víz.
- Seggfej - szűri a fogai közt, majd megfordul a karjaimban és hátával a mellkasomnak dől, ujjai összekulcsolódnak az enyémekkel. Ő Harryvel beszélget, míg én csendben vizsgálom a nyakát és tarkóját, mígnem fejét hátrahajtva pillant rám. - Ugye?
- Hm? - nézek fel hümmögve, ám a totális beégést megúszom, mert nyílik az ajtó és Stephen masírozik el mellettünk.
- Gyorsabban nem ment? - motyogja az orra alatt, ám tökéletesen hallhatóan. Kibontakozik a karjaimból és várakozva pislog rám.
- Mi az? - értetlenkedek, míg Harry bemegy a helyiségbe, s megnyitja a csapot. - Menj nyugodtan.
- Te voltál itt hamarabb - méreget ártatlanul. - Menj be te.
- Haz hamar végez, elférsz mellette, nem? - fogom meg a derekát és beljebb kezdem nógatni.
- De akkor is te voltál itt hamarabb - makacskodik, mire elnevetem magam és a hajamba túrok.
- Felajánlom, hogy előttem menj be, de problémázol ezen? Cica...
- Csak menj be, Liam, nekem több idő kell az elkészüléshez - fonja össze karjait a mellkasa előtt, ajkait makacsul szorítja össze. Feladom, mert tudom, hogy nagyobb vitát csinál belőle, ha nem úgy van valami, ahogy akarja.
- Rendben - bólintok, majd belépek, az arcára elégedettség ül ki. Arrébb lököm Harryt, a tükörből szórakozottan pillant rám, a szájából folyik a fogkrém, gyorsan kitérek előle, még mielőtt leköpne, de a kezemen még így is landol egy kevés. Röhögni kezd, miután magamban motyogva a pulcsijába törlöm a kezem én is fogkrémet nyomok a fogkefémre, s miközben sikálom a fogam a tükörből Harryt nézem. Bármelyik pillanatban leköphet megint, ismerem őt. Félek lehajolni, mert belőle kitelik, hogy a nyakamba köp, viszont ő is számít az én támadásomra.
- Na? - húzza össze kihívóan a szemeit. Állát merevítve tartja a mosdókagyló felé, folyik róla a fogkrém.
- Gusztustalanok - hallom Mira nevetését, s míg Harry felé fordul gyorsan kiköpöm a fogkrémet, majd a fogkefével a számban vigyorgok rá. A fejét rázza, a fiú gyanakvóan néz rám, miközben lehajol és megmossa az arcát. Most kellene a nyakába köpnöm, csakhogy a barátnőm előtt nem készülök ilyet elkövetni, mert talán ő azt nem tartaná olyan viccesnek, helyette kisebb ütést mérek a tarkójára. Röhögve csap vissza, majd felborzolja a haját és egy ideig még illegeti magát a tükörben.
- Ha nem húzol el innen, esküszöm meggondolom magam és beleköpök a nyakadba - morgom, lökdösni kezdem, mire hajlandó arrébb menni. Vihogva lép ki a fürdőszobából, a helyét hamarosan elfoglalja a szöszke lány. Megmosom az arcom, míg ő előhalássza a fogkeféjét, majd megigazítom a hajam és a falnak dőlve figyelem őt.
- Ne bámulj - neveti el magát. Vicces látványt nyújt, kissé elfordul tőlem és felfelé pislog, viszont nem tudom nem bámulni. Szép, az egyik legszebb ember, akit valaha is láttam, s egy kicsit elkeserít, hogy láthatóan nem szereti magát. Megmossa az arcát, majd kibontja a haját, egy ideig csak nézem még őt, ahogy vág egy alig észrevehető grimaszt, majd fejét félredöntve kezdi fésülgetni a hajzuhatagot. Eddig bírom, mögé lépek és arcom beletemetem a hajába.
- Mit fogsz ma csinálni? - kérdezem, halkan dünnyögök, amikor copfba köti a haját, ám panaszra nem igazán lehet okom. Megfordul, karjait a nyakam köré fonja és kicsit félredönti a fejét, az arcát apró mosoly világítja meg.
- Lehet itt bármit is csinálni megszokottakon kívül? - biggyeszti le kissé az alsó ajkát, majd megvonja a vállát. - Azt hiszem, délelőtt Niallel leszek, délután pedig a szokásos.
- Kitalálhatnánk valamit - simítok végig az arcán. - Hogy a többiekkel is olyan jóban legyél, mint Niallel és Harryvel.
- Mit, Liam? Bújócskázzunk? - nevet fel kissé cinikusan. 
- Nem, csak töltsünk együtt egy kis időt mindannyian. Itt vagyunk, de nem hiszem, hogy olyan iszonyúan sokat beszéltél volna Zaynnel vagy Louval. Kérjek alkut, vagy megteszed ezt nekem anélkül is? - kérdezem mindenféle rosszindulat nélkül, mire nagyot sóhajt és bólint. Unom már, hogy a barátaim egy része ilyen bizonytalan velünk szemben.
- Köszönöm - motyogom, majd közelebb hajolok hozzá. Egy puszinak indítom, esküszöm, végül mégis szorosan ölelem magamhoz.
- Srácok, ne itt - hallom Niallt, bosszúsan húzódok el, s nézek szembe vele, de azt hiszem, a haragom el is száll. A törülközőjét szorongatja és még elég nyomott arca van. - Engem nem zavartok, de zuhanyozni fogok - figyelmeztet, Mira kuncogva bontakozik ki a karjaim közül, a fiú kitárja a karjait és megölelik egymást.
Soha, semmikor el nem tudtam volna képzelni, hogy majd ők így összebarátkoznak, két ennyire különböző ember, de mégis így történt és azt hiszem Niall az, aki miatt Mira elindult azon a bizonyos változáson. Semmi okom féltékenynek lenni rá, egyáltalán senkire nincs okom annak lenni közülük, mégis ilyenekkel nyugtatom magam. Érdekes lesz visszatérni a megszokott életünkbe, főleg, ha folytatja a turnéját is utazni fog, nem először üt szöget a fejembe ez a gondolat, de most nem kezdek el elmélkedni rajta.
- Liam? - húzza össze a szemöldökét, fejemet megrázva nézek fel. - Akarsz még valamit, vagy mi van? - dobja le a törülközőjét, egy könnyed mozdulattal pedig lekapja a pólóját. Mira már nincs sehol, így már nem érdemes maradnom, egy intéssel búcsúzok, majd kisurranok az ajtón és hallom, hogy Niall nevetve csukja be mögöttem.
- Azt hittem, kedvet kaptál te is a zuhanyzáshoz Niallel - simul egy kéz az enyémbe, a hangja játékos és huncut.
- Miért, te igen? - pillantok rá, közelebb húzom magamhoz és átölelem a derekát. Ösztönösen a szobám felé indulok és ő is velem tart.
- Ami azt illeti, egy kicsit talán igen - hümmög, mire felháborodott és némileg rémült arccal nézek rá. A torkomba valamiért beleköltözik a szorító érzés, ott van a "mi van, ha" és talán ezért fuccsolt be az elméletem, miszerint a szöszke srác nem okozhat problémát.
Halkan nevet rajtam, majd puszit nyom az arcomra és a szobámhoz érve elengedi a kezem.
- Nem jössz be? - biggyesztem le csalódottan a szám.
- Visszamegyek Niallhöz - húzza az agyam, majd az arckifejezésemet látva szélesedik a mosolya. - Talán féltékeny vagy, Liam?
Halkan horkantok, szemei élvezettel csillognak, miközben engem néz.
- Nem.
- Nincs is rá okod, mert körülbelül ő olyan nekem, mint Luke - billenti kicsit oldalra a fejét, ujjával végigsimít a szemöldököm fölött. - Talán annyi különbséggel, hogy Luke idegesítőbb.
Elnevetem magam, megfogom a kezét és puszit nyomok a tenyerébe, aztán csak állunk egymással szemben és figyeljük a másikat.
- Hogy lehetsz ilyen? - kérdezi hirtelen, majd kissé váratlanul neveti el magát és kezét végighúzza a copfján. Esélyt sem ad arra, hogy válaszoljak, csak hirtelen megölel és arcát a mellkasomba fúrja. - Nem értelek - motyogja.
- Mire gondolsz? - simítok végig a hátán, majd karjaimmal átölelem és csendben várom, hogy összeszedje a gondolatait.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen vagy. Liam, pár hete még bunkóságból betörtél a fürdőszobába míg zuhanyoztam, most meg... Nem értem. Összezavarsz - fakad ki, elhúzódik és kibontakozna az ölelésből, ha engedném.
- Most meg? - húzom vissza, komolyan nézek a szemébe. Megrázza a fejét, majd hirtelen megfordul, amikor Niall gőzfelhőt húzva maga után egy alsónadrágban masírozik elő. Nem is mond semmit, csak lefejti magáról a karjaim és a szobája helyett Niallhöz megy.
- De Mira... - szólítom, addigra becsapja az ajtót nemhogy előttem, de a szőke srác előtt is.
- Történt valami? - pislog nagyokat értetlenül.
- Semmi, csak Miranda Mackenzie Hemmings és a hülye gondolatai - motyogom kissé sértetten, majd becsapom magam után a szobám ajtaját. És még én zavarom össze őt!

~Mira Hemmings~

- Azt akarod mondani, hogy szereted őt? - húz át egy pólót a fején, majd tovább öltözködik, míg én teljesen lefagyva pislogok magam elé. - Mira - szólít, majd egy földről felkapott párnát dob az arcomba. A szobát kellően lelakta és az ágya olyan, mintha egy gondos tacskócsalád élné benne mindennapjait.
- Mi? Nem! - szorítom magamhoz a párnát, zavartan kifelé kezdek bámulni az ablakon. - Nem.
- Elmondhatod - lép közelebb, majd körbenéz és kihúz egy övet a takaró alól.
- Tudom, én csak... - lehajtom a fejem és az ujjaimat kezdem tördelni, próbálom összeszedni a gondolataim. - Ez lehetetlen.
- Miért lenne az? - tesz fel újabb kérdést, a szobában el-vissza masírozva kutat valami után.
- 2 hete vagyunk együtt, Niall, előtte utáltuk egymást, nálam ez nem így megy.
- Miért, nálad ez hogy megy, Mira? - fordul meg hirtelen, sugárzik róla, hogy élvezi a vívódásom. - Nézd, köztetek már hosszú hetek óta van valami, ez mindenki számára világos. Nem 2 hete kezdtetek el vonzódni egymáshoz, és nem mondhatod meg magadnak, mikortól normális szeretni valakit. Nem kell bevallanod magadnak, élhetsz úgy, hogy elhiteted magaddal, nem szereted, de én tudom, hogy nem így van. Egy kicsit már szereted őt, Mira, de ez nem olyan rossz, mint amilyennek hiszed. Ha nem szeretnéd, nem engednéd be az ágyadba és nem így viselkednél vele
Eltűnődök a szavain. Én is tudom, hogy igaza van, csak engem elbizonytalanítanak a saját érzéseim, mert egyszerűen nem akarok így érezni iránta. Gyengébbnek és sebezhetőbbnek érzem magam, mert tudom, hogy ha sor kerülne rá nem félne ott bántani, ahol a legjobban fáj.
Halkan hümmögök, nem reagálok semmilyen normális módon. Bebizonyítom magamnak, hogy itt még nem olyan rossz ez, ha pedig elmentünk úgyis elfelejtkezünk majd egymásról. 2 hétig akár még szerethetem is, csak ezzel a magam dolgát fogom megnehezíteni, de ez már egyedül az én problémám lesz.
 A délelőttöt a rám kiszabott ház körüli munkák elvégzésével töltöm Niall társaságában, s olyan dolgokat is megvitatunk, amik mással kínosak lennének, vele valahogy mégsem azok. Nem az az ember vagyok, aki 1 nap után azt mondja valakire, hogy ő a legjobb barátja, sőt, de vele ez talán így van. A fiúkkal mindig is jobban kijöttem, többnyire azért, mert Luke társaságával együtt járt Calum és Michael is, majd később Ash, de azért az iskolában voltak barátnőim, mégis kevésbé húztam feléjük. A fiúk máshogy gondolkodnak, máshogy nézik az életüket, ami nekem sokszor jobban tetszik. Niall megnyílik előttem, a bizalma által pedig én is úgy érzem, ő az az ember, akinek beszélhetek arról is, ami a testvéremmel vagy a szüleimmel kínos lenne. A kisebb testű állatok etetése közben komolytalanabbnak is tűnnek ezek a témák, de ha beszélek, a szeméből őszinte érdeklődés árad felém, ugyanez fordítva. Folyamatosan beszélek, ő hallgat, majd ő beszél, s én hallgatok, hogy aztán elmondjam a véleményem.
- Elmondhatok valamit? - biccentem fel kicsit a fejem, a hangom halkabb, bizonytalanabb. Várom a vészharang jelzését, hogy rájöjjek, ne tegyem ezt, de elmarad.
- Bármit elmondhatsz, Mira - mosolyog rám, ahogy koszosan, kissé furcsa szagúan ballagunk, kinyitom a szám és elárulom azt, amit igazán szégyellek.
- Emlékszel, amikor Liammel iszogattam? - teszem fel a költői kérdést, ő bólint, s nagy levegőt véve folytatom. - Kicsit... elszabadultak köztünk a hormonok - tekintetem lesütöm, botladozó lábaim kezdem nézni. - Hülyeséget csináltunk, amire kicsit sem vagyok büszke.
- Sejtettem - tűnődik, s szinte rögtön válaszol a rémült, kérdő tekintetemre. - Liam máshogy viselkedett, furcsa lett, máshogy beszélt rólad és máshogy viszonyult hozzád. Elég ideje ismerem már ahhoz, hogy a szeme állásából, a reggeli arckifejezéséből tudjam, mit művelt éjjel. Te voltál az egyetlen, akivel tehette, vagyis nem az egyetlen, de a reálisabb, szóval... - kitárja a karját, kicsit megvonja a vállát, miközben tovább mosolyog rám.
- Szerinted tudják a többiek is? - nyelek nagyot, arcom pírba borul.
- Előfordulhat, igen, majdnem teljesen biztos vagyok benne - bólogat, majd zavaromat látva nevetve húz magához, puszit nyom a fejemre.
- Ez annyira gáz! - nyöszörgöm a pólójába.
- Mert? - nevetgél, hangjából szinte sugárzik az értetlenség. - Ez olyan férfi dolog, de semmi közünk hozzá - vonogatja a vállát.
- Úristen, biztos ezért nem fogadnak el minket! - pánikolok, majd a fejemhez kapva pördülök a ház irányába.
- Állj, Mira, állj! - kapja el a derekam, nem engedi, hogy megint hülyeséget csináljak. - Nem kell megmagyaráznod nekik, semmi közük hozzá. Nézd, semmi bajuk nincs veled, csak bizonytalanok. Ha látják, hogy hosszútávon is jól megvagytok, ők fogják keresni a társaságod, te csak éld az életed és ne törődj másokkal.
- De Liam...
- Liam nem köteles semmi miatt magyarázkodni nekünk és hidd el, majd beszél velük, ha szükségesnek érzi.
Igyekszem ezt észben tartani akkor is, amikor újra Liam szeme elé kerülök. A terve még mindig él, a nappaliban találom meg a többiek társaságában. Amikor felfedez megemelkedik, de magamtól is odamegyek hozzá. Kezét felém nyújtja és átfogja a derekam, úgy von magához, miközben szabad kezével végigsimít sz arcomon.
- Minden oké? - kérdezi csendesen, bizonytalanul. Megértem őt, semmi okot nem adott az elrohanásomra, de nem faggat.
- Ne haragudj - suttogom alig hallhatóan, ujjaimmal átfésülöm a haját, s ajkaink egy rövid másodpercre találkoznak. Ez a gesztus egyesek számára meglepő lehet, ugyanis a beszélgetés hirtelen elcsendesedik és érzem, hogy minden szem rám szegeződik, ő viszont úgy néz rám, hogy képtelen vagyok nem máshová irányítani a figyelmem. Végigsimít az arcomon és halkan motyogva kérdezi:
- Mondtam valami rosszat?
- Nem - mosolyodok el, ujjaim a hajáról az állára vezetem, barna tekintete még mindig aggódva fürkész. - Csak... nem tudom, tisztáznom kellett magamban néhány dolgot.
Megfogja a kezem és ujjaim széthajtva egy csókot pihentet meg a tenyeremben, majd elmosolyodik és finoman az ölébe von. Eszembe jut, amikor szórakozásból rántott az ölébe és nem eresztett, ez a gesztus már teljesen más, szinte félve, de ragaszkodóan fogja körbe a derekam, és nem akarok szabadulni.
Pillantásom a közönségünkre vezetem, Niall csak néz rám azzal a mindent tudó tekintetével, míg Louis és Zayn közt néma párbeszéd játszódik le, Harry pedig csak mosolyog, s talán Liammel kommunikál. Ezek a néma párbeszédek nem zavarnak annyira, mert úgy érzem, Niallel köztünk is valami ilyen megy végbe. Kiolvasom a tekintetéből, hogy szerinte ez így rendben van és tartsam észben, amit mondott, én pedig talán életemben először nem a saját fejem után megyek, hanem hallgatok más ember tanácsára, mert tudom, hogy ő jobban akarja a boldogságom, mint én saját magam. És ha a boldogságomat Liam Payne mellett kell megtalálnom, akkor a bajos múltunktól függetlenül igyekszek majd nem belerondítani.