26.rész Kihívás elfogadva

Sziasztok! :)
Ne haragudjatok, amiért megvárattalak titeket a résszel és nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen megértőek vagytok! Hihetetlen érzés, hogy ennyire kedvesek vagytok velem és még ti mondjátok, hogy ne igyekezzek, de a késés nem az én műfajom, szóval nem tudtam csak úgy ücsörögni itthon azzal a tudattal, hogy nem csináltam meg, amit kellett. 
Nem lett a legjobb rész, ismét nem is valami történésekben gazdag, de most ennyi sikerült és igazából már annak is örülök, hogy ezt összekapartam.
Szép hétvégét nektek!

Nessa. xx

Feszengés lesz úrrá rajtam, holott hetek óta élek együtt ezekkel a fiúkkal, mégis sosem voltunk még így egy társaságban, zavaró, ahogy fürkészik az arcom. Olyan, mintha belelátnának a fejembe. Néhány szót már mindenkivel beszéltem, mégis olyan, mintha két vadidegennek kellene megvallanom valami bűnömet. Kínos csend telepszik ránk, de nem igazán veszem ki belőle a részem, arcom a pólójába fúrom és nagyokat pislogok, miközben ujjai gyengéden simogatják a derekam. Egyértelmű, hogy ezt a beszélgetést nem én fogom elindítani.
- Fáradt vagy? - motyogja a fülembe, egy pillanatra égnek merednek a tarkómon lévő apró hajszálak, még mindig szoknom kell a gesztusait.
- Egy kicsit - motyogom, holott nem vagyok fáradt. Felemelem a fejem és a pólója helyett a nyakához illesztem, érzem az arcszeszét és némi dohányszagot. Elmosolyodok, mert ezúttal valahogy már nem bántja az orrom. Talán megváltozott valami az érzékszerveimben is.
Semmit nem akarok most jobban annál, hogy csak így üljünk, lehetőleg ketten, nem kell, hogy beszélgessünk.
- Oké, srácok - sóhajt fel Zayn, felé fordítom a fejem, mire beletúr a hajába és elmosolyodik. - Direkt csináljátok?
- Mit? - szólalunk meg egyszerre, Liam szemöldöke értetlenkedve összeszalad.
Olyan arcot vág, mintha tudnunk kellene, de továbbra is ugyanolyan értetlenül nézünk rá.
- Gyökér vagy - vág hozzá egy párnát Harry. - Te mit csinálsz Perrie-vel mindig?
- De az én vagyok - vág ezúttal ő értetlen arckifejezést, ugyanúgy bámulunk egymásra.
- Elárulnád, hogy ők mégis miben másabbak, mint te és Perrie? - kel ártatlan arckifejezéssel Niall a védelmünkre. Már rájövök arra, mi Zayn számára olyan furcsa, lehajtom a fejem és az ajkamba harapok.
- Hát... - hümmög, kétségbeesetten pislog Louis felé, de az csak néz ránk, mintha bármelyik pillanatban megláthatna valamit, amitől gyanakodhat valamire. - Mi soha nem akartuk megölni egymást, most lehet, hogy megbántalak titeket, de nagyon nehezen hiszem el, Mira, hogy valami nem fog balul elsülni köztetek, vagy hogy nem akarsz később hasznot húzni ebből. Nem egy olyan lánynak tűnsz, aki képes elfelejteni azokat, amik történtek köztetek, pláne nem olyannak, aki...
- Nem kell folytatnod - hangom gorombán cseng, megbántottan szorítom össze a szám, miközben lábaim leeresztem a földre és lefejtem magamról Liam karjait, amikor nem enged hisztisen lököm le magamról a kezeit és kiugrok az öléből. A szám megremeg, mondani akarok neki valami nagyon csúnyát, de az utolsó pillanatban az ajkamba harapok és csak elfordulva felsietek a lépcsőn.
Hallom Liam szitkozódását és egy puffanást, miszerint az következő párnát ő vágta a fiú arcába, hallom, miket mond neki és ebből érzem, hogy elszakadt nála a cérna, de nem avatkozok közbe. Becsukom a szobám ajtaját és nekidőlök, nem sírok, nem éri meg és ezt tudom én is, egyszerűen csak dühös vagyok, ettől szorul el a torkom. Pontosan értem a feltételezését, ez bosszant, hiszen arra akar kilyukadni, hogy tulajdonképpen Liamet csak arra tartom, hogy később feljebb kapaszkodjak általa a ranglétrán, vagy csak még több figyelem irányuljon rám. A mellkasom hevesen emelkedik, ökölbe szorítom a kezeim és hátam az ajtóhoz préselem, legszívesebben visszamennék és beverném a képét, de nem mozdulok, csak nagyokat lélegzek. Szóval ilyennek tűnök mások szemében.
- Mira - kopogtat, egész testemmel az ajtóhoz préselődök, de ez úgysem akadályozza meg abban, hogy bejöjjön. - Kérlek!
Nincs kedvem magyarázkodni neki, viszont eszembe jut, amit Niall délután mondott, szóval ellököm magam az ajtótól és egy ideig csak szuggerálom, mielőtt kinyitnám előtte. Gondolatban már tudom, mit fogok mondani neki, de amikor a szemébe nézek mindent elfelejtek. Belép, becsukja az ajtót és magához von, nem zavarja, hogy nem ölelem vissza, csak ölel és a mellkasa megereszkedik, amikor kifújja a benntartott levegőt. Néhány perccel ezelőtt még majd' szétcsattant a dühtől, most pedig engem ölel át.
Ajkaim újra erősen préselem egymáshoz, viszont az ujjaim már nem szorulnak ökölbe, kiengedem őket és ezzel együtt omlok igazán a karjaiba.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez lesz - motyogja, puszit nyom a homlokomra, majd kissé elhúzódik.
- Már értem, miért vagytok barátok - morgom, válaszul csak elneveti magát. Én is elmosolyodok, kezem felcsúsztatom a vállára és ezúttal én nem engedem el. - Liam, én...
- Nem kell magyarázkodnod, Cica - simít végig az arcomon. - Tudom, hogy nincs igaza, de Zayn ilyen az emberekkel, elég bizonytalan, majd ő is rájön erre. Mindenkivel ilyen először.
Bólintok, nem tudok semmit sem mondani erre, egyik részem már érti a srác gondolkodását, a másiknak viszont még mindig fáj, hogy ezt feltételezte rólam, főleg, miután hajlandó voltam megvallani magamnak, hogy igenis kötnek már gyengédebb szálak Liamhez.
- Rendben vagyunk? - szorongatja a kezem, sóhajtva bólintok és elhúzódok kicsit tőle. - Állítólag ma éjjel szép tiszta lesz az ég, talán kimehetnénk - mondja kissé feszengve, azonban az arcomon mosoly terül szét, nem számít erre.
- Oké - nyomok puszit az arcára, majd visszaesek a talpamra.
Arcomat a kezei közé veszi és elhúzott puszit hagy a számon.
- Most megyek, és elintézem ezeket a gyökereket - morgolódik, villant rám egy mosolyt, majd kilép az ajtón és egyedül hagy. Hallgatózhatnék, de miután megszűnik a lépcső felől jövő dübörgés, az ágyhoz sétálok és ledőlök rá. Nem az én dolgom, hogy mit mond nekik, van hozzá közöm, de azt hiszem, nem én fogok hatni Zaynre. Egy ideig nyomkodom a telefonom, bár internet nélkül nem sok mindent tudok kezdeni vele.
A takaró súrlódására nyitom ki a szemeim, melegebb lesz, mégis felnézek és hunyorogva veszem észre Liamet, ahogy az ágyam mellett guggol és eligazítja rajtam a takarót. Motyogásomra felemeli a fejét és kissé elmosolyodik.
- Aludj csak - suttogja, majd puszit nyom az arcomra.
Az oldalamra fordulok és az órára pillantok, hamarosan éjfél, de már nem emlékszek, mikor aludhattam el. Fáradt vagyok, mégis felülök és hunyorogva nézek szét a szobában, a függönyön beszűrődő éjjeli derengés kelti életre bennem a gondolataim.
- Azt mondtad, kimegyünk - motyogom, megköszörülöm a torkom és kinyújtom a karjaim.
- Elaludtál, nem akartalak háborgatni. Majd holnap kimegyünk, ha akarod - nyomna vissza a párnára, de tiltakozok és kibújok a takaró alól.
- Most szeretnék - dörzsölöm meg az arcom, végignézek rajta, melegítőben és pulcsiban van, talán nem számított rá, hogy aludni fogok.
- Cica, amikor szóltam azt mondtad, hamarosan elkészülsz, de visszaaludtál. Nem gond, ha ez most elmarad.
Szóval volt már itt.
Ellenkezve rázom a fejem és miután kicsit kitisztul a fejem a szekrényhez lépek, vékony felsőm fölé egy pulcsit veszek, majd közelebb merészkedek hozzá. Mosolyogva rázza a fejét, kézen fog és halkan kilépünk az ajtón. A lépteim olyan hangosnak tűnnek az övéi mellett, valahogy mégis lejutunk a lépcsőn, miután felvesszük a cipőinket és ellopunk egy plédet, kimerészkedünk az ajtón. Hideg, éjjeli szellő simogatja meg az arcom, hallom a tücskök ciripelését, a természet halk hangjait, az egész ég ránk borul és látom a csillagokat, amihez eddig borzasztó kevésszer volt szerencsém. Keze beburkolja fázós ujjaim és melegen tart, halkan sóhajtva simulok a mellkasához, miközben leballagunk a lépcsőn és kissé messzebb sétálunk a háztól. A nyirkos fűre teríti a pokrócot, leülünk rá és egy ideig csak feszengve nézelődünk, a beszélőkém cserbenhagy és hirtelen nem tudom, mit kellene mondanom neki. Nem gondolok semmire, a csend kissé kínos, de nem túlzottan zavaró, szinte hallom, ahogy pörögnek a gondolatai, végül ő sem szól semmit, csak gyengéden nógat közelebb magához. Felemeli a fejét és az eget fürkészi, barna tekintetét érdeklődve szegezi a csillagokra, míg én az ő arcát nézem. Annyira félreismertem.
Azt hittem, buta, mert a sztárok többségéről mindig kiderül, hogy amennyire okosnak hiszik a rajongói, annyira buta tud lenni. Talán magam ellen beszélek, de így van. Viszont ő okos, a szemének érdeklődő, kíváncsi csillogása elárulja. Arra gondolok, amit mondott nekem, hogy önvédelemből viselkedik ilyen lehetetlenül bunkón, eszembe jut minden, amit valaha mondott nekem erről, hogy elszúrt dolgokat, és hogy ezt nem akarja elrontani. A lelkemben teljes zavartság uralkodik el, mert rájövök, hogy igaza volt, mindig is igaza volt abban, hogy több a közös bennünk, mint hinném. Jöhet nekem Zayn Malik a hülye feltételezéseivel és azzal, mit gondol rólam, de már tudom, hogy jelenleg minden, amire igazán szükségem van, az ez a fiú.
Ott, abban a pillanatban engedem el a múltat, bocsátok meg neki minden meggondolatlan mondatot, tettet és gonoszkodást, s az ölébe kérve magam csendesen kérek tőle bocsánatot a magam módján, holott tudom, hogy ő már megbocsájtott nekem.
Bebizonyítom Zayn Maliknak, meg mindenkinek, aki kételkedik bennem, hogy képes vagyok mindenre, még ezt az idiótát is tudom szeretni. Viszont elsősorban magamnak kell bebizonyítani néhány dolgot, de ezeknek állok elébe.
Fejem a mellkasának döntöm és ujjaimmal néhány fűszálat piszkálok, ő meg csak tart a karjaiban és nem szól semmit.
- Soha, sehol nem volt még ennyire csend - suttogja, felpillantok rá, az arcát figyelem. Hallgatunk, s igaza van, csupán a tücskök ciripelnek, de teljes csend és sötétség uralkodik, a távolban csak a ház körvonalait fedezem fel. Kezeit a pulcsim alá csúsztatja és a hátam simogatja, a kínos csend eltűnik, átveszi a helyét valami más, mintha egy kis burok képződne a környezetünkben.
- Gondolsz még Ashtonra? - töri meg a csendet, de a név hallatára a csodás pillanaton is repedés keletkezik. Hirtelen azt sem tudom, ki az az Ashton, nemhogy gondoljak rá. Nem kell gondolkoznom a válaszon, a szám előbb nyílik el.
- Nem - vallom be halkan, a testtartása kissé megváltozik, szinte kéri, hogy öleljem át. - Egy ideje nem.
Nem válaszol, csak megfogja a kezem és puszit nyom az ujjperceimre. Végigsimítok az állán, mutatóujjammal megérintem az orrát és elmosolyodok, sosem láttam még férfit ilyen pisze orral.
- Már nem tudom, hogy mit akarok tenni az öcséddel meg a haverjaival, ha hazamentünk - temeti arcát a hajamba, a karom reflexszerűen öleli át. - Mert ha nem cipelnek ide, akkor most ez sem lenne.
- Kevesebb gondom lenne - jelentem ki, majd amikor nem mozdul halkan elnevetem magam, végigsimítok a haján és arcom az övéhez érintem.
- Mira - motyogja, továbbra sem néz rám, elrejtőzik a hajamban. Várom, hogy mit akar mondani, végül elhúzódik. Egy ideig egymás arcát nézzük, legfőképp a szemét figyelem, majd közelebb mozdul és vele együtt én is mozdulok. Mutatóujját az állam alá helyezi, majd ajka megpihen az enyémen. Először csak puszit ad, majd a mellkasunk egymáshoz simul és csókunk elmélyül, majd egyre szenvedélyesebb lesz. Csillagokat nézni jöttünk, mégis minden sokkal érdekesebb most, mint az égitestek. A szemeim előtt mégis csillagok ugrálnak.
Talán a csend teszi, a sötétség vagy a levegő, hogy mindennél nehezebbnek érzem, hogy maradjunk távol egymástól. Olyanok vagyunk, mint két mágnes, taszítjuk és vonzzuk egymást, ebben a pillanatban a vonzás mindennél erősebb, mégis elszakadunk. Pihegésünk a csendbe hasít, az orromon veszek levegőt, hogy ne lihegjek az arcába. Akár ordítva jódlizhatnék is, annyira távol vagyunk az emberektől, de még kissé egyenetlen légzésünk hangja is rettentő hangosnak tűnik. Nincs szívem beszéddel megtörni ezt a csendet.
Az alsó ajkam beszívva tartom, a tekintetem ráemelem és boldog vagyok, hogy a sötétben nem túl észrevehető pírba borult arcom.
- Gond - ízlelgeti a korábban elhangzott szót, a hátamon futkos a hideg. Kimászok az öléből, muszáj, mert ha a mágnes ismét vonzani kezd, nem lesz elég akaratom ellentmondani. Még akkor sem, ha később nagyon megbánnám. - Ilyenkor nem olyan, mintha csak gondot jelentenénk egymásnak.
Nem mondom ki amit gondolok, hogy ilyenkor a legnagyobb gond ő számomra. Csak mosolygok rá és a problémákat az agyam hátsó zugába száműzöm.
- Miért rohantál el ma reggel? - kérdezi kissé bizonytalanul. - Nem kell elmondanod, ha nem akarod, csak olyan érzésem van, mintha megbántottalak volna.
- Nem - mosolygok rá halványan -, semmi különös, Liam, csak én meg a fura gondolatmeneteim.
- Nekem is furcsa ez - vallja be halkan, egy tincsem a fülem mögé tűri és kissé felbillenti a fejem. - De ez jó furcsaság, nem vagyunk unalmasak és átlagosak.
Halkan kuncogni kezdek, sosem viszonyult még így hozzám senki sem. Meglepetten veszem észre, hogy az én negativitásommal ellentétben ő teljesen pozitívan gondol kettőnkre.
- Mira, fogalmam sincs mit érzel, de nem akarok indokot adni a srácoknak arra, hogy később az arcomba vághassák, ők megmondták. Csak arra kérlek, hogy bármikor, akármikor úgy érzed, kiszállsz ebből, azt először velem közöld.
Pozitivitás.
Aprót bólintok, továbbra is az arcát nézem és próbálom besugározni a tudatába, hogy bízzon bennem. Ő is ezt akarja elérni nálam. Szája hirtelen pimasz mosolyra húzódik, majd magához húz és ismét megcsókol. Elnevetem magam a játékosságán, kibillent az egyensúlyomból és elterülök a pléden, ő pedig leomlik mellém és néhány lopott csók után a hátára fordul. Mellkasomban vadul csapkodó szívvel, kipirult arccal pislogok nagyokat, s közben a mellkasom mintha kiszakadna, amikor felsóhajtok. Boldogság áramlik szét az ereimben.
Csak fekszünk csendben, szemeim ide-oda mozognak, követik az ujját, amely a csillagok közt mozogva irányítja a tekintetem. Beszél, hangja kellemes és megnyugtató, a csillagokról számol be, a tévesen esthajnalcsillagnak hívott Vénuszról. Olyan történeteket mormol a fülembe, amelyekről még sosem hallottam. Liam Payne okosabb mindenkinél, akit ismerek, ezzel pedig levesz a lábamról.
Ámulva teszek fel kérdéseket, melyekre a maga módján ad is választ. Ha valamit igazán vonzónak tartok akkor az az, ha egy fiú nem csak jól néz ki, hanem okos is.
- Nézd! - kapja fel a fejét, s az égről hirtelen lezuhanó csillagra bök. - Hullócsillag!
Magának mond ellent, hiszen néhány perce még arról magyarázott, hogy ezek meteorok. - Kívánj valamit, Mira! - szorítja meg kicsit a kezem. Nem hezitálok, nem kezdem megmagyarázni, hogy nem hiszek az ilyesmiben, csak élek a pillanatnak és azt kívánom, amire most a legjobban vágyok. Egy ideig még mindketten az eget fürkésszük, aztán a fejem nekidöntöm a vállának és elmosolyodok, amikor karjait körém fonja.
- Fázol? - motyogja, mire csak megrázom a fejem. Mondanom kellene valamit, hogy fenntartsuk a beszélgetést, de most olyan jó csak hallgatni a hangját. Hallgatjuk egymás szuszogását, eléggé ellazulok a karjaiban és a mellkasának dőlve pislogok nagyokat a sötétségbe. - Mira, elalszol - nevet rajtam, belepuszil a hajamba és kissé megszorítja a kezeim. - Menjünk be.
- Nem akarok - motyogom, próbálok felemelkedni de visszahúz, nem is igazán ellenkezek. A mellkasából árad a hő, kellemes, ahogy tart a karjaiban és simogatja a kezem, nincs kedvem megmozdulni. - Liam - nézek rá kissé megdöbbenten, mire hümmögve hajol lejjebb - csodát csináltunk.
- Mit, gyerekünk lesz? - kerekedik el a szeme, mire felnevetek és a karjára csapok.
- Nem, te hülye! Csend van, érted? Csend van, nem veszekszünk, nem kiabálunk egymással, semmi Volt már ilyen? Mi nem szoktunk csak csendben ücsörögni - magyarázom, mire nevetni kezd és belepuszil a nyakamba.
- Rászokhatnánk, egész kellemes - fészkelődök kicsit, majd odafordulok hozzá és mosolyogva nézek a szemébe. - Jó ég, Mira, milyen szép vagy! - simít végig az arcomon, pupilláim csodálkozva tágulnak ki. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki ezt ilyen gyakran megjegyzi. - Mosolyoghatnál többet.
Félredöntöm a fejem, megérintem a járomcsontját és finoman végigsimítok az arcán,
- Majd megpróbálom.
- Majd teszek róla - hajol kissé közelebb, orrát az enyémhez érinti és puszit nyom a számra. - Menjünk be, Cica, hűvösebb a kezed - fogja meg az említett testrészem, kezei közé veszi őket és puszit nyom az ujjaimra. A szívem mintha ezerszer nagyobbra duzzadna, a karjaiba akarok omlani, késztetést érzek rá, ugyanakkor ismét elcsodálkozok azon, hogy ez a fiú, aki előszeretettel bosszantott, most azt mondja, hogy mosolyt fog csalni az arcomra.
- Olyan egy lehetetlen alak vagy - mormolom, miközben orrommal megbököm az övét.
- Értesz a romantikus pillanatok kreálásához - vigyorodik el szemtelenül. - Most miért?
- Nem rossz értelemben, úgy alapjában. Annyira összezavarsz, Liam - szemeim egy pillanatra behunyom, a megszokottnál hangosabban veszek levegőt. Már megint túl közel van.
- Nem jobban, mint te engem - továbbra is pimasz vigyorral az arcán vizsgálja az arcom, majd pillantása ellágyul és beletúr a hajamba. - Mindent máshogy csinálok, mint az utóbbi időben, és rohadt nehéz néhány dolgot nem megtenni, de nem csinálom meg azokat, amik a fejemben járnak néha, mert azzal elrontanék mindent.
Ismét összekuszálja a gondolataim, nem tudom, nem értem, miről beszél és már nem is akarok rákérdezni. Vele most olyan, mintha szétdobott végtagokkal lebegnék az óceán tetején. Akármikor magával ragadhat egy vihar és megfulladhatok, de akár hosszú végtelenségekig is lebeghetek ugyanígy.
Mámorban úszva követem fel a lépcsőn, valahogy olyan egyértelmű, hogy ma is egymás mellett fogunk elaludni, így meglepetésként ér, amikor lecövekel az ajtóm előtt és nem jön tovább.
- Aludj jól - húz magához, s puszit nyom a homlokomra.
- Bejössz? - biccentem fel a fejem, ragaszkodóbban simulok a karjai közé.
- Most jobb, ha nem - simítja hátra a hajam, arcom a kezei közé veszi és lehajol hozzám. Önkéntelenül mozdulok felé, halljuk, ahogy egy ajtó nyílik, de nem figyelünk rá. Ölelésünk szoros, csókunk az este nyugalmához idomulva gyengéd, mégis hosszadalmas és nehezen válunk el. Karjaim a nyaka köré fonom és csak ölelem, sokkal másabb ölelés ez, mint Niallel, és hihetetlen érzés, hogy ő is ugyanolyan ragaszkodóan szorít magához, Mégis mi rossz lehetne ebben? Miért küzdjek ellene, ha vele sokkal jobb is lehet mindkettőnknek?
- Ti mi a fenét csináltok? - jön egy rekedtes, kisfiús hang tőlünk néhány méterről. Louis hunyorogva szemlél minket, keze a szobája kilincsén pihen.
- Normálisak vagyunk, húzzál aludni - szól oda neki Liam, arcom nevetve temetem a pulcsijába. A fiú nem szól semmit, csak a fejét rázva szófogadóan eltűnik az ajtó mögött.
Akármennyire is marasztalni akarom, nem teszem, mert jelenleg talán ő jobban tudja, hol kell meghúznunk a határt, szóval tetszik vagy nem, elengedem a kezét és egy újabb puszi után nehezen, de becsukom az ajtót. Hajnali 3 van, lassan elkezd feljönni a nap, talán már felesleges is lenne lefeküdnöm aludni, mégis szétterülök az ágyon és tinifilmekbe illő módon hülyén vigyorogva bámulok a plafonra, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy életem eddigi legjobb éjszakáján vagyok túl, ami egy tanyán történt, távol mindenkitől és mindentől egy ilyen elviselhetetlen alak társaságában, akiért jelenleg ide-oda csapkod a szívem.