2014. december 25., csütörtök

32.rész Tündéri lány

Sziasztok! :)
Először is Boldog Karácsonyt Nektek! Remélem, mindenkinek boldogan telt ez az ünnep.
Szerettem volna készülni nektek egy novellával, mint ahogy azt tavaly is tettem, de az elmúlt napjaim többnyire csak írással teltek, mert számomra fontos személyeknek írtam, s így erre már sajnos nem sikerült időt szakítanom, ahogy ezt a részt is körülbelül 10 perccel ezelőtt fejeztem be, így ez most sajnos kimarad. 
Remélem, jól telik a szünetetek,, pihenjetek sokat! <3
Nessa. xx 

Egy lila mappát szorongatva lépek be az épületbe, a pihenésem ezzel végleg véget ér, kezdődik újra a munka, rohanás. A célomhoz lifteznem kell, s még eljutok a második emeleti irodáig, ahová én igyekszem, minimum 30 ember köszön rám hatalmas vigyorral az arcán. Végigkopogok a hosszú folyosón, a hátam egyenes, lábaim merevek, ahogy lépkedek a hatalmas sarkú cipőben. Túlságosan hozzászoktam a lapos talpú cipőkhöz, hónapok óta nem volt magassarkú a lábamon és ezt most megsínyli a lábfejem. Halkan kopogok az ajtón, majd belépek. Chris az asztalnál ül, s valakivel telefonál, dühösnek tűnik. Intek, hogy kimenjek-e, mire csupán megrázza a fejét és hellyel kínál, én pedig a mappát továbbra is a mellkasomhoz szorítva leülök az asztala előtti székre. Türelmesen kivárom, míg befejezi a telefonálást, s hátravágja magát a széken.
- Ne haragudj, az egyik szponzor elkezdett problémázni, mert lehagyták őket a turné új plakátjairól - túr idegesen a hajába, majd mosolyt erőltet az arcára és felemelkedik. Én is így teszek, ám az ölelésem meglehetősen vonakodó. - Örülök, hogy újra látlak, Mira!
- Szintén- motyogom, s elharapom a nyelvemen kikívánkozó frappáns megjegyzést arra, hogy én kevésbé örülök ennek.
- Jól nézel ki - jegyzi meg, de ez valahogy nem tűnik igaznak az alapján, ahogy végigmér. Aprót biccentek, ő pedig a kezemben tartott mappára néz, de nem veszi el. - Hogy vagy? Mesélj az eltelt hónapokról!
- Jól - köszörülöm meg kicsit a torkom, lábaim keresztezem, próbálom elrejteni az idegességem. - Nem tudom, mit mondhatnék róla, ami téged érdekel.
- Úgy hallottam, sikerült megbarátkoznod a One Direction fiúkkal. Igaz a hír? - könyököl az asztalra, próbál biztatóan mosolyogni, de igazából túlságosan ismerem őt ahhoz, hogy bevegyem ezeket a műmosolyokat. Az agya már azon pörög, hogyan csinálhatna ebből is pénzt, s ha az érdeklődése arra vonatkozik, amire gondolok, akkor teljesen biztos vagyok benne, hogy csak a marketinget látja majd az egészben.
- Melyikre gondolsz? - biccentem kicsit oldalra a fejem. Az a Mira Hemmings, aki hónapokkal ezelőtt ücsörgött ebben az irodában nem biztos, hogy visszakérdezett volna. Tény, hogy meglehetősen sok megjegyzést tettem, és ha visszakérdeztem, az csupán provokálás volt, ez viszont inkább önvédelem. A szék karfájára könyökölök és elegánsan megtámasztom az állam a kézfejemmel, bájos mosoly ül az arcomon.
- Az új barátodra, már ha tényleg van ilyen - az arcán ott ül a mosolya, melyet legszívesebben letörölnék a fejéről. - Több nagy hír is van?
- Megeshet - válaszolok hűvös mosollyal az arcomon. - Igen, együtt vagyunk.
- Gratulálok! - szélesedik ki a vigyora, kezeit szinte izgatottan préseli az asztalhoz. - Nagyszerű!
- Ez nem befolyásol semmiben - köszörülöm meg kicsit a torkom, s előrehajolva a mappámat az asztalra csúsztatom. - Írtam dalokat, és szeretném, ha felkerülnének az új lemezre.
- Remek, de a következő lemezedre már megírták a dalokat, napokon belül megkapod őket és indulhatsz stúdiózni - magyarázza mosollyal az arcán.
- Igen, valóban remek, de írtam dalokat, és szeretném, ha megnéznéd őket. Nem zavar, hogy már vannak, nem vagyok köteles azokat felvenni. Ezeket szeretném - mosolygok bájosan, ám a tekintetem kissé elködösül a visszatartott indulattól. - Esetleg eldönthetném én, hogy miket akarok felvenni az új lemezre, mert tudtommal az én lemezem lesz - számat kissé flegmázva nyitom el, a szemeim elkerekednek hozzá, ujjaim megmarkolják az asztal szélét. - Vagy nem?
- Ne hisztizz, Mira - jelent ki, majd felkapja a mappát és az egyik fiókba dobja. - Majd megnézem őket.
- Nem fogod - préselem össze makacsul az ajkaim. - Add vissza!
- Eldöntenéd, hogy mit akarsz? - csattan fel kicsit, összerezzenek, majd makacsul a szemébe nézek.
- Azt akarom, hogy az én dalaim kerüljenek fel a lemezre, de tudom, hogy nem fogod megnézni őket, vagy ha meg is nézed, nem fogod odaadni a hangmérnöknek, szóval add vissza, és majd én magam adom oda neki!
A lila mappát lecsapja az asztalra, én pedig dühödten marom el. Nincs kedvem maradni, de amikor felpattanok visszaparancsol a helyemre, én pedig akármennyire is nem akarok maradni, leülök.
- Ha befejezted a hisztit, akkor akár beszélhetnénk is arról, hogyan jelentsétek be, hogy együtt vagytok - vesz nagy levegőt, s újra a fejére erőlteti a mosolyát.
- Oh, ezen nem kell törnöd magad, mert nem jelentünk be semmit, max majd akkor, ha mindketten azt akarjuk. A párkapcsolatomba nem szólhatsz bele - az állán rángatózó izomból tudom, hogy nagyon a határt feszegetem.
- Semmit sem változtál! - nevet fel gúnyosan.
Megint nincs igaza, de ha ő nem is tudja ezt, én igen. Nem hagyom, hogy irányítson, hogy visszavarázsoljon egy olyan lánnyá, aki mindenféle kis bodyban táncikál a színpadon és hülyébbnél hülyébb dalokat énekel. Tény, hogy van, amit köszönhetek neki, és valahogy ebben a stílusban is elég magasra repültem, de mindez nem ér semmit, ha nem érzem jól magam. Márpedig most már undorodok attól, aki voltam.
- Vagy épp túl sokat, és most ez a baj - a szám provokáló mosolyra húzódik, tulajdonképpen meglehetősen szórakoztató, hogy a feje egyre vörösebb lesz.
- Lapozzunk. A turné 2 hét múlva megy tovább ott, ahol félbemaradt, szóval a következő állomás Kansas, majd Pittsburgh, és az amerikai államok nagyobb városai, szeptemberben pedig indul a turné európai része Londonban - a fejemet érdeklődve emelem fel a város nevét hallva, és ezt ő is észreveszi. - Ha felvállalnátok a kapcsolatotokat többet tudnátok találkozni - jegyzi meg elfojtva a kárörvendő vigyorát.
- Miért? Kihagyhatnék néhány koncertet és leléphetnék vele? Vagy otthagyhatná a fúkat? - kérdezek vissza gúnyosan. - Nem húzol hasznot belőlünk, ezt felejtsd is el!
Arca grimaszba torzul, egy ideig szinte megvetően méreget, majd újra megszólal.
- Eszemben sincs hasznot húzni belőletek, de az emberek imádnának titeket együtt - hümmög, nekem pedig kezd elborulni az agyam.
- Minket nem érdekelnek az emberek! - csattanok fel, s ezzel őt is meglepem. - És ha nem fogod fel, hogy nem akarjuk elmondani, vagy bármit teszel ellenünk, esküszöm elintézem, hogy kirúgjanak! - sziszegem, majd felpattanok, és a táskámat a mappámmal együtt felkapva rontok ki az ajtón. Chris nem jön utánam. A lift felé suhanok, a telefonom akkora erővel rántom elő a táskámból, hogy kicsúszik a kezeim közül és végigszánkázik a padlón. Halkan szitkozódva kapom fel, s erőszakosan nyomok Liam nevére, muszáj beszélnem vele.
- Igen? - hangja rekedt, álmos. A felismerés hatalmasat ütve ér, miközben a lift elindul lefelé. - Mira?
- Ne haragudj - dőlök a lift fém oldalának, hosszú sóhaj szakad fel a tüdőmből.
- Mi az, kiscicám? - hallom, ahogy mozgolódik, s valahol a gyomromban bizseregni kezdek annak a gondolatától, hogy a huzat végigcsúszik fedetlen mellkasán.
- Nem akartalak felébreszteni, csak elfelejtkeztem az időeltolódásról - szőke tincseim hátratúrom, a lift halk csengéssel jelzi megérkezését, majd kinyílik az ajtó, és Ahston néz velem szembe. Nem láttam őt a születésnapi bulim óta. Szája kissé elnyílik, majd becsukja, és csak néz. - Aludj csak tovább, annyira nem fontos.
- Azon fogok gondolkozni, mit nem mondasz el. Mi történt, Mira? - kérdez vissza már némileg idegesen. Kilépek a liftből és intéssel köszönök Ahstonnak.
- A marketing menedzser - panaszolom, a hangom elhalkul, miközben átvágok az emberek közt és kilépek az ajtón. A légkondicionált épület után a forróságot fojtogatónak érzem, a napszemüvegem az orromra húzom, lehajtott fejjel indulok útnak. - Gyűlölöm. Nem hajlandó megnézni a dalaimat, és mindenáron azt akarja, hogy hozzuk nyilvánosságra a... a kapcsolatunkat - ujjaim újra a hajamba túrnak, kibírhatatlanul hiányzik ő, és hiányoznak a többiek is, mindannyian. Egy ideig hallgat, majd ismét hallom, hogy mozgolódik.
- Annyira tudtam, hogy ez lesz - hangja ideges, látom magam előtt, hogy zaklatottan beletúr a hajába. Az eltelt 4 napban egyszer sikerült skype-on beszélnünk, a haja akkor még olyan hosszúságú volt, mint a farmon, de Niall tegnap postolt instagramra egy közös szelfit, amiből tudom, hogy azóta mindannyian járhattak fodrásznál. - A menedzsered egy segg!
- Nem mondtál semmi újat - motyogom. Felfedezek egy lánycsapatot, furcsán méregetnek, valószínűleg ha nem is biztosak benne, de sejtik, hogy ki vagyok. Igyekszem feltűnésmentesen elfordítani a fejem, haladok tovább.
- Nem kell, hogy tudjanak róla, még nem - sóhajtja, s rögtön magyarázkodni is kezd. - Nem miattad, vagy... bármi miatt, csak nem akarom, hogy rajtunk csámcsogjanak. Majd akkor elmondjuk, amikor néhány napot együtt tölthetünk, és nem egyedül kell megbirkóznod ezekkel.
A torkom elszorul, az ajkamba kell harapnom, nehogy valami meggondolatlan csússzon ki a számon. Úgy érzem, muszáj leülnöm, a telefonom hátterére pillantva nyugtázom, hogy nem kell rohannom, még legalább 3 órám van, hogy hazaérjek, mire megjön értem a kocsi. Ma este élő adásban mesélhetem el, milyen volt a farmon, és hogyan alakult a kapcsolatom a fiúkkal. Mindenki erre kíváncsi, hogy milyen irányba változott meg a gondolkodásom róluk. Kiszúrok egy üres padot és lehuppanok rá, meleg, de nem kibírhatatlanul forró.
- Köszönöm - motyogom, mert hirtelen nem tudom, mit kellene válaszolnom neki. - Tényleg nem direkt ébresztettelek fel, csak hirtelen nem gondolkodtam előre. Feküdj csak vissza.
- Nem, semmi baj - hallom a hangján, hogy mosolyog, ugyanakkor azt is észlelem, hogy lehuppan az ágyára. - Most nem tudnék elaludni, beszéljünk még egy kicsit, Cica - a hangjában valami különöset fedezek fel, de nem tudom megmondani, hogy mi az.
- Most fekszel a hátadon és a plafont bámulva gondolkozol rajtunk, mint a csajok a romantikus filmekben? - cukkolom, s az arcomra kis mosoly szökik.
- Igen, pont ezt csinálom - vallja be, de a hangszínében megjelenő jókedv ellenére nem vág vissza, valami egészen mást mond. - Annyira hiányzol, Mira.
A levegő egy pillanatra megragad a tüdőmben, majd remegve áramlik ki az ajkaimon. A combomra könyökölök és homlokomat megtámasztom a szabad tenyeremmel, a hajam előrehullik és valószínűleg teljesen eltakar a bámészkodók elől. Fogaim az alsó ajkamba mélyednek, nem mondhatom ki, hogy mióta hazajöttünk csak forgolódok az ágyamban, nem találom a helyem, sokszor pedig az ablak előtt állva nézem Sydney-t és azon tűnődök, mennyire távol vagyunk mi egymástól, hogy az ajkaim égnek utána.
- Csak 4 nap telt el - motyogom, ujjaimmal szinte már erőszakosan fésülöm végig a hajam a tövektől indulva. - Mi van, ha nem bírok ki 1 hónapot? - csak miután megkérdezem harapok rá a nyelvemre. Meggondolatlan vagyok, és önző.
- Kibírjuk, tényleg, ez nem sok idő, Cica. Mindketten dolgozni fogunk, a napok hamarabb eltelnek majd, és mire pislogsz egyet már ott leszünk azon a díjátadón - próbál biztatni, pedig az előbb ő mondta, hogy hiányzok neki, és nem én. Nagyokat pislogok, várom, hogy ott legyünk, és ő is tudja, hogy ezt csinálom. - Ha ez vigasztal, utánanéztem, és a turnéd elég sokszor keresztezi egymást a miénkkel. Sokszor előfordul, hogy amikor te a városba érkezel, mi az utolsó éjszakánkat töltjük ott. Nem sok, de ez is valami...
1 éjszaka valóban édeskevés, de sokkal több a semminél. Most úgy érzem, azt úgy bírni fogom, ha a turné alatt viszonylag rendszeresen találkozhatok velük. Sokkal könnyebb lesz minden, ha tölthetek egy kis időt Niallel, nevethetek Harry bénaságain, és Liam mellett aludhatok el.
- Kibírjuk, oké? 1 hónap, addig elcsitul ez a felhajtás, és minden megy tovább, ahogy azelőtt.
- Oké - motyogom.
- Ma mész abba a tv műsorba? - tereli el a témát. Grimaszolva adok választ a kérdésére.
- Igen, de semmi kedvem hozzá, azt sem tudom, mit kellene mondanom - úgy érzem, talán jobb lenne neki, ha a nyafogásom hallgatása helyett valóban visszafeküdne aludni. A hatalmas problémáim nem neki kellene megoldani a világ másik feléről.
- Hát, ami történt. Elmondhatod, milyen volt az első pár nap, hogy mindig martuk egymást, hogy Niall belefejelt egy kupac szarba, Harry eltörte az orrát, leesett egy lóról, aztán segítettünk szülni egy lónak. Szerintem mi is ezekről fogunk beszélni, mondjuk azt hiszem, Niall érzelgősködni fog - neveti el magát. - Ránk is utalhatsz, elmondhatod, mennyire szoros kapcsolatba kerültünk.
- Liam! - az arcom pírba borul, miközben kínosan nevetgélve szorítom a fülemhez a készüléket. - A durva húzásaidról nem számolok be, még megtámad valami feminista szervezet.
- Pont az hiányozna még, hogy a nyakamra hozz ilyen elvetemült férfigyűlölőket - háborodik fel, majd nevetni kezd, és ettől egy pillanat alatt nekem is sokkal jobb kedvem lesz.
- Megtehetném, egy seggfej voltál - hümmögök, mintha elgondolkoznék azon, hogy tényleg rászabadítok egy ilyen szervezetet.
- Megtehetnéd, de nem teszed, mert igazából mindenki tudja, hogy szereted a seggfejeket, főleg engem, mert nálam imádnivalóbb seggfejjel nem találkozhatsz - fényezi magát, mire válaszul cseppet sem nőiesen felhorkantok. A fejemben az előbb elhangzott szava visszhangzanak, "szereted a seggfejeket". De még mennyire, hogy szeretem...
- Hány óra van ott, Liam? - kérdezem gyorsan, mielőtt tovább feszegethetné ezt a témát. A kijelzőre pillantok, hamarosan dél, viszonylag korai időpont, és máris alig várom, hogy vége legyen ennek a napnak.
- Három múlt - motyogja, s elfojt egy ásítást.
- Szép álmokat! - hadarom, s gyorsan kinyomnám, de képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a hangját.
- Ne! Cica, nehogy kinyomd! - kiáltja, s ezzel egy szempillantás alatt maga alá gyűri az akaraterőmet. - Kérlek!
- Kérlek, menj aludni! - kérem halkan, felemelem a fejem és a tengerpart irányába nézek. Mint mindig, most is sokan vannak, s a szememet szinte kiszúrják az összebújva andalgó párocskák. - Nekem is dolgoznom kell - elégedetlen dünnyögés árad a fülembe, mire a szám kis mosolyra húzódik. Úgy viselkedik, mint egy nyűgös kisfiú.
- Most lerázol? - nevetés szakad fel belőlem gyerekesen sértett hangját hallva.
- Ne nehezítsd meg - dünnyögöm alig hallhatóan.
- Este felhívlak - ígéri, mire aprót bólintok. - Mármint amikor ott lesz este.
- Rendben - mosolygok, egy tincsem a fülem mögé tűröm, halkan elköszönök tőle. - Aludj jól, Liam.
Valamit még motyog, mielőtt elköszönne. Egy ideig még ülök a padon és csak nézek a strand felé, szinte haraggal bámulom a homokot nyaldosó vizet.
Összerezzenek, amikor egy kéz óvatosan a vállamhoz ér, majd egy hang is csatlakozik hozzá.
- Mira Hemmings? - nagy levegőt véve pillantok hátra a lányra, aki mögött még ketten állnak és szinte visszafojtott lélegzettel bámulnak rám. Tudják, hogy én vagyok, szóval még ha azt is mondanám, hogy nem én vagyok, akkor sem hinnék el.
- Igen - varázsolok mosolyt az arcomra. A megerősítésre még inkább megszeppenek, a szemükben az a fajta szeretet csillan, amit sosem tudtam igazán megérteni. Korábban úgy vélekedtem, az ilyen lányok csak a férfi énekesekért, bandákért vannak oda, és sokkal nehezebb nőként helytállni a szórakoztatóiparban, de már nem hinném, hogy ez így van. - Sziasztok! - karolom át a hozzám legközelebb álló lányt, aki leszólított.
- Szia - hebegi egy másik. - Bocsánat, csak... csak láttunk téged, és nagyon szeretünk. Kaphatnánk esetleg egy aláírást?
- Persze - mosolygok szélesen. Mindig is tökéletesen tudtam leplezni előttük a valós érzelmeim, mert nem küldhetem el őket akkor sem, ha éppen tombolni, sírni, őrjöngeni akarok, ráadásul most kifejezetten nagy szerencsém van, mert nem visítanak az arcomba. Elveszem a hirtelen valahonnan kitépett cetlit, tollat húzok elő a táskámból és várakozva nézek körbe. - Megmondjátok a neveteket?
- Katy - motyogja egyikük, én pedig azonnal ráfirkantom a megszokott kis sablonszövegem. "Sok szeretettel Katynek Mira Hemmingstől! xx" és ezt megismétlem még a Hannah és az Aubrey nevekkel.
- És közös képet is lehetne? - kérdezik csillogó szemekkel. Tudom, hogy mi lesz, elkészítjük a képeket, amiket rögtön feltöltenek facebookra, twitterre, instagramra, az összes közösségi oldalra, a többi kis elszánt ebben a városban élő rajongóm lenyomozza, hogy éppen hol tartózkodok, és megrohamoznak, de ennek ellenére sem utasítom el őket.
- Mira, már te is szereted a One Directiont? - kérdezi az Aubrey nevű lány. Válaszadás előtt egy pillanatra eltűnődök azon, mit is mondhatnék.
- Kedvelem őket, igen - nyújtom vissza Hannahnak a telefonját. - Megkérhetlek titeket, hogy ha esetleg szeretnétek valahova feltenni a képeket, kicsit később tegyétek?
Egyöntetűen bólogatnak, s tovább kérdések záporát zúdítják rám.
- Tényleg egy farmon voltatok? Miért voltatok ott? Ugye milyen aranyosak a fiúk? Miket csináltatok? - mindezt egyetlen mondattal elintézem, mégpedig azt tanácsolom, hogy nézzék ma este a tévét, és választ kapnak mindenre, kivéve egy kérdésre, ami utoljára hangzik el. - Mira, az előbb Liam Payne-nel beszéltél?
Van, hogy muszáj hazudnom nekik a saját érdekemben. Menekülni akarok, és a további kérdések megelőzése érdekében hazudnom kell.
- Nem, nem vele beszéltem - mosolygok még mindig barátságosan, majd sajnálkozva elköszönök tőlük. - Ne haragudjatok, lányok, de rohannom kell. Szép napot nektek! - integetek, majd egyenként megszorongatva őket eliszkolok. Nem biztos, hogy elhitték, hogy nem vele beszéltem, de ezzel már nem tudok mit kezdeni.
Alig állok a lábamon, a sarkamat feltöri a magassarkú, mire hazaesek, s alig lépek be a házba, a telefonom csörömpölni kezd, az öcsém az.
- Mira, miért kellett jelenetet rendezned Chrisnél? - sóhajtja úgy, mintha a világ minden problémája az ő vállát nyomná.
- Nem rendeztem jelenetet - válaszolok laposan. - Csak megmondtam neki, hogy mihez tartsa magát, és ne dumáljon bele a kapcsolatomba.
- Nem bánná senki sem, ha ezt normálisan tennéd - támad nekem. A telefonom erősebben fogom át az ujjaimmal. - És miért mászkáltál testőr nélkül az utcán? Láttam a képeket!
- Mert miért ne tehetném ezt a saját szülővárosomban? - kérdezek vissza, a hangom akaratlanul is flegmázásra hajaz. - Szép napot neked is!
Leginkább szeretném kikapcsolni a telefonom, de nem tehetem, mert ha valaki próbál majd elérni és nem veszem fel, vagy a hangposta jelentkezik be neki, abból további problémák adódhatnak. Levágom magam az ágyra, és a távirányítóval a kezemben, egykedvűen nyúlok el. Legszívesebben ezt csinálnám egész nap, de délután háromkor ismét megcsörren a telefonom, és azt az értesítést kapom, hogy kezdjek el készülődni, az autó hamarosan itt van értem. Számomra a készülődés abból áll most, hogy megfésülködök, és kiigazítom a sminkem, amit úgyis leszednek majd rólam, hogy újból kimázoljanak a műsor kedvéért.
- Robbie! - szakad ki belőlem, amikor a fekete autóból előmászik az én személyes hústornyom, a második apukám, akinek az a munkája, hogy akárhányszor kiteszem a lábam a házból, hűséges kiskutyaként loholjon a nyomomban.
- Mira! - szorít magához, s puszit nyom a fejem búbjára. Azt hiszem, ő volt az az ember végig, aki képes volt elviselni a hisztijeim, s gyakran csak nevetett a beszólogatásaimon. - De gyönyörű vagy még mindig!
Grimaszolva nézek végig magamon, miközben bemászok az autó hátsó ülésére.
Nem mondom, hogy kellemesen érzem magam újra a sminkesek, fodrászok, stylistok kezei közt, s azt hiszem, ezúttal is néhány ember agyára megyek, amikor visszautasítom a rózsaszín, tüllös ruhácskát, amit nekem szántak.
- Nem szeretnék többet ilyenekben parádézni - fonom össze a mellkasomon a karjaim. - Kaphatnék esetleg egy sima nadrágot, és egy felsőt?
- De hát te mindig ilyen ruhákat hordasz, Mira! - tátogja a vállfával a kezében a Sandy névre keresztelt szőke lány.
- Egy ideje már nem - motyogom, s magam kezdek kutakodni a ruhák közt. Egy sima, farmer hatású cicanadrágot húzok elő, s egy égszínkék, spagettipántos felsőt, amelynek az eleje fodrokból áll. Kikötöm, hogy vagy ezt veszem fel, vagy nem vagyok hajlandó szerepelni a műsorban, a makacsságomnak pedig senki nem mer nemet mondani, mert tudják, hogy komolyan gondolom.
A hajam természetellenesen egyenesen omlik a hátamra, az arcom szemcsés a púdertől, a szemhéjaim szinte nehezek a rákent vakolattól, mégis tudom, hogy enélkül nem szerepelhetek egy műsorban sem.
A sikoltozás fülsértő, mely a színpadra lépve fogad, pedig viszonylag kevés ember van itt, legalábbis egy stadionhoz képest valóban kevesen vannak. A két műsorvezető úgy reagál a belépésemre, mintha maga Jézus Krisztus jelent volna meg nekik, körbecsókolgatják az arcom, s éppen csak nem borulnak térdre előttem.
- Mira! - vigyorog rám szélesen Clark. - Szemkápráztatóan gyönyörű vagy!
- Köszönöm - válaszolok kissé távolságtartóan, közben azon gondolkozok, 3 hónappal ezelőtt hogyan válaszoltam volna erre.
- Térjünk is egyből a lényegre, most tértél haza Amerikából, nemde?
- Jók a forrásaid - villantok rá mosolyt, amely inkább grimaszba torzul. Nagyot nyelve pillantok az egyik kamerába, muszáj normálisan válaszolnom a kérdésekre, akármennyire is nem akarok itt lenni. - Igen, így van.
- Mond csak, tényleg egy farmon voltál a One Directionnel? - lapozgat a jegyzetei közt, s az arcáról el nem tűnő vigyorral néz rám.
- Igen, 2 hónapot töltöttünk ott a fiúkkal. A menedzsereink, és legfőképp a testvérem úgy gondolta, jót fog nekünk tenni egy kis pihenés, hogy átgondoljuk a utóbbi hónapokat, mindent rendezzünk magunkban, és Luke hatalmas vágyának, hogy összebarátkozzunk, eleget tegyünk - magyarázom kissé átalakítva az eredeti sztorit, miszerint kipateroltak minket az Isten háta mögé mindenféle hülye indokkal.
- És mit gondolsz, sikerült ez? - szól közbe Dave, s a kérdésére bólogatva válaszolok.
- Igen, kellemeset csalódtam bennük, jól kijövünk - mosolygok, mert arra gondolok, amikor Niall elsőként betévedt a szobámba egy csomag gumicukorral a kezében.
- Mesélj az ott eltöltött hetekről! Milyen volt egy farmon? Elvégre te nem éppen egy megtestesült tanyasi lány vagy. Hogy teltek a hetek? Voltak feladataitok? Hogyan alakult a kapcsolatod a fiúkkal? - a kérdések tömkelege ugyanaz, amit a délelőtt folyamán a lányok is nekem szegeztek.
- Nagyon nehezen barátkoztam meg ezzel az egész helyzettel, és magával azzal, hogy a fiúk is ott voltak. Köztudottan nem kedveltem őket, és tulajdonképpen még számomra is hatalmas meglepetés volt, hogy milyen jó kapcsolatot sikerült kialakítanom velük, legfőképp Niallel. Voltak feladataink, amelyeket minden nap ellátunk, és ahogy te is mondtad, ez nem éppen hozzám illő volt. Undorodtam a kosztól, megcsíptek a csirkék, ezer tojást törtem el, miközben utáltam a világot és haragudtam mindenkire, mert egy olyan helyre küldtek engem - rázom a fejem, a stúdióban morajló nevetés hangzik fel.
- És a fiúk? Hogy indult az ismeretségetek, és milyen volt az utolsó nap elválni tőlük? - a torkom elszorul, de a mosoly ott van az arcomon. Vigyáznom kell, hogy mit mondok, mert ha esetleg túl sokszor említem Niall, vagy akármelyikük nevét, akkor találgatásokra adhatok okot, viszont ha őszinte akarok lenni, muszáj szóba hoznom őket. Liam is mondta, hogy mikről beszélhetek, s néhány eseményt kihagyva visszaidézek, s elmondok mindent.
- Elsőként azt hiszem, Harry mutatkozott be nekem, de nem kértem belőle, és sok idő telt el, mire kezdtem elfogadni őket. Liam állandóan cukkolt, s az idő nagy részében gyilkoltuk egymást, színtiszta utálat alakult ki köztünk.
- Mit értesz ezalatt? - szólal meg újból Dave. Az agyamban vörösen villogó figyelmeztetőtábla van, nehogy valami meggondolatlant mondjak.
- Nem bírtuk egymást, az első nap már összetűzésbe keveredtem vele és ez nagyon sokáig így is volt. Az elején szerintem élvezte a reagálásom, aztán ez valahogy teljesen eldurvult, sokat veszekedtünk, kiabáltunk egymással, az utolsó hetekre mégis megbékéltünk a másikkal - eléggé elcsípem ezt a történetet, kihagyom, hányszor provokált, csókolt meg és kergetett őrületbe, és hogy ez a megbékélés pontosan mit is jelent. - Niall volt az első, akivel megbarátkoztam, és nem túlzok, ha azt mondom, a legjobb barátom lett néhány hét alatt - lenézek a kezeimre, majd felemelem a fejem és tovább mosolygok. - Valahogy egyszerűen sikerült elérnie, hogy megnyíljak neki, és rengeteget beszélgettünk, a testvérem helyett is a testvéremmé vált. Niall után Harryvel is sikerült barátságot kötnöm, és a többiekkel sem rossz a viszonyom, bár velük közel sem töltöttem annyi időt. Összességében azt hiszem, mindannyian kicsit megokosodva tértünk haza, és alig várom, hogy újra találkozzak velük, most minden elég csendes nélkülük, és szokatlan is a farm után újra itthon lenni.
További kérdésekre válaszolok nagyrészt a fiúkkal kapcsolatban, de a kétértelműségeket ügyesen elkerülöm, s emiatt büszke is vagyok magamra. Kérdeznek a Wood családokról, az állatokról, nevetve mesélem el, hogyan törte el Harry az orrát, s hogy szemtanúja voltam egy ló születésének. A reklám után pedig már nem ők a téma, hanem a turné, s a beharangozott új album, amelyre még a dalok sincsenek kiválasztva.
- Szeretném, ha általam írt dalok kerülnének rá, mert az elmúlt hetekben elég kreatív voltam dalírás terén, és sokban a fiúk egyike is segítségemre volt, azt hiszem, a rajongóim örülnének neki, ha felkerülne néhány dal a lemezre, amelyben Niall, vagy Haz keze is benne volt - és amelyet Liam ihletett - fűzöm hozzá magamban.
- Mira, tündéri lány vagy, örülünk, hogy a vendégünk voltál! - mondja ki a végszót Clark, s a bájos válaszom után végre kikapcsolnak a kamerák. Tündéri lány, hát ezt sem túl sokszor kapom meg.

2014. december 17., szerda

31.rész Nélküled

Sziasztok! :)
Az előző részhez rengeteg megjegyzés érkezett, ami nem túl megszokott nekem mostanság, viszont rettentően örülök neki. Sokszor elkap a paranoia és azon gondolkozok, hogy valamit nagyon nem jól csinálok, mert olyan, mintha csökkenne az érdeklődés, szóval jó érzés, amikor ennyi visszajelzést kapok egyszerre, köszönöm.
Nem igazán van mit mondanom ezen kívül, már csak a mai és holnapi napot kell kibírnunk, aztán végre kapunk egy kis pihenőt. Azt hiszem, mindannyiunknak szüksége van is rá.
Az ünneptől függetlenül hozom jövőhéten is az új részt, ígérem, addig is mindenkinek Áldott, békés, boldog karácsonyt kívánok!
Nessa. xx

~Liam Payne~

A repülő oly ismerős zötykölődéssel kezdi meg a leszállást, majd mondhatni "puhán" landol a kifutópályán. Zayn úgy forgatja a fejét, mint egy szurikáta, az ujja már a biztonsági öv csatján van, s kipattintja, még mielőtt megállna a gép. Louis minimális mértékkel nyugodtabb, ami meglepő, hiszen kettőjük közül Zaynt mondanám higgadtnak. Tulajdonképpen megértem őket, az eltelt heteket máshogyan élték meg, mint én, és tudom, Zaynnek mennyire hiányzott Perrie, főleg miután meghalt a telefonja. Engem viszont most valamiért nem hoz lázba sem az, hogy újra a szülőföldemen vagyok, sem pedig, hogy amennyire ez lehetséges újra szabad ember lettem, aki nincs bezárva egy tanyára az Isten háta mögött.
A szemeim majd leragadnak de tulajdonképpen másra sem vágyok, csak arra, hogy hazaérve előkapjam a laptopom és az eltelt hónapok híreinek átböngészése, vagy alvás helyett felvegyem őt skype-on és láthassam kicsit. Eszembe jut az időeltolódás, s rögtön elszorul a torkom. 9 órával később van ott, bizonyára alszik, ha már hazaért, és nem lesz kedve velem bájcsevegni.
Levergődöm magam a repülőről, nem elsőnek lépek ki, mégis meglepetésként ér, hogy rögtön villogni kezdenek a vakuk és megpillantom a testőreinket, ahogy fogják vissza az elvetemült újságírókat és a "néhány" beszabadult rajongót. Hello, élet.
Nincs kedvem ehhez, de Harry nem az az ember, aki képes figyelmen kívül hagyni a rajongóit, és a többiek sem. Szívem szerint én mennék tovább, de Zayn és Louis is megállnak, pedig bizonyára minél hamarabb a barátnőikkel akarnak lenni, ezzel a tudattal pedig megállok én is és mosolyt erőltetve az arcomra megfogom a felém nyújtott tollat és cetlit, s ráfirkantom a nevem.
Gyűlölöm, hogy ha elkezdek valamit, akkor nem fejezhetem be. Lassan haladok, s elönt a méreg, amikor érzem az ismerős taszigálást a vállamon, hogy megragadnak és irányítanak kifelé. Még éppen az egyik síró lány kezébe nyomom a füzetét, majd rántok egyet a vállamon és követem Niallt. 
Körülöttünk mindenhol őrök vannak, s most igazán szokatlan ez, heteken keresztül viszonylag normális életet éltünk, kegyetlen visszazökkenni ebbe a rohanásba, s az irányításba, hogy már nem mehetünk akkor és oda, ahová akarunk. 
- Perrie! Perrie! - Zaynt nem akadályozza meg semmi, elég fürge ahhoz, hogy anélkül túrja ki magát a hústorony tömegből, hogy elkapnák. Éppen csak megpillantom a dús, szőke hajkoronát a kifelé vezető ajtónál, majd Zayn berobban és felkapja a lányt. Megrándul az arcom, megmosolyogtat amit csinálnak, viszont a féltékenység is eluralkodik rajtam. Egy ideig nézem őket, csak addig a néhány percig, amíg oda nem ront az egyik újoncnak tűnő emberke, s vitatkozni nem kezd Zaynnel. Megragadja az egyik vállát és próbálja visszalökdösni közénk, szabad kezével Perrie vékony karját húzza, csakhogy kicsivel több mint 2 hónap egy farmon cseppet sem jelenti azt, hogy Zayn Malik végleg elfelejtette, hogyan fogja be a száját, amikor azt kell. Sarkait gyerekes módon veti meg a betonon, Perrie hatalmas szemekkel pislog rá, míg ő ragaszkodóan fogja át a derekát, mellkasa hevesen emelkedik és süllyed. Túlságosan ismerem őt ahhoz, hogy ne tudjam, mit szeretne. Mindössze néhány nyugodt percre vágyik, hogy átölelhesse a barátnőjét, majd csatlakoznának hozzánk, viszont az önálló akarat ilyenkor nem ismert nálunk.
- Haver - morogja - vedd le a kezed róla, mielőtt beverem a képed - mondja halkan, kimérten, s egyébként meglehetősen barátságos tekintete elborul és fenyegetően szikrázik.
- Lesz időtök romantikázni, menjetek a kocsihoz! - ereszti el Perrie karját, s taszít egyet Zaynen. Megpördülne, s talán azzal a lendülettel nyitná is ki még jobban a száját és lendítené az öklét, ha a mellette lévő lány nem préselődne a mellkasához, s húzná felénk. Össze kell szorítanom a szám, hogy ne rendezzek jelenetet, s amikor oldalra pillantok Louis is hasonló tekintettel vágódik ki az ajtón.
Gyűlölöm ezt, hogy nyomnak be a kocsiba, mintha magamtól nem tudnék beszállni, majd amikor mindannyian a kisbusz ülésein vagyunk bevágják annak az ajtaját, mintha kóbor állatok lennénk, akiket visznek a menhelyre elaltatni. Úgy érzem, akarva akaratlanul is muszáj azzá a Liammé válnom, akit Mira miatt legyűrtem, végül az autó elindul és szép lassan újra lenyugszok.
Fejemet lustán az autó ablakának döntöm, nem figyelek semmire, csak bámulok ki a mellettünk elszáguldó autókra, az esernyőt a fejük fölé tartó emberekre, s azokra, akiknél nincs ez a tárgy, s a víz elől menekülve berontanak néhány boltba, vagy megrohamozzák a Starbucksokat. Beszélgetnek, csak egy pillanatra fordítom feléjük a fejem, épp elég ez annyira, hogy rájöjjek, Zayn már nem akarja senki képét beverni, s mindannyiuknak sikerül megnyugodniuk.
- Egy ideje nem tűnt fel, mennyire durva ez - jegyzi meg halkan Harry, arcára fintor ül ki és megigazítja az ingét. Egyikünk sem igazán ezt várta, de számíthattunk volna rá, kitör a hisztéria, mert újra itt vagyunk és már 10 hete nem hallottak rólunk. 
- Paul - forgolódik Niall, majd áthajol az első ülésre - hova megyünk?
- Hazaviszünk titeket, 3 napig még pihenhettek, aztán kezdődik a munka - közli, s kissé hátrafordulva mosolyt villant ránk. Talán ő az, akit mindannyian kedvelünk, ő is parancsolgat, de ugyanakkor tisztelettel is bánik velünk és inkább olyan, mintha az apukánk lenne, nem pedig stábtag, aki azért felel, hogy ne törjük szét se magunkat, se semmit a közelben.
Kipakolnak minket, először Louis-t, majd Zaynt és Perrie-t, Harry is megrohanja a kapuját, végül ketten maradunk Niallel.
- Gondolom, ma inkább ne hívjam fel Mirát - húzza mosolyra a száját, átül mellém és a combjaira könyökölve megtámasztja a fejét a kezében. - Már most hiányzik.
- Hívd csak fel - motyogom, beletúrok a hajamba és fáradtan dőlök hátra az ülésen. - Majd később beszélek vele.
Aprót bólint, s mielőtt mondhatna még valamit az autó lassítani kezd és leparkol a feljárón. Furcsállva nézek a házra, amely az enyém, és mégis most olyan idegen. Valamiért azt hittem, először Niallt tesszük ki. Intéssel búcsúzok, összeszedem a cuccaim, ám még mielőtt elindulhatnék a kapu felé Paul letekeri az ablakot.
- Liam! - szól utánam, kelletlenül fordulok meg és várakozva nézek rá. - Ne hangoztasd egyelőre ezt a kapcsolatot.
Összeszorított szájjal bólintok, majd megfordulok és bepötyögöm a számkombinációt. Türelmesen várom, hogy a kapu becsukódjon mögöttem, majd a bőröndömet magam után rángatva elvánszorgok az ajtóig.
Minden túl üres, poros, magányos. A környezetet most valamiért idegennek érzem, pedig ezerszer jöttem ide haza a turnék után, hónapok elteltével. Mégis más, hiszen elég rég töltöttem heteket egy helyen, utazgatás nélkül, s most furcsa azt mondani, hogy itthon vagyok. Furcsa, ugyanakkor minél tovább vagyok bent, egyre inkább bekerít az az érzés, hogy milyen jó ez a csend, és hogy kicsit magamban lehetek a saját házamban, a saját dolgaim közt.
Mielőtt rendezkedni kezdenék felhívom a szüleim, elcsevegek anyával az eltelt hónapokról és neki elmondom, hogy alakul valami köztünk Mirával. Talán neki lehet.
A kipakolást holnapra hagyom, elvégre a ruháim többsége tiszta, s nincs a bőröndömben semmi igazán létfontosságú. Rendelek magamnak vacsorát, mert a hűtő szinte kong az ürességtől, majd díszpárnákat gyűrök a hátam mögé és elnyúlok a kanapén. Laptopom a hasamon pihentetve küldök üzenetet Mirának, s várom a választ, amely nem jön. A távolság az valami olyan, amitől mindennél jobban félek. Már két párkapcsolatomat szedte szét, habár a Sophiaval való viszonyom elrontója nem feltétlenül ez volt, mégis félek, hogy ez lesz az, ami majd elront mindent. Mert Mira élete túl hasonló az enyémhez, és túl hasonló a viszonyulásunk is némely dologhoz. És a válasz nem jön, még csak annyit se ír, hogy épségben megérkezett, és ez már most kezd kikészíteni.

~Mira Hemmings~

- Luke - motyogom, kiszabadítom a kezem a fogásából, de mielőtt elmenekülhetnék valami idegen csimpaszkodik a nyakamba.
- Luke! Mira! Boldog Születésnapot, Drágáim! - két puszit nyom az arcomra, majd az öcsémet is ebben részesíti, és elmegy, amit nem kifejezetten bánok.
- Luke, én lelépek, ne haragudj, de nincs kedvem ehhez - rázom meg a fejem, zsebemben a telefonom után kutatok és előhúzom, de akkor egy zöld hajú, kissé becsiccsentett Michael Clifford is megtalál.
- Mira! - szorongat, az arcomra mosolyt erőltetek és egy gyors puszi után fészkelődni kezdek. Ő a szülinapunkról hadovál, míg én kétségbeesetten követelem az öcsém figyelmét. A villódzó fények és a dübörgő zene ezúttal iszonyatosan zavar, s úgy érzem, menten epilepsziás rohamom lesz. 
- Luke, én elmegyek! - üvöltöm, lefeszegetem magamról Michael karjait és pipiskedve keresem a kijáratot.
- Ne csináld már! - kiabálja túl a zenét, és visszahúz. - Tudom, hogy fáradt vagy és hosszú napod volt, de ez a mi bulink! 
Lehet, hogy a mi bulink, de akkor sem akarok maradni. Igen, fáradt vagyok, hosszú napom volt, hisztis vagyok, és emellett nem nagyon van itt olyan személy, akinek vágyom a társaságára. Szeretném felhívni Niallt, beszélni kicsit Liammel, bebújni az ágyamba és gondolkozni az elmúlt heteken, ehelyett göndör fürtök jelennek meg a látóteremben, de sajnos nem Harry az. 
Ashton úgy mosolyog rám, mintha sosem lettünk volna haragban, mintha semmi sem történt volna, mintha még minden ugyanolyan lenne. És ő valószínűleg ezt is hiszi, de amikor átölel én nem viszonzom azt, s Luke is elhallgat.
- Boldog Szülinapot - mosolyog rám, erőltetett kis szájrángatást préselek ki magamból. Nézzük egymást és ez kezd egy idő után rettenetesen kínossá válni. - Nem iszunk meg valamit? - int a pult felé.
- Menni készültem - megfordulok, s tekintetemmel az ajtó után kutatok, de nem látom, lehetetlen átlátni ennyi ember között.
- Még csak most érkeztél - nyitja nagyra a szemeit. Nem volt szokásom hamar lelépni a bulikról, most viszont minél hamarabb távozni szeretnék. Legszívesebben azt mondanám, rosszul érzem magam, de akkor kirángatna levegőzni és kettesben maradnánk. - Kérlek, Mira.
Sóhajtva túrok a hajamba, beleegyezően bólintok, ám nem fogadom el a felém nyújtott kezét, csak követem a pulthoz és felmászok az egyik bárszékre. Kérek egy koktélt, s elégedetten kortyolok bele, amikor megkapom. A szívószálat kezdem rágcsálni, nem igazán tudom, mit kellene mondanom neki, meg amúgy is ő hívott ide, kezdeményezzen ő beszélgetést.
- Hogy vagy? - marja el a saját poharát, s mosolyogva néz rám. Annyira béna ez tőle, a mindig beszédes és hiperaktív Ashton bedob egy ilyen szerencsétlen kérdést.
- Jól - rágcsálom a szívószálam. - Csak fáradt vagyok és semmi kedvem ehhez az egészhez.
A fején lévő piros bandanát piszkálja, kezével a zene ütemére dobol a pulton, ismerem minden mozdulatát és tudom, hogy ideges.
- Talán nem ez a legjobb hely most arra, hogy beszélgessünk - néz körbe, int valakinek, majd visszafordul az italához és a szívószálával ügyetlenkedik.
Megvonom a vállam, elszürcsölöm a koktélt és a poharat beljebb csúsztatom a pulton. Pillanatokon belül kapok egy újat, s újból a számba veszem a szívószálat.
- Sajnálom, hogy nem hívtalak, de jobbnak láttam, ha nem beszélünk amíg haza nem jössz.
- Nem gond - vonom meg a vállam, igazából perpillanat rettentően hidegen hagy, hogy nem hívott. Sőt, utólag már örülök is neki, sosem tudtam volna túllépni rajta. - Legalább teljesen túlléptem a történteken.
- Aha - hümmög, lehajtja a fejét és ezúttal ő csúsztatja előre a kiürült poharát. - Mire gondolsz?
- Ránk, Ahston - emelem fel a fejem, kicsit félredöntöm a poharat és arrébb piszkálok egy darab jeget.
- Oh, hát, jó neked - mosolyog rám, szemében csalódottság csillan. - És mi lesz azzal, amit mondtam? Hogy megpróbálhatnánk újra?
- Van barátom, Ahs - csúszok le a székről, lenyelem az utolsó korty italt, a szívemet valahol belül megmelengeti az arcára kiülő döbbenet és iszonyatos büszkeség árad szét bennem.
- Igen? - rándul meg az arca, hangja kissé elhalkul és alig hallom a dübörgő zenétől.
- Igen - bólintok, majd sután intek és magára hagyom. Ismét az ajtót kezdem keresni, már nem ellógni akarok innen, hanem csak kimenni, szívni egy kis friss levegőt és küldeni egy üzenetet Liamnek, hogy még élek. Átverekszem magam az emberek közt, látom a kijáratot, sőt, már majdnem kint is vagyok, amikor elhal a zene és meghallom Calum hangját. Megfordulok, s egy hatalmas tortát látok, melyet Mikey tol be.
- Ezzel szeretne a 5SOS boldog születésnapot kívánni a Hemmings ikreknek! - ugrik le a színpadról és Luke nyakába csimpaszkodik.
Valahogy az öcsém mellé kerülök, együtt fogadjuk a köszöntéseket és így valamivel könnyebb elviselni a rengeteg idegesítő embert és jópofizni velük. Jó képet vágok a dologhoz, az ismerősökkel csevegek is, válaszolok néhány kérdésükre, a kétértelműbbekre kerülöm a válaszadást. Tudom, ha bármi olyat mondanék egyikük sem maradna csendben, s a holnapi újságban megjelenne a mondatom egy átalakított változata egy helyes kis "- nyilatkozta az énekesnő egyik ismerőse" vagy hasonló befejezéssel. Megszemlélem a tortát, s ahogy az öcsémmel naivan fölé hajolunk egy kéz már bele is nyomja mindkettőnk fejét. Legszívesebben dühöngenék, de Luke nevetni kezd és hiszti helyett csak mosolyogva szedem le a kezemmel a habot az arcomról, s dobom rá Calumra. Egy röpke pillanatig gyanakodva néz, majd elvigyorodik és elkapja a derekam, hogy nyálas puszit nyomjon az arcomra. Nem bonyolódok kajacsatába, de hagyom, hogy szétbarmolják a tortát, legalább Luke jól szórakozik, s nekem amúgy sem kell már ilyenkor ennem. Kivergődöm magam az emberek tömegéből és egy gyors látogatás után a mosdóba újra a pulthoz sétálok. Alapvetően szeretek bulizni, de nem most. Sokan vannak itt, akiket ismerek, váltok néhány szót mindenkivel, de nem vetem bele magam az éjszakába, ez ahhoz egy túl hosszú és kemény nap volt.
Sorra szürcsölöm el az italokat, mire kellően becsiccsentek és megjön a kedvem a bulizáshoz. Levergődöm magam a bárszékről és Luke keresésére indulok, viszont amikor egy lánnyal látom rögtön lecövekelek, hiszen nem mehetek csak úgy oda hozzá, s ezzel elszáll az utolsó lehetőségem is. Teljesen elveszettnek érzem magam, nem találom a helyem, az emberek mindenhol izzadtan vonaglanak, és amíg én iszogattam, addig többnyire mindenki talált valakit akit majd hazavihet.
Átverekszem magam a tömegen, szemeimmel valamelyik bandatag után kutatok, még Ashton is jó lenne, csak azt akarom közölni valakivel, hogy mondja meg az öcsémnek, lelépek. Érzem, hogy a zsebemben rezegni kezd a telefonom, de ahogy előveszem valaki meglök hátulról és kiesik a kezemből, egyenesen be a vonagló emberek lábai közé.
- Te idióta! - üvöltök Ash képébe, majd letérdelek és vadul keresni kezdem a készüléket. Értetlenül pislog, majd lehajol és csak akkor veszem észre, hogy teljesen elázott. Ütést mérek egy lábra, mely kis híján a kezemre tapos, majd elmarom a telefonom és felpattanok.
- Mira - nyúl a kezem után, szemei vadul csillognak, az arca kipirult.
- Mondd meg az öcsémnek, hogy leléptem! - vágom hozzá, majd a telefont a mellkasomhoz szorítva kimenekülök a tömegből.
Megtalálom a kijáratot, megszerzem a kabátom és hívok egy taxit. Mehetnék haza, de valahogy nem vágyok a szüleim társaságára, így a saját kis lakásom választom, s miközben várok az autóra elhatározom, hogy felhívom Niallt.
- Mira! - Luke botladozik le a lépcsőn, aminek részben örülök, mert legalább nem mástól fogja megtudni valamikor hajnalban, hogy leléptem. - Hová mész?
- Haza - teszem zsebre a telefonom, s összébb húzom magamon a kabátom. - Nem érzem jól magam.
- De ez a buli direkt nekünk van! Neked! - csattan fel kicsit, s a hisztijével eléri, hogy bennem is felmenjen a pumpa.
- De nincs itt senki, akivel esetleg akarok bulizni! Luke, fáradt vagyok, és haza akarok menni, egész este alig beszéltem valakivel, te is leléptél. Minek maradjak? Érezd jól magad, én meg hazamegyek és kialszom magam - magyarázom még mindig többnyire nyugodtan, de csak összepréseli az ajkait és aprót bólint. - Megérthetnéd.
- Megértem, várj, míg kihozom a kabátom.
- Nem, te menj vissza, nem anyáékhoz megyek, hanem a saját lakásomra - a taxi pontosan előttem parkol le, s szinte azonnal kinyitom az ajtót.
- Nem baj? - sóhajt, szemeit kissé nagyobbra nyitja. Az arcomra mosolyt erőltetek és megrázom a fejem, mielőtt beszállnék gyors puszit nyomok az arcára. Magához húz, ajkait a homlokomra nyomja, majd megunva az érzelgősködést eltolom magamtól és vágok egy grimaszt.
Az autóban ülve rányomok Niall nevére, de csak miután felveszi kezdek visszafelé számolni. Náluk még csak koraeste van, ami megnyugtató, mert nem ébresztem fel.
- Mira - az első búgás után felveszi, éppen csak nem ordít bele. - Jól vagy?!
- Niall - pislogok nagyokat meghökkenten. - Igen, miért?
- Hívd fel Liamet! - parancsol rám ellentmondást nem tűrő hangon.
- Jó, de...
- Hívd fel! 2 órája folyamatosan dühöng és hívogat mindenkit, mert nem veszed fel neki és nem válaszolsz az üzeneteire - hadarja, majd kinyomja. Egy ideig nézem a képernyőt, majd veszek egy nagy levegőt és lassan legörgetek a nevéhez. Gyorsabban veszi fel, mint Niall, ebből tudom, hogy a készülék valószínűleg a kezében van.
- Liam? - motyogom, előkotorom a pénztárcám és pénzt nyomok a taxis kezébe.
- Mondd, hogy jól vagy - motyogja halkan.
- Jól vagyok - emelkedik magasba az egyik szemöldököm. Bevágom a taxi ajtaját és bepötyögöm a számkombinációt. Mivel nagyrészt nem tartózkodok itthon nincs saját házam, egy viszonylag nagy lakással rendelkezek a luxusnak mondható társasház egy felsőbb emeletén.
- Kértelek, hogy hívj, ha hazaértél! Felhívtam a menedzsered és azt mondta, órák óta leszállt a géped. 2 perc lett volna, vagy annyi se, csak egy üzenet! - támad nekem, de nem kiabál, csak ideges.
- Tudom, de nem haza mentünk, Luke elrángatott valami szórakozóhelyre mert a fiúk születésnapi bulit rendeztek - rázom a fejem, s megnyomom az üres lift gombjain a hatost. - Most tudtam csak lelépni.
- Jó - sóhajt, s habár még mindig ideges, nem vitatkozik velem. - Csak legközelebb egy üzenet küldj, mert az elmúlt órákban...
- Sajnálom - mondom halkan, mialatt bemászok a liftbe és megnyomom a hetes gombot.
- Semmi baj - sóhajt nagyot, majd csend áll be, míg a lift halk morajlással visz fel a rég látott kis otthonomba. - Minden rendben ment az úton?
- Igen - motyogom. Nem igazán közölném vele, hogy az út nagy részében csak néztem ki az ablakon, de gyönyörködés helyett végig azon kattogott az agyam, hogy mi lesz velünk ezután. - Aludtam egy kicsit.
- És milyen volt a buli? - érdeklődik tovább, próbálja fenntartani a beszélgetést, ami nekem most nem megy. Furcsa, hogy nem látom őt, nincs itt, nem tudok hozzábújni, nem tudom megütni, nem érinthetem meg, a távolság pedig hatalmas köztünk. Kiszállok a liftből és a kis lakásomat rejtő ajtóhoz lépdelek, miközben a kulcsomat szorongatva halkan hümmögök.
- Hát, jó - fordítom el a kulcsot, majd nagyot sóhajtva lépek be az előszobába. A házban működik takarítószemélyzet, így semmi sem poros vagy koszos, a padló fénylik, az ágyam melletti nagy üvegablak tiszta, tökéletesen látszódnak Sydney fényei.
- Ez nem volt túl meggyőző - jegyzi meg, hangja tökéletesen tükrözi, hogy mosolyog.
- Nem sok kedvem volt hozzá, már az első perctől fogva haza akartam jönni, de Luke hisztizett és végül maradtam, Belenyomták a fejem egy tortába, de ezenkívül csak iszogattam. Szerettelek volna többször is felhívni, de órákba telt, mire kijutottam az ajtón. Örülök, hogy végre itthon vagyok - kissé erőltetett beszélgetésünk alatt most először mondok egyszerre ennyit, míg ő néha benyög valamit, majd felteszi azt a kérdést, amire nem nagyon szeretnék válaszolni.
- Találkoztál Ahstonnal?
- Igen - hümmögök, s nehézkesen kibújok a cipőmből, a kabátom pedig ledobom az egyik fotelba, míg a másikba leülök. Lábaim felhúzom és elhelyezkedek úgy, hogy arccal az ablak felé legyek. Sydney csodálatos város, szeretek itt lakni.
- Mira, miért kell minden szót kiszenvednem belőled? - kérdezi kissé indulatosan. Megrázom a fejem, ölembe ejtett kezeimet kezdem nézni, az agyam azon jár, mennyi mindent fognak velem művelni néhány nap múlva. Meghíztam, a körmeim nem a legszebbek, lenőtt a hajam, nem énekeltem egy ideje, Mira Hemmings énekesnőből átváltoztam azzá, aki régen is voltam, akit Niall előszeretettel szólít Mackenzie-nek.
- Sajnálom, csak fáradt vagyok és furcsa, hogy ilyen messze vagy - vallom be halkan. - Találkoztam bele, igen, beszélgettünk egy kicsit és megmondtam, hogy van barátom.
- Igen? - hangjából világosan süt a meghökkenés. - Hogy reagált?
- Nem vártam meg. Meglepődött, de elmentem, még mielőtt mondhatott volna bármit is. Semmi köze hozzá amúgy sem, ő csak az öcsém haverja.
- De az enyém is - sóhajt, s szinte látom magam előtt, hogy a hajába túr. - Beszélek majd vele erről, de nem telefonon. Harry említett 1 díjátadót, 1 hónap múlva lesz, a menedzsered azt mondta, te is jössz és ahogy láttam őket is jelölték.
- Ahogy érzed - motyogom.
- Ez nem olt túl biztató - jegyzi meg keserűen. - 1 hónap nem túl hosszú idő, Cica.
- Valóban nem az, de neked elég lenne ennyi? Szerintem ennél is ritkábban találkozhatunk majd - rázom a fejem reményvesztetten. A negativitás úrrá lesz rajtam, túl sok volt a mai nap.
- Megoldjuk, de ahhoz te is kellesz. Feküdj le aludni, holnap beszélünk erről, hosszú napunk volt és ott már nagyon késő van..
Az órára pillantok, hajnali negyed 4, hát, igen, elég késő van. Bólintok, s csak néhány perc késéssel jövök rá, hogy nem lát.
- Rendben.
Kínos csend áll be és úgy érzem, ezúttal valamivel nekem kell ezt félbeszakítanom. Vele a hallgatás az utóbbi hetekben nem volt kellemetlen, most mégis feszélyez ez a csönd, mert nem látom, nem nézhetem közben az arcát.
- Liam - motyogom halkan a nevét, átölelem magam és a fotelba fúrom a testem.
- Igen? - még mindig itt van, nem nyomott ki. Gondolkozok azon, hogy kimondjam, de az egyszerre túl sok túl nagy és meggondolatlan vallomás lenne mára.
- Hiányzol.
- Te is nekem, Mira - kicsit elmosolyodok, ujjaimmal a hajam kezdem piszkálni, majd halkan elköszönök tőle.
- Jó éjszakát.
Miután letesszük egy ideig még nézem a telefonom, tűnődök azon, felhívjam-e még Niallt vagy esetleg beszéljek-e kicsit Harryvel, végül elvetem az ötletet. Elhúzom a sötétítőket, a ruháimat rendetlenül dobálom szét, bezárom az ajtót, majd a fürdőkádat teleengedem, s elmerülök a habokban. Kicsiként mindig arra vágytam, hogy zuhanyfülkénk legyen, pedig ezerszer jobb beülni egy kád forró vízbe, nyugtató hatása van. A késő, vagy inkább már korai óra ellenére csak fekszem a vízben és nézem a csempén lecsorgó vízcseppeket. A nap szinte már feljövőben van, amikor törülközőbe bugyolálva átmegyek a szobámba. A kádban már elterveztem, hogy a Liamtől elcsórt pólóban fogok aludni, de csalódottan veszem észre, hogy a bőröndöm nincs itt, Luke valószínűleg anyáékhoz vitette, így kénytelen vagyok a saját ruháimban aludni.
Csak forgolódok az ágyamban, egyszerre túl nagynak és kényelmetlennek érzem, a takaró alatt túl meleg van, nélküle viszont fázok. Minden túl szokatlan, vagy inkább túl megszokott, de nem ez az, amire most vágyok. Az ablaknál állva egy szál bugyiban és rövid köntösben nézem a lassan felkúszó napot, Sydney forgalmasan gyönyörű városát, miközben azt érzem, hogy a magány ismét kezd beszippantani, és ez még csak az első nap nélkülük, nélküle.

2014. december 10., szerda

30.rész Amikor szükséged van rám

Sziasztok Drágák! :)
Kicsit félve teszem ki ezt a részt, pedig most többnyire elégedett vagyok vele, mégis... Ahj, nem mondok semmit egyelőre, majd ha végigolvastátok talán megírjátok róla a véleményeteket, és ezeket majd összevetem az enyémmel. :) 
El sem hiszem. hogy jövőhéten már végre szünet! Kitartást nektek! <3 
Nessa. xx

Eljön anélkül, hogy érzékelnénk.
Kinyitom a szemem és már hallom a hangját, a hangot, amelyet ezer közül is bármikor felismerek, amely háttérzaja volt mindennek, amit valaha tettem. Ha akarnám se tudnám kizárni, sem teljesen ellökni magam tőle, és igazából már nem is akarom ezt. Olyan hirtelen ülök fel Liam mellett, hogy karjával kis híján orron csap, amikor utánam nyúlva, levegőért kapkodva követi a mozdulatom.
- Mi az?! - fogja körbe a derekam védelmezően, s fejét jobbra-balra fordítva körülnéz a szobában.
Aztán ő is meghallja a lentről áradó hangfoszlányokat, Louis kötekedő hangneme mellett az öcsém hangját.
A szívem a torkomban dobog, lerúgom magamról a takarót. melybe beleakad a lábam és kis híján elterülök a földön, végül kirobogok az ajtón és leszáguldok a lépcsőn. Képtelen vagyok fékezni magam, képtelen vagyok megállni és lenyugodni, bukdácsolva esek be a konyhába, melynek ajtajában megtorpanva nézek szembe az ikertestvéremmel. Most pedig már nem tudok megmozdulni sem. Beáll a csend, nézünk egymás szemébe, s miközben Luke kék szemeibe bámulok olyan, mintha a saját látószerveimet látnám. Ő a másik felem, és ezen soha, semmi nem képes változtatni, még én sem.
Ajakkarikáját rágcsálva esetlenül kitárja a karjait, és ebben a mozdulatban fedezem fel igazán őt.
Síri csendben várja mindenki, hogy tegyek valamit, s Luke akkor lép közelebb, amikor én is előrébb araszolok. Minden haragom, amit éreztem iránta az utóbbi hetek alatt egyszerűen eltűnik, s habár sejtem, hogy lesz még mit megbeszélnünk, miről vitatkoznunk, a karjaiba omlok és a nyakába csimpaszkodva lógok hosszú percekig. Nyelem magamba az illatát, az ölelésünk egyre szorul és arcát beletemeti a hajamba. Igen, hiányzott, hiányzott az illata, a hangja, a hisztijei, még a kioktatása is, és valószínűleg ő is ugyanezt gondolja most rólam, mert nem igazán szándékozik elengedni.
- Hiányoztál - motyogja a hajamba, s könnyek árasztják el a látóterem. Elhúzódok és ütést mérek a mellkasára, de ez nem erős, és az én mozdulatomat követi az övé, a keze csapást mér kicsit a fejemre, majd elvigyorodik és újra magához húzva nyom egy cuppanós puszit az arcomra. - Látom, hogy majdnem sírsz!
- Kuss, szarzsák! - vetem felé ellenségeskedve, s mégis elnevetem magam, amivel elűzöm a szemében hirtelen megjelent kételyeket.
- Akkor elmész, Mira? - a tekintetem Hazra villan, a többiekkel együtt ücsörög az asztalnál, s villájával egy darab tojást tologat a tányérján.
Nagyot nyelve pillantok a testvéremre, nem számítottam rá, hogy ilyen korán itt lesz.
- Ti is jöttök - villant rá vigyort Luke. Felfedezem, hogy Louis haragosan néz rá, tekintete mégis kicsit megenyhül erre a mondatra, míg Zayn valósággal ugrálni kezd. Majdhogynem felborítja a székét, miközben kirúgja azt maga alól és felrohan a lépcsőn, melyen Liam akkor vánszorog le. Helyette először mégis Niallre nézek, csalódottnak tűnik, mégis mosolyog, csakhogy ez nem őszinte, a legkevésbé sem tűnik annak.
- Csá - lép be Liam a konyhába, s kinyújtja a kezét, hogy pacsizzon az öcsémmel. A keze megpihen a derekamon, miközben egy ideig csak néznek egymásra, s Luke szája kissé elnyílik, amikor megpillantja, hol van a keze, s hogy nem kezdek őrült üvöltésbe és csapkodásba.
- Ti? - mutogat zavartan kettőnk közt - De hát amikor beszéltünk azt mondtad, nem nagyon jöttök ki egymással.
- Mikor is beszéltünk utoljára? - motyogom, s akaratlanul is Liam mellkasához simulok.
- De Ashton...
- Ashton? - szakítom félbe, mielőtt mondhatna bármi olyat, amit nem akarok hallani. Már nem. - Ahston nem érdekel.
Aprót bólint, tudomásul veszi és nem említi többet Ashtont, viszont úgy méregeti a barátját, mintha bármelyik pillanatban képes lenne nekiugrani. Gyanakvó, de valahogy mégsem annyira ellenséges, inkább figyelmeztető. Néma párbeszéd játszódik le köztük, s zavarni kezd, hogy ezúttal nem tudom, mi ez.
- Nehezen hiszem ezt el, Mira - sóhajt fel, s beletúr a hajába - Nem igazán tudom, mi történt itt veletek, de ismerlek és...
- Nem azt akartad, hogy megbarátkozzak velük? Vagy hogy megváltozzak? - kérdezem egyelőre higgadtan, de az agyamban ugyanakkor pattogni kezdenek a szikrák, miközben Liam kezét fogom. - Megtettem, most ez nem jó?
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem jó, csak próbálom feldolgozni - mondja kissé ingerültebben.
- Oké, elég, mielőtt összevesztek ezen - húz vissza kicsit Liam, átfogja hátulról a derekam és kezét finoman a szám elé csúsztatja, mielőtt reagálhatnék. - Nézd, tudom, hogy jött ide Mira, korábban is elég sokszor kimutatta már, hogy nem kedvelt minket, de ez megváltozott. Először Niallt engedte közelebb magához, aztán Harryt. Luke, sokszor rohadt szemét voltam a testvéreddel, üvöltöztünk egymással és a lehető leggyerekesebb módszerekkel idegesítettem őt, ő pedig úgy vágott vissza, de ez megváltozott. Szeretem a testvéred, rendben? A barátnőm, és tudom, hogy most mit gondolsz, de nem hoztál volna ide minket egyszerre, ha azt hinnéd, hogy akár én, akár a többiek képesek lennénk kihasználni őt.
A szívem megáll egy pillanatra, majd újraindul olyan hevesen, mint még soha. Még mindig beszél, magyaráz Luke-nak, aki komoly arccal méregeti, s közben bólogat. De már nem hallom, mit mond.
- Mit mondtál? - motyogom alig hallhatóan, döbbenten.
- Hogy amikor Niall bezárt a csirkékhez...
- Nem - rázom meg a fejem, megpördülök a karjaiban és ujjaimmal megmarkolom a pólóját. Pipiskedve hajolok közelebb hozzá, nagyokat pislogva fogom kezeim közé az arcát, míg ő látszólag nem tudja hova tenni a reakcióm. Csak megfogja a kezem és értetlen arckifejezéssel néz rám.
- Mi az, Cica? Rosszat mondtam? - tekintetével az arcom fürkészi, majd elsimít egy kócos tincset az arcomból, s szemöldökét kissé értetlenül vonja fel.
- Nem - nyelek nagyot, zavartan rázza meg a fejét, a szája kis mosolyra húzódik.
- Nem értem pontosan, mi van a testvéremmel? Mit akarsz te tőle? - szólal meg Luke, a mosolyát elfojtva kapkodja köztünk a tekintetét, s az arcán vigyor terül szét, amikor Liam kissé dühödten kapja felé a fejét.
- Szeretem, hát nem érted?! - csattan fel, majd Luke arcát látva döbbenten hőköl hátra, én pedig még mindig csak meresztem rá a szemem és a karjaimon szinte feláll a szőr. Döbbenten pislog maga elé, s szinte ugyanazzal az arckifejezéssel nézek én rá. Az ajkamba harapok, finoman tolni kezd maga előtt, ki a nappaliba, ahová amikor kiérünk felhangzik Luke nevetése, majd fel a lépcsőn, a szobájába.
- Miért mondtad ezt? - motyogom, becsukja mögöttem az ajtót, izmai megfeszülnek egy pillanatra, majd felém fordul és hátát a falnak veti.
- Mert szeretlek? - vonja meg a vállát, ujjaival végigsimít a derekamon, szemeit lesüti, majd rám néz és hanyag mosoly ül az arcára. - Nem most kellene mondanom, de ha már kiszaladt a számon nem szívhatom vissza. Talán nem is számít, úgyis olyan meggondolatlanul használják már ezt a szót.
- De nem te - egyik karommal esetlenül ölelem át magam, próbálom feldolgozni amit mondott, hogy szeret. Hogy valaki tényleg képes még erre, képes arra, hogy szerelemből szeressen engem.
- Nem - lehajtja a fejét, úgy állok a kezét szorongatva, mintha valami rossz hírt kaptam volna, pedig nem, csak nem tudok megküzdeni annyi érzelemmel, amennyi az elmúlt 1 órában megrohamozott.
Közelebb lépek hozzá, az arcom a nyakához simítom és az ölelésébe kérem magam. Az ajkaimmal finoman megérintem a száját, mely most nem mohón, sokkal inkább bátortalanul válaszol, majd homlokát az enyémnek dönti és talán percekig nézünk egymás szemébe. Nem tudom kimondani, nem is akarom, nem mondhatom ezt neki úgy, hogy ma elmegyünk és ki tudja, hogyan alakul majd ez az egész.
- Nem akarok elmenni - dünnyögöm a pólójába, miután megegyezünk abban, hogy kicsit visszafekszünk még az ágyba. Nagyokat pislog a plafonra, simogatja a hajam, mutatóujjával a tarkómon körözve kezd halkan nevetni.
- Én sem - fordul kicsit felém, lefordulok a mellkasáról, de visszahúz magához és homlokát az enyémnek dönti. - Pedig mennyire utáltuk ezt a helyet.
- Annyira nem rossz - sóhajtok, az alsó ajkam kicsit lebiggyesztem.
- De te nem ide való vagy, visszatérsz majd a saját életedbe, rendbe hozod a dolgokat magad körül és minden visszatér a normális kerékvágásba - kezem a szája elé emeli és belepuszil a tenyerembe, majd összekulcsolja az ujjainkat.
- És mi? Mi mikor fogunk találkozni? - nyelek nagyot, elsimítom a haját a homlokából és közelebb húzódok hozzá, befészkelem magam a karjai közé és nagyokat lélegezve szívom magamba az illatát. Pakolnunk kellene, Luke körül kellene ugrálnom, mégis csak fekszünk, s megmozdulni sem akarok.
- Megoldjuk majd, megígérem. Mindegy melyik országokban vagyunk, valahogy megoldom, hogy ott legyek, amikor szükséged van rám - lenyelem a kételyeim, mindent, ami kikívánkozik a számon. Ő is tudja, hogy nagyon nehéz lesz ez, hiszen sűrű az időbeosztásunk és nem mondhatunk ellent a menedzsmentnek, ő nem hagyhatja cserben a bandát, én nem léphetek le amikor akarok, ez nem ilyen egyszerű. De bízom benne, abban, hogy megoldjuk, hogy ezt nem szúrom el.
Aprókat bólintok, majd felemelem a fejem és orrommal megbököm az övét, szeretném kiélvezni az összes percet, amit még vele tölthetek, ugyanakkor akarok még időt Niallel és Harryvel, szeretnék tisztázni néhány dolgot Zaynnel, elmondani valamit Louisnak, de kopognak, s az öcsém hívás nélkül töri be az ajtót. A szeme se rebben, amikor Liam mellett pillant meg, hiszen meglepően sokszor talált már ilyen és ehhez hasonló helyzetben, csak azok mégis mások voltak, valami miatt Luke kevésbé intim helyzeteket választott a betolakodásra. Ez a beszélgetés pedig nem az, amit így megzavarhat.
- Luke! - ülök fel dühösen, felkapom a párnát és az arcába dobom. - Elfelejtettem, hogy milyen rohadt idegesítő vagy!
- Leléptetek - vonja meg a vállát, visszadobja a párnát, amit Liam elkap a levegőben és a feje alá gyűr. - Hosszú az út New Yorkig, arról nem is beszélve, hogy Londonig és Sydney-ig mennyi a repülőút. Készüljetek!
- Sydney? - nyelek nagyot, beletúrok a hajamba. - És London?
- Pár nap pihenőt kaptok, majd ti - bök Liamre - a Today Showban, míg te Clark és Dave műsorában nyilatkozol. Aztán minden úgy folytatódik, ahogy azelőtt, hogy idejöttetek.
- Akarod mondani kényszerpihenőre küldtél minket - köhint Liam, s száját kissé gúnyos mosolyra húzza.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy ti ketten megfértek egymás mellett - rázza meg a fejét, kék tekintete rám villan és gyanakvóan fürkész. Talán most kellene még jól megsértenem, hogy hagyjon itt még 6 hétig. Csakhogy én is tudom, hogy ez nem lenne megoldás, muszáj szembenéznem a valósággal, a való élettel, ami korábban még úgy hiányzott.
- Mikorra készüljünk el? - kérdezem halkan, Liam a hátamra kezd rajzolgatni hosszú ujjaival.
- Minél hamarabb, érted már itt van az autó, csak Darrent körbevezetik a farmon a tulajdonosok, 1 órán belül Paul is itt lesz - furcsa hallani, hogy milyen hivatalos a hangneme, úgy beszél erről, mintha ő lenne a menedzserem. Darren nevére felnézek, ő cipelt ide, mellette pedig maga Simon Cowell dirigált. Csak most esik le, hogy nem is egy kocsival fogunk menni.
Aprókat bólintok, majd lerúgom magamról a takarót és mezítláb, lehajtott fejjel mászok át a saját szobámba. Luke követ, s leül az ágyamra, míg én átvedlem a pizsamám egy csőnadrágra, és egy olyan felsőre, amit egy ideje nem hordtam. Valahogy sikerült átalakulnom egy farmerlánnyá, s a nadrágok közül ez az egy az, ami sértetlen maradt. Nehezen gombolom be, kibuggyan a hájam, s habár Luke előtt nem vagyok szégyenlős, mégis átrohanok a fürdőszobába, hogy átvegyem a csipkés felsőt, melynek alja szerencsére nem szűk, hanem olyan, mintha egy rövidke kis ruha lenne. Egyúttal megmosom a fogam, hajam kontyba kötöm, s beledobok mindent a tatyómba, ami a szekrényen van. Amikor megfordulok Niall néz szembe velem, kék szemeivel követi a táskába eső fésűm útját, száját halvány mosolyra húzza. Ekkor törik el a mécses.
Becsukja az ajtót és a mellkasára von, fejem a vállához húzza, míg hangtalanul pityergek. Luke azért hozott ide minket, hogy megváltozzunk, hogy leszálljunk újra a földre, s a normális gondolkodásom visszanyerése mellett adott még valamit. Rádöbbentem, hogy tévedtem velük kapcsolatban, az utóbbi hetekben barátokra leltem, és igen, beleszerettem abba a személybe, akit az egyik felem még most is elmondhatatlanul gyűlöl. És mindezt egyúttal el is veszi most, mert már talán semmi nem lesz olyan, mint amilyen itt volt, és már semmi kedvem azt az életet élni, amit otthagytam, inkább etetném életem végéig azokat a hálátlan csirkéket, gyűjtögetnék tojásokat és kerülgetnék kecskeszart. Érdekes gondolatok ezek tőlem, attól a lánytól, aki egy undorító, párducmintás bőrönddel járta a világot, aki önmagát is istenítette.
- Maradni akarok - motyogom, az ölelése szorul, a hátamat simogatja és puszit nyom a homlokomra. Hihetetlen, hogy holnap reggel már nem vele fogok reggelizni, nem megyek vele tojásokat szedni, hanem több tízezer kilométernyi távolság lesz kettőnk közt.
- Ne sírj, Mira, nem dől össze a világ - próbál vigasztalni, s magamban én is tudom, hogy felesleges ezt csinálnom, de egyszerűen csak sírnom kell. Néhány percig pityergek a mellkasához simulva, majd megtörlöm az arcom és mély levegőt veszek. Van telefon, skype, és fogunk még találkozni, a hormonháztartásommal van gond, azért vagyok ilyen érzékeny.
Amikor visszamegyek a szobámba olyan, mintha nem sírtam volna. Összehajtom a ruháim és a bőröndömbe pakolom őket, minden kis cuccomat elteszem, s elszorul a torkom, ahogy végignézek a szobán és már sehol nem látok semmit, amit eltehetnék. Kész vagyok, mindössze néhány perc alatt.
Átkozom magam, amiért nem pakoltam ki a ruháim, s nem csaptam hatalmas kupit. Felhúzok egy magassarkú szandált a lábamra, bíbelődök egy ideig a csattal, majd inogva lábra állok és szembenézek azzal, akit 2 hónapja nem láttam. Szemeim feketék, precízen kihúzottak, s habár kicsit meghíztam, összességében ugyanúgy nézek ki, mint amikor idejöttem, s mégis más embernek érzem magam. Idegen a lábamon ez a cipő, a szemeim nehéznek tűnnek a vastag sminktől, de Luke büszkén pislog rám a tükörből.
- Menj, búcsúzz el - noszogat az ajtó felé, de a torkomban hatalmas gombóc keletkezik.
- Várjuk meg, míg értük is megjön a kocsi - kérem, s egy ideig úgy látom, ellenkezni, végül lebiggyedő számat látva beleegyezően bólint.
Bőröndök sorakoznak a nappaliban a fal mellett, s Zayn már az ajtóban toporog, de kint még mindig csak az értem érkezett kocsi áll.
- Mira! - hallom Darren hangját, megfordulok, s a szám ellenségeskedő mosolyra húzódik. Haragot érzek, mert kidobtak itt, és most így fogok elmenni. Ragaszkodok hozzájuk, tartozom Liamhez, és ez az ő hibája is, ő hozott ide. Biccentek felé, majd a tekintetem a kanapén ücsörgőkre vándorol, kik közé utoljára csatlakozik Liam. Miattam fészkeli be magát Harry és Niall közé, majd int, hogy üljek az ölébe, s én rohanok is hozzá mit sem törődve a sofőröm elképedt arcával. Nem tudom, merre kellene fordulnom, végül kimászok Liam öléből, Niall mellett ülök, közel Liamhez, de áthajolok előtte és Harry fürtjeit piszkálom. Elgondolkozok azon, hogy tüntetőleg hozzáláncolom magam a kanapéhoz, aztán leesik, hogy azzal sem érek el semmit, mert Luke elintézné, hogy magunkkal vigyük az ülőalkalmatosságot.
- Gyerekek! - tekintetem a férje és fia nyomában belépő Mrs. Woodra villan. - Mindannyiunk nevében mondhatom, hogy öröm volt megismerni titeket és veletek élni. Rengeteget segítettetek nekünk, és azt hiszem, mindannyian kicsit felfrissülten és kipihenten fogtok távozni innen - mintegy varázsszóra a fekete limuzin mellé begördül egy busz. A turnébuszuk, s míg Zayn fészkelődni kezd, addig Harry tekintete kissé szomorúan villan meg, én pedig még utoljára szorosan préselődök a barátomhoz, s szorongatom Niall kezét. - Reméljük, néhányszor visszalátogattok még majd hozzánk, de önszántatokból. Bármikor várunk titeket sok szeretettel - mosolyog, majd mindegyikünk arcára puszit nyom. A szavai kedvesek, mégis inkább úgy értelemezem ezeket a mondatokat, hogy szép volt, jó volt, de most már takarodjunk el és soha többet ne jöjjünk vissza.
Nehezen mozdulok meg, végtagjaim olyanok, mint az ólom. Elbúcsúzok a fő vendéglátónktól és a meglehetősen felfuvalkodott fiától, megköszönöm a vendéglátást a hölgynek, majd lecövekelek az ajtóban és nézem, ahogy mindannyian váltanak pár szót velük. Luke a vállamra teszi a kezét és magához húz. Belülről rágcsálom az ajkam, akarok még maradni egy kicsit, csak pár órát, hogy beszélgessek még velük, de nem lehet.
Az udvaron ácsorogva megpróbálom Harryvel együtt bevetni azt, hogy járjuk körbe együtt még a farmot, de a válasz csak annyi, hogy sietnünk kell, s a One Direction menedzserének hangja ellentmondást nem tűrő, máris szorítani kezdi azt a bizonyos gyeplőt.
- Beszállás, srácok!
Zayn csak egy gyors puszit nyom az arcomra, s annyit mond, vigyázzak magamra, majd vigyorogva nyargal fel a buszra, bőröndje hangosan puffanva ér földet valahol. Nem veszünk könnyes búcsút, de nem is haragban válunk el, én pedig megértem őt, siet a menyasszonyához.
Louis vált velem pár szót, felhozza a dalt, hogy ha beleegyezek megmutatná majd a hangmérnököknek, rábólintok, majd nyom egy puszit a homlokomra és további sok sikert kívánva követi a barátját.
Egyre nehezebb lesz, nem tudom, kihez forduljak. Harry idétlenül hintázva áll hosszú lábain, Niall a távolba mered, Liam csak lógatja maga mellett a karjait. Kettejük közül kell választanom, egyértelmű, kit hagyok utoljára.
- Én nem tudok búcsúzkodni - motyogja halkan a göndör, elszorul a torkom, bocsánatot kellene kérnem tőle azért, mert olyan idióta voltam vele az elején. Azt hittem, hogy egy buta sztárocska, pedig én voltam az, és teljesen félreismertem őt. - Örülök, hogy megismertelek, Mira. Ha jól tudom, körülbelül 1 hónap múlva lesz egy díjátadó, téged is jelöltek díjakra, minket is, ott találkozunk - mosolyog rám, majd közelebb lép és az ölelésébe von. Belefúrom magam a vállába és ölelem, közben pedig nyelem a könnyeim. Nem tudok megszólalni, képtelen vagyok rá. Remegve nyomok puszit az arcára, majd figyelem, ahogy felküzdi magát a buszra.
- Gyere ide! - ront nekem Niall, felkap, s kissé arrébb visz. Az arcomon kövér könnycseppek gurulnak végig, ahogy belenézek a kék szemébe. Tudom, hogy tudja, mi jár a fejében, és szemének gyanús csillogásából én is tudom, hogy nehezen tartja magát. - Ilyen kellemeset még nem csalódtam emberben, mint benned, Mira - motyogja a fülembe, beletúrok a hajába és arcát az enyémhez szorítom. Nem akarom elengedni, és úgy érzem, egyszerűen nem is megy. Meghökkent pillantások fúródnak a hátamba, de nem érdekel, a vállaim rázkódni kezdenek, míg ő halkan csitítgatni kezd.
- Niall - nyöszörgöm, szinte kérlelem arra, hogy öleljen szorosabban és ne menjen el.
- Szeretlek, jó? Csak maradj mindig ilyen, és minden rendben lesz. Hamarosan találkozunk.
Kibontakozik az ölelésemből, megpuszilja az arcom, s hiába szorítom annyira a kezét, ujjait kifeszegeti az enyémek közül és lehajtott fejjel elsiet. Követni akarom, szeretnék felugrani arra a buszra és elbújni, hogy ne vegyenek észre csak akkor, amikor már Londonban vagyunk. Még csak azt sem várta meg, hogy válaszoljak.
- Kiscicám - összerezzenek arra, hogy lehelete megcsapja a nyakam, karjaival körbeöleli a derekam és magához húz. Ez hiányzik még nekem, elbúcsúzni tőle... - Ne sírj!
Felé fordulok, félek, hogy majd ő is olyan váratlanul enged el, mint ahogy Niall tette. Végigsimít az arcomon, felbiccenti a fejem és megcsókol. Olyan mohón kapok az ajkaiért, mint még soha, simogatja az arcom és testével védelmezően takar el a tekintetek elől. Lepereg előttem az összes itt töltött nap, az idegesítései, a veszekedéseink, minden ütés, amit mértem rá, ugyanakkor minden csók és ölelés. Belekapaszkodok a pólójába, szükségem van rá, most van szükségem rá, bent pedig azt mondta, igyekszik majd mindig eljönni, ha kell nekem. És most kell.
Elszakad tőlem, halkan nyöszörögve húzódok közelebb hozzá, türelmes puszikat ad a számra, a vállai megremegnek kicsit, ő sem akar elengedni.
- Boldog Szülinapot, Mira - motyogja a hajamba, végigsimít a derekamon és kezemet az ajkaihoz húzza, de közben észrevétlenül a tenyerembe csúsztat egy kis papírfecnit. - Csak akkor nyisd ki, ha már beszálltál a kocsiba - aprót bólintok, nem tudok megszólalni, néma könnyek folynak végig az arcomon. Szánalmas, de nem tudom megállítani őket. Csókokat hagy az arcomon, végigsimít a hajamon, majd még egyszer a szemembe néz és beletúr a hajába. Olyan erősen húz magához amennyire csak tud, és ilyen szoros ölelésben nem mostanság volt részem. Megcsókol, érzem benne a kétségbeesést és a vágyódást, majd szépen megnyugszik és az arcomat simogatva próbál elválni, mígnem elhúzott puszik után homlokunkat egymásénak döntve pihegünk.
- Hívj, ha leszállt a géped - simít végig a hajamon, gyengéd puszit ad a számra, majd vonakodva elengedi a kezem.
Ő is elmegy, Luke pedig átfogja a vállam és együtt nézzük, ahogy becsukódik utána az ajtó. Nagyot lélegzek, muszáj legyűrnöm ezt, muszáj összeszednem magam, nem sírhatok ennyit, az nem én vagyok. Felbőg a motor és a puha talajba mély nyomot vájnak a kerekek. Elfordítom a fejem és az istállók felé nézek, miközben Luke besegít a limuzinba.
Nyitott szájjal lélegzek, kapok egy zsebkendőt, melybe kifújom az orrom, miközben elindul az autó.
Csend áll be, bámulok kifelé az ablakon, majd kihajtogatom az egészen apróra hajtott papírt, amikor elhagyjuk a Happy Horses Farm tábláját.

2014. december 3., szerda

29.rész Káosz

Sziasztok!
Így korán reggel iskolába indulás előtt nem bírtam ki, hogy ne tegyem közzé a részt. Elég sűrű délutánom lesz, nem voltam biztos benne, hogy lesz időm feltenni, úgyhogy inkább gyorsan bekapcsoltam a laptopom és most publikálom, nehogy elfelejtkezzek róla.
Szép napot mindenkinek!
Nessa. xx

~Mira Hemmings~

Bemászok mellé anélkül, hogy kellemetlenül érezném magam, a takarót eligazgatja rajtam, majd csak figyeljük egymást a sötétben. Niall teljes mértékben annak a megtestesítője, amit Luke jelentett számomra. Fészkelődök egy darabig, mielőtt beszélni kezdenék, nehezemre esik szavakba önteni mindazt, ami történt, ami a fejemben van. Tudom, hogy neki elmondhatom, tudom, hogy akkor sem provokálna ki vagy nevetne rajtam, ha valami eszméletlen kínosat mondanék, mégis nehéz ez, mert egyszerűen magamnak, az elmémnek mondok ellent mindazzal, amit teszek. Nagyokat pislog, s már azon gondolkozok, hogy hagyom aludni, visszamegyek a szobámba, de finoman nógatni kezd és a szemei úgy csillannak meg, mintha bármelyik pillanatban képes lenne felpattanni és kérdőre vonni Liamet.
- Ha nem te mondod el, átmegyek és megkérdezem én. Mi történt? Összevesztetek? Nem hallottam semmit, pedig ti általában túlordítotok mindent - felkönyököl, s közben kétkedve figyel, a hangja kissé felszólítóvá válik.
- Nem, nem vesztünk össze, mi... Elmentél, és... mi csak, Niall - a hasamra fordulok és az arcom beletemetem a párnájába. Mintha nevetne rajtam, közben végigsimít a hajamon és nógat, hogy folytassam, tudja mire gondolok. - Úgy nézett rám, mintha megrémült volna, először átölelt, aztán elhátrált és úgy viselkedett, mint egy ijedt nyúl. Megfordultam, amikor visszajött és azt mondta, ne haragudjak, de eljöttem - összeszorítom a szám és nagyot nyelek, túlreagálom ezt, tudom, csak egyszerűen nem értem a helyzetet. Ezt az egészet nem értem.
Néhány másodpercen át hallgat, aztán csak nézünk egymásra, de a tekintete mögött azt látom, hogy nagyon töri a fejét valamin.
- Mira, nézd, ez biztos nem miattad van. Zűrös korszakon van túl, tudod, hogy viselkedett veled, de annál sokkal rosszabb volt, mert eléggé kicsapongó életet éltünk, mielőtt elcipeltek ide minket. Amikor Sophia szakított vele mindig idegen lányokat vitt haza, talán amiatt van. Egy kicsit összezavarodhatott, ne haragudj rá, később megmagyarázza, ez biztos.
Aprót bólintok, talán csak azért nem mondok valamit az állítása ellen, mert Niallről van szó, mert ő talán jobban ismeri Liamet, mint én, és mert tudom, hogy ő tulajdonképpen nem igazán foglal állást ebben az egészben. Semleges, s habár én a legjobb barátomnak tartom, ő ugyanúgy Liam oldalán is áll, nem csak mellettem.
Emlékszem rá, hogy beszélgettünk még. Ilyenkor éjszaka, vagy ha csak ketten vagyunk egy nyugodt környezetben, gyakran megesik, hogy túl sokat beszélünk. Megosztunk egymással mindent, ami miatt valaha is szomorúak voltunk, vagy boldogok. Elszundítok mellette, s amikor hajnalban felébredek egyszerűen nincs erőm arra, hogy kimásszak az ágyból és átcsoszogjak a saját szobámba. Háttal van nekem, a homlokom a hátánál pihen, amit takaró fed el, meleg van és sötét, álmos vagyok, úgyhogy öntudatlanul mocorgok kicsit, majd visszaalszok, nem sejtve azt, hogy ebből bármi gond adódhat.
Csakhogy adódik.
A helyzetünkben semmi olyan nincs, ami adna okot arra, hogy Liam bármi miatt is hisztizzen, mégis arra kelek, hogy Niall szobájának ajtaja olyan erősen vágódik be, hogy az ablaküveg megremeg a keretben. Szöszke barátom úgy pattan fel, mintha egy atombomba csapódott volna be, majd kómás tekintettel, értetlenül néz körbe. Tekintete megállapodik rajtam, fáradtan és értetlenül dörzsölgetem a szemeim, míg ő lassan az ajtóra néz, majd elkáromkodja magát.
- A rohadt életbe! - beletúr a hajába, fejét értetlenül rázza meg, majd lehuppan az ágy szélére. - Félreértette.
- Rájöttem - motyogom rosszkedvűen. Fáradt vagyok, s abszolút semmi hangulatom azzal kezdeni a reggelem, hogy magyarázatot adjak neki arról, miért is aludtam el a legjobb barátom mellett, ennek ellenére mégis kikecmergek az ágyból, és sóhajtva indulok az ajtó felé.
- Várj - csoszog utánam Niall, de csak legyintek.
- Maradj ki ebből - rázom meg kicsit a fejem, majd kilépek az ajtón és a keresésére indulok. A szobájában keresem először, és nagy meglepetésemre, de ott is találom. Besétálok az ajtón, egyelőre nem néz rám, úgy tesz, mintha észre sem vette volna, hogy beléptem.
- Szóval, most veszekedni akarsz? - kicsit hátradőlök, próbálok beleférkőzni a látószögébe, de erre nincs szükség, felém kapja a fejét és a szemöldöke olyan idegesítően kúszik feljebb.
- Nem, igazából teljesen normális, hogy a barátom ágyában talállak - jelenti ki flegmázva, majd felpattan, és dühösen néz rám.
- Teljesen normális, hogy beszélgettem a legjobb barátommal - bólogatok elgondolkozva, majd oldalra biccentett fejjel nézek rá. - Mit hiszel?
- Nem tudom, mit kellene hinnem - hümmög, de a hangjából süt a gúny. Ajkaim erősen préselem össze és szinte a nyelvemre harapok, mielőtt hevesebben reagálnék.
- Akkor elmondom, hogy mi történt, te meg majd eldöntöd, mit hiszel - kinyitja a száját, de a tekintetemmel szinte leszúrom őt, úgy nézek rá. Az életben egyszer elérem, hogy fogja be a száját, de nem tudom, meddig tart ez, úgyhogy elhadarom, amit mondani akarok. - Átmentem hozzá, mert muszáj volt beszélgetnem valakivel, beszélgettünk, Liam, akármennyire is hihetetlen ez számodra, de Niall a legjobb barátom, olyan nekem, mint Luke. Csak elaludtam, nem tudom, mit hiszel, de teljesen feleslegesen vágod be a durcát, csapkodsz ajtókat és teszel úgy, mintha valami hatalmas hibát követtem volna el.
- Mégis mi a francot kellene hinnem, amikor látom, hogy mellette fekszel?!
- Nem tűnt fel, hogy háttal voltunk egymásnak, és több centiméter távolság volt kettőnk közt? Vagy esetleg az nem esett még le, hogy Niall a barátom, nem mellesleg pedig a tied is, és talán nem tenne keresztbe neked? - a hangom egyre inkább felszökik, s már nem tudok ülve maradni, felpattanok és csípőre tett kezekkel állok meg előtte. - Szándékosan csinálod? Tudod, hogy igazából nem történt semmi, csak élvezed, hogy megsértődhetsz. Nem csak hisztiznél, ha rajtakaptál volna valami ilyesmin, hanem üvöltöznél és tombolnál - pipiskedve hajolok az arcába, egy rövid pillanatig a szemében harag és utálat csillan, rég látott ismerősök ezek, majd ellágyulnak a vonásai és kezeit a derekamra simítja.
- Egy pillanatra nagyon sok mindent jutott eszembe, amikor megláttam, hogy mellette alszol - motyogja rekedtesen, s kissé haragosan, mégsem durván szorítja meg a derekam.
- Nem vagyok híve a megcsalásnak - morgom sértetten, s azt hiszem, jogosan sértődhetnék meg azon, amit feltételezett. - Kérj bocsánatot Nialltől.
- Nialltől? - vonja föl kicsit a szemöldökét, de ez már másmilyen, mint a néhány perccel ezelőtti.
- Amit róla feltételeztél, az sokkal rosszabb, mint amit rólam - préselem ki az ajkaimon, s ahogy ez a mondat elhagyja a szám, egy gondolat befészkeli magát az elmémbe. Vajon ez megcsalásnak számít? Ashton mit gondolt, amikor azt mondta, ha megváltozok, lehet még köztünk valami? Összeszorul a torkom, végül szinte haragosan lökdösöm arrébb ezeket a fejemből, s tekintetem a barna szemű fiúra emelem.
- Csak szokatlan, hogy Niallt a legjobb barátodnak nevezed, ahogy az is, hogy az ágyában feküdtél. Féltékeny típus vagyok, azt hiszem - motyogja, s hirtelen elszáll az agyamból minden harag, gyengéden cirógatom meg az arcát.
- Nincs miért aggódnod.
- Merem remélni - sóhajt aprót, majd megfogja a kezem és kissé közelebb húz magához. Megrázom a fejem, mert lehetetlen, hogy míg az egyik pillanatban utálom, haragszom rá, s képen akarom vágni, a másikban már szeretem, a karjaiba omlok és értékes kincsként fogom kezeim közé gyönyörű arcát. Szeretnék rákérdezni arra, mi történt tegnap, végül a kérdéseim előtt engedek puha, hívogató ajkainak, s finoman visszacsókolom. A mennyekben érzem magam, miközben ujjaival finoman simogatja a derekam, s apró csókjaival behinti az arcom. Azon kapom magam, hogy kis híján ott folytatjuk, ahol tegnap este abbahagytuk, csak ezúttal érzem rajta, mennyire távolságtartó. Mégis nógatom, simogatom a tarkóját és olyan közel bújok hozzá, amennyire csak tudok. Úgy érzem, talán velem van valami baj, azért ilyen.
Elhúzódik, és szinte teljesen ugyan azt teszi, amit este is. Az arcát a hajamba temeti és mély levegőt vesz, majd az ajtó kopogás nélkül tárul ki és megjelenik Niall szőke feje. Egy ideig csak néz, majd elmosolyodik.
- Izé, akkor minden rendben? - kérdezi kissé zavartan. Liam felemeli a fejét, az arcomra mosoly szökik az arckifejezése láttán, szemeit összehúzza, de tudom, hogy csak szórakozik vele.
- Ne csinálj rendszert belőle, hogy a csajommal alszol - motyogja fenyegetően, szorítása kissé erősödik, míg én finoman belecsípek a karjába. - És tanulj meg kopogni - szisszen fel, s dörzsölgetni kezdi a csípésem helyét.
Niall megvillantja szabályos fogsorát, majd integetve megfordul és elmegy. Ahogy becsukja az ajtót Liam felkap, sikkantva kapok a vállához, miközben az ágyra dob és elterül rajtam. Nevetve próbálom lelökni magamról, de a próbálkozásaim reménytelennek bizonyulnak, végül megtámaszkodik a könyökén és arcát az enyémhez dugja. Vergődhetnék, fészkelődhetnék alatta, de igazából meglepően kellemes ez a helyzet, semmi kivetnivalóm nincs ellene. Végigsimítok az arcán, a szemöldökét vonogatni kezdi és ezzel eléri, hogy hangosan vihogjak, majd puha ajkait ismét a számra tapasztja és belemosolyog a csókba, úgy döntök, nem kérdezem a tegnapról. Nem tudom, végül miért nem támadom le a kérdéseimmel, de jobbnak látom, ha nem vonom kérdőre, ő pedig nem hozza fel. Legszívesebben csak feküdnék így vele egész nap, végül mégis erőt veszünk magunkon.
Ugyanúgy telik minden, ahogy eddig minden nap, megcsináljuk a szokásos feladatainkat, majd mindenki megy a dolgára, és mire észreveszem, újabb és újabb napok telnek el.
Kivételesen én nem Liammel töltöm a délutánt, ugyanis Harry Styles megint előállt egy remek ötlettel, aminek megvalósítását nem engedem, hogy egyedül tegye. Egyszer már leesett egy lóról, nem hagyhatom, hogy ez ismét bekövetkezzen, s mivel a hülyeségeit nem tudom megakadályozni, megyek vele.
- Szerintem ez nem jó ötlet - motyogom, amikor elővezet egy nagy, barna lovat, s nyerget dob a hátára. - Megengedte ezt neked valaki?
- Persze, Mr. Wood - bólogat elégedetten, s gyakorlott mozdulatokkal igazítja el a lószerszámokat, majd a kezembe nyomja egy bőrszíjat, amit valahogy felszerelt az állat fejére.
- Harry...- pislogok kissé ijedten, de csak mosolyogva közli, hogy nem bánt, majd berohan az istállóba, hogy kivezessen egy másikat. - De Haz, én még nem lovagoltam.
A ló komótos léptekkel csámborog ki mögötte, s ugyanolyan lelkesedéssel kezdi azt is felnyergelni. Feszengve figyelem, az állat, amelyet én fogok hosszan, elnyújtottan sóhajt egyet, s akarva akaratlanul is elnevetem magam rajta. Talán sejti, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
- Nem olyan nehéz, csak felülsz rá és a lábaddal picit megpiszkálod az oldalát, akkor lassan elkezd sétálni - vonja meg a vállát, mintha ez a világ legveszélytelenebb dolga lenne, csakhogy számomra nem az. - Ne parázz, nem lesz gond.
Én pedig iszonyatosan hülye vagyok amiért elhiszem, amikor Harry Styles azt mondja "nem lesz gond".
Először csak sétálunk, messzebb az istállóktól, az ólaktól, mindentől, aminek nekimehetünk, s aminek közelében viszonylag biztonságban érzem magam. Harry szinte már toporog, amikor kiérünk az üres gyepre, a háztól kicsit messzebb. Hirtelen eldobja a hevedert és hozzám lép, vonakodva nézek rá, s a lóra, amely lustán lehajol és fogaival tépkedni kezdi a füvet. Nagy levegőt veszek, magamban azt ismételgetem, hogy nem lesz gond. Azt mondtam, az utolsó itt töltött napokban megpróbálom kihasználni a farm nyújtotta lehetőségeket, szóval a tojásszedegetés mellett békét kötöttem a lovakkal, etettem a kezemből kecskéket, simogattam eredeti, sárga kiscsirkéket, s még akkor sem kezdtem dühöngeni, amikor a kacsák medencés bulit rendeztek mellettem. Néhány nap alatt igazi farmerlányka lettem, a lábamon csizma van, rövidnadrágom koszos, az ingem elszakadt, a hajam kócos copfban lengedezik, s még egy apró sikkantás sem hagyja el a szám, amikor Harry segítségével átlendítem a lábam a ló háta fölött, s lehuppanok rá. Az, hogy megmozdul megijeszt, két kézzel markolok a bőrszíjakba és a szemeim nagyra nyílnak, de nem kiabálok. Lábaimmal olyan erősen szorítom az oldalát, amennyire csak tudom, s igyekszek nem imbolyogva ülni a nyeregben. Velem ellentétben Harry gyakorlott mozdulattal ül fel a lova hátára, és rögtön elindul vele.
Az enyém nem mozdul, farkával lustán legyez, s néha megsuhintja a hátam, miközben megunja a nézelődést és újra lehajol legelészni. Ekkor önt el a pánik, abba kapaszkodok, amit elérek.
- Nyugi Mira, ezek terápiás lovak, nem fog ledobni - fordul hátra Harry, megállítja a lovát és elmagyarázza, mit fogjak, lábával mutatja, hogy milyen mozdulatot tegyek.
Az egy dolog, hogy nem fog ledobni, de közel sem biztos, hogy nem zúgok le magamtól. De nem adom fel, nem akarom feladni. Sarkammal apró kis mozdulatot teszek, s az állat lépdelni kezd, hatalmasra tágult szemekkel húzom ki magam és kissé sokkos állapotba kerülve kapaszkodok minden végtagommal. A fülemben visszhangzik Harry nevetése.
- Mira! - a kiáltozásra felkapom a fejem és elvesztem az egyensúlyom, szinte úgy indulok el oldalra, mint egy krumpli, végül mégis sikerül megkapaszkodnod. Veszettül dobogó szívvel ölelem át a ló nyakát, nem érdekel, hogy kellemetlen szaga van, az sem, ha a szőrében mindenféle bogarak vannak, így biztonságosabbnak érzem a lovaglást, vagy mi ez. Lábamat csupán véletlen mozdítom, de az állat újra lassú sétába kezd, és így egész kellemes. Liam vadul kapkodja a lábait, nyomában ott vannak a többiek is, s messziről hallom Niall könnyen felismerhető, eszeveszett nevetését.
Karjaimmal átölelem a ló nyakát, sokkal nagyobb biztonságban érzem így magam, s ha lehunyom a szemeim úgy érzem, akár aludni és képes lennék, miközben lassan sétálgat velem a hátán. Harry ide-oda kocog a lovával, jól szórakozik, majd betoppannak a többiek, s Liam egy ideig szinte halálra vált arccal mered rám.
- Jézusom - motyogja alig hallhatóan, nagyokat pislog, szemeim lustán nyitom résnyire és elmosolyodok. - Szállj le róla most azonnal!
- Hagyd, nézd, szerintem tökre tetszik neki - magyaráz közbe Harry. Kissé felegyenesedek és miután megtalálom az egyensúlyom rendesen ülve is, próbálgatni kezdem a sétát ebben a pozícióban.
Egyre messzebb kerülök tőlük, s valamiért senki nem szól rám, nem tart vissza. Csodálattal tölt el, hogy ezt egyedül csinálom, hogy képes vagyok egyedül ülni egy ló hátán. Azt kívánom, bárcsak hamarabb vett volna erre rá Harry.
Egészen addig érzem tökéletesnek ezt a helyzetet, amíg a fűben mozgást nem észlelek, s erre a mozgásra nem csak én leszek figyelmes, hanem a testi épségemért felelős állat is. Füleit előre mozdítja, hegyezi őket, s hangosabban kezd lélegezni, majd a lábai közt egy hosszú, fürge valami cikázik végig, számomra pedig elszabadul a pokol. Maga a kígyó látványa is teljes sokként hat az agyamra, mert habár Ausztráliában is vannak bizonyos kígyófajták, Sydneyben nem túl gyakori a felbukkanásuk. Ez viszont biztos, hogy egy kígyó, ezt a lovam is tökéletesen észreveszi.
Egyetlen pillanat telik el aközött, hogy rendesen áll, majd felágaskodik, s azzal a lendülettel lerepülnék róla, ha a reflexeim nem hasznosítanák magukat. Ujjaimmal alapból erősen markoltam a gyeplőt, lábaimmal pedig szorítottam az oldalát, ez akadályozza meg, hogy leessek, de a torkomból olyan hangos sikoltás tör elő, amellyel képes lennék túlordítani a Metallica egy Wembley beli teltházas koncertjének közönségét is.
- Liam! - üvöltöm, majd visszaesek abba a pozícióba, amiben az előbb még szinte elszundítottam az állat hátán, csakhogy az most nem sétálgat, hanem vadul vágtatni kezd.
Szájából hasonló hangmagasságban tör elő egy cifra káromkodás, de fogalmam sincs, mi történik. A ló csak vágtat, a fülemben hallom, hogy az öt srác egyszerre kezd üvölteni, s még talán félszemmel azt is látom, ahogy Zayn kiáltozva rohan a ház felé. De azokban a percekben semmi mást nem teszek, csak az állat nyakába kapaszkodva egyhuzamban ordítok.
Majd vége lesz, egy rántás az egész, majd Mr. Wood feje megjelenik könnyes látóteremben, én pedig még mindig sokkos állapotban üvöltök. A végtagjaim merevek, valahogy mégis leszednek az izzadt, s remegő lóról. Levegőért kapkodva markolok a fiú ingébe, először nem is tudom, kibe kapaszkodok, csak szorítom a kezét és szinte leomlok a földre, amelyet hirtelen annyira, de annyira szeretek. Ujjaimmal a fűbe markolok, majd kitépem azt, amikor a karok felkapnak, s az arcom a széles mellkashoz préselődik. Liam elvisz onnan, úgy tart a mellkasához, mintha egy kisbaba lennék, összekuporodva, felhúzott lábakkal talán nem is csoda, hogy így fog. Beletúr a hajamba és a fejem magához passzírozza, majd leomlik a fűbe és tapogatni kezd.
Elfehéredett arccal, tágra nyíli szemekkel, merev végtagokkal és izzadtságtól nedvesen nézek rá, fel sem fogom, mi van körülöttem. Végigtapogatja a lábaim, a derekam, a kezeim és a nyakam, majd tüzetesen átvizsgálja az arcomat és végül rémülettől erős ölelésbe von.
- A rohadt életbe! - préseli ki magából remegős hangos, arcát a nyakamba temeti és reszketve szorít magához. Nem tudom, én reszketek-e, vagy ő.
- A francba, a francba, Mira, ne haragudj! - felismerem a göndör tincseket, melyeket egy pillanatra látok csak, majd a fiú szinte leterít minket, ahogy karjait ő is körém fonja és homlokát a vállamhoz érinti.
Liam a másodperc töredéke alatt merevedik le, majd felemeli a fejét és dühtől remegő ajkakkal néz a barátjára. Lassan feloldódok, mint amikor a legnagyobb fagyban belépsz egy meleg házba, s lekuporodsz a kandalló mellé, a testemben úgy árad szét annak az érzése, hogy újra biztonságban vagyok.
- Gyorsan húzz el innen! - morogja fenyegetően, s ezúttal teljesen biztos vagyok benne, hogy ő remeg meg. Ujjaim a bicepszébe nyomom, amikor megszólalnék rájövök, hogy az ajkaim mennyire kiszáradtak hirtelen.
- Gyere, Haz - Louis-t látom, ahogy felhúzza Harryt. Mindkettejük arca kipirult, de Harry emellett mégis holtsápadt. Mondani akarok valamit, hogy nem az ő hibája, de képtelen vagyok megszólalni, a helyét átveszi Niall, de hiába rángatna ki Liam karjai közül, a fiú úgy morog rá, mint egy dühös pitbull.
- Jól vagyok - nyelek nagyot, még mindig reszketek, de megszorítom Niall kezét és a számat aprócska mosolyra húzom. Bólint, a feje alig mozdul, de bólogat, majd feláll és a hajába túrva hátrébb megy.
Néhány percig még maradunk a földön, Mr. Wood feltesz néhány kérdést, melyekre halkan motyogva válaszolok, majd elvezeti mindkét lovat, s már csak Zayn áll a közvetlen közelünkben.
Őt nézem, majd a tekintetem a lovakra vezetem, s csak akkor esik le, hogy a fűben ülünk. A fűben, ahol kígyók vannak. Őrülten sikoltozva kezdem rázni és próbálok kiszabadulni a karjai közül, hogy valami olyan helyre meneküljek, ahol nem bújnak meg kígyók.
- Kígyók, kígyók vannak a fűben! - üvöltöm, a hangom rekedtessé válik. Csak azt érzékelem, hogy felemelkedek, de a szorítása nem gyengül, sőt. De legalább már nem csapkodok.
Mindenki minket néz, a fiúk újra lesápadnak, de Liam csak szorít magához és nem engedi, hogy a lábaim a földre érjenek. Remegve fonom körbe lábaimmal a derekát, s úgy lógok rajta, mint egy majom a fán.
- Semmi baj, Cica - nyom gyengéd csókokat az arcomra, karjaival beburkolja remegő testem és elindul a ház felé.
- Liam - motyogom, a hangom rekedt, nyűgös és remegő. Szemeim ide-oda ugrálnak, a füvet lesem, s felkapom a fejem mindenre. Nem akarok arra gondolni, hogy egész végig itt kóboroltunk mit sem sejtve a ránk leselkedő veszélyektől, ebben a fűben feküdtünk az egyik éjjel, ezen fekve napozott mindig Harry. Lelki szemeim előtt ezer meg ezer lehetőség ugrál anakondákról és csörgőkígyókról, hogy mi történhetett volna velünk 2 hónap alatt.
Halkan csitítgat, majd fellép a lépcsőn és csak akkor hagy alább a remegésem, amikor leül velem a kanapéra. Mrs. Wood sikongatva rohan felénk, majd a kezembe kapok egy pohár vizet és mindenfélét tol az arcomba, hogy egyem meg, igyam meg. Kérdéseket tesz fel, de egyikünk se válaszol. A fiúk egyenként letelepednek a nappaliban, míg én a harmadik pohár vizet szorongatom az ujjaim közt. A csend nehezen ül ránk, melyet Liam tör meg.
- Mégis hogy engedhetted, hogy ráüljön arra a lóra?! - csattan fel hirtelen, hangjára összerezzenek és megmarkolom a kezét.
- Liam, nem az ő hibája - motyogom, s próbálom visszahúzni. Nem engedi el a kezem, de még így is felpattan és a testtartása fenyegetővé válik.
- Ha nem ülsz rá arra a lóra, akkor ez az egész nem történik meg! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen, Harry? Hogy a francba?! Azt hittem, már kinőttél ebből a korszakodból és értelmesebb lettél, de tévedtem! - húzni kezdem a karját, nem túl erősen, de tudatni akarom vele, hogy fogja be. Pillantásom a göndör hajú fiúra terelődik, csak ül a szőnyeget és összeszorított ajkakkal pislog rá. Nem kerüli a pillantását, egyenesen Liam szemébe néz. Csendben kivárja, míg rázúdítja a haragját, majd aprót bólintva szólal meg.
- Tudod, lehet, hogy kivittem Mirát lovagolni, de azt te is láttad, hogy tetszett neki, azt a rohadt siklót meg nem én tettem oda!
A lelkem mélyén nagyon örülök neki, hogy nem hagyja annyiban, s tudom, hogy Liam is tudja, igaza van, de túl makacs ahhoz, hogy beismerje. Makacs és zaklatott.
- Elég, Liam, fejezd már be! - lép közbe Louis is.
Elengedem a kezét, s talán észre sem veszi, felhúzott vállakkal, hevesen gesztikulálva vádaskodik tovább, míg én lemászok a kanapéról és a lépcső felé indulok. Niall feltápászkodik a szőnyegről, s szorosan mögöttem lépdel fel, amikor felérünk a lépcső tetejére átdobja a karját a vállamon és szorosan magához ölel, arcát a hajamhoz érinti és belepuszil. Így állunk egy darabig, majd végigsimít a karomon és rendes ölelésbe von.
- Nagyon megijedtünk mindannyian - motyogja, nagyot nyelve bólintok és arcomat a nyakához érintem. - Annyira hirtelen történt az egész.
- Nem Harry hibája - pislogok nagyokat, s felnézek rá. - Nem ő hívott.
- Tudjuk - simít végig a hátamon - majd megbeszélik, ne aggódj!
Aprót bólintok, mielőtt megszólalhatnék és láthatnám, hallom a dübörgést, majd Liam szinte elrohan mellettünk, végül megpördül és a karjaiba kap. Emberrablásnak minősül, amit csinál, de mégsem kezd el senki sem aggódni miattam. Becsukja az ajtót és homlokát az enyémnek dönti, ajkait mohón tapasztja a számra, s percekig nem is ereszt el.
- Nem mehetsz azoknak az állatoknak a közelébe soha többet - motyogja, beletúr a hajamba és arcát a nyakamba temetve vesz mély levegőt. Legszívesebben azt válaszolnám, hogy az ajtón se akarok többé kilépni.
- A kígyó miatt volt, nem Haz hibája - arcát a kezeim közé véve rázom a fejem, vonásai megkeményednek.
- Ha Haz nem ültet fel arra a lóra, akkor ez az egész nem történik meg! - vág vissza flegmázva, kezeim mégis megfogja és az arcára szorítja őket. - Mira, a francba, ne most kezdj el hülyeségeket csinálni. Ha leesel arról a lóról... - nagyot nyel, beletúr a hajába és újra magához húz. Ezúttal gyengédebb, orraink megbökik egymást, majd fogaival finoman az alsó ajkamba kap. Halk nyögés szakad ki belőlem. A teste merevvé válik, de ezúttal nem hagyom elhúzódni. A hajába túrva, lábujjhegyen állva lógok rajta, s míg ajkaink egymáson vannak, addig képtelen tiltakozni. Tágra nyílt szemekkel nézek rá, amikor ujját beakasztja a nadrágom egyik övtartójába, s a helyzet jelentősége kezd valóságossá válni.
Nem tudom, végül mi az, ami miatt a szoba két végében állva hatalmas szemekkel meredünk egymásra. Az, hogy amikor egymáshoz simultunk szinte áramütés szaladt végig rajtunk, vagy az, hogy rájöttünk, mélyen belül mindketten ilyen áramütés által akarunk elkárhozni.

2014. november 26., szerda

28.rész Ellentmondok magamnak

Sziasztok Drágák! :)
Ne haragudjatok, hogy múlthéten nem írtam a rész elé, sőt, még a kommentekre se válaszoltam, amit nagyon sajnálok. Drága Lunak üzenem, hogy semmi gond nem volt, sőt, csak épp abban a pillanatban kaptam egy fontos hívást, amikor elkezdtem volna írni a kis köszöntőm, és rohannom kellett, úgyhogy csak gyorsan kitettem a részt. Képzeljétek, megnyertem egy pályázatot az egyik írásommal, pénzjutalomban részesültem. :)) Eredetileg nem igazán terveztem ezt elmondani, de úgy gondolom, mégiscsak elmondom nektek, hiszen TI vagytok azok, akik támogattok, akik nélkül már nem lennék itt, nem írnék, tehát nem ismerték volna el felnőttek is a munkám. Köszönöm nektek! <3  

Hallgatok, a szám elnyílik a meglepettségtől, a pillantásom Niallre villan, aki csak mosolyog és kilökdösi maga előtt a többieket.
- Nem, várj, ezt hallani akarom! - hallom Louis tiltakozását, s enyhébb dulakodás hangjait.
Liam csak értetlenül pislog hátra, majd lehajtott fejjel fordul újra felém és észreveszem, hogy kicsit kipirult az arca.
- Seggfejek - motyogja kissé bosszúsan, csak elmosolyodok és végigsimítok az arcán. - Ne haragudj, nem akartalak letámadni ezzel, vagy bármi, csak...
- Letámadni? - nézek rá megdöbbenten. - Nem támadtál le, Liam.
- Nem? - pislog nagyokat, mintha azt sem tudná, miről van szó.
- Nem - mosolygok rá kicsit meghatottan, a torkom csak most szorul el, mert igazán lehetetlennek tűnik, hogy mindez igaz legyen. Hogy én bárkit is képes legyek boldoggá tenni, amikor a saját öcsémet taszítottam el magamtól, és Ashton is inkább a menekülést választotta. - Te is boldoggá teszel engem - vallom be halkan, s az ő reagálása sem sokban különbözik az enyémtől. Lélegzetét kissé visszatartja, majd óvatosan húzódik közelebb és arcát beletemeti a hajamba. A karjaim köré fonom és még mindig csak meglepetten pislogok magam elé, majd arcom az övéhez simítom és az ölelésünk megváltozik. Szükségem van rá, arra, hogy a földön tartson és összekapjon, ha kell. Csak kell valaki, aki elfogad így is, hiszen ha belegondolok ő volt az, aki már akkor is mindig a nyomomban volt, amikor még minden erőmmel elutasítottam, és a világ legborzalmasabb, legelkényeztetettebb csitrijeként viselkedtem. Viszont ő is egy bunkó, nagyképű sztárocskát játszott, aki csak egyet füttyent és megkap mindent.
Talán egymást rángattuk vissza valahogy a földre, de kár is ezen filozofálgatnom, máshogy élem meg ezt az egészet, mint azok, akik kívülről látnak minket.
Visszafelé ballagunk a házba, a többiek nyomtalanul eltűntek, s a nap is kezd lemenni. Mrs. Wood kisteherautója újra a ház előtt áll, ebből arra következtetek, hogy Stephent már elvitte a legközelebbi repülőtérre. Kizökkenek a gondolataimból, amikor megbotlok egy nagyobb darab kőben, s ő a derekam után kapva húz vissza maga mellé. Hálás pillantást vetek rá, észreveszem, hogy erősebben tart a karjaiban, majd a hangom megtöri a nevetgélése után beállt csendet.
- Szórakozásból csókoltál meg először?
- Mi? - néz rám kissé értetlenül, majd szemeiben megvilágosodás csillan. - Nem, tényleg nem, de ezt már akkor is mondtam.
Hümmögve hajtom le a fejem és azon kezdek tűnődni, miket vágtunk akkor egymás fejéhez. Mit csináltam én ahelyett, hogy meghallgattam volna.
- Vagy inkább üvöltöttem - motyogja, majd talán önmaga megnyugtatásának érdekében nyom gyengéd puszit a homlokomra. - Sajnálom.
- Én is - nyelek nagyot, megszorítom a kezét és kicsit felemelem a fejem, így orrommal megérintem az állát. - Rettenetesek voltunk.
- Azok - neveti el magát, annyira közel vagyunk már a házhoz, amikor női hang csapja meg a fülem, s a fejem felkapva megpillantom Niallt, miképpen rajongó pillantással követi a házból kilépő Brianát. Megérzi, hogy figyelem őket, s amikor felém fordítja a fejét arcán hatalmas vigyor terül szét. Arra indulnak, amerről mi jöttünk. Üdvözlöm a lányt, majd biztató pillantást vetek Niallre, s amikor továbbmennek hallom, ahogy kedves megjegyzést tesz a lány hajára. Mosolyognom kell rajta, olyan édesen esetlen.
- Mit gondolsz róluk? - kérdezem halkan Liamtől.
- Sajnálom, hogy ilyen későn tűnt fel itt ez a lány. Kevés idejük van így megismerkedni, Niallnek rossz lesz, ha elmegyünk innen, de egyébként aranyosak, jó páros lennének - pillant át a válla fölött, hogy aztán kitárja előttem az ajtót.
- Igen, én is sajnálom - motyogom, s közben újra akaratlanul is eszembe jut az, hogy mi lesz velünk. Beszívom az alsó ajkam, s lehajtott fejjel lépdelek tovább mellette.
- Mi lenne, ha kicsit kiülnénk a teraszra? - fordul felém hirtelen, szemei csillognak a lelkesedéstől.
- Oké - mosolygok rá, kezei lecsúsznak a derekamon és újból kifelé terelget.
- Menj, én viszek ki valami kaját. A számat ellenkezésre nyitom, de mutatóujját hirtelen elé nyomja, majd lehajolva egy gyengéd csókot pihentet rajta. - Nincs de, csak menj ki.
Picit bólintok, s kitámolygok az ajtón. Letelepedek a hintára, s lökni kezdem magam, majd megunva ezt felhúzom a lábaim és a fejem kissé hátradöntve fürdőzök a lemenő nap narancssárga fényében. Felemelem a fejem, amikor a hinta újra mozgásba lendül, nagyokat pislogok, kinyitom a szemeim és a mellém telepedő fiúra nézek, a tálcával ügyetlenkedik, miközben megpróbál elhelyezkedni mellettem. Lábaival megállítja a hintát, majd kis híján az ölébe borítja a kancsó limonádét, amit eddig egyensúlyozni próbált.
- Liam - nevetek fel, leemelem a vészesen mozgó kancsót a tálcáról, s megvárom, míg elfoglal egy számára kényelmes pozíciót, az ölébe húzza a lábaim, majd arra helyezi rá a tálcát. Önt mindkettőnknek a hideg italból, majd a kancsót a földre helyezi, és elvesz egy szendvicset, miközben lábaival lazán mozgatja a hintát. Figyelem, ahogy nagyot harap, s csak most jövök rá, hogy én is mennyire éhes vagyok.
Aztán lepillantok a pocakomra és elmegy az étvágyam.
- Egyél! - utasít, vonakodó tekintetem látva leereszti a szendvicsét és kutakodó pillantással méreget az arcom. - Mi a baj, Cica? - beszívom az alsó ajkam, s a fejemet lehajtva mutatóujjammal apró köröket kezdek rajzolgatni a pólójára. Az állam alá nyúl és felbiccenti a fejem, hiába fordulok el, megtalálja a pillantásom. - Mira, mi ez az egész?
- Semmi - motyogom, s elveszem a legkisebbnek tűnő szendvicset.
- A frászt hozod rám ezzel - sóhajt fel, beletúr a hajába és nagyon furcsa pillantással méreget. - Alig ettél ma valamit, Mira, csak a reggelid. Korábban többet ettél.
- Azért híztam meg ennyire.
- Hülyeség - fúj nagyot, s az én térfelemre tol egy nagyobb szendvicset. - Edd meg, kérlek!
Kérlek. A szó, ami ha elhangzik a szájából többnyire képtelen vagyok nemet mondani. Apró falatokban eszem meg, igyekszek nem gondolni arra, hány plusz percet fogok én ezért a futópadon tölteni. De ő elégedettnek tűnik. Elgondolkodva figyeli a horizont alá bukó napot, amely narancsosra színez mindent, közben simogatja a combom és néha a jeges limonádéba kortyol.
Tökéletes pillanat.
Az ölemből a tálcát a padlóra helyezem, s közelebb húzódok hozzá. Fejem a mellkasára hajtom, ujjai rögtön a hajammal kezdenek szórakozni.
- Gondolkoztál már azon, mi lesz, ha elmegyünk innen? - töri meg a csendet, hangja halk, megfontolt.
- Egy ideje ez mindig megfordul a fejemben - vallom be halkan, majd felsóhajtok -, de nem tudom. Elég mozgalmas életünk van. Mindig Zayn és Perrie jut eszembe ilyenkor, de ahogy Zayn is mondta, ők nem ilyenek, mint mi.
Halkan hümmög, már megkérdezném, mit gondol ő, amikor megszólal.
- Folytatni akarom ezt, Mira.
Visszafojtott lélegzettel emelem rá a pillantásom, szinte bocsánatkérően néz rám. - Tudod, hogy mivel kezdődött ez köztünk. Szívattalak azzal, hogy úgyis elcsábítalak, mint mindenki mást, de te tovább bírtad, mint eddig bárki. Nem is hittem igazán ebben, csak vicces volt a reagálásod.
- Liam...
- Beszélnünk kell róla.
- Nem, nem kell - préselem össze az ajkaim. - Elfelejtjük, megbeszéltük.
- Ha ez olyan könnyen menne - neveti el magát, s beletúr a hajába. - Mira, nézd, nem cseszegetni akarlak, tényleg nem. Mondani akarok valamit.
- Feltétlenül szükség van arra, hogy felhozd ezt? - morgom egykedvűen, hangomba a rég nem hallott bunkóság vegyül.
- Minden a vonzalommal kezdődött, Cica, mint két mágnes. Tudjuk, mi járt a fejünkben akkor ott a csirkéknél. Nem gondoltam volna, hogy ekkora fejtörést okoz majd, hogy mi legyen velünk. Ráfogtunk mindent a vonzalomra, hogy csak egyszer az életben ne mondjunk ellent annak, ami kell a testünknek, de ez teljesen megváltozott, mert lehet, hogy ez megvan, de visszafogom magam. Nem mondhatjuk, hogy csak a vonzalomról szól ez az egész. Nézd, Cica, nem tudom... Csak nem akarok már elmenni, nem nélküled, mert már a saját fejemmel gondolkozok, nem azzal a strigulázós popsztár agyával, aki voltam - beletúr a hajába, fejét lehetetlenül rázza, s még nagyon halkan hozzáfűzi csak úgy magának: - Jesszus, mi a francot csinálok.
- Miért mondod ezt? - kérdezem egészen halkan. Hagyom, hogy a hajam előrezuhanjon, s eltakarja kipirult arcom.
- Mert többnyire képtelen vagyok arra, hogy a megfelelő pillanatokban elhallgassak. Mira, én... Úristen! - nevet fel hitetlenül, kétségbeesve túr újra meg újra a hajába.
- Te? - nyúlok az álla alá, mielőtt észrevenném saját magam, orrommal megérintem az arcát, s elcsodálkozok azon, hogy megborzong.
- Annyi szarságot mondtam neked - nem ezt várom, de ezt mondja. - Saját magamnak is hazudtam.
Halkan hümmögök, lehajtom a fejem és arcom a mellkasához préselve nézek magam elé.
- Felejtsük el - simítok végig a kezén. Ujjaink egymásba fonódnak, finoman az ölébe húzva ringat a hintában, ajkait a fülem mögötti érzékeny ponthoz nyomja.
Az eredeti kérdésre alig kapok valami választ, de újabb hasznos információkkal gazdagodok, mégpedig rájövök arra, hogy ha így haladunk tovább 9 nap múlva rendkívül fájdalmas lesz elválni tőle.
Elszundítunk, vagy talán csak egyetlen perc telik el aközött, amikor kinyitom a szemem és meglátom Louis-t. A tornácot körbevevő kerítésnek dől, lustán fúj ki a száján némi füstöt, de a pillantása valahogy másmilyen. Nem olyan gyanakvó. Hirtelen azt a srácot látom, aki a dalával szenvedett.
Liam halkan nyögve emeli fel a fejét, a nap utolsó fénye törik meg még az arcán, amikor kissé kómás puszit nyom az arcomra.
Louis elnyomja a cigarettát, aztán csak néz minket.
- Kell valami? - vonja össze Liam a szemöldökét. Hangja rekedtes, kissé fáradt, pillantásom mégis a távolban felbukkanó, sétálgató párocskára terelődik mielőtt felkapnám a fejem Lou szavaira.
- Azt hiszem, valahogy Zayn nevében is tartozok nektek egy bocsánatkéréssel - köhint, s előre-hátra hintázik a sarkán. Liam erre kissé felemelkedik, és én is érdeklődve nézek rá. - Kicsit talán túlzásba estünk néha, és nem vettük igazán figyelembe, amit látnunk kellett volna. Még mindig azt várom, mikor ugrotok megint egymás torkának, de abban is reménykedek, hogy ez már nem fog megtörténni. Talán nem volt igazunk, ne is legyen, rosszul ítéltünk meg titeket, sajnáljuk - hadarja el, majd vállai leesnek, amikor nagyot fúj. - Zayn sosem vallaná be ezt, úgyhogy vegyétek úgy, hogy itt áll mellettem és ő is elmond valami ilyesmit - csápol idétlenül maga mellett, majd elmosolyodik.
Ajkaim elnyíltak a döbbenettől, ezt pedig csak akkor veszem észre, amikor ujjak érintik meg az arcom, s mérnek az állkapcsomra gyengéd nyomást. Kicsit megrázom a fejem, s Louis helyett először a mosolygó barátomra nézek.
- Csak, izé... - szólal meg hirtelen újra - próbáljátok megkímélni egymást, fogjátok vissza az indulataitokat, és fogjátok be a szátokat, amikor kell. Nem szeretném, ha aztán bármelyikőtöket is pátyolgatni kellene.
Hangja fenyegető, de ezt ellenzi azzal, hogy mosolyogva rázza a fejét az arcunkra kiülő idétlen vigyor láttán. Liam kinyújtja a kezét és öklöznek, én legszívesebben felugranék és megölelném, ehelyett maradok a fenekemen és csak mosolygok rá.
- Köszi - motyogom, válaszul olyat csinál, amit soha nem vártam tőle, mégpedig összekócolja a hajam.
Fújtatva simítom el elektromossá vált tincseim, s összehúzott szemekkel nézek rá. Vicceskedve kacsint, mielőtt eltűnne az ajtó másik oldalán.
- Csak idő kérdése volt - vonogatja a vállát Liam, ujjával végigsimít a szemöldököm fölött, mosolyog az elképedt arcomon. - De jókor időzített, az agyamra mentek már ezzel.
Felbiccentem a fejem, s szinte sugárzó tekintettel nézek rá. Nem hittem volna, hogy ilyesféle boldogság és nyugalom fog eltelíteni, ha végre elfogadják ezt a helyzetet. - Örülsz? - húz magához, arcát a hajamba temeti.
- Nagyon - motyogom válaszul, majd mélyen beszívom arcszeszének finom illatát. Végigsimít a hátamon, kezét a tarkómra simítja és úgy von magához. Nem is kell irányítania, magamtól is mozdulok felé. Közrefogom az arcát, végül mégis vereséget szenvedek ellene. Talán már nem csak a vonzalom miatt vagyunk együtt, de kétségtelen, hogy ez is bőven megvan köztünk. Hátrahajtom a fejem és orra végigszalad a nyakamon, nagyokat kell pislognom, hogy tudjam, ébren vagyok.
- Mira - összerezzenek Niall hangjára, Liam teljesen eltakarja őt előlem azzal, hogy a karjaiban tart és fölém hajol.
Más a hangja, sokkal másabb, mint korábban. Végigsimítok Liam kipirult arcán, majd a vállánál fogva tolom kicsit hátrébb, így már látom Niallt. Ajkait szomorúan préseli össze, de nem sír, csak áll, de a testtartása elárul számomra mindent. Felállok, a nagy kezek lecsúsznak a derekamról, pillantásunk összeakad és lágy tekintete azt sugalja, menjek csak.
- Baj van? - fogom kézen Niallt, s befelé húzom. Időközben lement a nap, s szürkeségbe borult minden. Félszemmel látom, hogy Liam ajkai közé egy vékony szál cigaretta kerül, s ez most egészen mást vált ki belőlem, mint korábban. Nem undort, valami másabbat, összeszalad a nyál a számban attól, ahogy látom az ajkai közt fityegni a cigit.
Megrázom a fejem és Niallre nézek. Átvágunk a nappalin, ahol a kanapén Harry heverészik és nevet valamin a többiekkel. Hálásnak mondható mosolyt eresztek a két fiú felé, majd a szöszkére emelem a tekintetem. Megvonja a vállát, miközben elkezdjük megmászni a lépcsőt.
- Briana? - nógatom, az agyam egy hátsó zugában rögtön a bosszút kezdem tervezni, de válaszul megint csak megvonja a vállát.
- Niall! - csattanok fel, elhúzza a száját és továbbra is a vállát vonogatva közli:
- Megint beleválasztottam -  Az agyam leáll a bosszú tervezgetésében, helyette kíváncsian nézek a fiúra.
- Barátja van? - motyogom, sajnálkozva húzódok közelebb hozzá.
- Barátnője - morogja elkenődve, csodálkozó pillantásomra mégis megrándul a szája sarka. - Ez van.
- Akkor ugye tudod, hogy nem miattad van, és nem kell ezt bizonygatnom neked? - nyitom ki a szobám ajtaját, majd leomlok az ágyra.
- Tudom - mosolyodik el, s ez végig az arcán is marad - csak meglepő, hogy mindig mennyire jól választok - tekintete ködös lesz egy pillanatra a haragtól, majd megrázza a fejét.
- Niall - érintem meg a vállát, lehajtja a fejét és elkeseredetten a hajába túr. - Sajnálom!
- Jobb is ez talán, hamarosan amúgy is elmegyünk, nem lenne jó belebonyolódnom ilyesmibe - vonogatja a vállát, mosoly terül ez az arcán, s kíváncsian pislog rám. - Kerítőnek jó vagyok, nem? Úgy vettem észre.
Finoman a vállára csapok, mindketten elnevetjük magunkat, az arcom pedig kicsit pírba borul. Felhúzom a lábaim és átölelem magam, homlokom a térdemnek döntve elmerülök egy pillanatra a gondolataimban.
- Fogalmam sincs, mi lesz ebből.
- Ne akarj mindent előre megtervezni, ez nem egy koncert, amikor mindennek megvan a sorrendje - válaszol a gondolataimra. Bólintok picit, a csend, ami ránk ereszkedik kicsit sem kínos, sőt.
- Ma felhívott Luke - motyogom alig hallhatóan. - Gondolkozok azon, hogy talán gyorsan kellene tennem valamit a maradásunk érdekében.
Halkan nevetni kezd rajtam, végigsimít a fejemen, majd a karjaiba von.
- Luke hadjárata sikeresnek bizonyult ellened - húzza az agyam, ráadásképpen az oldalamba bök.
- Túlzottan - motyogom, karjaim a nyaka köré fonom, s halk sóhaj szökik ki a számon.
- Ne aggódj, Mira, barátok maradunk - mosolyogva nyom puszit az arcomra. Arra válaszol, amit nem mondok ki, de az egyik legnagyobb aggodalmam. Ugyanazt az életet éljük, s mégis máshogy, másokkal, más helyeken, én pedig nagyon nem vagyok jó a kapcsolattartásban.

~Liam Payne~

Vizes hajamat dörzsölgetve ballagok végig a folyosón, amikor kitárul Mira ajtaja és Niall előtt ő száguld ki az ajtón. A mellkasomnak rohan, egyszerre kapok utána és a csípőmről lecsúszó törülközőért is. 
- Lassan a testtel! - pislogok nagyokat meglepődve. Niall röhögése hallatszik, s miközben elhalad mellettünk finoman tarkón húzza, mire a keze már lendül és csinos kis középső ujját a fiú felé lengeti. 
Majd Niall eltűnik és ketten maradunk, az arcára kiül a döbbenet, amikor realizálja a helyzetet.
- Uhm, bocsi - tekintete végigszalad a mellkasomon, kicsit tovább is megy, majd felkapja a fejét és fülei kipirulnak. Nevetnem kell rajta, de még nem tudom, mennyi mindent indítok el azzal, hogy a számat mosolyogva nyomom az ő csinos kis ajkaihoz, mialatt finoman megcirógatom az arcát.
A tenyere a bőrömhöz ér, s ezzel a mozdulattal akkora feszültség keletkezik köztünk, hogy szinte érezni a körülöttünk pattogó apró kis szikrákat. Minden ezzel indul, egy ártatlan csókkal, amely valahogy vonja maga után a következményeket. Finoman nógatom az ajtó felé, melyen behátrál, s annak csukódása szinte olyan, mintha bezárnának minket egy lassan lángokba boruló szobába.
Tekintete csodálkozva nyílik el egy pillanatra, azután a hajamba túrva húz magához. Napok óta érzem ezt, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat valami, ami már olyan kínkeservesen feszül köztünk hosszú hetek óta.
Az egyre elhúzottabb, egyre mohóbb csókok, a pillantásaink, a gondolataim, amik megtámadják az agyam akárhányszor a karomban tartom. Felhúztam egy falat az elmémben aközött, hogy mi az, amit szabad tennem, és most teljes erővel püfölöm szét ezt. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy ő nem egy részeg lány a Funky Buddhából, nem csak valaki, akit másnap kirúghatok az ágyamból, vagy szó nélkül hagyhatom ott az ágyában. A kezeim megfeszülnek, muszáj magam ellöknöm tőle, de szinte fájdalmasan nyöszörögve fejt ki némi nyomást a tarkómra és húz vissza magához.
- Cica - motyogom, fejemet elfordítva küzdök az ellen, hogy elboruljon az agyam, mert tudom, ha ez bekövetkezik, azzal felborítok mindent, ami kialakult köztünk. - Ne.
Puha ajkait az arcomhoz nyomja, a mellkasom hevesen emelkedik fel és le, lehunyom a szemeim és magamhoz húzom, arcom a hajába temetem és mély levegőt veszek. Kezei a csípőmön vannak, azon kezdek gondolkozni, mennyire más ez, mint egy idegennel, mennyire más az, amikor valaki olyan érint meg, akit szeretek, akit én is pont ugyanígy szeretnék felfedezni.
És mennyire rohadtul önkínzás, hogy ellököm magam tőle és a szoba másik végébe hátrálok. Értetlenül pislog, szemeit nagyra nyitja, majd beharapja az alsó ajkát és lesüti a tekintetét. Kínos csend áll be közénk, nem tudom, mit kellene mondanom, mert nem úgy tűnik, mintha annyira bosszantaná, hogy elragadtattam magam kicsit.
Aprót biccent, talán csak magának, majd felemeli a fejét és hátratúrja vonzóan összekócolódott hosszú tincseit, szemeiben düh és elkeseredettség csillan, nem néz rám, csak megfordul és már majdnem kilép, amikor átszelem a szobát és magamhoz szorítom.
- Ne haragudj rám! - hajolok a füléhez, testén borzongás fut végig, majd megveszek attól, hogy megfordítsam és becsapjam az ajtót, de csak nyelek egy nagyot. Nem válaszol, kibontakozik az ölelésemből és akármennyire is azt akarom, hogy maradjon itt, kilép az ajtón és halkan becsukja maga után.
Egy ideig csak állok, nézem az ajtót, majd lefelé pislogok és összeszorítom a szám, majd ököllel esek neki a falnak.