30.rész Amikor szükséged van rám

Sziasztok Drágák! :)
Kicsit félve teszem ki ezt a részt, pedig most többnyire elégedett vagyok vele, mégis... Ahj, nem mondok semmit egyelőre, majd ha végigolvastátok talán megírjátok róla a véleményeteket, és ezeket majd összevetem az enyémmel. :) 
El sem hiszem. hogy jövőhéten már végre szünet! Kitartást nektek! <3 

Nessa. xx

Eljön anélkül, hogy érzékelnénk.
Kinyitom a szemem és már hallom a hangját, a hangot, amelyet ezer közül is bármikor felismerek, amely háttérzaja volt mindennek, amit valaha tettem. Ha akarnám se tudnám kizárni, sem teljesen ellökni magam tőle, és igazából már nem is akarom ezt. Olyan hirtelen ülök fel Liam mellett, hogy karjával kis híján orron csap, amikor utánam nyúlva, levegőért kapkodva követi a mozdulatom.
- Mi az?! - fogja körbe a derekam védelmezően, s fejét jobbra-balra fordítva körülnéz a szobában.
Aztán ő is meghallja a lentről áradó hangfoszlányokat, Louis kötekedő hangneme mellett az öcsém hangját.
A szívem a torkomban dobog, lerúgom magamról a takarót. melybe beleakad a lábam és kis híján elterülök a földön, végül kirobogok az ajtón és leszáguldok a lépcsőn. Képtelen vagyok fékezni magam, képtelen vagyok megállni és lenyugodni, bukdácsolva esek be a konyhába, melynek ajtajában megtorpanva nézek szembe az ikertestvéremmel. Most pedig már nem tudok megmozdulni sem. Beáll a csend, nézünk egymás szemébe, s miközben Luke kék szemeibe bámulok olyan, mintha a saját látószerveimet látnám. Ő a másik felem, és ezen soha, semmi nem képes változtatni, még én sem.
Ajakkarikáját rágcsálva esetlenül kitárja a karjait, és ebben a mozdulatban fedezem fel igazán őt.
Síri csendben várja mindenki, hogy tegyek valamit, s Luke akkor lép közelebb, amikor én is előrébb araszolok. Minden haragom, amit éreztem iránta az utóbbi hetek alatt egyszerűen eltűnik, s habár sejtem, hogy lesz még mit megbeszélnünk, miről vitatkoznunk, a karjaiba omlok és a nyakába csimpaszkodva lógok hosszú percekig. Nyelem magamba az illatát, az ölelésünk egyre szorul és arcát beletemeti a hajamba. Igen, hiányzott, hiányzott az illata, a hangja, a hisztijei, még a kioktatása is, és valószínűleg ő is ugyanezt gondolja most rólam, mert nem igazán szándékozik elengedni.
- Hiányoztál - motyogja a hajamba, s könnyek árasztják el a látóterem. Elhúzódok és ütést mérek a mellkasára, de ez nem erős, és az én mozdulatomat követi az övé, a keze csapást mér kicsit a fejemre, majd elvigyorodik és újra magához húzva nyom egy cuppanós puszit az arcomra. - Látom, hogy majdnem sírsz!
- Kuss, szarzsák! - vetem felé ellenségeskedve, s mégis elnevetem magam, amivel elűzöm a szemében hirtelen megjelent kételyeket.
- Akkor elmész, Mira? - a tekintetem Hazra villan, a többiekkel együtt ücsörög az asztalnál, s villájával egy darab tojást tologat a tányérján.
Nagyot nyelve pillantok a testvéremre, nem számítottam rá, hogy ilyen korán itt lesz.
- Ti is jöttök - villant rá vigyort Luke. Felfedezem, hogy Louis haragosan néz rá, tekintete mégis kicsit megenyhül erre a mondatra, míg Zayn valósággal ugrálni kezd. Majdhogynem felborítja a székét, miközben kirúgja azt maga alól és felrohan a lépcsőn, melyen Liam akkor vánszorog le. Helyette először mégis Niallre nézek, csalódottnak tűnik, mégis mosolyog, csakhogy ez nem őszinte, a legkevésbé sem tűnik annak.
- Csá - lép be Liam a konyhába, s kinyújtja a kezét, hogy pacsizzon az öcsémmel. A keze megpihen a derekamon, miközben egy ideig csak néznek egymásra, s Luke szája kissé elnyílik, amikor megpillantja, hol van a keze, s hogy nem kezdek őrült üvöltésbe és csapkodásba.
- Ti? - mutogat zavartan kettőnk közt - De hát amikor beszéltünk azt mondtad, nem nagyon jöttök ki egymással.
- Mikor is beszéltünk utoljára? - motyogom, s akaratlanul is Liam mellkasához simulok.
- De Ashton...
- Ashton? - szakítom félbe, mielőtt mondhatna bármi olyat, amit nem akarok hallani. Már nem. - Ahston nem érdekel.
Aprót bólint, tudomásul veszi és nem említi többet Ashtont, viszont úgy méregeti a barátját, mintha bármelyik pillanatban képes lenne nekiugrani. Gyanakvó, de valahogy mégsem annyira ellenséges, inkább figyelmeztető. Néma párbeszéd játszódik le köztük, s zavarni kezd, hogy ezúttal nem tudom, mi ez.
- Nehezen hiszem ezt el, Mira - sóhajt fel, s beletúr a hajába - Nem igazán tudom, mi történt itt veletek, de ismerlek és...
- Nem azt akartad, hogy megbarátkozzak velük? Vagy hogy megváltozzak? - kérdezem egyelőre higgadtan, de az agyamban ugyanakkor pattogni kezdenek a szikrák, miközben Liam kezét fogom. - Megtettem, most ez nem jó?
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem jó, csak próbálom feldolgozni - mondja kissé ingerültebben.
- Oké, elég, mielőtt összevesztek ezen - húz vissza kicsit Liam, átfogja hátulról a derekam és kezét finoman a szám elé csúsztatja, mielőtt reagálhatnék. - Nézd, tudom, hogy jött ide Mira, korábban is elég sokszor kimutatta már, hogy nem kedvelt minket, de ez megváltozott. Először Niallt engedte közelebb magához, aztán Harryt. Luke, sokszor rohadt szemét voltam a testvéreddel, üvöltöztünk egymással és a lehető leggyerekesebb módszerekkel idegesítettem őt, ő pedig úgy vágott vissza, de ez megváltozott. Szeretem a testvéred, rendben? A barátnőm, és tudom, hogy most mit gondolsz, de nem hoztál volna ide minket egyszerre, ha azt hinnéd, hogy akár én, akár a többiek képesek lennénk kihasználni őt.
A szívem megáll egy pillanatra, majd újraindul olyan hevesen, mint még soha. Még mindig beszél, magyaráz Luke-nak, aki komoly arccal méregeti, s közben bólogat. De már nem hallom, mit mond.
- Mit mondtál? - motyogom alig hallhatóan, döbbenten.
- Hogy amikor Niall bezárt a csirkékhez...
- Nem - rázom meg a fejem, megpördülök a karjaiban és ujjaimmal megmarkolom a pólóját. Pipiskedve hajolok közelebb hozzá, nagyokat pislogva fogom kezeim közé az arcát, míg ő látszólag nem tudja hova tenni a reakcióm. Csak megfogja a kezem és értetlen arckifejezéssel néz rám.
- Mi az, Cica? Rosszat mondtam? - tekintetével az arcom fürkészi, majd elsimít egy kócos tincset az arcomból, s szemöldökét kissé értetlenül vonja fel.
- Nem - nyelek nagyot, zavartan rázza meg a fejét, a szája kis mosolyra húzódik.
- Nem értem pontosan, mi van a testvéremmel? Mit akarsz te tőle? - szólal meg Luke, a mosolyát elfojtva kapkodja köztünk a tekintetét, s az arcán vigyor terül szét, amikor Liam kissé dühödten kapja felé a fejét.
- Szeretem, hát nem érted?! - csattan fel, majd Luke arcát látva döbbenten hőköl hátra, én pedig még mindig csak meresztem rá a szemem és a karjaimon szinte feláll a szőr. Döbbenten pislog maga elé, s szinte ugyanazzal az arckifejezéssel nézek én rá. Az ajkamba harapok, finoman tolni kezd maga előtt, ki a nappaliba, ahová amikor kiérünk felhangzik Luke nevetése, majd fel a lépcsőn, a szobájába.
- Miért mondtad ezt? - motyogom, becsukja mögöttem az ajtót, izmai megfeszülnek egy pillanatra, majd felém fordul és hátát a falnak veti.
- Mert szeretlek? - vonja meg a vállát, ujjaival végigsimít a derekamon, szemeit lesüti, majd rám néz és hanyag mosoly ül az arcára. - Nem most kellene mondanom, de ha már kiszaladt a számon nem szívhatom vissza. Talán nem is számít, úgyis olyan meggondolatlanul használják már ezt a szót.
- De nem te - egyik karommal esetlenül ölelem át magam, próbálom feldolgozni amit mondott, hogy szeret. Hogy valaki tényleg képes még erre, képes arra, hogy szerelemből szeressen engem.
- Nem - lehajtja a fejét, úgy állok a kezét szorongatva, mintha valami rossz hírt kaptam volna, pedig nem, csak nem tudok megküzdeni annyi érzelemmel, amennyi az elmúlt 1 órában megrohamozott.
Közelebb lépek hozzá, az arcom a nyakához simítom és az ölelésébe kérem magam. Az ajkaimmal finoman megérintem a száját, mely most nem mohón, sokkal inkább bátortalanul válaszol, majd homlokát az enyémnek dönti és talán percekig nézünk egymás szemébe. Nem tudom kimondani, nem is akarom, nem mondhatom ezt neki úgy, hogy ma elmegyünk és ki tudja, hogyan alakul majd ez az egész.
- Nem akarok elmenni - dünnyögöm a pólójába, miután megegyezünk abban, hogy kicsit visszafekszünk még az ágyba. Nagyokat pislog a plafonra, simogatja a hajam, mutatóujjával a tarkómon körözve kezd halkan nevetni.
- Én sem - fordul kicsit felém, lefordulok a mellkasáról, de visszahúz magához és homlokát az enyémnek dönti. - Pedig mennyire utáltuk ezt a helyet.
- Annyira nem rossz - sóhajtok, az alsó ajkam kicsit lebiggyesztem.
- De te nem ide való vagy, visszatérsz majd a saját életedbe, rendbe hozod a dolgokat magad körül és minden visszatér a normális kerékvágásba - kezem a szája elé emeli és belepuszil a tenyerembe, majd összekulcsolja az ujjainkat.
- És mi? Mi mikor fogunk találkozni? - nyelek nagyot, elsimítom a haját a homlokából és közelebb húzódok hozzá, befészkelem magam a karjai közé és nagyokat lélegezve szívom magamba az illatát. Pakolnunk kellene, Luke körül kellene ugrálnom, mégis csak fekszünk, s megmozdulni sem akarok.
- Megoldjuk majd, megígérem. Mindegy melyik országokban vagyunk, valahogy megoldom, hogy ott legyek, amikor szükséged van rám - lenyelem a kételyeim, mindent, ami kikívánkozik a számon. Ő is tudja, hogy nagyon nehéz lesz ez, hiszen sűrű az időbeosztásunk és nem mondhatunk ellent a menedzsmentnek, ő nem hagyhatja cserben a bandát, én nem léphetek le amikor akarok, ez nem ilyen egyszerű. De bízom benne, abban, hogy megoldjuk, hogy ezt nem szúrom el.
Aprókat bólintok, majd felemelem a fejem és orrommal megbököm az övét, szeretném kiélvezni az összes percet, amit még vele tölthetek, ugyanakkor akarok még időt Niallel és Harryvel, szeretnék tisztázni néhány dolgot Zaynnel, elmondani valamit Louisnak, de kopognak, s az öcsém hívás nélkül töri be az ajtót. A szeme se rebben, amikor Liam mellett pillant meg, hiszen meglepően sokszor talált már ilyen és ehhez hasonló helyzetben, csak azok mégis mások voltak, valami miatt Luke kevésbé intim helyzeteket választott a betolakodásra. Ez a beszélgetés pedig nem az, amit így megzavarhat.
- Luke! - ülök fel dühösen, felkapom a párnát és az arcába dobom. - Elfelejtettem, hogy milyen rohadt idegesítő vagy!
- Leléptetek - vonja meg a vállát, visszadobja a párnát, amit Liam elkap a levegőben és a feje alá gyűr. - Hosszú az út New Yorkig, arról nem is beszélve, hogy Londonig és Sydney-ig mennyi a repülőút. Készüljetek!
- Sydney? - nyelek nagyot, beletúrok a hajamba. - És London?
- Pár nap pihenőt kaptok, majd ti - bök Liamre - a Today Showban, míg te Clark és Dave műsorában nyilatkozol. Aztán minden úgy folytatódik, ahogy azelőtt, hogy idejöttetek.
- Akarod mondani kényszerpihenőre küldtél minket - köhint Liam, s száját kissé gúnyos mosolyra húzza.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy ti ketten megfértek egymás mellett - rázza meg a fejét, kék tekintete rám villan és gyanakvóan fürkész. Talán most kellene még jól megsértenem, hogy hagyjon itt még 6 hétig. Csakhogy én is tudom, hogy ez nem lenne megoldás, muszáj szembenéznem a valósággal, a való élettel, ami korábban még úgy hiányzott.
- Mikorra készüljünk el? - kérdezem halkan, Liam a hátamra kezd rajzolgatni hosszú ujjaival.
- Minél hamarabb, érted már itt van az autó, csak Darrent körbevezetik a farmon a tulajdonosok, 1 órán belül Paul is itt lesz - furcsa hallani, hogy milyen hivatalos a hangneme, úgy beszél erről, mintha ő lenne a menedzserem. Darren nevére felnézek, ő cipelt ide, mellette pedig maga Simon Cowell dirigált. Csak most esik le, hogy nem is egy kocsival fogunk menni.
Aprókat bólintok, majd lerúgom magamról a takarót és mezítláb, lehajtott fejjel mászok át a saját szobámba. Luke követ, s leül az ágyamra, míg én átvedlem a pizsamám egy csőnadrágra, és egy olyan felsőre, amit egy ideje nem hordtam. Valahogy sikerült átalakulnom egy farmerlánnyá, s a nadrágok közül ez az egy az, ami sértetlen maradt. Nehezen gombolom be, kibuggyan a hájam, s habár Luke előtt nem vagyok szégyenlős, mégis átrohanok a fürdőszobába, hogy átvegyem a csipkés felsőt, melynek alja szerencsére nem szűk, hanem olyan, mintha egy rövidke kis ruha lenne. Egyúttal megmosom a fogam, hajam kontyba kötöm, s beledobok mindent a tatyómba, ami a szekrényen van. Amikor megfordulok Niall néz szembe velem, kék szemeivel követi a táskába eső fésűm útját, száját halvány mosolyra húzza. Ekkor törik el a mécses.
Becsukja az ajtót és a mellkasára von, fejem a vállához húzza, míg hangtalanul pityergek. Luke azért hozott ide minket, hogy megváltozzunk, hogy leszálljunk újra a földre, s a normális gondolkodásom visszanyerése mellett adott még valamit. Rádöbbentem, hogy tévedtem velük kapcsolatban, az utóbbi hetekben barátokra leltem, és igen, beleszerettem abba a személybe, akit az egyik felem még most is elmondhatatlanul gyűlöl. És mindezt egyúttal el is veszi most, mert már talán semmi nem lesz olyan, mint amilyen itt volt, és már semmi kedvem azt az életet élni, amit otthagytam, inkább etetném életem végéig azokat a hálátlan csirkéket, gyűjtögetnék tojásokat és kerülgetnék kecskeszart. Érdekes gondolatok ezek tőlem, attól a lánytól, aki egy undorító, párducmintás bőrönddel járta a világot, aki önmagát is istenítette.
- Maradni akarok - motyogom, az ölelése szorul, a hátamat simogatja és puszit nyom a homlokomra. Hihetetlen, hogy holnap reggel már nem vele fogok reggelizni, nem megyek vele tojásokat szedni, hanem több tízezer kilométernyi távolság lesz kettőnk közt.
- Ne sírj, Mira, nem dől össze a világ - próbál vigasztalni, s magamban én is tudom, hogy felesleges ezt csinálnom, de egyszerűen csak sírnom kell. Néhány percig pityergek a mellkasához simulva, majd megtörlöm az arcom és mély levegőt veszek. Van telefon, skype, és fogunk még találkozni, a hormonháztartásommal van gond, azért vagyok ilyen érzékeny.
Amikor visszamegyek a szobámba olyan, mintha nem sírtam volna. Összehajtom a ruháim és a bőröndömbe pakolom őket, minden kis cuccomat elteszem, s elszorul a torkom, ahogy végignézek a szobán és már sehol nem látok semmit, amit eltehetnék. Kész vagyok, mindössze néhány perc alatt.
Átkozom magam, amiért nem pakoltam ki a ruháim, s nem csaptam hatalmas kupit. Felhúzok egy magassarkú szandált a lábamra, bíbelődök egy ideig a csattal, majd inogva lábra állok és szembenézek azzal, akit 2 hónapja nem láttam. Szemeim feketék, precízen kihúzottak, s habár kicsit meghíztam, összességében ugyanúgy nézek ki, mint amikor idejöttem, s mégis más embernek érzem magam. Idegen a lábamon ez a cipő, a szemeim nehéznek tűnnek a vastag sminktől, de Luke büszkén pislog rám a tükörből.
- Menj, búcsúzz el - noszogat az ajtó felé, de a torkomban hatalmas gombóc keletkezik.
- Várjuk meg, míg értük is megjön a kocsi - kérem, s egy ideig úgy látom, ellenkezni, végül lebiggyedő számat látva beleegyezően bólint.
Bőröndök sorakoznak a nappaliban a fal mellett, s Zayn már az ajtóban toporog, de kint még mindig csak az értem érkezett kocsi áll.
- Mira! - hallom Darren hangját, megfordulok, s a szám ellenségeskedő mosolyra húzódik. Haragot érzek, mert kidobtak itt, és most így fogok elmenni. Ragaszkodok hozzájuk, tartozom Liamhez, és ez az ő hibája is, ő hozott ide. Biccentek felé, majd a tekintetem a kanapén ücsörgőkre vándorol, kik közé utoljára csatlakozik Liam. Miattam fészkeli be magát Harry és Niall közé, majd int, hogy üljek az ölébe, s én rohanok is hozzá mit sem törődve a sofőröm elképedt arcával. Nem tudom, merre kellene fordulnom, végül kimászok Liam öléből, Niall mellett ülök, közel Liamhez, de áthajolok előtte és Harry fürtjeit piszkálom. Elgondolkozok azon, hogy tüntetőleg hozzáláncolom magam a kanapéhoz, aztán leesik, hogy azzal sem érek el semmit, mert Luke elintézné, hogy magunkkal vigyük az ülőalkalmatosságot.
- Gyerekek! - tekintetem a férje és fia nyomában belépő Mrs. Woodra villan. - Mindannyiunk nevében mondhatom, hogy öröm volt megismerni titeket és veletek élni. Rengeteget segítettetek nekünk, és azt hiszem, mindannyian kicsit felfrissülten és kipihenten fogtok távozni innen - mintegy varázsszóra a fekete limuzin mellé begördül egy busz. A turnébuszuk, s míg Zayn fészkelődni kezd, addig Harry tekintete kissé szomorúan villan meg, én pedig még utoljára szorosan préselődök a barátomhoz, s szorongatom Niall kezét. - Reméljük, néhányszor visszalátogattok még majd hozzánk, de önszántatokból. Bármikor várunk titeket sok szeretettel - mosolyog, majd mindegyikünk arcára puszit nyom. A szavai kedvesek, mégis inkább úgy értelemezem ezeket a mondatokat, hogy szép volt, jó volt, de most már takarodjunk el és soha többet ne jöjjünk vissza.
Nehezen mozdulok meg, végtagjaim olyanok, mint az ólom. Elbúcsúzok a fő vendéglátónktól és a meglehetősen felfuvalkodott fiától, megköszönöm a vendéglátást a hölgynek, majd lecövekelek az ajtóban és nézem, ahogy mindannyian váltanak pár szót velük. Luke a vállamra teszi a kezét és magához húz. Belülről rágcsálom az ajkam, akarok még maradni egy kicsit, csak pár órát, hogy beszélgessek még velük, de nem lehet.
Az udvaron ácsorogva megpróbálom Harryvel együtt bevetni azt, hogy járjuk körbe együtt még a farmot, de a válasz csak annyi, hogy sietnünk kell, s a One Direction menedzserének hangja ellentmondást nem tűrő, máris szorítani kezdi azt a bizonyos gyeplőt.
- Beszállás, srácok!
Zayn csak egy gyors puszit nyom az arcomra, s annyit mond, vigyázzak magamra, majd vigyorogva nyargal fel a buszra, bőröndje hangosan puffanva ér földet valahol. Nem veszünk könnyes búcsút, de nem is haragban válunk el, én pedig megértem őt, siet a menyasszonyához.
Louis vált velem pár szót, felhozza a dalt, hogy ha beleegyezek megmutatná majd a hangmérnököknek, rábólintok, majd nyom egy puszit a homlokomra és további sok sikert kívánva követi a barátját.
Egyre nehezebb lesz, nem tudom, kihez forduljak. Harry idétlenül hintázva áll hosszú lábain, Niall a távolba mered, Liam csak lógatja maga mellett a karjait. Kettejük közül kell választanom, egyértelmű, kit hagyok utoljára.
- Én nem tudok búcsúzkodni - motyogja halkan a göndör, elszorul a torkom, bocsánatot kellene kérnem tőle azért, mert olyan idióta voltam vele az elején. Azt hittem, hogy egy buta sztárocska, pedig én voltam az, és teljesen félreismertem őt. - Örülök, hogy megismertelek, Mira. Ha jól tudom, körülbelül 1 hónap múlva lesz egy díjátadó, téged is jelöltek díjakra, minket is, ott találkozunk - mosolyog rám, majd közelebb lép és az ölelésébe von. Belefúrom magam a vállába és ölelem, közben pedig nyelem a könnyeim. Nem tudok megszólalni, képtelen vagyok rá. Remegve nyomok puszit az arcára, majd figyelem, ahogy felküzdi magát a buszra.
- Gyere ide! - ront nekem Niall, felkap, s kissé arrébb visz. Az arcomon kövér könnycseppek gurulnak végig, ahogy belenézek a kék szemébe. Tudom, hogy tudja, mi jár a fejében, és szemének gyanús csillogásából én is tudom, hogy nehezen tartja magát. - Ilyen kellemeset még nem csalódtam emberben, mint benned, Mira - motyogja a fülembe, beletúrok a hajába és arcát az enyémhez szorítom. Nem akarom elengedni, és úgy érzem, egyszerűen nem is megy. Meghökkent pillantások fúródnak a hátamba, de nem érdekel, a vállaim rázkódni kezdenek, míg ő halkan csitítgatni kezd.
- Niall - nyöszörgöm, szinte kérlelem arra, hogy öleljen szorosabban és ne menjen el.
- Szeretlek, jó? Csak maradj mindig ilyen, és minden rendben lesz. Hamarosan találkozunk.
Kibontakozik az ölelésemből, megpuszilja az arcom, s hiába szorítom annyira a kezét, ujjait kifeszegeti az enyémek közül és lehajtott fejjel elsiet. Követni akarom, szeretnék felugrani arra a buszra és elbújni, hogy ne vegyenek észre csak akkor, amikor már Londonban vagyunk. Még csak azt sem várta meg, hogy válaszoljak.
- Kiscicám - összerezzenek arra, hogy lehelete megcsapja a nyakam, karjaival körbeöleli a derekam és magához húz. Ez hiányzik még nekem, elbúcsúzni tőle... - Ne sírj!
Felé fordulok, félek, hogy majd ő is olyan váratlanul enged el, mint ahogy Niall tette. Végigsimít az arcomon, felbiccenti a fejem és megcsókol. Olyan mohón kapok az ajkaiért, mint még soha, simogatja az arcom és testével védelmezően takar el a tekintetek elől. Lepereg előttem az összes itt töltött nap, az idegesítései, a veszekedéseink, minden ütés, amit mértem rá, ugyanakkor minden csók és ölelés. Belekapaszkodok a pólójába, szükségem van rá, most van szükségem rá, bent pedig azt mondta, igyekszik majd mindig eljönni, ha kell nekem. És most kell.
Elszakad tőlem, halkan nyöszörögve húzódok közelebb hozzá, türelmes puszikat ad a számra, a vállai megremegnek kicsit, ő sem akar elengedni.
- Boldog Szülinapot, Mira - motyogja a hajamba, végigsimít a derekamon és kezemet az ajkaihoz húzza, de közben észrevétlenül a tenyerembe csúsztat egy kis papírfecnit. - Csak akkor nyisd ki, ha már beszálltál a kocsiba - aprót bólintok, nem tudok megszólalni, néma könnyek folynak végig az arcomon. Szánalmas, de nem tudom megállítani őket. Csókokat hagy az arcomon, végigsimít a hajamon, majd még egyszer a szemembe néz és beletúr a hajába. Olyan erősen húz magához amennyire csak tud, és ilyen szoros ölelésben nem mostanság volt részem. Megcsókol, érzem benne a kétségbeesést és a vágyódást, majd szépen megnyugszik és az arcomat simogatva próbál elválni, mígnem elhúzott puszik után homlokunkat egymásénak döntve pihegünk.
- Hívj, ha leszállt a géped - simít végig a hajamon, gyengéd puszit ad a számra, majd vonakodva elengedi a kezem.
Ő is elmegy, Luke pedig átfogja a vállam és együtt nézzük, ahogy becsukódik utána az ajtó. Nagyot lélegzek, muszáj legyűrnöm ezt, muszáj összeszednem magam, nem sírhatok ennyit, az nem én vagyok. Felbőg a motor és a puha talajba mély nyomot vájnak a kerekek. Elfordítom a fejem és az istállók felé nézek, miközben Luke besegít a limuzinba.
Nyitott szájjal lélegzek, kapok egy zsebkendőt, melybe kifújom az orrom, miközben elindul az autó.
Csend áll be, bámulok kifelé az ablakon, majd kihajtogatom az egészen apróra hajtott papírt, amikor elhagyjuk a Happy Horses Farm tábláját.