2015. június 25., csütörtök

55.rész Felnőni

Sziasztok! :)
Remélhetőleg, ha ez minden héten így sikerül, akkor visszatérünk a szokásos nyári felállásba, azaz nem sokkal éjfél után igyekszem majd feltölteni a részeket.
Szeretném nagyon, de nagyon megköszönni azt a sok kommentet amit kaptam az előzőhöz, meglepő volt, hogy most nem hisztiztem érte, és mégis ilyen sok jött. De most ahogy nézegetem, az utóbbi időben nincs is okom panaszra, de azért köszönöm! :) 
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész is!
N. x

Olyan, mintha nem lennék hozzászokva ahhoz, hogy az öcsém hívatlanul beállít amikor olyan kedve van, holott de, mégis meglepődök. Családi vonás ez, vagy ráfoghatjuk akár arra is, hogy ikrek vagyunk, mindenesetre egy ideig nem esik le, hogy kit látok a backstage-ben, amikor kifulladva lerohanok a színpadról átöltözni. Időm sincs reagálni, egy paraván mögé bújva levedlem magamról a ruhám 20 másodperc alatt, és újat kapok fel, miközben az arcomat törölgetik, megigazítják a sminkem és a hajam.
- Luke! - visítom, 2 másodpercre a karjaiba kap, majd nevetve visszalökdös a színpadhoz. 
Kábultan kapom el a mikrofonom, már fent is vagyok a rámpán és visszarepítenek a helyemre egyenesen a táncosok közé, akik nem hagyták unatkozni a közönségem. Akármennyire is azon kattog az agyam, hogy itt van az öcsém, és hogy utálom ezeket a veszélyes, 1 perces átöltözős mutatványokat, muszáj azonnal visszazökkennem abba a helyzetbe, hogy ez az én koncertem, mindenki engem bámul és rám kíváncsi, nem rohanhatok le és ugorhatok Luke nyakába.
Szerencsém, hogy sosem engedtem magamnak botlásokat a színpadon, velem olyan soha nem fordulhatott elő, hogy rosszul lépjek, elessek, vagy bármi kis baki, és ha képes vagyok félretenni az aggodalmam, akkor nem is izgulok azon, hogy ez most fog valamikor bekövetkezni. Nem az rendítene meg, ha beégetném magam a rajongóim előtt, hanem ha megsérülne a kis maszatom.
Jelét sem adom annak, hogy bármi megváltozott, táncolok, éneklek ahogy a torkomon kifér, ők azt a Mirát látják aki mindig is állt előttük a színpadon, és ezt az énem én is szeretem. A színpad szélén ülve, az egyik lassú dalomat énekelve ahogy végigtekintek az arénán már nem okoz meglepetést a sok kis fénypont, amik a hangommal együtt, a zene ritmusára mozognak, mégis elérzékenyülök mert belegondolok abba, hogy hamarosan már nem fogom ezt látni, már nem lesz olyan megszokott. Néha nagyon mennék, kilépnék az életemből és lennék átlagos, de most hogy változás előtt állok már annyira nem akarom itt hagyni ezt. A színpadot mindig szerettem, ez éltet, a rajongók, a villódzó fények, amikor az én hangom már nem hallatszódik a közönségem kántálásától. Lehunyom a szemeim, a hangom megbicsaklik, leejtem a mikrofont tartó kezem és mosolyogva döntöm hátra a fejem. A füleimen át az egész fejembe belekúszik annak a több ezer embernek a hangja, akik most helyettem is énekelnek. Magamban ismét ráfogom az arcomon lecsordogáló könnyeket a kis pöttyöm jelenlétére, teszek egy óvatlan mozdulatot, mintha csak megigazítanám a ruhám, és megérintem a hasam. Szeretem ezt az érzést, szeretem ezt a részét az életemnek, de kevesebb mint 7 hónap múlva talán már lesz egy olyan része az életemnek, amit, vagy inkább akit még ennél is jobban fogok szeretni.
Kinyitom a szemeim és újra énekelni kezdek, szélesedik a mosolyom a felerősödő hangokra. A dal befejeztével kecsesen feltápászkodok és a könnyeimet törölgetve megköszönök mindent, az elmúlt éveket, a jelent, ezt a percet, majd befejezem az érzelgősködést, mert azt holnapra tartogatom Liamnek, és akkora bulit robbantok, amekkorát talán még sosem. Kétszer kiabálnak vissza, és bár egyszer sem lehetne visszamennem, most is szabályt szegek, és végül már a dühös menedzserem is csak nevetve fenyegetőzik azzal, hogy ő fog lerángatni a színpadról, ha még egyszer engedek a csábításnak.
A hátamról patakokban folyik a víz, az arcom piros és rendszertelenül kapkodok levegőért, de boldog vagyok, igen, és egyenesen az öcsém karjaiba vetődök. Nevetve ölel magához, olyan vagyok, mint egy mérgezett egér, kapkodok és ugrálok, habár az agyam hátsó zuga már figyelmeztető jeleket küld a többinek, hogy nyugodjak le.
- Jézusom, Mira - nevet hangosan, kezével összefogja az izzadt hajtömegem és szabadon hagyja a tarkóm, míg magához ölel. - Brutálisan jó voltál - nyom puszit a homlokomra, majd valakitől elvesz egy üveg vizet és felém nyújtja.
Nagy kortyokban iszok, kócos kontyba kötöm a hajam és megtörülközök, majd még mindig felpörögve kapok le a fogasokról egy farmert, fekete pólót és egy inget, a magassarkúm tornacipőre cserélem, és amint átöltöztem megindulok a backstage felé útközben kirántva a hajamból a gumit és széttúrva a tincseim. Én izgatottabb vagyok, mint a rám várakozó rajongóim, és amikor az adrenalin elillan valósággal elájulok, olyan erővel lesz úrrá rajtam a kimerültség.
- Nagyon jó voltál ma, Mira - vereget vállon Christian, ez a néhány kedves szó valami hihetetlen nagy erőt és biztatást ad, és bárcsak többet hallanám tőle. - Menj vissza a szállodába, és pihend ki magad rendesen. Megérdemled azt a 2 napot Liammel.
- Köszönöm - pislogok hálásan, éppen csak nem borulok a nyakába.
- Ne csinálj semmi őrültséget, nehogy véletlen meggondoljam magam - néz rám szigorúan, végül elmosolyodik, s miközben ellép mellettem Luke vállát is megpaskolja.
Összeszedem a cuccaim egy kisebb táskába, melyet Luke a vállára vet a kérésem nélkül, visszautasítom a felém kínált energiaitalt, s helyette még egy üveg vizet kérek mielőtt kilépnénk a kocsihoz.
Elégedetten sóhajtva dőlök hátra, letekerem a kupakot és nagyot kortyolok a vízből, miközben az autó lassan elindul, szinte észrevétlenül ráhajt az úttestre, s elhagyja a metró és buszmegállók felé igyekvő embereket.
- Mi járatban erre? - fordulok mosolyogva szöszke testvérem felé, aki tűnődve néz kifelé az ablakon.
- Gondoltam meglátogatom a testvérem, de úgy látom rosszkor döntöttem így. Mikor mész Liamhez? - kérdezi mosolyogva, a legkevésbé sem tűnik sértettnek vagy haragosnak.
- Holnap este - harapok belülről az alsó ajkamba. - De csak 2 éjszakát maradok ott, aztán jönnöm kell vissza befejezni a turnét, maradhatsz.
- Nem, nekem is mennem kell vissza stúdiózni, csak elugrottam hozzád.
Az elugrás mindössze 8 óra utat jelent repülővel, de semmi gond, a Hemmingsek csak úgy ugrálnak a kontinensek között. Mosolyogva dőlök a vállának, ami régen bosszantott az most jó érzéssel tölt el, vagy csak a jelenlegi állapotomtól hat meg ennyire a jelenléte.
A fáradtságom elűzésének érdekében máskor már rég lehúztam volna egy üveg energiaitalt, ehelyett folyton a vizemet kortyolgatom és dörzsölgetem a szemeim, figyelmesen hallgatom a testvérem és én is igyekszek beszélni, hogy ne aludjak el. Máskor ilyenkor még kész voltam egy bulira, órákig volt még adrenalintúltengésem, viszont most napok óta nem alszok rendesen, és a koncertek után nagyon hamar eljön számomra a holtpont.
- És hogy-hogy te mész Liamhez? Nekik vége a turnénak, nem lenne egyszerűbb mondjuk, ha elugrana ő hozzád? - kíváncsiskodik, magában valószínűleg remekül mulat azon, hogy a fejemet is alig bírom megtartani.
- Nem tudja hogy megyek - nyomok el egy ásítást, és újból belekortyolok a vízbe. - És még nekik is kell dolgozni, szóval nem tudna eljönni.
- Minden rendben köztetek?
- Igen - mosolyodok el, a szemeim lesütöm egy pillanatra mielőtt ránéznék, megállítom a reflexszerű mozdulatom, hogy megérintsem a hasam.
Az arcomat elnézve mosolyogva rázni kezdi a fejét, majd magához húz és puszit nyom a homlokomra. A vállának dőlök, és csak egy pillanatra lehunyom a szemem, nekem tényleg csak egy pillanatnak tűnik, de amikor legközelebb felnézek Luke karjaiban vagyok, rengeteg ember vesz körül, és vakuk villannak az arcomba. magam elé emelem a kezeim és az öcsém mellkasába fúrom az arcom, erősebben szorít magához, majd átgázol velem egy embertömegen és biztonságosan bejuttat a szállodába.
- Tegyél le - köszörülöm meg a torkom, és lustán pislogok rá, de csak a fejét rázva megszerzi valahonnan a szobám kulcsait, és a lifthez visz. Nem ellenkezek, könnyedén cipel a karjaiban és nem is kell rászólnom, hogy óvatosan tartson, lehunyom a szemeim és nyugodtan pihenek tovább. Valaki cipeli utánunk a cuccomat, és kinyitja az ajtót, mert Luke halkan beszél, és nem présel az ajtóhoz, hogy az elengedésem nélkül valahogy belevarázsolja a kulcsot a zárba.
- Nem szeretnél lezuhanyozni? - fektet le finoman az ágyra. Kezeim a fejemhez emelem, megdörzsölöm a szemeim, majd lustán pislogok kettőt és a csípőm megemelve leszenvedem magamról a nadrágot. Nevetve, a fejét rázva fogja meg a nadrágom szárát és kiszabadít, majd szinte félálomban felülök, figyelmeztetem magam, hogy térjek észhez, nem botorkálhatok csak úgy felelőtlenül, s ennek tudatában éberséget erőltetek magamra és a fürdőszobába indulok.
Akármilyen fáradt vagyok most is, mint mindig megállok a tükör előtt miután leveszem a pólóm, és jobbra-balra fordulva megnézem magam. Szeretem azt hinni, hogy napról napra változik valami, picit mindig nagyobb lesz, de igazából semmi ilyenről szó sincs, legalábbis nem túl feltűnő, de valaminek mégis kell történnie, hiszen nem egyik napról a másikra lesz hatalmas pocakom. Szép lassan, de nagyobb lesz, a kis pöttyömből borsócska, vagy inkább egy kis babszem, amely valóban napról napra egyre nagyobb lesz. Az ajkamba harapok, lehajtom a fejem és végignézek az egyelőre kicsit duzzadtnak látszó hasamon. Nem változott meg még semmi, nagyon fel sem tűnik, de szeretem, és máris az életemet adnám azért, hogy majd a karjaimban tarthassam, hogy az ilyen éjszakákon azért botorkáljak félálomban, mert neki szüksége lesz rám. Nem olyan rég még elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyesmiről fogok ábrándozni, valószínűleg bepánikoltam volna, és igazából magam sem tudom, hogy mi változott, csak akarom, és nem félek.
Több időt töltök a tükör előtt állással, mint magával a zuhanyzással, és most nem azért, hogy undorodva bámuljam magam és hibát keressek a testemben. Most szeretem magam, mert otthont adok valakinek, és az otthonnak olyannak kell lennie, ahol szívesen vagy, ahol szeretetet, boldogságot kapsz, és nyugalomra lelsz. Az én kis maszatom otthona egyelőre még nem a legnyugodtabb, kicsit inkább egy ugrálóvárhoz hasonlíthat, de mindent más igyekszek megadni neki, és a nyugalmon is rajta vagyok.
Megtörülközök, belebújok Liam pólójába, ami kicsit őrzi még az illatát, s amikor megcsap meglódul a szívem és picit összerándul a gyomrom, de a negatív gondolatokat száműzöm, helyette az orromhoz emelem a pólót és behunyt szemekkel mélyet szívok az illatából. Remélem, hogy valamilyen csoda folytán a szaglásom is egy most a kis katicámmal, és érzi ezt az illatot, az apukájának az illatát, amit holnap ennél sokkal közelebbről és sokkal valóságosabban érezhetek.
- Mi van már, Mira, elaludtál a zuhanytálcában? - zökkent ki a gondolataimból az öcsém. Grimaszt vágok a tükörképemre, gúnyosan kinyújtom a nyelvem, majd végighúzom a kezem a pocimon és halkan megszólalok,
- A nagybátyád elviselhetetlen egy alak néha, készülj fel!
- Mira, Liam keres! - kiáltja, jó hangosan és hangsúlyosan üvölti Liam nevét, s a testem a nyugalom birodalmából ismét ugrálóvárrá változik belülről, mialatt 2 lépéssel az ajtónál termek és feltépem.
Megverném az öcsém, ha csak szórakozna, de igazat mond. A füléhez fogja a telefonom és vihog valamin, kinyújtom a kezem, mohón hadonászok a készülékért, de legyint egyet és kissé elfordul, miközben nevetve ecseteli, hogy milyen baromságot műveltek Michaellel.
- Luke, add ide! - sziszegem, pimasz vigyort villant rám és jó magasra nyújtózkodva fecseg tovább. - Luke!
- Nem, az nem úgy volt! - tiltakozik kissé felháborodva. Örülök, hogy ennyire jól szórakozik a barátommal, az egyetlen probléma csak az, hogy a barátom engem keres, ő csak egy betolakodó.
- Luke Robert Hemmings!
- Miranda Mackenzie Hemmings! - fordul felém vihorászva.
- Add ide! - ragadom meg az egyik karját, és megpróbálom elérni a telefonom.
- Na, itt van már, és parancsolgat megint.
- Add ide a telefonom, szarzsák! - morgom fenyegetően. A kezeim szinte remegnek azért, hogy foghassák azt a telefont, olyan türelmetlenül vártam erre egész nap.
- Hallod ezt? Nem tudom hogy vagy képes elviselni - panaszolja, alsó ajkát lebiggyeszti, s hirtelen kedvem támad megfejelni. - Csak 3 perccel idősebb, de...
- 2 perc 54 másodperc, és ne szórakozz! - kiáltom, mire hevesen a kezembe nyomja a telefont, melyet két kézzel ragadok meg és a fülemhez csapom,
Félszemmel látom megindulni a mutatóujját a hasam felé, hogy megbökjön, de a reakcióidőm gyorsabb, mint ő. Megragadom az egyik kezemmel az ujját alig pár centire a maszatom otthonától.
- Ne merészeld! - sziszegem ezúttal a legkomolyabban. Viccnek veszi, nevetve megfordul és a hasam helyett megpöcköli a fülem, melyben Liam édes nevetése visszhangzik. A szemöldököm összehúzva lököm meg egy kicsit, majd az ágyhoz sétálok és leomlok rá. Összegömbölyödök, magamra húzom a takarót és boldogan mesélek neki a napomról, és hallgatom őt. Már Londonban van, és most is kicsit nyűgösen közli, hogy hiányzom neki. Tulajdonképpen az, hogy Luke itt van és beszélt is vele jó, mert így nem sejt semmit abból, hogy holnap csak úgy megjelenhetek az ajtajában. Nevetve hallgatom, ahogy beszámol róla, hogy mennyire becsíptek a záróbulin és milyen hülyeségeket műveltek. Ugyanezeket a sztorikat hallottam már Nialltől Louis közreműködésével, de nem szólok közbe, élvezet hallani a hangját és hogy nevet, boldog, s mégis azt mondja, bárcsak én is ott lettem volna. De az én záróbulim még hátravan, ami számomra nem olyan lesz most, mint az eddigiek, de kétségtelenül emlékezetesre számítok. Csukott szemekkel hallgatom ahogy beszél, mint egy esti mesét, halkan hümmögök, hogy tudassam, még vonalban vagyok, nevetek, rövid válaszokat adok, mígnem a készülék elemelkedik a fülemtől és kipattannak a szemeim. Megint az öcsém az, mindig beleüti az orrát mindenbe, s most a telefont a füléhez tartva tájékoztatja Liamet arról, hogy sajnos kötelessége megszakítani a beszélgetésünket, mert én mindjárt elalszok.
- Luke! - rúgom le a takarót.
- Nézd, ha rajta múlik órákon keresztül csinálja ezt és nem szól, de én most itt vagyok, szóval ne haragudj, de ágyba kell dugnom a nővérem.
Összehúzott szemekkel nézem, kinyújtom a kezem a telefonért és várom, hogy visszaadja. Önmagában szörnyen gáz lenne, hogy ezt csinálja, ha nem ismernék régebb óta egymást, így viszont az egészen csak nevetnek.
- Visszaadom, persze, de ne sokáig - figyelmezteti. Szemforgatva nézek rá, majd elmarom a kezéből a telefont és visszanyargalok az ágyhoz.
- Ne haragudj, ez az idióta azt hiszi, hogy bármit megtehet - vágok rá grimaszt.
- Cica, szólnod kellett volna, hogy álmos vagy, hagylak pihenni.
- Nem akarom, hogy hagyj pihenni - nevetek halkan, beletúrok a hajamba és elsimítom az arcomból.
- Pedig hagylak, nem kockáztatok meg egy veszekedést az ikertestvéreddel - nevetgél. - Hiányzol.
Az ajkamba harapok, lehajtom a fejem és kissé feljebb húzom magamon a takarót. Akármilyen szadista ez, vagy nem is tudom minek nevezzem, de szeretem hallani, jó érzés, hogy nem csak nekem hiányzik annyira ő, hanem én is neki, és alig várom, hogy lássam holnap az arcát.
- Te is nekem - rajzolgatok apró köröket a lábamra.
- Menj, pihend ki magad - nógat édesen.
Halkan hümmögök, a nyakamig húzom a takarót, nem akarok elbúcsúzni tőle még úgy sem, hogy holnap látom, mert hallom a hangján, hogy még beszélne, én pedig hallgatnám.
Leborulok a párnámra, nem látok ki a takaró mögül, és úgy helyezkedek, hogy Luke se tudja elvenni tőlem a telefont, bár ha annyira akarja, akkor úgyis megteszi.
- Szóval épp azt mesélted, hogy Zayn... - kezdem, de máris nevetni kezd. Befogom a szám, helyette behunyt szemekkel elmosolyodok.
- Aludj, kiscicám.
Halkan dünnyögök, olyan édes, és úgy szeretem, a szívem hevesebben kezd kalapálni, és a takaró alatt összegömbölyödve a kezem a hasamra simítom. Talán zavarba kellene hoznia annak, hogy itt az öcsém, de igazából ezt teljesen elfelejtem.
- Szeretlek - motyogom alig hallhatóan.
- Én is téged - suttogja, hangjának van egy édes, kissé ellágyult lejtése.
Nagyot sóhajtok, csak fogom a fülemhez a telefont és várom, hogy valamelyikünk megszólaljon, ehelyett Luke jelenik meg közvetlenül előttem, és kis híján elordítom magam.
- Alvásidőő - énekli, s valahogy olyan horrorisztikus hatást kelt számomra a kidülledő szemekkel az arcomba éneklő testvérem. - Búcsúzzatok el szépen, vagy megteszem én - nyúl a telefonom felé.
- Húzz már el innen! - tenyerelek az arcába, s a telefonból újra felhangzik a kedvenc hangom.
- Oké, de mire visszajövök tegyétek le, és aludj -borzolja össze a hajam, ugrál egy kicsit az ágyon, majd idétlenül berohan a fürdőszobába és becsukja az ajtót.
- Ez egy hülye - motyogom nagyokat pislogva, majd felnevetek.
- Látni akarlak egyszer titeket együtt, amikor ilyenek vagytok - halk nyögéssel jelzem a nem tetszésem, majd a fürdőszoba felé pillantok. Az öcsém résnyire nyitogatja az ajtót, és ki-kikukucskál.
- bár látnád, hogy most mit művel - morgom, majd én magam is hangosan felnevetek. - Luke, fejezd be! Berohant a fürdőbe, most nyitogatja az ajtót és lesekszik - tájékoztatom, hangosan nevetve döntöm hátra a fejem.
- 20 másodpercetek van! - kiabálja, majd jól hallhatóan bevágja az ajtót.
- Van egy olyan érzésem, hogy ő is rövid időn belül elalszik.
- Szerintem fáradtabb, mint én, csak belőle ez így jön ki - dörzsölöm meg az arcom, és a fejemet rázva nézek az újra résnyire nyíló ajtó felé. - Ha esetleg nyugton maradsz, akkor elköszönök tőle - kiáltok, s az ajtó egyből becsukódik.
- Akkor nem csodálom, hogy Niallt is ennyire szereted - nevetgél, erre a megállapítására mosolyogni kezdek. - Ne várjuk meg, míg kijön a fürdőszobából, holnap hívj fel, ha kialudtad magad. Ne legyen túl korán.
A mosolyom egészen új értelmet nyer, magamban eltervezem, hogy a kapujában állva felhívom, és közlöm ezt vele, majd egy időben ezzel becsöngetek, és a kaputelefonból megkérem, hogy engedjen be.
- Oké - súgom az ajkamba harapva. - Ott most mi van, reggel?
- Délután - nevet elnézően. Máskor mindig tudom, hogy pontosan mennyi időeltolódás van köztünk. - Szép álmokat, Cica!
- Szia - motyogom, s halkan ő is elköszön, majd észrevétlenül végighúzom az ujjam a kijelzőn, és már nem hallom a nevetését, az édes suttogását.
Egy ideig még nézem a háttérnek beállított egyik képünket, teljesen random, mert tulajdonképpen véletlen ért az ujjam a gombhoz. Épp puszit adott a nyakamra, ami miatt felhúzott vállal felnevettem, nem tudom, hogy lett éles a kép, de az egyik legjobbnak tartom kettőnkről, mert nem erőltetetten mosolygunk, és nem is készültünk rá, teljesen őszinte.
Luke kiront a fürdőszobából, még mindig gyökér, de amint meglátja, hogy már csak nézegetem a telefonom, már nem akar beégetni. Helyette bevágódik mellém, és nagy szerencsém, hogy két takaró van, mert másképp elszedné az enyémet, amit most a nyakamig felhúztam. Még szólni akarok neki, hogy ne fészkelődjön annyit, és hogy még véletlenül se lökjön le, de a fejem lebukik a párnára, és a fenyegető gondolataimmal együtt minden más is elveszik.
Későn ébredek, túl későn, és máris úgy érzem, nem fogok időben Londonba érni. Bár azt hiszem, Liam akkor is örülne nekem, ha az éjszaka közepén állítanék be hozzá, azért ezt mégsem akarom. A legnagyobb problémát az okozza, hogy mit vegyek fel, a gépen már nem akarok öltözködni, s bár valószínűleg az érdekelne legkevésbé hogy mit viselek, mégis szeretnék csinos lenni. És szeretném, ha semmit nem venne észre addig, amíg nem akarom hogy észrevegye.
Kapkodva dobálom a ruháim, Luke csak röhög rajtam, miközben könyékig a bőröndömben dúrok veszettül egy pólóért. Amikor megtalálom lekapom a pizsamaként használt bő ruhadarabot, egy pillanatra körbeleng Liam finom illata, de akármennyire is szeretem ezt az illatot, most mégis felfordítja a reggelente érzékeny gyomrom, amit ráadásul most az izgalom, és némi félelem is görcsben tart. Felkapom a kiválasztott pólót, majd hisztisen veszem észre, hogy a melltartóm majdhogynem teljesen átüt rajta, így ledobom magamról, és újra belemászok a bőröndbe. Az öcsém előtt sosem voltam szégyenlős, bár hetekkel ezelőtt valószínűleg nem csináltam volna ezt, viszont így már, hogy én tudom, ez nem háj ami a hasamon van, valahogy nem foglalkoztat a dolog. Kiválasztok egy másikat, de ugyanaz a probléma vele, mint ami az előzővel volt. Az ágyra dobott szoknyámra és magassarkúmra pillantok, majd újra belemászok a bőröndömbe.
- Te mindig ezt csinálod? - röhög rajtam az öcsém. - Még nem láttam ilyet tőled.
- Mit? - morgom, kirángatok egy újabb fölsőt, de az meg nem tetszik.
- Ezt, amit most csinálsz. Vegyél fel egy nadrágot meg egy inget, és szállj fel a repülőre, ha már úgyis az a problémád, hogy későn fogsz odaérni.
- De mindig úgy nézek ki - hisztizek.
- Nem hinném, de még ha így is van, nem baj. Nem hiszem, hogy különösebben érdekelni fogja, mehetsz pizsamában is, akkor is csak téged fog látni, ha beállítasz hozzá - okoskodik, s tudom is, hogy igaza van, de nőként ez engem nem vigasztal. Főként nem olyan nőként, akinek abba is belekötnek, ha nem megfelelő nyakláncot választ a cipőjéhez és a táskájához.
Átölelem magam, még a kimosott ruháim öblítő illata miatt is kavarog a gyomrom. A sarkamon guggolva szedek elő egy újabb lehetőséget, majd felegyenesedek és a tükör előtt belebújok. Luke árgus szemekkel figyel, a szája máris vigyorra húzódik, hogy kiröhögjön amikor idegesen lekapom magamról, de ez valami oknál fogva elmarad. Eldobom a pólót, s legszívesebben belerúgnék a ruhakupacba.
- Mira - szólít, mire idegesen megpördülök. Mindössze fehérneműben meredek rá összehúzott szemekkel, zilált, széttúrt hajjal, és amikor nem szól semmit újból leomlok a bőrönd mellé. Kirántok egy croptopot és belebújok, csak amikor lepillantok veszem észre, hogy ebben a felsőben a hasam édes, apró domborulata elég feltűnő. Lehajtom a fejem, legszívesebben csak nézegetném és simogatnám, eddig egyik ruhám sem emelte ki, olyan apró, de ebben világosan látszik, hogy az nem úszógumi, ami kicsit kiemelkedik.
Amikor felemelem a fejem az öcsém sokkos arccal, tágra nyílt szemekkel mered a kis pocakomra, és már tudom hogy tudja. Alig hallhatóan levegőért kapkod, míg én a mosolyomat igyekszem visszatartani. Nem én mondtam el neki, még csak nem is terveztem, egyszerűen csak túl jó szeme van, és az ikertestvérem lévén észrevesz minden apró változást. Kék szemeit rám emeli, zavartan pislog, megrázza a fejét, majd újra végigmér.
- Mira?
- Igen? - éneklem, az ágyhoz sétálok és felveszem a szoknyám, a top és a szoknya közt szabadon marad kb egy kis fél centis csík a bőrömből, amit még mindig megrökönyödve bámul, pedig a kis maszatom otthonát már jótékonyan elrejtettem.
- Mondj valamit - nyel nagyot, a tekintetében teljes zavartság uralkodik. Kétségbeesés és a meglepettség uralkodik az arcvonásain, miközben idegesen piszkálja az ajakpiercingjét.
- Nem tudom, mit szeretnél tudni.
Összeszedem az eldobált pólóim, összehajtogatom őket, csak hogy eltereljem a figyelmem valamivel. Egy kissé aggaszt, amikor a fejét a tenyereibe ejti és jól hallhatóan nagy levegőt vesz, majd fél arcát eltakarva a kezeivel, a lábain támaszkodva néz rám újra, és úgy tűnik nagyon gondolkozik valamin.
Lehajtom a fejem, valahogy úgy képzeltem el ezt, hogy Liammel majd ketten leülünk beszélgetni vele, és elmondjuk, bár most kezdem úgy gondolni, hogy talán illett volna elmondanom neki már korábban, hiszen az ikertestvérem. Nem tudom, mit mondhatnék, nem voltam erre felkészülve.
A száját szólásra nyitja, végül hangtalanul becsukja, mutatóujját a szájához emeli és újból forgatni kezdi a piercinget, nem bírom, ha ezt csinálja, de most az egyszer nem szólok rá, helyette, próbálom összekaparni a gondolataim, hogy mondjak valamit, és látszólag ő is ezen gondolkozik.
- Luke? - a hangom megremeg, amikor felnéz a pillantása ugyanolyan, mint máskor, nem haragos, kételkedő, vagy bármi ilyesmi, ugyanazzal a kíváncsi, figyelmes tekintettel néz rám, amivel mindig is nézett. Nem volt még olyan, hogy a közelében ne én birtokoljam minden pillantását.
- Nem akarsz mondani nekem valamit? - kérdezi, a kezét tördeli, egymással szemben ülünk az ágyon, és életünk eddigi 20 éve alatt most először vagyunk teljesen szótlanok és tanácstalanok azt illetően, hogy hogyan szóljunk egymáshoz.
- Úgyis tudod már - az egyik tenyeremet a hasamra teszem, a másik karommal átölelem magam. Mintha megütné a felismerés, kicsit összerezzen, zavartan pislog.
- Mira - motyogja ismét a nevem, megrázza a fejét és megtámasztja a homlokát - Én...
Felállok, a bőröndömhöz sétálok és előveszek egy borítékot, amiben néhány fekete-fehér ultrahangos kép van, és az eddigi papírjaim. Az ölébe helyezem, amikor kihúzza a felső papírt egy képecske az ölébe hullik, döbbenten emeli maga elé, és vizsgálni kezdi. Hallom a zavart, kapkodó lélegzetvételeit, és a szemei ismét kicsit kétségbeesetten csillognak amikor rám néz.
- Akarom ezt a kis maszatot - mondom teljesen magabiztosan. Hatalmas sóhaj szakad ki belőle, s többet talán nem is akar tudni, közelebb merészkedik hozzám és szoros ölelésbe von, fejét a hajamba dugja és mindketten mélyen felsóhajtunk.
- Mióta tudod? És miért nem mondtad eddig?
- Néhány hete, miután elmentek, én pedig többször is kiakadtam a fotósokra pont te világítottál rá valamire. Neki akartam először elmondani, senki nem tudja.
- Akkor ezért mész most hozzá? - ujjai közt forgatja az egyik képet, mosolyogva figyelem ahogy tanulmányozza, és magamban nevetek, mert fejjel lefelé tartja.
- Igen, és mert hiányzik. Nehéz volt nem elmondani neki, de szerintem ez nem telefontéma, így lesz a legjobb.
Bólogat, majd a kezébe veszi a papírokat, és úgy tesz, mint aki érti azokat a rövidítéseket, számokat, mindenféle adatokat, holott még én sem, pedig már annyiszor áttanulmányoztam.
- Minden rendben vele? - néz fel bizonytalanul, mutatóujjával a hasam felé mutogat. Valószínűleg már nem kellene megállítanom a böködő kezét. Halkan nevetve dörzsölöm meg az arcom, ritkán látni őt ilyen csendesnek, kissé összezavartnak, az ölébe mászok és a karjaim szorosan a nyaka köré fonom.
- Igen, minden rendben - nevetek elfúlóan a vállába, egyik kezét a fejemre teszi és a vállához húz.
- Nagyon nehéz ezt felfogni - motyogja, mire bólogatni kezdek.
- Igen, nekem is, de mióta tudom, hogy itt van csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lesz. Félek, de már most annyira szeretem - érzem a nyakamnál, hogy elmosolyodik.
- A nagybácsija is szereti - könnyek csorognak végig az arcomon, ha eddig nem öleltem volna elég szorosan, hát most megteszem.
- Remélem, hogy az apukája is szeretni fogja - törlöm le a kézfejemmel a könnyeim, és elmosolyodok.
- Meglepődik majd, de biztosan, csak adj neki egy kis időt, ha esetleg összezavarodik - a kezét megszorítva bólogatok. Talán mégiscsak jobb, hogy ez így kettőnk között történt meg.
Annyi kérdése van arról, hogy mi lesz ezután, mi lesz az énekléssel, Liam és az én karrieremmel, hol fogunk élni. Amikor felvázolom a terveim nem tűnik boldognak, és megértem őt, amíg fel nem fordult mindkettőnk élete sülve-főve együtt voltunk, és azután is törekedtünk arra, hogy ne változzon semmi. Mégis megváltozott, de most minden olyan, mint régen, de ha elmegyek talán már sosem lesz, és ez csak most tudatosul bennem, eddig sosem gondoltam arra, hogy a bekövetkezendő változások és változtatások között az is ott lesz, hogy elszakadok az ikertestvéremtől. Luke mellett akármikor újra kisgyerek lehettem, egy pimasz megszólalásért egymásnak eshettünk, fetrenghettünk, csépelhettük egymást, és hiába van saját háza, ha otthon vagyok mégis nálam lakik. Többet nem lesz ilyen, bár nem hiszem, hogy bármi is képes lenne megállítani őt abban, hogy ha látni akar engem, akkor lásson, még akkor is, ha a Föld túloldalán leszek. Egyszer úgyis eljött volna ez, és mindegy hogy most, 2, 6, vagy 10 év múlva, de mindig a kisbabámat választanám, őt kell választanom, és hátrahagyni egy részét annak, amit most megtehetek. A felnövésbe ez is beletartozik.

2015. június 18., csütörtök

54.rész Változni és változtatni

Sziasztok! 
1 hét kimaradás után itt vagyok az új résszel, bár szerintem senki számára nem meglepő, ha azt mondom, hogy legkevésbé sem vagyok megelégedve vele. Tegnap este próbáltam meg valamit összehozni, holott már elkezdtem régen, de Bécsben nem volt rá időm, aztán mentünk még a családhoz, vasárnap hazaestem és hétfőn már mentem is el itthonról, szóval nem tudtam vele annyit foglalkozni, amennyit akartam, most pedig teljesen elakadtam, és nem tudom már mivel folytatni. Igyekszem összeszedni magam, itt a nyár, és végre lesz időm mindenre, amit szeretnék, addig pedig ismét csak bocsánat. 
N. x

1 napot adok magamnak gondolkozni, de tudom, hogy ha már gyanút fogtam nem húzhatom tovább. Sosem tervezgettem, hogy mikor lesz gyerekem, hiszek a sorsban és abban, hogy majd jön, ha jönnie kell, ha megtalálom azt a személyt, aki megfelelő lenne egy kisbaba apukájának. Ha ez most jött el, akkor bizonyára készen állok rá, teljesen mindegy mik a kötelezettségeim, a munkám, minden mindegy, a fontossági listám élére ez kerül, történjen bármi.
Habár kicsit rémült vagyok, összességében nem kapok frászt és kezdek el azon kattogni, hogy mi lesz, pontosan a felfogásom miatt, mert egész életemben így gondolkoztam. Ha jön, akkor minden megvan ahhoz, hogy jöjjön, a többit pedig majd megoldjuk. 
Nem szólok Liamnek, sem az öcsémnek vagy Niallnek, senkinek, leginkább azért nem mert ha téves riasztás, akkor nem akarok magyarázkodni, ha pedig nem, akkor a legjobb személyesen elmondani mindenkinek. Nem kell befáradnom a kórházba és kivárni a sort, míg mindenki megbámul, majd elterjed, hogy Mira Hemmings nőgyógyásznál volt, és elindulnak a találgatások.
Egyszerűen csak kérek egy autót Christiantól, amely elvisz a házhoz. Észrevétlenül besétálok, kopogok, nem sokkal később pedig a már "jól ismert" - ha lehet így fogalmazni - nőgyógyászom házi rendelőjében ülök és válaszolok a kérdéseire. Az izgatottság egy furcsa változata lesz úrrá rajtam, minden új, ami történik, nem tudom mit kell tennem és kapkodok, eddig csupán filmekben láttam ilyen jeleneteket, de most az én hasamra is valami hideg, zselészerű krém kerül. Nincs ínyemre felhúzni a pólóm, de kivételesen nem ellenkezek. Összerezzenek, amikor egy hideg, fém tárgy ér a hasamhoz, a fejem a monitor felé fordítom, amin megjelenik egy szürke valami. Fogalmam sincs mit kell nézni, nem tudom minek kell ott lennie és minek nem, és idegölően hosszú percek telnek el addig, mígnem végre megszólal. Vegyes érzéseim vannak, akarom, mert ha van mire várnom, akarnom kell, de egy részem aggódik azért, hogy mi lesz, amikor én itt vagyok, ő Londonban, én bármikor otthagyhatok mindent, de ő függ még 4 embertől. Nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés, az aggodalom, mert ha terhes vagyok, annak így kell lennie.
- Nos, nem tudom, számodra jó hír-e, vagy nem, mindenesetre gratulálok, Miranda, 6 hetes terhes vagy. 
Egy pillanatra pislogni is elfelejtek, minden kimegy a fejemből, nem tudom azt sem, hogy ki vagyok én. Másodpercek telnek el, majd teljes szoftverfrissítést tartok.
Miranda Mackenzie Hemmings vagyok, 20 éves, és van egy ikertestvérem.
2. lettem az ausztrál X-Factor 4. szériájában.
3 világ körüli turnén vagyok túl, száznál több díjat zsebeltem be egyedül, olyanokkal dolgoztam és dolgozok együtt, akikkel álmodni se mertem volna.
És terhes vagyok.
Liam Payne-től, 
Akit 6 hónappal ezelőtt még jobban gyűlöltem bárkinél az egész világon. 
Hirtelen nevetnem kell, a helyzet iróniája ez az egész, gyűlöltem, most pedig imádom, és most valami, vagy inkább valaki igazán összeköt minket, mindezt alig több mint néhány hónap leforgása alatt. Eszembe jut, hogy a farmon milyen rémülten turkáltam a kukájában azután a bizonyos éjszaka után, mert nem akartam, hogy meggondolatlanságból, egy ilyen öntelt seggfejjel kössön össze valami, és most tessék, végül is a helyzet ugyanaz, csak egy apróság változott, hogy már szeretem ezt a seggfejet. Átölelem magam és az ajkamba harapok, próbálok normális maradni.
- És... és minden rendben? - kérdezem, a hangom megremeg, de nem a szomorúságtól vagy rémülettől. A fejem teljesen kifordítom, látni akarom, de a szürkeségben csak egy kis fekete pontot látok, ami akár a kép hibája is lehetne. De nem az, már tudom, hogy nem az, és könnyek gyűlnek a szemembe, máris szeretem ezt az aprócska kis pontot.
- Igen, már ver a szíve, körülbelül 3-4 milliméteres lehet.
- 3-4 milliméter? - kérdezem csodálkozva, az ujjaim magam elé tartva nézegetem ezt a "méretet". Ha ilyen pici, vajon mennyi lehet a súlya? Alig pár gramm, milligramm.
- Hát, lesz majd sokkal nagyobb is - kapok egy kedves mosolyt, majd egy kendővel letörli a hasam. Felülök, a kezem automatikusan csúszik a hasamra, és már nem utálom, szégyent érzek, mert még tegnap reggel is undorodva csipkedtem, holott ez már valakinek az otthona. Valakinek én vagyok most az otthona.
Figyelmesen hallgatok végig mindent, hogy rendszeresen jönnöm kell majd, és készüljek fel, hogy nem csak ilyen vizsgálatok lesznek. Csak bámulok magam elé egy nagy mosollyal az arcomon, felesleges elmondani, hogy vigyáznom kell magamra, mert tudom, és vigyázni is fogok, emiatt a kis porszem miatt, akinek én vagyok az otthona.
Az orvosom ledöbbenteni, hogy így reagálok, és ezt egy idő után nem is titkolja. lehajtott fejjel, mosolyogva nézek lefelé, a hüvelykujjam önkéntelenül mozog a hasam domborodó részén. Olyan hülye voltam, hogy nem tűnt fel, valóban híztam, és még csak észre sem vettem, hogy ez már nem amiatt van. És olyan meggondolatlan, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagytam, hogy kimaradt egy hónap, és most sem tűnt volna fel, ha Luke nem tesz megjegyzést. Viszont a felelőtlenségem és a nemtörődömségnek itt befellegzett, minden ilyennek vége, gyökeresen változni és változtatni fogok.
- Talán tervezett? - mosolyogva rázom a fejem, majd megvonom a vállam és felpillantok.
- Nem, de miért kéne terveznem? Jön, ha jönnie kell - biztató mosolyt kapok. Kábán és elvarázsoltan köszönök el, a kinyomtatott papírokat a táskámba süllyesztem és elhatározom, hogy majd otthon átbogarászok mindent. 30 perccel ezelőtt rohantam volna a kocsihoz, most viszont nyugodtan sétálok, és bevágódás helyett óvatosan bemászok.
Csendben végigülöm az utat, a fantáziám beindul és azonnal tervezgetni kezdek. Látom magam előtt, hogy majd egy együtt kifestjük a kis porszem szobáját, berendezzük, együtt válogatunk az aprócska ruhák közt. Gondolkozni kezdek a szóba jöhető neveken, és úgy egészében azon, hogy mi lesz mostantól. Befejezem a turnét, és vége, meghatározatlan időre, vagy talán örökre. Furcsa, de ennek a gondolata nem hat rám rosszul, talán nem kellett volna elvinni a farmra és kiszakítani az életemből, akkor bánnám, így viszont nem. Tudom, hogy így kell lennie, mint említettem korábban, ez a fontossági lista élére kerül, mindent úgy kell mostantól csinálnom, hogy neki jó legyen.
Alig várom, hogy hazaérjek és kicsit egyedül lehessek, jobban mondva egyedül kettesben.
Mosolyogva köszönök el, szerintem életem során még egyszer sem voltam ilyen kedves senkivel, az arcomon vigyor ül, késztetést érzek rá, hogy sikoltozva ugráljak, de nem teszem. Eszembe jutnak az óvó szavak, és én is tudom, hogy ez nem lenne túl helyes döntés.
Nagyot sóhajtva dőlök az ajtónak, kezeim az arcomra simítom és mély levegőt veszek. Szeretnék felhívni valakit, megosztani ezt valakivel, de úgy gondolom az a fair, ha személyesen fogom ezt elmondani Liamnek, látni akarom a reakcióját. És neki kell először megtudnia, tehát Luke sem fog tudni róla, és még Niall sem, senki.
Megállok a tükör előtt, felhúzom a pólóm és oldalra fordulok. A területet, amit eddig minden reggel  undorodva méregettem, most szeretettel simítom végig. Apró, domború, és nem azért van, mert meghíztam, hanem mert van ott bent valaki, aki csak az enyém, kettőnkké, és többek között ezért is borzasztóan szeretem Liamet.
Nem tudom, hall-e egy 6 hetes kis magzat, de én beszélni kezdek hozzá anélkül, hogy hülyén érezném magam.
- Szia Maszat - suttogom, mindkét tenyerem a hasamra helyezem és nagyokat pislogok. - Én vagyok az anyukád, tudod, aki eddig olyan sokat bökdösött. Nem tudtam, hogy itt vagy bent, figyelmetlen vagyok és nem vettem észre, hogy te már szóltál, hogy itt vagy - nevetem el magam, az arcomon leszalad egy könnycsepp. Beharapom az ajkam, jó lenne, ha Liam is itt volna most. - Vigyázni fogok rád, nagyon.
Egy ideig csak nézegetem magam, elképzelem, hogy hétről hétre egyre nagyobb és gömbölyűbb lesz a hasam, és szeretni fogom, nem fogok bánni egyetlen felkúszó kilót sem. A tekintetem találkozik a tükörképem tekintetével, és boldog vagyok, lehet, hogy sok problémám lesz még, de tudom, hogy megéri majd. Elképzelem kettőnket, Liamet, ahogy simogatja és puszikkal halmozza a nagy pocakom, majd a karjaiban tart egy kis apróságot. Erre van szükségem, talán túl fiatal vagyok mások szemében, de így, hogy már itt van, és nem félek a jövőtől tudom, hogy minden rendben lesz. Tökéletes családot szeretnék, és az életcélom ezt megteremteni, boldog akarok lenni, olyan apát akarok a gyerekeimnek aki mindent megtenne értük, és Liamben látom ezt, félek a reakciójától mert ez túl korai és túl váratlan, de minden jó lesz végül, ebben biztos vagyok.
Eltűnődök azon, hogy mit lehetne tenni ennek érdekében, mert az én kis maszatom nem fog úgy felnőni, hogy távkapcsolatban van az apukájával. Nem, Londonba fogok költözni és együtt leszünk, nem akarok innen elmenni és nehéz is lesz, de ez legyen a legnagyobb áldozat amit hoznom kell azért, hogy boldog életet teremtsek neki, és magunknak.
A legnagyobb félelmem ez, hogy ha komolyabbra akarjuk fordítani a kapcsolatunkat akkor mégis ki megy hova, és mi lesz a karrierrel. Így a legjobb, így nem kell gondolkoznom, tudom, hogy megyek és nem azért mert kell, hanem mert ezt akarom, menni akarok és kiélvezni minden percét ennek a csodának.
Ledőlök az ágyra, percenként nézegetem a telefonom hátha befut egy sms vagy hívás, majd a tv-t kezdem kapcsolgatni és megállok valami sorozatnál. Üres tekintettel nézem, fejben teljesen máshol járok. Sose voltam az a tipikusan álmodozós kislány, nem vágytam szőke hercegre fehér lovon, talán épp azért, mert van egy szőke öcsém aki akkoriban ennek a képnek nem  igazán felelt meg, és esküvőket sem tervezgettem soha. Ellenben most másra sem tudok gondolni csak ilyesmikre, leginkább arra, hogy boldogok leszünk. Liam olyan kedves, figyelmes, gondoskodó, játékos és vicces, talán épp ezért történt most mindez, mert tökéletes apukája lesz a kis pöttyömnek.
Az arcomon bárgyú mosoly ül, a kezem a hasamon pihen és apró mozdulatokat teszek az ujjaimmal, mígnem a telefonom végre vad rezgésbe kezd mellettem. Lecsapok rá és a kezemben markolva veszek egy mély levegőt, igyekszem lenyugodni, hogy ne szóljam el magam. Az órára pillantok, délután 5 van, szóval valószínűleg ő most ébredhetett fel.
- Szia - emelem a fülemhez a telefont, szabad kezemet a hasamon tartom és gyengéden simogatom. A karomon égnek merednek a szőrszálak a hangjára.
- Szia Cica - szinte simogatja a fülem ahogy ezt mondja. Ébernek hallatszik, és a háttérből jövő csilingelésből arra következtetek, hogy valószínűleg a reggeli kávéját iszogatja. - Mi újság? Milyen napod volt?
Fantasztikus, gyerekünk lesz.
- Semmi, nem nagyon csináltam ma semmit, csak itthon voltam - közlöm lazán, holott legszívesebben visítozva mondanám el neki az igazat.
- Hát, ez egész jó program.
- Lenne, ha itt lennél - hajtom le a fejem, az ujjaim ismét megmozdulnak a hasamon.
- Jóvá tenném - neveti el magát, mire szemforgatva dőlök el az ágyon.
- De egyébként minden rendben? Nincs semmi probléma Christiannal, vagy bárkivel?
- Nincs, Liam, minden oké. Neked milyen napod lesz? - mosolygok az aggódásán, és tulajdonképpen mindenen amit mond vagy tesz, még a szürcsölésén és a kávésbögréjéhez ütődő kanál hangján is.
- Hát, állítólag ma felveszünk pár dalt, aztán nem tudom. Pénteken folytatjuk a turnét.
- Én jövőhét kedden - piszkálgatom a párnám csücskét.
- Nem szeretnél velünk tartani arra a pár napra? - kérdezi játékos óvatossággal. Tudja, hogy azonnal rávágom, hogy menni akarok, és nem tart vissza semmi, ehelyett számára és számomra is hatalmas meglepetést okozok azzal, hogy az agyam előbb indul be mint a reflexeim, még úgy is, hogy ezt most fáj kimondani.
- Nem lehet, Liam, nagyon szeretnék menni, de holnaptól hétfőig csak a stúdióban leszek, muszáj felvennünk a megírt dalokat, hogy minél kevesebb maradjon a turné utánra, és még kellene írnom, meg...
- Hé, hé, Cica! Jól van, nekem nem kell magyarázkodnod emiatt, megértem, csak egy ötlet volt, hátha.
- Nagyon szeretnék veled lenni - nyöszörgöm, a hangom kicsit elcsuklik, ugyanakkor az is bevillan, hogy hamarosan vele is leszek.
-Tudom, Kicsi, ne haragudj hogy felhoztam, tudom hogy itt lennél ha lehetne - mondja bocsánatkérően, lelki szemeim előtt látom hogy a hajába túr és tanácstalanul leejti a könyökét az asztalra, aminek hallom is a koppanását. - Én is ott lennék.
Eltereljük a témát, de az, hogy ilyeneket mond csak még inkább megerősít abban, hogy minden jó lesz. Együtt akarunk lenni, ez mindenki számára teljesen világos, aki ismer minket, és együtt is leszünk.
Már tudom, hogy mikor fogom meglepni, 3 hét és vége a turnéjuknak, nekem még több, de ha visszamentek Londonba elkéredzkedek Christiantól, csak addig kell tartanom a szám. 3 hét annyira nem sok idő, de így belegondolva, hogy ennyi ideig nem beszélhetek róla senkinek, holott alig tudom már most tartani a szám, az nehéz lesz. Leginkább Niallnek akarom elmondani, és többször is majdnem kiszalad a számon, annyi kérdésem lenne hozzá és annyira szeretném megbeszélni vele, hogy a beszélgetéseink alatt folyton belső vitát folytatok magammal, hogy ne merészeljem megjegyezni, kérdést feltenni ezzel kapcsolatban, és egyáltalán semmit.
Telnek a napok, és nagyon sokáig eltereli a figyelmem minden más. Újra és újra felvesszük ugyanazokat a dalokat, alakítunk a hangzáson, és akaratlanul is jól érzem magam, élvezem hogy az én saját dalaimat éneklem fel és alakítom, amik Liamről szólnak. Korábban az ilyen napokon csak este hazaestem, bekaptam valami egészségtelent és elaludtam, most viszont munka közben ebédszünetet kérek és egészségtelen gyorskaják helyett zöldséget, gyümölcsöt eszek, otthon szintén, majd felhívom Liamet, Niallt, órákon át beszélgetek velük, gyakran betoppan az öcsém és filmet nézünk. Majd újra elkezdődik a turné, és az elviselhetetlen, hisztis Mirát a lehető legmélyebbre száműzöm és csak arra koncentrálok, hogy minden a legjobb legyen. Nem mondom, hogy nem húznak fel és kergetnek az őrületbe, de igyekszem befogni a szám, ezáltal Christian is engedékenyebb és hagy telefonálni, vagy kimenni a próbákról, ha dühroham veszélye fenyeget. Ha korábban azt gondoltam, nehéz és kemény a munkám, most nem tudom hogyan jellemezzem. Reggelente rendszeresen borzasztó hányingerrel ébredek, nem hányok, csak hosszú ideig kínoz az érzés, és nehéz visszafognom magam, mert ha valamit szeretek az éneklésen kívül, akkor az a táncolás, és bár korábban sokszor az agyamra mentek a napi táncpróbák, most inkább megcsinálnám normálisan. De vigyáznom kell magamra, emiatt lassabban mozgok és ügyetlenebbek a mozdulataim, az agyam pedig még a koncerteken sem képes teljesen kikapcsolni, mert végig olyan rémképek jelennek meg előttem, hogy elvágódok, leesek a színpadról, vagy nekimegyek valaminek. Régen ezek a lámpaláz miatt voltak, most azért, mert tudom, hogy a saját magam beégetése és sérülés mellett ez most sokkal komolyabbat is magába foglalhat. Egy élet múlik rajtam, én pedig egy ideje nem vagyok a legfelelősségteljesebb ember, nehéz hozzászoknom ahhoz, hogy vigyázzak magamra, mert eddig nem érdekelt hova lépek és mekkora hévvel, most pedig egyetlen óvatlan mozdulat és bármi történhet, és ez hatalmas nyomást gyakorol rám. De pozitív vagyok, és igyekszem sokat mosolyogni, mert igazán nincs okom arra, hogy szomorú és rosszkedvű legyek, csak néha összegyűlik minden, és esténként csak fekszek néhány percig és hagyom a könnyeket végigfolyni az arcomon. Nem sokkal másabb ez, mint korábban, akkor sem tudtam, hogy miért van, és most sem tudom, de már ráfoghatom arra, hogy terhes vagyok, erre sok mindent rákenhetek egyelőre csak a saját fejemben, de alig várom, hogy másokkal szemben is védekezhessek így.
Sokszor megfordul a fejemben, hogy utalnom kellene rá Christiannál, de nem merem, csak igyekszek elviselhető lenni és rendesen csinálni a munkám, egyfajta védekezésként, hogy ha elmondom neki, akkor mielőtt kiakad ez eszébe jusson. De kiakadhat ő is, a kiadó is, nem fog érdekelni, mert tudom, hogy a lehető legjobb döntést hozom.
Hulla fáradt vagyok, és mégis képtelen vagyok elaludni, a koncert alatt kapott adrenalin még bennem tombol, és egy idő után megunom a sötétben való magam elé bámulást. Gondolkozok mindenfélén, leginkább azon, amin mostanság szoktam. Fiú-e, vagy kislány? Milyen lesz a házunk, a szobája, milyen anya leszek, mit fog szólni hozzá Luke, a szüleim, Niall, a világ? És Liam? Közeledik a nap, amikor csak úgy besétálok hozzá, és még nem tudom hogyan fogom elmondani neki. Eddig nem féltem a reakciójától, viszont minél közelebb kerülök a naphoz és minél többet gondolkozok, annál izgatottabb leszek, s felmerül bennem annak a lehetősége, hogy a reakciója nem pozitív lesz.
A tollam végét rágcsálva írok le egy sort, majd a gitáromra hajolva pengetem a kiötlött akkordot. A hajam rohamos gyorsasággal nő, így ismét rálóg a húrokra, habár a hosszúsága most még meg sem közelíti a régit, mégis sokkal jobban szeretem már így. Halkan dúdolgatok, pengetem a gitárt, majd kapkodva írom le a következő sort. Megnyugtat, hogy ha már aludni nem tudok, legalább hasznosan töltöm el az időt, és nem is találok ki semmi olyat, ami miatt paranoiás lehetek.
Magamban mosolyogva olvasgatom a szöveget, még egy dal kettőnkről, róla, még valami amitől frászt kaphatok, mert rémisztően nyálas lettem, ráadásul ha eddig nem voltam elég érzékeny, akkor most azzá váltam. Nem tudom, akarom-e az ilyen dalokat az új lemezre, akarom-e, hogy az egész világ szembesüljön ezzel, holott az egyetlen személy akire tartoznak az érzéseim, az Liam.
Csak gondolnom kell rá, és bejelentkezik. Úgy kapok a telefonom után miután meglátom az egyik undorítóan boldog képünket a kijelzőn, hogy a gitár kis híján kibucskázik az ölemből. Az utolsó pillanatban elkapom, ugyanakkor a telefont már a fülemhez is emelem. Bosszantó, hogy ilyen vagyok, leginkább azért, mert ez tetszik egyeseknek, és növeli is az amúgy sem hiányos egóját. Már vonalban van, hallja, ahogy ügyetlenkedek a gitárral és a számon halk káromkodás szökik ki, édes nevetés kíséri ezt, akaratlanul is mosoly kúszik az arcomra és lehunyom a szemem, miközben a nevetését felváltja ahogy egy dühös macskát utánoz.
- Hagyd abba! - förmedek rá, de mint mindig most is csak nevetni kezdek, és a kezem zavartan az arcomhoz érintem.
- Szia Cica - nevetgél, a becézésre égnek merednek az apró hajszálak a tarkómon. A hangja mély és álmoskás, de nem olyan, mint reggel, inkább mint aki felébredt az éjszaka közepén. - Felébresztettelek?
- Szia - igyekszem normális lenni, nem kimutatni,, hogy csupán ennyitől képes lennék elalélni. Pedig nem is olyan régen még az őrületbe kergetett vele, és csépeltem miatta, most pedig odaadnám érte a karomat, ha itt mellettem sugdosná a fülembe. - Nem, nem aludtam. Miért zaklatsz még az éjszaka közepén is? - próbálok undok lenni, de a szám mosolyra húzódik, ő is tudja ezt.
- Mert felébredtem, és a vesémnek hiányzott a térded - mondja hasonlóan bunkó, flegmázó stílusban, de ettől eltekintve pislognom kell kettőt, hogy leesen ennek a mondatnak a valódi értelme. - Miért nem alszol?
- Nekem a fülem hiányolta a hortyogásod, és az is zavar, hogy nem nyálazod össze a nyakam - vágok vissza, de halkan kuncogni kezdek.
- Hé, ezt kikérem magamnak, nem nyálazlak össze!
Hangosan, hátrahajtott fejjel felnevetek és hátradőlök a valós felháborodását hallva.
- Persze hogy nem - mosolygok, hátratúrom az arcomba lógó hajam és a plafonra pillantok. Még az sem zavarna, ha igazából összenyálazna álmában, legalább tudnám hogy itt van, még ha ez kicsit undorító módja is a tudtomra hozásának. - Jól vagy, Liam?
- Jól, tényleg csak azért hívtalak, mert felébredtem, és hiányoztál. Egy ideig tapogatóztam utánad - ő nevetni kezd, én lehorgasztom a fejem és az ajkamba harapva elmosolyodok, szabad kezem a hasamra csúszik és végigsimítok rajta. Legszívesebben azonnal suttogásba kezdenék a kis maszatomnak, hogy ez az ő apukája, ilyen tökéletes. - Nem akartalak felébreszteni, csak reméltem, hogy talán te is ébren vagy.
- Igen, már nem is próbálkozok.
- Pedig aludnod kellene, szörnyen fáradt leszel - mondja aggodalmaskodva.
- Mondja ezt az, aki nem alszik, és felhív valaki mást. Mi lenne, ha én most aludtam volna, és felébredek rád? - vonom fel a szemöldököm.
- Akkor is örülnél nekem - jelenti ki, magam előtt látom a széles, elégedett vigyorát.
- Lehetséges - rajzolgatok apró köröket a mutatóujjammal. - Igen, biztosan.
Hosszan, élesen felsóhajt, felhúzom a lábaim és átölelem magam.
- Ez most nagyon nehéz, Cica, nehezebb mint máskor.
Nehéz erre bármit is válaszolnom, nekem is nehéz, leginkább úgy, hogy nagyon akarok mondani neki valamit. Ez most is kínozni kezd, belülről marcangolom magam, csak hogy ne mondjam el neki, miközben arról beszél, hogy Perrie ott van velük, Eleanor 2 nap múlva érkezik, és Niall folyton Floráról beszél. Ez nem baj, csak tapasztalom én is, hogy valahogy mindenhez tudja kötni azt a lányt, és egy csöppet zavaró, de nem teszem szóvá, mert valószínűleg én is ugyanezt csinálom.
- Tudom, de mindjárt vége a turnénak, élvezd ki, aztán együtt leszünk, ha én is végeztem - ennek a mondatnak mélyebb jelentése van, mint amilyet jelenleg ő gondol.
- Csak 1 napra akarok elmenni hozzád, de nem engednek - sóhajt fel bosszúsan, megváltozó hangjából ítélve arcát a párnájába temeti.
- 1 nap elég lenne? - kérdezem az alsó ajkam rágcsálva, pillantásom lesütöm és a tenyerem a hasamra simítom. Alig van még változás, pedig gyakorlatilag ez már a 2. hónap, és egy alig észrevehető domborulaton kívül még semmi feltűnőt nem látni, simán felvehetek szűk pólókat, ruhákat. A kissé elkeseredett, nyűgös hangját hallva megfordul a fejemben, hogy felülök a repülőre és elmegyek hozzá, csak 1 napra, hogy együtt legyünk és elmondjam neki.
- Nem - sóhajt nagyot - nem lenne elég.
- Ha vége a turnéknak...
- Tudom, Cica, akkor együtt leszünk, de mi lesz azután? - az ajkaim elnyílnak, reflexből rávágnám amit akarok, de az utolsó pillanatban ráharapok a nyelvemre, és csak egy kis nyögést hallatok. - Folytatjuk ezt? Tudom, hogy ez több, mint a semmi, és hálásak lehetnénk, de nem akarok ennyit távol lenni tőled.
- Megoldjuk - motyogom, a hajam végét piszkálom. Az egyik felem a tekintetét lesütve mosolyog magában és fürdőzik ebben a kissé zavart szeretetmegnyilvánulásban, a másik valami használható után kutat a fejében. Még nem akarom neki elmondani, hogy hajlandó lennék Londonba költözni, talán ez csúnya, mert hagyom szenvedni és őrlődni magában, de valami még visszatart.
- Persze - mondja keserűen, egy időre mindketten hallgatunk, majd újra ő szólal meg. - Ne haragudj, csak fáradt vagyok, és tényleg hiányzol.
- Te is nagyon hiányzol nekem - csuklik el a hangom, szabad karomat kissé szorosabban fonom magam köré. - Nézd meg, mit műveltünk egymással - nevetem el magam.
- Borzasztó - nyöszörgi, s ő is nevetni kezd. - Borzasztóan szeretlek, Cica.
Legszívesebben a padlóra vetném magam és levegőért kapkodva próbálnám meg ezt feldolgozni. Mikor jutottunk mi ide? Mi történt az alatt a pár hónap alatt, ami azóta telt el, hogy eljöttünk a farmról? Hogyan lehetséges, hogy valaki, akit akkora seggfejként ismersz meg, amilyen ő volt, mégis egy ilyen embert rejt magában? Nem tudom mi történt vele, hogy mit csinált ő, és mit csináltam én az idő alatt, míg eljutottunk idáig, de határozottan nem ismerek rá arra az emberre, aki az én testemben hátralöki a haját, remegve felsóhajt és a fejét hátrahajtva hangtalanul köszönetet motyog.

2015. június 11., csütörtök

Élménybeszámoló - OTRAT Vienna

Éjjel negyed 2, perpillanat a szállodánk folyosóján ülünk pizsiben, és én a lopott zászlómmal takarózok. De mindent az elején...
Tudom, ez egy koncertbeszámoló, de nem tudok elsuhanni a nap további részletei fölött, úgy érzem, ez így lesz teljes. 
Már reggel negyed 6-kor felébredtem, és küldtem egy üzenetet a folyosó másik végén alvó legjobb barátnőmnek, akivel tegnap délután találkoztam először. Majd visszaaludtam, és reggel nagyjából egyszerre ébredtünk, megbeszéltük, hogy együtt kimegyünk vásárolni.
A délelőttöt ezzel töltöttük, mászkáltunk a városban, majd a szobában türelmetlenül ülve karkötőket gyártottunk, majd elkezdtünk készülődni. A tervezgetéseink helyett negyed 2-kor sikerült elindulni, és kettőre már odaértünk a stadionhoz, ahol találkoztunk egy olvasómmal, barátnőmmel. Innen is puszillak, Viki, és remélem, nem ijedtél meg nagyon tőlem.
Őszintén, a szervezés nem volt a legjobb, rengeteg kordon, kacskaringós utak, lassú haladás, viszont amíg álltunk a sorban történt az ominózus eset. Jött egy ember, kiabált, maga előtt egy kocsit tologatott dugig 1D-s villogókkal, kártyákkal, és zászlókkal. Anya felé fordultam, megkérdeztem, hogy vehetünk-e egyet, de elég drága volt, szóval azt mondta, hogy inkább ne. Most nevetni fogtok, vagy épp kiakadni, de elhaladt mellettünk az ember, és kiesett egy becsomagolt zászló a kocsiból. Én meg sikítva rávetettem magam és belegyömöszöltem Laura táskájába, szóval így került hozzám a zászló, amivel épp takarózok, és amivel betakarva magam ültem végig a metróutat, és vonszoltam vissza magam a szállodába.
ÉS
ÉS
Nagy nyugiban álltunk, amikor jött egy kocsi, benne LOUVAL ÉS LUXSZAL (Hogy kell leírni? lel).
A tavalyi, londoni tapasztalatok alapján azt gondolom, ez a koncert kicsit szervezetlenebb volt, mármint nem a fiúk előadása, hanem minden más. A piros szektorban konkrétan tömegverekedés volt néhány alkalommal, könyökkel gyilkoltuk egymást, és egy kislány valami fura nyelven belesuttogott a fülembe, meg lökdösött arrébb. Mi meg védtük egymást - legalábbis próbálkoztunk - és néha azért beszálltunk a verekedésbe, mígnem a 4. és 5. sorokig vergődtük el magunkat. Körülbelül 4 méterre rohangáltak tőlünk, ami azért sokkoló, leginkább mert még az a 4 méter is olyan sok volt. 4 méter, és nem volt esélyünk hozzájuk érni. Számomra ez nagyon sokkoló volt, meg minden, nem is tudom elmondani. Az egész koncerten csorogtak a könnyek az arcomon, bálnahangon üvöltöttem a dalokat, és rázkódtam a sírástól, ezt bizonyíthatja több ember is.
Nem tudok élménybeszámolót írni, erre már többször is rájöttem, talán azért, mert az egészet lehet kicsit máshogy éltem meg, mint mások. Nem érdekelt, hogy löktek, vertek, tépték a hajam, csak az, hogy ott álltak előttem, és annyira hiányzott valami, valaki... Mindenki tudja, kire gondolok. Nélküle üres volt a színpad, folyton hiányérzetem volt, és a koncert utolsó percéig reménykedtem benne, hogy megjelenik. De nem... és ez bizonyára így van jól.
Nem tudom elmesélni, hogy milyen volt, mert szavakkal nem lehet elmondani ezt a koncertet. Ott álltak előttünk, ott nevettek, beszélgettek egymással, és Laura (akit nem mellesleg amúgy Harry lecsulázott [Bocsi ezt muszáj volt. L.) a kis ajándékunkat lóbálta előtte, aki ujjal mutogatott rá és nevetett. Hát, meghaltam.
Őszintén, fogalmam sincs mit írjak, jobb, ha ti tesztek majd fel kérdéseket askon (ask.fm/NessaOfficial) és azokra válaszolunk, meg rakunk ki képeket is, ha kéritek. 
Csak annyit tudok mondani, hogy életem egyik legjobb napja volt, nekem a második, de közel sem az utolsó, mert amíg van One Direction, addig engem minden adandó alkalommal köszönthetnek a koncertjeiken, és remélem, hogy ezt a kis hülyét is, aki épp most vonszolta be magát a saját szobájukba.
Imádtam minden percét, az összes elhangzott mondatot, dalt, tűzijátékot, az összes mozdulatukat. És nem tudok többet írni, egyszerűen erre képtelen vagyok. Fáj a lábam, most már egyedül gubbasztok a kivilágított folyosón, a szemben lévő szobából valami zene szól, meg két emberke röhög nagyokat, míg én a zászlómat szorongatva csak ülök, és próbálom összeszedni a gondolataim, nem túl sikeresen.
Lezárásképp csak annyit tudok mondani, hogy nincs jobb érzés annál, amikor olyan miatt zokogsz amit, ebben az esetben akiket mindennél jobban szeretsz, rád néz a legjobb barátnőd, akivel 1 év után először találkoztál, és letörli a könnyeidet.
Kívánom mindenkinek, hogy jusson el egyszer, és kapjon egy olyan barátot, mint amilyet én kaptam ezáltal az 5 gyönyörű fiú által.

N. x



Akkor most jönnék én. Igazából én sem tudok sok dolgot írni, még most sem igazán tudom, hol vagyok, csak lézengek, pakolunk össze, az orrom előtt van a táska és nem veszem észre. Sokkos állapotban vagyok tegnap óta, nem is igazán tudom felfogni, hogy ott voltam, nézem a videókat, és nem is érzem, hogy az én vagyok, és hogy igen, ott voltam. Pedig elég hihető, ha azt mondom, méterek választottak el bennünket, és néhány idióta ember? Ott sétálgattak, mosolyogtak, ugráltak, és csak élvezték, amit csinálnak. 
De akkor vissza az elejére. Az számomra szörnyű volt, amikor bejutottunk, egy kicsit megrémültem a hatalmas tömegtől, de csak utána jött a java, amikor a McBusted kijött a színpadra. Mindenhonnan nyomtak, tépték a hajam, semmit sem láttam, csak a nyakamat nyújtogatva próbáltam egy kicsit nézegetni, de nem nagyon ment. Közben locsolták a vizet, poharakban adogatták hátra, egy kicsit próbáltunk mindig szerezni magunknak, nagyon meleg volt, és ráadásul mindenki olyan volt mint a radiátor, mindenki az arcunkba lihegett. Komolyan már az volt a ciki, ha nem árasztottál olyan szagot, mint egy borz. 
Utána jöttek ők, mindenki megőrült, Nessával elszakadtunk egymástól, és egy darabig nagyon rosszul éreztem magam, annak ellenére, hogy már ott voltak, és hallottam a hangjukat. Nagyon sokáig megint nem láttam semmit, aztán kijöttek a kifutóra, és LOUIS KONKRÉTAN TÖBBSZÖR IS MEGÁLLT ELŐTTÜNK. Annyira hihetetlen volt, ott állt előttem, csak néztem rá, és sikítoztam, csápoltam, mindenkit arrébb löktem, ÉS RÁM NÉZETT. Szeretem azt hinni, hogy egy darabig szemezgettünk egymással. 
Összességében nem tudok semmit írni, természetesen hatalmas élmény volt, hiszen, láttam és hallottam őket, még most sem fogom fel. 
Nessa itt ül mellettem, nézzük a videókat, amiket csináltam, és csak röhögni tudunk azon, amit műveltünk, a videóimba olyan ordítások hallatszódnak, hogy "Szivecském", "Hello" "Nézz már ide" és hasonlók.
Már most azt tervezgetjük, hogy jövőre hova fogunk menni, amint tudunk, mert az embernek egy koncert nem elég. Nem tudom ezt elmagyarázni, ha tehetitek, akkor mindenképp menjetek el, biztos nem fogjátok megbánni. 
Most így visszaolvasva ez szörnyen összeszedetlen lett, sajnálom, még mindig nem vagyok magamnál. Most épp a Little White Lies megy, és mindjárt versenyzünk, hogy melyik verzió jobb, az élő vagy az album.


                                                                                                                                                             L.xx











2015. június 4., csütörtök

53.rész Hangulatingadozás

Sziasztok! :)
Sajnálom, ez a rész elég rövid lett, és nem is túl jó, nincs túl sok cselekménye. Ez az utolsó hetem a suliban, és természetesen rengeteg dogát kellett írnom, valamint most bizonyítom be a tanároknak, hogy megérdemlem a jobb jegyet, úgyhogy nem volt túl sok szabadidőm a héten. A jövőhéten még kérdéses, hogy lesz-e rész, mivel én egész héten Bécsben leszek, és talán megértitek, hogy nem ezzel akarok ott foglalkozni.b Ígérem, hogy nyáron megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból és növelni a részek színvonalát, az utóbbi időben nagyon ellaposodott az egész.
Még egy gyors kérdésem lenne a végére. Szeretnétek majd élménybeszámolót a koncertről? Kommentben, chaten, várom a visszajelzéseket. :)
Ja! És remélhetőleg holnaptól újra aktív leszek ask.fm-en! :)
N. xx
U.i: Hétvégén mindenképp megválaszolom az összes kommentet, sajnálom a rengeteg csúszást!

A kettőnket kísérő két testőr a lift előtt állva elköszön, majd furcsán összenéznek a Niallel folytatott Írország kontra Ausztrália vitánkat hallva. Egészen addig próbáljuk meggyőzni egymást a saját hazáink jobbságáról, amíg rezegni nem kezd a telefonja. Kinyitom az ajtót és bevonulunk, a gyomrom megkordul, letámadom a hűtőt, míg ő kilép az erkélyre. Kis idő múlva, amikor már kezdem hiányolni utána indulok, a telefont a füléhez szorítja, hallom a nevetését, miközben sétálgat és a hajába túr.
- Igen, persze - hümmögi, zsebre dugja a kezét és tekintetét a padlóra szegezi. - A fiúk leszállnak Londonban, de én megyek tovább Dublinba. Igen, kijössz?
Amikor leesik, hogy kivel beszél megfordulok, nem akarok hallgatózni, de megbotlok a küszöbben és kis híján átesek rajta. Felkapja a fejét és hozzám siet.
- Alig várom - mosolyog, és ez a kijelentése fáj. Alig várja, hogy ott legyen, és elmenjen innen. - Rendben, később beszélünk, én is megyek, mielőtt Mackenzie összetöri magát - nevet rám, és közelebb húz magához. Játékosan megcsípem, s pont hallom a lány hangját. Nevet, a hangja kellemesen cseng, és Niall pillantása fátyolossá válik.
Elhúzódok, és kisétálok, hagyom őket elbúcsúzni. Néhány perc múlva utánam jön, az arcán bárgyú mosoly ül.
- Mi újság hősszerelmes? - mosolygok rá, finoman vállon taszít, miközben lazán benyúl a hűtőbe és elvesz egy üdítőt. - Szóval alig várod, hogy leléphess? - jegyzem meg poénkodva, közben mégis lehajtom a fejem.
- Miről beszélsz? - ráncolja a szemöldökét, majd leesik neki. - Nem, Kenzie, tudod hogy értettem!
Bólintok, elvégre nincs jogom számon kérni azért, amit a barátnőjének mondott, vagy legalábbis valakinek, aki úgyis a barátnője lesz.
- Tudod hogy gondoltam - bökdös meg viccesen. - Maradnék még, ha lehetne.
- Nem kell magyarázkodnod - mosolygok rá, majd kinyitom az egyik szekrényt és elveszek egy csomag gumicukrot.
Kikerülöm és lehuppanok az ágyra. A többiek a strandon maradtak még, valószínűleg szándékosan azért, hogy minket kettesben hagyjanak, amiért hálás vagyok.
Felbontom a cukrot és ledobom, miközben leheveredek az ágyra, és Niall is követ.
- Ki mondta, hogy idejöhetsz, és hogy vehetsz a cukromból? - grimaszolok rá, melyre válaszul felvont szemöldökkel kikapja a csomagot a kezemből úgy, hogy elszakítja, és mindenfelé gumimacik hullanak.
- Szép volt, Horan! - kiáltok rá, és egy cukrot vágok a homlokához.
Nevetve dob be egyet a szájába, felkap egy másikat és az arcomba nyomja.
- Ezzel nyertelek meg magamnak, jogom van venni - jelenti ki önelégülten, majd miután a számba nyomott egyet egy újabbat vesz el mellőlem.
- Szóval? Mi van a barátnőddel? - billentem kicsit felé a fejem, az arcára zavart mosoly kúszik.
- Nem a barátnőm.
- Rövid időn belül az lesz, mindegy minek nevezem - mosolygok rá. - Találkozol vele?
Aprót bólint, már épp megszólalnék, hogy ne úgy kelljen már kihúznom belőle mindent, amikor beszélni kezd.
- Alakulgat, már ha lehet azt annak nevezni, hogy sokat beszélünk telefonon.
- Itt az élő példa melletted, hogy lehet - villantok rá mosolyt. - Még mindig félsz a távkapcsolattól?
- A távkötöttségtől félek. Eddig azt csináltam amit akartam, most viszont... Tényleg szeretném, ha menne, de magamban nem bízok - pislog fel a plafonra. Közelebb húzódok hozzá és puszit nyomok az arcára, egyik karját nevetve átdobja a vállamon és viszonozza az előbbit egy nagy, nyálas puszival.
- Bízzál csak, minden rendben lesz - mosolygok rá biztatóan, aprót bólint, majd nem is kertelve a szemembe néz, és feltesz egy kérdést.
- Nem vagy annyira odáig érte, ugye?
- Nem erről van szó - borulok a hátamra, a kezemmel eltakarom az arcom és mélyet lélegzek. - Nagyon kedves lány, és illik hozzád, csak... Nem tudom, nekem nem meséltél korábban róla.
- Mert nem volt mit mondani, akkor voltam először úgy otthon, hogy már ismertelek téged. Nem gondoltam olyan fontosnak.
Bólintok, a saját figyelmem próbálom elterelni, de amikor nem megy felé billentem a fejem. Ő a legjobb barátom, és a legjobb nem túlzás, megkérdezhetem.
- Ha arra kérne, hogy ne legyél a barátom, mit tennél?
Meglepetten pislog, majd gondolkodás nélkül rávágja.
- Szakítanék vele.
- Ezt nem gondolod komolyan.
- De, a legkomolyabban! Ha ilyesmire kérne tudnám, hogy nem ő kell nekem. Ne kételkedj bennem, Mira, tudom mire akarsz kilyukadni, és már mondtam, hogy ilyesmi semmiben nem befolyásolná a mi kapcsolatunkat. Az két külön dolog, hogy randizok valakivel, és hogy te a barátom vagy. Ha ez nem tetszik, lehet menni, a bandából se lépnék ki, ha valaki azt mondaná, hogy csak akkor lesz velem. Gondolkozz reálisan - kopogtatja meg a homlokom, majd elmosolyodik.
- De ők nem lányok - tűnődök hangosan. - Én nem érezném túl jól magam, ha Liamnek egy lány lenne az egyik legjobb barátja.
- Flora nekem nem mondta, hogy problémája lenne ezzel - vonja meg picit a vállát. - Az egyetlen baj veled Mackenzie, hogy mindent túlreagálsz. Ne csináld, neked lesz jobb - megpuszilja a homlokom, majd mindössze néhány milliméterre eltávolodva alig hallhatóan biztosít valami számomra nagyon fontosról. - Ha akarnál sem tudnál megszabadulni tőlem, Mack, ragaszkodó típus vagyok.
Egymásra nevetünk, majd gumicukorral dobáljuk egymást és megverekedünk az utolsó szemekért. Szükségem van az ilyen pillanatokra vele, nagyon sokszor inkább ezt akarom, mint felhívni és arról panaszkodni, hogy hiányoznak. De meghatározatlan ideig ez még a kiváltságos alkalmak közé fog tartozni.
Sokszor panaszkodok rá, mennyire lassan telik el az idő, mennyire keservesek a napjaim és hogy várom, amikor ágyba zuhanhatok, de aztán minden kezdődik elölről. Most viszont, amikor egyáltalán nem akarom, hogy teljen az idő, elrepül anélkül, hogy észrevenném.
Rengeteg időt töltünk a strandon, grillezünk anyáék kertjében, találkozunk néhány a kertünkbe tévedt kenguruval, elnyúlunk a lakásomban és filmezünk, elkísérnek a stúdióba és felveszünk mindenféle borzasztó, hamisan elénekelt dalt. Rengeteget beszélgetek Niallel és Harryvel, igazán szoros barátságot alakítok ki Zaynnel és Louis-val, és olyan mély szerelembe esek, hogy semmit nem veszek észre, ami az orrom előtt van. Egyáltalán semmit. 
Gyomoridegem van, amikor a tökéletes kis búcsúesténk után felébredek, tulajdonképpen ebből kettő volt, egy csak Liammel, amikor vacsorázni mentünk, egy órát töltöttünk a kádban az illatgyertyák és az egyéb korábban vásárolt felesleges cuccok elhasználásával, majd az erkélyen állva bámultuk a várost és beszélgettünk mindenről. És a mai, amikor egyszerűen csak időt akartunk tölteni még egymással, ezért egy kamionnyi egészségtelen kajával felszerelkezve kisebb házibulit csaptunk, már amennyire panelben ez lehetséges. Megkockáztatom, hogy egyébként legkevésbé sem unalmas életemből ez volt az egyik legjobb hét, és nem akarom, hogy véget érjen.
Nem tudok mit kezdeni ezzel, a búcsúzással, főleg nem így, hogy hosszú ideig leszünk távol úgy, hogy viszonylag hosszú időt töltöttünk együtt. Még a lakásban elbúcsúzunk, de nem hinném, hogy annyira felfogom mi történik, csak amikor a reptérre érve megpillantom a kiírt járatukat üt meg a felismerés. Annyiból szerencsém van, hogy nem vagyok egyedül, az öcsém mellett még 3 fiú baktat mellettünk, miután megérkeznek a saját kocsijukkal. Ashton jelenléte nem zavar már, annyit lógtunk együtt az eltelt napokban, és őszintén, a legkevésbé az érdekel jelenleg, hogy mennyire taposok a lelkébe azzal, hogy Liam kezét szorongatom.
Tudom, hogy haza kell menniük, és dolgozni, nekem is sok időt kell majd a stúdióban tölteni, és örülnöm kellene annak, hogy egyáltalán itt voltak, de elég pesszimista ember vagyok. 
Szédülni kezdek, amikor szólnak, hogy a magángépük felszállásra kész. Nem akarok sírni, nagyon erősen koncentrálok, hogy ne sírjak, és életem egyik nagy sikerélménye lenne, ha valóban nem kezdenék sírni.
- Egy élmény volt itt lenni veled, Mira - húz magához testvériesen Louis. - Remélem jöhetünk máskor is!
- Bármikor - nevetem el magam, s a hangom kicsit elcsuklik. Biztató pillantását az enyémbe fúrja egy pillanatra, majd végigsimít a vállamon és még egyszer megölel. Egy kipipálva, még négy. 
- Maga vagy a meglepetés - vigyorog rám Zayn - azt hittem, kiismertelek a farmon, de valószínűleg magaddal együtt mindenki mást is átvertél. 
Visszanevetek rá, nagyokat nyelek és pislogok, az egyik legjobb dolog amit hallhatok, hogy ezt mondja. Félszemmel látom, hogy a többiek is búcsúzkodnak, míg Zaynnel szorosan megöleljük egymást és biztosít arról, hogy a nevemmel ellátott kártya már készül az esküvőjére.
Még mindig nem sírok, kettő elintézve, viszont Harryhez érve már nagyon szenvedek. Pontosan olyan, mint egy nyaralásról hazainduló népszerű, jóképű fickó a bohém kalapjában és napszemüvegében. Rengeteget beszélgettünk, még ha erről sokan nem is tudnak, és Niall mellett ő egy másik olyan ember, aki nem az öcsém, vagy a barátom, és megbízom. 
- Nagyon vigyázz magadra - motyogja a fülembe, miközben magához szorít.
- Inkább te magadra - nevetek, de a hangom elfúl. Az arcom beletemetem a mellkasába és remegve veszek mély lélegzetet. 
Az egyik legjobban a Nialltől való elbúcsúzástól félek, amikor csak 1-2 éjszakát lógunk együtt nem olyan nehéz, és a turné alatt megszoktam a folytonos menést, de most... Nem tudom, miért olyan nehéz ez, amikor telefonon és skype-on beszélni fogunk, bármikor felhívhatom, ha akarok tőle valamit, akkor is, ha a fél világ és 9 óra időeltolódás van köztünk. Ezért ő a legjobb barátom, mert bármikor, bárhol, bármilyen helyzetben támaszkodhatok rá, tökmindegy hol vagyunk. 
Mégis nagyon félek, már Harrynél elmorzsolok egy könnycseppet, de amikor Niall elé lépek még meg sem szólalunk, máris csorognak a könnyek az arcomon.
- Mackenzie, ne csináld ezt - húz gyorsan magához, fejemet a vállának támasztja és rajta tartja a kezét. A mellkasom megremeg és hangos zokogás tör fel belőlem, észre sem veszem, hogy mindenki minket néz, és hogy Calum mennyire meglepetten kérdez valamit Louistól. - Hé, ha mindig ezt csinálod, inkább nem jövünk többet - próbál poénkodni, válaszul erre viszont csak megmarkolom a pólóját. - Minden oké lesz - mormolja a hajamba, majd a fejét az enyémre hajtja és vigasztalóan simogatja a hátam.
Nagyon nehéz bármit is mondanom, perceken keresztül magammal próbálom elhitetni, hogy tényleg minden rendben lesz, és nincs mitől tartanom, de a legjobban igazából attól félek, hogy egyedül maradok, és hogy ennél többet sosem kaphatunk.
Attól félek, hogy lesz majd valaki fontosabb számára, és a félelmem legkiváltóbb oka Flora, akihez ő most indul, de ezt nem mondom ki hangosan. Képtelen vagyok elengedni, legalábbis addig, amíg folyamatosan hüppögve bújok belé. Erőt gyűjtök, és próbálok rájönni, miért olyan nehéz. Sosem volt olyan közeli barátom, mint ő, és újdonság nekem is, hogy egy ilyesmi miatt sírok.
- Sírni fogok, Mack - dugja az arcát az enyémhez - ne csináld már.
- Szeretlek Niall - fakadok ki egészen halkan, csak ő hallhatja, és másra nem is tartozik ez. A barátságunk valami olyan, amit csak mi ketten értünk meg.
- Én is téged - motyogja, majd kicsit eltol magától és puszit nyom a homlokomra. - Szedd össze magad, és ne sírj. Boldog voltál a héten, nem? Folytasd így.
Bólintok, majd újra átöleljük egymást, és a fogaim az ajkamba mélyesztem amikor elengedem. Van még valami, ami ennél is nehezebb. Barna szemeivel aggódva, és kicsit talán meghatódva figyel, az ő arcán sem az az igazi, boldog mosoly jelenik meg, mint amivel eddig nézett rám
- Ne sírj, Cica - húz szorosan magához, ajkait a homlokomon tartja. - Ne nehezítsük meg egymásnak
Könnyű azt mondani, de ahogy észreveszem ő sem épp vigyorogva köszön el, én meg abszolút képtelen vagyok még egy apró mosolyra is. De már nem zokogok, csak szorosan öleljük egymást, nem is szólunk semmit, simogatja a hajam és apró puszikkal halmoz el. Nem akarok úgy viselkedni, mintha háborúba küldeném, de aki még sosem érezte magát magányosnak, majd kapott olyan személyeket az életébe, akiknek mégis az lett, de ők a világ másik felén laknak és csak néhány napra kaphatja meg őket, az sosem fogja megérteni ezt.
- Hé, srácok - hallom meg Haz hangját - utálom, hogy nekem kell ezt közölni, de lassan indulnunk kell.
Összerezzenek, szorosabban bújok Liamhez, és ő szorosabban húz magához. Félfüllel hallom csak, hogy még egy percet kér, majd megfogja a kezem, és szorosan magához ölelve elvezet. Egy üres folyosóra visz, finoman a falnak dönt és megtámaszkodik mellettem. Az arcomon lassan csordogálnak a könnyek.
- Nem akarlak én sem itt hagyni, Cica - simogatja az arcom. Életem egyik legönzőbb kijelentése lenne, ha azt mondanám, akkor ne menjen. - De tudod, hogy így kell lennie, és egy ideig még így is lesz, de ígérem, hogy valahogy megoldjuk majd. Nem fog ez örökké így maradni, annál többet érdemelsz - gyengéd puszit nyom az arcomra, melyen forró könnycseppek folynak végig. - Ne sírj, Bébi.
Magához húz, arcát az enyémhez dugva halmoz el apró csókokkal.
- Szeretlek - néz mélyen a szemembe, arcomat a kezei közé fogva ragadja meg a tekintetem. - Szeretlek, érted? Jobban mint hinnéd.
- Én is téged - nyögöm ki szinte már félájult állapotban.
Ajkait hevesen az enyémre tapasztja, mohón viszonzom, és ki tudja mennyi idő telik el mígnem elengedjük egymást.
- Mennem kell - motyogja behunyt szemekkel. - Amint vége a turnénknak, és a tiédnek, jössz Londonba.
Az ajkamba harapva bólintok, zaklatottan a hajába túr és kicsit elfordítja a fejét.
- Csak a baj van velünk - neveti el magát, s ezzel nekem is apró mosolyt csal az arcomra.
- Vigyázz rájuk - kérem halkan, válaszul bólint, s karjait még néhány másodpercig körém fonja.
Nagyon nehéz elengednem, olyan érzés, mintha kiszakítanának belőlem egy darabot, de összeszedem magam, és nem sírok. Egymás kezét szorongatva megyünk vissza, a tekintetem összeakad Niall pillantásával, halvány mosolyt villantok rá, majd az ajkaim szorosan egymáshoz préselem, amikor Liam felveszi a táskáját.
Felfelé pislogok és mély levegőt veszek, mindössze addig kell türtőztetnem magam, amíg eltűnök a látóterükből. Még egyszer beugrok közéjük egy nagy ölelésre, kisajátítom Niallt, majd felveszik a táskájukat, és eljön az a számomra borzalmas perc, amikor hiába küzdök, Liam ajkai elszakadnak az enyémtől, felkapja a táskáját és lesütött tekintettel elindulnak.
Összeszorítom a szemeim és a szám, s amikor Luke mögém lép nekidőlök, szorosan magához ölel, miközben a vállaim rázkódni kezdenek. Nem szól semmit, csak maga felé fordít és beburkol a karjaival. Abban a pillanatban, hogy látom őket eltűnni a szemem elől, és mindannyian még egyszer visszanéznek, integetnek, míg az én homályos tekintetem ugrál egy kék és egy barna szempár közt, minden kis tűrőképességem eltűnik.
Luke tudja milyen ez, amikor egy ideig képes vagyok megtartóztatni magam, aztán kitör a vihar. Éppen ezért fordul meg, s az ellenkezésemet figyelmen kívül hagyva szorosan a mellkasához ölelve elvonszol.
Amint meglátom a kint várakozó fotósokat és riportereket lehajtom a fejem, mindannyiunkat körbevesznek a testőrök, így nem érzem veszélyben magam. Viszont hallom a beordított kérdéseket, a vakuk kellemetlenül villognak, és ez most a felborult lelki állapotomra nem hat jól. Forr a fejem, legszívesebben zsákot húznék a rá és elmenekülnék, de most a lakásomba se akarok visszamenni. Talán 1 hét a nagyszájú és kicsit meggondolatlan Louis Tomlinson társaságában tett arról, hogy az egyre növekedő dühöm úgy távozzon belőlem, hogy lecövekelve ordítani kezdek. Luke magával rángat, de képtelen vagyok befogni, de így legalább megírhatják, hogy Mira Hemmingsnek elege van, utálja, hogy nem hagyják rendes életet élni. Meggondolatlan üvöltök ki mindent, de én is tudom, hogy a haragom legfőképp nem ezekre az emberekre irányul, hanem arra, hogy amikor a testvérem benyom a kocsiba még pont látom az emelkedő repülőt, amin én nem ülhetek rajta.
Fullasztó sírás tör rám, és még mindig nem értem, hogy miért. Miért, amikor tudom, hogy visszajönnek még, és én is megyek, a szabályok meg a távolság sosem tartottak minket vissza egymástól. Miért, amikor Niall maga mondta, hogy bármi történjék, jöjjön Flora, vagy bárki más, a barátom lesz.
Nem tudom, az agyammal képes vagyok felfogni, hogy ez szánalmas és indokolatlan, mégis így reagálok. Úgy érzem magam, ahogy Niall is érezhette, nem vagyok ura annak ami történik velem, de van egy öcsém, egy exbarátom, és két barátom. A barátaim, ők is azok, nem vagyok egyedül.
- Nézz ide, ide rám - homályos tekintetem Ashton higgadt szempárjával találkozik - nem vagy egyedül, érted? Bármi történjék is, soha, de soha nem leszel egyedül.
Szipogva nézek rá, Luke szorosan magához ölel és biztosít is erről. Nem leszek egyedül, amíg ő itt van, és ezt pontosan tudom is. Azt nem tudom, hogy mi történik velem.
Csak folynak a könnyeim megállíthatatlanul, a kocsiban Calum és Mikey is megszeretgetnek, Ash pedig egy pillanatra olyan lesz, mint amilyen régen volt. Végigsimít az arcomon, talán beképzelem magamnak, talán nem, de a tekintete elhomályosul egy pillanatra, majd puszit nyom a homlokomra. Luke vonszol be, képes vagyok egyedül, a saját lábamon bemenni, viszont remegő kezeim miatt nem találok bele a kulcslyukba. Az újabb hisztirohamot megelőzve Luke elveszi tőlem a kulcsot és kinyitja az ajtót, én pedig egyenesen az ágyhoz rohanok és fejjel beledőlök a párnába. Érzem az illatát, keveredve az én hajam aromájával, és itt már nem lát senki. A testvérem 20 év alatt megszokhatott már engem, kitartóan ül az ágy szélén, simogatja a hátam és próbál vigasztalni, majd amikor megnyugszom, és már csak halkan, remegve szipogok, lehuppan a földre és homlokát felhúzott lábainak támasztja.
- Tudtam, hogy nehéz lesz neked, de azt nem, hogy ennyire - motyogja, hátrafordítja a fejét és kisimít az arcomból néhány ráragadt tincset. - Nagyon megijesztettél, Mira.
Emlékszem, amikor legutóbb ezt mondta nekem ugyanígy voltunk, de akkor napokon keresztül csináltam ezt. Most már jobb így, hogy kijött belőlem. Csak fekszek, eltakarom a fél arcom és halkan szipogok.
- Nem direkt volt - motyogom, a kezemmel megdörzsölöm az arcom, majd végigsimítok az enyémmel tökéletesen megegyező árnyalatú haján. - Sajnálom, megint bajba fogok kerülni Christiannál.
- Nem fogsz - mászik fel hozzám, helyet szorítok neki, majd úgy pislogunk egymásra. - Majd beszélek vele.
- Luke...
- Aggódom érted, Mira. Hetek óta furcsa érzésem van, nem tudom megmondani, hogy miért. Ismerlek, tudom, hogy milyen vagy, és most sem vagy másabb, de ez most megrémisztett, és hiába voltál egész héten nagyon boldog, akkor is furcsa érzésem van. Van valami, amit nem mondasz el nekem?
A szemöldököm összehúzva nézek rá, komolyan mondja és kérdezi, ezt látnám az arcáról akkor is, ha nem lenne az ikertestvérem.
Elgondolkozok a válaszon, de úgy gondolom, nincs, mindenről tud, amiről tudnia kell.
- Nem hinném - válaszolom, mire bólint egy aprót, majd a karjaiba von.
- A világ legrosszabb látványa, amikor sírsz, Mira. Kegyetlen, utálom ezt látni - állát megtámasztja a fejemen, nem válaszolok, nincs mit mondanom erről. - Ugye tudod, hogy maradna, ha tehetné?
Aprót bólintok, belefúrom az arcom a pólójába és mélyet lélegzek.
- De ahogy neked is igazodnod kell másokhoz, neki is, még jobban mint neked.
- Tudom, Luke, minden rendben - motyogom félig a pólójába, majd lehunyom a szemeim.
- Nem - dugja az arcát az enyémhez - tudom, hogy nincs. Attól félsz, hogy egyedül maradsz?
Eltűnődök a válaszon, sokáig nem válaszolok, és amikor kinyitom a szám is remeg a hangom.
- Nem, nem tudom - nagyot nyelek, minden alkalommal emlékeztetnem kell magam arra, hogy a testvéremmel beszélek. - Egyszer egyedül maradtam, és azt nem akarom többé. Félek tőle, igen, de nem ezért sírok, nem is tudom, hogy miért - halkan, magamon gúnyolódva nevetem el magam, megint ott tartok, hogy legszívesebben a hajamat tépve verném a fejem a falba.
- Szerinted egyedül maradtál valaha is? - kérdezi komolyan, ujjaival gyengéden fésülgeti a hajam. - Mikor?
- Mielőtt elvittél a farmra, és közben is, amíg Niall rám nem akaszkodott - motyogom, majd az emlékképre kicsit elmosolyodok.
- Nem voltál egyedül, soha. Tudod, nem akarlak bántani, de nem én gúnyolódtam rajtad, és azon, hogy szeretem a testvérem. Nem én voltam az, aki mindig azt mondta neked, hogy utál. Mondtam én is, amikor felhúztál, de nem mondhatod azt, hogy én nem voltam melletted. Pont az volt a bajod, hogy mindenhova követtelek, nem én löktelek el téged, Mira, te löktél el engem, és ezért vittünk a farmra.
Nem az a célja, hogy bűntudatot keltsen bennem, mégis ezt éri el. Milliószor bocsánatot kértem már tőle, de mégis megteszem újra. Igaza van, és ezt beismerem magamnak is, mert valóban én voltam az, aki mindent elrontott.
- Attól nem kell félned, hogy egyedül maradsz, mert akárhogy is próbálkozol, akkor is a tesód maradok, és sosem hagynálak egyedül. Őket sem fogod elveszíteni, rossz ajtón kopogtatsz, ha lerázható barátokat keresel - elmosolyodva ránézek, a lelkem kis nyugalmat talál ebben a mondatban, és nem sírok többet, legalábbis akkor nem.
Próbálom megőrizni a boldogságot, ami uralkodott rajtam amíg itt voltak, de nehéz. Habár az öcsém sokat van velem, mégis nehéz, visszatérek a munka egy részéhez, de hiába éneklem azokat a dalokat, amiket én írtam, a hátam közepére se kívánom az egészet. Időbe telik, míg újra megszokom a magány azon formáját, amiben vagyok, még ha az nem is nevezhető annak.
7 nap alatt megszokhattam, hogy olyan emberek vesznek körül, akiknek igazán akarom a társaságát, és a hiányukra ingerülten reagálok. Alig tisztázom magam a fotósok miatt, jön a következő kirohanásom, ami a stúdiós srácra irányul, akivel egyébként évek óta együtt dolgozok. Számomra mégsem tűnik fel semmi furcsa az indokolatlan sírások, dühkitörések, majd a végtelen kedvesség, és a Liammel való édes, éjszakába nyúló, telefonbeszélgetések váltakozásán kívül egészen addig, amíg Luke poénkodva fel nem tesz egy bizonyos kérdést.
- Mi van veled? Hetekig menstruálsz, vagy mi? Akkor viselkedsz ilyen lehetetlenül - rázza a fejét nevetve, majd puszit nyom a fejemre és finoman meglök. Csak ekkor szembesülök a ténnyel, hogy nem egészen 8 hete nem kopogtatott be hozzám a Mikulás, és ez nekem még csak fel sem tűnt.