53.rész Hangulatingadozás

Sziasztok! :)
Sajnálom, ez a rész elég rövid lett, és nem is túl jó, nincs túl sok cselekménye. Ez az utolsó hetem a suliban, és természetesen rengeteg dogát kellett írnom, valamint most bizonyítom be a tanároknak, hogy megérdemlem a jobb jegyet, úgyhogy nem volt túl sok szabadidőm a héten. A jövőhéten még kérdéses, hogy lesz-e rész, mivel én egész héten Bécsben leszek, és talán megértitek, hogy nem ezzel akarok ott foglalkozni.b Ígérem, hogy nyáron megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból és növelni a részek színvonalát, az utóbbi időben nagyon ellaposodott az egész.
Még egy gyors kérdésem lenne a végére. Szeretnétek majd élménybeszámolót a koncertről? Kommentben, chaten, várom a visszajelzéseket. :)
Ja! És remélhetőleg holnaptól újra aktív leszek ask.fm-en! :)

N. xx

U.i: Hétvégén mindenképp megválaszolom az összes kommentet, sajnálom a rengeteg csúszást!

A kettőnket kísérő két testőr a lift előtt állva elköszön, majd furcsán összenéznek a Niallel folytatott Írország kontra Ausztrália vitánkat hallva. Egészen addig próbáljuk meggyőzni egymást a saját hazáink jobbságáról, amíg rezegni nem kezd a telefonja. Kinyitom az ajtót és bevonulunk, a gyomrom megkordul, letámadom a hűtőt, míg ő kilép az erkélyre. Kis idő múlva, amikor már kezdem hiányolni utána indulok, a telefont a füléhez szorítja, hallom a nevetését, miközben sétálgat és a hajába túr.
- Igen, persze - hümmögi, zsebre dugja a kezét és tekintetét a padlóra szegezi. - A fiúk leszállnak Londonban, de én megyek tovább Dublinba. Igen, kijössz?
Amikor leesik, hogy kivel beszél megfordulok, nem akarok hallgatózni, de megbotlok a küszöbben és kis híján átesek rajta. Felkapja a fejét és hozzám siet.
- Alig várom - mosolyog, és ez a kijelentése fáj. Alig várja, hogy ott legyen, és elmenjen innen. - Rendben, később beszélünk, én is megyek, mielőtt Mackenzie összetöri magát - nevet rám, és közelebb húz magához. Játékosan megcsípem, s pont hallom a lány hangját. Nevet, a hangja kellemesen cseng, és Niall pillantása fátyolossá válik.
Elhúzódok, és kisétálok, hagyom őket elbúcsúzni. Néhány perc múlva utánam jön, az arcán bárgyú mosoly ül.
- Mi újság hősszerelmes? - mosolygok rá, finoman vállon taszít, miközben lazán benyúl a hűtőbe és elvesz egy üdítőt. - Szóval alig várod, hogy leléphess? - jegyzem meg poénkodva, közben mégis lehajtom a fejem.
- Miről beszélsz? - ráncolja a szemöldökét, majd leesik neki. - Nem, Kenzie, tudod hogy értettem!
Bólintok, elvégre nincs jogom számon kérni azért, amit a barátnőjének mondott, vagy legalábbis valakinek, aki úgyis a barátnője lesz.
- Tudod hogy gondoltam - bökdös meg viccesen. - Maradnék még, ha lehetne.
- Nem kell magyarázkodnod - mosolygok rá, majd kinyitom az egyik szekrényt és elveszek egy csomag gumicukrot.
Kikerülöm és lehuppanok az ágyra. A többiek a strandon maradtak még, valószínűleg szándékosan azért, hogy minket kettesben hagyjanak, amiért hálás vagyok.
Felbontom a cukrot és ledobom, miközben leheveredek az ágyra, és Niall is követ.
- Ki mondta, hogy idejöhetsz, és hogy vehetsz a cukromból? - grimaszolok rá, melyre válaszul felvont szemöldökkel kikapja a csomagot a kezemből úgy, hogy elszakítja, és mindenfelé gumimacik hullanak.
- Szép volt, Horan! - kiáltok rá, és egy cukrot vágok a homlokához.
Nevetve dob be egyet a szájába, felkap egy másikat és az arcomba nyomja.
- Ezzel nyertelek meg magamnak, jogom van venni - jelenti ki önelégülten, majd miután a számba nyomott egyet egy újabbat vesz el mellőlem.
- Szóval? Mi van a barátnőddel? - billentem kicsit felé a fejem, az arcára zavart mosoly kúszik.
- Nem a barátnőm.
- Rövid időn belül az lesz, mindegy minek nevezem - mosolygok rá. - Találkozol vele?
Aprót bólint, már épp megszólalnék, hogy ne úgy kelljen már kihúznom belőle mindent, amikor beszélni kezd.
- Alakulgat, már ha lehet azt annak nevezni, hogy sokat beszélünk telefonon.
- Itt az élő példa melletted, hogy lehet - villantok rá mosolyt. - Még mindig félsz a távkapcsolattól?
- A távkötöttségtől félek. Eddig azt csináltam amit akartam, most viszont... Tényleg szeretném, ha menne, de magamban nem bízok - pislog fel a plafonra. Közelebb húzódok hozzá és puszit nyomok az arcára, egyik karját nevetve átdobja a vállamon és viszonozza az előbbit egy nagy, nyálas puszival.
- Bízzál csak, minden rendben lesz - mosolygok rá biztatóan, aprót bólint, majd nem is kertelve a szemembe néz, és feltesz egy kérdést.
- Nem vagy annyira odáig érte, ugye?
- Nem erről van szó - borulok a hátamra, a kezemmel eltakarom az arcom és mélyet lélegzek. - Nagyon kedves lány, és illik hozzád, csak... Nem tudom, nekem nem meséltél korábban róla.
- Mert nem volt mit mondani, akkor voltam először úgy otthon, hogy már ismertelek téged. Nem gondoltam olyan fontosnak.
Bólintok, a saját figyelmem próbálom elterelni, de amikor nem megy felé billentem a fejem. Ő a legjobb barátom, és a legjobb nem túlzás, megkérdezhetem.
- Ha arra kérne, hogy ne legyél a barátom, mit tennél?
Meglepetten pislog, majd gondolkodás nélkül rávágja.
- Szakítanék vele.
- Ezt nem gondolod komolyan.
- De, a legkomolyabban! Ha ilyesmire kérne tudnám, hogy nem ő kell nekem. Ne kételkedj bennem, Mira, tudom mire akarsz kilyukadni, és már mondtam, hogy ilyesmi semmiben nem befolyásolná a mi kapcsolatunkat. Az két külön dolog, hogy randizok valakivel, és hogy te a barátom vagy. Ha ez nem tetszik, lehet menni, a bandából se lépnék ki, ha valaki azt mondaná, hogy csak akkor lesz velem. Gondolkozz reálisan - kopogtatja meg a homlokom, majd elmosolyodik.
- De ők nem lányok - tűnődök hangosan. - Én nem érezném túl jól magam, ha Liamnek egy lány lenne az egyik legjobb barátja.
- Flora nekem nem mondta, hogy problémája lenne ezzel - vonja meg picit a vállát. - Az egyetlen baj veled Mackenzie, hogy mindent túlreagálsz. Ne csináld, neked lesz jobb - megpuszilja a homlokom, majd mindössze néhány milliméterre eltávolodva alig hallhatóan biztosít valami számomra nagyon fontosról. - Ha akarnál sem tudnál megszabadulni tőlem, Mack, ragaszkodó típus vagyok.
Egymásra nevetünk, majd gumicukorral dobáljuk egymást és megverekedünk az utolsó szemekért. Szükségem van az ilyen pillanatokra vele, nagyon sokszor inkább ezt akarom, mint felhívni és arról panaszkodni, hogy hiányoznak. De meghatározatlan ideig ez még a kiváltságos alkalmak közé fog tartozni.
Sokszor panaszkodok rá, mennyire lassan telik el az idő, mennyire keservesek a napjaim és hogy várom, amikor ágyba zuhanhatok, de aztán minden kezdődik elölről. Most viszont, amikor egyáltalán nem akarom, hogy teljen az idő, elrepül anélkül, hogy észrevenném.

Rengeteg időt töltünk a strandon, grillezünk anyáék kertjében, találkozunk néhány a kertünkbe tévedt kenguruval, elnyúlunk a lakásomban és filmezünk, elkísérnek a stúdióba és felveszünk mindenféle borzasztó, hamisan elénekelt dalt. Rengeteget beszélgetek Niallel és Harryvel, igazán szoros barátságot alakítok ki Zaynnel és Louis-val, és olyan mély szerelembe esek, hogy semmit nem veszek észre, ami az orrom előtt van. Egyáltalán semmit. 

Gyomoridegem van, amikor a tökéletes kis búcsúesténk után felébredek, tulajdonképpen ebből kettő volt, egy csak Liammel, amikor vacsorázni mentünk, egy órát töltöttünk a kádban az illatgyertyák és az egyéb korábban vásárolt felesleges cuccok elhasználásával, majd az erkélyen állva bámultuk a várost és beszélgettünk mindenről. És a mai, amikor egyszerűen csak időt akartunk tölteni még egymással, ezért egy kamionnyi egészségtelen kajával felszerelkezve kisebb házibulit csaptunk, már amennyire panelben ez lehetséges. Megkockáztatom, hogy egyébként legkevésbé sem unalmas életemből ez volt az egyik legjobb hét, és nem akarom, hogy véget érjen.

Nem tudok mit kezdeni ezzel, a búcsúzással, főleg nem így, hogy hosszú ideig leszünk távol úgy, hogy viszonylag hosszú időt töltöttünk együtt. Még a lakásban elbúcsúzunk, de nem hinném, hogy annyira felfogom mi történik, csak amikor a reptérre érve megpillantom a kiírt járatukat üt meg a felismerés. Annyiból szerencsém van, hogy nem vagyok egyedül, az öcsém mellett még 3 fiú baktat mellettünk, miután megérkeznek a saját kocsijukkal. Ashton jelenléte nem zavar már, annyit lógtunk együtt az eltelt napokban, és őszintén, a legkevésbé az érdekel jelenleg, hogy mennyire taposok a lelkébe azzal, hogy Liam kezét szorongatom.

Tudom, hogy haza kell menniük, és dolgozni, nekem is sok időt kell majd a stúdióban tölteni, és örülnöm kellene annak, hogy egyáltalán itt voltak, de elég pesszimista ember vagyok. 

Szédülni kezdek, amikor szólnak, hogy a magángépük felszállásra kész. Nem akarok sírni, nagyon erősen koncentrálok, hogy ne sírjak, és életem egyik nagy sikerélménye lenne, ha valóban nem kezdenék sírni.

- Egy élmény volt itt lenni veled, Mira - húz magához testvériesen Louis. - Remélem jöhetünk máskor is!

- Bármikor - nevetem el magam, s a hangom kicsit elcsuklik. Biztató pillantását az enyémbe fúrja egy pillanatra, majd végigsimít a vállamon és még egyszer megölel. Egy kipipálva, még négy. 

- Maga vagy a meglepetés - vigyorog rám Zayn - azt hittem, kiismertelek a farmon, de valószínűleg magaddal együtt mindenki mást is átvertél. 

Visszanevetek rá, nagyokat nyelek és pislogok, az egyik legjobb dolog amit hallhatok, hogy ezt mondja. Félszemmel látom, hogy a többiek is búcsúzkodnak, míg Zaynnel szorosan megöleljük egymást és biztosít arról, hogy a nevemmel ellátott kártya már készül az esküvőjére.

Még mindig nem sírok, kettő elintézve, viszont Harryhez érve már nagyon szenvedek. Pontosan olyan, mint egy nyaralásról hazainduló népszerű, jóképű fickó a bohém kalapjában és napszemüvegében. Rengeteget beszélgettünk, még ha erről sokan nem is tudnak, és Niall mellett ő egy másik olyan ember, aki nem az öcsém, vagy a barátom, és megbízom. 

- Nagyon vigyázz magadra - motyogja a fülembe, miközben magához szorít.

- Inkább te magadra - nevetek, de a hangom elfúl. Az arcom beletemetem a mellkasába és remegve veszek mély lélegzetet. 

Az egyik legjobban a Nialltől való elbúcsúzástól félek, amikor csak 1-2 éjszakát lógunk együtt nem olyan nehéz, és a turné alatt megszoktam a folytonos menést, de most... Nem tudom, miért olyan nehéz ez, amikor telefonon és skype-on beszélni fogunk, bármikor felhívhatom, ha akarok tőle valamit, akkor is, ha a fél világ és 9 óra időeltolódás van köztünk. Ezért ő a legjobb barátom, mert bármikor, bárhol, bármilyen helyzetben támaszkodhatok rá, tökmindegy hol vagyunk. 

Mégis nagyon félek, már Harrynél elmorzsolok egy könnycseppet, de amikor Niall elé lépek még meg sem szólalunk, máris csorognak a könnyek az arcomon.

- Mackenzie, ne csináld ezt - húz gyorsan magához, fejemet a vállának támasztja és rajta tartja a kezét. A mellkasom megremeg és hangos zokogás tör fel belőlem, észre sem veszem, hogy mindenki minket néz, és hogy Calum mennyire meglepetten kérdez valamit Louistól. - Hé, ha mindig ezt csinálod, inkább nem jövünk többet - próbál poénkodni, válaszul erre viszont csak megmarkolom a pólóját. - Minden oké lesz - mormolja a hajamba, majd a fejét az enyémre hajtja és vigasztalóan simogatja a hátam.

Nagyon nehéz bármit is mondanom, perceken keresztül magammal próbálom elhitetni, hogy tényleg minden rendben lesz, és nincs mitől tartanom, de a legjobban igazából attól félek, hogy egyedül maradok, és hogy ennél többet sosem kaphatunk.
Attól félek, hogy lesz majd valaki fontosabb számára, és a félelmem legkiváltóbb oka Flora, akihez ő most indul, de ezt nem mondom ki hangosan. Képtelen vagyok elengedni, legalábbis addig, amíg folyamatosan hüppögve bújok belé. Erőt gyűjtök, és próbálok rájönni, miért olyan nehéz. Sosem volt olyan közeli barátom, mint ő, és újdonság nekem is, hogy egy ilyesmi miatt sírok.
- Sírni fogok, Mack - dugja az arcát az enyémhez - ne csináld már.
- Szeretlek Niall - fakadok ki egészen halkan, csak ő hallhatja, és másra nem is tartozik ez. A barátságunk valami olyan, amit csak mi ketten értünk meg.
- Én is téged - motyogja, majd kicsit eltol magától és puszit nyom a homlokomra. - Szedd össze magad, és ne sírj. Boldog voltál a héten, nem? Folytasd így.
Bólintok, majd újra átöleljük egymást, és a fogaim az ajkamba mélyesztem amikor elengedem. Van még valami, ami ennél is nehezebb. Barna szemeivel aggódva, és kicsit talán meghatódva figyel, az ő arcán sem az az igazi, boldog mosoly jelenik meg, mint amivel eddig nézett rám
- Ne sírj, Cica - húz szorosan magához, ajkait a homlokomon tartja. - Ne nehezítsük meg egymásnak
Könnyű azt mondani, de ahogy észreveszem ő sem épp vigyorogva köszön el, én meg abszolút képtelen vagyok még egy apró mosolyra is. De már nem zokogok, csak szorosan öleljük egymást, nem is szólunk semmit, simogatja a hajam és apró puszikkal halmoz el. Nem akarok úgy viselkedni, mintha háborúba küldeném, de aki még sosem érezte magát magányosnak, majd kapott olyan személyeket az életébe, akiknek mégis az lett, de ők a világ másik felén laknak és csak néhány napra kaphatja meg őket, az sosem fogja megérteni ezt.
- Hé, srácok - hallom meg Haz hangját - utálom, hogy nekem kell ezt közölni, de lassan indulnunk kell.
Összerezzenek, szorosabban bújok Liamhez, és ő szorosabban húz magához. Félfüllel hallom csak, hogy még egy percet kér, majd megfogja a kezem, és szorosan magához ölelve elvezet. Egy üres folyosóra visz, finoman a falnak dönt és megtámaszkodik mellettem. Az arcomon lassan csordogálnak a könnyek.
- Nem akarlak én sem itt hagyni, Cica - simogatja az arcom. Életem egyik legönzőbb kijelentése lenne, ha azt mondanám, akkor ne menjen. - De tudod, hogy így kell lennie, és egy ideig még így is lesz, de ígérem, hogy valahogy megoldjuk majd. Nem fog ez örökké így maradni, annál többet érdemelsz - gyengéd puszit nyom az arcomra, melyen forró könnycseppek folynak végig. - Ne sírj, Bébi.
Magához húz, arcát az enyémhez dugva halmoz el apró csókokkal.
- Szeretlek - néz mélyen a szemembe, arcomat a kezei közé fogva ragadja meg a tekintetem. - Szeretlek, érted? Jobban mint hinnéd.
- Én is téged - nyögöm ki szinte már félájult állapotban.
Ajkait hevesen az enyémre tapasztja, mohón viszonzom, és ki tudja mennyi idő telik el mígnem elengedjük egymást.
- Mennem kell - motyogja behunyt szemekkel. - Amint vége a turnénknak, és a tiédnek, jössz Londonba.
Az ajkamba harapva bólintok, zaklatottan a hajába túr és kicsit elfordítja a fejét.
- Csak a baj van velünk - neveti el magát, s ezzel nekem is apró mosolyt csal az arcomra.
- Vigyázz rájuk - kérem halkan, válaszul bólint, s karjait még néhány másodpercig körém fonja.
Nagyon nehéz elengednem, olyan érzés, mintha kiszakítanának belőlem egy darabot, de összeszedem magam, és nem sírok. Egymás kezét szorongatva megyünk vissza, a tekintetem összeakad Niall pillantásával, halvány mosolyt villantok rá, majd az ajkaim szorosan egymáshoz préselem, amikor Liam felveszi a táskáját.
Felfelé pislogok és mély levegőt veszek, mindössze addig kell türtőztetnem magam, amíg eltűnök a látóterükből. Még egyszer beugrok közéjük egy nagy ölelésre, kisajátítom Niallt, majd felveszik a táskájukat, és eljön az a számomra borzalmas perc, amikor hiába küzdök, Liam ajkai elszakadnak az enyémtől, felkapja a táskáját és lesütött tekintettel elindulnak.
Összeszorítom a szemeim és a szám, s amikor Luke mögém lép nekidőlök, szorosan magához ölel, miközben a vállaim rázkódni kezdenek. Nem szól semmit, csak maga felé fordít és beburkol a karjaival. Abban a pillanatban, hogy látom őket eltűnni a szemem elől, és mindannyian még egyszer visszanéznek, integetnek, míg az én homályos tekintetem ugrál egy kék és egy barna szempár közt, minden kis tűrőképességem eltűnik.
Luke tudja milyen ez, amikor egy ideig képes vagyok megtartóztatni magam, aztán kitör a vihar. Éppen ezért fordul meg, s az ellenkezésemet figyelmen kívül hagyva szorosan a mellkasához ölelve elvonszol.
Amint meglátom a kint várakozó fotósokat és riportereket lehajtom a fejem, mindannyiunkat körbevesznek a testőrök, így nem érzem veszélyben magam. Viszont hallom a beordított kérdéseket, a vakuk kellemetlenül villognak, és ez most a felborult lelki állapotomra nem hat jól. Forr a fejem, legszívesebben zsákot húznék a rá és elmenekülnék, de most a lakásomba se akarok visszamenni. Talán 1 hét a nagyszájú és kicsit meggondolatlan Louis Tomlinson társaságában tett arról, hogy az egyre növekedő dühöm úgy távozzon belőlem, hogy lecövekelve ordítani kezdek. Luke magával rángat, de képtelen vagyok befogni, de így legalább megírhatják, hogy Mira Hemmingsnek elege van, utálja, hogy nem hagyják rendes életet élni. Meggondolatlan üvöltök ki mindent, de én is tudom, hogy a haragom legfőképp nem ezekre az emberekre irányul, hanem arra, hogy amikor a testvérem benyom a kocsiba még pont látom az emelkedő repülőt, amin én nem ülhetek rajta.
Fullasztó sírás tör rám, és még mindig nem értem, hogy miért. Miért, amikor tudom, hogy visszajönnek még, és én is megyek, a szabályok meg a távolság sosem tartottak minket vissza egymástól. Miért, amikor Niall maga mondta, hogy bármi történjék, jöjjön Flora, vagy bárki más, a barátom lesz.
Nem tudom, az agyammal képes vagyok felfogni, hogy ez szánalmas és indokolatlan, mégis így reagálok. Úgy érzem magam, ahogy Niall is érezhette, nem vagyok ura annak ami történik velem, de van egy öcsém, egy exbarátom, és két barátom. A barátaim, ők is azok, nem vagyok egyedül.
- Nézz ide, ide rám - homályos tekintetem Ashton higgadt szempárjával találkozik - nem vagy egyedül, érted? Bármi történjék is, soha, de soha nem leszel egyedül.
Szipogva nézek rá, Luke szorosan magához ölel és biztosít is erről. Nem leszek egyedül, amíg ő itt van, és ezt pontosan tudom is. Azt nem tudom, hogy mi történik velem.
Csak folynak a könnyeim megállíthatatlanul, a kocsiban Calum és Mikey is megszeretgetnek, Ash pedig egy pillanatra olyan lesz, mint amilyen régen volt. Végigsimít az arcomon, talán beképzelem magamnak, talán nem, de a tekintete elhomályosul egy pillanatra, majd puszit nyom a homlokomra. Luke vonszol be, képes vagyok egyedül, a saját lábamon bemenni, viszont remegő kezeim miatt nem találok bele a kulcslyukba. Az újabb hisztirohamot megelőzve Luke elveszi tőlem a kulcsot és kinyitja az ajtót, én pedig egyenesen az ágyhoz rohanok és fejjel beledőlök a párnába. Érzem az illatát, keveredve az én hajam aromájával, és itt már nem lát senki. A testvérem 20 év alatt megszokhatott már engem, kitartóan ül az ágy szélén, simogatja a hátam és próbál vigasztalni, majd amikor megnyugszom, és már csak halkan, remegve szipogok, lehuppan a földre és homlokát felhúzott lábainak támasztja.
- Tudtam, hogy nehéz lesz neked, de azt nem, hogy ennyire - motyogja, hátrafordítja a fejét és kisimít az arcomból néhány ráragadt tincset. - Nagyon megijesztettél, Mira.
Emlékszem, amikor legutóbb ezt mondta nekem ugyanígy voltunk, de akkor napokon keresztül csináltam ezt. Most már jobb így, hogy kijött belőlem. Csak fekszek, eltakarom a fél arcom és halkan szipogok.
- Nem direkt volt - motyogom, a kezemmel megdörzsölöm az arcom, majd végigsimítok az enyémmel tökéletesen megegyező árnyalatú haján. - Sajnálom, megint bajba fogok kerülni Christiannál.
- Nem fogsz - mászik fel hozzám, helyet szorítok neki, majd úgy pislogunk egymásra. - Majd beszélek vele.
- Luke...
- Aggódom érted, Mira. Hetek óta furcsa érzésem van, nem tudom megmondani, hogy miért. Ismerlek, tudom, hogy milyen vagy, és most sem vagy másabb, de ez most megrémisztett, és hiába voltál egész héten nagyon boldog, akkor is furcsa érzésem van. Van valami, amit nem mondasz el nekem?
A szemöldököm összehúzva nézek rá, komolyan mondja és kérdezi, ezt látnám az arcáról akkor is, ha nem lenne az ikertestvérem.
Elgondolkozok a válaszon, de úgy gondolom, nincs, mindenről tud, amiről tudnia kell.
- Nem hinném - válaszolom, mire bólint egy aprót, majd a karjaiba von.
- A világ legrosszabb látványa, amikor sírsz, Mira. Kegyetlen, utálom ezt látni - állát megtámasztja a fejemen, nem válaszolok, nincs mit mondanom erről. - Ugye tudod, hogy maradna, ha tehetné?
Aprót bólintok, belefúrom az arcom a pólójába és mélyet lélegzek.
- De ahogy neked is igazodnod kell másokhoz, neki is, még jobban mint neked.
- Tudom, Luke, minden rendben - motyogom félig a pólójába, majd lehunyom a szemeim.
- Nem - dugja az arcát az enyémhez - tudom, hogy nincs. Attól félsz, hogy egyedül maradsz?
Eltűnődök a válaszon, sokáig nem válaszolok, és amikor kinyitom a szám is remeg a hangom.
- Nem, nem tudom - nagyot nyelek, minden alkalommal emlékeztetnem kell magam arra, hogy a testvéremmel beszélek. - Egyszer egyedül maradtam, és azt nem akarom többé. Félek tőle, igen, de nem ezért sírok, nem is tudom, hogy miért - halkan, magamon gúnyolódva nevetem el magam, megint ott tartok, hogy legszívesebben a hajamat tépve verném a fejem a falba.
- Szerinted egyedül maradtál valaha is? - kérdezi komolyan, ujjaival gyengéden fésülgeti a hajam. - Mikor?
- Mielőtt elvittél a farmra, és közben is, amíg Niall rám nem akaszkodott - motyogom, majd az emlékképre kicsit elmosolyodok.
- Nem voltál egyedül, soha. Tudod, nem akarlak bántani, de nem én gúnyolódtam rajtad, és azon, hogy szeretem a testvérem. Nem én voltam az, aki mindig azt mondta neked, hogy utál. Mondtam én is, amikor felhúztál, de nem mondhatod azt, hogy én nem voltam melletted. Pont az volt a bajod, hogy mindenhova követtelek, nem én löktelek el téged, Mira, te löktél el engem, és ezért vittünk a farmra.
Nem az a célja, hogy bűntudatot keltsen bennem, mégis ezt éri el. Milliószor bocsánatot kértem már tőle, de mégis megteszem újra. Igaza van, és ezt beismerem magamnak is, mert valóban én voltam az, aki mindent elrontott.
- Attól nem kell félned, hogy egyedül maradsz, mert akárhogy is próbálkozol, akkor is a tesód maradok, és sosem hagynálak egyedül. Őket sem fogod elveszíteni, rossz ajtón kopogtatsz, ha lerázható barátokat keresel - elmosolyodva ránézek, a lelkem kis nyugalmat talál ebben a mondatban, és nem sírok többet, legalábbis akkor nem.
Próbálom megőrizni a boldogságot, ami uralkodott rajtam amíg itt voltak, de nehéz. Habár az öcsém sokat van velem, mégis nehéz, visszatérek a munka egy részéhez, de hiába éneklem azokat a dalokat, amiket én írtam, a hátam közepére se kívánom az egészet. Időbe telik, míg újra megszokom a magány azon formáját, amiben vagyok, még ha az nem is nevezhető annak.
7 nap alatt megszokhattam, hogy olyan emberek vesznek körül, akiknek igazán akarom a társaságát, és a hiányukra ingerülten reagálok. Alig tisztázom magam a fotósok miatt, jön a következő kirohanásom, ami a stúdiós srácra irányul, akivel egyébként évek óta együtt dolgozok. Számomra mégsem tűnik fel semmi furcsa az indokolatlan sírások, dühkitörések, majd a végtelen kedvesség, és a Liammel való édes, éjszakába nyúló, telefonbeszélgetések váltakozásán kívül egészen addig, amíg Luke poénkodva fel nem tesz egy bizonyos kérdést.
- Mi van veled? Hetekig menstruálsz, vagy mi? Akkor viselkedsz ilyen lehetetlenül - rázza a fejét nevetve, majd puszit nyom a fejemre és finoman meglök. Csak ekkor szembesülök a ténnyel, hogy nem egészen 8 hete nem kopogtatott be hozzám a Mikulás, és ez nekem még csak fel sem tűnt.