55.rész Felnőni

Sziasztok! :)
Remélhetőleg, ha ez minden héten így sikerül, akkor visszatérünk a szokásos nyári felállásba, azaz nem sokkal éjfél után igyekszem majd feltölteni a részeket.
Szeretném nagyon, de nagyon megköszönni azt a sok kommentet amit kaptam az előzőhöz, meglepő volt, hogy most nem hisztiztem érte, és mégis ilyen sok jött. De most ahogy nézegetem, az utóbbi időben nincs is okom panaszra, de azért köszönöm! :) 
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész is!

N. x

Olyan, mintha nem lennék hozzászokva ahhoz, hogy az öcsém hívatlanul beállít amikor olyan kedve van, holott de, mégis meglepődök. Családi vonás ez, vagy ráfoghatjuk akár arra is, hogy ikrek vagyunk, mindenesetre egy ideig nem esik le, hogy kit látok a backstage-ben, amikor kifulladva lerohanok a színpadról átöltözni. Időm sincs reagálni, egy paraván mögé bújva levedlem magamról a ruhám 20 másodperc alatt, és újat kapok fel, miközben az arcomat törölgetik, megigazítják a sminkem és a hajam.

- Luke! - visítom, 2 másodpercre a karjaiba kap, majd nevetve visszalökdös a színpadhoz. 

Kábultan kapom el a mikrofonom, már fent is vagyok a rámpán és visszarepítenek a helyemre egyenesen a táncosok közé, akik nem hagyták unatkozni a közönségem. Akármennyire is azon kattog az agyam, hogy itt van az öcsém, és hogy utálom ezeket a veszélyes, 1 perces átöltözős mutatványokat, muszáj azonnal visszazökkennem abba a helyzetbe, hogy ez az én koncertem, mindenki engem bámul és rám kíváncsi, nem rohanhatok le és ugorhatok Luke nyakába.
Szerencsém, hogy sosem engedtem magamnak botlásokat a színpadon, velem olyan soha nem fordulhatott elő, hogy rosszul lépjek, elessek, vagy bármi kis baki, és ha képes vagyok félretenni az aggodalmam, akkor nem is izgulok azon, hogy ez most fog valamikor bekövetkezni. Nem az rendítene meg, ha beégetném magam a rajongóim előtt, hanem ha megsérülne a kis maszatom.
Jelét sem adom annak, hogy bármi megváltozott, táncolok, éneklek ahogy a torkomon kifér, ők azt a Mirát látják aki mindig is állt előttük a színpadon, és ezt az énem én is szeretem. A színpad szélén ülve, az egyik lassú dalomat énekelve ahogy végigtekintek az arénán már nem okoz meglepetést a sok kis fénypont, amik a hangommal együtt, a zene ritmusára mozognak, mégis elérzékenyülök mert belegondolok abba, hogy hamarosan már nem fogom ezt látni, már nem lesz olyan megszokott. Néha nagyon mennék, kilépnék az életemből és lennék átlagos, de most hogy változás előtt állok már annyira nem akarom itt hagyni ezt. A színpadot mindig szerettem, ez éltet, a rajongók, a villódzó fények, amikor az én hangom már nem hallatszódik a közönségem kántálásától. Lehunyom a szemeim, a hangom megbicsaklik, leejtem a mikrofont tartó kezem és mosolyogva döntöm hátra a fejem. A füleimen át az egész fejembe belekúszik annak a több ezer embernek a hangja, akik most helyettem is énekelnek. Magamban ismét ráfogom az arcomon lecsordogáló könnyeket a kis pöttyöm jelenlétére, teszek egy óvatlan mozdulatot, mintha csak megigazítanám a ruhám, és megérintem a hasam. Szeretem ezt az érzést, szeretem ezt a részét az életemnek, de kevesebb mint 7 hónap múlva talán már lesz egy olyan része az életemnek, amit, vagy inkább akit még ennél is jobban fogok szeretni.
Kinyitom a szemeim és újra énekelni kezdek, szélesedik a mosolyom a felerősödő hangokra. A dal befejeztével kecsesen feltápászkodok és a könnyeimet törölgetve megköszönök mindent, az elmúlt éveket, a jelent, ezt a percet, majd befejezem az érzelgősködést, mert azt holnapra tartogatom Liamnek, és akkora bulit robbantok, amekkorát talán még sosem. Kétszer kiabálnak vissza, és bár egyszer sem lehetne visszamennem, most is szabályt szegek, és végül már a dühös menedzserem is csak nevetve fenyegetőzik azzal, hogy ő fog lerángatni a színpadról, ha még egyszer engedek a csábításnak.
A hátamról patakokban folyik a víz, az arcom piros és rendszertelenül kapkodok levegőért, de boldog vagyok, igen, és egyenesen az öcsém karjaiba vetődök. Nevetve ölel magához, olyan vagyok, mint egy mérgezett egér, kapkodok és ugrálok, habár az agyam hátsó zuga már figyelmeztető jeleket küld a többinek, hogy nyugodjak le.
- Jézusom, Mira - nevet hangosan, kezével összefogja az izzadt hajtömegem és szabadon hagyja a tarkóm, míg magához ölel. - Brutálisan jó voltál - nyom puszit a homlokomra, majd valakitől elvesz egy üveg vizet és felém nyújtja.
Nagy kortyokban iszok, kócos kontyba kötöm a hajam és megtörülközök, majd még mindig felpörögve kapok le a fogasokról egy farmert, fekete pólót és egy inget, a magassarkúm tornacipőre cserélem, és amint átöltöztem megindulok a backstage felé útközben kirántva a hajamból a gumit és széttúrva a tincseim. Én izgatottabb vagyok, mint a rám várakozó rajongóim, és amikor az adrenalin elillan valósággal elájulok, olyan erővel lesz úrrá rajtam a kimerültség.
- Nagyon jó voltál ma, Mira - vereget vállon Christian, ez a néhány kedves szó valami hihetetlen nagy erőt és biztatást ad, és bárcsak többet hallanám tőle. - Menj vissza a szállodába, és pihend ki magad rendesen. Megérdemled azt a 2 napot Liammel.
- Köszönöm - pislogok hálásan, éppen csak nem borulok a nyakába.
- Ne csinálj semmi őrültséget, nehogy véletlen meggondoljam magam - néz rám szigorúan, végül elmosolyodik, s miközben ellép mellettem Luke vállát is megpaskolja.
Összeszedem a cuccaim egy kisebb táskába, melyet Luke a vállára vet a kérésem nélkül, visszautasítom a felém kínált energiaitalt, s helyette még egy üveg vizet kérek mielőtt kilépnénk a kocsihoz.
Elégedetten sóhajtva dőlök hátra, letekerem a kupakot és nagyot kortyolok a vízből, miközben az autó lassan elindul, szinte észrevétlenül ráhajt az úttestre, s elhagyja a metró és buszmegállók felé igyekvő embereket.
- Mi járatban erre? - fordulok mosolyogva szöszke testvérem felé, aki tűnődve néz kifelé az ablakon.
- Gondoltam meglátogatom a testvérem, de úgy látom rosszkor döntöttem így. Mikor mész Liamhez? - kérdezi mosolyogva, a legkevésbé sem tűnik sértettnek vagy haragosnak.
- Holnap este - harapok belülről az alsó ajkamba. - De csak 2 éjszakát maradok ott, aztán jönnöm kell vissza befejezni a turnét, maradhatsz.
- Nem, nekem is mennem kell vissza stúdiózni, csak elugrottam hozzád.
Az elugrás mindössze 8 óra utat jelent repülővel, de semmi gond, a Hemmingsek csak úgy ugrálnak a kontinensek között. Mosolyogva dőlök a vállának, ami régen bosszantott az most jó érzéssel tölt el, vagy csak a jelenlegi állapotomtól hat meg ennyire a jelenléte.
A fáradtságom elűzésének érdekében máskor már rég lehúztam volna egy üveg energiaitalt, ehelyett folyton a vizemet kortyolgatom és dörzsölgetem a szemeim, figyelmesen hallgatom a testvérem és én is igyekszek beszélni, hogy ne aludjak el. Máskor ilyenkor még kész voltam egy bulira, órákig volt még adrenalintúltengésem, viszont most napok óta nem alszok rendesen, és a koncertek után nagyon hamar eljön számomra a holtpont.
- És hogy-hogy te mész Liamhez? Nekik vége a turnénak, nem lenne egyszerűbb mondjuk, ha elugrana ő hozzád? - kíváncsiskodik, magában valószínűleg remekül mulat azon, hogy a fejemet is alig bírom megtartani.
- Nem tudja hogy megyek - nyomok el egy ásítást, és újból belekortyolok a vízbe. - És még nekik is kell dolgozni, szóval nem tudna eljönni.
- Minden rendben köztetek?
- Igen - mosolyodok el, a szemeim lesütöm egy pillanatra mielőtt ránéznék, megállítom a reflexszerű mozdulatom, hogy megérintsem a hasam.
Az arcomat elnézve mosolyogva rázni kezdi a fejét, majd magához húz és puszit nyom a homlokomra. A vállának dőlök, és csak egy pillanatra lehunyom a szemem, nekem tényleg csak egy pillanatnak tűnik, de amikor legközelebb felnézek Luke karjaiban vagyok, rengeteg ember vesz körül, és vakuk villannak az arcomba. magam elé emelem a kezeim és az öcsém mellkasába fúrom az arcom, erősebben szorít magához, majd átgázol velem egy embertömegen és biztonságosan bejuttat a szállodába.
- Tegyél le - köszörülöm meg a torkom, és lustán pislogok rá, de csak a fejét rázva megszerzi valahonnan a szobám kulcsait, és a lifthez visz. Nem ellenkezek, könnyedén cipel a karjaiban és nem is kell rászólnom, hogy óvatosan tartson, lehunyom a szemeim és nyugodtan pihenek tovább. Valaki cipeli utánunk a cuccomat, és kinyitja az ajtót, mert Luke halkan beszél, és nem présel az ajtóhoz, hogy az elengedésem nélkül valahogy belevarázsolja a kulcsot a zárba.
- Nem szeretnél lezuhanyozni? - fektet le finoman az ágyra. Kezeim a fejemhez emelem, megdörzsölöm a szemeim, majd lustán pislogok kettőt és a csípőm megemelve leszenvedem magamról a nadrágot. Nevetve, a fejét rázva fogja meg a nadrágom szárát és kiszabadít, majd szinte félálomban felülök, figyelmeztetem magam, hogy térjek észhez, nem botorkálhatok csak úgy felelőtlenül, s ennek tudatában éberséget erőltetek magamra és a fürdőszobába indulok.
Akármilyen fáradt vagyok most is, mint mindig megállok a tükör előtt miután leveszem a pólóm, és jobbra-balra fordulva megnézem magam. Szeretem azt hinni, hogy napról napra változik valami, picit mindig nagyobb lesz, de igazából semmi ilyenről szó sincs, legalábbis nem túl feltűnő, de valaminek mégis kell történnie, hiszen nem egyik napról a másikra lesz hatalmas pocakom. Szép lassan, de nagyobb lesz, a kis pöttyömből borsócska, vagy inkább egy kis babszem, amely valóban napról napra egyre nagyobb lesz. Az ajkamba harapok, lehajtom a fejem és végignézek az egyelőre kicsit duzzadtnak látszó hasamon. Nem változott meg még semmi, nagyon fel sem tűnik, de szeretem, és máris az életemet adnám azért, hogy majd a karjaimban tarthassam, hogy az ilyen éjszakákon azért botorkáljak félálomban, mert neki szüksége lesz rám. Nem olyan rég még elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyesmiről fogok ábrándozni, valószínűleg bepánikoltam volna, és igazából magam sem tudom, hogy mi változott, csak akarom, és nem félek.
Több időt töltök a tükör előtt állással, mint magával a zuhanyzással, és most nem azért, hogy undorodva bámuljam magam és hibát keressek a testemben. Most szeretem magam, mert otthont adok valakinek, és az otthonnak olyannak kell lennie, ahol szívesen vagy, ahol szeretetet, boldogságot kapsz, és nyugalomra lelsz. Az én kis maszatom otthona egyelőre még nem a legnyugodtabb, kicsit inkább egy ugrálóvárhoz hasonlíthat, de mindent más igyekszek megadni neki, és a nyugalmon is rajta vagyok.
Megtörülközök, belebújok Liam pólójába, ami kicsit őrzi még az illatát, s amikor megcsap meglódul a szívem és picit összerándul a gyomrom, de a negatív gondolatokat száműzöm, helyette az orromhoz emelem a pólót és behunyt szemekkel mélyet szívok az illatából. Remélem, hogy valamilyen csoda folytán a szaglásom is egy most a kis katicámmal, és érzi ezt az illatot, az apukájának az illatát, amit holnap ennél sokkal közelebbről és sokkal valóságosabban érezhetek.
- Mi van már, Mira, elaludtál a zuhanytálcában? - zökkent ki a gondolataimból az öcsém. Grimaszt vágok a tükörképemre, gúnyosan kinyújtom a nyelvem, majd végighúzom a kezem a pocimon és halkan megszólalok,
- A nagybátyád elviselhetetlen egy alak néha, készülj fel!
- Mira, Liam keres! - kiáltja, jó hangosan és hangsúlyosan üvölti Liam nevét, s a testem a nyugalom birodalmából ismét ugrálóvárrá változik belülről, mialatt 2 lépéssel az ajtónál termek és feltépem.
Megverném az öcsém, ha csak szórakozna, de igazat mond. A füléhez fogja a telefonom és vihog valamin, kinyújtom a kezem, mohón hadonászok a készülékért, de legyint egyet és kissé elfordul, miközben nevetve ecseteli, hogy milyen baromságot műveltek Michaellel.
- Luke, add ide! - sziszegem, pimasz vigyort villant rám és jó magasra nyújtózkodva fecseg tovább. - Luke!
- Nem, az nem úgy volt! - tiltakozik kissé felháborodva. Örülök, hogy ennyire jól szórakozik a barátommal, az egyetlen probléma csak az, hogy a barátom engem keres, ő csak egy betolakodó.
- Luke Robert Hemmings!
- Miranda Mackenzie Hemmings! - fordul felém vihorászva.
- Add ide! - ragadom meg az egyik karját, és megpróbálom elérni a telefonom.
- Na, itt van már, és parancsolgat megint.
- Add ide a telefonom, szarzsák! - morgom fenyegetően. A kezeim szinte remegnek azért, hogy foghassák azt a telefont, olyan türelmetlenül vártam erre egész nap.
- Hallod ezt? Nem tudom hogy vagy képes elviselni - panaszolja, alsó ajkát lebiggyeszti, s hirtelen kedvem támad megfejelni. - Csak 3 perccel idősebb, de...
- 2 perc 54 másodperc, és ne szórakozz! - kiáltom, mire hevesen a kezembe nyomja a telefont, melyet két kézzel ragadok meg és a fülemhez csapom,
Félszemmel látom megindulni a mutatóujját a hasam felé, hogy megbökjön, de a reakcióidőm gyorsabb, mint ő. Megragadom az egyik kezemmel az ujját alig pár centire a maszatom otthonától.
- Ne merészeld! - sziszegem ezúttal a legkomolyabban. Viccnek veszi, nevetve megfordul és a hasam helyett megpöcköli a fülem, melyben Liam édes nevetése visszhangzik. A szemöldököm összehúzva lököm meg egy kicsit, majd az ágyhoz sétálok és leomlok rá. Összegömbölyödök, magamra húzom a takarót és boldogan mesélek neki a napomról, és hallgatom őt. Már Londonban van, és most is kicsit nyűgösen közli, hogy hiányzom neki. Tulajdonképpen az, hogy Luke itt van és beszélt is vele jó, mert így nem sejt semmit abból, hogy holnap csak úgy megjelenhetek az ajtajában. Nevetve hallgatom, ahogy beszámol róla, hogy mennyire becsíptek a záróbulin és milyen hülyeségeket műveltek. Ugyanezeket a sztorikat hallottam már Nialltől Louis közreműködésével, de nem szólok közbe, élvezet hallani a hangját és hogy nevet, boldog, s mégis azt mondja, bárcsak én is ott lettem volna. De az én záróbulim még hátravan, ami számomra nem olyan lesz most, mint az eddigiek, de kétségtelenül emlékezetesre számítok. Csukott szemekkel hallgatom ahogy beszél, mint egy esti mesét, halkan hümmögök, hogy tudassam, még vonalban vagyok, nevetek, rövid válaszokat adok, mígnem a készülék elemelkedik a fülemtől és kipattannak a szemeim. Megint az öcsém az, mindig beleüti az orrát mindenbe, s most a telefont a füléhez tartva tájékoztatja Liamet arról, hogy sajnos kötelessége megszakítani a beszélgetésünket, mert én mindjárt elalszok.
- Luke! - rúgom le a takarót.
- Nézd, ha rajta múlik órákon keresztül csinálja ezt és nem szól, de én most itt vagyok, szóval ne haragudj, de ágyba kell dugnom a nővérem.
Összehúzott szemekkel nézem, kinyújtom a kezem a telefonért és várom, hogy visszaadja. Önmagában szörnyen gáz lenne, hogy ezt csinálja, ha nem ismernék régebb óta egymást, így viszont az egészen csak nevetnek.
- Visszaadom, persze, de ne sokáig - figyelmezteti. Szemforgatva nézek rá, majd elmarom a kezéből a telefont és visszanyargalok az ágyhoz.
- Ne haragudj, ez az idióta azt hiszi, hogy bármit megtehet - vágok rá grimaszt.
- Cica, szólnod kellett volna, hogy álmos vagy, hagylak pihenni.
- Nem akarom, hogy hagyj pihenni - nevetek halkan, beletúrok a hajamba és elsimítom az arcomból.
- Pedig hagylak, nem kockáztatok meg egy veszekedést az ikertestvéreddel - nevetgél. - Hiányzol.
Az ajkamba harapok, lehajtom a fejem és kissé feljebb húzom magamon a takarót. Akármilyen szadista ez, vagy nem is tudom minek nevezzem, de szeretem hallani, jó érzés, hogy nem csak nekem hiányzik annyira ő, hanem én is neki, és alig várom, hogy lássam holnap az arcát.
- Te is nekem - rajzolgatok apró köröket a lábamra.
- Menj, pihend ki magad - nógat édesen.
Halkan hümmögök, a nyakamig húzom a takarót, nem akarok elbúcsúzni tőle még úgy sem, hogy holnap látom, mert hallom a hangján, hogy még beszélne, én pedig hallgatnám.
Leborulok a párnámra, nem látok ki a takaró mögül, és úgy helyezkedek, hogy Luke se tudja elvenni tőlem a telefont, bár ha annyira akarja, akkor úgyis megteszi.
- Szóval épp azt mesélted, hogy Zayn... - kezdem, de máris nevetni kezd. Befogom a szám, helyette behunyt szemekkel elmosolyodok.
- Aludj, kiscicám.
Halkan dünnyögök, olyan édes, és úgy szeretem, a szívem hevesebben kezd kalapálni, és a takaró alatt összegömbölyödve a kezem a hasamra simítom. Talán zavarba kellene hoznia annak, hogy itt az öcsém, de igazából ezt teljesen elfelejtem.
- Szeretlek - motyogom alig hallhatóan.
- Én is téged - suttogja, hangjának van egy édes, kissé ellágyult lejtése.
Nagyot sóhajtok, csak fogom a fülemhez a telefont és várom, hogy valamelyikünk megszólaljon, ehelyett Luke jelenik meg közvetlenül előttem, és kis híján elordítom magam.
- Alvásidőő - énekli, s valahogy olyan horrorisztikus hatást kelt számomra a kidülledő szemekkel az arcomba éneklő testvérem. - Búcsúzzatok el szépen, vagy megteszem én - nyúl a telefonom felé.
- Húzz már el innen! - tenyerelek az arcába, s a telefonból újra felhangzik a kedvenc hangom.
- Oké, de mire visszajövök tegyétek le, és aludj -borzolja össze a hajam, ugrál egy kicsit az ágyon, majd idétlenül berohan a fürdőszobába és becsukja az ajtót.
- Ez egy hülye - motyogom nagyokat pislogva, majd felnevetek.
- Látni akarlak egyszer titeket együtt, amikor ilyenek vagytok - halk nyögéssel jelzem a nem tetszésem, majd a fürdőszoba felé pillantok. Az öcsém résnyire nyitogatja az ajtót, és ki-kikukucskál.
- bár látnád, hogy most mit művel - morgom, majd én magam is hangosan felnevetek. - Luke, fejezd be! Berohant a fürdőbe, most nyitogatja az ajtót és lesekszik - tájékoztatom, hangosan nevetve döntöm hátra a fejem.
- 20 másodpercetek van! - kiabálja, majd jól hallhatóan bevágja az ajtót.
- Van egy olyan érzésem, hogy ő is rövid időn belül elalszik.
- Szerintem fáradtabb, mint én, csak belőle ez így jön ki - dörzsölöm meg az arcom, és a fejemet rázva nézek az újra résnyire nyíló ajtó felé. - Ha esetleg nyugton maradsz, akkor elköszönök tőle - kiáltok, s az ajtó egyből becsukódik.
- Akkor nem csodálom, hogy Niallt is ennyire szereted - nevetgél, erre a megállapítására mosolyogni kezdek. - Ne várjuk meg, míg kijön a fürdőszobából, holnap hívj fel, ha kialudtad magad. Ne legyen túl korán.
A mosolyom egészen új értelmet nyer, magamban eltervezem, hogy a kapujában állva felhívom, és közlöm ezt vele, majd egy időben ezzel becsöngetek, és a kaputelefonból megkérem, hogy engedjen be.
- Oké - súgom az ajkamba harapva. - Ott most mi van, reggel?
- Délután - nevet elnézően. Máskor mindig tudom, hogy pontosan mennyi időeltolódás van köztünk. - Szép álmokat, Cica!
- Szia - motyogom, s halkan ő is elköszön, majd észrevétlenül végighúzom az ujjam a kijelzőn, és már nem hallom a nevetését, az édes suttogását.
Egy ideig még nézem a háttérnek beállított egyik képünket, teljesen random, mert tulajdonképpen véletlen ért az ujjam a gombhoz. Épp puszit adott a nyakamra, ami miatt felhúzott vállal felnevettem, nem tudom, hogy lett éles a kép, de az egyik legjobbnak tartom kettőnkről, mert nem erőltetetten mosolygunk, és nem is készültünk rá, teljesen őszinte.
Luke kiront a fürdőszobából, még mindig gyökér, de amint meglátja, hogy már csak nézegetem a telefonom, már nem akar beégetni. Helyette bevágódik mellém, és nagy szerencsém, hogy két takaró van, mert másképp elszedné az enyémet, amit most a nyakamig felhúztam. Még szólni akarok neki, hogy ne fészkelődjön annyit, és hogy még véletlenül se lökjön le, de a fejem lebukik a párnára, és a fenyegető gondolataimmal együtt minden más is elveszik.
Későn ébredek, túl későn, és máris úgy érzem, nem fogok időben Londonba érni. Bár azt hiszem, Liam akkor is örülne nekem, ha az éjszaka közepén állítanék be hozzá, azért ezt mégsem akarom. A legnagyobb problémát az okozza, hogy mit vegyek fel, a gépen már nem akarok öltözködni, s bár valószínűleg az érdekelne legkevésbé hogy mit viselek, mégis szeretnék csinos lenni. És szeretném, ha semmit nem venne észre addig, amíg nem akarom hogy észrevegye.
Kapkodva dobálom a ruháim, Luke csak röhög rajtam, miközben könyékig a bőröndömben dúrok veszettül egy pólóért. Amikor megtalálom lekapom a pizsamaként használt bő ruhadarabot, egy pillanatra körbeleng Liam finom illata, de akármennyire is szeretem ezt az illatot, most mégis felfordítja a reggelente érzékeny gyomrom, amit ráadásul most az izgalom, és némi félelem is görcsben tart. Felkapom a kiválasztott pólót, majd hisztisen veszem észre, hogy a melltartóm majdhogynem teljesen átüt rajta, így ledobom magamról, és újra belemászok a bőröndbe. Az öcsém előtt sosem voltam szégyenlős, bár hetekkel ezelőtt valószínűleg nem csináltam volna ezt, viszont így már, hogy én tudom, ez nem háj ami a hasamon van, valahogy nem foglalkoztat a dolog. Kiválasztok egy másikat, de ugyanaz a probléma vele, mint ami az előzővel volt. Az ágyra dobott szoknyámra és magassarkúmra pillantok, majd újra belemászok a bőröndömbe.
- Te mindig ezt csinálod? - röhög rajtam az öcsém. - Még nem láttam ilyet tőled.
- Mit? - morgom, kirángatok egy újabb fölsőt, de az meg nem tetszik.
- Ezt, amit most csinálsz. Vegyél fel egy nadrágot meg egy inget, és szállj fel a repülőre, ha már úgyis az a problémád, hogy későn fogsz odaérni.
- De mindig úgy nézek ki - hisztizek.
- Nem hinném, de még ha így is van, nem baj. Nem hiszem, hogy különösebben érdekelni fogja, mehetsz pizsamában is, akkor is csak téged fog látni, ha beállítasz hozzá - okoskodik, s tudom is, hogy igaza van, de nőként ez engem nem vigasztal. Főként nem olyan nőként, akinek abba is belekötnek, ha nem megfelelő nyakláncot választ a cipőjéhez és a táskájához.
Átölelem magam, még a kimosott ruháim öblítő illata miatt is kavarog a gyomrom. A sarkamon guggolva szedek elő egy újabb lehetőséget, majd felegyenesedek és a tükör előtt belebújok. Luke árgus szemekkel figyel, a szája máris vigyorra húzódik, hogy kiröhögjön amikor idegesen lekapom magamról, de ez valami oknál fogva elmarad. Eldobom a pólót, s legszívesebben belerúgnék a ruhakupacba.
- Mira - szólít, mire idegesen megpördülök. Mindössze fehérneműben meredek rá összehúzott szemekkel, zilált, széttúrt hajjal, és amikor nem szól semmit újból leomlok a bőrönd mellé. Kirántok egy croptopot és belebújok, csak amikor lepillantok veszem észre, hogy ebben a felsőben a hasam édes, apró domborulata elég feltűnő. Lehajtom a fejem, legszívesebben csak nézegetném és simogatnám, eddig egyik ruhám sem emelte ki, olyan apró, de ebben világosan látszik, hogy az nem úszógumi, ami kicsit kiemelkedik.
Amikor felemelem a fejem az öcsém sokkos arccal, tágra nyílt szemekkel mered a kis pocakomra, és már tudom hogy tudja. Alig hallhatóan levegőért kapkod, míg én a mosolyomat igyekszem visszatartani. Nem én mondtam el neki, még csak nem is terveztem, egyszerűen csak túl jó szeme van, és az ikertestvérem lévén észrevesz minden apró változást. Kék szemeit rám emeli, zavartan pislog, megrázza a fejét, majd újra végigmér.
- Mira?
- Igen? - éneklem, az ágyhoz sétálok és felveszem a szoknyám, a top és a szoknya közt szabadon marad kb egy kis fél centis csík a bőrömből, amit még mindig megrökönyödve bámul, pedig a kis maszatom otthonát már jótékonyan elrejtettem.
- Mondj valamit - nyel nagyot, a tekintetében teljes zavartság uralkodik. Kétségbeesés és a meglepettség uralkodik az arcvonásain, miközben idegesen piszkálja az ajakpiercingjét.
- Nem tudom, mit szeretnél tudni.
Összeszedem az eldobált pólóim, összehajtogatom őket, csak hogy eltereljem a figyelmem valamivel. Egy kissé aggaszt, amikor a fejét a tenyereibe ejti és jól hallhatóan nagy levegőt vesz, majd fél arcát eltakarva a kezeivel, a lábain támaszkodva néz rám újra, és úgy tűnik nagyon gondolkozik valamin.
Lehajtom a fejem, valahogy úgy képzeltem el ezt, hogy Liammel majd ketten leülünk beszélgetni vele, és elmondjuk, bár most kezdem úgy gondolni, hogy talán illett volna elmondanom neki már korábban, hiszen az ikertestvérem. Nem tudom, mit mondhatnék, nem voltam erre felkészülve.
A száját szólásra nyitja, végül hangtalanul becsukja, mutatóujját a szájához emeli és újból forgatni kezdi a piercinget, nem bírom, ha ezt csinálja, de most az egyszer nem szólok rá, helyette, próbálom összekaparni a gondolataim, hogy mondjak valamit, és látszólag ő is ezen gondolkozik.
- Luke? - a hangom megremeg, amikor felnéz a pillantása ugyanolyan, mint máskor, nem haragos, kételkedő, vagy bármi ilyesmi, ugyanazzal a kíváncsi, figyelmes tekintettel néz rám, amivel mindig is nézett. Nem volt még olyan, hogy a közelében ne én birtokoljam minden pillantását.
- Nem akarsz mondani nekem valamit? - kérdezi, a kezét tördeli, egymással szemben ülünk az ágyon, és életünk eddigi 20 éve alatt most először vagyunk teljesen szótlanok és tanácstalanok azt illetően, hogy hogyan szóljunk egymáshoz.
- Úgyis tudod már - az egyik tenyeremet a hasamra teszem, a másik karommal átölelem magam. Mintha megütné a felismerés, kicsit összerezzen, zavartan pislog.
- Mira - motyogja ismét a nevem, megrázza a fejét és megtámasztja a homlokát - Én...
Felállok, a bőröndömhöz sétálok és előveszek egy borítékot, amiben néhány fekete-fehér ultrahangos kép van, és az eddigi papírjaim. Az ölébe helyezem, amikor kihúzza a felső papírt egy képecske az ölébe hullik, döbbenten emeli maga elé, és vizsgálni kezdi. Hallom a zavart, kapkodó lélegzetvételeit, és a szemei ismét kicsit kétségbeesetten csillognak amikor rám néz.
- Akarom ezt a kis maszatot - mondom teljesen magabiztosan. Hatalmas sóhaj szakad ki belőle, s többet talán nem is akar tudni, közelebb merészkedik hozzám és szoros ölelésbe von, fejét a hajamba dugja és mindketten mélyen felsóhajtunk.
- Mióta tudod? És miért nem mondtad eddig?
- Néhány hete, miután elmentek, én pedig többször is kiakadtam a fotósokra pont te világítottál rá valamire. Neki akartam először elmondani, senki nem tudja.
- Akkor ezért mész most hozzá? - ujjai közt forgatja az egyik képet, mosolyogva figyelem ahogy tanulmányozza, és magamban nevetek, mert fejjel lefelé tartja.
- Igen, és mert hiányzik. Nehéz volt nem elmondani neki, de szerintem ez nem telefontéma, így lesz a legjobb.
Bólogat, majd a kezébe veszi a papírokat, és úgy tesz, mint aki érti azokat a rövidítéseket, számokat, mindenféle adatokat, holott még én sem, pedig már annyiszor áttanulmányoztam.
- Minden rendben vele? - néz fel bizonytalanul, mutatóujjával a hasam felé mutogat. Valószínűleg már nem kellene megállítanom a böködő kezét. Halkan nevetve dörzsölöm meg az arcom, ritkán látni őt ilyen csendesnek, kissé összezavartnak, az ölébe mászok és a karjaim szorosan a nyaka köré fonom.
- Igen, minden rendben - nevetek elfúlóan a vállába, egyik kezét a fejemre teszi és a vállához húz.
- Nagyon nehéz ezt felfogni - motyogja, mire bólogatni kezdek.
- Igen, nekem is, de mióta tudom, hogy itt van csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lesz. Félek, de már most annyira szeretem - érzem a nyakamnál, hogy elmosolyodik.
- A nagybácsija is szereti - könnyek csorognak végig az arcomon, ha eddig nem öleltem volna elég szorosan, hát most megteszem.
- Remélem, hogy az apukája is szeretni fogja - törlöm le a kézfejemmel a könnyeim, és elmosolyodok.
- Meglepődik majd, de biztosan, csak adj neki egy kis időt, ha esetleg összezavarodik - a kezét megszorítva bólogatok. Talán mégiscsak jobb, hogy ez így kettőnk között történt meg.
Annyi kérdése van arról, hogy mi lesz ezután, mi lesz az énekléssel, Liam és az én karrieremmel, hol fogunk élni. Amikor felvázolom a terveim nem tűnik boldognak, és megértem őt, amíg fel nem fordult mindkettőnk élete sülve-főve együtt voltunk, és azután is törekedtünk arra, hogy ne változzon semmi. Mégis megváltozott, de most minden olyan, mint régen, de ha elmegyek talán már sosem lesz, és ez csak most tudatosul bennem, eddig sosem gondoltam arra, hogy a bekövetkezendő változások és változtatások között az is ott lesz, hogy elszakadok az ikertestvéremtől. Luke mellett akármikor újra kisgyerek lehettem, egy pimasz megszólalásért egymásnak eshettünk, fetrenghettünk, csépelhettük egymást, és hiába van saját háza, ha otthon vagyok mégis nálam lakik. Többet nem lesz ilyen, bár nem hiszem, hogy bármi is képes lenne megállítani őt abban, hogy ha látni akar engem, akkor lásson, még akkor is, ha a Föld túloldalán leszek. Egyszer úgyis eljött volna ez, és mindegy hogy most, 2, 6, vagy 10 év múlva, de mindig a kisbabámat választanám, őt kell választanom, és hátrahagyni egy részét annak, amit most megtehetek. A felnövésbe ez is beletartozik.