65.rész Érted bármit

Sziasztok! :)
Több okból is örülök a csütörtöknek, mert amellett, hogy nagyon ügyesen befejeztem időben a részt, holnap már mehetek is haza. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem már most elegem van az iskolából, elég volt ennyi,jöhetne megint 2,5 hónap szünet. Ti hogy vagytok vele? Milyen visszamenni a suliba, vagy épp újat kezdeni?
Remélem, tetszeni fog ez a rész, a kommentekre válaszolok, amint rendesen kialudtam magam a saját ágyamban. Köszönöm a 178 feliratkozót, egyre közelebb vagyunk a 200-hoz. :)

N. x

U.i: Sajnálom, ha a részben vannak hibák, nem volt időm rendesen kijavítani.

Amikor magamhoz térek nem érzek semmit, tényleg semmit, csak fekszek a hátamon és bámulok felfelé. Nem akarom tudni, hogy mit tettek velem, gondolni sem akarok rá, csak próbálom kitisztítani a fejem, eltüntetni az agyamat ellepő ködöt és keresni valakit magamban, aki képes lesz felállítani a testét, kivonszolni innen, és úgy tenni mintha élne.
- Egyedül hagynál, kérlek? - szólalok meg halkan, de még csak nem is pillantok Niallre.
- Ha azt szeretnéd - válaszol meglepetten, értetlenül, de feltápászkodik. - Aludj egy kicsit - hajol a homlokomhoz, és gyengéd puszit ad rá.
Nem akarom emlékeztetni rá, hogy 10 perce ébredtem fel az altatásból, és hogy mindössze 35 perc telt el azóta, hogy felvonszoltam oda magam. Még úgy is, hogy altatásban voltam, és szándékosan nem akarom tudni, hogy mit csináltak velem, tudom, hogy hetekig rémálmaim lesznek. Ugyanúgy fekszek, amikor kimegy, mint mialatt mellettem ült, meg sem mozdulok. Csak pislogok magam elé üres tekintettel, és már valamiért képtelen vagyok sírásra. Mintha kivesztek volna belőlem az érzelmek, vagy már annyira fáj, hogy az elmém egyszerűen úgy döntött, kikapcsol, mint amikor olyan szintű fizikai fájdalom ér, hogy elájulsz. Pont olyan ez, csak mentálisan.
Órák telhetnek el így, a hasam korog, de valamikor azt mondták, hogy a műtétet követő 2 órában még nem ehetek, ezért meglepődök, amikor egy nővérke betol egy kis kocsit, és a háta mögött bekukucskál Niall. Még mindig itt van.
Hozzá sem érek. most már azt csinálok magammal amit csak akarok, üres vagyok, egy senki, és semmi értelme vigyáznom magamra, egészségesen étkeznem, vagy bárhogyan is. Ez mást sem érdekel, csak Niall őrködik az ajtóm előtt, de nem hallom senkinek a hangját, nem jön be Christian, hogy leszidjon, vagy bármit is tegyen, nem jön be senki a menedzsmenttől, még a stylistok se néznek rám. Persze, hogy nem, valószínűleg örülnek neki, hogy nem rontom a közelükben a levegőt, nem mintha túl sok időt töltenék velük. Mindenki hazamehetett, vége a turnénak, nem kell többé együtt dolgozniuk velem. Még a családom sincs itt, az ikertestvérem se, csak Niall.
Ilyeneken mérgelem magam, holott a legkevésbé sem az érdekel, hogy Christian nem dugja ide a pofáját, nem is hiányzik az nekem, és tudom, hogy anyáék itt lesznek, itt lesz Luke is, de Sydney messze van. Igazából az zavar, hogy akármennyire is haragszom rá, Liam sincs itt, bár valószínűleg elküldeném, magamban tudom, hogy azt akarom, hogy itt legyen.
Amellett, hogy a tarkóm kissé bizseregni kezd, onnan tudom, mikor érkezik meg a családom, hogy hallom az öcsém csörtetését, majd a szüleim és Niall tiltakozó felkiáltása ellenére kivágja az ajtót és beront. Nincs is időm feldolgozni, mi történik velem, levetődik az ágy mellé és belerángat az ölelésébe. A fejem a mellkasára bukik, ő megrázkódik és belefúrja az arcát a hajamba, én viszont nem, a karjaim csak lógnak, a szemeim szárazak maradnak, nagyokat pislogok, majd lehunyom őket és fáradtan fúrom bele az orrom a pólójába. Mint az ikertestvére, természetesen láttam már őt sírni nem csak kisfiúként, ha elesett vagy bántották, később is, de nagyon ritka alkalom az ilyesmi, próbálja a kemény punk rock énekest alakítani, de ebben az esetben ő nem 5SOS Luke, hanem az ikertestvérem, a kisöcsém, aki helyettem is zokog.
Becsukódik az ajtó, esküdni mernék, hogy hallom anyát sírni, de ezt elnyomja Luke szipogása. A kezem esetlenül a hátára teszem, lassan eltol magától, az arcán kövér könnycseppek folynak végig.
- Ne haragudj rám, Mira, én... Totálisan kész voltam, nem emlékszek semmire, amikor hazamentem anyáék már indulni készültek, és amikor elmondták mi történt... Annyira sajnálom, annyira sajnálom! - ismételgeti, a vállamra borul, ez már nem a bocsánatkéréshez tartozik. Megsimogatom a haját, ami ugyanolyan szőke, mint az enyém. Képtelen vagyok bármit is mondani, egyszerűen nem megy, félek, hogy ha kinyitom a szám újra megtörök, de úgy, hogy többé senki nem szed össze.
- Megvizsgálnak, és ha rendben vagy, hazamegyünk - mondja, megdörzsöli a szemét és felegyenesedik. - Többé nem hagylak egyedül - ígéri sokkal inkább magának, mint nekem, de hogy miért, azt nem tudom, viszont ő tartja a szavát, és nem mozdul mellőlem.
- Miért nem mondtad el nekünk, Mira? - kérdezi anya a kezemet szorongatva, sem a testbeszédéből, sem a hangjából nem érzek haragot, és apa is sokkal inkább megdöbbentnek és szomorúnak tűnik, miközben a nyitott ajtó előtt halkan Niallel beszélget.
- Én akartam... - suttogom, s amikor elcsuklik a hangom mindkét kezem megszorítják - Liammel. Neki akartam elmondani először, azt terveztem, hogy majd együtt elmondjuk mindenkinek, de...
- Az a seggfej nem akarta a saját gyerekét! - csattan fel Luke, de anya egy pillantásával elhallgattatja.
- Nem akarta - bólintok aprót, lehajtom a fejem, és a kezemet feszülten szorongató ujjakat nézem. - Azután... nem tudom,  nem voltam még kész rá, hogy elmondjam, mert félten a reakcióktól. A turné utolsó koncertje után akartam közölni a menedzsmenttel azzal együtt, hogy egy időre befejeztem, veszek egy házat otthon, és megpróbálok egyedül boldogulni.
- Édesem, a mi reakciónktól féltél? - néz rám könny fátyolos szemekkel anya. Aprót bólintok, hátrahajtom a fejem, próbálom megakadályozni a könnyeim, és legszívesebben ráharapnék a nyelvemre, amikor kinyitom a szám.
- Az az ember mondta, hogy nem akarja a babánkat, akire a legjobban számítottam, mit kellett volna hinnem ezek után? - kérdezem elcsukló hangon. Átölel, de őt sem ölelem vissza, képtelen vagyok már erre, úgy érzem, mindenki elhagy, akit szeretek, így talán jobb, ha nem is mutatom ki a szeretetem, vagy nem szeretek senkit. Mintha elátkozott lennék. - Egyedül maradhatok? - kérdezem halkan, s a megdöbbent csend után anya lassan feláll.
- Gyere, Luke - szól neki úgy, mintha még mindig gyerekek lennénk, hiszen ugyanígy szólt hozzá akkor is, amikor görcsökkel küzdve szenvedtem az ágyamon, és az öcsém ott tétlenkedett mellettem, próbált segíteni.
Ami a legmeglepőbb, hogy most is ugyanúgy követi, mintha 12 éves lenne, ugyanúgy visszapillant az ajtóból, és én ugyanúgy csak összegömbölyödve magamra húzom a takarót.
Akármennyire is borzasztó itt lenni, a falak közt senki olyannal nem kell találkoznom, akivel nem akarok, még ha ezek a falak arra is emlékeztetnek, hogy itt elvesztettem a számomra legfontosabbat.
Megvizsgálnak, még mielőtt elmehetnék, és közben igyekszek nem elájulni. Kibotorkálok, átölelem magam, és a családom, plusz Niall kutató tekintetében elindulok vissza a "szobám" felé. Hivatalosan is minden rendben a testemmel, de hallom, hogy az orvos a hátam mögött azt javasolja, hogy otthon keressünk fel egy pszichológust.
Becsukom magam után az ajtót, mielőtt öltözni kezdenék leülök az ágy szélére, az arcom a kezembe temetem és mély levegőt veszek. Ki kell innen mennem, és valamilyen módon folytatni az életem.
Megdörzsölöm az arcom, majd Niall táskája felé nyúlok és kiveszem a cuccaim, hálás vagyok, mert fekete nadrágot rakott el, és bár rózsaszínt, de kapucnis pulcsit, a napszemüvegem, és a tornacipőm. Valószínűleg tudta, hogy a legkevésbé sem fog érdekelne, hogy kint talán meleg van, ha kinézek az ablakon látom a kórház körül lézengő fotósokat és riportereket, akik most mindenfélét kitalálhatnak rólam. Az embereknek nincs jobb dolguk, mindent tudni akarnak, és még ebből is hasznot húznának, de én nem adom meg ezt nekik. Felöltözök, összepakolom a cuccaim, azaz a hálóingem, a papucsom és a köntösöm, majd elhagyom a helyiséget. A folyosón a szüleim mellett ott áll Christian, halkan, és illedelmesen beszélget velük, az arcára pedig hazug sajnálkozás ül ki, amikor meglát. Niall gyilkos arckifejezését el sem hinném, ha nem látnám a saját két szememmel. Majdnem egy magasak vagyunk, mégis úgy áll mellettem, mintha legalább 2 méter lenne és 150 kg.
- Köszönöm - motyogom halkan, a ruhákra célozva - később visszaadom a táskád.
- Megtarthatod - rázza meg a fejét, óvatosan végigsimít a hajamon és puszit nyom a homlokomra. Sóhajtva engedem, hogy magához húzzon, a fejem a vállára hajtom, és bár eddig nem sírtam, most mégis megint elszorul a torkom. Hiába próbálnám nem szeretni őt, a szüleimet, az öcsémet, vagy Liamet, nem lennék rá képes, így tehát csak várok, hogy mikor jön a következő csapás.
 - Talán jobb lenne, ha maradnának még 1-2 napot, hogy Mira pihenhessen - hallom félfüllel Christiant, de én ismerem ezt a nyalizós hangsúlyt. Igazából csak szeretne "elbeszélgetni velem" ahogy ő mondaná.
- Niall? - suttogom, remélve, hogy csak ő hallja. A fejét közelebb dugja az enyémhez jelezve, hogy hall engem. - Liam...
- A szállodában van.
Aprót bólintok, karjaim a nyaka köré fonom és belefúrom az arcom, milliószor kívántam már azt, hogy bár örökre így maradhatnék, de most mindennél jobban azt akarom.
- Gyere - simul egy kéz a hátamra, majd amikor felpillantok apa néz rám szomorúan. Elsimítja az arcomba lógó hajam, még akkor is Niall kezét szorongatom amikor ő magához húz. Tulajdonképpen meg sem érdemlem ezt, szégyellniük kellene, mert ők sosem neveltek arra, hogy 20 évesen essek teherbe egy olyan fiútól, aki nem akarja a gyerekét, majd vetéljek el, mert felelőtlen vagyok.
- Te mit szeretnél? - kérdezi halkan.
- Maradjunk holnap reggelig, kérlek, nagyon fáradt vagyok - nem is hazudok, de ez nem fáradtság, hanem kimerült vagyok, és csak feküdni szeretnék. A szívem mélyén pedig abban reménykedek, hogy ha visszamegyünk a szállodába, Liam talán keresni fog, talán elküldöm majd, de megpróbál küzdeni értem. A reggel olvasott kis listája jut eszembe a nevekről, amely most ott lapul Niall táskájának egyik oldalzsebében. Ha tényleg úgy van, ahogy mondta ő, és Niall is, ha tényleg azért jött, mert vissza akart kapni engem, minket, akkor küzdeni fog értem. És ha ő megpróbál küzdeni értem, én is megpróbálok küzdeni azért, hogy mi ketten rendbe hozzuk amit elrontottunk.
- Liz - szól anyának, közli a nevemben, hogy mit szeretnék, és így Luke sem köt bele.
- Szörnyű ami kint van, a biztonsági intézkedések lehettek volna valamivel jobbak - jegyzi meg Luke bunkón, és Niall is csatlakozik hozzá.
- Tesó, nem láttad ami este volt, alig jutottunk el a kocsihoz, mindenhol üvöltöző emberek voltak, bunkó fotósok vakító kamerákkal, legalább 10 rendőrautónak kellett kijönnie.
- Megerősítettük kint a védelmet, a kocsi majdnem közvetlenül a hátsó ajtó előtt parkol, megígérhetem, hogy gond nélkül kijuttok mindannyian. Az újságoknak már tisztáztuk ezt a helyzetet, nem kell senkinek semmit sem mondani.
- Milyen helyzetet? - nézek rá a kezemet tördelve. Nem kötekedni akarok, valóban tudni szeretném, mit mondhatott, amikor ő is csak akkor tudta meg az egészet, amikor engem behoztak ide. - Nem is tudtál róla, mit mondtál?
- Hogy nehéz időszakon mész keresztül, és ne nyaggassanak, mindössze ennyit, mivel nem tájékoztattál sem engem, sem senkit a helyzetről... - válaszol szemrehányóan.
Bólintok, nincs energiám vitatkozni vele.
- Nem mehetnénk már? - ölelem át magam, mire apa intézkedni kezd, kezét a hátamra helyezve terelget a lift felé, ahová mindannyian bepréselődünk.
- Biztos nem szeretnél inkább hazamenni? - kutatja kék szemeivel az arcom Luke, a pillantásából azt olvasom ki, hogy legszívesebben a hátára kapva cipelne haza. De azt nem tudom, hogy otthon mitől lenne jobb nekem.
- Pihenni szeretnék - motyogom, majd amikor leér a lift akaratlanul is közelebb húzódok Niallhöz, míg a szüleim elintézik helyettem a papírokat.
Ahogy kilépünk kisebb pokol szabadul el, de ennek a részese mindössze 15 másodpercig vagyok, majd betuszkolnak a kocsiba, és amint mindenki beszállt indulunk is. Nem tudom, mire számíthatok, ha odaérünk a szállodához, a fejemet az ablaknak döntöm és üres tekintettel bámulok a mellettünk elhaladó autókra.
Kíváncsi vagyok, keresni fog-e, megpróbál-e majd beszélni velem, és arra is kíváncsi vagyok, hogy én mit fogok tenni, ha igen, és mit, ha nem.
Felhúzom a kapucnim, elsőként Luke száll ki, és annak ellenére, hogy két testőr már rángatná is befelé, megvár engem, és hátulról fedezve tol maga előtt. Bent nyugalom van, valahonnan  halk zene szól, emberek jönnek és távoznak, egy lift halk csengéssel megérkezik, egy másik elindul felfelé. Az élet nem állt meg attól, ami velem történt, és talán nekem is úgy kellene felfognom, hogy bár megtörtént, az életem megy tovább, és boldogságra kell törekednem. De nekem ez valamiért nem megy.
Anya a kezében 3 kulccsal igyekszik felénk, a helyzetünk, ahogy egy kis csoportba verődve állunk valamiért arra emlékeztet, amikor nyaralni mentünk, és először kaphattunk saját szobát Luke-kal. Fél óráig álltunk szögegyenesen, mint a kis katonák, és hallgattuk anya utasításait és szabályait, és az első éjszaka még be is tartottuk őket, még a másodikon is igyekeztünk, bár jóval tovább ébren voltunk és nevettünk mindenen. A harmadik éjszakán kifosztottuk a minibárt, összeszappanoztuk a fürdőszoba padlóját és azon csúszkáltunk, ugráltunk az ágyon, párna csatáztunk, de egészen egyedi és durva módon. Reggelre eltüntettük a nyomainkat, viszont a negyedik éjszaka letéptük a függönyt és Luke úgy hátba vágott, hogy lefejeltem az ágy sarkát, ami miatt egy hatalmas lila folt lett a jobb szemem alatt, és 2 napig homályosan láttam.
Hiányoznak azok az idők, hiányzik minden, a gondtalanság, a felhőtlen, igazán nagy felelősség nélkül elkövetett felelőtlenségek. Hiányzik a régi életem, amikor reggel felkeltem, veszekedtünk a fürdőszobán, mindkettőnk szobájából különböző zene ordított, majd egyszerre kiléptünk, felkaptuk az uzsonnás csomagjainkat és együtt indultunk suliba. Útközben csatlakozott hozzánk Calum és Michael, később pedig Ashton. Mi voltunk a Hemmings ikrek, és ez nem is zavart minket, nem akartunk mások lenni, más társaságba tartozni.
- Leszel velem? - felpillantok Niallre, mindenki engem bámul kérdőn. Azt hinném, hogy anyáék a történtek után nem engednének vele egy szobában aludni, de csak várakozva néznek.
- Mi van a szobámmal?
- Liam bent aludt, de szerintem már foglalt magának másikat.
- Ott maradnék - sütöm le a tekintetem - egyedül.
Megértően bólintanak, de mégis egy ideig mindenki csak bámul rám, mintha egy elütött kisállat lennék, amit sajnálni kell, mert bűntudatod lenne, ha nem tennéd.
Kezemben a szobám pótkulcsával megállok az ajtóm előtt, és ezzel együtt Luke és Niall is lecövekelnek mellettem, mint két testőr. A kulcsom nem megy bele a zárba, de mielőtt kihúzhatnám kitárul az ajtó, és néhány másodpercig hatalmas szemekkel nézünk egymásra. Megviseltnek tűnik, fáradt, az arca gyűrött, a haja összedúrt. Indokokat keresek arra, miért bocsáthatnék meg neki.
- Mira - néz rám, mintha rajtam kívül mást nem is látna. Kinyújtja felém a kezét, nagyot nyelek, vágyom az érintésére, szeretném ha átölelne és azt mondaná, mi ketten mindent rendbe hozhatunk, és mindent megad nekem, amire vágyom. De mielőtt hozzám érhetne Luke elüti a kezét és vicsorogva néz rá.
- Hozzá ne merj érni!
Niall elkapja a pólóját és visszahúzza, amikor tesz egy hirtelen, fenyegető lépést felé. Liam arca először meghökkent, majd rá nem jellemző módon visszavágás helyett lesüti a tekintetét és kitárja az ajtót. Lassan lépek be, végignézek a szobán, ami ugyanolyan mint amikor először elfoglaltam, csak most az én bőröndöm mellett ott van az övé is. Luke nagy hévvel csörtet be, ő talán segítségnek hívná, én rángatásnak, ahogy leszedi rólam Niall táskáját.
- Haver - szól hozzá halk figyelmeztetéssel Niall, óvatosan arrébb húz, és elhessegeti az öcsém kapkodó, ideges ujjait.
- Mira? - hallom a hátam mögül, de még csak arra sincs időm, hogy kinyissam a szám, vagy tegyek egy mozdulatot felé.
- Hagyd békén! Miért vagy itt egyáltalán?! Húzz el a francba és vissza se gyere, rá se nézz többet a nővéremre! Eltűrtelek, mert azt hittem tudom, milyen vagy, és mert azt tényleg tudom, hogy milyen a nővérem, de ennek ellenére már az első alkalom után, hogy Mira miattad volt kiakadva pofán kellett volna vágjalak, és akkor talán nem jutottunk volna ide! - ordítja magából kikelve, s egy ideig mindannyian döbbenten hallgatjuk.
- Luke... - szólítom meg óvatosan.
- Nehogy védeni merészeld, Miranda! Életem legnagyobb hibája volt téged velük összezárni!
- Abbahagynád? - suttogom, de látszólag a legkevésbé sem figyel rám.
- Lucas - hallom apa szigorú hangját az ajtóból - ezt nem neked kell elintézni.
- Legalább azt figyelembe vehetted volna, hogy a tesómról van szó! Én soha nem tettem volna ezt a te testvéreddel! - egyre hevesebb lesz, és már nem csak áll, maga mellett hadonászva, hanem elindul felé, és Niall meg apa egyszerre kapják el. - Soha többé, még csak ránézni se merj, nemhogy hozzáérni! Ezerszer jobbat érdemel egy ilyen seggfejnél!
Niall elengedi, apa pedig becsapja utánuk az ajtót. Tompán hallom, hogy Luke továbbra is szitkozódik, apa pedig megpróbálja elcsitítani, de ettől csak hangosabb lesz. Apa szerint semmi köze a kapcsolatomhoz még akkor sem, ha az ikertestvérem, és ezzel jól hallhatóan nem ért egyet. Lehetne egy kicsi jóérzésem legalább azért, mert az öcsém töretlenül kiáll mellettem, ahogy tette mindig is, de csak fáradtságot érzek, és megkönnyebbülést, amikor a folyosón is csend lesz.
Beletúrok a hajamba, fel sem nézve kibújok a cipőmből, lefekszek az ágyra, és hátat fordítok a szobában tartózkodó másik két személynek.
Hallom, hogy Niall halkan megkérdezi Liamtől, van-e másik szobája, válaszul felveszi a bőröndjét és ajtócsukódás jelzi, hogy elment.
Megpróbált hozzám szólni, de Luke lerohanta.
Ha annyira fontos lennék neki, szembeszállt volna az öcsémmel, annyi alkalma lett volna még így is belevágni a szavába és elmondani amit akar, de nem tette.
- Mack? - angyali érintést érzek az arcomon, s mikor kinyitom a szemem angyali szemek fürkésznek aggódva. - Sajnálom, én... nem tudtam, hogy még itt lesz.
-Nem baj - próbálok elmosolyodni, de nem sikerül túl fényesen.
- Egyedül szeretnél maradni? - aprót bólintok, válaszul csak előrehajol, s addig teljesen mozdulatlan vagyok, míg gyengéd puszit lehel a homlokomra.
- Azt hiszem, akkor én osztozok Luke-kal, gyere bármikor, ha szükséged van valamire.
- Köszönöm - suttogom, a szemeim fokozatosan elnehezülnek, pedig még csak délután van, és éjjel nyugtatókkal ütöttek ki. - Bárcsak tudnám, te miért vagy ilyen velem, talán akkor mások is elviselnének - ezt már nem én mondom, hanem a borzalmas, meggondolatlan agyam kimondatja velem.
- Mackenzie, elmondhatatlan sok ember szeret téged a rajongóidon kívül is. És azért, mert csodálatos vagy, gyönyörű, okos, és hatalmas szíved van, amiben mindenkinek próbálsz helyet szorítani. Nagyon fáj azt látnom, hogy így magadba zuhansz, és Luke-nak abban igaza volt, hogy jobbat érdemelsz a hozzánk hasonló seggfejeknél.
- Nem vagy seggfej - simogatom meg a kezét. - Én az voltam, amikor megismertél.
- Tündéri seggfej voltál - neveti el magát halkan - akinek szüksége volt valakire. Én itt vagyok, és mindig itt leszek neked, ha szükséged van valakire. A "miért"-re benned van a válasz - megpuszilja az arcom, szinte odatartom a fejem, és amikor a bőrömhöz ér átölelem a nyakát.
Átöleljük egymást, szükségem van rá, erre a feltétel nélküli szeretetre.
- Pihenj - húzza rám a takarót. - De csak most.
És szót is fogadok, mert már nem hallom azt, hogy mikor megy ki.
Izzadságban úszva ébredek fel, teljesen belecsavarodtam a takaróba, még mindig nadrág és pulcsi van rajtam. Félig öntudatlanul ülök fel, és szenvedem le magamról a ruhákat, majd becsoszogok a fürdőszobába, és egy ideig csak engedem magamra a vizet, hátha életre kelek. De nem, a bennem lakozó összes Mira meghalt, a testvér, a bántó, a pophercegnő, de leginkább az igazi, akit Niall egyszer Liam hercegnőjének becézett.
Automatikus mozdulatokat teszek, beszappanozom magam, lemosom, ázok, majd törölközőbe csavarom magam és kilépek.
Hiába próbálnám meg elkerülni, egy hatalmas, majdnem az egész falon elterülő tükröt lehetetlen. Csak egy pillanatra nézek fel, és meglátom magam, az élettelennek látszó nedves hajam, a szemeim alatt éktelenkedő óriási, sötét karikákat. Hiába akarom, nem tudom elszakítani a tekintetem, kicserepesedett, elnyílt ajkakkal lépek közelebb, megérintem az egyik beesett szemem, majd megtámaszkodok a márványon. Elfelejtettem ezt az érzést, a tömény undort és gyűlöletet, mert hordoztam valakit, akit mindennél jobban szerettem, annak ellenére is, hogy a létrejöttében elég nagy szerepem volt. De most, hogy már nincs, a korábbinál sokkal jobban gyűlölöm azt, aki vagyok, külsőt és belsőt egyaránt. Annyira, hogy felkapom a mosdókagyló mellett felejtett sminkes táskát, félig nyitva van, és amikor a tükörhöz vágom tégelyes krémek, alapozók, szemhéjpúderek repülnek szét, majd a táska élettelenül lehullik a padlóra, és zihálva menekülök ki. Elég együtt élnem ezzel, nem kell még látnom is.
Felfelé pislogva öltözök fel, simogatás helyett inkább hasba döfném magam. Felveszem a pizsamám, és visszadőlnék az ágyba, de halk kopogás akadályoz meg benne. Elgondolkozok azon, kinyissam-e egyáltalán, majd rájövök, hogy ha nem teszem, legyen az Luke, Niall, vagy a szüleim, rám törik az ajtót abban a hitben, hogy meggyilkoltam magam. Pedig én még ahhoz sem vagyok elég bátor, akármennyire is gyűlölöm minden mozdulatom, gyáva vagyok ahhoz is, hogy csak egy kis fájdalmat okozzak magamnak. Talán ezért bántom mindig azt, akit szeretek, mert magamnak nem tudok.
Lassan az ajtóhoz csoszogok, és kinyitom, de a várt bármelyik kék szempár helyett egy barna mélyed az enyémbe, és a lábát az ajtó elé löki, amikor az csak a kezem remegése miatt mozdul meg.
- Könyörgök, hallgass meg! - kér, a hangja komoly, kissé szigorú is.
- Nem - a szemeim tágra nyílnak, remegve rázom a fejem. Nem akarok kettesben maradni vele, nem tudom miért, csak nem.
- Kérlek! - nyúl felém, és finoman, de erősen megfogja a jobb csuklóm, megakadályozva, hogy elmeneküljek.
- Nem, menj el - megpróbálom elhúzni a csuklóm, de ahelyett, hogy elengedné közelebb lép. Behatol a magánszférámba, a combja az enyémhez ér, szabad kezével megfogja az állam, és megfeszülő izmaim ellenére úgy fordítja a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Miért csinálod ezt? Miért csinálsz úgy, mintha félnél tőlem, amikor mindennél a világon jobban szeretlek? Te is tudod, hogy így van, Mira - a szemébe nézek, nem én tehetek a testem erőteljes remegéséről. Nem tudom, hogy így van-e, az égvilágon semmit sem tudok már az érzelmekkel kapcsolatban. - Szeretlek, jobban, mint bármit vagy bárkit, és nagyon jól tudom, hogy annyira elrontottam ami köztünk van, amennyire csak lehet, de könyörgök, bármit megteszek, csak adj nekem egy második esélyt! - gyengéden végigsimít az arcomon, még mindig fogja a kezem, de az övével együtt a derekamhoz húzza.
Tekintete kétségbeesett és könyörgő, pillantását talán semmi pénzért nem szakítaná el az arcomról.
- Hány lánynak mondtad már ezt, és hányszor? - egy pillanatra lehunyom a szemeim, még mindig remegek, de elhatározom, hogy nem sírok
- Egyetlen egynek, de feleannyira sem akartam, mint amennyire azt akarom, hogy te bocsáss meg nekem. Ha megtehetném visszacsinálnám, nem mondanám azt, nem is gondoltam igazán komolyan...
- Liam - fújom ki a levegőt, megpróbálok komolynak és keménynek hatni, de az álarcom azon nyomban megtörik, hogy fájdalmasan csillogó szemeibe nézek.
- Kérlek!
- Nem - megpróbálom lehajtani a fejem, de nem engedi, helyette megszüntet köztünk minden távolságot, és ajkait az enyémekhez nyomja.
Megfeszülök, de egyetlen pillanatig sem tudok ellenkezni, képtelen vagyok rá, minden porcikám ezt akarja, s a tudatom felszíne alatt is minden gondolatom az övé, mindegyik azt mondja, hogy legyek az övé. Elolvadok a karjaiban, mint egy gömb fagyi a forró napon, ujjai elengedik a csuklóm és a derekamra simulnak, az államat fogó keze kiterül az arcomon. Annyira puha a szája, nem is emlékeztem rá, hogy ilyen puha, és hogy ennyire finom. Egy másodpercig nem viszonzom a csókját, de amikor megteszem mohóbb lesz, mintha fel akarna falni
Nyelvével finoman addig ostromolja a szám, mígnem bejutást engedek neki, és összeérő nyelvünk minden halottnak hitt érzékszervem újra feléleszti. Kiver a víz, karjaim a nyaka köré fonom, nem gondolok semmire, az agyam teljesen kiürül és a testem átveszi az uralmat. Egymáshoz tapadunk, én lépek hátrébb, ő pedig felkap, lábaim a dereka köré fonom és jól hallhatóan egymás szájába nyögünk. A hátam a falnak nyomja, a testével tart, miközben lélegzetvétel nélkül, hevesen, éhesen csókoljuk egymást. Ha nem szakadna el, bármire képes lennék, de elszakad, megtöri a varázst, pedig csak levegőt vesz.
Megfogom az arcát, mielőtt újra megtenné, két kézzel tolom el, a mellkasom már nem csak a levegőhiány miatt kezd hevesen emelkedni és süllyedni. Észreveszi és leereszt, nem is próbál megállítani, amikor kitépem magam a karjai közül. A szoba másik végébe rontok, átölelem magam, mintha bántott volna, a remegés újra elkezdődik, de valahogy ez nem összeillő az alhasamban létrejött szorítással és megduzzadt ajkaimmal, melyeknek olyan íze van még, mint neki.
Bámulom őt, mint egy rémült, megvert állat, és annak is érzem magam.
- Bármit megteszek érted, Mira, bármit, amit akarsz. Őt nem tudom visszahozni, ha tudnám megtenném, de így csak azt tudom mondani, hogy ha akarod, próbálkozhatunk. Benne vagyok, Kiscicám, legyen babánk, ha téged ez tenne boldoggá. Engem is azzá tenne! - szemei hatalmasra nyílnak, valószínűleg tudja, hogy másodpercei vannak, mert olyan vadul és kétségbeesetten hadar, hogy ha nem figyelnék nem is érteném amit mond.
- Nem - ejtem ki remegve, a hangom pániktól lesz egyre hangosabb és magasabb - te ezt nem érted! Egyáltalán nem érted! - sikítom, a falhoz préselem magam, amikor közelebb lép. - Tűnj el, tűnj el az életemből!
- Nem - rázza a fejét, elcsuklik a hangja, mindkét kezével a hajába túr. - Nem, és addig nem megyek sehová, amíg azt nem mondod nekem, hogy adsz egy második esélyt. Szeretlek Mira, a rohadt életbe már, hiszen te is szeretsz engem! Adj egy esélyt, könyörgöm, nem fogod megbánni! Vége ennek, vége minden veszekedésnek, annak, hogy bántjuk egymást! Nem lesz köztünk távolság, oda megyek, ahová akarod, hogy menjek veled, csak kérlek, nagyon szépen kérlek, adj nekem egy esélyt! Veled akarok lenni, szükségem van rád!
- Nem - tenyereim izzadtan tapadnak a falhoz, még mindig hátrálnék. Nem tudom, miért mondom ezeket, tudatában vagyok annak, hogy néhány órája még azt akartam a legjobban, hogy itt legyen és ezeket mondja nekem. Valójában viszont nem ezt akarom. Nem azt, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat, és tudatosan legyen gyerekünk, azt akarom, hogy legyünk rendben, legyen egészséges most azonnal a kisbabám, és kicsit több, mint 6 hónap múlva akármennyire is megrémisztettek már a vizsgálatok, és megrémiszt az egész, de szüljem meg, és minden úgy legyen, ahogy eredetileg megterveztem. Én ezt akarom, egyedül ezt.
Ahogy kiejtem a szót összeomlik a padlón, arcát a kezébe temeti, ő ott sír, és egy ideig csak nézem, mert még sosem láttam így, majd nekem is ömleni kezdenek a könnyeim.
- Mit akarsz, mit csináljak? - néz rám elkeseredetten, kövér könnycseppek szánkáznak végig az arcán, az alsó ajka remeg. - Mert nem hagyom ennyiben.
- Liam - Niall pillantása meglepett, jobban, mint amennyire kellene, hiszen ő tudhatta volna, hogy ide fog jönni.
Belép a szobába, felméri a helyzetet, majd megfogja Liam karját, és felhúzza. Kitántorognak a szobából, ezúttal én maradok egyedül, és a csukott ajtón belül is hallom a folyosón felhangzó hüppögését. Várok, de Niall nem jön vissza, lecsúszok a fal mellett és zihálva ölelem át magam, a könnyeim ömleni kezdenek, ujjaim a hajamba marnak, majd egy test huppan le mellém, lefeszegeti az ujjaim a hajamról, és a mellkasára von.