73.rész Lehetőség

Sziasztok!

Elnézést, hogy csak most hozom a részt, a mai napom, és eddig a szünetem is elég sűrű volt. Jött hozzám a legjobb barátnőm, akivel sajnos nagyon ritkán tudok találkozni, szóval írás helyett inkább vele foglalkoztam, remélem megértitek. :)

Pihenjetek sokat a szünet hátralévő részében! <3 

N. x

~Liam Payne~

Eddig is tudtam, mindvégig tudtam, hogy mindennek egyedül én vagyok az oka, senki más, csakis én. Tudtam, mégis most érzem igazán, sokkolóan, mert magam is átestem azon, ahová a barátnőmet sodortam, és tudom, hogy az a végső szétcsúszás. Megdöbbentő, hogy ez miattam van.
A fejemet fogva dőlök az oldalamra, az egyedüli amit biztosra tudok vele kapcsolatban, hogy sosem akartam szándékosan bántani, azóta nem, hogy először dobbant meg igazán érte a szívem. Mégis mindig megtettem és megteszem, mert egyszerűen ez vagyok én, ő túl jó egy ilyenhez. Újra a kezembe veszem a telefont és megnyitom a képeket, legszívesebben eltakarnám a szemeim és eldobnám. Lassan lapozok, a képek sötétek és homályosak, valószínűleg telefonnal készültek, de felismerem. A keze, amivel befogja az egyik orrlyukát eltakarja a fél arcát, a haja kontyban ül a fején, talán más nem hinné el, hogy ez ő, de nálam már a körmének formája elárulja. Az egyik képen az orrára rátapadt a fehér por, szemei sötétek és karikásak, egyenesen a kamerába néz de a tekintete üres, nem tudom, hogy azért-e, mert észre sem vette hogy fotózzák, vagy már alapból ilyen. Szenvedek, fizikai fájdalmat okoz a kezében parázsló cigi látványa, amiről megmagyarázhatatlan oknál fogva tudom, hogy nem csak sima cigi. Ugrál, kiengedte a haját ami a képeken száll körülötte, gyönyörűen omlik le, és már nincs az az ember, aki értelmes indokkal tudná alátámasztani, hogy a képeken nem Mira van. Nincs még egy olyan lány, akinek ilyen gyönyörű szőke haja van, vagy ilyen kecses, gyönyörűen domborodó csípője, kerek vállai, csinos ujjai, amikkel füves cigit szorongat. És nem csak fogja, hanem azokhoz az ajkakhoz emeli, melyeket halálom utolsó másodpercéig tudnék levegővétel nélkül csókolni. Rosszul vagyok attól, amit tettem vele, azok közé az ajkak közé nem illik ilyesmi, nem kellene egy csöves, olcsó szórakozóhelyen drogtól kábultan vonaglania.

Megnyitom a saját képeim, csak hogy megnyugtassam felkavart lelkem, csakhogy az éremnek két oldala van, és bár Mira mosolya, sima, puha arca, és a tekintete amivel engem néz a lelkem megnyugtatja, de a szívem darabjai ezerszer fájdalmasabban kezdenek sajogni. Minden nap, minden reggel, minden órában emlékeztem magam arra, mit dobtam el magamtól, és minden alkalommal egyre jobban fáj, mert én sem bocsájtanék meg magamnak. De még ha nem is bocsájt meg, azt nem hagyhatom, hogy tönkretegye az életét, és saját magát.

Az egészben a legröhejesebb az, hogy gondolatban folyton megfogadom, hogy küzdeni fogok érte, hogy felhívom, elmegyek hozzá és addig nem megyek el, amíg nem omlik újra a karjaiban, de mindössze annyit csinálok, hogy minden nap keresek valamit, amivel levezethetem a magam iránt érzett düht, és egy indokot, hogy miért ne igyam le magam, és könnyítsek az életemen azzal, hogy öntudatlanul fekszem. Hajlandó vagyok elolvasni azt, amit a képeknél írnak, máskor nem tenném, ha nem lennének ott azok a képek egy pillantásra sem méltatnám, de most bizonyítva van, hogy valós tartalmat közölnek. Az ilyeneknél gondolom azt, hogy bár egy nagy szenzációhajhász baromság lenne, amiért balhét rendezhetek, de sajnos ez nem az. Leírják, hogy valószínűleg rendszeresen csinálja, azóta hogy legutóbb megírták róla, hogy lerészegedett, és írnak rólam is, ahogy mindig. Nem vagyok mellette, amiből arra lehet következtetni, hogy már nem vagyunk egy pár, és lehetséges, hogy ez miattam van, amellett, hogy elvesztette a kisbabánkat. Ledobom a telefont és a másik oldalamra fordulok, hogy arccal a kanapé belső oldala felé legyek. Akkor fogok újra a szobámban aludni, ha a karjaimban vihetem fel a lépcsőn Mirát, és ő megy be először.
Elalszok, és róla álmodok, megint, ahogy mostanában szinte mindig. Az álmaim nem rosszak, hanem a legjobbak, mégis fájnak.
Ujjait végigvezeti az arccsontomon és az államon, ajkait kissé elnyitva, tűnődve figyel okos szemeivel.
- Szép vagy - suttogom, megfogom az apró kezecskéjét és megcsókolom. Tudom, hogy az ő esetében fontos hangoztatnom, mennyire gyönyörűnek tartom. Amúgy is fontos, de Mirának mégis több kell. Elképzelhetetlenül sok inger, kritika, kötekedés, és hasonló ér egy ismert embert, és egy idő után hiába próbálkozol, egyszerűen nem tudod figyelmen kívül hagyni. Elkezd bántani, ha valaki azt írja, nem tetszett neki a ruha amit viseltél, vagy hogy nyúzottnak nézel ki, picit híztál vagy fogytál. Rossz, ha ilyen apróságokat ezrek tárgyalnak meg, már az is rossz, ha két ember összesúg mögötted, ő pedig mindent magára vesz, de tényleg mindent, és elhiszi amit mondanak. Azt akarom, hogy a sok hülyeséget figyelmen kívül hagyva annak higgyen, amit én mondok. Mert számomra mindennél gyönyörűbb és csodálatosabb.
- Te is szép vagy - mosolyog rám, hüvelykujját végighúzza borostás államon, és picit felbiccenti a fejem. Minden alkalommal elszorul a mellkasom az izgalomtól, mielőtt megcsókoljuk egymást, ez az az izgalom, amikor tudod, hogy valami nagyon jó vár rád, és alig várod, hogy megtörténjen. 

Puha ajkai úgy érnek a számhoz, mintha csak egy apró lepke szállna rá, mégis az összes érzékszervem életre kel. Újra és újra megismétli, szempillái megrebbenve simítják meg az arcom, majd elhúzódik. Szép szőke haja kettőnk közé hullik kis barlangot képezve az arcunk között, kék szemei szinte világítanak, a mellkasom egy pillanatra elnehezedik és levegőt is elfelejtek venni. Néha eltűnődök azon, vajon mindenkire így néz-e, vagy csak én képzelek bele valami pluszt a pillantásába, amitől olyan különlegesnek érzem magam.

Arról álmodok, amit a legjobban szerettem a kapcsolatunkban, a szoros, ragaszkodó öleléseinket, a mosolyt az arcán amivel nézett rám akárhányszor újra láttuk egymást, hogy vagy én állítottam be hozzá váratlanul, vagy ő hozzám. Arról, ahogy összefonódtak az ujjaink, a kirándulásainkról idegen országokban, ahogy forgatta a vékony csuklóján fityegő nevetségesen olcsó, bizsu karkötőre felkerülő újabb és újabb medálokat. A csókjainkról, hogy elmosolyodott közben vagy nevetett, arról, hogyan értünk egymáshoz, és hogy éjszakánként akárhányszor vele a karjaimban ébredtem fel nem tudtam visszaaludni, mert csak néztem őt és csodálkoztam, hogy ez a lány az enyém. 

Tudom, hogy a kapcsolatunk nem volt tökéletes, apróságokon vesztünk össze, és akár egy szúnyogra is képes voltam féltékeny lenni, de csak azért, mert mindig tudtam, hogy nálam jobbat érdemel, és féltem, hogy talán egyszer megtalálja azt. Az, hogy idegesítő és meggondolatlan vagyok néha velem jár, de amivel ellensúlyozni tudom az az, hogy mindennel jobban szeretem.
Felriadok, a szívem hevesen dobog, mintha rémálomból térnék észhez, aztán amikor kettőt pislogok rájövök, hogy nem az álmom rossz, hanem a valóság. Felkapok egy párnát és a falhoz vágom, de ez nem elég. Mélyeket lélegezve túrok a hajamba és lehajtom a fejem, ülök tétlenül, miközben arra gondolok, hogy végig ezt csináltam, végig csak vártam a csodára, hogy visszafogadjon, felhívjon és ő kérje, hogy menjek oda hozzá, holott nekem kellene térden csúszva könyörögni, még ha nincs is már jogom hozzá.
Most viszont a kezembe veszem a telefonom, már nincs vesztenivalóm, mindent elveszítettem ami köztünk volt, ennél bármi jobb lehet. Csak csöng és csöng, de nem veszi fel, csakhogy ezúttal nem fogom hagyni, ha ő nem veszi fel, akkor majd felveszi Luke, Niall, Calum, Michael, a menedzsere, vagy végső esetben Ashton. Valaki felveszi majd nekem és megadja a lehetőséget, hogy legalább annyit megmagyarázzak Mirának, hogy nem rak ki a lakásából, ha odamegyek, de ha jobban belegondolok kirakhat, nem fogok elmenni. 

Teljesen elfelejtkezem róla, hogy ott éjszaka van, de Niall hangja nem sokkal gorombább, mint amilyen egyébként, ha velem kell beszélnie. 

- Tudod hány óra van itt? - morogja suttogva, ebből arra következtetek, hogy valakivel egy szobában lehet, és az a valaki nagy valószínűséggel Mira.

- Nem - jelentem ki, nem érdekel, hogy felébresztettem az édes álmából, van ami fontosabb az alvásnál. - Ide tudod adni nekem Mirát?

- Nem - vágja rá. - Alszik, és elhiheted, nincs szüksége rá, hogy felzaklasd - suttogja hevesen, védelmezően.

- Niall, beszélnem kell vele - túrok a hajamba.

- Akkor hívd fel őt, vagy hívj fel olyan valakit, aki semmit nem veszíthet azzal, ha elhiteti vele, hogy nem te keresed. Haver, most én nem kockáztatok, majd akkor odaadom neki én, ha tudom, hogy nem gondot okozok vele.

- Rendbe akarom hozni amit elbasztam, add már ide! - csattanok fel, a mellkasom egyre hevesebben emelkedik, megmarkolok egy másik párnát, amin esetleg levezethetem a dühömet.

- Liam, te végig rendbe akartad hozni, és tudod mit csinál? Ugye tudod, hogy mit csinál?! - normál hangerőn beszél, úgyhogy valószínűleg kiment valahová, de még mindig nem kiabál, pedig úgy sejtem, legszívesebben azt tenné. - Hagyd most már békén őt, ha eddig nem akartál vele beszélni, akkor most se tedd. Hagyd, hogy elfelejtsen és túllépjen rajtad.

- De hát nem tud! - kiáltom kétségbeesetten. 

- Kap segítséget, és menni fog neki. Hagyd őt, Liam, komolyan mondom, mindkettőtöknek ez lesz a legjobb.

- Ez nem igaz! - csattanok fel. - Te nem tudsz semmit, úgyhogy ne is szólj bele, csak add már ide, hadd beszéljek vele! 

- De tudom, tesó - enyhül meg a hangja, nagyot sóhajt. - Tudom, hogy szereted, és azt is, hogy ő is téged, de muszáj megértened, gondolj arra, hogy jobb lesz neki. Képtelen lezárni dolgokat, rombolja magát, iszik, füvezik, olyanokat csinál, amiket más esetben nem tenne. Engedd el, hagyd, hogy túllépjen, te ezt egyszer már megtetted, hagyd, hogy ő is találjon valaki mást. 

Levegőért kapkodok, talán azért, mert igaza van, tudom, hogy igaza van, de nem akarom, hogy túllépjen rajtam és találjon valaki mást, azt akarom, hogy mi ketten lépjünk túl mindenen, és én akarom boldoggá tenni. Ami a legjobban megijeszt az az, hogy még ha segítséggel is, de Mira végül megnyugszik, és rendben lesz, de velem mi fog történni? 

- Niall? 

Felkapom a fejem, a szemeim tágra nyílnak, ez az ő hangja, még úgy is megismerem, hogy alig hallom.

- Cica! - üvöltöm el magam abban a reményben, hogy meghall, és esetleg ő maga kéri el a telefont tőle. - Add oda neki, Niall, add oda! 

- Semmi baj, itt vagyok - mondja, de ezt a legkevésbé sem nekem szánja.

- Hadd beszéljek vele! Mira, Cica, ne haragudj rám, bocsáss meg! - remegek, könnyek folynak végig az arcomon a tehetetlenségtől. - Kivel lépjen túl? - üvöltöm. - Veled? Azért etetsz ezzel, hogy a tiéd lehessen! Hát, felejtsd el, Horan! Egy újjal se merészelj hozzáérni, mert a két kezemmel heréllek ki, érted?! 

Nem tudom, mikor nyomja ki, csak üvöltök, fenyegetőzök, csapkodok, lever a víz. Nyugtázom magamban, hogy már megint itt tartok, de nem érdekel. A fejemben hirtelen más fordulatot vesz minden olyan pillanat, amikor Mirát Niallel láttam, olyanokat képzelek be, amik sosem történtek meg, például amikor azon veszekedtünk, hogy részegen mit művelt Ashtonnal, én pedig az éjszaka közepén jöttem rá, hogy egy barom vagyok. Egy ágyban aludtak, de erre most valamiért úgy emlékszek vissza, hogy összebújtak, és Niall pillantásában több volt, mint védelmezés. Elhitetem magammal, hogy végig volt valami köztük, és hülyének néztek engem, még az is megfordul a fejemben, hogy a baba sem az enyém volt, és ettől részletesen végbemegy a fejemben annak a folyamata, hogyan is fogan meg egy gyerek, de Mira mellett most nem én vagyok a másik főszereplő. A falnak tudnék rohanni, rombolok, ütök, porlik a fal és sajog a kezem, mígnem levegőért kapkodva fekszem a szőnyegen, nézem a plafont, és holtbiztos vagyok benne, hogy végleg végem.

~Mira Hemmings~

Nézem őt az ablakból, ahogy az egyik székben ülve hevesen magyaráz, szabad kezével gesztikulál, és arra gondolok, hogy talán most magyarázkodik Florának. Nem hallom mit mond, de annyira nem is érdekel, valamiért még mindig az én otthonomban van annak ellenére is, hogy tudja, egy drogos idióta a barátja. Elhúzom az üvegajtót, ahogy megcsap a hűvös szél és hirtelen újra egy térben vagyunk elszáll a bátorságom, ami kivezényelt ide. Csak azt akarom tudni, visszajön-e a hozzám.

- Niall? - szólítom meg óvatosan. Fogja a telefont és bólogat, amikor megszólítom összerezzen, majd elveszi a fülétől. Látom, hogy az ujjaival letakarja a hangszórót, és egyre veszi le a hangot, de egyáltalán nem érdekel, hogy miért csinálja. Nem akarom tudni, kivel beszélt, mindegy ki van a vonal másik végén, engem választ, és nem őt, ez az amire a legjobban vágyom.

- Semmi baj, itt vagyok - nyújtja felém a kezét, óvatosan megfogom és engedem, hogy az ölébe húzzon. Nem sokat kell győzködnie, megadja a lehetőséget és kihasználom, közben látom, hogy az asztalra csúsztatja a telefont.

Felhúzom a lábaim és a mellkasára hajtom a fejem, kiráz a hideg a hűvös széltől, mire kissé szorosabban ölel magához, habár rajta csak alsónadrág van. 

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek - suttogja.
A fejemet rázom, talán arra számít, hogy kérdezősködni kezdek, de eszem ágában sincs. Van, amit jobban akarok tudni ennél, például, hogy miért nem hagy már itt, miért nem adja fel a próbálkozást, amikor teljesen reménytelen vagyok, de ezekről hiába kérdezem. Az eget kémlelem, itt csak a Holdat lehet látni a fényszennyezés miatt, és csupán néhány nagyon kitartó csillagot. A farmon nem csak ezt a párat lehetett látni, emlékszem, hogy feküdtünk egymás mellett, és olyan okos gondolatokat osztott meg velem, amiken csak tátottam a szám, miközben milliónyi csillag ragyogott fölöttünk. És csókolóztunk, sokat, ha behunyom a szemem érzem az ajkának ízét, ujjainak érintését az arcomon, a testéből áradó hőt. Oda szeretnék visszamenni, abba a pillanatba, amikor az egyetlen zaj a tücskök ciripelése volt, és elvesztünk a világegyetemben.
- Miért csináltad? - hallom Niall hangját, hunyorogva nézek fel, fáj, amikor a gondolataimból magamhoz térve nem Liam az, akit látok.
Megvonom a vállam, legszívesebben megint megtenném, benne van a dobozka a táskámban, de nem tudom, miért akarom annyira nagyon elővenni.
- Te miért? - célzok arra, amit egyszer mesélt, hogy Harry kivételével mindegyikük az ajkai közé vette már a bűnt.
- Nem tudom - rázza a fejét. - Poénból, talán.
Lehajtom a fejem, mennyivel egyszerűbb lenne megmagyarázni, ha csak poénból csináltam volna én is,
- Jól akartam érezni magam - motyogom, hüvelykujjamról hevesen kapargatom a körömlakkot. - Csak egy kicsit.
- Nem kellenek hozzá ilyenek, Mack.
- Akkor kérlek mondj egyetlen okot, vagy bármit, amitől jobban érezhetem magam egy kicsit, és nem kell hozzá ilyesmi, különben bemegyek és itt, előtted fogok sárkányt játszani! - fészkelődök, legszívesebben felugranék és máris kihoznám.
- Mielőtt Luke idejött nevettél velem - néz rám kék szemeivel. - Ahhoz nem kellettek ilyesmik, az egész csak azon múlik, hogy akarsz-e boldog lenni, Mira.
- Akarok, de nem megy! Nem megy nélküle! - kapok a fejemhez és kétségbeesetten megragadom a hajam. Óvatosan kezdi lefeszegetni az ujjaim, a hajam tépése helyett az arcom elé emelem a kezeim, de a körmeim így is a bőrömbe vájnak.
Fejét hátrahajtva óriásit sóhajt, világos, hogy ő sem tud mit kezdeni velem, csak nem akarja bevallani magának.
- Hiányzik - nyöszörgöm. Ezt eddig sosem mondtam ki, csak gondoltam rá, de már minden mindegy. - Annyira utálom, és mégis hiányzik.

Ez a legrosszabb, hogy egyszerűen nem tudom, mit akarok, mert utálom mindazért amin átmentem miatta, utálom, mert úgy hiszem, ha nem készülök ki úgy miatta, most az édes kis kerek pocakom már nem lenne olyan kicsi, de hiányzik is, mert tudom milyen volt vele lenni, még ha nem is találkoztunk túl sűrűn. A fejemben egyik ellentmondás ütközik a másikkal, az utálat és a hiány, a boldogságbuborékunk, amiben néha elvesztünk, és az az érzés, amikor egyedül maradtam. Az, hogy sosem volt igazán normális kapcsolatunk, nem volt olyan, hogy hazajött, és együtt vacsorát csináltunk, vagy én vártam azzal, sosem fészkeltük be magunkat az ágyba vagy a kanapéra, zabáltunk össze mindenfélét és filmeztünk, ahogy azt Ashtonnal tettük. Ő Londonban van, én itt vagyok, a világon mindentől messze, a kapcsolatunk talán végig halálra volt ítélve, csak ezt soha nem vallottuk be magunknak. Ellenpéldának hozhatnám, hogy a barátságunk Niallel mégis tökéletes, de ha belegondolok, Nialltől sosem voltam terhes, és sosem gondolkoztam el azon, hogy feleségül kellene mennem hozzá, addig nem, amíg minden tökéletes volt, és még így sem, csak akarok valakit, aki elfelejteti velem.

- Tudom - motyogja. - Talán még most kellene eldöntened, mit akarsz pontosan, visszamenni hozzá, vagy újrakezdeni nélküle.

Pont ezt nem tudom, életemben először szeretném, ha valaki helyettem döntene, megparancsolná, hogy legyek együtt vele, tiltakoznék, hisztiznék, de végül belenyugodnék, és végül minden jó lenne, vagy pedig megmondanák, hogy nem foglalkozhatok vele, sosem lehetünk együtt, mert végül abba is belenyugodnék. Viszont pont most nem akar senki sem helyettem dönteni az öcsémen kívül.

- Szerinted? - dőlök a vállának, hüvelykujjával megnyugtatóan masszírozza a csuklóm belső felét.

- Ne kérj arra, hogy válaszoljak - motyogja. 

Sóhajtva hajtom hátra a fejem, valóban nem kérhetem erre, mert talán ami nekem jó, az Liamnek nem, nem állíthatom őt egyik oldalra sem, így is folyton engem pátyolgat.

- Szerinted ő mit akar? - piszkálom a körmömet, szörnyen kínos ilyeneket kérdezni tőle azok után ami történt.

- Téged, mindegy milyen áron.

- De akkor nem kellettem neki - nézek rá, az ajkam lebiggyed és felforrósodik az arcom. Nem mond semmit, csak úgy hajtogatja magát, hogy kényelmesen átöleljen.

- Ne beszéljünk erről most, mindketten fáradtak vagyunk, menjünk be - nyalábol fel meg sem várva a válaszom, arcom a nyakába temetem és az illatába burkolózok. Azon nem kell gondolkoznom, vajon miért csókolóztunk délután, rengeteg kérdés van, de a saját magammal kapcsolatos miértekre tudom a választ. Mert ő az egyetlen, akit nem tudok ellökni magamtól, egyszerűen nem engedi hogy megtegyem, és sosem kell kérnem, hogy legyen velem, segítsen, hallgasson meg, számára ezek magától értetődőek. Becsukja mögöttünk az ajtót és elhúzza a függönyt, így a szobára ismét sötétség borul.

- Niall? - suttogom, letesz az ágy szélére, lelógatom róla a lábaim, miközben leül mellém. Halkan hümmögve emeli rám a pillantását, ami érdeklődő, törődő, és szeretetteljes. Szeret engem, valami olyan módon, ahogyan senki más nem, máshogy, mint Liam szeretett, vagy Luke szeret, egyszerűen nem tudom, hányféle módon lehet szeretni valakit. - Szerinted én rontottam el?

- Nem - ingatja a fejét. 

- És... - megállok, most először érzem kínosnak, hogy ilyeneket kérdezek tőle. - Jók voltunk együtt? - lehajtott fejjel játszadozom az ujjaimmal, nem kell attól félnem, hogy azt mondja majd amit hallani akarok, ezért is vagyunk barátok, kimondjuk amit gondolunk.
- Igen - fogja meg a kezem. - Egyikőtök sem normális teljesen - pillant fel, és mosolyra húzza a száját, ebből tudom, hogy nekem is ezt kell tennem -  de szerintem boldog voltál, és azt tudom, hogy Liam is boldog volt. Csak azt nem tudom, hogy képes leszel-e valaha elengedni a történteket, és megbocsájtani neki.
Aprókat bólintok, nem akarom tovább feszegetni ezt, bebújok a helyemre és magamra húzom a takarót. Niall eddig az ágy másik végében aludt, oda is én csalogattam fel a padlóról, és most sem hajlandó közelebb jönni.
- Csalódtál bennem? - szólalok meg újra, holott én akarok a legjobban aludni.
- Nem - nyújtja ki a kezét, és megérinti az arcom. - Csak nem akarom, hogy tönkretedd magad, ezért értek egyet Luke-kal.
Egyetértenek abban, hogy pszichológusra van szükségem, ha kell, gyógyszerekre, mert azokkal nem ugyanazt érem el, amit a fűvel. Csak míg Luke tombolt, és megparancsolta, hogy pakoljam össze a cuccom és induljak vele haza, addig Niall higgadtan tolmácsolta a szavait, és ezt az egyet nem támogatta. Miután Luke elrongyolt nem mondott semmit, csak összekaparta a sokkos állapotba került darabjaim, és pizzával etetett, nem tudom, ő mit gondolhat igazán.
- Szóval tényleg kezdek megbolondulni, és agyturkászra van szükségem - nevetek fel gúnyosan.
- Nem, ezt senki nem mondta.
- De ezt gondoljátok - bizonygatom, míg ő csak rázza a fejét és a szavamba vág.
- Nem, Mira, azt gondjuk, hogy mi már nem tudunk többet tenni érted. Eddig mindenben tudtam segíteni neked, azt hiszem, ahogyan Luke is, de én nem tudom feldolgozni ezeket helyetted - aprót bólintok, majd összegömbölyödök és magamra erőszakolom, hogy csukjam be a szemeim, de nem tudok elaludni. Furcsa, hogy van valaki az ágyamban, akihez tudom, hogy eddig mindig odabújhattam, és nem éreztük magunkat zavarban emiatt, most mégis karnyújtásnyira fekszik tőlem, háttal fordulva nekem.
- Niall - szólítom meg, kinyújtom a kezem és a mutatóujjammal megbököm a vállát, mire picit megrázkódik, mintha a nevetését fojtaná vissza. Felém fordul, percekig fekszek vele szemben, miközben közel egy métert akarok leküzdeni, csak annyi, mégis egy szakadéknak tűnik.
- Mit szeretnél? - kérdezi, holott valószínűleg tudja, csak húzza az agyam. Örülök, hogy ő szórakoztatónak tartja ezt, míg én szörnyűnek.
- Közelebb mehetek? - nyögöm ki, nem tudok a szemébe nézni, máskor nem kellett engedélyt kérnem ezért.
Kitárja a karját és ő is közelebb húzódik, majdhogynem boldogan kúszok az ölelésébe, mert végre nem vagyok egyedül.
- Aludj, Mackenzie - nyom puszit a fejem tetejére. Akármennyire is utálom ezt a nevet, megnyugtató, hogy legtöbbször még mindig így hív, ebből tudom, hogy nem változott a kapcsolatunk, akkor lennék bajba, ha Mirandázna, az a név csak rosszat jelent.
- Mégis mit gondoltál, Miranda?! - Christian feje vörös, és nem félti a hangszálait. Luke a fogait összeszorítva ül mellettem, míg én az ajtót szuggerálom, aminek a másik oldalán Niall járkál fel-alá. Tudom, hogy most nem fog senki a védelmemre kelni, Luke szerint megérdemlem a fejmosást, amiből még bőven kapni fogok.
- Egyszer elnéztem, megadtam az esélyt, hogy magadtól térj észhez, mert tudtam, hogy nem könnyű neked, de ez már több a soknál! Veled állandóan csak a baj van, Miranda!
- Hé - morogja Luke, mint egy pitbull, most először mutat valami szándékot rá, hogy megvédjen.
- Ha Simon nem ragaszkodna annyira hozzád, már rég nem lennél itt! El sem jutottál volna idáig, ehhez az iparhoz felnőttnek kell lenni, és úgy is gondolkodni, ami neked nem megy! A legkevésbé sem becsülöd meg, amid van! Megengedtem, hogy új lemezt készíts, elnéztem a múltkori ügyedet, és hogy nem szóltál a kis balesetről...
Megtanultam kikapcsolni az agyam, és nem felfogni azt, amit nem akarok, de a fülem még mindig jó, és erre összerezzenek. A kis baleset... Luke úgy pattan fel, hogy kis híján felborul a szék, amin eddig ült, Christiannak pislogni sincs ideje, amikor az öcsém elkapja a gizda mellkasán gyűrődő inget.
- Ülj csak le, Luke - a higgadt hang felé kapom a fejem, észre sem vettem, hogy belepréselődöm a székbe.  - Ülj le fiam, különben kénytelen vagyok hívni a biztonságiakat.
Látom, hogy megfeszül az állkapcsa, vet egy utolsó fenyegető pillantást Christianra, majd lefeszegeti az ujjait az ingről, és lenyomja magát a székbe.
- Elnézést, Mr. Cowell - morogja.
- Simon bácsi - tápászkodok fel, a tőle megszokott mosolyra húzza a száját és megölel, mint egy büszke apa. Észreveszem, hogy Christian most már lapítva ül a székében. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Simon valamiért mindig kiáll értem, és hiába pimaszkodok vele, szájalok, vagy hisztizek, képtelen vagyok felhúzni, csak tesz egy megjegyzést. Sokszor megkapom emiatt, hogy én vagyok Simon Cowell kis ölebe, de az igazság az, hogy inkább egyedi módon büntet, amin röhöghet egy jót, valószínűleg ezért egyezett bele a farmos büntibe is.
- Jól mondta, Mr. Fletcher, ehhez a munkához valóban higgadt gondolkodás szükséges legfőképp a felelőtlen, lázadó tinisztárok miatt, és úgy veszem észre, maga nem a legalkalmasabb erre a pozícióra.
Christian köpni-nyelni nem tud, ami furcsa elégedettséggel tölt el.
- Kifáradna, kérem? Innen átveszem - bólogatva áll fel, Simon arcán elégedett, mégis higgadt mosoly ül, élvezi, ha ő irányíthat. - Köszönöm a közvetítést! - jegyzi meg gúnyosan, majd miután becsukódik az ajtó egyenesen a szemembe néz.
- Ugye tudod, hogy sok rossz pontot kell gyűjtened ahhoz, hogy én szóljak közbe?
Bólintok, valamiért nekem legalább 3 havonta találkozóm volt Simonnal, kivéve azt az időszakot, amikor Liammel voltam. Tartanom kellene tőle, elvégre egy tollvonással átrendezheti az életem, mégsem féltem tőle soha. Korábban azért, mert tudtam, túl értékes vagyok neki, most meg azért, mert egyszerűen nem érdekel.
- Mit művelsz, Mira? - kérdezi halkan. - Mindig borsot törsz az orrom alá, de ez nem rád vall.
- Sajnálom - motyogom, azon csodálkozom, hogy Luke még nem szakított félbe.
- Dehogy sajnálod, Liam se sajnálta - a névre ösztönösen hajtom le a fejem. - Tudod, hogy pontosan úgy viselkedsz, ahogy ő viselkedett?
- Mr. Cowell, nem hinném, hogy ennek van bármi köze a testvéremhez - Luke-nak is csak az a név kell, hogy kinyíljon a csipája.
- Pedig ahogy értesültem róla, elég sok közük van egymáshoz - vonja fel a szemöldökét kérdőn. - Vagy nem miatta van ez az egész, Mira?
Beszívom az alsó ajkam, valamiért most nem tudok erre válaszolni, nem tudom ráfogni.
- De - magyaráz közbe az öcsém.
- Örülök hogy válaszoltál, Mira - jegyzi meg Luke-ra tekintve, majd nevető szemekkel néz rám.
- Mi lenne, ha befognád? - pördülök meg hirtelen, és megsemmisítő pillantást vetek rá.
Átlőtt alsó ajkát a felsőhöz préseli, majd hirtelen felpattan és kirongyol az ajtón.
- Niall elmesélte mi történt, Liamtől is volt már alkalmam hallani,  úgyhogy harmadjára elég unalmas lenne, viszont ha szeretnéd, elmondhatod, ha pedig nem, beszéljünk arról, mihez akarsz kezdeni.

Nem akarom elmondani, nincs kedvem ismét előadni az életem szánalmas valósággá vált Shakespeare drámáját, ahhoz pedig nem tudok hozzászólni, mit akarok kezdeni. Látom, rajta, hogy meglepem a szótlanságommal, valószínűleg nem erre számított, amit megértek, sosem tűrtem csendben, hogy megalázzanak, talán csak Seth tudott belém rúgni. Sosem maradtam csendben, ha rólam volt szó, meglepheti, hogy most teljesen hidegen hagy.

- Két lehetőség van - mondja, és a két kezét a székem karfájára teszi egymástól kissé távol, a hangját lejjebb veszi. - Az egyik, hogy leveszem rólad a kezem, azt csinálsz, amit akarsz, a másik, hogy eljársz egy pszichológushoz, akit én keresek neked, összekaparod a darabjaidat, rendbe hozod az életed, kiadod a lemezed és folytatod amit eddig csináltál, viszont kapsz egy új menedzsert, és szünetet addig, ameddig szükségesnek érzed, anélkül, hogy felbontanánk a szerződésed. De akkor nincs több balhé, Mira, nincs alkoholizálás, elfelejted még azt is, hogy valaha a szádba vettél olyasmit, mint a füves cigi, vagy bármilyen cigaretta, és azt teszed, amire kérlek. 

Bólintok, figyelmesen hallgatom, igazán nem is állít választás elé, számára csupán egy lehetőség van, mégpedig a második, arra nem gondol, hogy én talán az elsőt akarom választani.