2015. november 5., csütörtök

74.rész Jobb lesz

A Simon Cowellel való ismeretségem során rengeteg új dolgot tanultam, köztük olyanokat, hogyan szóljunk be valakinek rezzenéstelen arccal, anélkül, hogy az illető azonnal rájönne, megtanított olyan véleménykifejező szavakra, mint az "ez egy nagy lótojás volt", aminek a valódi értelmét senki nem tudja, de egy csöppnyi aggyal rendelkező ember mégis rájön, hogy valószínűleg negatív értelmű. Vele kapcsolatban pedig azt tanultam meg, hogy mindig az van, amit ő akar, hiába kínál fel lehetőséget választásra, ha azt választod, amelyik neki nem tetszik, egyszerűen nem veszi figyelembe. Azt választottam, hogy vegye le a kezét rólam, lényegében egyetlen rövid mondattal felmondtam a szerződésem vele, azaz tönkretettem a saját karrierem, feladtam a készülő albumom kiadásának lehetőségét, és lehúztam magam a wc-n. Éppen ezért gubbasztok most makacsul összeszorított szájjal egy barátságosan mosolygó nő bőrfoteljében, elhatározva, hogy én aztán egy szót sem fogok szólni. Tulajdonképpen ezzel már most megszegem Simon második lehetőségének egyik pontját, ami szerint szót kell fogadnom neki, mert nem teszem, hetek óta először rendeztem óriási hisztit, mert én döntöttem, és őt ez nem érdekelte. Itt ülök, de arról nem volt szó, hogy beszélni is fogok, csak hallgatom, ahogy a faliórán hangosan kattog minden másodpercben a mutató, magamban számolom a perceket.
- Biztos nem szeretnél beszélgetni valamiről? - kérdezi hívj csak Alice-nek, akit én nem hívok sehogy, mert hiába bazsajog és kínálgat teával, akkor is valószínűleg kattantnak hisz.
- Nem - húzom össze magam, egyetlen pillanatra emelem rá a tekintetem, majd tovább számolom a másodperceket. Időről-időre megpróbál szólásra bírni, ami számomra nevetséges, mert tudom, hogy nem fogok megszólalni, és ő is tudja, de még így is jegyzetel valamit és néha rám pislant, mintha egy tanulmányozásra szoruló földönkívüli teremtmény lennék.
A 60 perc lejártával magamtól pattanok fel és caplatok az ajtó felé, de mielőtt kilépnék megszólít.
- Miranda - felé fordulok, kíváncsian vonom fel a szemöldököm. - Jobb lesz - mondja biztatóan.
Feltépem, és szinte átgázolok Simon bácsin, vele együtt letarolom Niallt is, mert hagyja ezt.
- Látom jó hatással volt rád az elmúlt egy óra - kiált utánam Cowell, míg szöszke, és 30 évvel fiatalabb bűntársa kitartóan lohol utánam. Kivágom a lakás bejárati ajtaját, ledörömbölök a lépcsőn és becsapom a kocsiajtót Niall előtt. Ha tudnék vezetni, akkor gondolkodás nélkül a vezetőülésbe pattanok és elhúzok a fenébe, így viszont csak annyit tehetek, hogy duzzogva, a mellkasom előtt összefont karral ülök, és nem vagyok hajlandó ránézni a legjobb barátomra, amikor beül mellém. Úgy érzem, ellenem dolgozik, nem áll ki mellettem, nem engem támogat, hanem szinte lihegve helyesel Simonnak, az öcsémnek és a szüleimnek, akik mind egyetértenek abban, hogy erre van szükségem, de ha belegondolok már a nagy felfedező érkezése előtt is közölte erről a véleményét. Magamban persze tudom, hogy csak jót akar nekem, éppen ezért nem nézek rá, ha meglátnám a kék szemeit szörnyű bűntudatot éreznék, amiért ilyen bunkó vagyok.
- Most pedig fotózásra mész, Mira - pattan be Simon a kocsiba, ilyenkor kívánom azt, hogy bár becsípődne már a dereka, de annyira még nem öreg.
- Mégis milyen fotózásra? - csattanok fel, előrehajolok a két ülés között, úgy kiabálok.
- Ne rikácsolj a fülembe - vet rám egy gyors pillantást, majd beindítja a kocsit.
- Nem megyek sehová sem az otthonomon kívül! Nem mondhatod meg mit csinálok, Simon bácsi, nem ezt választottam!
- Dehogynem - vigyorog rám, ebből tudom, hogy az ő döntését úgy állítja be saját magának is, mintha én akartam volna, egyszerűen megteheti, legalábbis ezt hiszi.
Duzzogva dőlök hátra, elcipelhet oda, de nem fogok együttműködni, különben sem értem hogy mégis miért akarnak most fotókat csinálni rólam.
- Azt mondtad, annyi szünetet kapok, amennyit szeretnék!
- Még nem kezdődött el - reagál le ennyivel. - Viszont kezdesz visszatalálni önmagadhoz, nem is biztos, hogy szükség lesz rá.
Nem válaszolok, Niall néha próbálkozik, bökdös, megfogja a kezem és az ellenségeskedésem ellenére sem engedi el, hanem közelebb húzódik.
- Ne nyalizz - morgom, mire elvigyorodva csúszik közelebb, fejét a vállamra hajtja és a ruhámhoz dörgöli az arcát. - Niall, hagyd abba! - utasítom, de a szám akaratlanul is mosolyra húzódik.
- Jól csinálod, kishaver - kommentálja Simon, válaszul gyilkos pillantást vetek rá.
- Mack - bökdösi meg az arcom a görbe mutatóujjával - ne aggódj, jó lesz.
- Neked kellene a legjobban tudni, hogy nem érdemes most rólam fotókat csinálni - magyarázok továbbra is Simonnak. - Nem fog menni!
- De fog, azért kell, hogy az emberek tudják, hogy jól vagy, azután ígérem, hogy békén hagylak.
- Meddig, a mai napra? - forgatom a szemeim, amelyek közvetlenül azután elkerekednek, hogy bólint. Szólásra nyitom a szám és vitába kezdenék, de ezt látva Niall a számra szorítja a tenyerét.
- Csendet, vagy mindenkit kinyírok - morogja a fülembe idétlen hangon, majd rögtön nevetni is kezd.
Megragadom a kezét és minden erőmmel megpróbálom leszedni a számról anélkül, hogy kárt tennék benne, végül elveszi ő maga, hogy aztán mindkét kezével támadásba vegye az oldalam. Megugrok, felrántom a lábaim és hangosan nevetni kezdek, ide-oda ficánkolok, visítok, levegőért kapkodok és veszekszem vele, hogy hagyja abba, mígnem befejezi és nevetéstől rázkódó mellkasához szorít.
- Na, elárulod mit szívtál? - vihogja a hajamba, lehervad az arcomról az a pillanatnyi őszinte mosoly is, ami ott maradt a csikizése után.
- Ez nem volt vicces - próbálok kibonatkozni, de nem enged.
- Bocsánat, csak arra akartam utalni, hogy remélem már látod, hogy nincs szükséged ilyesmire. Megy a nevetés anélkül is - nyom puszit a fejem tetejére.
- Nem tudok nem nevetni, ha csiklandozol - kötök belé, durcásan sóhajtva emeli fel a fejem és a szemembe néz.
- Muszáj mindenbe belekötnöd? Épp azon vagyok, hogy visszahozzalak, de nem könnyíted meg.
- Már ez is sikerélmény, a  személyiségének az idegesítő része újra köztünk van - hallatszik monoton hangon az első ülésről.
- A tied sajnos el sem tűnt! - háborgok, elérve, hogy Niall újra a figyelmemért küzdjön.
- Mack -nyavalyogja hisztizve, amikor ránézek az arcán szenvedés ül. - Mi lenne, ha befejeznétek egymás piszkálását?
-Mi lenne, ha hazamehetnék? - kapkodom a fejem hőbörögve, majd megragadja az állam és gyengéden kényszerít, hogy nézzek rá. Kék szemei szinte sugárzanak, mintha elért volna valamit, amire büszke, és sok ilyen is van, de ez most mintha velem lenne kapcsolatos. Látom rajta, hogy ő is élvezi ezt az egészet ami a kocsiban játszódik, de ugyanakkor valóban akarja a figyelmem is.
- Mert mit akarsz annyira csinálni otthon? - billenti picit oldalra a fejét. Nem tudok válaszolni, nem azért mert nem akarok, hanem mert nem tudom a kérdésére a választ. - Tudom, hogy felzaklatott a pszichológus, de remélem azt tudod, hogy semmi olyanba nem egyeznék bele veled kapcsolatban, ami árthat neked, hanem minden erőmmel megakadályoznám.
Azt akarom, hogy elhúzódjon, mert ha ilyen közel van, és ilyeneket mond, miközben a csoda szemeivel fürkész, megint bajba fogom sodorni magam.
Aprót bólintok, elakad a lélegzetem amikor megfogja az arcom és magához húzza, hogy puszit nyomjon rá. Elnyílt ajkakkal, behunyt szemekkel veszek levegőt, majd a vállára hajtom a fejem, érzem ahogy kissé ellazul mielőtt visszaölelne.
- Ne hidd, hogy otthon nem érném el ezt - mozgatja meg az ujjait a derekamon, nevetve kapok hozzá és összerándulok. - Próbáld ezt ott tartani - nyomja az ujját a jobb oldali gödröcskének nevezett mélyedésbe az arcomon.
Megtartva azt felnézek rá, majd a vállának dőlök és kibámulok az ablakon. Belenyugszom Simon hülyeségeibe, mert vele lehetetlen ellenkezni. Képtelen vagyok nem nem figyelni Niall picit kérges, mégis puha ujjbegyének mozgására a kézfejemen. Talán reflexből csinálja, ezelőtt is gyakran piszkálta a hajam, fonogatta, simogatta a kezem, a fejem, hátam, az arcom, nem tűnt különlegesnek, most mégis az. Elűzi a gondolataim, rémálmaim és félelmeim. Most érzem a bűntudatot, ami elszorítja a mellkasom, amiért becsaptam előtte az ajtót. Szép lassan elkezdem őt is bántani, kezdve azzal, hogy nem beszéltem vele, aztán kiabáltam, csókolóztunk, és én végig Liamre gondoltam, azóta is folyton hibákat keresek benne, hogy ő mivel bánt. De nem bánt, csak szeretetet kapok tőle, akkor is ha egyáltalán nem érdemlem meg. Ami a legrosszabb, hogy azt szeretném, ha ezt a szeretet Liamtől kapnám, ha ő lenne ilyen csupa szeretet és kedvesség. De ha belegondolok, szeretem őt az összes hülyeségével, gorombaságával együtt, és még ha káromkodik is csak arra gondolok, mennyire megcsókolnám.
- Mack - érinti meg a vállam Niall. - Akármi is az, vegyél levegőt.
- Nehogy megfulladj nekem ott hátul, nem tudok újraéleszteni!
A szememet forgatva nézek fel, kicsit elfordulok Nialltől és a gondolataimba merülök. Nem tudom, könnyebb lenne-e, vagy nehezebb, ha még egyszer együtt lennénk. Ha kiderülne hogy az hiányzik ami köztünk volt, nem ő, és már nem csinálhatjuk vissza a dolgokat, akkor talán egy része könnyebb lenne, viszont ha ugyanazt érezném... Hogy megfulladok a karjaiban, mert annyira szeretjük egymást, hogy elégek, mert annyira vágyom rá, hogy érintsen, csókoljon, vagy csak rám nézzen. Ha még mindig ezt érezném talán visszamennék hozzá, elfelejtenénk ami történt, boldogok lehetnénk, vagy tudnám mit dobok el magamtól.
Hirtelen nagyon szeretnék most azonnal Angliába repülni és megcsókolni, hogy megtudjam ezt. Olyan csókot még nem kaptam tőle, ami ne lett volna tele vágyakozással, ne lett volna fojtó és érzelmekben dús, tudnám, mit kell tennem, ha ezek nélkül érnének hozzám az ajkai, még ha nekem fájna is, mert vele kapcsolatban az egyik ami a legjobban hiányzik azok ezek a csókok, és az érzés ami magába szippantott, mintha szeretné felfalni az egész lényem.
Magamba zárkózva követem Simont be az épületbe, miközben Niall kezét szorongatom. Ha hirtelen lett is egy csekély kis kedvem ehhez az egész baromsághoz, hát az most végleg elillant, szeretnék az ágyamban lenni és aludni.
- Minden rendben? - szorítja meg a kezem Niall, kék szemeivel gondoskodóan fürkész. Hányingerem van és haza akarok menni, kiverni őt a fejemből, hiszen utálom, elvesztettem a kisbabám, már az sem volt helyes hogy Niall megnevettetett.
- Simon? - szólítom meg óvatosan, de tudom hogy már késő. Benyit egy ajtón és elém tárul a műterem, de azért próbálkozom. - Hadd menjek haza - motyogom az ajkamat harapdálva, de engem észre sem véve csörtet előre és kezet fog a fotóssal.
Bevonszolom magam Niall után, úgy érzem, minden vér kifut belőlem, haza akarok menni és sírni, kivenni a táskámból a dobozkát és elfelejteni őt, vagy felülni az első Londonba tartó gépre. Elszorul a torkom, megszorítom Niall kezét, szeretném megtudni hogy neki mi a véleménye róla, de valahonnan a hátulról üvöltve előront az öcsém a hülye bandájával. Összerezzenek, mert hirtelen ér a vad berobbanásuk, a semmiből teremnek előttem, idétlen ruhában vannak és hosszú parókákban. Hozzájuk vagyok szokva, legfőképp az öcsémhez, mégis egy pillanatra tágra nyílt szemekkel, rémülten menekülök Niall karjaiba, aki vadul nevetve fogja át a vállam.
- Csinos vagyok? - pördül meg előttem Luke, szőke parókájával kis híján arcon csap, croptopot és szűk nadrágot visel. Felismerem a topot, az enyém, az egyik koncerten aggatták rám.
- Mi akarsz lenni? - emberelem meg magam, ökölbe szorított kezeim a karjaim alá dugom, megpróbálom nem kimutatni, hogy az őrületbe kergetnek az ordítozásukkal.
Megvonja a vállát, kicsit lebiggyeszti az ajkát, majd kiböki:
- Te - vigyorodik el.
Nagyot nyelek, elönt a méreg, a kiabálás irányába fordulok, Calum és Ashton Simon előtt járatják le magukat, Michael a fotós előtt ugrándozik, és Niall mindezt szörnyen viccesnek találja.
- Ashton?
- Ő is te - vonja meg a vállát és felnevet, megdöbbenve, elnyílt ajkakkal nézek rá, majd az exbarátomra. Máskor talán nevetnék és én is viccesnek találnám, de most a legkevésbé sem, most azt gondolom, hogy szándékosan provokálnak ki, és gúnyolódnak rajtam.
Aprót bólintok, megpróbál átölelni és magához szorítani, miközben vinnyogó hangon énekelni kezdi az én egyik számom. Kitépem magam a karjai közül és kimenekülök az ajtón, hangosan bevágva azt magam mögött. Mindegy hogy hogy, de haza akarok menni, ezek után főleg. A saját öcsém olyannal provokál, ami érzékenyen érint, a külsőmmel. Semmi nem zavarna tulajdonképpen a kivillanó, szőrszálakkal borított hasán kívül, az viszont kiszúrja a szemem. Leomlok az egyik lépcsőfokra, kezeimet a fejemre, elsősorban a fülemre szorítva gubbasztok. Folyton eszembe jut Liam, most az, amikor a lakásomban voltunk, teli szájjal kínált felém valamit, amit nem fogadtam el, bár éhes voltam. A tükör elé állított, azzal együtt életem egyik legnehezebb feladata elé is, kért, hogy mondjam el a véleményem egyes testrészeimről, aztán ő is elmondta, és mellette milliószor kifejezte. Összeugrik a gyomrom, mindkét keze a hasamon volt, és én utáltam, mert azt hittem csak dagadt vagyok. Liam akkor egyszer érintette meg úgy a gömbölyödő pocakom, és nem is tudtam róla, legszívesebb levettem volna magamról a kezeit, hogy ne érezze a domborulatot.
- Hagyj, hagyj már békén - suttogom, az ujjaim belemarnak a hajamba és a tövénél fogva rángatják.
- Hé, ezt azonnal fejezd be! - megragadja a kezem, a hangja kizökkent, nem akarom hogy bárki is így lásson, ő meg főleg ne. Az ölembe ejtem a kezeim, szipogva bámulom a szemközti falat, miközben leül mellém. Próbálok erősnek tűnni, olyannak, akinek nincs szüksége az exe pátyolgatására, közben viszont az egész testem remeg, lever a víz, és lassan foltokban kopaszodok a hajam tépése miatt.
- Mi történt, Mira? - érinti meg a karom, de elhúzom, és lassan felé fordítom a fejem. - Luke elég ideges...
- Ti így láttok engem? - bökök az idétlen, hidrogénszőke parókára a fején, ami nevetségesen jól áll neki, és a ruháira. - Ilyen... ilyen kurvásnak és nevetségesnek?
- Jézusom, dehogy! - tiltakozik elkerekedett szemekkel.
- Lehet benne valami... - tűnődök. Nem kurvás vagyok, hanem kurva, elmartam magamtól a barátom, aztán mindenkinek odaadtam magam, terhes lettem, felvittem valakit a lakásomba miután 3 hónaposan elvetéltem, drogoztam, füvezek, lassan tönkreteszem a kapcsolatom a legjobb barátommal, aki valószínűleg az egyetlen, és ami a csattanó, hogy mindössze egyetlen egy emberre van szükségem.
- Hagyd ezt abba, Mira, hagyd abba amit csinálsz, rossz nézni! Te nem ez vagy, nem ilyen, szedd már össze magad, az Isten szerelmére! - meglepődök a kifakadásán, de igaza van, mindenkinek igaza van, de nem megy. Az alsó ajkam megremeg, én is tudom, hogy ez nem én vagyok, de már nem tudom, hogy ki voltam, és kihez kellene visszatalálnom.
- Emlékszel a játékainkra? - kérdezi halkan, ránézek, nem értem hogy jön ez ide, de bólintok. Ashtonnal a világ legidétlenebb játékait találtuk ki, sokszor semmilyen nyereményért, sőt, legtöbbször a végére sem jutottunk egyiknek sem. A konyhapulttól próbáltunk beletalálni popcorn szemekkel egymás szájába minél messzebb hátrálva, az ujjainkkal egymás hátára írtunk és megpróbáltuk kitalálni, mi lehet az, ő pedig mindig valami disznóságot talált ki. Mindig kártyázni akart velem, és mindig legyőzött, hogy megkapja amit akar, ha nem ő állt nyerésre egyszerűen eldobta a lapjait, felborította a társast, és a játék azon szakasza egyszerűen véget ért, mert Ashton Irwin úgy rendelkezett. Rengeteget nevettünk, egyszer lefejelte a szekrényt, leborult a pultról, és miközben a pillanatnyi rémülettől eljutottam odáig, hogy legalább megpróbáljam felsegíteni, mire lehajoltam hozzá visítva felnevettem, és végül ketten fetrengtünk a padlón. Majdnem megölt néhányszor popcornnal, cukorkával és szőlővel, mert leszaladtak a torkomon, cukorral szemen dobott, vagy nyakon. Életem egyik legboldogabb időszaka volt ez vele, még azelőtt, hogy megőrültem volna, és mielőtt ő turnézni ment volna a One Directionnel, én meg a saját utamra.
- Emlékszem - piszkálom a nadrágom szakadását a térdemen.
- Mindannyian azt szeretnénk, ha megint olyan lennél.
Aprót bólintok, abban az időszakban nagyon boldog voltam, mi ketten folyton nevettünk és egymáson lógtunk, szinte az ötödik tagja voltam a 5SOS-nak, mert soha, sehol nem mutatkoztunk egymás nélkül.
- Gyere vissza, Mira, nem tudom mit értettél félre, de nem bántani akarunk, azt szeretnénk ha megint velünk lógnál és nevetnél - megérinti a hátam, a keze most idegennek hat.
- Nem érzem jól magam - ölelem át magam, nem csak kifogásokat keresek, haza akarok menni, mert túlzottan tele van a fejem, és hasogat. - Megígérem, hogy jobban leszel, kérlek, gyere vissza, csak miattad csináltunk komplett hülyét magunkból.
- Nem kell túlzottan megerőltetni magatokat - mosolyodok el, halkan, sértődést színlelve felhördül. - Szóval akkor te mi is vagy, ha nem én?
- Luke hosszú hajjal - rántja meg a vállát, majd felpattan és a kezét nyújtja felém. - Gyere vissza, Mira - kérlel, majd türelmetlenül toporogni kezd. Nem mozdulok, nem akarok menni, hiába győzköd, viszont Ashton is egy akaratos személyiség, és amikor látja, hogy nem teszek semmit, a karjába kap.
- Ashton! - kapok a vállához, rémülten ölelem át a nyakát, miközben felkocog a lépcsőn velem a karjaiban. - Ash, tegyél le!
Beront az ajtón, és a fiúk örömujjongásban törnek ki, szinte egy győzelmi serlegként emel fel, sikoltozva kapok a nyaka után és belekapaszkodok, különben egészen a feje fölé emelne.
-Te nem vagy normális! - kiáltom, miután végre újra a padlón állok. A terem sarkába vágtázok és leülök, talán ha látják, hogy ez nem csak hiszti, hanem tényleg nem érzem jól magam, belátják, hogy haza kell mennem. Az egyetlen reményem Niallben van, aki rögtön odakocog hozzám, és kérés nélkül huppan le mellém.
- Te tudtál erről? - kérdezem, felhúzom a lábaim és igyekszem minél kisebbre zsugorodni.
- Persze, mindenki tudott, de ez nem ellened van, Kenzie, a srácok csak jobb kedvre akarnak deríteni a pszichológus után - átöleli a vállam, fejét az enyémnek dönti, miközben a hátunkat a falnak vetjük. Oldalra fordítom a fejem, így alig néhány centi van az arcom és a nyaka között.
- Niall? - motyogom, a mellkasom elszorul, de meg sem tudom mondani, mi az oka. - Szeretnék Angliába menni.
- Oké - nyom puszit a fejem tetejére. - Alszol nálam?
Nem érti, de legalább valamit nem kell megkérdeznem tőle.
- Liamhez akarok menni - hajtom le a fejem, idétlenül tördelem az ujjaim. - Tudnom kell valamit.
Amikor ránézek elgondolkozva pislog, majd felém fordítja a fejét, és eltűr egy kósza tincset az arcomból. Előttünk Calum felüvölt, az öcsém pedig a térdére támaszkodva körbe-körbe rázza a parókáját, ami lerepül a fejéről és arcon csapja Michaelt.
- Biztos vagy benne? - fogja meg a kezem, valószínűleg azért, hogy ne törjem szét az ujjaim.
- Nem - harapdálom helyette az ajkam. - De tudnom kell, hogy szeret-e még, vagy hogy én szeretem-e... Muszáj ahhoz, hogy tudjam mit akarok.
- Rendben, akkor majd elmegyünk - húzza mosolyra a száját. - De ígérj meg nekem két dolgot.
- Mit? - mosolyodok el a feltartott mutatóujján.
- Előtte elmész párszor ehhez a pszichológushoz, szeretném, ha jobban éreznéd magad, és úgy beszélnétek meg amit akarsz, tisztábban fogsz gondolkodni és talán jobban átértékeled a történteket - van benne valami, elgondolkozok a szavain, majd amikor szembekerülök a pillantásával önkéntelenül is bólintok. - A másik, hogy akármi is legyen, eljössz velem Írországba - elvigyorodok, a mosolyom talán az egész nap alatt most először tényleg igazi, nem csak kényszer. - És a barátom maradsz, bármi történjék is, Mack.
Az ajkaim összepréselve bólintok, nem teszem szóvá, hogy ez már a harmadik amit kér. A szemei kissé rémülten csillognak, és kérlelve, hogy ne kötekedjek és keressek kifogásokat, hanem ígérjem meg és gondoljam mindennél komolyabban. Csak most kezdek rájönni, hogy őt talán ezerszer jobban megviselte, hogy megpróbáltam eltaszítani magamtól, és örökre megbántani, mint azt gondoltam.
Bólintok, homlokom a vállának döntöm, ő pedig a fejemre hajtja a fejét, előtte puszit nyom a homlokomra.
- Niall? - suttogom alig hallhatóan, csomók lepik el a torkom, de tudnia kell. - Sajnálok mindent, sajnálom, hogy ilyen vagyok.
- Nem kell, így szeretlek, nagyobb mosollyal az arcodon, és szomorúság nélkül, de így.
Egyszerűen nem érdemlem meg, nem, nem, nem, de akár megérdemlem, akár nem, ő az enyém, és én az övé vagyok, nem adom, többé meg sem próbálom eltaszítani.
- Még egy - kapja fel a fejét, és az ujját.
- Ez már a negyedik ígéretkövetelésed, Horan!
- De csak ezt az egyet még - mereszti rám a szemeit. Majd a parádézó, nevető fiúkra mutat, akik vidáman integetnek, és felénk rontanak, csak Luke visszafogottabb.
- Érezd jól magad most, menj oda hozzájuk és nevesd ki őket, csináljatok fotókat, gyerünk, Mack! - lelkesít, sóhajtva, lassan feltápászkodok, és kinyújtom felé a kezem. Néha mindössze csak erre van szükségem, vagy erre lenne, megfogni a kezét és hagyni, hogy vezessen. És ő vezet, mindig a jobb irányba terelget, mert valamiért a saját érdekének tartja a megóvásom és hogy legyen egy apró okom elmosolyodni.
Nem tetszik, hogy Calum és Michael idétlenkedve körberajonganak, nem tartom viccesnek és nem tudom értékelni, viszont az öcsém és Ashton arcára vigyor ül ki.
- Tudhatnád, hogy nem gondoltam komolyan - közelít meg Luke, óvatosan átölel, és megpuszilja a homlokom.
- Szarzsák - morgom fenyegetően, meglepetten néz rám, majd összeszűkül a tekintete. A vállára kap, rúgkapálok és csapkodom a hátát, majd ledob egy gumimatracra és félig rám vetődik.
- Cicaharc! - örvendezik Michael. Lelököm magamról az öcsém, vagy legalábbis megpróbálnám, de elkapja az egyik csuklóm. A nevetésünk keveredik a többiek szurkolásával, akik elárulják őt, mert mindannyian az én nevem kántálják. Bár csak játszunk, valódi fájdalmat nem okozunk egymásnak, mégis óriási mennyiségben szakad fel belőlem valami, ami nyomás alatt tartott, és elszorította a mellkasom. Amikor vihogva elenged hatalmas, mély levegőt veszek, először azóta, hogy visszajöttem ide.

10 megjegyzés:

  1. Aa egyszerűen imádom
    Mi lesz itt ha elmennek Liamhez es jujj legyen jovohet csutortok ����❤❤
    Xoxo. Sziszi

    VálaszTörlés
  2. Drága Nessa! :)

    Egyszerűen csodálatos vagy! :) Imádom a történeteidet :)
    Remélem Mira elmegy Angliába és megbeszélik Liam-el ezt az egészet, és mindent helyrehoznak, ők tökéletesek együtt ♥
    Simon nagyon vicces, Niall jó barát, Luke meg hát ő csak Luke..xdd
    Nagyon várom a következő részt :D
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dórim!
      Nagyon szépen köszönöm! <3

      Törlés
  3. Nessa.
    Liamnek már valahogy nem tudok szurkolni sokkal inkáb Niallnek. De ha így lenne hatalmas bajok lennének belőle szóval rád bízom. Imádtam a fotózásos részt a végén már olyan vicces volt.
    -F

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Szerintem nem vagy egyedül. :)
      Köszönöm!

      Törlés
  4. Drága Nessa!

    Még csütörtökön este elolvastam a részt, nagy küszködések árán. Komolyan ott tartottam, hogy kihajítom a telefonomat az ablakon, ugyanis nem akarta betölteni az oldalt, de végül sikerült megoldanom. Már nagyon vártam a folytatást, és nem is csalódtam ebben a részben sem. Perfect lett.
    Mira hiába választotta az első opciót, hiszen Simon a főnök, és Ő úgy döntött, hogy nem hagyja veszni a lánykáját. Talán a pszichológus segít rajta, bár ha nem szólal meg, azzal nem fog magának jót tenni. Csak húzza Simon agyát ezzel, pedig jót akar neki. Niall, is ott van mellette, és ez is azért segítség. Azért neki néha-néha sikerül mosolyt csalnia az arcára.
    Miért van egy olyan érzésem, hogy inspirált azok a képek, amit Luke tett ki instagramra? Bár Mira rosszul reagált, a poénjukra, de azért a végére Ő is jól érezte magát. Megleptél azzal, hogy Mira akar oda utazni Liamhez. Még mindig szurkolok nekik, Ők a tökéletes párost alkotnak. De abban igaza van Mirának, hogy ki kell derítenie, hogy Liam mit érez iránta. Csak nehogy Liam is oda akarjon utazni Mirához, és a végén még elkerülik egymást.
    Nagyon várom a folytatást.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónika!
      Bár ilyen későn válaszolva is, de nagyon köszönöm a kommentedet, és tudd, hogy rengeteget jelent, hogy a szétszórtságom ellenére is mindig megajándékozol a véleményeddel. <3

      Törlés
  5. Drága Nessánk!

    Még mindig fogalmam sincs, mit tudnék még írni Neked, amit eddig nem "hallottál" volna tőlem. Amilyen hangulatom volt az elmúlt hetekben, teljesen lemondtam a happyendről, bár, fogalmam sincs miért. Simon döntése, az, ahogy megírtad az agyturkásznál töltött időt, Niall és Ashton támogatását és a 5SOS-ös srácok kis akcióját, rettenetesen tetszett, sőt, voltak pillanatok, amikor hangosan felnevettem ( és igen, megint leégettem magam egy buszra való ember előtt, de már kezdek hozzászokni :D )
    Amikor azt a részt olvastam, hogy Mira Londonba akar menni, a sírás fojtogatott és gombóc volt a torkomban, mert elképesztően boldog voltam, holott tudnom kellett volna, hogy nem vagy olyan szőrösszívű, mindenesetre köszönöm. Köszönöm, hogy ilyen csodás vagy és hogy, bármi is adta az ötletet, és bárhogy is jutottál el oda, hogy megírd, baromi jó ötlet volt, hogy belevágtál. Na de ezt majd későbbre tartogatom ám! :D
    Mindig szájtátva olvasom a sorokat, sosem elég ebből a történetből, olyannyira, hogy ha már nagyon nem bírok magammal, elkezdem elölről, és ha időm engedi, párhuzamosan olvasom a régebbi blogokat is, hiszen azokat épp úgy imádom, mint ezt.
    Jaj, és a srácok...konkrétan felnyerítettem, amikor eszembe jutottak a képek, és hogy milyen idiótán néztek ki a parókában. :D Remélem Bécsben is lesz valami ehhez hasonló kis, nem is tudom, botlásuk? Talán. :D Imádnám.

    El se tudom mondani, mennyire várom a folytatást, hogy milyen kíváncsi vagyok, és mennyire izgatott. Basszus, jobban várom, mint a szabadnapjaim szoktam! :D


    xx L

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu! <3
      Annyira imádlak, mindig valami ilyesmivel kezded a véleményeidet, ami szerint fogalmad sincs róla, hogy nekem mekkora öröm mindig, hogy elolvashatom, amit már számtalanszor "hallottam" tőled. Ez azt jelenti, hogy a véleményed nem változik, szereted a blogom, és ez sokat jelent. :)
      Reménykedek benne, hogy lesz egy ilyen kis botlásuk Bécsben, szeretném megcsodálni Luke-ot szőke parókával a fején. :DDD

      Törlés