2015. november 20., péntek

76.rész Ragasztó

Sziasztok! :)
Nagyon sajnálom a késést, borzalmas vagyok mostanában, mert alig válaszolok nektek, és már a részekkel is csúszok, de már nem tudom, hogyan osszam be a napjaim, hogy mindenre jusson időm. Ne haragudjatok, remélem, legalább páran úgy gondoljátok majd, hogy megérte plusz egy napot várni a részért, én igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból.
N.x
~Niall Horan~

Az arcát megdörgölve áll fel, míg én még mindig a padlón ülve nézek fel rá. Tehetsége van hozzá, hogy halálra rémítsen, ha belegondolok, az ismeretségünk során többször kaptam frászt, és rémültem halálra, mint röpke 2 évtizedem alatt az összes ismerősöm miatt. Szőke, kissé leizzadt és csapzott haját hátradobja, átgázol egy kupac ruhán és megáll egy másik előtt, mintha semmi sem történt volna, úgy viselkedik. Összeszorítom a szám, amikor kihúz egy nagy, fekete pólót, leesik róla két ugyanolyan fehér, és egy kék ing. A pólót a kezei közt szorongatva fordul meg, régóta nem vette fel Liam ruháit, és nem akarom, hogy megint visszazuhanjon oda, hogy át sem öltözik, vagy ha igen, akkor ugyanúgy Liam egy pólójába bújik bele.
- Nem kellene azt felvenned - bökök rá, megtorpan előttem, elnyílt ajkait összezárva pillant le rám.
- De én ezt akarom - mondja, majd elvonul mellettem, nem törődve a szétzúzott lakásának maradványaival. Becsukja maga mögött a fürdőszobaajtót, melyet egy ideig pislogva nézek, mielőtt elvigyorodnék. Akarom, ezt mondta, és a szemembe nézett, ellentmondott nekem. Nem azt mondta, hogy azt szeretné felvenni, majd lesütött szemekkel, a haja mögé bújva mégis letette, hanem egyszerűen elvonult mellettem, és bármennyire is nem tetszik, tudom, hogy abban fog kijönni. 
És ez így is van. Felnyalábolom magam a padlóról, próbálom tudatosítani, hogy épségben van, ez csak egy olyan dolog volt megint, amit én sem értek, és nem tudom, mi játszódik le a fejében.
Összeseprem a tárgyak maradványait, amik épségben maradtak azokat katonás sorrendbe rakom az asztalon, a nagyobb darabokra törteket megvizsgálom, hátha képes vagyok összeragasztani, úgyhogy egy kisebb kirakóst is összeállítok magamnak későbbre, majd a könyveit próbálom rendbe hozni. Némelyiknek csúnyán összegyűrődtek a lapjai, de egyik sem menthetetlen, egyesével kisimítgatom őket, majd egymás tetejére rendezem, alulra a nagyon gyűrötteket, hogy kisimuljanak.
- Hagyd csak, majd megcsinálom én holnap - észre sem vettem, mikor jött ki. Mezítláb, nedves hajjal álldogál magát átölelve, Liam pólója majdnem a térdéig ér. 
- Jól vagy? - teszem le a kezemben tartott könyvet a többi tetejére. Aprókat bólint hevesen, és mosolyra húzza a száját. - Lehetne... - mély levegőt vesz, a mozdulataiból látom, hogy legszívesebben elbújna, végül fenntartja a fejét - lehetne hogy most ne beszéljünk erről, és csak lefeküdjünk aludni?
Bólintok, rámosolygok, mert látni akarom az arckifejezést, amivel viszonozza. Fogait összeszorítva telepedik le az ágyra, amely terítve van bekeretezett képekkel, azonnal tudom, hogy ez volt a kiváltó ok. A kezei megremegnek miközben az egyikért nyúl, a segítségére sietek és minél hamarabb próbálom eltüntetni őket, de az egyiknél megakadok. Mi ketten vagyunk rajta, tudom, hogy Mira azokat a képeket szereti a legjobban, amiket valaki random kapott le, mert ezeken nem pózolt, nem próbált megfelelni a kamerának, és nem erőltette a mosolyát, ez is olyan. Mindketten nevetünk, félig a vállamnak dől, míg én átkarolom, talán Párizsban készült, vagy egy ország fővárosában, ahol találkoztunk 1-2 napra. Sugárzik az arcáról a boldogság, ez volt ő velünk, velem, és ezek voltunk mi, nem pedig azok, akik csókolóznak, vagy elgondolkoznak bármin is ezzel kapcsolatban. 
- Mi lenne, ha visszatérnénk ehhez? - tolom felé a képet, de felesleges, ő is azt nézi.
- Talán nem látszik, de rajta vagyok az ügyön - húzza mosolyra a száját. Én pedig itt eldöntöm, hogy mindent befejezek, még mielőtt elkezdődhetne, nem ringatom magam abba a tudatba, hogy talán nekünk együtt kell lennünk, amikor Mackenzie egy olyan személyt keres, akivel pótolhatni tudná Liamet. Teljesen mindegy, ki az, ha egyszer is törődést vagy szeretetet mutat az irányába, azt hiszem, bármire hajlandó lenne vele.
Elrakom a képeket a fiókba, titkon reménykedve abban, hogy esetleg a napokban kereshetünk helyet legalább néhánynak, azoknak, amiken velem van, vagy a srácokkal, Liam nélkül.
Összegömbölyödik a helyén, becsukom az erkélyajtót és elhúzom a sötétítőket, félhomályban botorkálok vissza, kikerülve az utamba eső tárgyakat. Nem is csodálom, hogy fáradt, nagyon kemény napja volt. Mielőtt elfoglalom az ágy másik felét mellette, puszit nyomok az arcára, s azzal, hogy bár a másik oldalamon kényelmesebb lenne, mégis a háta felé fordulva fekszem meghagyom a lehetőséget számára, hogy közelebb bújjon, ha szeretne. Amikor a légzése egyenletessé válik, és én még mindig csak próbálkozom az alvással, nézem, ahogy összehúzza és átöleli magát. A fejemben végigpörögnek az események, ahogy leomlott a padlóra és csak kapkodott levegőért, de nem lélegzett, hogy a múltkor megkérdezte, mit gondolok arról, hogy elmenjen Londonba, és csakis azért kezdett beszélni a pszichológussal, mert ez volt a feltételem ahhoz, hogy engedjem odamenni. Ugyanúgy, ahogy Liam még mindig őt akarja, azt hiszem, Mira is képes lenne elfelejteni a történteket, vagy ha nem is elfelejteni, de túllépni rajtuk.
A telefonomat markolva csúszok ki a takaró alól, mezítláb, a lehető leghalkabban lopakodok ki az erkélyre. Éppen csak a fülemhez emelem a telefont és meghallom az első búgást, Liam máris vonalban van, esélyt sem ad rá, hogy esetleg felkészüljek a mondanivalómra.
- Niall? - szól bele meglepetten, nem hittem volna, hogy valaha is meglepődik majd a hívásomon. Jó sok mindent kell majd megbeszélnünk és rendbe hoznunk, ha hazamegyek.
- Szia - mondom olyan hangosan, amilyen hangosan meg merek szólalni. - Gyors leszek, mert Mira alszik, szóval nagyon figyelj. Szedd össze magad, Payne, nem tudom mennyi időd van rá, de minél gyorsabban! Mira Londonba akar menni, hozzád.
- Micsoda?! - emelkedik meg a hangja.
- Nem tudom, miért találta ki, a lényeg, hogy amint úgy látom, elég erős ahhoz, hogy találkozzon veled, hazaviszem. Már ha akarod, mert ha nem...
- Niall - motyogja - én nem mehetek? Már most indulok, ha...
- Nem - vágom rá - nem, most vertük szét a lakását, ha idejössz talán pont az ellenkezőjét éred el annak amit akarsz. Mira nagyon... labilis - sokáig kutatok, mire kibököm ezt a szót.
- Jól van? - kérdezi kissé fojtottan. Az ajtó felé fordítom a fejem, bent teljesen sötét van, nem tudom, ébren van-e, vagy még mindig alszik.
- Nem tudom, néha igen, néha nem, de próbálkozik. Jár egy pszichológushoz, és ma először szólalt meg nála, nehéz napja volt.
- Pszichológushoz? - a hangja furcsán halk, döbbent.
- Simon parancsba adta neki, és amikor megemlítette, hogy Londonba akar menni, az volt a feltételem, hogy előbb fogadja el a segítséget, szóval... Nem tudom meddig fog tartani, mire eléggé összekapja magát, de megígérem, hogy elviszem, ha ő is akarja még.
- Köszönöm - motyogja, a szó végét alig értem, majd rájövök, hogy sír. Ilyenkor igazán nehéz, mert próbálok haragudni rá mindazért, amin Mira keresztülmegy miatta, de így nem tudok, és az egyik részem hazahúz, hogy megpróbáljam őt is talpra állítani.
- Csak ne cseszd el még egyszer, ha megbocsájt, jó?
- Ha megbocsájt, eljegyzem, és akár azonnal lehet gyerekünk is, bármi amit csak akar - vágja rá, mire elmosolyodok.
- Áldásom rá - a távolban kivilágított operaházra szegezem a tekintetem, a szemhéjaim kezdenek elnehezülni.
- Ugye nem hagyod, hogy rombolja magát? Leállt a füvezéssel?
- Komolyan azt hiszed, hogy hagynám? Nem hagyom, nem is lenne rá alkalma, mindig a nyakán vagyok - mosolyodok el. - Visszamegyek hozzá, mielőtt felébred.
- Lehetne, hogy néha írsz egy üzenetet, hogy mi van vele?
Bólintok, majd rájövök, hogy nem látja.
- Írni fogok - ígérem.
- Köszönöm, kösz mindent, Niall - hálálkodik, a hangjából azonnal tudom, hogy mosolyog, még ha közben sír is.
- Mindenható Niall bármit megtesz - válaszolok, mire mindketten elnevetjük magunkat.
Visszaosonok a szobába, büszke vagyok magamra, határozottan biztos vagyok benne, hogy darabonként fogom összerakni az ágyon heverő kis kupacot, de az összes többi a lakásban heverő kupacról elfelejtkezek, és átesek valamin. A térdembe fájdalom nyilall, hogy ne ordítsak, a fogaimat összeszorítva káromkodok, az esésem hangjára Mira rögtön felkapja a fejét.
- Niall? - motyogja félálomban, megtapogatja maga mellett a helyet, majd amikor nem talál rémülten ül fel.
- Semmi baj - nyugtatom meg, az ágyhoz vonszolom magam és megkeresem a kezét a sötétben. Szinte hallom a felgyorsult légzését, tompul a fájdalom a térdemben, és már nem is foglalkozok vele. Felmászok mellé és magammal húzom.
- Hol voltál? - kérdezi, szavai lassan összefolynak a kimerültségtől. Kénytelen vagyok hazudni neki.
- Csak kimentem a konyhába, béna voltam és elestem valamiben - megpuszilom a homlokát, érzem, milyen gyorsan ver a szíve. Ennyire megijesztette, hogy nem talált senkit maga mellett. - De már itt vagyok - mormolom a hajába, miközben megpuszilom a homlokát.
- Jó - szuszogja - mert félek egyedül lenni.
- Mitől félsz? - simogatom a haját, valószínűleg nem igazán van tudatában annak, hogy miket mond, talán annak sem, hogy ez egy beszélgetés.
- Magamtól - dünnyögi. Képtelen vagyok erre választ adni, csak erősebben ölelem magamhoz és újra meg újra megpuszilom a puha haját. Szeretnék bemenni a fejébe és mindent meghagyni úgy, ahogy van, csak kisöpörni ezt a szörnyű öngyűlöletet belőle. Feje a nyakam és a mellkasom közt pihen, olyan közel van, hogy félek mozogni, de nem is akarok, lehajtom a fejem, így az állam pont a buksiján van. Halkan felsóhajtva mászik még közelebb, összegömbölyödik, mint egy kismacska, miközben a hátát simogatom. A sötétben magam elé pislogva hallgatom az egyenletes légzését, néha megrezzen, összerándul, elakad a lélegzete, bármiért is van ez, tudja, hogy az én karjaimban ezek nem fognak véget érni. Én is tudom, és még ha újra meg újra szeretném megcsókolni, elűzni a gondokat az életéből, vagy újakat hozni bele, de kisebbeket, tudom, hogy neki nem én kellek, és ez így rendben is van. Valószínűleg nekem sem ő kell, csak magammal cipelem azt az átkot, hogy túl hamar képes vagyok beleszeretni valakibe, pláne, ha az a valaki ordít a szeretetért. De ez elmúlik majd, ha újra együtt lesznek Liammel, vagy együtt lesz bárkivel, aki megnevetteti és boldoggá teszi.
A szívem tájékán így is érzem a sajgást, de nem törődök vele. A legjobb tulajdonságának tartom, hogy mások érzéseit vagy szükségeit képes a magáé elé helyezni, én is pont ezt teszem, csak előtte még muszáj megadnom magamnak egy dolgot, egyetlen jelentéktelen kis apróságot.
Megpuszilom a fejét, többször, tulajdonképpen folyton megpuszilom őt, még csak nem is szándékosan. Egyszerűen mond vagy tesz valamit, ami miatt olyan édes és szeretetre méltó, de ha belegondolok mindig az, ezért nyomok puszit az arcára, ha csak elhalad mellettem, vagy üldögél valahol.
Kissé elhúzódok, de azonnal mozdulna is velem, végigsimítok az arcán, pisze orrát megmozgatja, mint egy kis nyuszi. Talán túl hosszú ideig időznek el az ajkaim a szája sarkában, uralkodnom kell magamon, hogy ne mozdítsam csak egy kicsivel arrébb a fejem.
- Szeretlek, Mack - életem egyik talán legnagyobb hazugsága volt azt mondani, hogy csak annak a gondolatába vagyok szerelmes, hogy szerelmes legyek belé. Nem igaz, belé vagyok szerelmes, és abba a gondolatba, hogy viszont szeressen, de majd elmúlik, tudom, hogy el fog, és egyszer újra azok leszünk, akik a fiókjába rejtett képein vannak. Mi nem lehetünk együtt, nem ez a sorsunk, és én ezt tudom.

~Mira Hemmings~

Nem volt kedvem rendesen felöltözni, kényelmes rövidnadrágban és pólóban sertepertélek a konyhában, zöldségeket vágok fel, húst panírozok, mert nincs kedvem megint gyorskaját enni.
- Mack? Van valahol pillanatragasztó?
- A fiókban találsz - bökök a hátam mögötti szekrénykére, végigsimít a derekamon és puszit nyom a fejemre, miközben elhalad mellettem.
Ő valamit piszmog a nappaliban, míg én elkezdem kisütni a húsokat, a nyitott erkélyajtón át hűsítő szél áramlik be, két különböző dalt dúdolunk. A húsokat elrendezem egy tálcára, mellé a krumplit és salátát külön tálakba szedem, eldöntöm, hogy az erkélyen fogunk ebédelni. Kis híján leejtem a húsokkal teli tálcát, amikor meglátom, mit művel. A szőnyegen ül, egyik lábát kinyújtja, ujjai csupa ragasztósak, miközben a szétzúzott tárgyaim darabkáit illeszti össze.
- Mit csinálsz? - teszem le a pultra a tálcát, és hozzá sietek. - Niall, nem kell ezzel szenvedned...
- Nem szenvedek - pislog rám úgy, mintha csak legóból építgetne. - Eltörtek, de menthetőek.
- Ezek csak tárgyak, Niall, még csak nem is jelentenek semmit.
- Talán egyszer fognak - vonja meg a vállát, és tulajdonképpen igaza is van, mert ettől a pillanattól igenis lett jelentőségük.
Guggolva nézem, ahogy egymáshoz illeszt két darabot, amik közül hiányzik egy pici.
- Nem lesz tökéletes.
- Nem baj - simítom meg a tarkóját, neki természetes, hogy nekiáll ragasztgatni valamit, de nekem nem az. Eszembe sem jutna. - Miért csinálod?
- Azt gondoltam, hogy sokat jelentenek neked, nem törtek menthetetlenül össze, úgyhogy próbálkozom annyira rendbe hozni, amennyire tudom.
- Ezek csak tárgyak.
- Ahogy számomra a könyveid is csak könyvek, de számodra nem, és azokat is eldobtad - magyarázza, lefeszegeti az ujját egy porcelándarabról. Látom, hogy szinte mindegyikre rászáradt a ragasztó. - Honnan kellett volna tudnom, hogy ezek nem olyan valamik, amiket szeretsz? - mutat a színes cserepekre.
Megpuszilom az arcát, átölelem a nyakát és guggolásból letérdelek mellé. Fogalma sincs róla néha, miket mond és tesz, ez teszi őt olyan különlegessé és tökéletessé, nem is tudja, hogy mennyire jó ember, a természetéből fakad.
- Köszönöm - motyogom, a haja megcsiklandozza az arcom, miközben puszit nyom a fülem közelébe. - Most gyere enni - veszem ki a kezéből a ragasztós cserepeket.
Megbizonyosodok róla, hogy követi az utasításom, majd miközben a fürdőszobában megmossa a kezét, és próbál megszabadulni a ragasztótól, én megterítek. Visszaszaladok tányérokért és evőeszközökért, de ahogy megjelenik kiveszi a kezemből, és egymás mellé helyezi őket.
- Jól néz ki - huppan le az egyik székre, mellé telepszek és felé mozdítom a tálat, ösztönözve rá, hogy szedjen.
- Előbb te - szúr a villájára egy húst, és az én tányéromra teszi. - Ha nem szedsz magadnak most, nem tudom garantálni, hogy marad - figyelmeztet.
A fejemet rázva szedek magamnak zöldséget és krumplit, csak azután lapátol ő. És tényleg, szó szerint lapátol.
- Miért bámulsz? - kérdezi teli szájjal. Kizártnak tartom, hogy ez nem szándékos.
- Ízlik? - fürkészem, válaszul a  szájába tömköd egy újabb falat húst, és hevesen bólogat. - Egyél - tolja felém a tányérom.
Amikor rágni kezdek az ő szemei időznek rajtam, kérdőn fordulok felé, a szájával együtt a szemei is mosolyognak.
- Mi az? - döfködök a villámra paradicsomot, uborkát és paprikát.
- Főztél.
- Előfordul, szoktam néha - vonom meg a vállam.
- Nem, nem érted - rázza meg a fejét, majd nyomatékosabban megismétli. - Főztél, és velem ebédelsz, kint az erkélyen, még mosolyogsz is.
Már értem, mire akar kilyukadni. Csak mosolyog, de ez tőle sokkal többet jelent. Kétszer szed még, és egy kisebb húst is lenyom, olyan élvezettel, mintha egy étterem specialitása lenne, majd a hasát fogva hátradől és elégedetten felsóhajt.
- Köszönöm - fogja meg a kezem és magához húz, hogy puszit nyomjon az arcomra.
Felállnék, hogy elpakoljak, de visszahúz.
- Mi lenne, ha később kicsit kimozdulnánk? Mióta itt vagyok vagy a házban vagyunk, vagy olyan helyekre megyünk, ahová parancsolnak téged, oda is kocsival.
- Mire gondolsz? - húzom fel a térdeim, megtámasztom rajta az állam és tűnődve nézek a távolba.
- Menjünk el sétálni a városba, vagy a partra, vagy menjünk vásárolni, veszek neked valamit - elnevetem magam ezen az ajánlaton, akár házat is vehetnénk egymásnak, nem sínylenénk meg, úgyhogy ha ezzel akar elcsábítani, hát nem túl sikeres. - Nézzünk meg valamit a moziban, vagy menjünk színházba! Még sosem voltam bent az operaházban, mindig csak kívülről látom, pedig miattad lassan Sydney is az otthonom lesz - nevetgél.
- Nem hinném, hogy értékelnéd az operát - mosolyodok el.
- Még sosem láttam egyet sem.
- Akkor majd elmegyünk - ígérem - de ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek.
- Tetszeni fog - bizakodik.
- Kezdhetnénk valami apróval ma? - veszek el egy szalvétát, és hajtogatni kezdem. - Menjünk el sétálni este, ha már nem lesznek sokan.
- Oké - csillannak fel a szemei. - De akkor a partra.
- Benne vagyok - állok fel, és összeszedem a tányérokat. Kezében a tálcával és edénnyel követ, de csak lepakolunk a konyhában, nem engedi, hogy elmosogassak.
- Hagyd, majd később, menjünk vissza - nógat, és bár vonakodok, de eléri amit akar. Két behűtött üdítővel a kezemben követem, lehuppan a korábbi helyére, és a fejét hátrahajtva, szemeit becsukva fürdőzik a meleg napfényben.
- Olyan furcsa, mindjárt tél, otthon ilyenkor már megfagyunk, itt meg pont az ellenkezője.
- Volt időm megszokni - nevetek rá. - Nekem meg még sosem volt havas karácsonyom, sőt, havat még nem is láttam.
- Otthon csak latyak van, többnyire nincs elég hideg ahhoz, hogy havazzon, úgyhogy csak az eső esik. De néha van hó is, az szép - mosolyog rám, megfogja a kezem, és tűnődve piszkálgatja. - Majd eljössz, és megdobállak hógolyóval.
- Na, rendes vagy! - húzom el felháborodva a kezem.
Huncutul, édesen nevet rám, és a tiltakozásom ellenére magához szorít, míg végül nevetni kezdek, és az ölébe mászok. A mellkasára hajtom a fejem, és azon kapom magam, hogy csak céltalanul mosolygok magam elé. Így ébredtem, mintha a tegnapi dührohammal egyes dolgok távoztak volna belőlem, az este konkrét végét pedig kizárja az agyam, egyszerűen meg nem történtnek veszi.
Így maradunk, és jelentéktelen dolgokról beszélgetünk, a gyerekkorunkról, az X-Faktorról, a tetkómról, arról, hogy ő miért nem akar, vagy épp milyet akarna, ha rászánná magát. Nevetünk, egymáshoz érünk anélkül, hogy megpróbálnék bármi pluszt beleképzelni, minden olyan, mint régen, csak közben egyszer sem jut eszembe Liam, sem én, sem ő nem hozza szóba.
Kinyújtom a lábaim az övé mellé, majdnem ugyanolyan vastagok, amin meglepődök, mert Niallnek pálcikalábai vannak. Az enyém rövidebb, és a combjaim tömzsibbek, de nincs időm ezen gondolkozni. Lábfejét az enyém mellé csúsztatja és nevetgélni kezd.
- Milyen apró - csodálkozik. Én is elmosolyodom, a lábamnak ott van vége, ahol az ő lábujjai kezdődnek. Elveszi az asztalról az üdítőjét és belekortyol, ujjaival a vállam simogatja, és egy ideig mindketten csendben maradunk. Talán órákig ülünk kint, mígnem a fejünk teljesen felforrósodik. Azután együtt elmosogatunk, és leülök mellé ragasztgatni, mert nem hajlandó feladni a próbálkozást.
- Mi lesz a lemezeddel? - kérdezi hirtelen.
- Nem tudom, azt sem tudom, van-e jelenleg menedzsmentem, Simon is csak lelépett, és nem tudom, szeretném-e kiadni. Utoljára akkor voltam a stúdióban, amikor Luke átvert, és igazából te hívtál.
- Szeretném hallani a dalaidat, és ahogy énekelsz, legalább csak néhányat.
- Talán. Nem olyanok, mint az eddigiek...
- Pont azért - mosolyog rám. - Mutass egyet.
- Niall, ezek a dalok... Mások, a legkevésbé sem olyanok, mint az eddigiek, elég sötét időszakot ölelnek körbe.
- Remélem arról nem felejtkeztél el, hogy én szedtelek össze a fotelból, amikor ezeket a dalokat írtad.
Lehajtom a fejem, igaza van, előtte semmit nem kell szégyellnem, mindegy, milyen elvontak, és talán rémisztőek a dalaim, érteni fogja, miért ilyenek.
- Amikor úgy érzed, menni fog, mutass nekem egyet.
Bólintok, szó nélkül fogom kézen, és magammal húzom a lépcső felé.
- Mack, nem erőltetem, nem kell most - magyarázkodik, és megállítana.
- Ne próbálj lebeszélni, amikor rászánom magam - mászok felfelé a lépcsőn. A tetején megvárom, csak most veszem észre, hogy kicsit sántít.
- Minden rendben?
- Persze, csak a térdem - grimaszol, majd megáll mellettem.
- Megint baj van vele? - fürkészem aggódva.
- Csak ráestem este, kimentem a konyhába, és amikor visszajöttem felbuktam valamiben. Felébredtél, még beszélgettünk is, nem emlékszel? - a szemeim tágra nyílnak, többnyire azért, mert megsérült miattam, másrészt mert talán óriási baromságokat mondtam neki.
- Jól vagy? - kérdezem rémülten, legszívesebben leguggolnék és közelről szemrevételezném a térdét.
- Persze, ezek a lábak mindent kibírnak - vigyorodik el, majd megfogja a kezem és magával húz.
- Miket mondtam? - kérdezem óvatosan, ösztönösen lehajtanám a fejem, de nem engedi, kezével eltűri a hajam, még mielőtt az elfedhetne.
- Semmi különöset, csak kerestél - szorítja meg picit a kezem. - Megnyugodtál, miután lefeküdtem melléd, és idebújhattál - mosolyodik el, átöleli a vállam és magához szorít.
Hirtelen nagyon zavarban érzem magam, bemegyünk a szobába, és nem mond semmi többet ezzel kapcsolatban, de engem nem hagynak nyugodni a felmerülő kérdések.
- Niall? - pillantok rá óvatosan, kék szemei rögtön kíváncsian néznek rám. - Neked ez nem baj?
- Micsoda? - pislog meglepetten.
- Hogy ilyeneket csinálok, tudod, hogy odabújok, meg... - tördelni kezdem az ujjaim, és lehajtom a fejem.
- Hé - nyúl az állam alá, és felemeli, szabad kezével lefejti egymásról a kezeim. - Nekem nem baj, Mira, nem tudom, feltűnt-e, de én vagyok az, aki mindig átölel és megpuszil téged.
- Nem, én... nekem ez jó.
- Nekem is - simogatja meg egy ujjával az arcom. - Hozzám bármikor bújhatsz, ha ez megnyugtat.
Aprót bólintok, talán, hogy az állítását megpecsételje átölel, és ajkait hosszan a homlokomra szorítja. Szőke, puha haja csikiz, amikor a fejét az enyémre hajtja.
- Nem csak neked van ilyesmire szükséged - sóhajt fel. - Jól van, elég ebből, mutass valamit! - tol el magától, és újra mosolyt varázsol az arcára.
Eltűnődök, hogy zongorázzak, vagy gitározzak, végül az utóbbinál maradok. Leülök a zongoraszékre és hangolok, hogy húzzam az időt, és válasszak a fejemben dulakodó dalok közül. Mély levegőt veszek, mielőtt játszani kezdenék, de közbeszól.
- Ígérd meg, hogy nem lesz rossz kedved, miután eljátszottad, és lejössz velem a partra.
Aprót bólintok, idegesebb leszek attól, hogy így, és ilyen elvárásokkal figyel, mint a legnagyobb koncertjeim előtt.
Játszani kezdek, nem engedem át magam az érzelmeimnek, kizárom őket és eldobom a kulcsot. Figyelek a gitárra és a hangomra, de a szövegre nem, ez lesz a lényege annak is, ha egyszer színpadra viszem ezeket a dalokat. Egyszer üvöltve törtek ki belőlem, de többé nem fognak, csak emlékei lesznek a rossz napoknak és pillanatoknak, másoknak viszont lehetőséget adnak rá, hogy úgy üvöltsenek és sírjanak, ahogy én tettem, és soha többet ne tegyék újra.
Miután befejezem nem mozdulok egy darabig, majd kifújom a levegőt és leengedem a gitárt. Nem várok ovációt, de túl nagy a csend is.
A helyére teszem a gitárt, nem biztos, hogy van kedvem többet játszani.
- Nahát - szólal meg végre, felé fordítom a fejem, ösztönösen húzom kicsit össze magam. - Igazad volt.
- Nem kellett volna - rázom a fejem, de szinte azonnal közbevág, ahogy kimondom.
- Félreérted, nagyon tetszett. Abban volt igazad, hogy mások, mint a korábbiak, de ez jó dolog. Ezek a te dalaid, te írtad őket, és az egész lemez egyedül a te elképzelésed, már csak ezért érdemes lenne kiadni, amellett, hogy hihetetlenül jó.
Rámosolygok, nem igazán tudok mit válaszolni, mostanában nem megy az, hogy büszke legyek arra, amit én adok ki a kezeim közül. Megígértem neki, hogy nem fogja elrontani ezt a napot egy nyamvadt dal, úgyhogy amikor hátrasöpröm a hajam az arcomból próbálok a lehető legőszintébben mosolyogni, majd felállok.
- Összeszedem magam, és mehetünk - a szemei felcsillannak, az arca felderül, ha tudtam volna, hogy mindössze ennyire van szükségem arra, hogy tudjak mosolyogni, plusz még némi próbálkozásra, már sokkal hamarabb belevágtam volna, és meg sem próbálom ellökni magamtól.
A ruhásszekrényem előtt állva nem tudom eldönteni, mit vegyek fel, nem azért, mert olyan nagy dolog számomra lemenni oda, ahol felnőttem, hanem.. Nem tudom, csak, mert nem tudom, mit viselhet nyilvánosan egy olyan énekes, aki néhány héttel ezelőtt elveszítette a kisbabáját, azóta híresztelték már, hogy meghalt, a halálból újjáéledve drogozni kezdett, mígnem "Simon Cowell közbelépett, Niall Horan ápolgat" címmel fut az újságokban és az interneten.
- Azt vedd fel - tárja ki az ajtót, és leakasztja az egyik vállfán lógó ruhát. Egyszerű, lenge, sötétkék, nem túl kirívó, mégis annak érzem.
- Szerinted ez nem túl...?
- Nem - vágja rá. - Kérlek szépen! - nyújtja felém, és bár vonakodva, de elveszem.
- Szerinted nem fogják azt mondani, hogy nem kellene ilyen ruhákban mászkálnom, amikor most vesztettem el a kisbabám? - szörnyen nehéz kimondanom ezt, nagyot nyelek.
- Nem mindegy, hogy mit mondanak? Ez csak egy ruha, és szerintem ha felveszed és ebben jössz ki, azzal azt bizonyíthatod be, hogy mindegy mi történik, te még mindig az vagy, aki vagy. Akit nem lehet összetörni.
Elnyílt ajkakkal bólintok, majd egyszerűen megfordulok, és a kezemben a ruhával a fürdőszobába megyek. A tükörnek háttal öltözök át, úgy döntök, szabadon hagyom a hajam, és csak egészen egyszerű sminkre szánok időt, hogy ne kössenek bele a bőrhibáimba vagy a sötét vonalakra a szemeim alatt. Amikor késznek érzem magam hátrébb lépek, és szembenézek a tükörképemmel. Hasonlítok önmagamra, külsőleg legalábbis, ami számomra már egy jó pont lenne, ha nem éppen azt szeretném, hogy rám se jöjjön ez a ruha, akkorára nőtt már a kis maszatom. A szemeim egy pillanatra elfutják a könnyek, hátrahajtom a fejem, a hajam végigsimítja a hátam szabad részét, mély levegőt veszek, majd óvatosan megtörlöm a szemeim, és sírás helyett megpróbálok magamra mosolyogni.
- Egész szép vagy, Mira - motyogom. Eltűröm a hajam az arcomból, és minden pontját megnézem magamnak. - Szép vagy - ismétlem. - Szép leszel.
Nem tudom tovább mondani, felkavarodik a gyomrom és hányingerem lesz. Elmenekülök, hogy ne kelljen tovább néznem magam, de a vendégemről elfelejtkezek, aki a tetőtől-talpig ragasztós tárgyaimat rendezgeti el a szekrényemen. Felém fordul, kék szemei furcsán villannak rám, nekidől a szekrénynek és a hajába túr, miközben döbbenten pislog.
- Menjünk innen - hajtom le a fejem, felkapom a kezembe akadó első táskát, és beledobom a pénztárcám, majd előkapok egy fekete szandált a cipős szekrényemből, és a lábamra rántom.
Félszemmel látom, hogy felveszi a saját cipőjét, szokatlanul csendben van, és amikor felállok még mindig csak néz. - Mi a baj? - nézek végig magamon, lejjebb húzogatom a ruhám, és a hajammal akadályozom meg, hogy túlságosan látható legyen a dekoltázsom.
- Semmi - rázza meg a fejét hirtelen. Az ajtó kulcsát szorongatva lépek előre, félek kimenni, nem voltam a városban gyalog, mióta bedrogozva kóvályogtam haza, de tudom, hogy meg kell tennem, és meg is fogom. A kulcsot a táskám mélyére süllyesztem, és a kezemet Niall kezébe csúsztatom, talán abban a reményben, hogy nem fogja hagyni, hogy visszaforduljak. - Gyönyörű vagy - hajol a hajamhoz, belepuszil, majd homlokát néhány pillanatra nekidönti a fejemnek és mély lélegzetet vesz.
- Köszönöm - szorítom meg picit a kezét, amin még mindig érzem a rászáradt ragasztót. Kinyújtott nyakkal puszit nyomok puha, kissé borostát arcára, remélve, hogy tudja, mennyire hálás vagyok neki mindenért.
Addig a pillanatig vagyok ideges azzal kapcsolatban, hogy emberek közé kell merészkednem, amíg a liftben állunk, és megtesszük a rövidke utat a tengerpartig. A bizonytalanságom és az érzés, hogy nem kellene itt lennem elpárolog, amikor az arca felderül a víztömeg láttán, elengedi a kezem és egyenesen nekimegy a dagálynak. Nevetek, amikor kitárt karral megáll, és a víz a hasáig eláztatja a ruháit, boldogan szökdécsel, az arcán széles mosollyal fordul felém, majd nedves cipőjében bukdácsolva siet az irányomba. Pontosan tudja, hogy hol vannak a határaim, így én is tudom, hogy nem fog felkapni és beledobni a vízbe, de azért futásnak eredek. Teljes erőből rohan, a versenyszellememet ösztönözve arra, hogy én is rohanjak, és ne tudjon elkapni, ugyanakkor eszembe jut a térde, és az a másodperc amíg lassítok elég neki, hogy az egyik karját a derekam köré fonja és visszarántson. Egy kézzel felkap, majd a levegőben körém fonja a másikat is, visítva kapaszkodok a vállába, a lábaim a levegőben kalimpálnak. Összehúzom magam, megpörget, majd elszántan baktatni kezdd velem a hóna alatt a víz felé.
- Niall, tegyél le! - visítom, az egyik karommal hadonászva próbálom megakadályozni, hogy kivillanjon a bugyim. - Tegyél le, Horan, kint a bugyim! - nevetek, mire a hóna alól előrehúz, lábaimmal körbefonom a derekát, és a combjaim alá nyúlva leszorítja a ruhám. A dagály összevizezi a lábam, de elég magasan tart ahhoz, hogy a ruhám ne ázzon el. Az arcom a nyakába temetve nevetek, miközben erősen magához szorít, az orrom betölti a sós víz és az ő illata, a fülem kettőnk nevetésének hangja, a lelkemről pedig folyamatosan leszedi a láncokat és mindent, ami megpróbál lehúzni.

14 megjegyzés:

  1. Akkor leszek első :DDD
    Háát ez Wow! Megint! Legjobb szülinapi ajándék, hogy fent van a rész :) Nagyon imádtam, várom már, hogy Mira Londonba utazzon :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! <3
      Örülök, hogy kicsit szebbé tehettem a szülinapodat!:)

      Törlés
  2. Drága Nessa!
    (Ó, olyan régen írtam neked, hogy Imrusné. De már csak azért sem fogom így kezdeni! :D)

    A valaha volt legaranyosabb, legkedvesebb, legelragadóbb, legeslegebb rész lett. Egyszerűen képtelen vagyok letenni a telefont, és képes lennék addig olvasni, amíg meg nem vakulok. Haha, Mindenható Niall visszatérésének örültem leginkább, már korábban is volt ennek a megnevezésnek egy sajátos bája, és imádnivaló. Ahogy az egész az, és most már annyira furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy az valami elképesztő!
    Ennek a történetnek minden egyes darabja egy kisebb csoda, és meg merném kockáztatni, hogy a végén, amikor elolvasom majd az utsolsó utáni gondolatot is, akkor azt fogom mondani, hogy "ennél jobb nincs". Tényleg, annyira szeretem, olyan édes, izgalmas, és mint most is, elragadó, hogy úgy érzem, nem kell többet írnom. Nem is tudnék, hiszen még mindig vigyorgok, és teljesen a hatása alatt állok. ❤

    Emiatt az apró csúszás miatt pedig nem hiszem, hogy aggódnod kéne, fantasztikus, amit hétről hétre megosztasz velünk, és ez igazán nem olyan hatalmas probléma. Megérte rá várni, mindig megéri.

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu! <3
      Nagyon szépen köszönöm, szerintem életem során még nem láttam ennyi felsőfokú melléknevet egy mondatban, mint az elsőben. Annyira boldog vagyok, hogy így gondolod, köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3

      Törlés
  3. Szerintem nagyon is Megérte rá várni ;)

    VálaszTörlés
  4. Drága Nessa! :)
    Hát, itt volnék az ígért kommenttel, és végre betudtalak érni. Kicsit nehéz most a suli, ezért kicsit lassan haladt az olvasás. Na, de térjünk a lényegre.
    .... ÚR ISTEN, TE JÓ ÉG! ÁÁÁ! Úgy imádtam a részt! Niall annyira, de annyira aranyos, hogy már néha azt kívánom, bár összejönnének. Liamet kizárva most csak is kettejükre tudok gondolni, és arra, hogy mennyire jó páros lennének együtt. Ja igen, de ha meg nem zárom ki Liamet, ugye ott van az, hogy mind a ketten szerelmesek Mirába, és Liam tuti kinyírná Niallt, ha összejönnének. Bandán belül 1 barátnő 2 tagnak, sose vezet jó irányba.
    Visszatérve a részhez, úgy sajnálom szegény Mirát. Hihetetlenül jól át tudom érezni mi zajlik le benne, hiszen én még ilyet át sem éltem. Na ez az egyik dolgo az írásodban amit imádok, amiért valósággal odavagyok. Az érzelmeket olyan hihetetlenül jól tudod megjeleníteni, hogy ha bárki beleolvas, független attól, hogy történt-e vele olyasmi, vagy sem, bele tudja élni magát. Mintha ott lennék, és előttem zajlana le minden pillanat. A másik dolog amit imádok, a függő végek, de egyben ezekebe bele is tudok őrülni. Jó, eddig mindig tovább tudtam lépni a következő részhez, de most várnom kell csütörtökig. :D Mindez nem baj, hiszen megéri várni rá. Fantasztikus ahogy írsz, és maga a történet is! Te vagy az egyik legjobb író, akire felnézek!
    És még annyit szeretnék a résszel kapcsolatban írni, hogy annyira megmelengetik a lelkemet, egyaránt a szívemet a Niallel töltött kedves, aranyos pillanatok, hogy alig várom, hogy még több ilyet olvassak.
    (Sajnálom, többet nem tudok írni. Egyszerűen leblokkoltam, nem tudom mit írhatnék még.)
    Ui.: határozottan megérte várni + 1 napot, még ha előtte való nap is fejeztem be a 75. részt. Nagyon, nagyon várom a 77. részt! :D
    FlowerGirl xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Nekem nem kell mondanod, szerintem gyönyörűen látszik abból, hogy folyton csúszok a részekkel, és hetekkel később válaszolok a kommentekre, hogy a suli bizony nem könnyű senkinek sem. :/
      Borzasztóan örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy a blogomról, és rólam, nagyon szépen köszönöm! <3

      Törlés
  5. Drága Nessa! :)

    Egyáltalán nem baj, hogy 1 nappal később hoztad a részt! A lényeg, hogy felraktad, mindegy mikor, csak olvashassuk :D

    Annyira várom már, hogy Mira és Liam találkozzanak és minden rendben legyen;)
    Annyira nagyon szeretem az írásaidat :)
    Várom a következő részt! <3
    Imádlak *-*
    Puszi :-*
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Én meg annyira nagyon szeretlek téged, köszönöm! <3

      Törlés
  6. Nessa!
    Ez a kedvrncem főleg a vége tetszett annyira cuki rész vicces és boldog. Hiányzott már. Sajnálom Niallt mert nem kapja meg Mirát mert Liamet szereti és sztem őt is fogja még nagyon sokáig
    Imádlak várom csütörtökőt.
    -FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszett! :)

      Törlés
  7. Drága egyetlen utánozhatatlan Nessa!

    Tudom, hogy elvagyok maradva pár résszel, de most nem bánom. Nekem még mindig hihetetlen, hogy ilyen nagyon jól tudsz írni. Nagyon olyan, mintha könyvet olvasnék, és várom a folytatást folyamatsan.
    A mostani rész ismét könnyeket csalt a szemembe,. Még az a szerencsém, hogy senki nincs kint a folyosón. Az érzelmek bennem kavarognak össze vissza.
    Sajnálom Niallt, hiszen annyi mident kell eltűrnie, és nem olyan egyszerű Mira személyisége, főleg a kirohanása után. Mirán lehet látni, hogy akar változni, és kezd is. Hiszen már nem hisztizik olyan sokat. Már várom, hogy végre találkozzon Liammel, és beszéljék meg a dolgokat. A rész végén talán vissza kaptuk a régi nevetős Mirát.
    Sajnálom, hogy csak ennyit írtam.
    (Elnézést az esetleges hibákért. Telefonról írtam.)
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, gyakran túlzásokba eső Mónikám! :D
      Sajnálom, hogy picit megkönnyezted a részt, nem volt szándékos.
      Nem kell elnézést kérned, ez sokkal több, mint amit érdemlek. Köszönöm! <3

      Törlés