77.rész Boldog

~Niall Horan~

Az arca kipirult és szipogva gyűröget egy zsebkendőt az ujjai közt, Alice, a pszichológusa mégis mosolyogva kíséri ki hozzám, ebből tudom, hogy bár sírdogál, egyre nagyobb lépéseket tesz előre.

A nyakamhoz érinti az arcát, miközben átölelem, egyik kezem a tarkójára teszem és a fejem az övének döntöm.

- Minden rendben? - kérdezem óvatosan, szipogva a vállamba bólogat, és Alice is így tesz.

- Igazán büszke lehetsz magadra, Mira - simogatja meg a hátát, mielőtt magunkra hagyna. - Találkozunk legközelebb!

Rámosolygok, majd a közeli fotelhoz hátrálok, és az ölembe húzom a szipogó lányt. Előhalászok egy zsebkendőt a nadrágom zsebéből és megtörlöm az arcát, majd kiveszi a kezemből és felfelé pislogva letörli kissé elkenődött sminkjét, és kifújja az orrát.

- Akarsz beszélni róla? - simogatom egy ujjammal a combját, miközben az ölembe kucorodik. 

- Megkért, hogy beszéljek az érzéseimről a babával kapcsolatban - suttogja, a hangja kissé megbicsaklik, a szája előtt szorongatja a zsebkendőt. Biztosabban ölelem át, az államba fájdalom nyilall, ahogy összeszorítom a fogaim. Tudom, hogy ne kérdezzek többet, nem is szükséges, pontosan tudom, mit mondhatott ő, és mit a pszichológus.

- Azt mondta, nem az én hibám, és Liamé sem - szipogja. - De én mégis folyton úgy érzem, hogy miattam van, mert nem vigyáztam rá eléggé - fakad ki, egyik kezem az arcára helyezem és úgy húzom magamhoz. - Vagy megpróbálom ráfogni Liamre, de az nem mentség, hogy mert miatta szomorú voltam, nem vigyáztam a kisbabámra.

- Igaza van, Mack, erről senki nem tehet - motyogom a hajába. - Legfőképp nem te.

Ami a legjobban megdöbbent, hogy ezt ő nem tudja. Más lányok ha 20 évesen véletlenül teherbe esnek azért sírnak, mert nem akarják, talán megkönnyebbültnek éreznék magukat, ha természetes úton vetélnének el. Az ő élete más, sokkal felfordultabb, mint másoké, mégis tudom abból, ahogy néha rajtakaptam a tükör előtt állva, nézegetve az alig látszó kis domborulatot a hasán, hogy az ő fejében sosem, egyetlen másodpercre sem fordult meg, hogy véget vessen annak, ami igazán még el sem kezdődött. Ezért, és sok más miatt vagyok olyan biztos benne, hogy Mira nem olyan, mint mások, sosem volt, és soha nem is lesz.

- Vésd a fejedbe amiket mondott, és amiket én mondok - simítok végig az arcán, és felemelem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. - Nem a te hibád volt, Mira, nem a tied, az enyém, vagy Liamé, senkié. Csak megtörtént, mert ilyen az élet, néha a legjobb emberekkel a legkegyetlenebb, de minden a helyére fog kerülni.

Az arcát megdörzsölve aprót bólint, karjait a nyakam köré fonja, behunyt szemekkel simogatom a derekát, így maradunk addig, amíg késznek nem érzi magát arra, hogy elmenjünk. 

A kezemet szorongatja, miközben a kocsihoz sietünk, és azután is, hogy beülünk. A vállamnak dőlve néz kifelé az ablakon, ujjaimmal a kézfejét simogatom, halk szipogása néha megtöri a csendet. Hagynom kell, hogy rendbe rakja ami a fejében van, de olyan testi reakciókat vált ki belőle, amikor már túlgondol valamit, vagy a rossz irányba gondolkodik, hogy tudom, mikor kell közbelépnem. Felgyorsul a légzése, szaggatottan vesz levegőt, begörbülnek az ujjai, vagy megfeszül, de csak hozzá kell érnem, és visszatalál önmagához.
Száját apró, visszafogott mosolyra húzza, és a lelkemben ismét kivirágzik a büszkeség. Hagyja, hogy rendbe hozzuk, érzem az akaratot benne a boldogságra, és úgy örülök ennek, mint még soha semmi másnak. Mire visszaérünk a lakásba már csak az arca enyhe kipirultsága árulkodik a sírásról. Görnyedés és vonszolás helyett egyenes, könnyed lépteket tesz, felemeli a fejét és a haját a füle mögé igazítja ahelyett, hogy elbújna mögé. Napról-napra egyre inkább látom benne azt a lányt, akitől mindig olyan nehéz volt elbúcsúznom, mert annyira vele akartam még maradni és nevetni, vagy órákon keresztül csak beszélgetni. Mostanság újra bemegy a stúdióba, az árnyékommal maga mögött, és míg ő kiadja magából az érzelmeit, én ámulva hallgatom, és a saját, kézzel írt szövegeit olvasgatva próbálok betekintést nyerni a dalok mögé. Nem tudom, hogy csak én értem-e az összes elrejtett utalást, célzást, vagy a dalok valódi értelmét, de a lényeg, hogy tudom, melyik miről szól. Profi dalszerzők is néha képtelenek egy valódi történetet dalba vinni, ő mégis megteszi, minden dalszöveg mögött ott van valami. Engedi, hogy beleszóljak, mit hogyan csináljon, sőt, megkérdez, és a tanácsomat kéri, ami akárhogy is nézzük, nagy dolog tőle, szakmán belül óriási elismerés.
Furcsa, mert ahogy a lakásában sertepertél, leül a fotelba és összekucorodva olvas, vagy a kezébe veszi valamelyik hangszerét, nem látom benne a Grammy-díjas énekesnőt, csak egy lányt. De ezt a lányt pedig akkor nem látom, vagy csak nyomokban tűnik fel, amikor kiáll a színpadra és óriásit robbant.
- Niall? - zökkent ki a gondolataim közül, haját a feje tetejére gumizza és kék szemeivel engem néz.
- Hm? - pislogok nagyokat, hogy visszatérjek a gondolataimhoz. - Figyelek, mit is mondtál?
Mosolyog, és ez olyan, mint amikor a zivatar után megjelenik a ragyogó napsütés.
- Még mindig szeretnél elmenni az operaházba? - engedi le a karjait, ellibeg mellettem és kivesz a hűtőből egy üveg vizet.
Ha nem akarnék se mondanék nemet neki soha, megkérdőjelezem azt is, hogy egyáltalán képes vagyok rá.
- Igen - húzom széles mosolyra a szám. Most először nem én kérlelem, hogy mozduljunk ki, egy ilyen nap után nem is nyaggatnám ezzel, éppen ezért még jobban örülök neki.
- Este lesz a Hamlet, ha szeretnél menni...
- Szeretnék - vágom rá, majd a karjaimba kapva magamhoz szorítom. Napról-napra egyre inkább visszakapom őt.
Nevetve öleli át a nyakam, apró kis testének minden pontja ragaszkodást sugároz. Nem csak én vagyok boldog, ő is az, és talán büszke is magára.
Muszáj elmennünk vásárolni, mert semmilyen elegáns ruhát nem hoztam magammal, pillangós, és egyéb mintás színes ingben pedig még én is tudom, hogy nem jelenhetek meg egy operaházban.
Különböző gagyi, fodros ingeket veszek fel, amiket csak Harry lenne képes viselni. Frakkot, mindenféle hímzéses zakót, kalapot, csak hogy megnevettessem. A célomat elérem, amikor a kezét az arcára szorítva, az ujjai mögül pillant rám, közben úgy nevet, mintha bármelyik pillanatban leborulhatna a székről, amin ücsörög. Kész színházi jelenetet adok elő, nem törődve azzal, hogy bámulnak és fotóznak, a frakkommal hadonászva, Zorrót imitálva rohangálok a sorok közt, majd lelassítva, kihúzott háttal, sétapálcával közelítem meg, mint egy kifinomult angol úriember. Cirmókás zakóban, fodros-bodros ingben vágódok ki a próbafülkéből, már ezzel elérve, hogy a lábait felhúzva visítson a nevetéstől, majd szerelmi hevességben, kinyújtott kézzel vetem térdre magam előtte.
- Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó? - idézem halálosan komolyan, beleadva minden színészi képességem.
A haja a hátára omlik miközben a fejét hátrahajtva nevet, és egy röpke pillanatig nem kell semmilyen rejtett színészi tehetség ahhoz, hogy úgy nézzek rá, ahogy a színdarabban kellene.
- Niall - ejti ki a nevem. - Júlia nem csinál ilyeneket.
- Ezért nem kéne nevetned, elrontod!
- De Niall - dörzsölgeti az arcát, melyen édes, széles mosoly ül. Én csinálom, miattam van - Most te vagy Júlia - gondolkoznom kell, majd amikor rájövök a bakimra fenékre esek.
- Nem is tudom akkor Rómeó szövegét!
- Ó, több veszély van a te két szemedben, Mint húsz kardjukban: nézz reám szelíden, S nem árt nekem ádázkodó dühük - mondja halkan, a hangja szinte csilingel, órákig tudnám hallgatni. Erre gondolok, amikor azt mondom, mennyire különleges és okos, hogy egy bolt közepén, amikor én még azt is elrontom, amit mindenki ismer, ő felidéz az egész regényből egy olyan sort, amit egy normális ember nem tud fejből, de lehet, hogy még csak nem is emlékszik rá, hogy van ilyen.
Legszívesebben csodálnám, megkérném, hogy folytassa, ehelyett nagyokat pislogva, megjátszott zavarral nézek rá, és felteszek egy olyan kérdést, amire tudom a választ.
- Honnan tudsz te ilyeneket?
Onnan, hogy egyszer elolvasta, vagy lehet hogy többször is, mert tetszett neki, és mert szörnyen okos, művelt. Ha az ikertestvérére gondolok nem éppen az jut eszembe, hogy gyerekként Shakespeare színdarabokat olvastak, de a tévhiteim az ikrekkel kapcsolatban már végleg szétfoszlottak, mert bár rengeteg a hasonlóság köztük, ugyanannyira különböznek is.
Csak a vállát vonogatja, míg én elhatározom, hogy ha hazamentünk megnézem, milyen könyvek vannak a polcán.
A fejemet rázva tápászkodok fel, leporolom magam, és végignézek a széthányt ruhatömegen a fülkében. Valószínűleg ha akarom se tudom visszacsempészni őket, de nem is érezném jól magam, ha miután összemocskoltam őket visszatenném a helyükre. Igazából nem is akarom visszatenni őket, minden pénzt megérnek még akkor is, ha soha nem fogom felvenni őket, mert a legigazibb, vidám mosolyt varázsoltam Mira arcára.
Sima, fehér inget veszek fel, magamon hagyom a fekete farmert, és leveszem a zakót, amit ő választott. Az arca derült, mosolyogva áll fel, amikor kilépek a fülkéből. Apró, finom kis ujjaival megigazítja a gallért, és a vállamon a zakót, majd mosolyogva pillant fel rám.
- Szerinted ez jó? - kérdezem, kissé hátrébb lépve, ajkait lebiggyesztve mér végig, lassan bólogat.
- Igen, nagyon csinos vagy - emelkedik lábujjhegyre, és egyik karját a nyakam köré kanyarítva puszit nyom az arcomra. Viszonzom a mosolyát, gyönyörködök a pillantásában, abban, hogy az arca szinte sugárzik. Tudni akarom, hogy ha rám így néz, akkor hogyan érezheti magát Liam, amikor őt figyeli az okos szemeivel.
- Rajtad milyen színű ruha lesz? - simítok végig a haján. - Vagy te is keresel egyet?
- Nem - rázza meg a fejét - sok van, nincs szükségem még egyre. Szerintem fekete lesz.
- Néha elgondolkodok azon, hogy milyen nő vagy te - nézek rá döbbenten, nagyokat pislogva. - Most azt mondtad, hogy nincs szükséged még egy ruhára?
- Aha - pislog értetlenül. - Mert van sok, akkor minek?
- Hát... - megvonom a vállam, akaratlanul is mosolygok. Azt kívánom, hogy ha már olyan idióta voltam, hogy nem csaptam le rá, amikor még szabadott volna, legalább ha egyszer találok valakit, legyen olyan, mint ő.
Kifizetem az összes felvett ruhát, de előtte szerzek egy fekete nyakkendőt is, majd a szatyrokkal a kezemben, másik karommal a válla körül lépünk ki. Érzem, hogy nem érzi magát a legjobban emberek között, akik bámulnak és mutogatnak, vagy előkapják a telefonjukat. Erről eszembe jut az az őrület, amikor a moziból kilépve megtámadtak, valószínűleg neki is ez jár a fejében, mert ugyanolyan védelmezően kapaszkodik belém, mint ahogy én húzom őt magamhoz.
Szerencsére csak néhányan szólítanak le minket, és nem tesznek fel túl indiszkrét kérdéseket. Megkérdezik jól van-e, biztosítják a szeretetükről és támogatásukról, majd miután megkapják amit szeretnének továbbállnak, és mielőtt elterjedne a pletyka, hogy hol vagyunk, már mi is továbbállunk.
- Segíts - néz rám segélykérően, belép az óriási szekrénybe és felkapcsol egy lámpát. Két vállfát szorongat, mindkettőn fekete, tüllös ruha lóg, a különbség csak annyi, hogy az egyiknek nincs pántja, a másiknak van, és valamivel visszafogottabb.
- Az a két lehetőség van? - mutatok rá a ruhákra.
- Nem - rázza a fejét. A vállfákat lassan tologatva veszem szemügyre a ruhákat, mindegyik tüllös, szoknyás, nem látszik a dereka. Eltűnődök, vajon ő választotta-e ezeket, vagy valaki más.
A választásom a legkirívóbb ruha az összes közül, mert az a legegyszerűbb. Fekete, tüllök és fodrok nélkül, simulós, vastag pántokkal a vállánál, szív alakú kivágással a mellénél. Elképzelem rajta, ahogy rásimul a tökéletes alakjára, és elszégyellem magam a fejemben megforduló gondolatok miatt. Felé nyújtom, az arca szinte teljesen elfehéredik.
- Csak próbáld fel, ha nem tetszik keresünk másikat - aprót bólintva, vonakodva, de végül elveszi. A helyére akasztja a többit és a fürdőszobába megy.
A könyvespolcát nézegetve várom, hogy megmutassa magát, és ahogy számítottam rá, ott van a könyv, amiből idézett.
- Niall - észre sem vettem, hogy kijött, így amikor hirtelen felé fordulok váratlanul ér. Feszengve öleli át magát, igazam lett, az anyag tökéletesen simul a testére, kiemeli a vékony derekát, a kivágás vonzza a tekintetem. Ami hirtelen eszembe jut az az, hogy rohadt nagy bajba sodrom magam, ha nem fejezem ezt be.
A tükörhöz sétál, ajkait egymáshoz préselve leereszti a karjait, belelép egy magassarkú cipőbe, ami megnyújtja az amúgy is vékony, formás lábait.
- Nagyon szép vagy - motyogom, erőlködnöm kell, hogy ne essenek ki a szemeim.
Előrehúzza a haját és egy ideig nézi a tükörképét, húzgálja a ruhát, igazgatja, fészkelődik, megnézi magát jobbra és balra fordulva is. Ha valamit igazán nem értek vele kapcsolatban, az ez, hogy vajon mit láthat, vagy milyen akar lenni. Kissé erőszakosan húzza végig a kezét a hasán, majd megpördül.

- Mira? - kapom el a kezét. - Ha leveszed, azért vedd le, mert nem akarod, hogy kinyomjam a szemét a létező összes férfinak - kezdve a saját két szememmel.
Elmosolyodik, visszamosolygok rá, igyekszem csak az arcát nézni, de igazából ennyi is bőven elég.
A saját tempómban öltözködök, és készülök el, míg ő kapkodva szaladgál ki és be a fürdőből. Hullámokba göndöríti a haját, nem értek a sminkekhez, de a szemei anélkül lesznek még nagyobbak és szebbek, a szempillái hosszabbak, hogy az igazán látszódna. Végül magán hagyja a ruhát, a legnagyobb örömömre, mert tudom, hogy ez számára ismét egy lépés, ugyanakkor valóban elgondolkozok rajta, hogy kiszúrom a saját szemeim.

~Mira Hemmings~

Újra és újra megmozdul, fészkelődik, áthelyezi a testsúlyát, és engem akármennyire is leköt a darab, nem tudok nem nevetni a szenvedésén.
Síri csend van a nézőtéren, mindenki a színpadra mered, ő pedig folyton megmozdul, próbál figyelni, majd hátrahajtott fejjel vizsgálja a plafont.
Én megmondtam, hogy valószínűleg neki az opera nem fog tetszeni, de ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk, aminek én örülök is. Nem tudom megmondani, mikor voltam itt utoljára, holott az otthonomtól nem messze van. És Niall olyan elkápráztatottan nézelődött, szorongatta hálásan a kezem. Talán most szenved, mert igazam lett, én viszont hálás vagyok neki, mert nélküle a lakásomban büdösödnék meg. Talán épp ezért nem szól, hogy lépjünk le szünetben, és nem nyafog vagy piszkál, mert vele ellentétben én értem a szövegeket, a darab történetét, és igazán élem a zenét. Tulajdonképpen ezt élvezem a legjobban, az élő klasszikus zenét, a vonós hangszerek rezgését.
- Szeretnéd, ha elmennénk? - kérdezem szinte a fülébe lehelve.
Válaszul hevesen rázza a fejét, kihúzza magát és a színpadra mered, fél perc után viszont újra elkezd laposakat pislogni. Visszafojtom a nevetésem, és újra a színpadot figyelem, az én fülemet nem bántják a magas hangok, és a figyelés sem okoz gondot.
Az előadás befejeztével szinte felriad a kitörő tapsáradatra, zavartan üti össze a tenyerét, és néz rám.
- Szóval, mit gondolsz? - kérdezem, átfogja a derekam, hogy ne sodorjon el a tömeg.
- Érdekes volt - tűnődik.
- Azért aludtál - tör ki belőlem a nevetés.
Szégyenkezve hajtja le a fejét, próbálja elfojtani a mosolyát.
- Igazából nem emlékszem semmire, egy ideig próbáltam figyelni, de tényleg, azután azon gondolkoztam, hogy nekem miért nem tetszik, amikor te ilyen csillogó szemekkel nézed vagy hallgatod, akármi is volt ennek a lényege, utána feladtam - vonja meg picit a vállát, és vidáman rám nevet. - Viszont az épület nagyon tetszik, és köszönöm, hogy elhoztál - húz magához, és puszit nyom a hajamra. - Mi lenne, ha kárpótolnálak azért, mert bealudtam?
- Inkább nekem kellene kárpótolni téged, amiért miattam végigülted - nézek rá mosolyogva.
- Akkor mi lenne, ha kárpótolnánk egymást, és elmennénk valahová enni? Én fizetek - vonogatja a szemöldökét.
- Anélkül is elmehetünk, engem nem veszel meg - lököm finoman oldalba.
- Oké, akkor én fizetem a tiédet, te meg az enyémet. De nem garantálom, hogy nem kell a zsebedbe nyúlnod, Hemmings - bök meg, miközben céltalanul sétálunk.
- Próbálkozni lehet - kapom el a kezét, melyet végül a vállam köré fon.
- Valami puccos helyre menjünk, nem érem be Mekivel.
- Milyen válogatós lettél - fürkészem az arcát nevetve.
Felmérem, hogy pontosan hol is vagyunk, és merre tartunk, majd célt adok a sétánknak. Végighaladunk a pálmafákkal szegélyezett úton, a levegőnek sós tengervíz illata van, hallatszik a hullámok hangja, közben nevetünk. Leveszi a zakóját és a vállamra teríti, s mialatt hozzásimulok rájövök, hogy boldog vagyok, boldoggá tesz engem.
- Ez a hely megfelel őkelmének? - mutatok a kis eldugott helyen lévő étteremre, ami kifinomult, visszafogott, és nincsenek már túl sokan.
- Tetszetős - dörzsölgeti az állát, majd kézen fog, mielőtt belépnénk.
Én visszajáró vendég vagyok, így amikor az első pincér felfedez rögtön egy asztalhoz vezet minket, nem kell várakoznunk.
Kibújnék a zakóból, de amikor észreveszi ezt a szándékom finoman lehúzza a vállamról, majd kihúzza nekem a széket.
- Hozhatok egy italt, esetleg, amíg választanak? - kérdezi udvariasan az asztalnál megjelenő pincér.
- Pezsgő? - vonakodok, nem biztos, hogy kellene alkoholt innom, de Niallel vagyok, és vigyáz rám, ráadásul ő ajánlja fel.
Amíg a pincér.elmegy az italért mindketten kiválasztjuk, hogy mit szeretnénk, majd az elénk helyezett pasqua-t rágcsáljuk.
- Várj - hadonászik előttem, mielőtt belekortyolnék a buborékos italba. - Hé, azt hittem, legalább koccintasz velem, ha már pohárköszöntőt sem akarsz hallani - mondja sértetten. Mosolyogva eresztem le a poharat, megvárva, hogy felkapja a sajátját.
- Elnézést, hallgatlak.
- Igazából, szerintem sosem mondtam még pohárköszöntőt, sőt, semmit - nevetgél, félig lesütött szempillákkal piszkálja a pohara karimáját, majd a szemembe néz. - Igyunk mondjuk ránk, arra, hogy a barátod lehetek.
- Szerintem ezért csak én lehetek hálás - motyogom, összeérintjük a poharakat, majd belekortyolunk a hűvös, kellemesen buborékos italba.
Miközben eszünk újra és újra megnevettet, talán direkt, de nem érzem kényszernek, és nincs is bűntudatom miatta. Jólesik, jólesik vele lenni, enni, nevetni, beszélgetni, nem otthon lenni. Nem akarok elmenni, csak húznám az időt, hogy ne kelljen visszamenni a lakásba, és ne legyen vége ennek az estének, még akkor sem, ha reggel ugyanúgy vele ébredek.
Megkóstoljuk egymás ételét, megbeszéljük, hogy a napokban ő lesz a szakács, és készít valami tradicionális ír ételt, majd áradozni kezd Írországról, és bizonygatja, hogy elmegyünk majd.
Annyira jól érzem magam, pedig semmi különöset nem csinálunk, talán éppen ez a jó, a vele való együttlétnek ez a szépsége. Semmi különöset nem kell csinálnunk ahhoz, hogy élvezzük egymás társaságát.
Nagyon későre jár már, amikor távozunk, ugyanazt az utat tesszük meg, amit idefelé, de a felénél elengedi a kezem, és futva indul a part felé. Lekapom a lábamról a cipőm és futásnak eredek utána, lábujjaim a puha homokba süllyednek, a hajam vidáman csapkod. Majdnem a hátába rohanok, amikor hirtelen megáll, de elkapja a derekam.
Leülünk egy nagyobb sziklára, a város fényei miatt csak a Holdat láthatjuk, a csillagokat nem, de még így is elképesztően szép a víztükör.
A vállára hajtom a fejem, furcsa módon most nem érzem magam fáradtnak, holott máskor mást nem is akarok csinálni, csak aludni.
- Kérdezhetek valamit? - simogatja a mutatóujjával a kézfejem, csupán aprót bólintok válaszul. - Még mindig menni akarsz Liamhez?
Lehajtom a fejem és az ajkamba harapok, ezt látva rögtön mentegetőzni kezdene, de válaszolok, mielőtt belefoghatna.
- Tartozom magamnak ezzel - piszkálom a körmömet. - Te nem akarsz visszamenni Florához, vagy nem hiányoznak a fiúk?
- Honnan tudod, hogy nem beszélek velük? - valamiért legördül a lelkemről a súly, mert nem Florát mondja. - És nem, nem akarok együtt lenni Florával, az nem működött.
- Sajnálom - motyogom.
- Nem kell - húz magához, hogy megpuszilja a fejem.
Csendben üldögélünk, de ez nem kínos, mindketten elmerülünk kicsit a gondolatainkban. Azzal, hogy felhozta Liam nevét, a gondolataim visszatérnek hozzá, leginkább ahhoz, hogy mi fog történni, ha egyszer újra találkozok vele. Mert ez elkerülhetetlen, egyszer újra látni fogom, akkor is, ha nem szeretném.
- Menjünk haza, nagyon késő van - töri meg a csendet. Bár nagyon nincs kedvem hozzá, őt követve leugrok a szikláról, és megfogom a kezét.
Miközben visszafelé ballagunk átgondolom a mai napot, ahogy arra megkért Alice. Listát készítek a jó és rossz dolgokról, és meglepődök, mert a jók egyértelmű többségben vannak.
- Köszönöm ezt a napot - szólalok meg hirtelen, őt is meglepetésként éri, mert hirtelen megtorpan.
- Én is, Mack - ölel magához, fejét a hajamba fúrja. Mindkét karomat köré fonom, lábujjhegyre állva ölelem, miközben az arcom a nyakába temetve mély lélegzetet veszek. - Nagyon szeretlek - mormolja a hajamba alig hallhatóan.
Elszorul a torkom, ugyanakkor a szívem őrülten kalapálni kezd.
- Én is téged - válaszolok. A hajamba túrva fog magához, olyan közel van, hogy amikor levegőt vesz a mellkasa az enyémhez feszül. Ő az, akinek valamiért sosem kérdőjelezem meg a szavát, mert sosem bántott meg szándékosan, és azt hiszem, soha nem is fog. Arcát az arcomhoz érinti, hallom és érzem is, hogy mély levegőt vesz, homlokát az enyémnek dönti egy rövid pillanatra, végül megpuszilja az arcom, és eltol magától.