86.rész Múlt és jelen

Sziasztok!:)

Valószínűleg mindenki számára elég meglepő lehet, hogy már most jelentkezem, hiszen mostanság elég szétszórt vagyok, és sajnos a korai(?) megjelenésemnek sem az az oka, hogy végre összeszedtem magam, sőt, inkább végleg szétestem, de legalább időben befejeztem a részt! :D 

Nagyon örültem az előzőhöz érkezett rengeteg kommentnek, nagyon szépen köszönöm őket, és mint láthatjátok, elkezdtem válaszolni is rájuk. :)

N.x

~Mira Hemmings~

Niall száma foglaltat jelez, hiába hívogatom, nekem pedig beszélnem kell vele, tudnom kell, mit keresek én itt nélküle, és miért van itt Liam. Olyan rémtörténeteket mesélek be magamnak, mint például az, hogy Liam eltérítette a repülőmet, hogy Írország helyett itt kössek ki, de ha ez így van, akkor a legjobb barátom órákon belül itt lesz, mi több, az öcsém is, ha a fülébe jut, és annak nagyon nem lesz jó vége. Niall helyett hívom őt, én magam leszek az, aki beköpi Liamet, és magam szítok még nagyobb vitát köztük, de előtör az önzőségem és úgy döntök, nem érdekel, mert egyszerűen nem maradhatok ezen a helyen, ha ő is itt van.

- Luke?! - szólok bele hevesen, míg a telefon másik oldalán csak nyöszörög. Tuti, hogy nem tud róla, nem tud semmiről, ez Liam valami ostoba terve ellenem. - Nagyon nagy gáz van, értem kell jönnöd! 

- Miért? - dörmögi.

- Nem Írországban vagyok, és itt van... - hallom a hangomon, hogy kezdek bepánikolni.

- Tudom.

- Mit tudsz? - értetlenkedek, heves mozdulattal hátratúrom a hajam. - Luke, megint itt vagyok ezen a pokoli helyen, vele!

- Tudom - ismétli meg. 

- Mégis mi a francról beszélsz?! - rivallok rá ingerülten. Nem értem, ezt az egész hülye helyzetet nem értem.

- Azért vagy ott, mert én meg Niall azt akarjuk, hogy ott legyél, és a felállás ugyanaz, ami legutóbb is volt, akkor jöttök haza, ha véget vettek ennek az egésznek. Nem érdekel a végeredmény, de világosan döntsétek el, hogy együtt vagytok-e vagy nem, és ha nem, akkor egyikőtök se szenvedjen!

- Nem vagyunk! - kiáltom, azonban a saját hangomon át hallom az ajtó nyílását, majd hátrahőkölve nézek szembe életem nagy szerelmével, és egyben annak megkeserítőjével is, akin azt hittem, sikerült túllépnem. - Szemét vagy! - hozzátenném, hogy Niall is az, de elharapom a nyelvem. 

Néhány pittyogó hang, és az öcsém többé nem válaszol, egyedül maradok, és abban a pillanatban a pillanatban könnyek szorítják el a torkom, amikor erre rájövök.

- Húzz el innen! - emelem fel végül a fejem, és ránézek. A kedvenc taktikám, ha nem merek valaki szemébe nézni, mégis szeretném megőrizni a méltóságom, hogy a szemei helyett a szemöldökét nézem, és most is ezt teszem. 

- Ugye tudod, hogy semmi közöm az egészhez? - hagyja figyelmen kívül a parancsom, és elkapja a pillantásom.

- Remek! - vágom rá cinikusan. - Akkor mondd meg nekik, hogy lezártuk a témát, és hadd menjek haza! 

- Igen? - vonja fel a szemöldökét, bennem pedig izzani kezd a harag. - Lezártuk volna? Mikor?

- Én lezártam! - kiáltom.

- Nem, te nem lezártad, hanem kizártad! 

- Lehet - szorítom össze a fogaim - de nekem egészen addig jó volt így, amíg meg nem jelentél!
- Jó neked - jegyzi meg csendesen. - Kérlek, láss el tanácsokkal, mert mostanában én nem tudok jól lenni.
- Menj ki, és maradj távol tőlem! - csikorgatom a fogaim. Nem kell, hogy mártírt játsszon előttem, és elérje, hogy sajnáljam, vagy bűntudatom legyen. Nem kezdem elölről, amit már nagy kínok közt, de egyszer befejeztem.
- Oké - kapja fel a fejét és pont olyan ingerült, amilyen én is vagyok - csinálhatjuk ezt, Mira, de remélem emlékszel rá, hogy legutóbb mi lett belőle!
- Húzz már el innen! - kiáltom, elviharzok mellette és feltépem az ajtót.
- Nem megyek el innen nélküled - néz a szemembe, a mellkasának feszülve lökdösni kezdem, de még csak meg sem tántorodik, önmagától kezd hátrálni.
- Akkor maradj itt - ragadom meg a kilincset, miután a küszöbön kívülre kerül - de én nem fogok!
- Elfelejtetted, hogy innen nem tudsz elmenekülni?! - a mondat második felét az ajtó becsapódása után üvölti, majd beáll a csend.
Tudom, hogy az ajtó másik oldalán van és nem mozdul, nem rongyol el dühösen, érzem, hogy ott van, a tarkómon minden apró hajszál égnek mered. Nekidöntöm a fejem a vastag tölgyfának, amit bármelyik pillanatban újra feltéphetne, mert ebben a nyomorult házban nem szokás bezárni az ajtókat, de valami oknál fogva nem teszi meg. A szám elé szorítom mindkét kezem, dühös könnyek szánkáznak le az arcomon, nem értem, mit keresek itt, hogy hogy tehette ezt Niall, és mivel vette rá az öcsémet, hogy a bűntársa legyen. Nem kellene itt lennem, már jól voltam, erre most a saját családom rángat vissza ide, hogy újraéljek mindent a legelejéről.
Észre sem veszem, mikor lesz a könnyeim halk csordogálásából és az alig hallható szipogásból hangos hüppögés, ami még úgy is jól hallható, hogy minden erőmmel rászorítom a tenyeremet a számra. A hátam az ajtónak feszítem, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy bárki is bejöjjön, holott egészen biztosan nem így van, mégsem mozdulok. Lekuporodok, pont úgy, hogy a hátam félig az ajtón, félig a falon legyen, így akárki próbálna betörni, először belém ütközne, és talán ha látja, hogy nem vagyok hajlandó elmozdulni, nem veri szét a hátam, hanem feladja és elmegy. A telefonom rezegni kezd, az arcomat dörzsölgetve húzom elő, és egy ideig csak nézem a kijelzőn Niall nevét, végül mégis felveszem, de nem szólok, csak a halk szipogásom hozhatja a tudtára, hogy vonalban vagyok.
- Mack? Te vagy az?
- Én - dörzsölöm meg az orrom, majd gyerekesen a nadrágomba törlöm a kezem.
- Minden rendben? Miért sírsz? - aggodalmaskodik álszenten.
- Szerinted mégis miért sírok? - kérdezem remegő hangon, szipogva, egyáltalán nem haragosan, pedig dühös vagyok rá. - Mire volt ez jó, Niall? Én egyáltalán nem ide akartam jönni, és azt sem értem, hogy mit keresek itt, amikor túl vagyok rajta!
- Bántott? - hagyja figyelmen kívül amit mondok. Miért csinálja mindig mindenki ezt?!
- Nem - túrok a hajamba, és dühösen kibököm ezt a szót a számon. - De nem ismersz eléggé, ha azt hiszed, hogy itt fogok maradni és majd csak azért a karjai közé borulok, mert ti valamiért az öcsémmel így rendelkeztetek!
- Sajnálom, Mack.
- Dehogy sajnálod - döntöm a homlokom a térdemnek. - Nem értem, hogy miért.
- Mert beszélnetek kell, te is akartad - erősködik.
- Akartam, de már nem akarok, tudod mit akarok, Niall? Hazamenni, úgyhogy ha a barátom vagy, akkor hagyod, hogy elhúzzak innen!
- A barátod vagyok, Mira, de Liam barátja is, mindössze végig kell hallgatnod amit mondani akar.
- Nem fogom - jelentem ki. - Ez egy nagyon rossz ötlet volt, Niall.
- Később talán megköszönöd - mondja csendesen, ártatlanul.
- Mindketten tudjuk, hogy hogyan végződött - nyelek nagyot - és mégis beledobsz ebbe a helyzetbe, pedig pontosan te voltál az, aki heteken keresztül rakosgatta össze a darabjaimat! Te, meg az öcsém!
- Adj neki egy esélyt, Mack - kérlel, de hajthatatlan vagyok, és a dühöm kezd előtörni. - Bízz bennem.
- Nem, nem fogod fel, hogy nem?! Itt tarthatsz, de ettől még nem fogok szóba állni vele, nem is tudom, hogy mit gondoltál! Beetettél azzal, hogy Írországba megyek és együtt leszünk, tudod, hogy mennyire vártam? Végig az tartotta bennem a lelket, aztán leszálltam itt, és még mindig azt reméltem, hogy te fogsz megérkezni, mert egyszerűen álmomba se gondoltam volna, hogy ezt csinálnád!
- Mira, én... ne haragudj rám, kérlek!
- De haragszom - szorítom össze a szám keményen, nehogy felzokogjak, a hangom viszont még így is elcsuklik. - Nem akarok itt lenni, Niall, haza akarok menni.
Hallom a hosszú, elnyújtott, tehetetlen sóhajtását, és tudom, hogy bármit is akarok, és bármit is akar már ő, nem fogja megtenni amíg valaki okot nem ad rá, és ez a valaki Liam, abban pedig biztos vagyok, hogy ha nem is ma, de napokon belül kiharcolja ő, hogy elhúzhassak innen, akkor pedig senki nem hibáztathat engem. Hátrahajtom a fejem és az elkeseredett könnyeimet nyelve hallgatom a bocsánatkérését, mert nincs szívem lecsapni rá a telefont, és hirtelen túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább veszekedjek vele, úgysem ér semmit. Annyira figyelek rá, hogy észre sem veszem, amikor már percek óta csak csendet hallok, megnézem, hogy még mindig vonalban van-e, majd értetlenül ráncolom a homlokom.
- Tegyük le - javaslom csendben.
- Hívj fel, ha valami baj van - ezek szerint nem teljesen világos számára, hogy folyamatosan hívogatni fogom, már csak azért is, hogy érezze egy kicsit, mennyire nagy baromságot talált ki.
Leejtem magam mellé a készüléket, nem akarok kimenni, nem akarom azt sem, hogy bárki is bejöjjön, és ebben a szobában sem akarok lenni. A fejem a térdemnek feszítem, hogy ne lássam az ágyat, a bútordarabokat, mert ebbe az ágyba kérte be magát először mellém, ezen a széken üldögélt Niall a kis csomag gumicukrával, itt morgolódtam, kiabáltunk, veszekedtünk, és ebben a helyiségben kezdett el olyan éhesen, mohón csókolni, ami végül a vesztünket is okozta.
Lassan felállok, és úgy szuggerálom az ajtót, de nem nyílik ki, így már kissé nyugodtabban lépek hátrébb, de nincs hova mennem, legszívesebben kimásznék az ablakon és elszöknénk, és az egyetlen ami megakadályoz ebben, hogy ez a nyamvadt szoba a hatalmas ház emeletén van. De tulajdonképpen mióta is kell nekem bujkálnom bárki elől, és miért? Nem nekem kellene kerülnöm őt, hanem neki engem, de nagy ívben, mert talán elfelejtette, hogy milyen vagyok, ha úgy istenigazából feldühít.

~Liam Payne~

Úgy tűnik, a tervem már azelőtt más irányba halad, mielőtt egyáltalán elkezdeném. Bámulom a csukott ajtót, kiengedem az ökölbe szorított kezeim, amelyekkel legszívesebben dörömbölni kezdenék rajta. Már majdnem visszamegyek, hiszen itt nem tud elmenekülni előlem, nem tud kizárni és úgy tenni, mintha nem léteznék, de mielőtt megtehetném meghallom a szipogását, és az egyre erősödő hüppögést. Összeszorítom a szám, hirtelen már én sem tudom, hogy mégis mit képzelek, mert lehet, hogy itt ez a lehetőség, de nem forgathatom fel az életét, ha ő már túllépet, nem lehetek ennyire önző. Leomlok az ajtó elé, hogy legalább azt megvárjam amíg megnyugszik, utána pedig én magam szólok Niallnek, hogy vessen véget ennek és Mira folytassa az útját Írországba, vagy akárhova is tartott.

- Szerinted mégis miért sírok? - hallom a halk hangját, és a szipogását, azonnal leesik, hogy valószínűleg telefonál, és ha amikor beléptem a testvérével beszélt, ez nem lehet más csak Niall.

Dühös, és közben sír, vagy küzd a sírás ellen, én pedig legszívesebben a fülemre szorítanám a kezeim és elrohannék, hogy ne halljam, aztán egyszer csak vége lesz, és ismét csupán a halk szipogása szűrődik ki. Kábán feltápászkodok és olyan csendben botladozok el az ajtótól amilyen csendben csak tudok, lemegyek a lépcsőn, hogy legalább köszönjek a vendéglátóinknak, mert miután ledobtam a cipőm és a kabátom egyből az emeletre rohantam Mira után.

- Jó napot, Mrs. Wood - szólalok meg halkan. A konyhában találom meg, amint éppen kivesz egy tálca süteményt a sütőből, mosolyogva emeli rám a tekintetét és leveszi a kezéről a konyhakesztyűt.

- Szervusz, Liam! - veszi a kezei közé az arcom és puszit nyom rá. Nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni, mivel érdemeltem ki ezt a kedves köszöntést, amikor mindig is egy bunkó voltam itt? 

- Elnézést kérek ezért a... felfordulásért - bököm ki szerencsétlenül. - Nem igazán erre számítottunk, és Mira nem túl boldog a jelenlétemtől, szóval nem ígérhetem, hogy nem fordul elő többször - harapdálom az alsó ajkam és lesütöm a tekintetem. 

- Semmi baj - simogatja meg a vállam. - Itt majd minden a helyére kerül.

- Ebben közel sem vagyok biztos, asszonyom -túrok a hajamba.

- Mit szólnál hozzá, ha leülnénk, és egy kis süti mellett elmesélnéd nekem pontosan, hogy mi történt veletek? - kérdezi kedvesen, én pedig valamiért azonnal bólogatni kezdek. Nem szeretek beszélni róla, sőt, utálok, utálom elmondani hogy milyen egy idióta vagyok, és utálom, ha valaki azt mondja, hogy nem, mert hazugság, ugyanakkor azt sem tudom elviselni, ha mindenért engem okolnak, valamiért most mégis azonnal belekezdek, amint kapok egy bögre forrócsokit és néhány szelet sütit. Sikerül elfojtanom az elkeseredett könnyeim, és nem mondom ki, hogy az életem hetek óta csak szenvedés, és képtelen vagyok körbeírni, hogy mivel töltöm a napjaim.

- Tudod Liam, a szerelem nem egy egyszerű dolog, főleg nem az igazival - mosolyog rám, én pedig egyáltalán nem értem, miért mondja ezt.
- Arra már valahogy rájöttem - kavargatom a forró italt, majd a számhoz emelve óvatosan belekortyolok.
- Mielőtt megszületett a lányom egyáltalán nem akartam itt élni, a legkevésbé sem, és ezzel kapcsolatban hajthatatlan voltam - nem szakítom félbe még úgy sem, hogy nem tudom, mi köze van ennek hozzám és Mirához, és tulajdonképpen felkelti az érdeklődésem. - A férjemmel a gimnáziumban ismerkedtem meg, én a városban éltem és egész életemben azt tervezgettem, hogy egyszer itt hagyom ezt a helyet, ő pedig innen nem messze nőtt fel a szüleivel egy farmon, és az én terveimmel ellentétben ő mindig is gazdálkodni akart, és lovasterápiával segíteni az embereken. Elég különböző tervek, nemde?
- De most mégis itt van - bólintok, és érdeklődve várom, hogy magyarázatot adjon erre.
- Pontosan olyan voltam, mint Mira, és a lányom is ilyen, akaratos, kitartó, de nagyon makacs és mindig mindennek úgy kellett történnie, ahogy én elrendeltem. A férjem háromszor kérte meg a kezem, és másfél évig próbálta elérni, hogy a felesége legyek, de a terveiből nem volt hajlandó engedni, és én sem az enyémekből. Egy nap az édesanyám leültetett, és felnyitotta a szemem. Mit akarok még? Itt van egy csodálatos férfi, aki nem adja fel annak ellenére sem, ahogy néha viselkedek vele, mi lenne nekem elég, ha ez nem az? Ha akarok menjek, éljek olyan életet amilyet elképzeltem, de nem lehetek biztos benne, hogy találok még egy ilyen valakit.
- És aztán? - szorongatom a bögrét, holott a válasz itt ül előttem egy olyan házban, ami egyetlen nagyváros közelében sincs.
- Másnap igent mondtam neki - mosolyog, miközben az ablakon keresztül nézi a férjét, aki a fiával az oldalán két lovat vezetget a hóban. - Egy pillanatra sem bántam meg, hogy nem mentem New Yorkba, vagy bárhová máshová, hanem itt maradtam.
Felém fordul és óvatosan megsimogatja az asztalra ejtett kezem, majd közelebb tolja a tányért arra ösztönözve, hogy vegyek még egy szelet süteményt.
- Mi köze ennek hozzám és Mirához? - kérdezem óvatosan.
- Azt hiszem, én végig tudtam, hogy egyszer úgyis mellette fogok kikötni, csak túl makacs voltam ahhoz, hogy kukába dobjam a vágyaim és belássam, hogy nekem nem az sorsom amit elképzeltem, szerintem veletek is pont így lesz, ha nem adod fel a próbálkozást. Hibákat mindenki követ el Liam, van aki nagyobbakat, van aki kisebbeket, de az, hogy megijedtél nem megbocsájthatatlan.
- De ez váltott ki minden mást - jegyzem meg halkan.
- Előbb hidd el, hogy ez nem így van, aztán hozzátok rendbe az életeteket, mert én nem ettől a Mirától és Liamtől köszöntem el legutóbb.
- Köszönöm, hogy ezt elmondta, Mrs. Wood - húzom halvány mosolyra a szám, majd felkapom a fejem, amikor a nappali irányából, pontosabban a lépcsőről lépteket hallok, nem sokkal később pedig berobban a szőke lány. Várom, hogy a torkomnak ugorjon, vagy sarkon forduljon és visszarohanjon az emeltre, ehelyett belép, de mintha észre sem venné, hogy ott vagyok, míg én képtelen vagyok elszakítani a tekintetem az arcáról. Nyoma sincs annak, hogy sírt, pedig a saját füleimmel hallottam, az arca sima és hófehér annak ellenére, hogy egy olyan helyen él, ahol az év legtöbb részében süt a nap.
- Kaphatok valamit enni, Mrs. Wood? - kérdezi, a karjának mozdulásából látom, hogy legszívesebben átölelné magát, mégsem teszi, és tudom, hogy ez az egész csak egy jól kidolgozott színészi játék, megpróbál erősnek tűnni, olyannak, akinek nincs szüksége senkire, és talán elhiszi, hogy ez így is van.
- Persze, ülj csak le! - pattan fel, hogy készítsen valamit.
- Oh, tudok én is csinálni valamit... - mondja bátortalanul.
- Ülj csak le, Mira - terelgeti az asztal irányába, és nagy meglepetésemre ő pedig leül, bár a lehető legtávolabb tőlem. - Később megtennéd, hogy behozod a tojásokat? Úgy látom, elfogytak - pillant ki a hűtőajtó mögül, míg mi mindketten megütközve nézünk rá.
- Persze - pislog meglepetten, és a pillantásommal éppen elkapom azt az apró kis grimaszt, ami végigfut az arcán miután Mrs. Wood elfordul. Megrándul a szám, a konyhára feszült csend telepedik, úgyhogy úgy döntök, jobb, ha inkább elmegyek, mert semmi értelme nincs annak, hogy csak ülünk egymással szemben, és ő még csak egy normális pillantásra se méltat,
Felballagok az egykori szobámba és lehajtott fejjel a bőröndömhöz lépek, miközben az üres szekrénybe pakolom őket rájövök, hogy fürdőnadrágra és napszemüvegre nem igazán lesz itt szükségem, vastag pulcsikra viszont annál inkább, nálam pedig mindössze két kapucnis felső van, és az a vékony dzseki amiben érkeztem. Nem tudom, Niall hogy gondolta ezt...
- Liam? - összerezzenve fordulok meg, az apró asszony a szokásos kedves pillantásával néz rám. - Elállt a havazás, ha nem túl nagy kérés, megtennéd, hogy lesepred a verandáról, és egy kicsit ellapátolod a ház elől?
- Persze - bólintok, nem mondhatok nemet azok után, hogy végighallgatott és elmesélte a saját történetét, de valószínűleg amúgy sem tenném. - Kaphatnék egy vastagabb pulcsit? Nem épp ide készültem - bökök halkan nevetve a kezemben tartott pólókra.
- Mindjárt hozok neked néhány meleg pulcsit Stephen ruhái közül - mondja, majd elillan, és néhány perc múlva letesz az ágyra néhány ruhadarabot. - Valószínűleg egy kicsit nagyok lesznek rád.
Megvonom a vállam, majd lekapom az elsőt a kupac tetejéről és belebújok, valóban nagy, ráadásul hülyén is nézek ki benne, de nem kezdek morgolódni, helyette felveszem a sálat és a kesztyűt is, majd szófogadóan száműzöm magam a hidegbe egy hólapáttal a kezemben. Követem azt a vonalat ahol alacsonyabb a hóréteg magassága, mert valószínűleg onnan lapátolták el korábban, közben próbálom kitalálni, hogy mitévőnek kellene lennem. Hogyan csináltam először? Hogyan értem el, hogy ez a lány végül könnyezve búcsúzzon el tőlem?
Kiront az ajtón és olyan gyorsan próbál elmenni mellettem amilyen gyorsan csak tud, a csizmájával dúrja a havat maga előtt ahelyett, hogy az eltakarított úton sétálna végig. Annyira gyerekes, és annyira idegesítő, hogy ezt műveli! A fejemet felemelve nézem, ugyanazt a kis kosarat szorongatja a kesztyűs kezében, amit hónapokkal ezelőtt is, és hirtelen úgy érzem ugyanott tartunk, ahol akkor voltunk, csak most nem ragadom meg az alkalmat, hogy odaszúrjak valami megjegyzést. A lába beleütközhet valamibe, mert halk sikkantással arccal előre beledől a hóba, és annak ellenére, hogy azonnal eldobom a kezemben tartott lapátot és felé iramodok, nem tudom visszatartani a nevetést. Nyöszörögve emeli fel a fejét, a hóna alá nyúlok, hogy felhúzzam, de ficánkolni kezd és elüti a kezem.
- Ne érj hozzám! - vet rám szúrós pillantást, majd megpróbál jelentőségteljesen feltápászkodni, és letörölni az arcáról a jeges havat.
- Bocsánat, hogy segíteni akartam - emelem magam elé a kezeim, az ajkamba harapok, nehogy elvigyorodjak.
- Nem kell a segítséged - jegyzi meg, és úgy tesz, mintha a szemembe nézne, holott mindenhová néz, csak oda nem.
- Oké - vonok vállat, mintha nem bántana, hogy ezt mondja, átnedvesedett kesztyűjével megtörli a még mindig kissé havas arcát, szétkeni a szemfestékét, majd végigszánt a hajvégein. - Menj be, majd én összeszedem a tojásokat.
- Most mondtam, hogy nem kell a segítséged!
- Meg fogysz fagyni, Cica!
- Ne hívj már így! - kiáltja, és hátat fordít, hogy elbukdácsoljon. Hagyom, hogy megtegyen néhány lépést mielőtt utána iramodok, viszont még így is nagyon könnyen beérem.
- Tudok valami olyat mondani, amire nem így fogsz válaszolni? - kérdezem könnyedséget erőltetve a hangomba. Nem akarom piszkálni, fáradt vagyok, mindössze csak annyit szeretnék, ha képesek lennénk normálisan beszélni egymással, de már rájöttem, hogy ha ő szól így hozzám, akkor én vagyok bunkó, viszont ha én teszem, akkor ő undokoskodik.
- Intézd el, hogy hazamenjek - cövekel le, és egy rövid pillanatig valóban a szemembe néz a túlságosan lecsúszott sapkája mögül.
- Akkor, ha meghallgatsz.
- Menj a pokolba! - jelenti ki, és folytatná az útját, de megragadom a karját és közelebb lépek hozzá.
- A múltkor már majdnem megengedted, hogy elmondjam - mondom a lehető legártatlanabbul.
- Aztán Simon megmondta, hogy befejeztük ez a huzavonát, és én is megmondtam, hogy nem akarom tovább ezt csinálni, mert értelmetlen! Mit nem lehet felfogni ezen, Payne?! - kiáltja dühösen, lábaival fázósan és türelmetlenül toporog a hóban, és kitépi a kezét az ujjaim közül.
- És te mit nem fogsz fel azon, hogy sajnálom?! - emelkedik meg a hangom, lerántom a fejemről a sapkám és a hajamba túrok.
- Az semmit sem hoz rendbe - néz komoran a szemembe. - És kezded elrontani, amit én rendbe hoztam.
- De rendbe hozhatná! - kapom el újra a csuklóját és olyan közel lépek hozzá amennyire csak tudok, nem érdekel a ficánkolása, hogy a szabad karjával ott mér rám csapásokat ahol ér, mert nem tud akkorát ütni ami jobban fáj annál, hogy hagytam, hogy újra ez legyen belőlünk. A dereka köré fonom a másik karom, legszívesebben belefúrnám az arcom a puha sál takarta nyakába és soha többé nem engedném el. - Miért nem hagyod, hogy elmondjam? Miért próbálsz meg indokokat találni, hogy miért ne csináld, amikor sokkal egyszerűbb lenne, ha hagynád, hogy megmagyarázzam?
- Miért hónapokkal később akarod megmagyarázni?! - üvölti torka szakadtából, kitépi magát a karomból és a hirtelen kapott lendülettől újra elesik a hóban, de mielőtt egyáltalán kinyúlhatnék felé már talpon van, és menekül a közelemből.
- Elmondanám, ha hagynád! - rohanok utána - Tudod mit csinálsz?! Emlékszel arra, amikor először megcsókoltalak, és te nem hitted el, hogy amit mondtam nem hazugság? Emlékszel, miket vágtunk egymás fejéhez? Pont ugyanezt műveled most is, akkor sem hallgattál meg, csak a saját fejed után mentél!
- Mert pont ugyanannyira gyűlöllek most, amennyire akkor gyűlöltelek! - visítja a szemembe nézve. Megtorpanok, nézem, ahogy szinte remeg a dühtől, az arca piros a hidegtől, hosszú, kissé göndörödő szőke hajára ráfagyott a hó, levegő után kapkod és apró kezeit ökölbe szorítja. Egymásra meredünk, a fejéhez kap és elszalad, míg én csak nézek utána, hagyom menni, mert megmozdulni sem tudok, végtelen nehéznek érzem a saját testem.
Elvégzem a rám kiosztott munkát, majd a helyére rakom a lapátot és bebotorkálok a házba, elmegyek Mrs. Wood mellett, becsukom a szobám ajtaját és leheveredek az ágyra, szeretnék aludni egy kicsit, de képtelen vagyok rá. Felkapom a fejem, amikor hallom a lépteit a folyosón, már a zoknis lábának halk súrlódásából tudom, hogy ő az, és egy picit reménykedni kezdek, hogy talán megáll itt, kinyitja az ajtót és közli velem, hogy nem igaz amit mondott, és meghallgat.
Visszautasítom, hogy lemenjek vacsorázni, Mrs. Wood pedig a ház szabályait megszegve mégis letesz az éjjeli szerkényre egy tál meleg ételt, a pillantásomat azonban nem kerüli el a másik tányér sem, amit a kezében fog. Szóval ő sem ment vacsorázni...
Üvölteni, rombolni, sírni lenne kedvem, ehelyett csak fekszek az ágyon és üres tekintettel bámulok magam elé. Nem gyűlölhet, az nem lehetséges azok után, amiket valamikor mondtunk egymásnak, és amiket megéltünk együtt, mielőtt mindent tönkretettem volna. Nem gyűlölhet, mert azt nem tudom elviselni.
Hallom, ahogy kinyílik a folyosón egy ajtó, valószínűleg semmi mást nem vennék így észre, ha nem arra figyelnék, hogy meghalljam amit ő csinál. Mezítláb sétál végig a folyosón, valószínűleg a fürdőszobába, nekem pedig megfordul egy gondolat a fejemben. Mennyire lenne kétségbeesett lépés, ha betörnék hozzá a fürdőszobába? Felkapnám és addig szorítanám magamhoz, addig csókolnám, amíg meg nem bocsájt nekem mindenért, ami miatt valaha is fájdalmat okoztam neki. Mielőtt megtehetném eszembe jut, hogy egyszer pont ilyen gyerekes lépésre szántam el magam, berontottam, miközben zuhanyzott azzal az indokkal, hogy otthagytam a telefonom, ami nem volt hazugság, de meglettem volna nélküle addig, amíg befejezi a fürdést. Torka szakadtából sikoltozott és összekuporodott, annyira gyűlölt, amennyire csak lehetséges, és ha ezt most megtenném, ráadásul nem maradnék a zuhanykabinon kívül, talán tovább rontanék az amúgy is kegyetlenül rossz helyzetemen.
Már egyáltalán nem tartom jó ötletnek, és nem vagyok hálás Niallnek, amiért itt vagyunk, mert bár elviselhetetlen volt Mira hiánya, és a tudat, hogy én magam voltam az, aki végleg feladta, így sem jobb. Nem érzem jobban magam attól, hogy próbálkozhatok azért, hogy a képembe vágja, hogy gyűlöl, nem kíváncsi rám, és tönkreteszem. Fáj látni, fáj, hogy azt sem tudja, hogyan meneküljön a közelemből, és nem érhetek hozzá anélkül, hogy ne figyelmeztetne, hogy ne tegyem, vagy ne ütné el a kezem, pontosan ugyanannyira fáj ez, mint a hiánya. Rájövök, hogy tulajdonképpen az sem múlt el, mert bár itt van előttem, nem az enyém, és nekem nem a látványa hiányzik, nem az volt a legrosszabb, hogy nem láttam, hanem hogy nem az enyém, nem mondhatom neki azt, hogy szeretem, nem csókolhatom meg és hozzá sem érhetek. Ha a múltkor, amikor ott ültem az ajtaja előtt nem viselkedtem volna olyan bunkón, talán most egészen más lenne a helyzet köztünk. Befogadott a lakásába, ápolgatott, halvány emlékeim vannak arról az éjszakáról, többnyire mindenről tudok, de minden elhomályosul annál a résznél, amikor a felszakadt ajkamról törölgette a vért. Kedves volt, gondoskodó, másnap reggel is az volt, gyógyszert akart adni nekem, én pedig az első adandó alkalommal belékötöttem és elértem, hogy sírjon, akkor mégis mit várok? Én csesztem el, és folyamatosan elcseszem most is, jogos, hogy dühös, és nem kíváncsi rám, mégis amikor hallom, hogy kilép a fürdőszobából az ajtóhoz nyargalok és feltépem, annyi időm van, hogy végigfuttassam rajta a szemeim, a torkom elszorul amikor felismerem, hogy Niall pólója van rajta.
Összeszedem a cuccaim, egyszerre érzem tűzforrónak és jéghidegnek a testem, és fáradt vagyok, de saját magamat nem hagyom aludni. Amikor belépek a fürdőszobába megérzem a tusfürdőjének kellemes illatát, az egész helyiséget belengi, és amikor megnyitom a vizet a zuhanykabin oldaláról a lefolyóba csúszik egy szőke hajszál.Vissza kell fognom magam, hogy ne üssek bele ököllel és ne kezdjek arról üvölteni, mennyire gyűlölöm ezt a helyet, mert minden kettőnkre emlékeztet, arra, milyen szemét vagyok, és sosem érdemeltem meg őt igazán. A mellkasomban újra felszakad valami, a csobogó víz hangja elnyomja a szenvedésemet, de megoldást senki nem fog találni rá, mert a gyógyszerem becsap minden ajtót előttem, kikerül, és a gyilkos pillantások, a gyűlölettel teli kiáltozások sem húzzák össze a saját magam vájta sebet, hanem tovább, feszítik.
Nem tudok úgy elhaladni a szobája ajtaja előtt, hogy ne álljak meg, nézem a csukott ajtót, semmilyen hang nem szűrődik ki, de ez közel sem jelenti azt, hogy nincs ébren, én azonban úgy döntök, akár ébren van, akár nem, bemegyek. A kezem a kilincsre helyezem és óvatosan lenyomom, várom, hogy mikor kezd sikoltozni, hogy tűnjek el, de ez nem történik meg. Csak annyira nyitom ki az ajtót, hogy láthassam, ahogy félig betakarózva, egy kispárnát két kézzel a mellkasához szorítva szuszog, szőke haja beteríti a vállát és a párna egy részét. Szeretnék belépni, és ha nem is bebújni mellé, legalább betakargatni, megpuszilni a puha arcát, végigsimítani a haján, ehelyett csak állok és figyelem, mint egy kukkoló. Többször elhatároztam már magam, hogy rendbe hozok köztünk mindent, de mire vettem a bátorságom már túl késő volt, most viszont van egy második esélyem, és bánthat, mondhatja, hogy gyűlöl, nem fogok innen elmenni nélküle, úgyhogy miért ne tehetném meg? Egyszer mindent megtettem amit csak gondoltam, és végül az én karomban aludt el.
Belépek, a szívem a torkomban dobog az izgatottságtól, hagyok feléledni magamban egy szemtelen valakit, óvatosan feljebb húzom a vállán a takarót, a tenyerem bizsereg azért, hogy végigsimítsam a takarón átdobott csupasz lábát, de ezt nem teszem, csak lehajolok és az ajkaimmal nagyon óvatosan megérintem az arcát. Az illata az orromon át lepi el az egész fejem és kellemes borzongást vált ki belőlem, halkan felsóhajt, de nem ébred fel, és én egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez a szerencsém, vagy a balszerencsém.