2016. február 26., péntek

89.rész Sorscsapás

Sziasztok! :) 
Őszintén szólva azt reméltem, kicsit jobb lesz ez a rész és könnyen megírom, ehhez képest jól megszenvedtem vele, mert egyszerűen sosem tudtam, mi lenne a helyes mondat, úgyhogy kitöröltem, újraírtam, kitöröltem, megint leírtam valamit, aztán valahogy eljutottam a végéig. Reménykedem azért abban, hogy nektek jobban fog tetszeni mint nekem. 
N.x

~Liam Payne~

Ráhajtom a fejem az övére, két karjával önszántából kapaszkodik belém, de még így is szorítom magamhoz. Legszívesebben behunyt szemekkel szívnám magába ezt az érzést, ugyanakkor még pislogni is félek, nehogy eltűnjön. Az elmúlt óra történései teljesen zavarosak, sőt, attól fogva teljesen zavaros minden, hogy a lépcső tetején guggolva láttam, ahogy kibillegett Stephen után, és elhajtottak. Azt hittem, hogy Stephen randira hívta, és egy ideig dühöngtem miatta, este 11-re viszont a dühöm olyasfajta méreteket öltött, hogy tönkrevágtam Woodék csendes, nevetgélős Szilveszterét, amikor ledübörögtem a lépcsőn azzal a paranccsal, hogy vigyenek el oda, ahova az édes fiacskájuk vitte a barátnőmet. Most pedig valahogy itt vagyok, és hálás pillantást vetek a srácra, aki egy lányt ölel magához, és vigyorogva felmutatja a hüvelykujját. 
Felemeli a fejét, amúgy is heves szívverésem még hevesebb lesz, de nem indít támadást ellenem és nem visít fel, hogy ne érjek hozzá, csak a kézfejével édesen megtöri könnyektől maszatos arcát, míg én vágyakozva nézek rá. Annyira szavakkal kifejezhetetlenül hiányzott, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy újra az enyém. 
- El akarok menni innen - szólal meg, ahogy kifejezi magát majdnem megmosolyogtat, nem ad választási lehetőséget, ha akar valamit, akkor annak úgy kell hogy legyen, mostantól fogva pedig pórázon rángathat maga után, minden lábnyomát megcsókolom. 
- Oké - válaszolok, és összefűzöm az ujjainkat, Bánt, hogy mennyire csodálkozva, kissé megfeszülve vizsgálja a kezeinket, de kecses ujjait szorosan az enyémek köré fonja.
- Elköszönök a többiektől - bólintok, és követem, szorosan mellette haladva.
- Vigyétek el a kocsit - néz rám Stephen, miközben Mira félkézzel megöleli a barátnőjét, majd felé fordul.
- Te hogy fogsz hazajutni? - kérdezi aggódva, kerek szemekkel. - És te mivel jöttél? - kérdezi tőlem.
- Mr. Wood hozott el - nógatom finoman magam felé. 
- Majd alszik nálam - mosolyog rá a lány.
- Nincs itt valamiféle szálloda? - tekinget óvatosan kettőjük között. - Nem akarok visszamenni - jegyzi meg csendesen.
- De, 2 utcára innen, könnyű megtalálni, ha végigmentek ezen az úton abba az irányba, amerről jöttünk, jobbra fordultok, és letértek jobbra a második útkereszteződésnél megtaláljátok - magyarázza segítőkészen a lány.
- Köszi - mosolygok rá, az arca derűs, látszólag boldoggá teszi hogy segítséget nyújthat.
- Akkor sétálunk - dönti el, eltűr egy szőke, kunkori tincset az arcából, és integet, miközben apró lépéseket tesz.
Megszerzi a kabátját, és kénytelen vagyok elengedi a kezét addig, amíg belebújik, ujjaira kesztyűt húz, így már nem érezhetem a bőrét, de az, hogy egyáltalán valamilyen módon érintkezünk boldoggá tesz.
Magamhoz ölelem, az arckifejezéséből tudom, hogy magában azon tűnődik, mit is csinál éppen, hogy jó ötlet-e ezt csinálni, de mielőtt túlkomplikálná a dolgokat gyengéden magam felé fordítom. Csókot nyomok puha ajkaira és megnyugszom, amikor szabad ujjai elérik a tarkóm. Félek a folytatástól, de ha szerencsém lesz meghallgat, vagy nem hallgat meg, de velem marad.
Nagy pelyhekben, de nem túl sűrűn esik a hó, a sötét éjszakában, a lámpák gyér fényénél gyönyörű látvány, ahogy az is, hogy ezek a hűvös pamacsok a szőke hajára hullanak.
- Emlékszel, merre kell menni? - kérdezem csak azért, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Fel sem merül bennem, hogy nem emlékszik, Mira mindenre emlékszik.
- Aha - hümmögi, és csillogó tekintettel bámészkodik, sosem látott még havat, és valószínűleg az elmúlt napokban az éjszakai havazásokról is lemaradt. Arcát az ég felé fordítja, nagyokat pislog, mert néhány hópehely a szempillájára esik, annyira bájos és ártatlan.
- Tetszik? - ölelem át a derekát, összerezzen, majd megadóan a karjaimba simul. 
- Még sosem láttam ilyet - mondja csendesen. - Nagyon szép.
Megpuszilom az arcát, csendes és megfontolt, de amíg fogja a kezem és megengedi, hogy magamhoz öleljem, addig nincs mitől félnem. 
- Miért nem akartál visszamenni? - kérdezem óvatosan, a vékony harisnyája láttán legszívesebben felkapnám és sprintelnék vele a szállodáig, nehogy megfázzon, de nem panaszkodik és csak lassan andalgunk. 
- Nem tudom - vonja meg a vállát. - Mert ott mindig veszekszünk.
- Nem mindig - simogatom a kesztyűt kezét - Csak sokszor. 
- Nem akarok többet veszekedni - rázza meg a fejét. - Meghallgatlak, ha kapunk egy szobát, de ha azt kérem, hogy ne folytasd, akkor ne csináld. Nem fogok elrohanni, semmit sem fogok csinálni, csak lehet hogy van, amit nem akarok tudni, vagy már túl sok. 
- Rendben van - térünk le a megadott sarkon, és egyszerre pillantjuk meg a pislákoló neoncsöveket. - Köszönöm.
Apró mosolyra húzza a száját, a szívem össze-vissza hánykolódik a mellkasomban.
A szálloda nem épp olyan, amilyenhez hozzá vagyunk szokva, mindössze 2 szintes, olyan mint egy nagyobb családi ház, bent kellemesen meleg van, a recepciónál egy öregúr fogad minket meglepetten, és a kezünkbe nyomja az állítólag legjobb szobájának kulcsait. Lift hiányában megmásszuk azt a néhány lépcsőfokot, ami felvisz az emeletre, és a 6 ajtó közül a 4. előtt állunk meg. A legjobb szobában mindössze egy nagyobb fakeretes ágy, és egy öreg tévé van, de tiszta, és többre nekem amúgy sincs szükségem.
Beengedem magam előtt, az ajkamba harapva tartom rajta a szemem, amikor kecsesen leengedi a kabátot a karjain és felakasztja az öreg fogasra, végighúzza az ujjait kissé nedves haján, kibújik a cipőjéből és a fürdőszobába megy. A válla fölött belátok a barna csempés helyiségbe, elvesz egy fehér törülközőt és egyenként szárítgatja meg a tincseit. A kabátomat az övé mellé akasztom, a cipőjét az enyémmel együtt a fal mellé illesztem, és leülök az ágy szélére, amíg végez. Megpróbálom összeszedni a gondolataim, rengetegszer megtettem már ezt, most viszont hogy itt vagyunk, és készen áll végighallgatni, nem tudom, hogyan foghatnék bele.
Leül mellém, lábait kinyújtja és megfigyelhetem a begörbített lábujjait, megmosolyogtat, és ezt most nem is rejtem el, ahogy a közelembe ér újra szükségét érzem a testi kontaktusnak, úgyhogy megfogom mindkét kezét és az ölembe húzom.
- Jól érzed itt magad? - kérdezem csendesen, végigtekint a szobán és aprót bólint.
- Aranyos - mosolyog rám. Visszamosolygok, meglepődök, amikor hirtelen közelebb húzódik. majd gondol egyet és az ölembe mászik. Mindkét karommal magamhoz ölelem, lehajtom a fejem, ő pedig felemeli az övét, és pisze orra megböki az enyém.
- Annyira hiányoztál - szakad ki belőlem halkan. Ujjai végigsimítanak a tarkómon, puha kis száját az enyémhez illeszti, majd elnyitja, amikor azt kérem.
- Félek, Liam - hajtja a fejét a mellkasomra.
- Tudom - simogatom a haját. - És tudom, hogy nem fogsz hinni nekem, de nem hagylak el, bármi is történjék soha többé nem mondok semmi olyat, ami miatt ez megismétlődhet.
- Miért csináltad? - kérdezi csendesen.
Nagy levegőt veszek, itt az ideje hogy a legelejétől mindent elmeséljek addig, amíg engedi.
- Amikor elmondtad - kezdek bele nehézkesen - csak az jutott eszembe, hogy én képtelen vagyok erre, nem vagyok alkalmas a feladatra. Azt hiszed, hogy téged és a babát nem akartalak, de ez nem így van, csak féltem, hogy pocsék apa leszek, akit előbb-utóbb megutál a gyereke.
Nagy szemekkel figyel, nem szólal meg, úgyhogy folytatom, miközben a harisnyába bújtatott, felhúzott lábát simogatom.
- Tudom, hogy ez nem mentség, és hogy pont azért vagyok pocsék apa és barát , mert amikor számítottál rám bepánikoltam és hagytam, hogy elmenj. Hetekig őrlődtem, próbáltam indokokat keresni, hogy miért nem rontanám el a gyerekünk életét, de akárhányszor találtam egyet, jött vele újabb 3 ellenérv. De aztán elegem lett és összeszedtem magam, hogy utánad menjek, a repülőn csak arra tudtam gondolni, hogy mit és hogyan fogok csinálni, neveket írtam fel, eltervezgettem a házunkat, a szobáját, amit én akartam kifesteni, az életünket hárman.
- Én is ezt csináltam - suttogja fojtott hangon. Apró csókokat nyomok az arca minden pontjára, amikor megremeg a karjaimban. - Hagyd ki ezt a részt.
Aprót bólintok, próbálok keresni egy pontot, ahonnan folytathatnám.
- Nem akartál látni, úgyhogy azt hiszem, feladtam, láttam hogy mit csináltál, de én hiába hívtalak téged, vagy Luke-ot, nem vettétek fel. Amíg Niall ott volt felhívott egyszer, hogy ha jobban leszel eljöttök Londonba, hogy beszélj velem, úgyhogy onnastól kezdve ebben reménykedtem. Zavartak a képek rólatok, meg az elinduló pletykák és minden, mert ott volt, de nem történt semmi, én csak azt láttam, hogy egyre jobban behálóz.
- Nem - szakít félbe.
- Tudom, hogy mi történt, elmondta - simogatom szüntelenül - és már megértem, de akkor annyira féltékeny voltam! Elcsesztem mindent, és tudtam, hogy ha van egyvalaki, aki rábír arra, hogy adj nekem egy esélyt, akkor az ő, de én nem úgy láttam, hogy ezen van.
- Én csókoltam meg - magyaráz közbe.
- Tudom - nyomok csókot a homlokára. - Már mindent értek, Cica.
- Nem akarom tovább hallani - mondja csendben.
- Szeretném ha tudnád, hogy sajnálom - nézek mélyen a szemébe. - Ha visszacsinálhatnék mindent, megtenném, nem mondanám ki, hogy nem akarom, de erre sajnos nem vagyok képes. Ha most nem hiszel nekem, bebizonyítom majd, hogy semmit nem teszek meg újra. Bármit is akarsz, melletted leszek, akkor is, ha úgy döntesz, hogy akarod, hogy legyen kisbabánk, és akkor is, ha nem akarsz soha többé.
- Nem akarok úgy dönteni - csuklik el a hangja. - Nekem az volt benne a szép, hogy nem szándékos volt, azt láttam benne, hogy annyira szeretjük egymást, hogy képesek vagyunk csodát tenni.
- Pont ugyanannyira szeretlek most is - mondom ki egészen halkan. - A világon mindennél jobban.
Magamhoz szorítom, amikor sírni kezd, belekapaszkodik a nyakamba és hangosan, szívettépően zokog.
- Hiányzik a kisbabám - nyüszíti, beletúrok a hajába és a mellkasomhoz szorítom az arcát, megszakad a szívem, és jobban utálom magam, mint bármi mást. Ígéretet teszek magamnak, hogy mindent megadok neki, amit csak akar, azt is amit nem mond ki, bármi áron. Az arcomat beletemetem a hajába és nekem is megrázkódik a vállam, én őt ölelem magamhoz, ő pedig engem, és elcsodálkozok azon, hogy hónapokon keresztül életben maradtam enélkül.
- Bocsáss meg! - könyörgök. - Bocsáss meg nekem, Cica!
Kezei közé veszi az arcom, egymáshoz préseli kissé megduzzadt ajkait és aprókat bólint.
-Te is nekem - simogatja kecses ujjaival az arcom, és könnyáztatta pofiját az enyémhez préseli.
Magamba szívom a bőrének és hajának finom illatát, hosszú idő után megtalálom a helyem a világban, vele kell lennem.
Puha ajkait rászorítja az enyémre, szédülök, de ez a jó szédülés, az a fajta, amikor tudod, hogy valami szörnyen jó dologban van részed. Apró kezével végigtapogat, felfedezi a területét, míg én bátortalanul vezetem végig a kezem kerek csípőjén és az oldalán. Nem akarom megijeszteni, sem rávenni valami olyasmire, amire esetleg nem áll készen, és bár szeretném érezni a kezem alatt mindenét, hogy megbizonyosodjak róla, ez a valóság, hagyom magam az irányítása alá kerülni, akármilyen nehéz is.
Ajka lassan lecsúszik az enyémről és mindketten mély levegőt veszünk, résnyire nyitom a szemem és felmérem az arcát. Ajkait elnyitja, nem nyitja ki a szemeit, helyette feljebb csúszik a combomon és én hagyom, hogy egymáshoz simuljunk, kevés dolog van amit ennél jobban szeretnék.
- Cica - simogatom a tarkóját, mire lassan rám emeli a tekintetét. - Meddig... meddig akarsz elmenni? - kérdezem esetlenül.
- Nem tudom - harap az alsó ajkába, lehajtja a fejét, így az összes haja az arcába hullik. Kezét az enyémre helyezi, ami a derekán pihen, és végigsimít rajta, majd leveszi róla, és két kezébe fogja. Mutatóujját végighúzza rajta keresztben, nagy szemekkel vizsgálja, és ráilleszti az övét, ami sokkal kisebb és sokkal szebb, mégis tökéletesen összeillenek.
- Most már hozzád érhetek? - mosolyodok el, és behajlítom a hüvelykujjam, hogy megsimogassam a kezét.
- Igen - leheli csendben.
Magamhoz ölelem, bátrabban, a haja kellemesen csiklandozza az arcom amikor újra megcsókoljuk egymást. Minden pontjához szeretnék hozzáérni, mert az egyik legnagyobb csapás amivel lesújtott rám, az pont az volt, hogy visszautasította az érintésem. Megfogom az arcát, hogy érezhessem a puha bőrét, majd lassan, behunyt szemekkel, a finom illatát szimatolva csúszok le a nyakára. Összerezzen, kicsit megugrik, majd halkan kuncogni kezd és felhúzza a vállát. Imádom ezt a hangot, a nevetése visszhangzik a fülemben, és az orrommal szándékosan csikizem meg az érzékeny bőrt, hogy újra hallhassam.
- Nee - tol el kicsit magától, és széles mosollyal az arcán néz rám.
A szám elnyílik a gyönyörűségtől, szőke haja lágy hullámokban keretezi kipirult arcát, kék szemei megteltek élettel, élénk rózsaszín ajkai édes mosolyra húzódnak.
- Gyönyörű szép vagy - nézek a szemébe, közben a mutatóujjamat végighúzom az arcélén.
Kicsit elpirulva piszkálja az ingem gallérját, majd levezeti a kezét a mellkasomra és a gombokat babrálja. Úgy tűnik, hogy teljesen a gondolataiba merül, pedig talán nem is, mert néha felpillant rám és elmosolyodik. Az egyik gombot elgondolkodva kibújtatja a lyukból, az anyagot az ujjai között gyűrögeti, míg én magamban azt kívánom, bárcsak engedné, hogy én is ilyen zavartalanul piszkálgathassam a ruháját. Csak a húzást veszem észre, aztán újra érzem a száját és akaratlanul is belenyögök a gyönyörbe, levegőért kapok amikor megérzem a feszegető ujjait, ahogy egyre türelmetlenebbül gombolja ki az ingem, aztán mindkét kezét a mellkasomra simítja.
- Cica - tolom el magamtól finoman, nehogy azt higgye, hogy visszautasítani akarom. - Minden oké?
Az ajkát beszívva bólint, a hüvelykujjával gyengéden simogatja a mellkasom egy kis területét, amitől libabőrös leszek.
- Én csak... - szólal meg bizonytalanul. - Nem is hiszem el, hogy itt vagyunk, hogy te itt vagy.
- Itt vagyok - cirógatom az arcát -  nem is megyek el, és te sem fogsz, úgysem hagyom - mosolygok rá.
Megcsókolom, az inget lesimogatja a vállamról, míg én a derekát fogom át szorosan.
- Mondd el, meddig mehetek el - nyögöm ki nehezen.
- Nem tudom - pihegi.
Finoman felemelem és a hátára fektetem, megtámasztom magam a feje mellett, ő pedig szétnyitja a lábait és átöleli a csípőm.
- Ez rendben van? - lehelem az ajkaira.
- Kevés - sóhajtja, mosolyogva puszilom meg a homlokát, hosszú ideig rajta tartom a szám, aztán lejjebb csúszok az orra hegyére.
-  Mira? - halkan, behunyt szemekkel hümmög. - Egyetlen szavadba kerül, hogy abbahagyjam.
- Nem kell szabályokat hoznod - simogatja a tarkóm. - Csak csókolj már meg, és menjünk tovább!
Ellenkezés nélkül teljesítem a kívánságát, nem kérdezem meg magamtól, hogy azért akar-e velem lenni, mert hiányoztam neki, vagy azért, mert teherbe akar esni, esetleg egyik sem, vagy épp mindkettő. Nem érdekel, vele akarok lenni, mert hiányzott, és azt akarom, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, amilyen volt, ha terhes akar lenni, én mindent megteszek az ügy érdekében amit csak tudok, megteszek bármit, csak mostantól hadd ébredjek mellette minden reggel.

~Mira Hemmings~

Ha ránézek két okból szorul el a torkom, az egyik a félelem, a másik pedig az öröm és izgatottság. Szeretnék minden negatív érzelmet bezárni egy dobozba és kidobni, megszabadulni tőlük örökre, ehhez pedig mindössze az agyamat kell elhallgattatni, a testem tudja a dolgát és remegve keresi a párját, csak néhány gonosz gondolat zavar össze.
- Cica - suttogja a fülembe, megemelem a hátam, hogy az oldalamnál matató keze hozzáférjen a ruhám cipzárjához. - Levehetem? - leheli.
-  Már nem lenne kezed, ha nem akarnám - kuncogok, az arcom a nyakához érintem és megpuszilom.
- Ez megnyugtató - mosolyog rám őszintén, mielőtt megcsókolna.
Átölelem a nyakát, hagyom hogy felhúzzon és megremegek, amikor nagy kezével végigsimít a csupasz hátamon. Óvatosan, kínzóan lassú mozdulattal, centiméterenként haladva tolja le a ruhám vastag pántját, és a felszabaduló területekre helyezi a száját. Megmarkolom a haját, a rövid tincsek folyton kicsúsznak az ujjaim közül, egy pillanatra megáll a lefelé útjában és kissé homályos tekintettel néz fel rám.
- Szabad?
- Liam - nyöszörgöm, és én magam bújnék ki belőle, ha nem ragadná meg a kezem. - Mindent szabad.
- Mindent? - nyel nagyot, a szembogara hatalmasra tágulva fürkész.
- Mindent - simogatom gyengéden az arcát. - Csak ígérj meg nekem valamit, és tartsd is be.
- Bármit - vágja rá gondolkodás nélkül.
- Soha ne hagyj el - sütöm le a tekintetem - ha szeretsz, akkor ne. Tudom, hogy szörnyű vagyok, de...
- Ezt soha többé ne mondd - biccenti fel a fejem. - Te vagy a legjobb, ami valaha történhetett velem.
- Te meg egy sorscsapás vagy - nevetek, és a szavaimat ellenzem azzal, hogy folyamatosan simogatom a bőrét.
- Tudom - mosolyog rám - és soha nem fogsz megszabadulni tőlem.
Talán rosszul döntök, vagy talán a legjobban, amikor másodjára is elhiszem az ígéreteit, de egy valamit biztosra tudok, mégpedig azt, hogy nem tudom többé visszautasítani, nem tudok már úgy tenni, mintha nem szeretném, mert nem tudom nem szeretni. Ez bonyolult, és nem tudom, miért van, de feladom a küzdelmet ellenne.
Lassú mozdulatokkal, sokszor mély levegőt véve lehúzza a ruhát a combomon és miután a földre ejti percekig gyönyörködik valamiben, mielőtt az ajkait az enyémekhez préselné. A kezem végigtapogatja a hasát, ami izmosabb lett, végighúzom a mutatóujjam a V-vonalán, melyre válaszul halkan az ajkaim közé nyögve előretolja a csípőjét. Megfontolt mozdulattal pattintom ki az övcsatját, próbálom magam nem a kezéhez lökni, amikor egyikkel benyúl a harisnyám dereka alá. Segítek neki lehúzni, majd az összegubancolódott csomót leejti valahová.
- Lekapcsolom a lámpát - aprót bólintok, és miközben feláll végigheveredek az ágy közepén. A szemeim le sem tudom venni az egyelőre mesterséges fényben úszó testéről, a nadrágja az övcsat tartásának hiányában lecsúszik, kivillan az alsója. Leoltja a villanyt, és amikor a félhomályban megfordul mindketten csendben méregetjük a másikat, a számban összefut a nyál, látva a gyönyörű felsőtestét, ő pedig hirtelen végigfuttatja a kezét a haján. Talán sosem látott így, ennyire sosem szolgáltattam ki magam, és mutattam meg a hibáim, mégis most néz rám a leginkább úgy, mintha a valaha látott legszebb teremtmény lennék.
- Annyira szép vagy - suttogja szinte önkívületben, és apró lépeseket tesz felém. Zavarba kellene jönnöm, az lenne a tőlem várható reakció, de amit érzek az egy kellemes görcs a gyomromban, ami először nagy rándulással összezsugorodik, majd feloldódik, amikor a lábaim közé térdel. 
Azzal, hogy lekapcsolta a villanyt olyan, mintha a világot kapcsolta volna ki körülöttünk, elhal minden nem létező zaj, csak a légzését hallom és érzem a fülemnél, mielőtt a szája újra az enyémhez simulna. Az arcomtól halad lefelé, levezeti a tenyerét a vállamra, onnan pedig óvatos mozdulatokkal eljut a hasamig, és rásimítja a tenyerét. Felgyorsul a légzésem, ezt észrevéve a kezét átvezeti a derekamra, a probléma nem azzal van, hogy megérintette a hasam, hanem azzal, hogy ott bent nem lakik már senki, akinek éreznie kellene a kezét. Végigsimítom a hátát, hogy a megfeszült izmai újra felengedjenek, majd ameddig tudom, a kezemmel tolom le róla a nadrágot. Megemeli magát, egyik kezével megtámaszkodik fölöttem, míg a lábammal a bokájáig húzom, végül pedig ő maga rúgja le.
- Cica - suttogja.
- Nincs semmi baj - fejtek ki nyomást a tarkójára, hogy visszahúzzam.
- Oké - mosolyodik el, és megérinti az alsó ajkam. - De nálam nincs... nincs nálam óvszer - nyel nagyot, és félve néz a szemembe.
- Nálam sem - pislogok rá rémülten.
- Én csak nem gondoltam, hogy akarod majd...
Halkan felnevetek, mert mi mást tehetnék? Nem fogok sírni, amikor nagyon úgy néz ki, hogy végre győztem saját magam felett. Ő is elmosolyodik, homlokát az enyémnek dönti és megpuszilja a szám.
A lábaim átkulcsolom a csípőjén és magamhoz irányítom, mindkettőnk lélegzete elakad, amikor a vékony anyagokon keresztül érintkezünk, csakhogy én ezzel már most sem érem be, kell, hogy minden porcikámban fizikailag érezzem. Megfogja a derekam és óvatos mozdulattal hozzám dörgölőzik, a szemeim tágra nyílnak és hozzá feszítem magam, elakadó lélegzettel temeti az arcát a vállam és a nyakam közé, majd hirtelen felkapja a fejét és kirántja a fiókot. 
- Ezt nem hiszem el - morgolódik csendesen.
- Liam - ejtem ki halkan. - Nem fogsz elmenni?
- Nem, nem, dehogy megyek el - nyílnak nagyra a szemei, és csókokat nyom az arcomra. - Itt maradok.
Nem érti, hogy mire gondolok, én pedig nem mondom el, csak magamhoz húzom, és erőt fejtek ki a mellkasára, hogy megforduljon. A combjára ülök, barna szemeivel szinte szenvedve néz, miközben vágyakozva simít végig a csípőmön. Hátranyúlok, kikapcsolom a melltartóm, és hallom ahogy elakad a lélegzete, amikor a pántok lecsúsznak a vállamon. Felhúzza magát és a karjait körém fonja, a mellkasom az övéhez tapad, érzem a zavart pislogását a szempilláinak simogatásából a nyakamon.
- Nem azért kérdezted - állapítja meg.
- Nekem nem baj - harapdálom az alsó ajkam.
- Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok - suttogja az ajkaim közé. - Hol a buktató?
Megrázom a fejem, nem akarok tovább beszélgetni. Egyszerre fojt meg a közelségével, és kapok ismét levegőt, amikor a testével az ágyba présel, helyeselve lököm a simogató kezei felé a csípőm, hogy megszabadítson az anyagtól. Rengeteg emlék fut végig a fejemben, majd minden megáll, mint amikor az EKG heves, felfelé nyúló vonalaiból egyszerre csak egy egyenes vonal lesz. Megáll minden, és betölt ő, a nehéz légzése, az izgatottság, ami köztünk vibrál, aztán ő maga. Lehajtja a fejét, mert tudja, hogy szeretem, ha az arcunk összeér, és most is beletúrok a hajába. Ajkaim elnyílnak, és kihasználja az alkalmat, hogy miközben összeráncolt homlokkal lassan belém hatol, az ajkaink összeérnek, és a szájában érezheti egyre gyorsuló légzésem. A teste eltávolodik tőlem egy kissé, de a szemeit nem veszi le rólam, a testem megfeszül, és a mellkasom felemelkedik, hátam meggörbül amikor teljesen bennem van, és a feje hátrabicsaklik az érzéstől. Olyan régen nem volt már részem ebben, és volt amikor azt hittem, nem is lesz többé, most mégis itt vagyunk.
- Bébi - suttogja pihegésre nyílt ajkaim közé. Forró a fejem, és a bőröm, ahol érintkezünk, a szemeim fennakadnak mielőtt lehunynám őket, mozgásra ösztönzöm. Vele akarok lenni, akarom, hogy bennem legyen, hogy teljesen érezhessem minden pontját, és soha, de soha többé nem akarom elengedni,
Gyorsul a légzésem, ahogy kihúzódik, majd gyengéden újra belém temetkezik. A karja megremeg a fejem mellett, összeszorított fogakkal, lassan, újra és újra megismétli az előbbit, én pedig remegek alatta, és a lábaimat a lehető legszorosabban fonom köré. Beletúrok a hajába és magamhoz húzom, kinyitja a szemeit és csodálva nézi az arcom, mielőtt megcsókolna, puhán finoman, mohón, majd amikor elszakadunk egymástól ajkait az államra vezeti, onnan a nyakamra, gyengéden megcsípve az érzékeny bőrt.
Elszorul a torkom, és könnyek gyűlnek a szemembe, de most nem azért, mert szomorú vagyok, hanem éppen azért, mert minden így a legjobb, és most, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz döbbenek rá, mennyire borzalmas volt távol lenni. Két kezembe fogom az arcát és megcsókolom, érzi a forró könnyeket rajta, melyeket a hüvelykujjával bocsánatkérően elsimít.
- Mi a baj? - fürkészi aggódva az arcom.
- Semmi - rázom a fejem, és mosolyra húzom a szám. - Csak nem tudtam, hogy ennyire szeretlek.
Döbbenettől elnyílt ajkait lassan összezárja, és elmosolyodik, a karjaink egymás köré fonódnak, a testi érzések csak másodlagosak amellett, hogy mi megy végben az összekapcsolódó lelkünkben, és mennyire szépnek találom magunkat. Szép, mert nem tudom, hol érek véget én, és hol kezdődik ő, mert az ujjaink ragaszkodóan egymásba fonódnak, és mert hallom a fülemben a nevem szerelemtől fűtött változatát egy elhaló nyöszörgés kíséretében arról, mennyire szeret.
Egész éjjel éberen fekszünk egymás karjaiban, nem alszok, mert félek, hogy reggel amikor felébredek nem lesz itt mellettem, és azt hiszem, ő is pont azért pislog maga elé a sötétben, mert fél tőle, hogy elmegyek. Csakhogy nekem eszem ágában sincs lelépni, és azt hiszem, még ha aludna is, de megpróbálkoznék vele, azonnal felébredne, hiszen akárhányszor csak megmozdulok, vagy mélyebb levegőt veszek, a teste megfeszül és erősebben fogja a kezemet, úgyhogy belenyugszom abba, hogy sosem szabadulok tőle, és ez a belenyugvás békességgel tölt el. 

10 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!<3
    Istenem le vagyok sokkolva! Hihetetlenül jó rész lett ne aggódj! Imádtam minden egyes sorát és szavát! Ez lett a kedvenc részem az egész történetbe! Elképesztően imádom ezt a blogot! És nagyon félek hogy mi lesz velem nélküle! Alig várom a következő részt!<3
    Puszillak<3
    Emese<3

    VálaszTörlés
  2. Huhuuuu!!! Igenigenigenigeen! Annyira orulok Nessa!! Hihetetlenul megcsinaltad, azt hitetten valamikor, hogy ezt nem lehet igazan helyrehozni. Nem tudtam, hogy magyarazod majd a Niall dolgot es nem tudtam, hogy teszed oket boldogga a vegen. De te mindezt remekul megcsinaltad! Nem tudok tobbet irni. Zseni vagy!! *__*

    VálaszTörlés
  3. ♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥Egyszerűen leirhatatlan mennyi érzéssel írsz. Hát engem megrikattál ezzel a gyönyörű résszel. Várom a kövi részt. ♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Drága!

    Nem, most valami csoda folytán nem sírtam el magam, de tátott szájjal olvastam el minden egyes sort. Ez talán furán hangozhat - false, olvasod, mindegy - de szerintem megérte "szenvedni" mondatról mondatra, mert, bár fogalmam sincs, milyen vonalon akartál elindulni ebben a részben, vagy hogy a leírtakból mennyit terveztél el, és mi volt, amit improvizáltál, de számomra teljesen tökéletes. Minden a helyén van, és most az egyszer megnéztem, vajon tényleg találok-e bármit, ami arra utal, hogy neked van igazad, de SEMMI, én nem is értelek, még egy elgépelés sincs jóformán soha, és olyan aprólékosan leírod egy-egy karakter helyzetét, a mozdulatait, és azt, ami körül veszi, hogy a könyvem, amit tegnap kezdtem el olvasni, ehhez a bloghoz képest sehol sincs, sőt, mostanában egyre több könyvet teszek félre, mert közel sem fog meg annyira, mint a te írásod. ( Remélem érted a célzást, megígérted, hogy küldesz egy dedikált példányt az első megjelenő könyvedből! :D)
    Szóval, nekem még mindig nagyon tetszik, és ez már nem is lesz másképp, pláne, hogy az utolsó előtti résznél járunk, most már ha akarnám se tudnám nem imádni a történet minden egyes szavát!
    Ami meg "most" történt; nem véletlenül írom, hogy lélegzetellállítva, vagy meredten bámulva olvasom az adott részt, mert ez többnyire igaz, teljesen belefeledkezem egy-egy fejezetbe, de most! Ó, most már annyi is elég volt, hogy Mira és Liam egy maréknyi beszélgetés közepette sétált a hóesésben, és a vérnyomásom már fel-le ugrándozott, annyira szorítottam nekik, és annyira féltem, mi lesz. Először azt hittem, Mira készül valamire, lesz valami buktatója a dolognak, és felnevettem, amikor ezzel a feltételezéssel találtam szembe magam. :D Nos valljuk be, ilyenről szó sincs, és eltekintve a ténytől, valójában miről is szólt ez a rész, számomra Mira és Liam ma este újra visszatértek arra az útra, amin egy zavarodott, ám mégis végtelenül C-U-K-I szerelmes pár halad, és végtelenül boldog vagyok. Nem is csak azért, mert Liam végre elmondhatta - többékevésbé - amit akart, vagy mert megbocsátottak egymásnak, kölcsönösen, hanem mert megint megláttam bennük azt, amit annyira megszerettem a blog olvasása alatt.
    Tökéletesek, és bár tudom nagyon jól, hogy hamarosan nem lesz már ennyire izgalmas sem a csütörtök, sem a péntek, sem semelyik nap se, ennek ellenére rettenetesen kíváncsi vagyok, hogyan zárod le ezt a mesés történetet.

    Köszönöm, hogy ilyen sokáig kitartottál a EIW mellett, szerény véleményem szerint aligha lehetett volna ennél jobbat alkotni, és ezt ezzel a résszel is bebizonyítottad.


    xx Lu

    VálaszTörlés
  6. Nessa!
    Imádtam annyira remek ez a rész a legjobb amit eddig olvastam nem csak tőled úgy összeségében.

    Fantasztikus, hogyan tudsz írni és annyira várom a kövit egyszerűen nem tudom mit írjak még mindig a rész hatása alatt vagyok.
    Puszi FS

    VálaszTörlés
  7. *---------------*
    Ohoohó *o*
    Na jó. Szia Nessa :)
    Egy szót se tudok írni. Ma olvastam el, és hagynom kellett egy egész napot emésztődni. Újra összejöttek *o* Éppen ideje volt. Nem kedveltem a depis hangulatú részeket. Nagyon jól meg voltak fogalmazva, de.. Jobb boldognak lenni. Jobb a békesség :3
    Nyelvtanilag tökéletes, talán egy hibát ha láttam, de az sem biztos. Nem tudok fogalmazni, mert elolvastam a rész legeslegvégét, hogy visszakapcsolódjanak a gondolataim. Na most meg le sem állnak, annyira örülök, hogy újra együtt vannak! Ez egy karácsonyi ajándék :'D
    Várom a következőt, remélem hogy minél előbb lesz c:
    Réka ^^

    VálaszTörlés
  8. Végreeeeeeeeeeeeeeee!!!!!!😁😀😀😍
    Annyira vártam már, imádlak :*

    VálaszTörlés
  9. Drága Nessa!

    Imádom, imádom, imádom. :) Tökéletesebb már nem is lehetne. Újra együtt vannak, és félnek attól, hogy elveszítik egymást.
    Szegény Liam, azt hitte, hogy Mira és Stephen randizni, megy, és ez miatt tönkre tette Mr. és Mrs Wood estéjét, és jó hogy tönkre tette, mivel vissza szerezte a Mirát. Szerintem még ő maga sem hiszi el, hogy ez valójában megtörtént. Nagyon ragaszkodnak egymáshoz, ez Liam és Mira mozdulatain is észre lehet venni. Mira meghallgatta Liamet, vagyis ameddig akarta, és én úgy örülök annak, hogy megint együtt vannak. Nem is tudom elhinni, hogy tényleg nem sokára vége ennek a történetnek, de azért remélem, hogy Niallnak is szánsz valami irtó cuki lányt, aki szereti, és megbecsüli, hiszen neki is kijár a boldogság. Mira és Liam nagyon nagyon sokat hálálkodhat majd Niallnak, hogy megint össze hozta őket.
    Már alig várom a pénteket.
    Mónika

    VálaszTörlés
  10. Drága Nessa! :)

    Hihetetlen vagy, imádom..ezerszer is IMÁDOM <3 Megunhatatlan :)
    Végre vissza szerezte Mira-t, most már minden rendben :) Félnek, hogy újra elveszítik egymást, de bízniuk kell egymásban, hogy a szerelmük legyőz minden rosszat amit az élet eléjük vet.
    Annyira szeretem :$
    Várom a következő részt, nagyon 💞 *-*
    Puszi :-*
    XoXo

    VálaszTörlés