90.rész Rend

Sziasztok! :)

Nem is tudom, mit mondhatnék így az utolsó résznél, bár még mindig nem ez a vég, de azért mégiscsak a következő már nem a 91.rész lesz, hanem az epilógus. Furcsa itt tartani, majdnem 2 éven keresztül írtam ezt a blogot, ilyen sokáig még sosem foglalkoztam semmivel, és most itt vagyok, már hatodik alkalommal. Nem kezdek még búcsúzkodni, azt majd kicsit később, úgyhogy még így az utolsó előtt elmondom, hogy remélem, tetszeni fog az új rész! <3 

N.x

Az új, mégis régi életem akkor kezdődik, amikor a magánrepülőgép velem, és minden apró cuccommal együtt döccenve földet ér a Heathrow reptér egyik leszállópályáján.
- Cica - simogatja meg az arcom lágyan, és puszit nyom a mellkasán nyugvó fejemre.
- Ébren vagyok - pislogok fel rá mosolyogva.
- Itthon vagyunk - mosolyog vissza rám, a szemében gyermekies izgatottság és öröm csillog, csak mert kimondhatja ezt.
Itthon, kitekintek a még mozgásban lévő repülőgép ablakán a borús éjszakába. Valószínűleg kint hideg van, vagy legalább hűvös, és fel kell vennem a kabátom, nem úgy, mint Sydneyben. Itt minden más, mint ott, hiszen nincs itt az öcsém, nincsenek itt a szüleim, nem fog örökké sütni a nap, nem ugorhatok le a partra amikor csak akarok, és a mai naptól fogva nem vagyok állandó lakója a kis lakásomnak sem. Ezek miatt rossz érzésem van, leginkább azért, mert az ikremtől alig 22 órája "szakadtam el", és lassan tudatosul bennem, hogy nem fog a legváratlanabb pillanatokban egyszerűen besétálni az ajtómon és levágódni az ágyamra, vagy turkálni a hűtőmben, mert éhes, és ahelyett, hogy bevásárolna inkább az én tartalékaimat éli fel. De azt hiszem, rendben leszek ezzel.
- Vedd fel a kabátod, hűvös van - dörzsöli meg a karom gondoskodóan, és a tekintetével átkutatja a repülőt, mígnem megtalálja a kabátom.
- Köszönöm - dugom bele a karjaim, majd kihúzza alóla a hajam és gondosan elrendezi.
- Készen állsz? - fordít maga felé, és mindkét kezem megfogja. Végighúzza a hüvelykujját a gyűrűsujjamon csillogó apró kis ezüstgyűrűn, majd az ajkaihoz emeli.
- Teljesen - állok lábujjhegyre és megpuszilom a száját. - Szerinted Niall itt van, vagy inkább alszik otthon, mert most már akkor találkozhatunk amikor csak akarunk, és így annyira nem vagyok lényeges? - kérdezem kuncogva. Pontosan tudom, hogy a legjobb barátom valahol bent toporog és ugyanúgy várja, hogy találkozzunk, mint eddig minden alkalommal.
- Szerintem itt van, nem hagyná ki, hogy fényezze magát - nevet fel, miközben kilépünk a csípős tavaszi éjszakába.
Mosolyogva dőlök a mellkasának, beszállunk a buszba, ami az épülethez visz minket, közben megfigyelem az égbolton úszó sötét felhőket. Hiányozni fog a meleg és a napsütés, de van valami másom, ami ennél sokkal fontosabb, és ami miatt megszeretem majd az esőt is. 
A mellkasához simulva lépdelek, talán az emberek számára nem épp a legszimpatikusabb, hogy függő módjára tapadok rá, de olyan elvakult vagyok, hogy nem tud érdekelni.
Hangosan felnevetek, amikor belépve megpillantom Niallt, amint a feje fölé tart egy táblát, rajta nagy betűkkel, hogy "A mesterművem". Ő, és a többiek is a másik ajtót figyelik, de a hangomra mindannyian a mi irányunkba kapják a fejüket, a szőke srác pedig a mellette álló Zayn mellkasához löki a tábláját, hogy másodperceken belül nekem csapódhasson. Elkapom a nyakát és nevetve kapaszkodok belé, miközben felkap és magához szorít az arcát szokásához hűen belefúrja a hajamba, és egy kicsit megremeg a boldogságtól, pedig 2 hete sincs, hogy utoljára láttuk egymást.
- Ne túl sokáig - a mosolyom szélesedik a figyelmeztető hangra, a szöszke srác viszont annál inkább szorít magához, de kinyújtja az egyik karját, hogy belecsapjon Liam tenyerébe.
- Tudom, hogy te is benne vagy - bököm oldalba, és végighúzom a hüvelykujjam az aprócska gyűrűn.
Elégedetten vigyorogva nyom puszit a homlokomra, Liam és Harry épp akkor ölelkeznek össze fiúsan, amikor elenged, Louis pedig kihasználja ezt és magához szorít.
- Ne fényezd, nem csak az ő érdeme.
Csodálkozva pillantok rá, de szándékosan kerüli a pillantásom és apáskodóan puszit nyom a fejemre.
- Üdv Londonban, szerintem nem vagy normális - jelenti ki.
Hangosan felnevetek, örülök, hogy jobb helynek találja a szülővárosom, viszont engem egyedül semmi nem paterolhat el innen.
- Haver, próbáld már meg nem az első 10 percben elűzni - pillant rá szúrósan Liam.
- Te is hülye vagy, neked kellett volna Sydneybe menni, ott meleg van - akadékoskodik vigyorogva, csak hogy bosszanthassa.
- Próbálom nem célzásként felfogni, hogy kiraknál a bandából - húzza össze a szemöldökét, és puszit nyom az arcomra.
Tudtam, hogy össze fogunk költözni, már aznap reggel, amikor hosszú idő után végre vele szembesültem ébredés után. Tudtam, hogy ő az, akinek az arcát életem végéig látni akarom magam mellett, és akit nem veszíthetek el még egyszer, de meghozni azt a döntést, hogy végül tényleg a hátam mögött hagyjam Ausztráliát nehéz volt. Volt választásom, amikor elhagytuk a farmot megkérdezte, hogy hova menjünk haza, és mondhattam volna a világ bármelyik pontját. Ha kijelentem, hogy márpedig én nem hagyom el Sydneyt, akkor most napokon belül az ő cuccai érkeznének oda, de ezt nem tehettem. Éjszakákon keresztül őrlődtem a karjaiban, mert nehéz volt, szeretem Ausztráliát a nagy pókok ellenére is, az igazi visszatartás viszont Luke volt, de Luke nekem csak egy családtagom, ő mindenkit itt hagyott volna miattam, a családját, a bandát, a barátait, mindent, úgyhogy megmondtam, hogy Londont választom. Felhúzta volna a gyűrűt az ujjamra akkor is, ha Sydneyt mondom, akkor is, ha Kínát, Thaiföldet, vagy az Északi sarkkört, mert a hangsúly nem azon van, hogy hol vagyunk együtt, hanem hogy együtt vagyunk, és nem használhatom ki, hogy bárhová képes lenne követni ezért.
- A meleg nem minden - mosolygok rá a fiúra, közben összeölelkezek Zaynnel is, aki mellett Harry is ott toporog.
- Mész te még majd valaki után - löki oldalba Niall.
- Jó, hogy itt vagy - mormolja Harry a fülembe, mosolyogva nézek a szemébe és a fejem a vállára hajtom. Tudom, hogy jó lesz nekem itt, és az elszakadás Luke-tól csak egy kis távolságot jelent, semmi mást, és ha bármikor szükségem van valami olyasféle gondoskodó testvéri szeretetre, amit tőle kaptam, azt hiszem, lassan választhatok, hogy kitől akarom megkapni.
- Ha befejeztétek a barátnőm elhódítását, akkor akár haza is mehetnénk - nyúl a kezemért Liam, és szinte már féltékenyen elhúz a fiúktól.
Kuncogva simulok hozzá, felkapja a vállára a táskáját, a bőröndömet pedig Niall lopja el, és siet mellém.
- Csak ennyi cuccal költözöl, Mira? - méregeti a bőröndömet Zayn.
- Nem, a többit autóval hozzák majd utánunk a repülőről - pillantok rá mosolyogva.
A parkolóban megpillantom Liam matt fekete autóját, amiről fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen milyen, csak fekete, szép, és illik hozzá. A csomagtartóba helyezi a cuccainkat, majd becsapja, és nem kerüli el a figyelmem, ahogy lopva végigsimít a karosszérián.
- Nem jöttök velünk? - biggyesztem le az ajkam, amikor meglátom, hogy mindannyian a saját autóik kulcsát forgatják a kezükben.
- Most nem, de mától fogva akkor találkozunk, amikor csak akarsz - mosolyog rám Harry, Niall pedig az oldalához von és szeretetteljesen megszorongat.
- Holnap találkozunk, Mack - nyom puszit a homlokomra.
- Oké - vigyorgok rá, és kicsit felfelé billenve én is megpuszilom a puha arcát, mielőtt újra megfognám Liam kezét. Annak a dolognak ami köztünk volt, mostanra már nyoma sincs, mindkettőnknek az a tökéletes, ami most van.
- Menjünk mi is, Cica - mormolja Liam a hajamba, miután mindannyian elhajtanak. Aprót bólintok, de nem mozdulok, a fejem a vállára hajtom és magamba szívom az illatát. Az enyém, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is lesz másé.
Amint beül az autóba, az egyik kezét a combomra helyezi, valahogy mindig egymáshoz érünk legalább egy kis területen.
- Szerintem tetszeni fog neked itt - jegyzi meg, miközben az ablakhoz tapadva kémlelem a várost.
- Szerintem is - fordulok felé. - Csak némi időbe telik majd megszoknom.
- Akkor megyünk Sydneybe, amikor csak akarsz - simogatja a hüvelykujjával a kézfejem.
- Tudom, ne aggódj - fészkelődök úgy, hogy megpuszilhassam az arcát. - Nem akarok máshol lenni.
- Nem kellene ezt csinálnod miközben vezetek - szorongatja a kormányt. Mosolyogva huppanok vissza a helyemre, és visszafogom az ujjaim, amik legszívesebben az arcát, vagy legalább a kezét simogatnák.
- Ez a környék eddig is ilyen volt? - húzom össze a szemöldököm.
- Nem - válaszolja könnyedén.
Az ablakhoz nyomom az arcom és vizsgálom a házakat, meg úgy az egész utcaszerkezetet, de az én emlékezetemben a legkevésbé sem ez él.
- Hova megyünk?
- Haza - fojtja el a mosolyát. Megrázom a fejem, bizonyára egy másik úton megy, és tök hülyének néz amiért értetlenkedek. Megáll egy feljárón, és ekkor végképp összezavarodok, mert a ház sem olyan, mint amilyenre emlékszem, pedig 2 hét nem hosszú idő. Szó nélkül kikászálódok a kocsiból, és hunyorogva vizsgálom.
- Ez nem a te házad - nézek rá zavartan, amikor átöleli a derekam és megpuszil.
- Valóban - simogatja az arcom. - Mert ez a mi házunk.
Felé fordulok és megdöbbenve nézek a szemébe, de csak mosolyog rám.
- Nem akarsz bemenni? - nyúl a zsebébe, és kihúz egy kulcscsomót.
- Vettél egy házat? - kérdezem hitetlenkedve, nem az lep meg, hogy vett egy több milliós házat, hanem hogy nekünk vette, kettőnknek.
- Aha - simítja a hajam a fülem mögé. - A másikat berendezve vettem, ebben pedig van egy ágy, meg kipakolásra váró dobozok.
Nagyokat pislogok, nem tudom, mit kellene mondanom, úgyhogy megcsókolom. Átöleli a derekam és magához húz, a kezem a tarkójára simítva kapaszkodok belé, és viszonzom az ajkainak gyengéd simogatását.
- Köszönöm - motyogom a szájára, válaszul puszit nyom az ajkaimra és elmosolyodik.
- Menjünk be - fogja meg a kezem, mindkettőnk szinte vibrál az izgatottságtól.
Szinte szédülök a boldogságtól, amikor átvágunk az érintetlen udvaron, és elkezdi mondani, hogy mennyi mindent csinálhatok itt, ha akarok. Utacskát, kerti tavat, sziklakertet, bármit amit kitalálok, és mire az ajtóhoz érünk a szívem a torkomban dobog. Látni akarom az érintetlen, tiszta falakat, az üres szobákat, és elkezdeni megteremteni kettőnk kis szerelmi fészkét.
- Vettem mindenféle újságot, és az ingatlanügynök is hagyott itt tapéta mintákat, akár már most elkezdhetsz tervezgetni - szorítja meg a kezem, és a kulcscsomón kikeresi az ajtót nyitó kulcsot.
Toporogva várom, hogy kattanjon a zár, és kitáruljon előttem a kettőnk egyelőre üres birodalmának kapuja, de amint ez megtörténik valami más elvonja a figyelmem. Vékony hangú, morgással keveredő csaholást hallok, majd bukfencezve elém gurul egy kis szőrcsomó. A szemeim tágra nyílnak és a számhoz kapom a kezem, miközben a kutyakölyök felpattan és a saját farkába mélyeszti a fogait. Ugyanolyan, amilyen után a vásárban ácsingóztam, és majdnem megsirattam, hogy sem nálam, sem Harrynél nem volt rá elegendő pénz. Felnyalábolom annak ellenére, hogy össze-vissza ficánkol, és a mellkasomhoz szorítom. Addig rugdalózik, amíg feljebb küzdi magát a karomban, és a fejecskéjét előredugva kíváncsian szimatolni kezd.

- Az enyém? - nézek kerek szemekkel, elhomályosuló tekintettel Liamre, aki sugárzó arccal figyel, majd bólint.
Végigsimítom a kutyus fejét és felnevetek azon, hogy szeretetéhesen simul bele a tenyerembe, és meleg nyelvével megnyalogatja a kezem. Szorosan a mellkasához bújok, a kutyus panaszosan szűkölni kezd, amikor beszorul kettőnk szoros ölelésébe.
- Miért csinálod ezt? - tűnődök hangosan.
- Semmit sem csinálok - mosolyog rám szerényen.
Valóban semmi, hogy vesz egy üres házat, amit ketten berendezhetünk, semmi, hogy ebben a házban egy kiskutya bukdácsolt elém, ahogy az sem jelentett túl sokat, hogy egy héttel ezelőtt halálfélelemtől remegve térdelt le előttem. Másoknak talán túl sok lenne ez mindössze néhány nap leforgása alatt, de nekem nem az, mert az álmaimat váltja valóra, és a szívem csordultig van az érzéseimmel iránta.
- Köszönöm - nézek rá hálásan, megvakargatja a kutyus füle tövét, aki erre megmozdítja a jobb hátsó lábát. - Olyan aranyos vagy - beszélek hozzá, és az orrom hozzáérintem a puha bundájához.
- Te is az vagy - kapok egy puszit a hajamra.
- Nem értem, hogy miért kapom - eresztem le az egyre jobban fészkelődő kutyát. Mosolyogva nézem, ahogy a farkát hevesen csóválva jól megszaglász.
- Nem kell megindokolnom - fogja meg a kezem, a szája sarkában mosoly bujkál.
- Valóban - simítok végig az ujjammal az arcán. - Csak nem értem.
- Ez a mi házunk, olyan lesz, amilyennek megálmodod - húzza a kezemet a szájához, és belepuszil a tenyerembe. - Ő pedig a családunk első tagja - pillant szeretetteljesen a kutyusra.
- A családunk? - emelem rá a tekintetem, most először hagyja el a száját ez a szó.
Aprót bólint, a fejemet a vállára ejtve szorosan átölelem. Sehol máshol, és senki mással nem akarok lenni, csak itt, ebben a házban, vele és ezzel a morgolódó kutyakölyökkel.
- Gyere, még semmit nem láttál az előszobán kívül - bontakozunk ki egymás karjaiból, és a kabátom után nyúl, hogy lesegítse.
Kibújok belőle, és miután ő is leveszi a sajátját tanácstalanul fürkésszük a csupasz falat.
- Ha akarod, lakhatunk egy szállodában, amíg itt berendezkedünk - javasolja.
- Én nem akarok, ha te sem - guggolok le, és magamhoz csalogatom a kiskutyám, hogy aztán a karjaimban tartva, a hasát vakargatva felegyenesedjek. - Ha berendezünk egy szobát magunknak, a többi már ráér - simulok a karjai közé, és boldogan fogadom a pusziját az arcomon.
- Rendben - túr bele az ujjaival a karomban fészkelődő kisállat puha szőrébe.
A lépteinket egymáséhoz igazítva andalgunk beljebb, és az üres falakon már látom megjelenni előttünk a csodaszép otthonunkat. Az óriási nappali falának egyik oldala üveg, amelyen keresztül ráláthatunk a letakart medencére, és az egyelőre érintetlen, zöld gyepre. A nappaliból óriási konyha nyílik, két szoba, melynek egyikében egy szépen bevetett ágy áll, valamint egy már elkészült, bézs és barna csempés fürdőszoba, a közepéből pedig egy elkanyarodó lépcsőfok vezet fel az emeletre. Fent kisebb-nagyobb helyiségek vannak, és mindegyikben kialakul bennem egy ötlet, amikor benyitunk.
- Itt lehetnének a díjaink - vizsgálom az üres szobát. - És versenyezhetnénk, hogy kinek van több.
- Neked sokkal több van - nevet rám - úgyhogy ez nem ér, nekem nincsenek is saját díjaim.
- Az sajnálatos - kuncogok.
- És a többi? - néz végig a hosszú folyosón.
- Nem tudom, még egy fürdőszoba, vendégszoba, lehetne egy külön hely a fura cuccaidnak is.
- Mégis milyen fura cuccok? - néz rám szinte felháborodva.
- Nem tudom, a játékaid - nevetek, és kihúzom a mutatóujjam a pajtásunk érdes fogainak fogságából. - Az xBox, meg a szuperhősös dolgaid, egy olyan szoba, ami a másik házadban is volt.
- Oké, ez tetszik - szórakozik a kutyusunk fülecskéivel, aki bosszúból odakap a kezéhez. - Ez egy vadállat - nyitja nagyra a szemeit - visszaviszlek oda, ahonnan jöttél! - fenyegetőzik.
- Naaa - húzom össze a szemeim. - Egy családtagnak nem mondhatsz ilyet!
- Bocsánat - motyogja, és lopva kiölti a nyelvét. - Mi lesz a többivel?
- Csinálhatunk mozit, konditermet, még vendégszobákat, nem tudom - vonom meg a vállam. - Én egy kis lakásban is elfértem az összes cuccommal együtt.
Kitárja előttem az egyik ajtót, csupán azért, hogy elgondolkodva nézelődhessen, nekem viszont ismét beindul a fantáziám. Az ajtóval pont szemben nagy, fehér keretes ablak van, és valamiért a lelki szemeim előtt egy kiságyat látok a fal mellett, mintás szőnyeget a padlón, rózsaszín vagy kék falakat, puha ülőgarnitúrát, és kisbabás dolgokat, pelenkázót, polcokat, kisszekrényeket. Az ajkamba harapok, nem mondom ki hangosan a fejemet betöltő gondolatot, hogy ebbe a szobába akarom majd hazahozni a kisbabánkat, ha egyszer eljutunk az életünk azon részéhez is. Mély levegőt veszek, egy részem fájdalmasan megsajdul, mert most már talán ott tartanék, de nyelek egy nagyot, és megigazítom a karomban lazuló kutyust. Hiszek abban, hogy majd jön, ha jönnie kell, és nem próbálom sem siettetni, sem eltolni, mert tudom, hogy minden rendben lesz. Van egy gyűrű az ujjamon, ami gyönyörű, és sokat jelent, de azt, hogy nem fog elhagyni nem a gyűrű biztosítja, hanem az a rettegés, ami a szemében ült, miközben előttem térdelt, és a megdöbbenéstől nem vágtam rá azonnal a kérdésére az igent, és talán megfordult a fejében, hogy megrémülök és elszaladok. Tulajdonképpen az lett volna az "egészséges" reakció azután, hogy mindössze 3 hónapja alkotunk újra egy párt, de sosem gondoltam, hogy az érzelmeim iránta egészséges határokon belül mozognak. Amikor újra megadtam neki magam, és attól a perctől fogva elkezdte bebizonyítani, hogy megérdemli a bocsánatom, tudtam, hogy előbb-utóbb összeházasodunk, nekem pedig semmi okom nem volt visszautasítani, amikor ez az egyik, amit a legjobban akarok.
Talán ő is arra gondol, amire én, a küszöbön állva hátulról körém fonja a karjait és megtámasztja az állát a vállamon, közben elgondolkodva vakargatja a vadállatunk hasát.
- Azt hiszem, ezt kellene utoljára hagynunk - szólal meg csendesen.
- Szerintem is - hajtom le a fejem, és elmosolyodva húzom el a hajam a szőrmók pofijából, mielőtt a fogai közé kapná. A nyakamon felszabaduló területre nyomja az ajkait, én pedig felhúzott vállal felnevetek.
- Olyan jó, hogy itt vagyunk - fordít maga felé, és a kezét az arcomra csúsztatva tart közel magához. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked mindenért.
Megpuszilom a tenyerét, a hüvelykujját végighúzza az arccsontomon és olyan tekintettel néz rám, ahogy senki más nem tud, van valami a szemében, valami megmagyarázhatatlan.
- Csodás kis otthonunk lesz - mosolygok rá. - Talán vehetnénk az udvarra néhány csirkét meg lovat, hogy komfortosabban érezzük magunkat - nevetek fel, amikor elképzelem, hogy kacsák úszkálnának a medencében.
- Amit csak akarsz - tekergeti az ujja köré egy hajtincsem.
- Maradjunk a kerti törpéknél és a kutyánál - állok lábujjhegyre, hogy puszit adhassak a szájára. - Az lesz a neve, hogy Arthur - lépek hátrébb és felemelem a kis szőrcsomómat.
- És ha lány?
- Nem lány - érintem az orromat az ő kis nedves, fekete orrocskájához, majd puszit nyomok az apró kis fejére.
Hallom Liam nevetését, és boldogan szorítom magamhoz Arthurt, aki készségesen tűri, hogy állandóan háborgatom.
- Azt hiszem, lesznek vitáink, hogy kit szeret jobban, haver - vakargatja meg a füle tövét. Úgy ölelem magamhoz, mint egy kisbabát, és nevetek, amikor az orrát a nyakamhoz fúrja és nyalogatni kezdi az arcom.
- Hol volt eddig? - andalgunk le a lépcsőn.
- Zaynnél, azt hiszem, elég jól összebarátkozhatott a kutyájával.
- Vannak neki dolgai? Ágy, meg táp? Játékok?
- Vannak - nyom puszit a fejemre. - Van neki minden.
Nem akarom tudni, hogy mégis mikor csinálhatta mindezt, amikor az elmúlt hetek abból álltak, miután a farmról eljött velem Sydneybe, hogy ingáztunk a Föld féltekei közt, Sydney, London, Wolverhampton, minden nagyon gyorsan történt. Elhagytuk a farmot, kibékültek az öcsémmel, hosszas beszélgetést folytatott négyszemközt apával, aztán Angliába jöttünk, találkoztam Niallel, rendeztem a kapcsolatomat a többiekkel, bemutatott a szüleinek, a testvéreinek, a barátainak. Most pedig költözés, a teljes ház beépítése és berendezése, az a gondolat, hogy eljegyzett, és még idén esküvőt akarunk. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, arról nem beszélve, hogy 3 hónappal ezelőtt mennyi minden volt. Lassítanunk kell, felvenni egy tökéletes ütemet a kapcsolatunkban, és nem nekifutni a következő lépcsőfoknak, mert most ezt csináljuk, legalulról ugrottunk egy óriásit.

- Tökéletes - simulok a mellkasához a kutyámmal a karjaim között.

- Biztos? - fogja a kezei közé az arcom.

- Igen - mosolygok rá boldogan. - Tökéletesebb nem is lehetne.

- Pedig lesz - dönti a homlokát az enyémnek, és megpuszilja az orrom hegyét. Oldalra döntött fejjel, mosolyogva fogadom ezt az ígéretét, tudom, hogy be fogja tartani, és hogy a tökéletesebbnél is tökéletesebb lesz nem csak az otthonunk, hanem minden, ami hozzánk kapcsolódik. Leteszem a vadul fészkelődő kutyakölyköt a lábunkhoz, habár nem sokáig marad ott, elindul felfedezni a házat, ami egyelőre sokkal jobban ismer, mint én. Nem indulok utána, ha akarnék sem tudnék, mert karok fonódnak a derekam köré és tartanak közel a testéhez. Vett egy házat nekünk, de nekem örökké ez lesz az otthonom, ez a kevés hely, amiben pont elférek a karjai és a mellkasa között.

- Szeretlek, Cica - suttogja az ajkaim közé, és lopva a szemembe néz. Minden ott van, amit tudnom kell, minden amire szükségem van, és akármilyen kibírhatatlan páros is vagyunk mi, a világ egyszerűen így van rendjén számomra, a földkerekség legidegesítőbb, de legédesebb személyével magam mellett.