2015. augusztus 19., szerda

63.rész Szívszakadás

Sziasztok! :)
Nagyon-nagyon boldog vagyok a rengeteg komment miatt, amit kaptam, de tényleg, fantasztikusak vagytok! Nem hittem volna, hogy majd pont Niall lesz ilyen megosztó köztetek, meglepődtem. 
Még nem sikerült válaszolnom a kommentekre, de még a mai nap sort kerítek rá, ígérem. :)
Ééés nem szoktam megemlíteni, de hamarosan eléri a blog a 170 feliratkozót, és kezdek reménykedni, mert elég régi vágyam már, hogy túllépjem a 200 feliratkozót.
Elgondolkoztam azon, hogy megemlítem a közelgő rémálmunkat (az iskolát), de inkább még nem.
Jó olvasást!
N.x


Egy ideig fészkelődök, mire kényelmesen elhelyezkedek, a hátam mögött is van egy párna, a lábaim alatt is, és a hasam alatt is, valóságos párnahegyen terpeszkedek, és még így sem kényelmes, mindez mégsem számít, amikor Liam belép. Hajáról nedves cseppek hullnak alá, leperegnek az arcán, a nyakán, meztelen mellkasán, amíg valahol el nem fogynak. Barna szemei melegen csillognak, az arcán letörölhetetlen kis mosoly ül, miközben rám néz, ahogy küzdök azzal, hogy megfelelően elhelyezzem a párnát a hátam mögött anélkül, hogy megfájdulna valamim, vagy idiótán nézzek ki. Még felülni sem tudok normálisan segítség nélkül, mert akkor csak úgy megy, ha szétdobom a lábaim, hogy elférjen a dinnyécském. Néha bosszant, hogy ilyen egyszerű dolgokat sem tudok megtenni. Hozzám siet, kissé felhúz, majd felrázza a párnát és elhelyezi úgy, hogy nem nyomja a hátam vagy a nyakam az ágykeret.
- Így kényelmes? - cirógatja meg az arcom, és amikor mosolyogva bólintok az ő mosolya is szélesedik. Lopva megérinti a hatalmas, görögdinnye méretű pocakom, majd feláll, kiveszi a nyakából nedves törülközőjét és egy székre teríti, miután még egyszer átdörzsöli vele a haját. - Mit olvasol? - billenti fel kicsit a kezemben tartott könyvet. Az elmúlt hónapok alatt rengetegszer forgattuk mindketten, mégsem találtuk meg még a megfelelő nevet a kislányunknak, Rengeteg szép név van, de mindegyik olyan tömeg, mi valami egyszerűt és egyedit szeretnénk, ami illik is a Payne vezetéknévhez, de nem lóg ki a sorból, és nem fogják sosem piszkálni miatta. 
- Még mindig nem találtam meg az igazit - sóhajtok, igyekszem kissé arrébb húzódni, hogy elférjen ő is, de megállít, a kezét finoman az elveszett csípőmre helyezi és becsúszik mellém, elhelyez egy másik párnát az ő háta mögött, majd átölel, kissé a vállára hajtom a fejem és kettőnk közé teszem a könyvet.
- Talán kitalálhatnánk mi egy nevet - tanácsolja, hüvelykujjával megérinti az arcom és finoman magához húz, hogy ajkait egy rövid pillanatra az enyémhez érintse. 
- Akkor elő a kreativitással, Payne, már nem sok időnk van - mosolygok, mire elgondolkodó arcot vág.
- Kettőnkből mit lehetne összehozni? Mit szólsz a ship nevünkhöz? - még végig se mondja, amikor a karjára csapok, és kitör belőle a nevetés. - Hé, akkor találj ki te valami jobbat!
- Amiket eddig én mondtam, neked nem tetszettek - grimaszolok. Édes puszit nyom a hajamba és amennyire tud magához ölel, az ő gyúrástól kemény hasa az én mozgékony, kisbabától ficánkoló hasamhoz simul, és minden alkalommal velem együtt kicsit összerezzen, amikor a maszatkánk teljes fordulatot vesz. - Néha olyan jó lenne már, ha kint ficánkolna - simítom rá a kezem, egy másodpercen belül az ő nagy mancsa is megjelenik az enyém mellett.
- Tudom, hogy nagyon szeretnéd már látni apát, de azért ne rúgd szét anyát, jó? - nevetve simítok végig a haján, addig hajtogatja magát, mígnem az arcát a hasamhoz érinti és puszit ad rá. Nem nehezedik rá, de ott tartja néhány pillanatig a fejét, míg én az ujjaimmal a haját simogatom.
- Liam?
Hümmögve néz rám, a szemei kissé fátyolosak, de egy pislogással eltünteti ezt, nyom egy újabb puszit a hasamra és visszatér hozzám.
- Mit szólnál az Aria névhez? - simogatom játékosan az állán lévő puha borostát.
- Az nem abban a csajos sorozatban van, amit mostanában nézel? - vonja fel a szemöldökét kérdőn.
Elmosolyodva bólintok, nagyon jól tudja, hogy milyen "csajos sorozatról" van szó.
- Nem a sorozat miatt akarom, csak ez olyan szép és ritka - mosolygok rá félénken.
- Aria Payne - ízlelgeti, a hasamat simogatva tűnődik egy ideig, többször is megismétli, majd aprókat bólintva néz rám. - Tetszik, jól van.
- Tényleg? - kiáltok fel, és kissé megugrok, mire utánam kap, de én a nyakába borulok, már amennyire tudok 9 kg plusszal, és egy nagyra nőtt, feltuningolt görögdinnyével. Az arcomon anélkül indulnak lefelé könnycseppek, hogy észrevenném, és mindketten csak nevetünk rajta.
- Szeretlek, Mira - suttogja, mellkasára simuló kezemet gyengéden simogatja az ujjaival.
Elmosolyodok, szétnyitom az ujjaim és megfogom a kezét, nem tudom, hogy mikor lett nappal, de most elvakítanak a fények, és sűrűn, aprókat pislogva próbálom kinyitogatni a szemem.
- Kiscicám - hallom meg a hangját, a kezén tapogatózva indulok sejtéseim szerint a nyaka felé.
- Liam? - a szám mosolyra húzódik, akárhányszor kinyitnám a szemem mindig elvakít a fény. - Húzd be a függönyt, légyszi.
Függöny helyett kattanást hallok, majd a fény megszűnik, és nagyokat pislogva nézek fel, de a szobája helyett valahol egészen máshol találom magam, és értetlenül emelkedek fel.
- Hé, ne, ne ülj fel! - helyezi a kezét finoman a vállamra, és visszanyom. Megdöbbenten nézem, hogy a hasamnak hűlt helye, de nem jövök rá egyelőre, hogy mi történt és hol vagyok, a fejem a párnára hajtom és a kezét szorongatva nézek rá. - Tudod hogy hol vagy, Kicsim?
- Nem - nyöszörgöm. - De eldöntöttük, hogy Aria lesz a neve.
Nem szól, helyette érdekes, fújásszerű hangot hallok felőle, majd a fejét a mellkasomra ejti és a vállai vadul megrázkódnak. 
- Liam - emelkedek fel, s ahogy kiejtem a számon a nevét egy részem megvilágosodik. Ő eddig nem volt itt, és ez a szoba nem úgy néz ki, mint amelyikben megszálltunk. Pislogok néhányat és rájövök, hogy legutóbb a színpadon álltam, de nem emlékszek mi történt, azt pedig végképp nem értem, hogy miért van itt, és miért sír. Nem is egyszerűen sír, hanem zokog, és még sosem láttam őt így.
- Ne haragudj! - döbbenten érintem meg a haját és simítok végig a fején. Kétségbeesetten kapaszkodik belém, a hangja érthetetlen mormogás, amely a hasam felől jön.
- Liam, én... Én nem haragszok - a hangom elcsuklik, rájövök, hogy miért kér bocsánatot, és hirtelen már az egész nem számít, mert most itt van.
Amikor felnéz a szemében értetlenség ül, mellette kétségbeesés és végtelen elkeseredettség, a legkevésbé sem az, amit látni akarok, mégis magamhoz húzom és az ajkaim a szájára nyomom. Úgy hiányzott, annyira elmondhatatlanul, égetően, fájdalmasan hiányzott, az ujjaimmal lesimogatom az arcáról a könnyeket, egy ideig mintha vonakodna, majd mohón elnyitja a száját. Hirtelen elképesztően melegem lesz, a szívem hevesen kalapál és a mellkasomban kellemes(?) szorítás jön létre. 
- Ne - az érzés, a hiányérzet visszatér ahogy elhúzódik, és csukott szemmel ezt suttogja. Nyomást fejtek ki a tarkójára, önkéntelenül is felé húzódok, a fejemben olyan köd terjeng, amelyen nem látok keresztül, csak azt veszem észre hogy itt van, nem kezdek azon tűnődni, hogy miért, én hol vagyok, és hogy kerültem oda, ahol most vagyok. Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, karjaim a nyaka köré fonom, minél közelebb akarom tudni magamhoz, bepótolni az összes csókot amit elvesztegettünk. Végigsimítja az arcom, de egy édes gesztus helyett ez arra szolgál, hogy eltoljon magától. Fátyolos tekintettel, kipirult arccal, levegőért kapkodva nézek rá és azt remélem, hogy ő is így néz vissza rám, csak normálisan levegőt akar venni, hogy ott folytassuk ahol abbahagytuk, ehelyett újra végigsimít a arcomon, lehajtja a fejét és halkan szipog. Az álla alá nyúlok és felemelem a fejét, fáj így látni, és nem értem meg, hogy mi baj lehet.
- Valamit félreértettem? Nem akarod, vagy engem nem akarsz? - nagyot nyelek, egyszer már végigcsináltuk ezt, hallottam a szájából azt a "nem" szócskát, és többé nem akarom.
- Cica, nézz egy kicsit körül - motyogja, kicsinek és védtelennek tűnik. Körbenézek, igyekszem úgy nézelődni, hogy felfogjam amit látok és ne csak az járjon a fejemben, hogy itt van. A félhomályban nem látom a a falak színét, csak a szemben lévő fehér, barátságtalan ajtót. A pillantásom az ágyra vezetem, amiben fekszek, határozottan nem az a hatalmas franciaágy, amiben reggel felébredtem, ahogy a takarón lévő huzat sem puha selyem, hanem kikeményített vászon. Elszorul a mellkasom, eljut a fülemig az egyenletesen pittyogó hang, amely gyorsulni kezd a légzésemmel együtt, amikor meglátom a csuklómon húzódó, világos bőrömön átütő halványkék érbe döfött tűt.
- Liam - a hangom mintha nem is az enyém lenne, a tűből kifelé nyúló csövet nézegetve meglátom magamon a fehér, lila mintás hálóinget, amilyet én soha, de soha nem vennék fel magamtól. - Miért vagyok itt?
Nem válaszol, csak ül, mint egy tárgy amit egyszerűen otthagytak, megragadom a karját, a körmeim belemélyednek a bőrébe.
- Miért vagyok itt?!
- A kisbabánk, Cica... - elcsuklik a hangja, egy pillanatra felemeli a fejét, majd mintha nem lennének csontjai a nyakában, újra lebukik.
- Mi van a kisbabámmal?! - zihálom, észre sem veszem, hogy a hangom egyre hangosabbá válik. Kivágódik az ajtó, de még előtte látom ahogy az ajkai hangtalanul formálják az életemnek véget vető egyetlen, rövid szót, amelynek minden változatát, minden szinonimáját tiszta szívből gyűlölök.
- Már nincs.
Néhány pillanatig sokkosan nézek magam elé, s már azt kívánom, bár ebben az állapotban ragadtam volna örökké. Nem fokozatosan tudatosul, nem apránként, hogy lehetőségem legyen lassan felfogni és feldolgozni, hanem mintha egy kősziklát vágnának a fejemhez úgy ér, és kirobban belőlem a mindennél fájdalmasabb, fullasztó, gyilkos zokogás.
- Nem - az ujjaim a hajamba marnak, másodpercek telnek el úgy, hogy ebben a pózban ezt ismételgetem egyre hangosabban, egyre fullasztóbban.- Nem - érintést érzek, de azonnal lerázom magamról. - Nem, ne érj hozzám! - sikítom, hirtelen már fogalmam sincs, kik ezek az emberek körülöttem. Nem vagyok képes irányítani önmagam, sem a testem, sem a gondolataim, olyan érzés, mintha valami démoni erő szállná meg a testem, sikoltozva dobálom magam, ütök, rúgok, kiver a víz, és olyan hangosan, úgy zokogok, mint még sosem. Eddig azt hittem, sikerült megismernem az igazi fájdalmat, értek már kudarcok, halt már meg kisállatom, olyan ember, akit szeretek, hagytak már el engem, és én is hagytam már el önmagam, de ez semmihez sem hasonlítható. Olyan, mint egy soha véget nem érő kínzás, de nem fizikai fájdalmat érzek, hanem a lelkem szakad darabokra, és még a legkisebb darabok is tovább szakadnak atomnyi méretekre, akkorákra, hogy soha ne legyek képes összerakni. Az egész fejem zokogás tölti be, nem hallom a kiáltozásokat, nem érzem a fájdalmat, amivel kiszakad a csuklómból az infúziós tű. Beleragadok a saját fejembe, ahonnan köztudottan nincs menekvés, amit a saját pánikba esett sikoltásom tölt be, és nem tűnik el a tudat, hogy elvesztettem a kisbabám.
Talán akik elhaladnak most a nagy, barátságtalan ajtó másik oldala előtt azt gondolják, hogy lobotómiát, vagy valami egyéb múltbéli, különösen kegyetlen dolgot művelnek velem, meg sem fordulhat a fejükben a valódi ok.
Erős karok ragadnak meg, eszelős pillantásom egy rövid pillanatra megragadja a vállamra boruló szőke fej, mielőtt megpróbálnám lelökni magamról. Ahogy elhúzódik, és az a rengeteg ember, aki megjelent eltávolodik tőlem zokogva gömbölyödök össze, kezeim az arcom elé emelem, mert elhiszem, hogy így nem látnak, nem lát senki, és ha nem lát senki, akkor megszűnhetek létezni. De ez nem így van, az élet sajnos nem olyan kegyes, hogy ha valami rossz történik, egyszerűen abbahagyjam és ne létezzek tovább.
- Mack - a kéz, amely megérint most nem lefogna, és talán az előbb sem azt tette volna. Szeretném kizárni, de nem tudom, elszállt minden erőm, csak fekszek magzatpózban, rázkódva, úszva a saját, soha el nem fogyó könnyeimben. A helyzet iróniája, ugye? - Annyira sajnálom, Mira.
Gyűlölöm ha sajnálnak, gyűlölöm, és most tudatosul bennem, hogy hosszú napokig kaptam sajnálatot és együttérzést tőle, holott az a dolog már semminek se tűnik, amiért azt hittem, hogy többé nem leszek igazán boldog. Gyerekes voltam, túlreagáltam, mert akkor még nem tudtam, hogy mi az, amiért többé nem leszek boldog.
Ujjak simogatják a fejem, fésülgetik halk szipogás társaságában a hajam teljesen reménytelenül, mert képtelen vagyok elcsitulni. Rászánom magam, hogy felemeljem a fejem, a gondolataim közé valahogy beférkőzik, hogy nem is olyan régen még hitetlenkedve nyomtam a számat azokra az ajkakra, amelyeket életem végéig képes lettem volna csókolni. Nem látom, és ezt annyiban is hagyom, nincs itt, nem áll mellettem, nem is szükséges mellettem állnia, eddig sem tette. Talán ő most éppen az ellenkezőjét érzi annak, amit én. Az agyam úgy szűri meg a bejövő információkat, hogy az a rész kimarad, hogy az ő arcán is könnyek csorogtak, miközben kimondta, csak arra emlékszem, hogy egyszer azt mondta, nem akarja a kisbabánkat, és ez nekem jelenleg épp elég, hogy gyűlölni kezdjem.
Nem alszom el, csak a sírástól néha félálomba szenderedek, melyekből zihálva menekülök el, de a valóság sem jobb. Akárhányszor felnézek Niall ott van mellettem, ott ül az ágy mellett egy széken görnyedve és fogja kezem, viszont amikor hosszabb idő elteltével nézek fel nincs ott.
Kinyílik az ajtó és egy kis termetű, vékony, középkorú nő tol be maga előtt egy kocsit. A pillantásában látom a szánalmat ahogy rám néz, az öklömet harapdálva próbálok nem hangosan zokogni legalább addig, amíg bent tartózkodik, nincs szükségem rá hogy sajnáljanak.
Nem fordítok túl nagy figyelmet a kocsira, amin valami furcsa szagú étel gőzölög, tulajdonképpen semmire se fordítok figyelmet, csak fekszem összekuporodva, s egyszeriben mintha kilépnék a saját életemből, az agyam leáll és csak nézek magam elé.
Összerázkódok amikor valaki ismét megérint, nagyon gyengéd, óvatos, mintha egy lepke lennék úgy simít végig a hajamon, s a szemeim tágra nyílnak amikor az a barna szempár mélyed az enyémbe, ami oly sokféle érzést képes kiváltani belőlem, de amit most érzek teljesen új. Milliószor fordul meg a fejemben mióta mi ketten egy párt alkotunk, hogy hányszor hányféle érzelmet vagyok képes táplálni iránta. A kiprovokált gyűlölet anélkül fordult szerelembe, hogy észrevettük volna, és ez egyre mélyült  köztünk. Neki én voltam egy új kezdet, nekem ő, s bár néha bukdácsolva, de egymás kezét fogva jutottunk el odáig, hogy indokolatlan, mások által generált hülyeségek miatti viták helyett csak boldogok legyünk. De arról nem mások tehetnek, hogy azt mondta, nem akarja a babánkat, azt a lavinát nem mások indították el, aminek végeztével most itt fekszem darabokra törve egyedül, mert már nem tudok mibe kapaszkodni, nincs rá indokom, hogy miért szedjem össze magam. Összerakott, egyenként illesztette össze a darabjaimat, amelyeket a saját kezem által tördeltem el, de éppen csak a helyére tette az utolsót is, amikor ő maga repesztett meg újra, s most, az akaratával, vagy anélkül, de végül miatta vagyok megint itt, mélyebben, mint azt valaha hittem volna.
- Miért vagy itt, Liam? - most nem érdekel hogy nézek ki a jelenlétében, holott máskor mindig a legjobban akartam festeni, hogy úgy foghassa meg a kezem amikor együtt vagyunk, hogy az újságok azt írják, mennyire édesek vagyunk együtt, és ne azon lovagoljanak, hogy egy olyan srác, mint ő, hogy lehet együtt egy olyan lánnyal, mint én. Azt akartam, hogy ha rám néz akkor büszke legyen arra, hogy én az övé vagyok, mert én büszke voltam őrá. - Szóltak, hogy elvetélt a barátnőd, és idejöttél, hogy...
Nem fejezem be, a nyelvembe harapok és elfordulok. Nem vagyok ilyen szemét, az már nem én vagyok, és nem is akarok visszatérni ahhoz a Mirához, aki a fájdalmait és a maga által létrehozott lelki problémáit olyanok bántásával vezeti le, akiket szeret, még akkor sem, ha a belsőmben most őt okolom mindenért ami történt az elmúlt héten.
- Nem azért jöttem ide, Mira - mondja halkan, az ágy végénél áll lehajtott fejjel, és valamit szorongat a kezében. - Csak mire ideértem már késő volt. Annyira sajnálom, Kicsim...
Nem akarok figyelni rá, nem akarom hallani a magyarázkodását, és mégis őt nézem, képtelen vagyok másra figyelni, annyira nem megszokott, ahogy áll, a magabiztos testtartás helyett kissé meggörnyed, a fejét lehajtja.Ő nem ordít és zokog, de pont olyan szánalmasan fest, amilyen én lehetek, mégis azt hiszem, hogy az egész csak megjátszás.
- Menj el - nyelek nagyot, próbálom megakadályozni a hangom remegését.
- Tessék? - pillant fel döbbenten.
- Menj el, Liam, nem érdekel! - mondom keményen.
- Nem, én...
- Nem érdekel! - kiáltom magamból kikelve, és ismét ömleni kezdenek a könnyeim. - Nem lett volna késő, ha nem hagysz el! Nem lenne késő, ha nem esel nekem, hanem megpróbálsz úgy tenni, mint aki örül! Ne gyere ide és mondd azt nekem, hogy sajnálod, és ne tégy úgy, mintha neked is fájna, mert rohadtul nem tudod milyen érzés, és nyilvánvalóan csak azért jöttél ide, mert már tudod, hogy nincs többé kisbabánk, nem tartozol felelősséggel senkiért, nem szakadok a nyakadba egy gyerekkel!
- Mira - motyogja döbbenten, az arcáról tükröződik, hogy fáj neki amit mondok, most ez mégis csak tovább dühít. - Sajnálom, hogy időbe telt rájönnöm, mit akarok, de ez nem miattad volt, nem azért, mert nem akartam veletek lenni. Életem legnagyobb baromságát mondtam ki aznap este, ha visszamehetnék, már nem mondanám, és igazad van, nem tudom mit érzel, de nekem is fáj, Cica. Én.. én nem a babát nem akartam, csak megijedtem, mert nem éreztem késznek magam, de...
- Menj már el, nem érdekel! - zokogom, az ujjaim a takaróba marnak, nagyon is érdekel, de nem vagyok kész erre a beszélgetésre, és azt hiszem, köztudottan meggondolatlan vagyok.
- Engedd, hogy megmagyarázzam, Cica. Nem akarlak elveszíteni - kétségbeesett tekintete az enyémet keresi, ujjai elfehéredve fogják a kezében tartott, szépen becsomagolt valamit. Az egész arcára kiül a kétségbeesés.
- Rád sem bírok nézni, hagyj békén! - sikoltom, üvöltve, hátravetett fejjel zokogok, kezeim a hajamba tépnek. A fizikai fájdalom közel sem olyan, mint a lelki, hosszú, szőke hajszálak maradnak az ujjaim közt, de ettől nem érzem jobban magam. A szemeim csípik a könnyek, és azt kívánom, bár kimarnák valahogy mindkét szemgolyóm, bárcsak felszakadna a torkom a belőlem kiszakadó hangoktól, bár történne ezzel a testtel valami maradandó károsodás, amiért nem volt képes megvédeni a kisbabámat. Bár meghalnék, amiért ilyen vagyok, amiért még addig sem tudtam vigyázni rá, amíg csak annyi feladatom volt, hogy a magam óvásával ő biztonságban növekedhessen bennem.
Annyira gyűlölöm, gyűlölöm magam, a személyiségem, a gondolkodásom, a természetem, a testem. Annyiszor álltam a tükör előtt az arcomon lecsorgó könnyekkel azért, mert utáltam amit láttam benne, a zsírpárnákat a hasamon, a lassan teljesen összeérő combjaim, de ennyire még sosem gyűlöltem önmagam. Olyankor sírdogáltam, lefeküdtem, összegömbölyödtem és önsajnálatba merültem, most viszont gondolkodás nélkül vetném magam egy vonat elé, csak hogy megszabaduljak ettől a kibírhatatlan és megbízhatatlan személytől, aki én vagyok.

~Liam Payne~

Hónapokkal ezelőtt szórakozásból haragítottam őt magamra, hogy hisztit generáljak és legyen okom valamilyen módon beszélni vele, felhívni magamra a figyelmét, elérni, hogy elalvás előtt rám gondoljon, még ha dühöngés miatt is. Csakhogy akkor beleestem a saját csapdámba én is, és a játszadozásból harcok lettek, a beszédből tettek, és elalvás előtt az én utolsó gondolatom is ő volt.
Nem zavart, ha azt mondta, gyűlöl, belül persze fájt, de akkor még nem láttam mást benne, csak egy hibbant, elkényeztetett sztárt.
Most nem mondja, hogy gyűlöl, a szavainak nem olyan jelentése van, mint annak a szónak lenne, és mégis minden szótag úgy mar belém, mint a kígyóharapás. 
Nem egyszer emeltük fel a hangunkat egymással szemben, de ez most más, és nem okolhatom miatta. A hangjából harag helyett fájdalom árad, leírhatatlan, szívet tépő fájdalom, amelyről tudom, hogy én is tehetek.
Ha dühös vagy feszült mindig a hajába túr, heves mozdulattal söpri hátra hosszú, aranyszőke tincseit, vagy megmarkolja az ujjaival, és a fejét fogva zúdít rám mindent, most viszont önkívületlenül rángatja a tincseit, szinte hallom hogy kiszakadnak a hajszálak a fejbőréből, a hangja érthetetlen, összefolyó, hangos zokogássá válik. Nem vagyok képes nézni és hallani a szenvedését, mégsem tudom levenni róla a tekintetem, csak nézem, ahogy ordítva dobálja magát, mintha borzasztó testi fájdalmai lennének. A szememből valamikor kiszabadulnak a könnyek, és megállíthatatlanul ömleni kezdenek. Nem akartam ezt, én soha, soha az életben nem akartam őt bántani, még akkor sem, amikor szándékosan kötekedtem vele. Most az akaratomon kívül részben mégis miattam szenved, felfogom a szavait, hogy mire gondolt miközben zokogva a fejemhez vágott mindent. Tudom, hogy soha nem szabadott volna kiborulnom előtte, és soha nem mondhattam volna, hogy nem akarom, rég túl voltunk már azon az időszakon, hogy meggondolatlan dolgokat kiabáljunk. Ezt én rontottam el, egyedül én.
- Menj ki - értetlenül nézek Niallre, viszont most nem szállok szembe vele, és ő sem durva, nem kiabál és veszekszik. A vállamat fogva vezet az ajtó felé, csak botorkálok, de mielőtt kitessékelne felé fordulok, még mindig fogom azt a hülye csomagot, és már szinte égeti a kezem. - Ne nehezítsd meg neki még jobban, Liam, menj ki - a hangja komoly, hatalmasat sóhajtva túr a hajába.
- Azért jöttem, hogy megmagyarázzam, helyre akartam hozni - nézek rá kétségbeesetten. - Nem veszíthetem el őt, Niall! - sírva kapaszkodok a pólójába, talán csak azért, hogy minél hamarabb elhúzzak, vagy mert tényleg megszán, egy kis időre a vállához húz, és ha eddig sikerült nem teljesen kiborulnom, most megtörténik. Mira keservesen zokog az ágyon, engem pedig felemészt a tudat, hogy talán igazuk van, és erről én tehetek, miattam jutott idáig. De én nem akartam ezt, soha nem akartam őt bántani.
Zavartan tekintget hátra, közben engem sem enged el, de mindketten tudjuk, hogy Mirának nagyobb szüksége van rá, így elhúzódok, megfordulok és magamtól megyek ki.
Leomlok az egyik műanyag székre, az arcom a kezembe temetve sírok, ha akarnám sem tudnám eltitkolni, mert egy idő után a könnyeim mellé hangos hüppögés társul. Amikor repülőre ültem azt terveztem, hogy a koncert után leülünk kettesben, elmondom amit akarok, válaszolok minden kérdésére, és ő is az enyémekre, megbocsát nekem, és a nap hátralévő részében válogatunk a nevek közt, terveket szövögetünk, együtt kitaláljuk, hogy milyen legyen a szoba, ha fiú lesz, vagy ha lány. Átbeszéljük az egész éjszakát, ölelkezünk, csókolózunk, aztán hozzám költözik és soha többé nem kell elszakadnunk túl hosszú időre egymástól. A legelső pillanattól fogva így kellene gondolkodnom, nem most kellett volna rájönnöm erre, de valamiért én mindig csak akkor gondolkozok helyesen, amikor már késő, vagy majdnem késő.
Azt viszont tudom, hogy nem fogom elengedni, akármi történjen is, jóvá fogom tenni, nem hagyhatom őt is kicsúszni a kezeim közül, még egyszer nem csinálom azt végig.
- Jól van, fiatalember? - felnézek, előttem egy orvos áll kissé megszeppenten, a kezei közt papírokat szorongat, melyeken az első ami feltűnik, a Miranda Mackenzie Hemmings név. Zavartan megdörzsölöm az arcomat és a papírra mutatok.
- Ő jól van?
- Fizikailag igen, már ha érti mire gondolok - ül le mellém. A térdemre könyökölök és megtámasztom a fejem, pontosan tudom mire gondol - de lelkileg... Nagy veszteség érte önöket, és a barátnője egyelőre nem hinném, hogy képes feldolgozni.
Aprót bólintok, a számat rágcsálva meredek a szemközti falra.
- Tudom, hogy ez nem segít, de maguk még nagyon fiatalok, és ha kitakarítottuk a barátnője méhét, 2-3 hónapon belül újra teherbe eshet.
- Mit ért azon, hogy kitakarítani?! - nézek rá tágra nyílt szemekkel.
- Nehéz elmagyarázni anélkül, hogy túl rémisztő lenne, ezért nem nagyon részletezném. Az elhalt magzatnak valahogy távozni kell a méhből, de ez magától nem fog bekövetkezni - levegőért kapkodok, az ujjaim a halántékomhoz nyomom. - A barátnője ebből semmit sem fog érezni, és altatás is lehetséges, néhány perc az egész.
Ez nem nyugtat meg, bár nem is igazán ettől félek, hanem tudom, hogy ez egy újabb csapás lesz Mirának.
- Maga szerint miért történhetett ez? - szipogok, egy zsebkendőt nyújt felém, és elfordulva kifújom az orrom, majd megtörlöm a szemeim.
- Alaposan megvizsgáltuk Mirandát, vele minden rendben volt, és már túlesett a veszélyeztetett időszakon. Sosem lehet tudni pontosan, hogy mitől történhet vetélés, de azt hiszem, nem volt teljesen egészséges a magzat, és valószínűleg rendellenességekkel, betegségekkel született volna.
Nem tudok mit válaszolni, lehajtom a fejem, nem mondhatom hogy jobb így, mert mindenki látja hogy nem, és ettől nem fáj kevésbé, de egy beteg gyerek felnevelése se nekünk, se a picinek nem lenne jó. Biztos vagyok benne, hogy ettől nem szeretnénk kevésbé, nem néznénk rá máshogy, de betegen élni nem a legjobb dolog, én tudom, kórházba járni nem jó mulatság, ahogy a gyógyszerek sem édes cukorkák.
- Köszönöm, hogy ezt elmondta - motyogom a kezemet tördelve.
- Nézze, Liam, borzalmas ami történt, és a barátnőjének nagyon nehéz most, de valakinek erősnek kell lennie, szüksége van magára.
Az ajkamba harapva bólintok, nem egy orvosnak fogom elmesélni, hogy engem okol, ez senkire nem tartozik.
- Kérem, amennyire csak lehet, olyan tapintatosan mondja el ezeket neki, és ne részletezze túl a takarítást.
- Így lesz - bólint. - Maga nem szeretne bejönni?
- Nem akar látni engem - mondom tömören, halkan, de ahogy készült felállni, most megszakítja ezt és visszahuppan mellém.
- Szeretne beszélni valamiről? - kérdezi, az arcáról valódi aggodalom sugárzik.
- Én... nem, ez...
- Liam, én csak egy orvos vagyok, az a dolgom, hogy segítsek az embereken. Magának nem műtétje lesz, nem az egészsége vagy az élete múlik rajtam, de eddigi pályafutásom alatt még nem láttam senkit úgy reagálni egy vetélésre, mint a barátnőjét, pedig nem ez az első alkalom, hogy ilyen történik. Ott kellene lennie mellette, és nem a folyosón sírni egyedül - ugyanúgy megtámaszkodik a lábán, mint ahogy én, csak míg én lehajtom a fejem, ő biztató próbál lenni. - Amiről mi ketten most beszélünk, arról senki más nem fog értesülni, ezt megígérhetem.
- Mi... - nagy levegőt veszek, a hajamba túrok, az agyam vadul pörög. Csak azt akarom, hogy Mira meghallgasson, hogy Niall meghallgasson, csak valaki hallgasson meg, és értse is meg a mondanivalóm lényegét, egyetlen személyt akarok aki nem hibáztat engem semmiért. - Nem terveztünk babát, csak megtörtént, és sokáig nem is tudtam róla, amikor Mira elmondta nagyon meglepődtem, és a reakcióm nem volt pozitív. Nézze, én... sok hülye dolgot csináltam az elmúlt időben, pedig korábban soha eszembe se jutottak volna. Attól féltem, hogy valamikor, amikor már gyerekünk lesz ezek újra megtörténhetnek, és akkor rossza apa leszek. Eljöttem hozzá, hogy elmondjam ezt neki, hogy ne higgye azt, hogy őket nem akarom, de mikor megérkeztem a stadionhoz már a mentőbe vitték. Most azt hiszi, hogy csak azért jöttem, mert már tudom, hogy nem lesz kisbabánk, és engem hibáztat, de én nem, én nem akartam...  - elcsuklik a hangom, az öklömbe harapok és elfordítom a fejem. Hogy fordulhatott minden ilyen rosszra? Olyan boldogok voltunk együtt, amikor eljött hozzám, hosszú ideig annyira boldogok voltunk, még a távolság ellenére is, nem veszekedtünk, nem estünk egymásnak semmiért, és tessék... Tudom, hogy én szúrtam el, de nem én tehetek arról, hogy elment a babánk, nem lennék képes szándékosan ártani neki, a gyerekünknek főleg nem. Felfogom, hogy mire gondol, azért engem okol, mert kiborult miattam, de már kezdem megérteni, hogy erről egyikünk sem tehet, nekem pedig elég megküzdeni a bűntudattal.
- Nem maga az egyetlen, aki így reagál, Liam, az a fontos, hogy elgondolkodott, és végül velük akart lenni. A történtekért senkit nem lehet okolni, erre Mira is rájön majd, ha megnyugodott, és feldolgozta, addig nem nagyon kellene felzaklatni - bólintok, ismét nem tudok mit mondani. Az első mondatán gondolkozok és azt remélem, hamarosan Mira is így fogja gondolni. - Most bemegyek hozzá.
Kérdőn pillant rám, szinte invitál magával, de csak rázom a fejem.
- Azt hiszem jobb, ha én most itt maradok - bólint, a papírjait fogva feláll, de mielőtt bemenne még megszólalok. - Elmondaná majd nekem, hogy mit mond, vagy hogy reagál?
- Természetesen - bólint apró mosollyal a szája sarkában.
- Köszönöm - motyogom, s akárhogy igyekszem, képtelen vagyok visszamosolyogni.
Amikor bemegy ismét egyedül maradok, szokatlanul nagy a csend, csak a távolból hallom két ápolónő beszélgetését. Esetlenül ülök, valamiért sehogy nem kényelmes, nem tudok mit kezdeni magammal, legszívesebben hazamennék, visszamennék Londonba és lefeküdnék a kanapéra ahogy az elmúlt napokban is tettem, talán jobb lett volna, ha ott maradok. Majd jobban átgondolom a gondolataim, nem lenne jobb, ha én most otthon fetrengenék magamban őrlődve, rosszabb lenne. A mellettem heverő kis csomagra pillantok, meggyűrődött, a masni kicsit ferde, s miközben bámulom azon gondolkozva, vajon lesz-e egyszer lehetőségem ráadni azokat az apró ruhákat kettőnk kisbabájára, s a megfelelő név után kutatva együtt olvasgatni a könyvet, hiába a csukott ajtó, hallom, hogy Mira újra keservesen, hangosan sírni kezd. Felkapom a csomagot és a falhoz vágom, hatalmasat csattan, majd a földre esik, én pedig felugrok és elmenekülök. 

31 megjegyzés:

  1. Szia! Fennmaradtam, hogy el tudjam olvasni a részt. Most itt fekszem és sírok és közben meg elképesztően tetszik a fejezet. Fantasztikus író vagy és bár minden alkalommal a fejemet fogom, hogy hogy lehet így abbahagyni a fejezeteket, megéri végigvárni a hetet, mert egyre jobb ès jobb, amit csinálsz! Komolyan. Csak így tovább!
    Puszi: Agi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Édes vagy! <3
      Nagyon szépen köszönöm! <3

      Törlés
  2. nemigaz,az ilyen részeknél állandóan sírok.annira jól írsz hogy az nemigaz.De kérlek ne szenvedjenek sokat,így is elég durva végigolvasni mindig :((( <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne haragudj! :(
      Nagyon köszönöm! <3

      Törlés
  3. Fhuu
    Nemigaz hogy megint ezt csinàltad velünk, komolyan abba kellett hagynom az olvasàst mert màr nem làttam a betûket annyira sìrtam... amúgyis meghalok a kisbabàkért, ìmààdom ôket... kèrlek siess a kövivel alig varom, és ne hagyd szenvedni ôket, amúgy nagyon jò rész lett ^~^ *¤*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most ez talán gonoszan hangzik, de olyan jó ezt olvasni. :D
      Köszönöm! <3

      Törlés
  4. Najó.. most sírok. De komolyan.
    Tuti Niall megfogja találni a csomagot.
    Szegény Liam.:(
    Nem tudok mit hozzá fűzni:/
    XoAm
    PS: Sorry, a tőmondatokért:)

    VálaszTörlés
  5. Drága Mira! :)

    Annyira szeretném ,ha minden rendben lenne köztük :'( Fáj így látni őket, főleg Mira-t, egy gyerek elvesztése nagy fájdalom 😢
    Liam, szegény pedig épp arra készült, hogy kibékül Mira-val, és boldogan élnek míg meg nem halnak 😥
    Istenem, kérlek ne kínozd sokáig őket!!!
    Nagyon jó rész lett.. :)
    Alig várom a következő részt ♥
    Puszi :-*
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dóri!
      Hát most már Mira is lettem? :D
      Köszönöm szépen! <3

      Törlés
  6. Drága Nessa!

    Reménykedtem benne, hogy Mira nem vetélt el, hogy csak álmodta az egészet, vagy valami, de hát nyilvánvalóan nem az történt, amit reméltem.
    Mira. Sajnálom, ami történt, szerintem nincs annál rosszabb érzés, mint mikor egy anya elveszíti a gyermekét, főleg úgy, hogy még csak a karjaiban sem tarthatta. Ennek ellenére nem kéne Liamet hibáztatni, nem ő tehet róla, hogy a baba meghalt, senki sem tehet róla. Előbb vártam volna, hogy magát fogja hibáztatni, mintsem Liamet, de őszintén szólva ez az opció is megfordult a fejemben. Azt gondoltam az elején, hogy túl reagálja ezt az egészet, de a rész végére beláttam, hogy talán én sem viselkednék másképp, de úgy gondolom, hogy jobb Mirának, Liamnek és a babának is, hogy most történt meg, és nem később.
    Szegény Liam. Ekkora szerencsétlenséget, hogy Mira pont akkor vetél el, mikor ő helyrehozná a dolgokat... Attól tartok, hogy ha Mira így folytatja, hogy továbbra is Liamet okolja a történtekért, akkor a végén Liam is elhiszi.
    Remélem, megszánsz minket és Miráékat is és nem fogsz minket sokáig kínozni.

    Kíváncsian várom a következő részt!

    PS: Hű, egész elfogadható hosszúságú kommentet hosztam össze, ilyen is már rég volt, csak úgy sugárzik belőlem az ihlet. :D Ó, és nagyon remélem, hogy nemsokára megint csupa nagybetűvel kezdhetem a kommentjeimet.. :D

    Anna .x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. PS 2: Sajnálom a helyesírási hibáimat, de a telefonon önnáló életet él, és kijavítja a szavakat, vagy éppen teljesen más szót kreál belőle.

      Törlés
    2. Drága Anna! :)
      Sajnos nem, tényleg nem valósult meg az elképzelésed, de a dolgok nálam nem mennek ilyen könnyen, haha. :)
      Nagyon szépen köszönöm, ez a komment több, mint "elfogadható hosszúságú". :) <3

      Törlés
  7. Kedves Nessa! :)
    Nagyon rég írtam neked de itt az idő hogy bepótoljam. Nagyon-nagyon csúnya volt ez a rész....ilyen tökéletes es idilli képpel kezdesz a vége az meg ennyire szörnyű es szomorú lett, olvasás közben átéreztem a szereplők szenvedését es nekem is sikerült végig sírni... :( nem tudom hogy ezekből az eseményekből még miket fogsz kihozni, hogy lesz tovább, de én már abban se vagyok biztos hogy rendben lesz Mira és Liam kapcsolata....
    Annyira tökéletes volt a kapcsolatuk majd az egyik pillanatról a másikra minden tönkre ment, tudom ez az életben is így van de nagyon durva olvasva. Borzasztóan sajnálom Mirát de megértőbbnek kéne lennie Liammel szemben, Liam pedig remelem nem hagyja abba a küzdést, mert megèri küzdeni neki. Minden héten epekedve várom a csütörtököt.... De mindig annyira szomorú a blogban minden... Kérlek egy kicsi jó és pozitív dolog is történjen, már nem bírom, kikészítesz teljesen te csaj :D mindentől függetlenül kedvenc író vagy és ez a kedvenc blog, mindig is ez lesz a kedvenc.
    Millió puszi :*
    U.i: Ja és én is nagy pll fan vagyok, rögtön értettem az utalást.
    -A ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága "A"! :D
      Haha, ez volt a célom ezzel az indítással. :D
      Ezzel kapcsolatban nem mondhatok semmit, de sok mindent tartogatok még.
      Nagyon köszönöm! <3 <3 Majd kitalálok valamit pozitívat is, ígérem!
      Haha. :D

      Törlés
  8. Kedves Nessa :)
    Nagyon tetszik az egész blogod, maga a kinézete az egyik legszebb, amit valaha láttam.
    Az egész történet nagyon érdekes és egyedi, még sosem olastam ehhez hasonlót.
    Kb. 1hét alatt olvastam el az összes részt, volt hogy hajnal4ig fenmaradtam miatta, mert annyira megszerettem, hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni.
    Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy egy remek író vagy, h ennyi rész után sem vált a történeted unalmassá és lapossá. Az egyik legjobb, amit valaha olvastam. Liam amúgy is a szívrm csücske és nagyon sajnálom, hogy ennyire kevés, igényes blog készül az ő főszereplésével.

    Na, de maga a rész. Nagyon imádtam. Tudom, hogy most itt Mira az áldozat, nekem mégis Liam-ért szakadt meg a szívem, még akkor is, ha félig-meddig magának kreálta ezt a szörnyű helyzetet. Remélem, hogy túldudnak rajta lépni, és minden rendben lesz, mivel imádom a kettejük párosát. Igaz, hogy most ebben a részben Niall nem szerepelt, de nekem is kezd egy kicsikét elegem lenni belőle, főleg az előző rész után.
    Megértem én, hogy barátok és hogy törődik a lánnyal, de szerintem ez már túlmegy egy határon. Az ilyesfajta összebújások és ölelgetések számomra már nem férnek bele a barátság kereteibe :D
    Mindenesetre nagyon jó rész volt, mint mindig. Alig várom a kövit.

    u.i.: Megtennéd, hogy benézel hozzám? Most nyitottam egy blogot és érdekelne egy tapasztalt iró véleménye.
    Köszönöm és puszi xX

    theoldmeharry-andscarlett.blogspot.sk

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Szandra!
      Köszönöm szépen J. Samuels nevében is, aki a csodás fejlécemet készítette, az ő érdeme, hogy ilyen a blog külseje. :)
      Rengeteget jelent, hogy ezt mondod, mert az egyik legnagyobb félelmem az írásaimmal kapcsolatban, hogy ellaposodnak.
      Köszönöm szépen a rengeteg biztatást és dicséretet! <3
      Szegény Niall, mindenki őt piszkálja. :D

      Természetesen benézek hozzád, valószínűleg még ma feltűnök. :)

      Törlés
  9. Szegények nekik sose jön össze. Liamet is meg lehet érteni amiért elmenekült. Am a rész remek volt mint mindig. Várom a kövit.

    VálaszTörlés
  10. Szia!
    A rész remek volt, de a 'kitakarítani', nagyon csúnyán hangzott... Nem tudom, szándékosan fogalmaztál így? A kitisztítani kicsit azért finomabb lett volna. De ettől függetlenül tetszett a rész.

    Izzie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Szándékosan fogalmaztam így, ne haragudj, ha zavaró volt!
      Örülök, hogy tetszett! :)

      Törlés
  11. Drága Nessa!

    Nem, nem, nem, ez nem lehet igaz. Nem akarom, hogy ez igaz legyen. Mira annyira várta a kicsi érkezését, és most meg elvetélt. Már a legelején teljesen megöltél, Mira álmával. Hihetetlen még mindig, hogy ez megtörtént. Az érzéseket teljesen átlehet élni, ahogy az ember olvassa. És bevallom, csütörtök óta folyamatosan újra, és újra olvasom, és nem tudom megunni.
    Mira azért adhatna Liamnek egy esélyt a magyarázatra, mert megérdemli. Sajnálom Liamet, neki is nagyon rossz, hogy nincs többé a baba, és még Mira is őt hibáztassa. Remélem minél hamarabb kibékülnek, és minden jóra fog fordulni. Mind a kettőjükért megszakad a szívem.
    Kérlek a vége legyen szép, és jó, és legyen sok-sok mini Mira, és Liam. :)
    Várom a folytatást.

    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónika! :)
      Pedig sajnos igaz, már reménykedni se lehet.
      Tudtam, hogy az álommal egy kicsit (ennél is jobban) kiakasztok majd mindekit, de igazából ez volt a célom. :D

      Törlés
  12. Drága Nessa!
    Nem olyan rég találtam rá a blogodra.
    Amint elolvastam az első részt, tudatosult bennem, hogy tovább kell olvasnom.
    Ami legelőször megfogott a történetben, az volt, hogy egy olyan lányról szól, mint én. Mira személyiségében megtaláltam magamat, teljesen átéltem, nagy részben azért, mert nekem is van egy ikertestvérem, (ő is fiú, de a mi kapcsolatunk nem ilyen szoros), és én vagyok idősebb 3 perccel (Ezt hangoztatni is szoktam néha :D )
    Amikor megtaláltam a blogod, elkezdtem olvasni, és olvasni, volt, hogy egy nap 17 részt is elolvastam, és most, mikor ehhez a részhez értem, néztem a részek listáját, és kissé csalódottan és meglepetten jöttem rá,hogy nincs több.
    Szóval, várom a folytatást :)
    Egy új olvasóval gazdagodtál :) Örülök, hogy rátaláltam a blogra!
    Olyan jól fogalmazol, hogy teljesen átérzem a szereplők érzelmeit :) Ne hagyd abba!
    Nem tudom mennyi részesre tervezted a blogot, de remélem, hogy nem az utolsó részekre értem ide, és hogy még sokat tudok kommentelni, és véleményt alkotni :)

    Puszi, Krisusu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Örömmel olvasom, hogy még mindig vannak új olvasóim! :Ö
      Örülök, hogy megtaláltad benne magad, nem szerettem volna egy valószerűtlen karaktert alkotni, emellett a 6 blogom közül talán ő az, aki rám is leginkább hasonlít.
      Köszönöm szépen!
      Időben érkeztél, szerintem még eltart egy darabig, amíg mindent leírok, amit tervezek.

      Törlés
  13. Uristen.. nagyon jó lett. Várom a következőt!:)
    XxLilla
    Ps: Bocsi, a rövid komment miatt!:/

    VálaszTörlés
  14. Drága Nessa!!
    Sajnálom az utobbi időben nem volt túl sok időm komizni mivel nyaraltunk és stb. szóval sok dolog volt de mindig elolvastam a részeket. Ez a rész is nagyon jó lett mint mindig. Nem tudod el hinni hogy tudod ilyen részletesen és szépen leírni Liam és Mira érzéseit. Nagyon várom már a következőt.<3<3:):)
    xx Berta

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Berta!
      Semmi baj, teljesen megértem!
      Köszönöm szépen! :)

      Törlés
  15. Drága Nessa! <3
    Valószínűleg nem emlékszel rám. Kommenteltem az Angelre és az utolsó kommentem ide tavaly novemberben (?) volt. Ez azért van mert lusta vagyok. :D Viszont ezt most nem tudom szavak nélkül hagyni. Egyszerűen nem tudok mást mondani, csak azt, hogy hihetetlen vagy. Komolyan. A kitartásod és az akaraterőd fantasztikus, és csodálatosan írsz.
    Könyörgök mondd azt, hogy Mirának ikrei voltak és, hogy amikor kitisztítják a méhét kiderül, hogy az egyik még él. Létezik egyáltalán ilyen? Vagy csak túl optimista vagyok? :D
    Kíváncsi vagyok mit fog szólni Liam ajándékához. :)
    Hihetetlen vagy! <3
    xx Becky

    Ui:Bocsi, hogy az utolsó pillanatban csak napközben nem jött össze. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Becky! <3
      De igen, rémlik valami. :)
      Nagyon boldog vagyok, amiért ennyi idő után írtál, sokat jelent! :)
      Nagyon szépen köszönöm, hihetetlen, hogy ezt mondod!
      Hát, ha ez neked ad egy kis reményt, akkor mondhatok egy talánt, de azt hiszem, ilyen nem lehetséges.

      Törlés