84.rész Felelősségérzet

Sziasztok! :)
Bocsánatot kérek, amiért ilyen későn jelentkezem, elég kemény héten vagyok túl, 9 dolgozattal a hátam mögött, ma pedig Budapesten voltam az Educatio kiállításon, és nem volt időm befejezni a részt. Ha már itt tartunk, ne várjatok túl sokat az új fejezettől, nem épp a kedvencem, nem lett sem jó, sem elég hosszú, viszont ha ez jó hír számotokra, a blognak még mindig nincs vége. ;)

N.x

A második éjszakát Niall nélkül is a szüleimnél töltöm, pont úgy, ahogy Luke is. Az öcsém úgy viselkedik, mintha kémkedne utánam, a nyomomban van, leselkedik, átható tekintettel vizsgál, csak rövid időre hagy egyedül, ami nem elég arra, hogy akár csak egyszer is lefelé görbüljön a szám. Viszont amikor már ágyban vagyok, és Niall hív, udvariasan kifárad a szobámból és még az ajtót is becsukja, majd jól hallható léptekkel elmegy.
- Szia - mosolyodok el. Ez a második hívása mióta újra Londonban van, ami szörnyen kevés ahhoz képest, hogy heteken keresztül nem kerültünk egymástól távolabb huzamosabb időre, de nem hívogathatom állandóan, és erről a 10 óra időeltolódás is tesz.
- Szia - motyogja álmoskás hangon. Pontosan tudom, hogy néz ki, mennyi idő múlva lesz hajlandó kimászni az ágyból ébredés után, és hogy mit fog csinálni először. - Ráérsz most?
- Igen, persze - tornázom fel magam, és lehalkítom a tévét. - Most ébredtél?
Gyors fejszámolást végezve rájövök, hogy ott délután 1 óra van.
- Fogjuk rá - mormolja. - Inkább most tudnék elaludni, még nem szoktam vissza - fojt el egy ásítást.
Legszívesebben megjegyezném, hogy nem kellett volna elmennie, de emlékeztetem magam arra, miért tette, azonban annak az emlékétől, ahogy elmondta, hogy szerelmes belém összeszorul a szívem. Luke nem hagy gondolkozni, mindenhogy azt próbálja megakadályozni, hogy nyugodtan átgondoljam az elmúlt napok történéseit, és magamtól jöjjek rá arra, amit tudnom kell.
- Itt vagy?
- Igen - vágom rá, megrázom a fejem, hogy újra csak a jelenleg zajló beszélgetésre figyeljek.
- Otthon vagy már? - kérdezi óvatosan, mire lehajtom a fejem, és a takarómból kilógó cérnaszálat kezdem piszkálni.
- Nem - válaszolok halkan. - Talán majd holnap hazamegyek, most egy kicsit élvezem, hogy főznek rám - nevetek, de igazából hazugság az egész. Azt élveztem, amikor együtt reggelit csináltunk, vagy amikor néha én csináltam az ebédet, és csodálkozva döbbent rá, hogy nem is vagyok olyan rossz a főzésben. Teli szájjal hümmögött, és többször is szedett még.
- De ugye minden rendben?
- Azt hiszem - túrok a hajamba, ugyanezt a beszélgetést folytattuk le tegnap is. - Csak hozzá kell szoknom, hogy nem vagy itt.
- Nekem is - jegyzi meg csendesen, és néhány másodpercig hallgat, mielőtt beszélni kezdene. - Egyébként a fiúk üdvözölnek, tegnap találkoztam velük.
- Én is üdvözlöm őket - mosolyodok el, bár a számban van valami kesernyés íz. Bármikor felhívhatnának, hogy ők maguk üdvözöljenek, vagy bármi, de igazából néhány elvétett sms-en kívül Harryvel egyikük sem aggódik annyira miattam, hogy érdeklődjön is, de ez rendben van, elfogadom. - Mindenki ott volt?
- Nem - sóhajt fel. - Viszont ha legközelebb sem lesz hajlandó velünk lógni, akkor átmegyek hozzá. Azt hiszem, elmondom neki, ami tulajdonképpen nyilvánvaló.
- Mit? - kérdezem visszafojtott lélegzettel. - Niall, ugye tudod, hogy miattam nem kell magyarázkodnod? Sőt, egyáltalán nem kell, már nem a barátom.
- De az volt, és sosem szabadott volna hagynom, hogy ezek megtörténjenek köztünk - jelenti ki csendesen, mire elakad a lélegzetem.
- Sajnálom - nyögöm ki.
- Én nem - sóhajt, látom őt magam előtt, ahogy a hátán fekve nézi a plafont, és szabad kezével a hajába túr. - Arra jöttem rá, hogy Luke-nak valószínűleg igaza van.
- Mármint miben? - dőlök az oldalamra, és összegömbölyödök.
- Éjszaka gondolkoztam rólunk, és az jutott eszembe, hogy először akkor akartalak megcsókolni, miután Liam... szóval kimondta azt. Nagyon szerettem volna valahogy enyhíteni azt a fájdalmat, amit éreztél, és ez változatlan. Azt szeretném, ha boldog lennél, és néha elhittem, hogy én azzá tudlak tenni.
- Mert így van - szakítom félbe halkan.
- Tudom - a hangjából kihallik, hogy mosolyog. - De még mindig a kezeden van az a karkötő, nem is vetted le, és mielőtt elfajultak volna a dolgok velünk, még Londonba akartál jönni, emlékszel?
- Igen - húzom összébb magam, és elrejtem a szemem elől a bal kezem, amin valóban ott van az olcsó karkötő, rajta az olcsó medálokkal. - Mire akarsz kilyukadni ezzel?
- Arra, hogy ide kellene jönnöd, és megtenni amit akartál.
- Niall, nem lehet, Simon megtiltotta - amint kinyögöm ezt már tudom, hogy milyen hülyén hangzik, főleg az én számból.
- Mintha ez jelentene bármit is - nevet fel.
- Nem csinálom - jelentem ki, és furcsa, de nem próbál többet meggyőzni, ezzel lezárom a témát, ezt ő is tudja.
- Oké - sóhajt fel. - És ahhoz mit szólnál, ha Karácsony után meglátogatnál engem Mullingarben?
Elkerekednek a szemeim, és kissé hitetlenkedve emelem fel a fejem.
- És mi van azzal, hogy...
- Szeretném, ha a legjobb barátom látná, hogy én hol nőttem fel -vág a szavamba. - Lehetne egy igazi decembered, karácsonyfával, sok esővel, jéggel, és hideggel!
- Karácsonyfa meg eső itt is van - kuncogok.
- Jó, de az nem olyan - jelenti ki kissé gyerekesen - te karácsonykor napozhatsz, míg én jobb esetben havat lapátolok.
- Mi a rosszabb? - érdeklődök, mert a hólapátolás sem hangzik túl kellemes elfoglaltságnak.
- Az, hogy nem lapátolok, mert nem tudok felállni. Egyszer csak ráléptem a járdára, és az ünnepeket kisebb agyrázkódással töltöttem.
A szám elé kapom a kezem és felszisszenek, míg ő felnevet.
- Láttál már egyáltalán havat?
- Nem - vallom be halkan. Emlékszem, hogy amikor a 5SOS kezdett beindulni, és Londonba utaztak, ott épp esett a hó. Anya rengeteg képet csinált az öcsémről, amint ismerkedik a jeges dologgal, és megörökítette az első hócsatáját is, amin én nem vettem részt.
- Sürgősen pótolnod kell ezt a hiányosságot! - hüledezik.
- Oké - egyezek bele, mire meglepetten elhallgat.
- Komolyan?
- Aha, úgyis beszéltünk róla már korábban is, és szívesen elmennék, ha komolyan gondoltad...
- Igen, hát persze! - vágja rá izgatottan. - Még havat is csinálok neked, ha addig nem esik! 
- Rendben - kuncogok.
- Azt hittem, nem akarsz majd látni ezek után...
- Én pedig azt, hogy te nem akarsz majd látni engem - nyelek nagyot - és hogy hívni sem fogsz.
- Mondtam, hogy nem változik semmi részemről. Nem azért hoztam fel, hogy ha eljössz, akkor mindent bevethessek annak érdekében, hogy velem legyél. Tudom, hogy mit kértem, és tényleg szeretném rendbe tenni az érzéseimet irántad, de azt hiszem, addigra menni fog, semmi hátsó szándékom nincs.
- Nem is hittem ezt - rajzolgatok az ujjammal köröket a takaróra. - Mégis mit hiszel, mit gondolok rólad? Niall, hiszen én kezdtem el ezt az egészet...
- Nem - szakít félbe. - De erről már beszéltünk, és nem akarom többé felhozni. Azt szeretném, ha minden visszatérne a rendes kerékvágásba.
- Rendben - egyezek bele talán már sokadjára, hiszen valahogy mindig feljön ez a téma. Ezúttal igazán komolyan is gondolom, leginkább azért, mert azt hiszem, meg kell tanulnom egyedül lenni, nem határozhatja meg az életem valaki, akire felteszek mindent, és ha elhagy, akkor összetörök. Tudnom kell élni, és boldognak lenni egymagamban, és azzal, amim van. Van egy csodás legjobb barátom, testvérem, és rengeteg ember a Földön, akiknek mosolyt tudok csalni az arcára, és ők is az enyémre, mégsem tudtam eddig sosem beérni ezekkel.
- Ígérd meg, hogy felhívsz, ha nem érzed jól magad - köti a lelkemre, mielőtt elbúcsúznánk.
- Ígérem, de hívhatlak akkor is, ha minden oké?
- Jó lenne, ha csak azért hívnál - érződik a hangján, hogy mosolyog.
- Rajta vagyok, most tényleg.
- Büszke vagyok rád, Mack, hamarosan minden a régi lesz - nem akarom közbeszúrni, hogy sosem lesz semmi a régi, mert örökre bennem marad a kisbabám elvesztése, és minden, ami történt, de túllépek rajta, most már menni fog nélküle is.
Holnap hazamegyek, otthon fogok aludni az ágyamban, egyedül leszek, és elfoglalom magam, van bőven dolgom még a lemezen is, ha mégis szükségem lesz valakire, itt az öcsém.
- Aludj jól! - hallom a lágy hangját még mielőtt letenné, majd bontja a vonalat. Egy pillanatra a hiány szörnyetege belém mélyeszti a karmait, de nem engedem túl mélyre hatolni, ahelyett, hogy hagynám, hogy lerántson, felállok. A lábaim levisznek a lépcsőn, a tudatalattim irányít, kikerülöm a kanapén együtt tévéző szüleim és a kertre nyíló terasz felé igyekszem. Megmagyarázhatatlan vonzást érzek, amelynek forrása a kint, gitárral az ölében üldögélő ikrem. Lehuppanok mellé, mire abbahagyja a pengetést és a térdére fekteti a hangszerét.
- Nem is volt olyan hosszú, mint tegnap - mosolyog rám. - Jól vagy?
- Persze - mondom úgy, mintha egyértelmű lenne, holott az én esetemben sokszor nem az.
- Akkor jó - karolja át a vállam, és magához húz, hogy puszit nyomjon a homlokomra. - Menjünk be, mielőtt megint látsz valamit, amivel halálra rémiszthetsz.
- Azt a pókot nappal láttam, és apa megölte.
- De nem az az egy pók létezett - nyúl a kezemért, hogy talpra állítson.
- Nem akarok bemenni - makacskodok. - Te pedig nem tudod elpusztítani a világ összes pókját, bárhol lehetnek, bent is.
Visszaül mellém, belátva, hogy megint nekem van igazam, kérkedés helyett viszont csendesen a vállának dőlök, és a tekintetem az égre vándorol.
- Hiányoztál - motyogja, és már nem is kérdezek vissza, hogy miért, mert tudom. A karjaim a nyaka köré fonom, hihetetlen érzés, ahogy belefúrja az arcát a hajamba és gyermekiesen magához szorít, arra emlékeztet, amikor kicsik voltunk. A fejem a vállára hajtom, rájövök, hogy túl sok változás nem történt, ha a kapcsolatunkat nézem. Apróságként is tépte a hajam, ütögettem kislapáttal, fellöktük egymást, verekedtünk, mégis hiába volt külön szobánk, nem tudtunk egymás nélkül aludni, és ha egyikünk sírva fakadt, a másik szaladt oda aggódva, és vígasztalta. A helyzet most is ugyanez, megbántjuk egymást, vitatkozunk, néha még mindig verekedünk, de számíthatok rá, és ő is számíthat rám.
- Jól vagyok - mondom ki hangosan, egyfajta bizonygatásként magamnak is.
- Ha nem lennél, Liam már nem is élne - fújtat, közben kibontakozik az ölelésünkből. - Nem értem, miért mentél érte.
- Azzal a férfival verekedett össze, akitől kaptam a füvet - hajtom le a fejem.
- Tudom, és ebbe nem is kötök bele, ha én vagyok ott, én tettem volna meg, azt nem értem, hogy miért érzed úgy, hogy felelős vagy érte. 

- Nem tudom - tördelem az ujjaim. - Akkor miattam ment oda, mert összevesztünk.
- De ha nem miattad tette volna, és mégis felhívnak, akkor is elhoztad volna, vagy nincs igazam?
- De, valószínűleg - motyogom alig hallhatóan. - Haragszom rá, Luke, utálom azért, amit mondott, és mert mindig azzal jön, hogy lehet másik kisbabánk. Nem akarok másik kisbabát, én Őt akartam, és tudom, felfogtam, hogy nem tehet róla, én se tehetek, te sem, senki, de akkor is hibáztatom érte. Ennek ellenére felkeltettem apát, hogy menjünk érte, és hidd el, pontosan tudom, milyen hülye vagyok, de egyszerűen nem tudnék együtt élni azzal, ha otthagyom.

- Túl jó vagy hozzá.

Elhúzom a szám, hiszen valószínűleg ő sem gondolja ezt igazán komolyan, mindketten ismerjük az igazi Liamet, aki még mindig nem hagy nyugodni.

- Menjünk be - tápászkodok fel, hirtelen elmegy a kedvem attól, hogy kint üljünk, és tovább folytassuk ezt a beszélgetést, mert ha túl sokat beszélek róla, és túl sokat gondolok a szép pillanatainkra, elkezd hiányozni. - Azt hiszem, megyek, és lefekszem, holnap bemegyek a stúdióba - dörzsölöm meg az arcom. Nem hazudok, tényleg nem, csak felhasználok valamit annak érdekében, hogy szokásomhoz hűen elfoglaljam az ágyam, de ez ne tűnjön fel neki, nem akarok sírni, csak jólesne egy kicsit egyedül lenni.
- Oké - mosolyog rám, és miután puszit nyom a homlokomra ő bemegy a saját szobájába, én pedig tovább ballagok az enyémhez.
Leoltom a villanyt, és a nyakamig húzom a takarót, tudom, hogy ilyen könnyen nem rázom le az ikrem, megérzi, ha csak egy kicsit is elszorul a torkom, és addig nem fog nyugodtan aludni, amíg nem lát engem. Meg sem lepődök, amikor körülbelül egy órával később halkan lenyomódik a kilincs, és résnyire nyílik az ajtó, kissé öntudatlanul, félálomban fordulok felé, és megemelem a fejem. Azt kéne tettetnem, hogy alszok, ehelyett halkan nyöszörögve felé nyújtom a kezem, amikor megvakít a telefonjával. Újra 5 évesnek érzem magam, amikor megemeli a takarót és elfoglalja az ágyam nagyobb részét.
- Aludj csak - simít végig a hajamon, és óvatosan fészkelődve elhelyezkedik.
Összekucorodok a hátánál, sokszor egy nagyobb ágyban sem férünk meg egymás mellett, kis helyen viszont gond nélkül elférünk, talán mert így kezdődött az egész életünk.

~Liam Payne~

Összerázkódva térek magamhoz, a csengő talán már sokadjára hasít a csendbe, ahogy minden egyes éles hangra fájdalom nyilall a fejembe. A fejemre húzom a takarót, remélve, hogy akárki is az, hamarosan feladja és elhúz, mert nem fogom beengedni, azonban az illető nagyon kitartó lehet, ebből feltételezem, hogy az egyik bandatársam. Dühösen dobom le magamról a takarót, kis híján átesek a dohányzóasztalon, miközben átcsörtetek a nappalin és az ebédlőn, hogy feltépjem az ajtót. Louisra számítok, senki más nem ülne rá a csengőmre, csak ő, ezért meglep, amikor a kék szemekhez szőke haj társul, nem pedig Louis kócos, barna gombafrizurája. A karomban megfeszülnek az izmok, hogy az arcába vágjam az ajtót, de túl gyors, két kézzel nekifeszül mielőtt becsapódna, majd akkora rést feszeget magának, hogy beférjen rajta. Szinte nekizuhanok a becsukódott tölgyfa ajtónak, végül valahogyan megtartom magam és megfordulok, dühös tekintettel ragadom meg a kilincset, a beáramló hidegtől libabőrös leszek, összeszorított fogakkal utasítom távozásra.

- Húzz el!

- Nem - néz egyenesen a szemembe, majd hátat fordít és egyszerűen bevonul. Úgy látszik, sokat tanult az új barátnőjétől, Mira is pont ilyen makacssággal böki ki ezt a szót.

Utána trappolok, zavart pillantással löki arrébb a takarómat és leül a fekvőhelyemre, teljesen természetesnek veszi, hogy bejön és kitúr a helyemről, amellett, hogy elvette a barátnőmet is.

- Komolyan mondom, Horan, húzz el, ha jót akarsz magadnak! - méregetem ellenségesen, a fogaimat összeszorítva. Emlékeztetem magam arra, tulajdonképpen mennyire szeretem ezt a fiút, min mentünk együtt keresztül, mennyi mindent vittünk véghez, és hányszor álltunk ki egymásért.

- Nem, amíg végig nem hallgatsz.

- Te vagy az oka annak, hogy Mira meg engem nem hallgat végig! 

- Nem, és pont ezt akarom megmagyarázni, úgyhogy volnál szíves pattogás helyett lenyugodni, hogy kinyöghessem, amiért idejöttem?! - válaszol ugyanolyan hévvel, mint ahogy én szólok hozzá.
- Mit keresel egyáltalán itt? - sziszegem összehúzott szemekkel. - Talán téged is kirúgott Simon, Mira pedig már nem talál annyira fantasztikusnak, ezért hagyta?
- Nem - mondja ki ismét, és ismét pont ugyanúgy, ahogy Miranda tenné. - Nem rúgott ki senki, magamtól vagyok itt, és ha téged Mira kirakott, az nem azért van, mert már nem talál annyira fantasztikusnak, hanem azért, mert továbbra is egy idióta vagy.
- Tudom, hogy az vagyok! - üvöltöm el magam. - Nem szorulok rá, hogy idegyere, és még egyszer te is a képembe vágd! Tudom, úgyhogy húzz el, menj vissza Ausztráliába és mutasd meg, hogy te mennyivel jobb és tökéletesebb vagy, mint én!
- Ha ezt akarnám, el se jöttem volna. Nézd, nem kell együttműködnöd, de akkor is elmondom amit akarok, tombolhatsz, üvölthetsz velem, hidegen hagy.
- Nem érdekel... - kezdem, ő pedig szinkronban velem fog bele a saját mondanivalójába.
- Nem tudom, mit hiszel, de van róla elképzelésem, úgyhogy inkább elmondanám, mi történt a barátnőddel az elmúlt hetekben, amíg te itt heverésztél várva valami csodára.
- Mert azt mondtad, te segítesz!
- És mégis mi a francért az én feladatom eltakarítani a te szarjaidat?! Megígértem, és tettem is érte, de te bármikor léphettél volna, Liam, bármikor! Én elsősorban azt akartam, hogy jól legyen, és előbb jól kellett lennie ahhoz, hogy normálisan tudjon kommunikálni veled.
- De nem teszi - nézek a szemébe.
- Erről is akarok mondani valamit - néz vissza rám. - De csak akkor jutunk el odáig, ha elmondhatom, amit akarok.
- Hallgatlak - adom fel, és a hajamba túrok.
Sóhajtva ül le, viszont én nem vagyok hajlandó rá, a falnak dőlve figyelem, összeszorítom a szám, nehogy bármit is mondjak.
- Először is azért mentem oda, mert egy idő után teljesen elvágta magát tőlem, nem azért, hogy a helyedbe lépjek, hanem mert ugyanolyan fontos nekem, mint amilyen fontosak ti vagytok, de ő egy lány, és a két fülemmel hallottam a szívszaggató zokogását, aztán már csak egyik napról a másikra nem keresett. Fontos nekem, és ha tényleg elég jól ismered, akkor tudod, hogy miért, nekem egyszerűen ő az az ember az életemben, akit nem látok minden nap, mégis mindig tudja, hogy mi történik velem, és nem az újságokból, vagy híroldalakból, hanem tőlem, mert érdekli. Szóval, amikor beállítottam hozzá, és beszélgetni kezdtünk - nagy levegőt vesz, és a mellkasom kellemetlenül szorul össze, erőszakkal nyitom szét az ökölbe szoruló kezeim. Tudom, mit fog mondani, de nem akarom hallani is - már nem is emlékszem, hogy hogyan, de valahogy a karomban volt, és csókolóztunk.
A légzésem kihagy, és rángatózni kezd a jobb szemhéjam, majd jól hallható mély levegőt veszek, nem is nézek rá.
- Nem tartott túl sokáig, és rájöttem, hogy ezt nem kéne több okból sem, elsősorban miattad, másodsorban a barátságunkért veled, és vele is, és mert tudtam, hogy az egész azért történik, mert neki szüksége van valakire, én pedig nem tudom elviselni a szenvedését. Ezt követően rontott be Luke, és kerültek ki azok a képek... Viszont ettől fogva nem fordult elő többször, Simon behívatta, és megállapodtak abban, hogy ha összeszedi magát, és eljár egy pszichológushoz, annyi szünetet kap, amennyit akar. Az elsőnél meg sem szólalt, aztán fokozatosan kezdett feloldódni, az egyik alkalom után szétszedte a lakását, darabokra tört mindent, ami a kezébe került, én pedig segítettem. Miután befejezte összeomlott a padlón, nem vett levegőt, mégis olyan volt, mintha zihálna, másnap viszont teljesen más lett. Képes voltam elérni, hogy nevessen, ahelyett, hogy egész nap pizsamában van normálisan felöltözzön, és fokozatosan kicsalogattam a lakásból. Mosolygott, nevetett, rengeteget beszélgettünk, és már nem sírt, nem volt szomorú előttem.
- Megcsókoltad többször? - bököm ki anélkül, hogy gondolkodnék.
- Az a rész most jön - sóhajt fel, ujjai végigszántják a haját, az idegessége elárulja, az én állkapcsom pedig sajogni kezd. - Az első eset után nem, viszont mielőtt megjelentél autóval nekivágtunk Melbourne-nek, hogy kiszabaduljon a figyelem középpontjából, viszont kifogyott alattunk a benzin.
Próbálok egyenletesen lélegezni, elfordulok, hogy ne lássa, ahogy összezárt szemekkel próbálom elűzni a rémálmaimban folyamatosan feltűnő jelenetet.
- Azért vagyok itt, hogy ne csináljak hülyeséget. Tudom, hogy számára ez nem az, aminek hiszi, és nem rám van szüksége, mert gondolkodás nélkül lerázott engem, amikor meglátott téged. Szarul érzem magam ezért, mert nem kellett volna megtörténnie, és sajnálom, el tudom képzelni, mit érezhetsz, de ha ezzel megvédhetem magam, akkor tudnod kell, hogy pontosan azért hagytam abba minden alkalommal, és jöttem inkább el, mert rájöttem, hogy ha nem szállok ki, akkor elveszítem a barátságodat.
A falnak döntöm a homlokom, tudom, hogy nem azért mondja, hogy szépítsen, hanem mert így gondolja, sosem tud igazán szemét vagy önző módon viselkedni, mert sokkal jobb annál.
- Szereted? - fordulok felé, szinte már suttogva kérdezem. - Szerelmes vagy belé?
- Én... - idegesen nyílik el a szája, majd be is csukja, és aprót bólint.
- Akkor nem értem, mit csinálsz itt - rázom meg a fejem. - Menj vissza hozzá.
- De Liam...
- Nem - vágok a szavába - nem haragszom meg, és barátok maradunk, oké? Csak menj vissza hozzá, és... csináld, amit nekem kellett volna.
Tágra nyílt szemekkel bámul rám, míg én érzem, hogy a lelkem egyre nehezebb és nehezebb lesz.
- Most menj el, oké? - nézek rá, rendezem az arcvonásaim, és még a számat is kissé felhúzom, hátha valami mosoly félébe görbül.
Zavartan feláll, míg én magamban hálát adok, mert szó nélkül fogja magát, és hallom, ahogy becsukódik az ajtó, és azt hiszem, megtudom, milyen levegőért kapkodni, és mégsem lélegezni.