58.rész Ígéretek

Sziasztok! :)
Gondolom örültök, hogy újra csütörtök, bár még csak néhány perccel múlt, de nem akartam tovább húzni ezt, és aki várt eddig, az elolvashatja már most a részt.
Nagyon szépen köszönöm a rengeteg kommentet az előzőhöz, nagyon hálás vagyok, imádok mindenkit! <3 <3 

N. xx

Már a lépcsőn alján van, amikor utolérem, belekapaszkodok a derekába mert tudom, hogy így nem fog tovább rohanni.
- Szállj le rólam, Mira! - harsogja, s akaratlanul is összerezzenek erre a hangra. Sosem kiabáltunk egymással, visítva, kiabálva szoktunk nevetni, de az nem ilyen.
- Nem - kiáltom elfúló hangon, majd a fejem fáradtan döntöm a hátának - nem mehetsz oda.
- Odamegyek, mert rohadtul nem hiszem el, hogy ekkora idióta! - dühösen próbál levergődni magától, elkapom a karját mielőtt a hasamba könyökölne, s rémült szuszogásommal kizökkentem. - Istenem, ne haragudj, én...
Megrázom a fejem, még mindig a karját szorongatom, s kihasználva, hogy éppen rémülten néz rám a mellkasához bújok.
- Ne csináld - pityergek, kezét a hajamra teszi és magához fogja a fejem, közben viszont olyat tapasztalok, amit tőle még soha. Remeg a visszafojtott dühtől, és nem akarok ott lenni, amikor ez kirobban belőle.
- Mira, látom, hogy sírsz miatta, és ez most nem egy kis összekapás azon, hogy féltékeny rám, Ashtonra, vagy... vagy valakinek a kutyájára, mert a közeledbe merészkedett. Rohadtul komoly dologról van szó, és valószínűleg rohadtul nem tudja, hogy mekkora jelentősége van annak, amit mondott neked, amiért most nagyon szeretném beverni az arcát!
- Nem - préselődök hozzá.
- Miért nem?! - csattan fel, elkapja rólam a kezeit és meglendíti a levegőben.
Mert soha, soha nem bocsájtanám meg magamnak azt, ami akkor történne, ha Niall most odamenne hozzá.
- Ez az én dolgom - törlöm le a könnyeim - nincs szükség rá, hogy beleszólj.
- Akkor mégis miért hozzám akartál egyből rohanni?!
- Mert szükségem van rád, de nem arra, hogy odamenj és összevesszetek! Nem azt akarom!
- De Mira... - kezdi, de szóhoz sem hagyom jutni, csak hevesen rázom a fejem.
- Csak ne, ne menj oda, ne...
- Jó - fonja körém mindkét karját, fejét az enyémre hajtja. - Nem megyek.
A mellkasában elfojtott hüppögésem veheti egy köszönömnek, majd igyekszem megemberelni magam és nem sírni, mert azzal csak újra felbosszantanám. Visszamegyünk a szobába, ahová Harry felvitt este, de hiába múlt már el javában 10 óra is, egyszerűen nincs kedvem átöltözni, semmihez sincs kedvem. Lefekszek, és nem kell hívnom a legjobb barátom, jön ő is, hogy párnaként szolgáljon és néha tudatosítsa bennem, hogy az idő nem állt meg.
- Mit fogsz csinálni? - piszkálgatja a hajam, pislogással zökkentem ki magam az üres fejemből, és kinyújtóztatom az egyik lábam.
- Nem tudom, befejezem a turnét, és bejelentem a menedzsmentnek - eddig a tervem tökéletesen megegyezik azzal, amit Liammel akartam - aztán nem tudom, visszavonulok, veszek egy házat otthon, és... és nem tudom, berendezem a babaszobát, aztán majd anya segít.
Összegömbölyödve bújok közelebb hozzá, még anya sem tudja, senki nem tudja, ki tudja hány negatív reakciót fogok még besöpörni, és hány olyan ember lesz akiről utólag fogok rájönni, hogy csak mondvacsináltan támogat mindenben.
- Rájön majd, hogy hülyeséget mondott - motyogja.
- Te nem láttad az arcát, Niall.
- Valószínűleg jobb is, mert bevertem volna - morogja ingerülten, alig észrevehetően közelebb von magához.
- Csak azt nem tudom, hogy neki mit fogok mondani - pityergem végigsimítva a hasamon. - Semmit nem tudok, nem fogom tudni titokban tartani, és mondhatom, hogy nem tőle van, senki sem fogja elhinni nekem, főleg ha hasonlítani fog rá. Nem akarok botrányt, nem akarom hogy mindenki őt szidja, csak azt szeretném, hogy ha már nem kellünk neki, akkor ne jöjjön szembe velem minden nap valahol.
- Pedig nagyon megérdemelné, hogy mindenki megmondja neki a véleményét, hihetetlen, hogy pont te nem akarod ezt - a hangja ingerült, és a fülemet szinte szúrja ez, nem vagyok hozzászokva.
Nem válaszolok, akármit mondanék csak dühös lenne, behunyom a szemeim és próbálom kiüríteni a fejem, míg ő megnyugtatóan ölel magához.
- Nem tudom mi van a fejében, Mack, de nem hinném hogy képes lesz figyelmen kívül hagyni téged és a babátokat, főleg ha megszületik. Könyörögni fog azért, hogy veletek lehessen.
- Nem tudom, hogy akarnám-e már - motyogom alig hallhatóan, de amint kiejtem tudom, hogy igen. Nem biztos hogy magam miatt, hanem a babánkért, mert akarom, hogy legyen apukája, igazi apukája.
- Fogalmam sincs hogy mit csináljak, nem így terveztem ezt az egészet, és egyedül nem fog menni - a hangom elcsuklik, szégyenemben eltakarom az arcom a kezemmel. Minden ilyen után egyre feszültebbnek érzem, egyre dühösebbnek, és muszáj abbahagynom ezt ha azt akarom, hogy itt maradjon, és csak így ontsa a negatív energiákat.
- Nem leszel egyedül, Mack - nyúl finoman az állam alá, a hangja ellágyul, kék tekintete az én könnyben úszó szemeimbe mélyed. - Nézd, nem tudom hogy kell bánni egy kisbabával, mert a legtöbbször még megfogni se tudok egy gyereket rendesen, de ígérem, hogy bármiben számíthat majd rám, érted? Ha kell, akkor leszek én az apukája, vagy a legjobb barátja, akár egy kutyát is hajlandó leszek eljátszani, bármit elmondhat majd nekem, és bármit megteszek majd azért, hogy mosolyogni lássam. Attól nem félek, hogy te milyen anya leszel, mert tudom, hogy nálad jobb helyen nem is lehetne ez a kis kölyök, és Liam egy rohadt nagy barom, ha ezt kihagyja.
Csak értetlenül, elnyílt ajkakkal pislogok, majd amint összezárom a szám az lekonyul, de mielőtt én másznék a nyakába beletúr a hajamba és szorosan magához húz. Szinte az egész testemmel rajta fekszek és hangosan hüppögve sírok, nem tudom mikor hagyom abba, és hogyan, egyszerűen csak öntudatlanságba esek a biztonságot adó, ölelő karok között.

~Liam Payne~

Sorban járkálok a szobák közt, majd amikor az utolsó ajtaját is becsukom azt hiszem, kezdek rájönni, hogy Mira nincs itt. Leomlok a kanapéra, sokadjára fogom a kezeim közé a fejem, mást nem tudok csinálni, és mióta közölte azt, amit, úgy érzem belülről széthasad a koponyám. Tudom hogy hol van, ismerem, csak egyetlen személy van aki éppen akkor eszébe juthatott, de amikor hívom nem veszi fel. Fogalmam sincs mit csináljak, legmerészebb álmaimban, vagy inkább rémálmaimban se merült fel bennem az soha, hogy nekünk gyerekünk legyen, később, egyszer talán, de nem most. Megrémiszt, amit azzal a mondattal, hogy terhes, a nyakamba zúdított. Milliónyi kérdés és hülye válasz kergeti magát a fejemben, rémisztő gondolatok ezrei rohamoznak meg arról, hogy rossz apa lennék.
Nem hívom fel Niallt, sem senkit, mert nincs mit mondanom. magam is tudom hogy a világ legnagyobb szemétsége amit elkövetek, de jelenleg semmit nem tudnék mondani Mirának, semmi olyat, amit hallani akarna. Helyette fekszek a kanapén, bámulok magam elé és próbálom feldolgozni a dolgokat. Valószínűleg életem során nem okoztam még akkora fájdalmat senkinek, mint tegnap neki, de aztán eszembe jut, hogy más szempontból mégis. Egyiket sem szándékosan csináltam, már ha ezt lehet így mondani Mira esetében. Nem akartam őt bántani, eljutottunk hosszú, kínkeservesen távol töltött hetek, hónapok után arra a szintre, hogy szándékosan már nem bántanánk egymást, és épp eléggé gyűlölöm magam amiatt, ami történt, hogy végső kétségbeesésében ismét Niallhöz menekült, ahogy már megtette máskor is, ez most mégis más. Ez valami olyan, amit nagyon nehezen fogok jóvá tenni, már ha lesz rá alkalmam, és szeretném is kihasználni. Az elmúlt hónapok alatt a kapcsolatom ezzel a lánnyal 360 fokos fordulatot vett, és ahelyett, hogy minden kimondott szaváért hátba döfném, már inkább elfojtom a felesleges szavait a saját számmal, és a pulzusom már nem a bosszúságtól szökik fel a közelében, hanem egyáltalán a közelségétől. Nem akarom elveszíteni, és nem is azzal van a baj, hogy ő várja az én gyerekemet, hanem azzal, hogy most várja, most, amikor még a legkevésbé sem vagyok felkészülve rá.
Abból, hogy az ajtó majd' beszakad már tudom ki jött hozzám látogatóba, és teljesen megértem azt, amit érezhet, mégis elönt a pulykaméreg amikor Niall dühtől reszketve beront és taszít egyet rajtam.
- Mégis mi a francot csináltál?! - üvölti, s a szemeim egy pillanatra tágra nyílnak. Hosszú évek óta ismerjük, testvérekként szeretjük egymást, és a testvérek szoktak veszekedni, de Niall soha, senkivel nem emelte még fel a hangját. - A rohadt életbe, Payne, gyorsan találj ki valamit, hogy ne verjem be az arcod!
Még levegőt se veszek, nemhogy belekezdjek bármibe amit mondanék, amikor újra elüvölti magát, erősen meglök és szinte az arcomba mászik.
- Hogy voltál képes azt mondani neki, hogy nem akarod a gyereket? Rohadj meg, ha hozzám idejönne valaki, akivel csak egyetlen éjszakát voltam együtt, és közölné, hogy gyereket vár tőlem, én akkor se küldeném el, neked meg a barátnődről van szó! Te nem láttad, hogy sírt, Liam! Remegett, érted? Rázta a zokogás és rohadtul nem tudtam mivel megvigasztalni!
- Sajnálom - nyögöm halkan, és valamilyen szempontból nagyon nagy szerencsém, hogy időben becsukom a szám, mert azután hogy kimondom már csak a fájdalmat érzem, és az állkapocs csontommal keményen találkoznak Niall ujjpercei. Azonnal elrántja a kezét és rázni kezdi, míg én csak döbbenten pislogva dörzsölöm meg a fájó területet, de nem mondok semmit, mert tudom, hogy megérdemeltem.
- Ha nem lennél a haverom, ennél sokkal, de sokkal többet kapnál - sziszegi fenyegetően, ki-be nyitogatja recsegő ujjait. - Már az első alkalom után, hogy sírni láttam miattad Mirát.
Képtelen vagyok bármit is mondani, a szemei szikrákat hányva végigkövetik ahogy visszamegyek a kanapéhoz és leülök. Megértem őt, de ő nem ért semmit, az ő szempontjából teljes mértékben megérdemeltem az ütését és azt is, hogy ordítozik, de valaki megérthetne engem is, vagy legalább meghallgathatna mondjuk. Csak az a baj, hogy magam sem tudom mit kellene mondanom.
- Végeztél? - nézek rá, fél szemöldököm megemelkedik, és ezt látva újra összeszűkülnek a szemei.
- Akármit is akarsz, akármit csinálsz, Mira nem fog ártani annak a gyereknek, függetlenül attól, hogy te nem akarod hogy megszülessen!
- Nem is gondoltam rá, hogy elvetesse! - üvöltök fel, tenyereim a combomnak feszítve akaratlanul is felpattanok. - Elhallgatnál már végre, amikor rohadtul semmiről nem tudsz?!
- Pont eleget tudok ahhoz, hogy akár most azonnal felrúgjalak a Holdig! És tudod, csak azért nem teszem, mert Mira nem akarta, hogy idejöjjek, és nem is tudja hogy itt vagyok! Rohadt nagy fájdalmat okoztál neki, és még így is téged védene, mert nem akarja, hogy majd ha megszületik a gyerek mindenki téged bántson, mert neked nem kellenek!
Fizikailag érzem, hogy a düh miatt forró lesz a fejem, lépek egyet felé, és ő is felém, a jobb kezem akaratlanul is ökölbe szorul, de mielőtt egymásnak ugranánk egy döbbent köhécselés ránt vissza minket a valóságba.
- Mondjátok, hogy valami filmszerepet ajánlottak fel nektek, és arra gyakoroltok - pislog nagyokat Louis.

- Mi van veletek?
- Mondd el neki, Liam, mondd el, hogy teherbe ejtetted a barátnőd, és nem kell a gyerek! - üvölti cinikus képet vágva.
- Mi van? -kapkodja a tekintetét köztünk Lou.
- Akkor most nagyon figyelj ide, Horan - lépek közelebb, kihívóan, összeszorított szájjal néz fel rám. - Rohadtul semmi közöd a döntéseimhez, érted? Lehet azt hiszed, hogy van, mert te vagy a szent és sérthetetlen, csodálatos Niall barát a szemében, de a kapcsolatomba nem szólhatsz bele még akkor sem!
- Mi a fenéről beszéltek? - vágódik közénk Louis, automatikusan hátrálunk egy lépést, de a válla fölött haragosan bámuljuk egymást.
- Arról, hogy Liam visszamehetne egy évre a farmra, mert nem tért eléggé észhez! - vágja rá dühösen, majd elviharzik Lou mellett, szándékosan vállon taszít, de mielőtt elkaphatnám Louis  és hátrahúz. Niall az ajtóhoz trappol, s miután kiviharzik bevágja maga mögött. Szitkozódva nézek utána, a kezem még mindig ökölbe szorul, lerázom magamról Louist és lehuppanok a kanapéra.
- Mi a francról beszélt Niall? - foglalja el az egyik fotelt Lou. Beletúrok a hajamba, valahogy nincs kedvem vele is összeveszni, és nem is tudom hogyan mondhatnám el. Néhány másodpercig a homlokomat támasztva ülök, próbálom összeszedni a gondolataimat, majd egyszerűen leejtem a kezeim.
- Mira terhes - sóhajtom, s hirtelen szörnyen fáradtnak érzem magam, bár ez nem túl alaptalan, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. - Mira terhes, amit az éjszaka közepén közölt velem. Én meg... nem tudom, megijedtem, Louis, rohadtul nem állok készen arra, hogy apa legyek, és nem tudom mit csináljak most. Megmondtam, hogy nem akarom, mire kiakadt, megkértem, hogy menjen el, úgy gondoltam, hogy egy másik szobába, csak hagyjon egyedül egy kicsit, de elviharzott, és reggel vettem észre, hogy nincs itt. Most meg iderontott Niall, a fejemhez vágta, hogy rohadék vagyok, meg... - elcsuklik a hangom, a kezembe ejtem a fejem és mély levegőt veszek. - Fogalmam sincs mit csináljak.
- Hogy mi? - pislog nagyokat döbbenten. - Mira... ő akarja?
Bólintok, ez a legelképesztőbb az egészben, ő akarja, és én nem, a legtöbben talán pont fordítva hinnék ezt.
- Nem arról van szó, hogy én nem akarom, nem akarnám egyszer, csak... Annyi mindent elbasztam már, nem tudom, mennyire lennék jó apukája egy gyereknek. Mi van, ha bekattanok valamitől, és megint elkezdek piálni, meg belekeverem magam minden szarba? Nem akarom, hogy...
- Az egész rajtad múlik, Liam, te döntenéd el, hogy mit választasz, azt az életet, vagy azt, hogy együtt vagy velük. Ha Mira akarja, akkor hidd el, hogy semmi, és senki nem befolyásolhatja, az a kisbaba megszületik, és ha ő feladna a gyereketekért mindent, akkor neked is tudnod kellene, hogy mi a helyes.
Aprót bólintok, képes vagyok felfogni azt amit mond, és tudom is, hogy így van, de mégis...
- Mit keresel itt? - dörzsölöm meg az arcom.
- Hát... Tulajdonképpen Harry szólt, hogy balhé van, Niall nagyon dühös rád, és mivel én vagyok legközelebb megkért, hogy nézzek be. Úgy látom, jól is tettem. Haver, ne nagyon csináljátok ezt, nem akarok balhét a bandában, legfőképp nem Mira miatt.
- Mirának a bandához semmi köze, egyedül hozzám van!
- Tényleg? Akkor miért van Harrynél, és Niall miért balhézik veled miatta? Nem csak hozzád van köze, mert lehet hogy a te barátnőd, de hozzánk is kötődik, leginkább Niallhöz, és mivel Mira a gyengébb, ezért jogos, hogy ebben mellette áll. Nem akarom, hogy ennek az egésznek befolyása legyen ránk.
- Jó, nem lesz - dörzsölgetem a szemem.
- Gyorsan találd ki, hogy mit akarsz, most még van esélyed rá, hogy egy bocsánatkéréssel rendbe hozod amit elszúrtál, de Mirát ismerve, ha most otthagyod őt és azt mondod, hogy nem kell a gyerek, de évek múlva megkeresed, akkor két lábbal fog kirúgni.

~ Mira Hemmings ~

Niall mellett ébredek, vagy jobban mondva Niallben, csak a mellkasából áradó meleget, a póló anyagának puhaságát, és az illatát érzem, olyan közel van hozzám, hogy szőke haja az arcom simogatja. Összegömbölyödve pihenek, hallgatom a légzését, majd kinyújtom az egyik kezem és átölelem. Soha nem volt még ilyen nagy szükségem bárkire is, mint most rá, vagy más szempontból Liamre lenne. Végigsimít a hajamon, amiből sejtem, hogy ébren van, de nem mozdulok, jó így nekem, bár megállhatna itt az idő. Tincseim egy ujjára tekergeti, gyengéden simogatja a fejem, és egyszerűen csak velem van, amiért nem tudok elég hálás lenni.
Lassan elhúzódok, a gerincem ropogva tiltakozik a mozgás ellen, vagy talán inkább kiáltozik érte, de azon kívül, hogy a fejem a párnára ejtem és lustán pislogok egyet Niallre, mást nem teszek.
- Szia - simít végig a szemem alatt. Hiába aludtam át az egész napot, mégis szörnyen kimerültnek érzem magam. - Hogy érzed magad?
- Rettenetesen - nyöszörgöm rekedten, felemelem a takarót és az orromig húzom.
- Enned kellene, csak reggel etted azt a pár falatot.
Aprót bólintok, a legkevésbé sem vagyok éhes, és hajlamos vagyok napokig nem enni, ha valami rossz történik velem, de itt most nem rólam van szó.
- Mi lenne, ha kimozdulnánk, és elmennénk valahova enni?
- Szörnyen érzem magam, és valószínűleg úgy is nézek ki - elsimít egy tincset az arcomból, kék szemeivel fürkészve ingatja a fejét. - Nem hinném, hogy jó ötlet lenne így az utcára mennem.
- Akkor menjünk le, és csináljunk valamit együtt - nógat.
- Mindjárt - sóhajtok, s közelebb húzódok hozzá. A fejem a mellkasára borul, hosszú puszit ad a homlokomra és türelmesen ölel.
- Luke többször is hívott, rezgett a telefonod.
- Majd visszahívom - motyogom halkan. Nincs kedvem neki is elmondani, sírni, és feldühíteni. Annyira szereti egymást a két banda, nem akarom én elrontani ezt.
A hasam Niall hasához simul, lefelé nézek és óvatosan megérintem, mire jobb keze megjelenik az enyém mellett.
- Szabad? - kérdezi óvatosan a pólót gyűrögetve. A hátamra gördülök és én magam húzom fel, a szívembe az elkeseredettség és hatalmas csalódás mellett egy kis büszkeség is költözik. Ha nem fog mellettem állni senki, akkor is erős maradok majd, mert ez az aprócska ember a hasamban az enyém, és azt akarom, hogy egyszer büszke legyen rá, hogy én vagyok az anyukája.
De abban a pillanatban, amikor Niall óvatosan a gömbölyödő területre simítja a kezét tudom, hogy nem fogok egyedül maradni.
- Mekkora lehet? - néz rám csillogó szemekkel. - 10 hetes vagy, de még olyan kicsi a hasad, ez normális?
- Valamikor vékony voltam, kicsi a csípőm, de lassan szélesedik majd, ha nagyobb lesz a pici, csak most még elég neki ez is. Körülbelül olyan, mint egy babszem - mutatom az ujjaimmal - az első vizsgálaton csak 2-3 milliméter volt, szóval így is rohamosan nő.
- Olyan hihetetlen - pislog nagyokat a hasamat simogatva - anya leszel. Nehéz elképzelnem, hogy a saját kisbabádat pelenkázod, eteted, meg minden ilyesmi.
- Nekem is furcsa, de Niall... annyira szeretem már most, és annyira szeretném mindazt, amit már megálmodtam Liammel - elcsuklik a hangom, dühösen szorítom össze a fogaim és lenyelem a könnyeimet, megálmodok majd valamit Liam nélkül, és az is csodálatos lesz.
- Minden rendben lesz - motyogja, ujjai apró mozdulatokkal simogatják a hasam. - Te leszel a legjobb anyuka, és ha az apjának nem kell, hát majd én leszek az apukája, nem érdekel mit mond ez a vadbarom - jelenti ki dacosan, majd lehajtja a fejét és ajkait a hasamhoz érinti.
Kipislogom a könnyeim, ő mondja és teszi meg azt, amit Liamtől vártam volna. Végigsimítok a tarkóján, felkúszik hozzám és szorosan a karjaiba zár.
- Mi van Florával? - szipogom.
- Semmi - vonja meg a vállát. - Egyszer nem figyeltem rád miatta Mack, bár nem tudtam, hogy te hívsz, de többet ilyen nem lesz. Még nem hívom a barátnőmnek, de ha nem fogadja el, hogy mellettetek akarok lenni, akkor ne is legyen az.
Hallgatok, csak a szoruló ölelésemmel jelzem a hálámat, és percekig újra csendbe burkolózunk.
- Gyere, annak a kis maszatnak nagyobbra kell nőnie - mosolyog rám, a becézésre elmosolyodok, még nem mondtam neki, hogy magamban maszatként emlegetem a kisbabám.
Felkászálódok, a kezét szorongatva mászok le a lépcsőn, a nappaliból Harry siet elém és meleg ölelésben részesít.
- Kipihented magad? - kérdezi, mire aprót bólintok.
- Csinálunk valami kaját, jó? Aztán azt hiszem, éjszakára átmegyünk Mirával hozzám - vesz a szárnyai alá Niall.
- Jó, persze, de maradhattok itt is - bólogat hevesen, zöld szemeiben akaratlanul is ott csillog az irántam érzett sajnálat. Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon, vége lesz ennek, holnapra összeszedem magam, mert folytatnom kell az életemet, senki nem tudhat erről.
- Mi van Florával? Nálad van, de te itt voltál egész nap - pislogok nagyokat.
- Hazament - mondja szűkszavúan - mondtam neki, hogy mi van, és hogy veled akarok lenni, mindketten úgy láttuk, hogy jobb ha megy, holnap amúgy is indulna.
Apró bólintok, azért bűntudatom van, mert keresztbe húztam Niall terveit, de akármilyen kedves lány is Flora, azt nem bánom, hogy ő elment. Eddig is ragaszkodtam Niallhöz, most pedig legszívesebben kisajátítanám.
- Gyere - húz magával a konyhába, és leültet egy székre - csináljunk rántottát, sok zöldséggel meg hússal. Felvágod őket? - rak ki elém néhány paradicsomot, aprót bólintok, s amikor egy kést helyez elém a pillantásom megakad bal kezének bütykein. A természetes színükkel ellentétben most kékeszöld színben pompáznak, megszegte az ígéretét. Nem szólok, csak elveszek egy paradicsomot, és az elém helyezett késsel lassan karikákra vágom, majd azokat is szétcincálom, mígnem az egész asztal úszik a paradicsomlében. Nem veszem észre, hogy egyre vadabbul vagdalom a szeleteket, és az egészen kicsiket és pépesre szedtem, mígnem egy kéz finoman elveszi tőlem a kést, lehuppan mellém Harry, és szó nélkül elvesz egy másik paradicsomot.

- Ne haragudj - motyogom az asztalra célozva, fél kezemmel megtörlöm nedves arcomat és lesütöm a szemeim.

- Minden oké lesz, ugye tudod? - néz rám nagy szemekkel, Niall bacont vág kis darabokra és sajtot reszel, tudom hogy hall minket, mégis úgy tesz mintha ez nem így lenne. - Nem fogunk egyedül hagyni téged akkor sem, ha ő máshogy dönt,

Nagyot nyelve bólintok, a vállának dőlök és próbálom elrejteni az arcom, hogy ne lássa a leszánkázó kövér könnycseppeket. Leteszi a kést, és maszatos kezének megtörlése után a mellkasára von, csitítva simogatja a hajam és puszit nyom a homlokomra. Magamban eddig is tudtam, hogy nem fognak egyedül hagyni, mert akkor nem foglalkoztak volna ennyit velem, de hangosan kimondva azért mégis valóságosabbnak tűnik.

- Kész vagytok? - fordul felénk Niall, elveszi a felszeletelt zöldségeket, és az előre melegített sütőbe teszi a már megtört, rántottává alakuló tojás közé. Az illatra egyszerre kavarodik fel a gyomrom és kordul meg, a széken gubbasztva várom, hogy kész legyen, majd hárman a pult körül szokatlanul csendben lapátoljuk magunkba az ételt. Nem tudok túl sokat enni, de amíg bírom gyűröm magamba az apró falatokat, mert ez az egész már nem rólam szól, önmagában a testemnek nem ártanának túl sokat a kimaradó étkezések, de a kis maszatomnak ne korogjon a hasa miattam.

- Nem baj, ha átmegyünk hozzám, ugye? - követ Niall az átmeneti szobámba. 

- Nem, persze, nem akarok Harry terhére lenni, és a tiedre sem, csak holnap vigyél el a reptérre -dörzsölgetem az arcom, csapzott hajamat egy kontyba kötöm, és a bőröndömhöz vonszolom magam.

- Veled megyek.

- Nem, nem kell...

- Hagyjuk ezt, Mack, ha valamit nem csinál addig, akkor veled fogok menni - magyarázza ellentmondást nem tűrve. - Megmondtam, hogy veled akarok lenni.

- De neked is dolgoznod kell... - kezdeném, de makacsul rázza a fejét.

- Kibírják, legalább pár napig veled akarok lenni, ne izélj, Mackenzie, ez az én döntésem, megértik majd.

Végigsimít az arcomon, megfogom a kezét és elhúzom, felfelé fordítom, és akármennyire is ellenkezne megérintem a duzzadt, kékülő bütyköket a kezén.

- Kértelek... - csuklik el a hangom.

- Tudom - süti le a tekintetét - de te mit csináltál volna, ha valaki engem bánt meg úgy, ahogy téged Liam? Mira, megállítani se tudtalak volna addig, amíg ki nem téped minden szál haját. Nem ütöttem nagyot, csak...

Tudom, hogy igaza van, és bár haragszom, mégsem annyira, mint megérdemelné. Nem szeretem, ha valaki nem azt teszi amire kérem.

- Lehet, hogy ez csak egy újabb rossz húzás amellett, hogy nem vettem fel neked a telefont, de ezt nem bánom, Mack, mert megérdemelte, és ennél többet is kaphatott volna.

Ujjait az enyémre fonja és a kezemnél fogva húz magához, a fejemet a mellkasára simítom, majd halkan sóhajtva felemelem.

- Senki nem bánthat - motyogja, kék pillantása a tekintetembe fúródik, és az Isten tudja mi üt belénk, amikor lehajol, az arca az enyémhez simul, az orra véletlen megböki az enyém, és én közelebb húzódok.