60.rész Feldolgozás alatt

~ Liam Payne ~

Szótlanul ülünk egymással szemben, ami a "régi" időkre emlékeztet, csak akkor talán kevésbé vádló tekintettel bámult rám mindenki, mert ők is megcsinálták a maguk baromságaikat, most viszont egyedül én vagyok a rossz, és ezt nem enyhíti igazán semmi, Niall hiánya csak fokozza. Mindenki tudja, hogy vele van, azt is, hogy miért, leginkább én, és ez mégis rohadtul irritál. Nem az a bajom, hogy Niall ebben őt választotta, és nem engem, hanem maga a helyzet, hogy a barátnőm, aki nagy valószínűséggel gyűlöl most engem, Niall karjaiban próbál vigaszra találni, és ki tudja mi sülhet ki ebből az egészből.

A legegyszerűbb az lenne, ha repülőre ülnék, és én magam elrendeznék mindent, de mégsem megy. Nem tudom mit mondhatnék Mirának, a gondolataimnak se eleje, se vége, és képtelen vagyok szavakba önteni őket, ezért nem ért meg engem jelenleg senki. Állítsak oda hozzá, hogy sajnálom, megijedtem, mert nem lennék jó apa, de őt nem akarom elveszíteni, de azt sem akarom, hogy elvetesse? Mégis hol van ennek bármiféle értelme, és hogyan találhatnánk megoldást, ha magam sem tudok választ találni a saját kérdéseimre? 

Megőrülök magamtól, megőrülök a száguldozó, soha véget nem érő gondolataimtól, a bűntudattól, és Mira hiányától. Nem hívom fel, és ő sem hív, miért tenné? Nem ő tartozik nekem magyarázattal, talán csak annyival, hogy szerinte hogyan történt ez, és mikor. Mármint... tudom hogy hogyan, de mégsem értem, mert én nem vagyok felelőtlen, még a lehető legszédültebb elmével is tudom, hogy hogyan tegyek valami olyan ellen, amit nem akarok. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem tőlem van, de azt hiszem, előbb közölné  velem, hogy megcsalt, minthogy a nyakamba varrjon egy gyereket. 

Vannak perceim, amikor elfelejtem ezt az egész hercehurcát, és csak rá gondolok, hogy hiányzik, és hogy bár velem lenne. Nem hagyhatom őt kicsúszni a kezeimből, nekem kell megváltozni, felkészülni arra, ami vár, mert nem menekülhetek, és gyávaság lenne tőlem elfordulni és úgy tenni, mintha mi ketten nem is ismertük volna soha egymást. Még ha akarnám se menne ez, én nem az az ember vagyok, aki képes lenne átnézni a gyerekén, és már nem az, aki a háta közepére se kívánja ezt a lányt. Akarom, minden porcikám ordít érte, volt már, hogy ha összevesztünk néhány napig nem hívtuk egymást, de akkor közel sem olyan volt a kapcsolatunk, mint most, és az nem ennyi ideig tartott. Akarom, hiányzik, rendbe akarom hozni amit elszúrtam, utána akarok menni, felhívni, de képtelen vagyok rá.

- Ezt senki nem fogja megoldani helyetted - mondja Zayn a fejét ingatva, mintha a gondolataimba látna. Talán ő az, aki egyikünk pártját sem fogja, Niall abszolút Mira mellett van, ezt tudom, ahogy Harry is, csak a különbség kettőjük között az, hogy ő nem ordítja le a fejem, és nem üt meg, hanem igyekszik szavakkal rávenni arra, hogy menjek Mira után. Louis valahol kettőnk között ingázik, engem "pátyolgat", de rendszeresen szemrehányást tesz és megjegyzi, hogy hatalmas baromságot csináltam, emellett el van ragadtatva attól, hogy a banda megkezdte az osztódását, ahogy ő mondaná. Tudja mi jár a fejemben, hogy mitől félek, mert ismer, de ha itt lenne Mira, akkor egyértelműen őt is ugyanígy próbálná biztatni, és körberajonganá. Zayn próbál kimaradni az egészből, a véleménye az egészről annyi volt, hogy ő megmondta, hogy Mira még egyszer bajt fog hozni a fejemre, csak nem épp ilyen értelemben gondolta, és a "baj" elég relatív, és valószínűleg nem épp illő kifejezés egy kisbabára. Érdekli, hogy mi lesz velünk, egyértelműen kifejezte, hogy Mira mellett a helyem, és hogy nem kellett volna ilyen nyíltan kifejeznem, hogy nem akarom, még ha az tényleg így is van, de nem próbálja összekapargatni egyikünket sem.
- Ezen nincs mit megoldani - szól közbe Haz kissé sértetten, amiért egy születendő gyereket megoldásra váró problémaként kezelünk ebben az esetben. - Nem tudod "megoldani" hogy 4-5 év múlva szülessen meg ez a baba, szóval az egyetlen amit tehetsz az az, hogy megbarátkozol a gondolattal, megmagyarázod Mirának, és felkészíted magad az apaságra.
Egyetértek vele, tudom, hogy igaza van, valamiért mégis csak a fejemet fogom. Szeretném visszapörgetni az időt és valahogy máshogy alakítani azt az éjszakát, amikor Mira elmondta, vagy azt, amikor történhetett. Nem a felelősség ijeszt meg, nem azért nem akarom, mert ez azt jelentené, hogy örökké elköteleződünk egymáshoz, és mostantól nem olyan lesz az életem mint amilyen ebben a pillanatban. Ez számít legkevésbé, és ez eszembe se jutott, nem félnék elköteleződni Mirával. Őszintén szólva nem is a gyerek gondolata ijeszt meg, hanem az, hogy én leszek az apja, és mi van, ha elrontom? Mi van, ha elejtem, vagy megsérül miattam? Bár azt hiszem, a sérülések elkerülhetetlenek lennének, és ha megbízhatatlan lennék Mira nem hagyná rám. Amitől félek az az, hogy kimaradnék mindenből, nem akarom itt hagyni a bandát, nem akarok kilépni, kihagyni koncerteket, de ez együtt járna azzal, hogy feláldozom a velük töltött időt. Talán lemaradnék a születéséről, az első lépésekről, az első szavakról, és később sem számíthatna rám. Ettől félek, hogy így leszek rossz apa, hogy nem leszek ott sehol, nem számíthat majd rám, hogy ha nagyobb lesz és megemlítenek neki engem, akkor szem forgatva, szégyenkezve terelné el a témát valami másra. Korábban én is, és mindenki más is azt gondolta, hogy született apuka stílusú ember vagyok, aki valamikor visszafogta a bandát, pátyolgatta a fiúkat, a rajongókat, mindenkit, de ez már rég nincs így, inkább én szorulok már rá arra, hogy valaki a helyes úton tartson. Ha ez így van, akkor hogyan lennék képes arra, hogy példamutató apa legyek?
Egyszer már elszúrtam egy kapcsolatot úgy, hogy mindennél jobban szerettem Sophiát, akkor mégis mi garantálja, hogy másodjára ez nem fog bekövetkezni? Honnan tudhatnám, hogy 10 év múlva nem egy drogos, alkoholista idióta leszek, akit valamiért lecsuknak? Egyszer elindultam lefelé, de valahogy visszavergődtem magam a helyes útra, csakhogy a veszélyt jelző tábla most már mindig ott lesz, hogy ez megtörténhet megint. Nem akarok az az apa lenni, akit a gyereke letagad, akinek nem viseli büszkén a nevét, akire undorodva, szégyenfoltként gondol, és nem beszél róla.
Jelenleg márpedig úgy érzem, hogy én ilyen "apa" lennék.
A gondolataim túladnak rajtam, a fejemet rázva pattanok fel, mire mindannyian meglepetten néznek rám, majd kirontok a hátsó ajtón és a kert végébe sietek. Amikor már nem tudok tovább menni egyszerűen leomlok a fűre és a kezembe temetem az arcom, talán jobb lett volna mindenkinek, ha anno a farmon képes vagyok befogni a pofám, és az egymással való folytonos civakodásból nem azt hozom ki, hogy rohadtul egymásba szeretünk, és elkezdünk függni a másiktól. Jobb lett volna, ha meg sem közelítem, nekem nem, de neki igen, és azt kívánom, bárcsak inkább valahogy Niallel gabalyodott volna össze. Neki is könnyebb lenne, és talán nekem is, az egyetlen baj, hogy ezt már nem csinálhatom vissza, és már nem adom őt, ő az enyém.
- Nem a babával van a baj, ugye? - félredöntöm a fejem, hogy Zaynre nézzek. Lehuppan mellém, felhúzza a lábait és lazán megtámaszkodik. - Mi az, Liam? Minden oké volt köztetek Mirával, nem?
Oké? Több mint oké, azon kívül, hogy már szörnyen hiányzott, míg külön voltunk csak azon járt az agyam a turné utolsó részében, hogy ha ő is befejezte a sajátját, akkor együtt töltünk minden lehetséges időt, és talán megpróbálhatnánk elintézni egy közös turnét. Attól a pillanattól kezdve, hogy meghallottam a hangját a kaputelefonból, addig a pillanatig, amíg csak gyengéden simogattuk egymást, és fogalmam sem volt semmiről, úgy éreztem szárnyalok, hogy hosszas levegőért kapkodás után végre veszek egy mély lélegzetet.
Bólintok, azt sem tudom igazán, hogy ez melyik kérdésére válasz.
- Nem Mirával van a baj - dörzsölöm meg fáradtan az arcom. Képtelen vagyok rendesen aludni, csak forgolódok, néha elpilledek, majd kezdem elölről. Gyötör a bűntudat, mert egyszer megígértük egymásnak, hogy többé nem veszekszünk, és én megfogadtam magamnak, hogy nem fogom megsiratni, erre... Egyszerűen mindent elrontok magam körül, hogy ha egyszer minden jó, akkor csinálok valamit, amivel elrontom.
- Nem tudom mi jár a fejedben, hogy kivel és mi baj van, de elkerülhetetlen, hogy megszülessen, és a te gyereked, nem hinném hogy jól éreznéd magad a tudattal, hogy van egy gyereked, de nem foglalkozol vele - a füvet tépkedem, Zayn hangja nem vádló vagy szemrehányó, csak elmondja, és hagyja hogy megemésszem a szavait.
- A te döntésed, hogy mit csinálsz, de látom hogy szereted Mirát, ha nem támogatod, azzal elveszíted - azt mondja ki, ami a legnagyobb félelmem. Ha végleg kimondom, hogy nem akarok szerepet játszani a gyerekünk életében, azzal örökre eltaszítom magamtól. Viszont ha velük maradok fenáll a veszélye annak, hogy pocsék apa leszek.
- Haver, nem azért mondom, hogy cseszegesselek, de gyorsan kell döntened, amíg Mira képes megbocsájtani.
Bólintok, én magam is tudom, hogy valószínűleg kezdek kifogyni az időből, de tisztáznom kell magamban néhány dolgot, és eldönteni, hogy mit akarok pontosan.
- Ti Perrie-vel gondoltatok már erre? - vészesen közeleg az esküvőjük napja, és a házasságot gyakran gyerekvállalás követi, de még így is meglepődök, amikor lassan bólogatni kezd. Zaynnel többnyire ugyanabban a cipőben járunk, azzal a különbséggel, hogy Perrie legalább angol, és együtt élnek, nem a bolygó két ellentétes oldalán, mint mi.
- És hogyan akarjátok megoldani? - nézek rá elkerekedett szemekkel.
Megvonja a vállát, lazán, mint aki nem is aggódik ezen.
- Nem feltétlenül most akarjuk, csak néhány éven belül. Perrie-nek muszáj lesz addig leállnia, de nekem nem, az meg már rajtam múlik, hogy mit választok.
Aprót bólintok, nekik menne, megoldanák, de Zayn más mint én, felelősségteljesebb, nem csinált annyi hülyeséget, ők évek óta együtt vannak, neki nincs mitől tartania.
- Ha engem kérdezel, szerintem remek kis család lennétek - néz rám mosollyal az arcán. - Nem olyan rossz ez, mint amilyennek hiszed.
- Nem hiszem rossznak - rázom a fejem. - Nem ez a bajom, én csak... Én nem lennék jó apa, nem vagyok kész rá.
- Mira pocakjában a gyereked nem érdekli, hogy kész vagy-e rá, neki szüksége van egy apára, és ha te nem akarsz az lenni, akkor adj egy esélyt másnak. Gondold át, hogy mit készülsz eldobni magadtól, és hogy mit nyernél vele, vagy csináld vissza amíg még tudod.
Megveregeti a vállam, minden szavára odafigyelek, és a gyomrom felkavarodik attól, hogy valaki más vegye át az én helyem.
- Szerintem jó apa lennél, de ha most az gondolod, hogy nem, akkor változtass, épp elegendő időd van még rá.
Megint tudom, hogy igaza van, hátradöntöm a fejem és mélyet sóhajtok, gondolkozom kell, tudatosítani magamban néhány dolgot, és ez nem megy percek alatt úgy sem, hogy napok óta rágódom rajta.

~Mira Gemmings~

Még 6 koncert van hátra, még 4 ország, 5 repülőút, ennyi, és befejeztem. Amíg tart a koncert utáni érzés, amíg van adrenalin a testemben nem vagyok szomorú, hatalmas, büszke mosollyal az arcomon járok-kelek az emberek közt, akik megjegyzik, hogy egyre nagyobbakat ütnek a koncertjeim, és hogy visszatértem önmagamhoz, ahhoz az önmagamhoz, aki valamikor Ashtonnal voltam. De ez nem igaz, színjátszás az egész, de néha olyan jól alakítok hogy még én magam is elhiszem, hogy minden rendben. Niall büszke rám, mert már nem sírok előtte, nem is beszélünk róla, csak mellettem van, támogat, jelen van a koncerteken és ő az első, aki szorosan magához ölel, megpuszil, és hatalmas, elképedt szemekkel mondja el újra meg újra, hogy fantasztikus amit művelek a színpadon. Fantasztikus, annak ellenére, hogy amikor távozik az érzés, hogy én vagyok a világ közepe, a zuhany alatt addig bőgök, amíg már nem kapok levegőt, majd ugyanannyi időt töltök azzal, hogy összeszedjem magam, és mosolyogva csoszogjak ki Niallhöz. Órákig beszélgetünk még mindenről, ami eszünkbe jut, és addig nyugodt vagyok, ő tart a földön, miatta nem csúszik ki a lábam alól a talaj, de miután elalszik csak fekszek magam elé bámulva. Már megtanultam kimászni mellőle, és a sarokba húzódva a telefonom világításánál hajnalig gubbasztok a fotelban, dalokat írok, jobbakat, rosszabbakat, vagy gondolkozok a jövőn, hogy mi lesz a turné után, figyelem Niallt, ahogy békésen szuszog, és azon tűnődök, vajon ő megtartja az ígéretét és velem marad-e, vagy előbb-utóbb ő is magamra hagy. Valamiért ettől nem tudok nyugodni, az ő elvesztésével már képtelen lennék megbirkózni. 

A hatodik dalomnál tartok, lefirkálom az előbb leírt mondatot, majd más szavakkal írom le, pötyöghetném akár a telefonomba is, ehelyett a vakuval világítva körmölök a füzetembe, amelynek tartalma Liamről talán már meghaladja a százat is. Az órára pillantok, fél 4, fél 4, és én még semmit nem aludtam, de talán már nem is lenne értelme. Rendszeresen csinálom ezt, és még csak igazán fáradtnak sem érzem magam, néhány nap után eljön a végpont amikor már nem bírom tovább, és Niall a karjaiban hoz fel, majd miután kialudtam magam újra elkezdődik az egész folyamat. 

Végigfutok a sorokon, az elkeseredett követelőzésen, hogy azt akarom, hogy legyen velem, és elszorul a torkom. Hatalmasat nyelek, hagyom lefolyni az arcomon a hangtalan könnyeket, Niall alszik, amiről nem tud az nem fáj neki. Nem veszem a kezembe Liam eltulajdonított pólóit, a legjobb barátom ruháját pedig olyan bizarr lenne elcsórni a majdnem csókunk után, hiába tisztáztuk, hogy ez csak véletlen volt, és egyikünk sem érez semmi ilyesmit a másik iránt. Nem vagyok hajlandó Victoria Secret "hálóruhákban" mászkálni, így az egyik saját pólóm van rajtam, és feszül a hasamon. Szeretem, mindjárt vége az első trimeszternek, és még mindig olyan kicsi és aranyos, de a legutóbbi vizsgálatok szerint minden rendben a picivel, így nem aggódok. Szipogva törlöm le a könnyeimet a kézfejemmel, félretolom a füzetet és összehúzom magam. Befut egy sms az öcsémtől, ahogy mindig, folytonos kapcsolatban van velem és érdeklődik rólam, de amíg Niall velem van nem jön ide, dolgoznia kell. Legszívesebben válaszolnék neki, felhívnám és kibömbölném magam egy időre, de azzal semmi nem lenne jobb, csak ő is idejönne, és nem tudna többet tenni azon kívül, amit Niall tesz. Mindketten elvesztegetik rám az idejüket, de nélkülük talán nem bírnám. Hiányzik Liam, nem gondolok arra amit mondott, leginkább nem is azért sírok, hanem mert fullasztó a hiánya, vele akarok lenni.
- Mack - összerezzenek, Niall a sötétben hunyorogva néz rám, lábait a szőnyegre helyezi és aggódva hozzám siet. Ennyi, lebuktam.
Leguggol előttem, kiveszi a kezemből a telefont, a tollat, és a nyitott füzetet, egy pillantást vet rá, előre, hátra lapozgat, a dátumokat figyeli, és az arca elszörnyed.
- Nem is aludtál még - emeli rám hatalmas szemeit, kinyújtja a kezét, végigsimít az arcomon, majd sóhajtva feláll, és magához ölel - Mióta csinálod ezt? Istenem, mekkora barom állat vagyok - túr zaklatottan a hajába. - Így koncertezel? Így bírsz ki napokat, hogy nem alszol? És nekem ez eddig nem tűnt fel, azt hittem jobban vagy.
- Jobban vagyok - szipogom.
- Azért ülsz itt, írsz dalokat, és sírsz. Nem tudom mióta műveled ezt, Mira, de most aludni fogsz, ha kell akkor kiütlek valami altató teával. Ez nem jó a babának, felfogtad? Ha magadat kínzod ilyesmivel, azzal őt is veszélybe sodrod, Kenzie, kimerülsz, és akkor hogyan tudnál gondoskodni róla?! - igaza van, és én erre eddig nem is gondoltam. Azt gondoltam, a baba attól aludhat, hogy én ébren vagyok, de Niallnek igaza van, hiszen ő még bennem van, és nem meríthetem le magam. Kirobbantja belőlem a sírást, hogy erre nekem nem volt elég eszem rájönni. Kinyújtom a kezeim, Niall meg egyszerűen a karjaiba vesz, az ágyhoz ballag velem, és óvatosan lefektet, majd betakargat, és visszafekszik a saját helyére. Magához ölel, karjait körém fonja és beletemetem az arcom a mellkasába, sokkal jobb lett volna ha nem ébred fel, a sóhajában miközben magához ölel úgy érzem csalódást okoztam neki.
- Sajnálom - motyogom. - Utálom ezt, utálom hogy sírok.
- Ez nem baj, Mack, normális hogy sírsz, de nem egész éjszaka, és nem betegedhetsz bele.
- Nem bírom olyan jól, mint amennyire látszik - szipogom, mire vígasztalóan végigsimít a hajamon. - Már nem is vagy olyan büszke rám, ugye?
- Ne beszélj hülyeségeket, nagyon jól tudom, hogy az nem valós, ahogy viselkedsz, de ha ez lehetséges, akkor most csak büszkébb vagyok rád, mert még így is nagyobb koncerteket adsz bárkinél. Az egyetlen amiért aggódok, az a baba és a te egészséged, muszáj megértened, hogy nem csinálhatsz ilyeneket, akkor sem ha nagyon fáj. Mondd el nekem, és ne mosolyogj rám, mert engem nem tudsz átverni, Mackenzie.
Bólintok, kezével letörli a könnyeim és rázkódó testem közelebb húzza magához.
- Aludj - nyom puszit a fejemre, és hiába érzem úgy, hogy képtelen vagyok rá, amint nem beszél hozzám többet a fejem a mellkasára bukik.
A kora reggeli fittség érzete csak átverés, de az ébredésem kellemesebb mint egyébként. Kapok egy pohár meleg capuchinót kávé helyett, és Niall valahogy megoldotta, hogy 30 perccel több időt kapjak készülődésre, így nyugodtan elkortyolgathatom.
- Szerettem volna elkérni a délelőttöd, de menned kell stúdiózni - a pohár fölött aprót bólintok. Tulajdonképpen felesleges elkészíteni az albumot, ha visszavonulok, de mégis szeretném, és ezt eddig amúgy sem tudja senki.
- Mit szólnál hozzá, ha este elmennénk valahová? Csak holnap reggel kell tovább menni, akár a repülőn is alhatsz, és jót tenne, ha kimozdulnál egy kicsit - belekortyol a saját kávéjába és kérdőm pillant rám.
- Bulizni akarsz menni? - pislogok nagyokat. - Niall, én nem ihatok...
- Ki mondta, hogy iszunk? Garantálom, hogy pia nélkül is jól éreznéd magad - mosolyog rám eltökélten.
- Nem tudom, hogy akarok-e menni.
- Jobb annál, amit most csinálsz. Nem maradnánk sokáig, főleg ha nem érzed jól magad.
- Majd meglátom - piszkálgatom a takaró csücskét, majd erőt veszek magamon, megiszom a capuchino maradékát és felkelek. Ha elmegyek vele és nem nyafogok, azzal kijavítom a ma éjszakai lebukásom, talán elhiszi majd hogy jobban vagyok.
Senki nem mondaná meg rólam, hogy az éjszakát sírással, dalírással, és önsajnálattal töltöttem. Amikor kilépek Niallel az ajtón a hajam szoros copfban omlik a hátamra, a ruhám tökéletesen passzol az egyéniségemhez, bár a farmerem csípőben kicsit szűkebb, mint volt, és az ingem jótékonyan takarja a pocakom. Tökéletes a sminkem, tökéletesen, magabiztosan lépkedek és mosolygok pirosra rúzsozott ajkaimmal, mindent tökéletesítettem magamon amennyire csak tudtam, hogy a tökéletes külsőn véletlenül se keletkezzen repedés.
- Jó reggelt! - mosolygok Christianra, néhány héttel ezelőtt ezt a két szót mindössze egy foghegyről odavetett morgás jelentette, és komor arckifejezés.
- Jó reggelt, Mira! Menj, reggelizzetek, aztán kint vár az autó amivel a stúdióba kell menned. Ha gyorsan végeztek, a délutánod szabad lehet.
- Oké - bólintok, majd Niall után forgolódva az étterem felé indulok. Úgy érzem, mellette tudok tökéletes benyomást kelteni, az ad magabiztosságot, hogy elmozdíthatatlanul itt van mellettem, nélküle csak lézengenék.

A svédasztalról összelapátolunk magunknak mindenfélét, a pillantásával figyelmeztet, hogy mindenből legalább egy kanállal szedjek még, és engedelmeskedek is. Ez már nem csak rólam szól, de hogy az egészet elpusztítsam néha belesegít, ellop egy kicsit a zöldségből, egy kettévágott tojásba beledöfi a villáját és egészben a szájába nyomja, majd miközben rám mosolyog, az majdnem kibukik a szájából, és hangos nevetésben török ki. Élvezi hogy megnevettethet, a szeméből valami érdekes árad rám amikor mosollyal az arcomon ránézek. Abban a pillanatban a nevetésem és a mosolyom őszinte, ilyenkor kényszerítem magam hogy ne gondoljak a történtekre, hiszen úgy nem tudnék stúdiózni és koncertezni. Kizárom az agyamból, az életemből, elfelejtem Liamet mintha sosem lett volna az életem része, mintha nem a kettőnk gyerekére vigyáznék annyira. Niall ellop egy salátalevelet a tányéromról és csámcsogva elrágcsálja, majd a saját rántottájából lapátol a szájába. Megmosolyogtat, a szemei valósággal felcsillannak az arcomon ülő félmosolytól. Amikor nagyot sóhajtva döföm a villámra az utolsó falatot és felkészülök, hogy lenyomjam a torkomon, egyszerűen kikapja a villát a kezemből, és egy másodperc múlva "üresen" a tányéromra dobja. Úgy teszek, mintha felháborodnék, mire felpattan, puszit nyom a fejemre és elsiet az üres tányérokkal. 

Árnyékként követ mindenhova és az akarata ellenére is megmosolyogtat, ha beszélek valakivel random elkezd piszkálni egy kilógó cérnaszálat az ingemből, a vállam fölött ő is bólogat, vagy felmordul, ha az én véleményem kérdezik, s miközben én a stúdió üvegfalain belül énekelek, ő a háttérből egy kanapén fetrengve feszülten figyel, egy idő után pedig már ő is ott ül egy fejhallgatóval a fején, tanácsokat ad, és piszkálgatja a gombokat. 

- Rendben, remek voltál! - dörzsöli meg a hátam a hangmérnököm, Kay, Niall is felpillant a telefonjából és megpaskolja a helyet maga mellett a kanapén. - Christiannal beszéltél már az új lemezről?

- Nem említett semmi újat - huppanok le Niall mellé, úgy helyezkedik, hogy az oldalához tudjak bújni és rálássak, ahogy a telefonján lefelé görget az instagram posztok között. 

- Pedig kellett volna. Az a helyzet, hogy kellenének még dalok, legalább 3-4, de ha van akkor több. Jelenleg 3 olyan dalt énekeltél fel, aminek az írásához semmi közöd, és megegyeztünk abban, hogy ha van valami, amit szeretnél rátenni a lemezre, ezeket lecserélhetjük, de ha nem, a deluxe változatra még így is kellenének.

- Szóval még 6-7 dal kellene? - pillantok fel óvatosan, és Kayden vonakodva bólint. 

- Ha esetleg vannak kész dalaid, megmutathatnád őket.

- Nem használhatóak - rázom a fejem, legszívesebben a fejemre húznék valamit és elbújnék. Csak az éjszaka folyamán ennyit írtam meg, rengeteg dalom van, de azokat nem akarom megmutatni senkinek.

- Azért válogasd át őket, és mutass néhányat - tanácsolja, mire aprót bólintok, és amikor Niall rám pillant hangtalanul kérem, hogy menjünk innen.

Fotósok hada táborozik az épület előtt, kukák és bokrok mögött, fáj tetején, csak hogy lekapjanak kettőnket amíg eljutunk a kocsiig. Niall a testőreimmel egyetemben a saját testével véd, de míg a hatalmas emberek tartanak távolságot, az ő keze a derekamon pihen, a mellkasához von és úgy fordul, hogy ami egy kicsit is veszélyt jelent rám, arra ő legyen. Bár nem tetszik ez, lebeszélni nem tudom róla, és valamelyest imponál is. Tudom, hogy kevés esélye van annak, hogy bármelyikünk is megsérüljünk, mégis ott van a fejemben, amikor Niall gubbasztott sokkos állapotban egy áruházi férfi mosdó padlóján, mert megingott a biztonságérzete.

- Szóval, csapunk egy vad bulit? - villant rám széles vigyort, mutatóujjaival az arcomat böködi gyors egymásutánban. 

- Vad buli narancslével? - hunyorgok rá, válaszul hevesen bólogatva felpattan, mintha már beleegyeztem volna. Tudja, hogy veheti annak is, nincs szívem elrontani a kedvét, és azzal nem mutatnék "fejlődést", ha itt maradok. Ehelyett végignézem ahogy lelkesen belebújik egy ugyanolyan farmerba, amilyen volt rajta, fekete helyett fehér pólóba, és rendezgetni kezdi a haját. Nincs kedvem túlzottan megerőltetni magam, de a tökéletes látszat fenntartásához szükség van rá, ezért átöltözök, kibontom a hajam és nagy részét két oldalon a vállamra húzom, hullámcsatokkal eltűzöm, hogy ne zuhanjon az összes az arcomba minden mozdulatomnál, és nagy, cicás szemeket varázsolok magamnak. Szépen nézek ki, tehetségem van ahhoz, hogy úgy válogassam össze a ruháim, hogy jól nézzenek ki, és eltakarják a gömbölyödő hasam, de ahogy egyedül maradok néhány percre a fürdőszobában küzdenem kell azért, hogy fancsali arckifejezés helyett mosolyogjak.

Most először a buli nem magával ragad, és nem rontok a pulthoz italért, hanem a szám elhúzva nézem a vonagló tömeget, és az arcom félig Niall vállába fúrom Józanul ez az egész nem túl hívogató, nem úgy, hogy tudom, én józan is maradok. A pultos furcsán néz, amikor két alkoholmentes koktélt kérünk, amellyel a kezünkben nem hadonászva lelocsolunk valakit, hanem behúzódunk egy hátsó szabad boxba. Tulajdonképpen jól érzem magam, amíg csak ott ülünk, fürkésszük a tömeget és megjegyzéseket teszünk az idétlenkedő alakokra, kifigurázzuk őket, és sorra döntjük le az italokat, a részegség veszélye mégsem fenyeget minket, viszont a helyiség másik felében lévő női mosdó engem annál is inkább.

- Mindjárt visszajövök - Niall egy ideig fürkészi az arcom, mielőtt bólintana, hogy mehetek a kísérete nélkül is. Arra még nem szorulok rá, hogy őrizzen miközben pisilek.

Korán van még ahhoz, hogy a wc-k undorító, összehányt állapotban legyenek, mindössze néhány lány nyavalyog a tükör előtt az elkenődött sminkük miatt, és mert "Zack annyira durva részegen".

Észrevétlenül elsuhanok mellettük az utolsó fülkébe, majd miután megmostam a kezem feltűnik, hogy az én sminkem is kissé elmaszatolódott, de ahogy a táskám aljára süllyedt szemceruzámért nyúlok, helyette a vadul rezgő telefonomat veszem ki. Leforrázva nézem a képernyőt, melyen egy kép vibrál, ahogy Liam a hajamban elrejtőzve, a szemöldökét idegesítően felvonva néz a kamerába huncutul, én pedig vigyorgok, mint a vadalma. Ha ez nem lenne elég, hogy rájöjjek ki próbál annyira elérni, ott virít mindennek a közepén a neve, amelyet napok óta látni akarok, most mégis félelem önt el. De a félelemnél erősebb, hogy tudni akarom mit akar tőlem, és feléled bennem a remény.

Felveszem, a fülemhez emelem a telefont, de nem szólalok meg, és egy ideig ott is csend van, majd amikor megszólal a falhoz tántorodok, és a kezeim automatikusan a szám elé emelem.

- Cica? Itt vagy?

Megfordulok, amikor két lány tántorog be, nem mintha ezzel kizárhatnám az idegesítő hangokat. Liam úgy szól hozzám, mintha semmi nem történt volna, mintha sosem mondta volna azt nekem, hogy nem akarja a kisbabánkat. Egy pillanatig elönti a szívem a jó érzés, amelyet a hangja hordoz magában számomra, majd egy másodperc múlva átveszi a helyét a düh. Nem tehet így, és nem érdekelnek hülye magyarázatok, legfőképp nem telefonon, ha akar valamit, ha mégis akar engem és a babát, akkor nagyon tepernie kell, mert bármennyire is vele akarok lenni fájdalmat okozott, nem is akármekkorát. 

- Bébi? 

- Ne nevezz így! - csattanok fel, hatalmasat sózok a mosdó szélére, és a lányok vihogni kezdenek rajtam.

- Hol vagy?

- Van hozzá bármi közöd? - ujjaim megragadják a márvány lapot, és elfehéredve szorítják.

- Szeretnék beszélni veled - mondja lassan, és türelmesen.

- Mégis miről? - kérdezem cinikusan. Nem szándékosan teszem, félek attól, amit mondani akar, és az önvédelmem vonzza magával ezt is.

- Rólunk.

- Mert van olyan még, hogy "mi"? - az ajkaim csodálkozva elnyílnak, szemeim elkerekednek.

- Mira, nagyon szépen kérlek, ne csináld ezt! - sóhajt, látom magam előtt ahogy a hajába túr, hátrabillenti a fejét, és behunyt szemekkel a plafonra néz. Elszámol magában tízig, vagy ameddig jut, hogy megőrizze a türelmét. - Persze, hogy van olyan...

- Tényleg? - kérdezem remegő hangon. - És komolyan telefontéma vagyunk?

Nem tudom miért teszem, de kinyomom, olyan erővel, hogy a kijelző furcsa reccsenést hallat, majd bevágom a telefont a táskába és kirontok az ajtón, de a buli valahogy megnövekedett, és egy rakás vonagló ember közé rohanok, akik szinte rám cuppannak. Szédülök, könnyek fojtogatnak, haza akarok menni, megkérni Niallt, hogy beszéljen vele, aztán mondja el ő, hogy mit akar tőlem Liam, ehelyett hiába hadonászok a karommal, nem megy arrébb senki. 

- Hova sietsz, Szöszi? - undorodva megrázkódok már csak a csuklóm köré fonódó ujjak érintésétől is. Tovább akarok menni, de nem ereszt, helyette a másik keze a derekamra tapad és egy test nyomódik nekem. Hevesen veszek levegőt, az ujjai belenyomódnak a bőrömbe és ez rohadtul nem tetszik, túl közel van a maszatomhoz, de még ha nem így lenne sem érhetne hozzám. Tombolni kezdek, vergődök, ütök, de a reakció mindössze az egészre az, hogy harcias vagyok. Mielőtt az undoromat félretéve belemélyeszteném a fogaim az ujjaiba, erős rántást érzek, a hozzám préselődő test eltűnik, és fájdalom hasít az oldalamba. Félszemmel látom, hogy Niall szorongatja gyilkos tekintettel a gallérjánál fogva a húszas évei végén járó, hosszú, csapzott hajú pasast, akinek a könyöke centiméterekre volt attól, hogy egyenesen hasba vágjon.