79.rész Ajtócsapkodás

Sziasztok! :)

Hát, a 2 elmaradt rész után végül újra itt vagyok, és rögtön kezdeném azzal, hogy még egyszer bocsánatot kérek. Ne haragudjatok, ez nem csúszás volt, hanem hosszas kimaradás számomra, de nem akartam olyat kiadni a kezemből, amivel nem vagyok elégedett, és a suli mellett ezt most nem tudtam megtenni. Nagyon kellett már, hogy valamelyik terhemtől (melyek közé a blog egyébként nem kifejezetten sorolható be) megszabaduljak, és őszintén megmondom, csütörtökön lett volna időm befejezni a részt, de mióta visszajöttünk az őszi szünetről 1 szabad délutánom volt, úgyhogy önző voltam, és a csütörtököt a barátaimmal töltöttem. 

Most már viszont itt vagyok, és nagyon igyekszem visszaállni a rendszerességre, törekszem arra, hogy a téli szünet alatt megírjak néhány részt előre, hogy biztos ne legyenek csúszások.

Remélem, tetszeni fog nektek, és csütörtökön újra jelentkezem! :)

N. x

~Niall Horan~

Hallom, hogy becsapódik a kocsi ajtaja, nekem pedig nincs hová mennem, csak guggolok a sáv szélén, a lehető legtávolabb a járműtől, és próbálom kitisztítani a fejem. Tudom, hogy nem mehetek el, 2, vagy talán több órányi utazásra Melbourne-től, az autópálya közepén nem nagyon van hova mennem, de ha lenne sem hagyhatnám itt őt. A sötétben felvillan a telefonja, a fénycsóva sietve közeledik, majd ahogy megtalál megtorpan.

- Niall? 

- Itt vagyok - motyogom, beletúrok a hajamba és felegyenesedek, magamnak próbálom megtartani a méltóságom és nem egyszerűen csak elbőgni magam. Az elég gáz lenne.

Egy az úttesten elhaladó autó fényszórói megvilágítják, és néhány pillanatra látom a rémült tekintetét.

- Visszajönnél? Csak beszéljük meg, légyszi'! - bólintok, teszek egy lépést előre, és mellé érve már nyúlnék a kezéért, végül inkább a nadrágzsebem mélyére dugom, ökölbe szorítva. Látom, hogy felhúzza a vállait, fel sem tűnt, hogy lehűlt az idő, én még mindig forrónak érzem. Csendben beül a saját oldalán, és én is volán mögé, a pokrócot magára húzva fészkelődik, összekucorodik, és kinéz az ablakon. Nem tudom, mit kellene mondanom, a kiborult kekszeket és a felbontott édességeket nézem, annyira jó volt minden addig, de az is jó volt, és folytatni akarom, ahogy folytatni akarom azt is, hogy csak beszélgessünk mindenen ami az eszünkbe jut, és a keksz krémes részét ropogtassa.
- Nagyon sajnálom, ha nem akartad - fordul felém, a karjaival megint átöleli magát, szinte érzem, ahogy becsapja előttem az ajtókat. A szemeim elkerekednek a döbbenettől, mert ezt hiszi.
- Nem, nem - ragadom meg a kezét kétségbeesetten. - Hát nem érted? Pont ez a baj, Mira, én akarom.
Értetlenül nézünk egymásra, elvenném a kezem, de az ujjait köré fonja, nagy szemeivel csak pislog rám.
- Akkor miért rohantál el? Azt mondtad, ne csináljam ezt veled, én... én azt hittem, az a baj, hogy...
- Mira - hátrahajtom a fejem és behunyom a szemeim. Annyira okos lány, akkor ezt miért nem érti? Miért nekem kell megmagyaráznom? - Az a baj, hogy...
A fejemet a kormányba ütögetem, kedvem lenne erősebben csinálni, és széttörni rajta valamit. A lelkemben felhalmozódó csalódottság, keserűség, és tehetetlenség azt eredményezi, hogy rohadtul dühös leszek, de ezt nem adhatom ki, nem előtte, éppen emiatt fakadok ki.
- Az a baj, hogy nekem sosem szabadott volna egyetlen milliméterrel sem átlépni a barát zónán, ehelyett folyton azon kapom magam, hogy rólad fantáziálok, átgondolom, hogy én mit és hogyan csináltam volna Liam helyében. Ha megpuszillak azért sóvárgok, hogy bárcsak a szádra adhatnám, és bárcsak néha egyszerűen nem jutna eszedbe Liam, és nekem se, hogy ne kelljen ráharapni a nyelvemre és meghúzódni a háttérben, hogy én csak az legyek, aki majd újra és újra összeszedi a darabjaidat, amikor megint átgázol rajtad.
- Ezt gondolod? - pislog nagyokat, lenne még mit mondanom, de a hangjával visszaránt a valóságba. - Niall, te nem csak ez vagy nekem.
- Tudom - túrok a hajamba. - De ha ez lennék is, egy ideig nekem jó volt így. Nem tudom, mi történt, és mikor, a legbosszantóbb az, hogy nem akarok így érezni, nem akarlak elvenni tőle, nem akarom, hogy engem válassz helyette, rendbe akarom hozni ami köztetek van, mert tudom, hogy nektek együtt kell lennetek, és ilyen hülyeségeket művelek!
- Te nem vennél el tőle, Niall, és nem választanálak helyette - motyogja halkan. - Nincs kitől elvenned, és kit választanom.
Kétségbeesetten túrok a hajamba, felőrlöm magam, az egyik felem nagyon szeretné kihasználni a kínálkozó lehetőséget, de annak a szerencsétlennek az nem jut eszébe, hogy kockára tenné Liam barátságát, ezzel együtt a bandát is, és Mirát is ugyanúgy elveszíthetem, ha balul jönnénk ki belőle. Most Liam a barátom, benne vagyok a világ legkirályabb bandájában, és van egy csodás lány az életemben, akivel eddig nem kellett csókolóznom ahhoz, hogy boldog legyek.
- Ez nem igaz - motyogom, és fáj, fizikailag fáj jónak lenni.
- Niall, nem keresett engem, mióta hazajöttem, meg sem próbál bármit is lépni, egyedül én betegedtem bele ebbe az egészbe, én kötöttem ki agykurkásznál, neki fájt szerinted? Akkor fájhatott, amikor kirúgtam, de annyira nem hiányozhatok neki - csak üresen nézek magam elé, viszont ahogy halkan felszipog rákapom a tekintetem. A kezével megtörli az arcát, eltünteti a könnyeket a kicsordulásuk pillanatában. - Itt egyedül én akartam bármit is lépni még, de nem tudom, hogy minek.
- Mack - nyelek nagyot, épp ismét Liamet próbálnám menteni.
- Ne - rázza a fejét. - Nem érdekel, Niall, nem akarom hallani, ne védd meg most.
Lehajtom a fejem, valamit mondanom kellene, de nem tudok, és most kínosnak érzem a csendet köztünk.
- Nincs is itt, és képes irányítani az életem - jegyzi meg keserűen.
- Nem irányít - kék szemeivel kétkedve fürkész, fejét fáradtan az ablaknak dönti.
- Válaszolsz egy kérdésre? - aprót bólintok, bár tudom, hogy ha akarja, képes a vesztemet okozni a kérdéseivel. - Most miért hagytad abba? Ha te is akartad, akkor miért?
De igaza volt, Liam képes irányítani úgy is, hogy nincs itt, de Mira kérdése talán mégsem szándékosan egy elém dobott taposóakna, amit bár az utolsó pillanatban észleltem, a lábam már rajta volt. Az arcomat fürkészi, logikus magyarázatot vár, amit én nem tudok, így inkább feladom magam.
- Liam miatt.
Aprót bólint, ajkait összeszorítja, és elfordul, képzeletben valószínűleg épp felemeli a karját, hogy eldobja a kulcsaimat magához, csakhogy én ezt nem hagyom, nem hagyhatom. Megfogom a kezét, a fejét reflexből fordítja az irányomba, ezúttal én csókolom meg. Az lenne a reális, ha most majd ő vetne véget ennek, de addig amíg ez be nem következik, elhitetem magammal, hogy nincs Liam. Nincs senki, senkik vagyunk, két senki az óriási, üres semmi közepén, és senkinek nem fáj, amit teszünk.
- Niall? - suttogja, kezei közt fogja az arcom, ezért nem félek, hogy abbahagyja. Az arcát fürkészem, és ő az enyémet, köztünk van a váltó, és egy szatyor édesség. - Most miért csinálod akkor?
- Mert én ezt akarom, és nem érdekel, hogy helyes-e, vagy nem - lehunyom a szemeim, szeretném, ha örökké éjszaka maradna, és a végtelenségig csókolna, hogy soha ne kerüljek bajba ezért. - Te akarod, Mira?
Érzem a száját, vékony kis ajkai a szám sarkát érintik, bár nem válaszol, azt hiszem, vehetem igennek.
- Csak néhány órára ne létezzen számodra, kérlek! - lehelem.
- Kicsoda? - kérdezi, a hangjából játékosság csendül.
Érzem a mosolyát az enyémen, és imádom. Most nem olyan kapkodó, mint az előbb, és pont ezzel éri el, hogy ne gondolkodjak. Hátradöntöm az ülést, olyan apró, hogy pont elférne, ha mellettem akarna feküdni, és nem rajtam. Kipróbáljuk a csókolózás összes típusát, amit csak tudunk, de az ajkai mellett az ujjai is tesznek róla, hogy ne térjek magamhoz. A hajamtól indul, belemeríti az ujjait a tincseimbe, majd az arcomat cirógatja, lefelé vándorol a nyakamra, a mellkasomra, szétfeszegeti a félregombolt ingem, és a nadrágom derekáig kalandozik, ott viszont megfogom a kezét, és nehézkesen helyzetet változtatok. Egy ideig sokkosan pislogok, ahogy rájövök, hogy hol, és ki fölött támaszkodok. Aggódni kezdek az ablakok miatt, de mielőtt megszólalnék rájövök hogy sötétítettek az üvegek. Ettől függetlenül viszont ez még mindig egy autó, ami még mindig az autópályán áll, én pedig éppen ablakokon gondolkodok, miközben megfogja az állam és újra maga felé húz.
Semmi rosszat nem csinálunk, vagy csak abban a pillanatban nem érezzük annak. Elszakadok a szájától, ajkaim az állára, majd a nyaka puha bőrére tapadnak, a kezeim megérintik lapos hasát, selymes bőrét. Apró puszikkal hintem a vállát, magamba szívom az illatát, teljes kábulatba zuhanok.
A gondolataim kuszák, a mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, tudom, hogy hol kell megállnom, és bár nagyon nehéz, de megteszem.
Oldalt fekve éppen elférünk egymás mellett, végigsimítok az arcán, tincseit a füle mögé rendezgetem. Egyelőre el sem kezdek azon gondolkodni, hányadán állunk most, mindketten igyekszünk úgy tenni, mintha ez természetes lenne. Addig az is, amíg csak nézem az arcát és simogatom a haját, az viszont már nem, hogy a puha ajkaira nyomom a szám, amikor kedvem tartja. Az még furcsább, hogy ő válaszol, sőt, nem csak egyszerűen viszonozza a puszim, hanem a kezét a tarkómra helyezi és az ölelésembe férkőzik.
- Olyan jó a hajad - mormolja csukott szemekkel, ujjacskáival a tincseket fésüli. Az arcához dörgölöm a fejem, nevetést kiváltva belőle. A háta mögé nyúlva tapogatózik, majd felül, és közénk vesz egy doboz kekszet.
- Miattad leszek ennél is dagadtabb - motyogja, felhúzza az orrát és az ujjai közt forgat egyet.
- Hát persze, daruval foglak kiszedni innen - forgatom a szemem. - Egyél, Mira, hízok veled, ha akarod - ígérem, és én is elveszek egy kekszet. Mosolyogva szedi szét, magam mellé húzom, az arcát és az orrát morzsák borítják be, amikor beleharap. Fintorogva söpri le őket, fészkelődik, felül és lefekszik, mozgolódik, vonakodva újra és újra vesz egy kekszet, míg én sorban dobálom a számba a cukrokat.
- Niall? - Hümmögve billentem felé a fejem, amikor így szólít meg már tudom, hogy valami nehéz kérdést fog feltenni. Végül nem kérdez semmit, csak néz rám a nagy szemeivel, majd a tenyerét az arcomra helyezi és megcsókol. Nyögve fogom át a derekát, nem akarok magyarázatokat adni és kapni, nekem jó az is, ha mostantól kezdve így is élvezzük egymás társaságát. Semmit nem változtatnék köztünk, semmit, csak ennyit, hogy engem akarjon, és én hiányozzak a legjobban neki, ha nem vagyok vele.
Átpakolja az édességeket a másik ülésre, míg én elveszem a pokrócát, és amikor lefekszik betakargatom vele.
- Kényelmes? - az ülés amennyire csak lehet vízszintesen van, a karjára hajtja a fejét, és félig a pokróc mögül kukucskál.
- Gyere ide - bontja ki magát, a puha takarót felemelve hívogat. Bebújok mellé, gondosan hozzám bújik, eligazítja a pokrócot, majd a mellkasomnak dönti a fejét. Vékony teste az enyémhez simul, hallom ahogy halkan felsóhajt, és ellazul. Ha belegondolok, jó ideje ezt csináljuk, csak eddig nem csókoltuk meg egymást. Tegnap este is így bújt hozzám, és most is ugyanúgy a mellkasomba fúrja az arcát.
A tincseit fésülgetve nézek magam elé, ahogy elcsendesedik a gondolataim kezdenek rossz irányba száguldani.
- Mira? - suttogom, kérdőn pillant fel, míg én kihúzom az ujjaim a hajából. - Reggel mi lesz?
- Még nincs reggel - mormolja, és kissé felemelkedve puha ajkait az enyémhez érinti.
Lehunyt szemekkel húzom magamhoz, belegondolok, hogy talán ha felkelünk megint mindent máshogy fog látni, de addig minden másodpercét kihasználom annak, hogy most megtehetem ezt. Most kimondhatok mindent, amit akarok, csak reggel fogom megbánni, és az most nagyon távolinak tűnik.
- Baj, hogy én azt szeretném, ha reggel is megtennéd ezt? - suttogom az ajkaira.
- Neked baj - simít végig a hajamon. - Én megteszem.
- Kérlek! - közelebb húzódok hozzá, nem mintha lenne hová. Arcom a hajába temetem, egymásba fonódunk, és rájövök, hogy mennyivel jobban esik ez vele, mint Florával, vele minden sokkal jobb.
Amikor kinyitom a szemeim meleg van, a takaró eltűnt, ahogy Mira is mellőlem. Laposakat pislogva próbálok rájönni, hogy csak álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént. Nem tudom, melyik lenne rosszabb, azonban amikor elérek arra a szintre, hogy képes vagyok gondolkodni is, és igénybe venni az érzékszerveimet, felfedezem őt a másik ülésen, ahogy tűnődve néz ki az ablakon. Van egy olyan érzésem, hogy csak a szemei néznek, gondolatban nincs jelen, és ez beigazolódik, mikor megérintem a kezét, és összerezzen.
- Szia - köszörülöm meg a torkom. Ahogy gondoltam, most hirtelen nem tudok mit mondani, olyan érzésem van, mintha lerészegedtem volna, az egész éjszakára homályosan emlékszem csak, és részletek estek ki.
- Szia - húzza mosolyra a száját, bár nem tartom a legőszintébbnek. Egy ideig fürkész, majd lehajol, én pedig Isten tudja miért, de összerezzenek, amikor megcsókol, azt kívánom, bár minden reggelem indulhatna így, ugyanakkor megint Liamet látom. A szemeim dörzsölgetve ülök fel, felhúzom az ülést és amennyire tudok kinyújtózok, a lehúzott ablakon a meleggel együtt friss levegő, és egy kis szellő is beáramlik. Végigszántok a hajamon, nem nézek ki a legjobban, és ezen változtatni sem tudok, ellenben Mira most is tökéletes.
- Mack - szólítom meg, nagyon szeretném, ha folytatnánk ott, ahol éjjel abbahagytuk, még ha nem is helyes. - Rendben vagyunk? - kérdezem óvatosan.
- Persze - húzza mosolyra a száját. Visszamosolygok, kinyújtom a kezem és megérintem a haját, majd finoman magam felé vonom. Önző, szemét vagyok, aki csak magára gondol, egy hazug áruló, de addig, amíg azok a puha ajkak az enyémen vannak, és hajlandóságot mutatnak arra, hogy birtokba vegyem őket, lehetek akármilyen utolsó szemét is, nem érdekel, amíg nem ő tart annak. Azt mondja, rendben vagyunk, és nekem ennyi jelenleg bőven elég, van mit megbeszélnünk, és közel sem biztos, hogy amit most csinálunk, az hosszútávú lesz, sőt, a legkevésbé sem lehetséges, de megelégszem ezzel a pillanattal jelenleg.
- Keresnünk kéne egy benzinkutat - nézek ki a szélvédőn, nem mintha túl sokat látnék.
- Találtam egy ilyet - nyújtja felém a telefonját, ami talán perceken belül lemerül. - Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, ezért én nem tudtam megnézni, de ha te tudod, akkor állítólag kiadja, hogy hol a legközelebbi benzinkút.
Rámosolygok, megint megmutatkozik, hogy milyen okos, és hogy a legtöbb helyzetben feltalálja magát. A GPS segítségével nagyjából behatárolom magunkat, majd az alkalmazás kidobja, hogy a legközelebbi benzinkút alig néhány kilométerre van.
- Megvársz itt, vagy velem jössz? - kérdezem, ha egyedül maradunk, magamat, és őt is jól ismerve, mindketten elkezdünk gondolkodni a történteken, és nem is szívesen hagynám itt.
- Megyek - mosolyog rám, és kiugrik a kocsiból.
Mivel kanna az nincs, a maradék benzin pedig nem elég odáig, abban a reményben indulunk el, hogy vehetünk egyet, más esetben itt ragadunk még néhány órára, ami talán annyira nem lenne rossz. Távol Sydneytől, és tulajdonképpen a fejlett civilizáció nagy részétől, mindent elfelejtek, ami eddig nyomasztott. Az autók elsuhannak mellettünk, de egyik sem lassít, ahogy azt a városban tennék, itt senkit nem érdeklünk, csak baktatunk egymás mellett, mindketten a tájat nézzük, mígnem a kezét óvatosan az enyémbe csúsztatja. Ez természetes, mégis más, egyenként zárom köré az ujjaim és addig levegőt sem veszek, amíg igazán meg nem fogom az apró kezét. Próbálok rájönni, mi változott a nyilvánvalón, azaz azon kívül, hogy éjjel egymásnak estünk, óvatosabbak lettünk, bátortalanabbak, az eddig természetes érintéseink most mindkettőnk számára valami háttérrel rendelkezhetnek, de nem engedem, hogy ez befolyással legyen ránk, arra, ami ezeken kívül igazán mi vagyunk.
- Még mindig szeretnél Melbourne-be menni? - töri meg a csendet, felém fordítja a fejét és kutató szemeivel fürkész. Nem tudom, ő mit akar, így nincs jó vagy rossz válasz, az egész rajtam áll, vagy bukik, ha elmegyünk Melbourne-be, jelen pillanatban úgy érzem, bármi történhet, eddig is ketten voltunk, egy kis lakásban, de a lakása nagyjából megakadályozott mindent, ami itt kirobbant, az erkélye folyton arra emlékeztet, amikor véletlenül megláttam őket, Mira már-már rajongó imádattal teli pillantására. Viszont egy idegen szobában, aminek soha nem volt semmi köze hozzájuk, úgy, hogy most úgy néz ki, szabad a pálya számomra, talán nem jutna Liam az eszembe, sőt, egészen biztosan nem.
- Nem tudom - válaszolok, és őszintén nem tudom. Egyik részem - a nagyobb - nem gondolkozna, csak menne, belevágna, a másik hazamenne, a pici lakásba tele azzal, ami ő, és csak nézné ahogy a kanapén kuporogva firkálgat, olvas, vagy átszellemülve csellózik, és a haja ráomlik a hangszerre. - Menjünk haza - szorítom meg picit a kezét, hiszen én ezt a Mirát szeretem, azt, amelyik gondolkozik, túlreagál, művészkedik, és a szeretetét kifejezve lábujjhegyre szökkenve puszit nyom az arcomra, és éjszaka, amikor nem tud aludni, félénken az ölelésembe kéri magát.
- Haza? - néz nagyokat, összeráncolt szemöldökkel fürkészem.
- Nem szeretnél? Mehetünk Melbourne-be is...
- Nem, én is inkább haza akarok menni - néz még mindig értetlenül.
- Akkor? - közénk emelem a kezét, végigsimítok a puha bőrön a hüvelykujjammal.
- Csak te is azt mondtad, hogy haza.
- Igen? - lehet, én vagyok nagyon hülye, de nem értem, miért olyan megdöbbentő ez. Elkeserítő lenne, ha azt hinné, hogy a célom az, amit talán ő is pontosan tud, hogy bekövetkezhet Melbourne-ben.
Hirtelen lecövekel, majd egy pillanattal később mindkét vékony karjával átölel, és az arcát a mellkasomhoz szorítja.
- Mack - nevetem el magam, átölelem, finoman végigsimítok a haján. - Mi van?
- Semmi - kuncog fel édesen. - Csak tetszik, hogy hozzám akarsz hazajönni.
Hirtelen felfogom, mégis miért így reagált, nehéz a gondolatai közt olvasni, végül mégis mindig megértem, még ha nehezen is.
Megsimogatom az arcát, ami hirtelen mintha élénkebb lenne, sugárzik, hihetetlen, hogy mindössze egyetlen szó miatt, olyan könnyű őt boldoggá tenni, és vele boldognak lenni. Megemelkedik, pisze orra ügyetlenül összeütközik az enyémmel, a szemeim lehunyva, mosolyogva húzom magamhoz. Egy autó hosszan dudálva elhúz, mire szétugrunk, zavartan túrja hátra a haját, alsó ajkát ízlelgetve tördeli az ujjait.
- Menjünk - nyújtom felé a kezem, akármit is akar, nem baj. Nem baj, ha nem gondolja annyira komolyan, amilyen számomra lenne, ahogy az sem, ha pont annyira komolyan gondolja.
- Sajnálom, ez csak... nagyon furcsa nekem.
- Pont annyira, amennyire nekem is.
- Szólj, ha nem akarod - néz rám kerek szemekkel. - Én... nem baj, ha nem, csak...
- Mira - simogatom meg a kezét, finoman berekesztve a felesleges fecsegését. - Ezt te fogod abbahagyni, nem én, de mindegy mi történik kettőnk közt, nem akarlak elveszíteni.
- Nem fogsz - dől a vállamnak. Átölelem, magamhoz húzom a fejét és puszit nyomok a hajára.
Nem sokkal később két kanna benzinnel, és egy újsággal - amelynek címlapján ismét mi vagyunk, és Liam arca, rajta egy kérdőjellel - távozunk a kis benzinkúti boltból.
- Az ott meg mi? - torpanok meg, ahogy tőlünk pár méterre meglátok egy állatot elmélyülten turkálni egy szemetesben.
- Egy kenguru! - kap az arcához és aprót szökken. Megragadja a pólóm és húzni kezd felé. - Nézd, milyen édi!
- Nem - a lábaim követik, ugyanakkor inkább hátrálnék. Megfogom a kezét és hátrafelé nógatom. - Nagyon szép, de távolról csodáljuk.
- De nem bánt! A kertünkbe régen mindig beszöktek.
- Oké, de a mi kertünkbe viszont macskák szöktek be, és a legnagyobb állat, amit kukázni láttam, egy mosómedve volt - meredek az állatra, ami hirtelen felemeli a fejét, egy chipses zacskóval az orrán. Ösztönösen hátrálok két lépést, közben próbálom a hátam mögé noszogatni Mirát.
- Nézd, lehet van kicsinye is! Ott az erszénye!
- Jól van, Kanga, nem kérünk chipset - hátrálok, le sem véve a szemem róla. Hirtelen ugrik egyet felénk, és kis híján felborítom az elbűvölt lányt, én menekülnék, minél távolabb Kangától meg a lehetséges kölykétől, míg ő azért próbál elszökni, hogy a közelébe menjen.
- Nézd, simogassuk meg!
- Nem szeretném - fordulok meg, sietve húzom magammal arra, amerről jöttünk. - Menj haza! - vetem az állat felé, ami válaszul kettőt ugrik felénk, és készül a harmadikra. Futásnak erednék az autópálya felé, de Mira makacsul lecövekel.
- De Niall, követni fog, kimegy az autók közé és elütik! Szólnunk kell, hogy vigyék haza - hatalmas szemeket meresztve kérlel, amire lehetetlen nemet mondani. Vonakodva fordulok vissza, most már velem együttműködve jön a kis bolt felé, hogy közölje a pénztárossal, hívjon állatvédőket.
- Most már mehetünk? - kérdezem.
- Nem, szeretném megvárni, amíg érte jönnek, hogy biztos ne essen baja - huppan le nemes egyszerűséggel az útpadkára, és onnan nézi a kukájához visszatérő vadállatot.
- Hát jó - sóhajtok, és leülök mellé. Nem tudok nem mosolyogni ezen a helyzeten ismét, ülünk a semmi közepén, és várjuk, hogy érte jöjjenek egy idetévedt kenguruért. - Muszáj megvárnunk, Mack? Semmi baja nem lesz, már jönnek érte, és visszaviszik oda, ahonnan jött, békésen szemetezik még egy darabig, aztán hazamegy Zsebibabához.
- De addig elmehet - makacskodik.
- Oké, akkor én visszamegyek a kocsihoz, beletöltöm a benzint, aztán eljövök érted, az úgy jó?
Aprókat bólintva szemlél, szinte ugrásra készenáll, hogy megakadályozza, ha az új barátja az úttest felé akarna menni.
- De ne menj a közelébe - kérem. - Ki tudja, mire képes.
- Niall, én ilyen állatok között nőttem fel - mosolyog rám.
- Luke sokkal inkább ökör, mint kenguru - jegyzem meg, mire felnevet.
Elsietek, folytonosan hátrapillantva, de nem történik semmi, ott üldögél ahol eddig, kinyújtja a lábait és ide-oda mozgatja a lábfejét. Muszáj lefotóznom, annyira édesnek találom, ahogy felügyel.
Sokkal hosszabbnak tűnik most az út, mint Mirával volt, épp elég hosszú ahhoz, hogy megbánjam, hogy egyedül hagytam, és elkezdjek gondolkozni, mi lesz, ha hazamegyünk, de ennél sokkal inkább aggaszt, hogy most mit fogok csinálni Liammel. Komolyan gondoltam, hogy bármit megteszek azért, hogy rendben legyenek, attól függetlenül, én mit érzek Mira iránt, nem védekezhetek azzal, hogy ő csókolt meg először, mert én folytattam, úgy, hogy tudtam mibe kerülök. A gond az, hogy most tényleg nem tudom, mit akar Mira, mert már nem szenved Liam miatt, képes vagyok betölteni a helyét, boldog velem, de itt nincs helyes döntés, ha Liammel akar lenni, én kapok egy döfést, de ez a jobbik eset, ha engem akar, akkor Liam élete végéig nézhet minket, láthatja, hogy mit veszített, őrölheti magát, és gyűlölhet engem. Én mindkét esetben veszíteni fogok valamit, de most először gondolkozok el azon, hogy Mirát választom, vagy tulajdonképpen inkább magamat.
Beletöltöm a tankba a benzint, és amennyire lehetséges rendbe rakom az autót, a plédeket összehajtva a csomagtérbe helyezem, a cukros és kekszes papírokat egy külön zacskóba gyűjtöm.
Visszafelé, ahogy újra egyre közelebb kerülök hozzá, inkább azon tűnődök, milyen hatalmas fordulatokat tud venni két ember kapcsolata, legalábbis Miranda Mackenzie Hemmings esetében. Kezdve Liammel, ami talán a legnagyobb, őt követheti a mostani helyzet velem, a kapcsolata Harryvel, Zaynnel, és Louisval, s ezek csupán csak azok, amiknek szemtanúja voltam.
Már nem üldögél ott, ahol hagytam, megérkeztek az állatvédők, és körülöttük, meg a kenguru körül legyeskedik. Elképesztő egy lány, a legsokszínűbb egyéniség, akivel valaha találkoztam. Rockot énekelve indult egy tehetségkutatóban, most poppot játszik, míg a lakásában különféle komolyzenei díjak sorakoznak. Hibátlanul, kotta nélkül eljátssza bármelyik darabot, bármelyik zeneszerzőtől zongorán, csellón, de még talán gitáron is képes lenne rá. A szuperhősök mellett sorozat fan, aki színházba jár, operát néz, a könyvespolcán mai szerzők mellett megtalálható a világ összes nagy nevű alkotójának legalább két műve. Egyik nap nem öltözik fel, csak pizsamában vonszolja magát, másnap rockert alakít, azután kis ruhákban, szandálban szökdécsel kecsesen. Néha undok, néha díva pophercegnő, mégis egy tündér, aki sokat sír, és sokat nevet, és akibe nem tudom, mikor, de beleszerettem. Szeretném örökre eltüntetni a szeméből a szomorú könnyeket, és csak nevetni, mosolyogni látni.
Kiugrok a kocsiból, az állatka kukában turkálás helyett már jóízűen szalmát rágcsál a kocsi ketrecéből, fel-felpillantva a megmentőjére.
- Jó napot - mosolygok, és kezet fogok az állatvédőkkel. Nagyokat néznek, de nem tesznek megjegyzéseket. - Minden rendben lesz Kangával? - intézem a kérdésem Mira felé, a karomat finoman a dereka köré fonom, a szívem megőrül, mert a karomba simul.
Ő is akarja.
- Visszavisszük a természetes élőhelyére, valószínűleg elszakadhatott a többitől, ezért kötött ki itt, de mindenképpen találunk neki egy jó helyet - válaszol helyette az egyik férfi.
- Simogasd meg - pillant rám reménykedő tekintettel Mira.
- Ezek az állatok veszélyesek? - közelítem meg a ketrecet.
- Békések, de képesek sérülést okozni, főleg ha megijednek, viszont ő kifejezetten nyugodt.
- Mondtam - jegyzi meg a szöszke lány.
- Én meg azt mondom, hogy akár bánthatott is volna, megvolt rá a lehetőség - vágok vissza.
Lábujjhegyre állva, gondolkodás nélkül nyújtja ki a kezét, melyet gyorsan megelőzök. Ha Kanga megbolondul, és harapni akar, feláldozom az ujjaim.
Az orrához érek, ami furcsa, elsőre bizonytalan vagyok, majd lassan rájövök, hogy valóban nem ártalmas.
- Olyan aranyos - kuncog fel mellettem, nyújtózkodva érinti meg a kenguru füleit.
Készül vele egy kép, és egy ideig hagyom, hogy körberajongja, tulajdonképpen én is élvezem az állatsimogatósdit.
Mielőtt úgy döntenénk, hogy indulunk, előveszi a pénztárcáját, és a benne fellelhető összes pénzt a szervezetnek adja, cserébe az ígeretért, hogy Kanga, és vele együtt az összes állat jó helyre kerül.
Csodálom, minden porcikája csodálatra méltó. Addig néz az autó, és leginkább a kenguru után, amíg látja, majd amikor eltűnik mosolyt villant rám. Az arcát fürkészem, és nem tudok rájönni, mi nem jó benne, minden az, néha nagyszájú, de annyira tiszta, és jó. Lassan ingatom a fejem, megkeresem az ajkait, és lélekben belehalok a gyönyörbe, amit érzek attól, hogy puha, édes szájához érhetek, és érezhetem az ízét. Talán mégis inkább Melbourne-be szeretnék menni.
Homlokát az enyémnek támasztja és hosszú szempillái mögül pislog rám, az arcán kis mosoly ül.
- Egyes dolgok elég nagy fordulatokra képesek - jegyzi meg, én pedig mosolyogva húzom vissza még egy kicsit.
Útközben ugyan úgy viselkedik, ahogy tegnap ilyenkor tette, kényelmesen elhelyezkedik az ülésben, zenét hallgatunk, falatozgatunk, én pedig elképzelem, milyen lenne itt maradni, és nem menni haza. Nem is vágyom haza, se Angliába, se Írországba, bár talán ez így csúnyán hangzik, így van, itt tudnék maradni vele.
Elfog az idegesség, amikor órák múlva, már késő délután beérünk Sydney területére, de ő ugyanúgy marad, ahogy eddig. Gondtalanul dúdolgat, elkezdi összeszedegetni a szemetet, és amikor észreveszi, hogy figyelem, boldogan pillant rám.
- Ez tartalmas kirándulás volt - nyújtózik ki, amikor leállítom az autót.
- Mindenképp - mosolygok rá. Nem akarok kiszállni, ő viszont kicsatolja magát és mielőtt kiugrana még körbenéz, de semmi gyanúsat nem lehet látni.
Kiveszem hátulról a cuccainkat, az autót a parkolóban hagyjuk, kezét a szabad kezembe csúsztatja miközben bemegyünk, és nem is engedi el, addig nem, amíg ki nem nyílik a lift ajtaja a nyolcadik emeleten, és meg nem látjuk az ajtaja előtt üldögélő fiút.
Elakad a lélegzete, a szemei óriásira nyílnak, valahogy én is így reagálhatok, legszívesebben viszont a liftaknába vetném magam. Liam is ugyanúgy meglepődik, emellett a tekintete fenyegetően cikázik az arcom, és a Mira kezét fogó kezem között, feltápászkodik, nézik egymást körülbelül 4 méter távolságból, és eltűnik a kéz a kezemből, helyette átölelné magát, végül leereszti a karjait, szorosan maga mellett.
Ezért nem kellett volna mindannak megtörténnie, ami az elmúlt kb 18 órában történt, vagy inkább a felében, mert az együtt alvás mondhatni megszokott. Ezért, ahogy néz rá, hitetlenkedve, nagy szemekkel figyeli, a szempillái minden pislogásnál megrebbennek, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban eltűnik. Ajkai résnyire nyílnak, éppen csak nem roggyannak meg a lábai, erre nem vagyok én képes, rám sosem fog így nézni, akkor sem, ha annyira szeret, amennyire én szeretem őt. Bár így néz, mégis hátrálna, amikor Liam közelebb merészkedik, és önzés, meg sértettség helyett elindul bennem, hogy meg kell őt védenem. Bármitől, bárkitől, mindegy ki vagy mi az, ha megijeszti, és számomra, hogy a falhoz préselné magát, és a hátam mögé bújna határozottan rémületet sugároz.
- Beszélhetnénk? - néz át rajtam Liam, szó szerint úgy tesz, mintha nem lennék jelen. - Ketten - fűzi még hozzá.
- Nem - vágom rá, szó sem lehet róla, hogy kettesben hagyjam vele, azok után nem, hogy hányszor, és milyen állapotban szedtem fel utána Mirát.
- Semmi baj, Niall - szólal meg halkan, majd megköszörüli a torkát, és kihúzva magát visszamerészkedik a korábbi helyére. - Addig esetleg összefutnál Luke-kal?
Lesújt, feldühít, megsért, belém rúg, eldob, és ezzel a mondattal véget vet mindennek, ami egy teljes napig sem lehetett az enyém. 

- Hogyne - motyogom érzelemmentesen, de talán már nem is hallja, a cuccokért nyúl, helyette viszont Liam azonnal kiveszi a kezemből, összetalálkozik a pillantásunk, és az övé haragos, figyelmeztető, fenyegető, mint egy kutyának, aki védi a területét, ugyanakkor gúnyos is, ő is tudja, hogy Mira őt választotta.

- Kösz az eddigieket, Niall, innen már átveszem.
Nem szólok, lenyomom a lift hívógombját, hallom a kulcscsomó csörgését, és egy pillanatig nézem a szőke hajzuhatagot, ami a lépteivel, melyeket a lakása felé tesz ritmikusan együtt mozog, majd bezárul az ajtó, és ahogy elindul a lift, az öklöm találkozik a fémmel.

~Mira Hemmings~

Mélyeket kell lélegeznem, anélkül, hogy észrevenné, mennyire frusztrál, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel, hogy hirtelen itt találom, és egyedül maradok vele. Nem találok bele a kulcslyukba, a kezeim remegnek, csak szenvedek a zárral, mire kinyújtja a kezét, ami az enyémhez ér, sőt, nem csak hozzáér, megfogja a csuklóm, és ez hirtelen túl sok. Elrántom a kezem, a kulcsok a földre pottyannak, értetlenül pislog, míg én a mellkasomhoz szorítom a kezem.

- Ne érj hozzám! - szakad ki belőlem, barna szemei az arcomat fürkészik, majd lehajol és felveszi a kulcsokat. 

Kinyitja az ajtót, és beenged maga előtt, a lakásom pont úgy van, ahogy tegnap hagytuk, az ágyneműk úgy, ahogy felébredtünk, ott hevernek, Niall néhány ruhadarabja a fotelban van, evőeszközök és tányérok párosan. Csak most tűnik fel, nélküle, hogy a lakásom mennyire kettőnkre "specializálódott", amiből egy volt, hirtelen kettő lett, az én lányos dolgaimnak ott van a férfi párja, még az illat is más, és nem úgy, mint Luke-nál, amikor kedve támad nálam csövelni néhány napig.

- Hol voltatok? - arra számítok, hogy legalább kedves lesz velem, nem tudom, miért van itt, de ha jól sejtem, azért, hogy ismét megpróbálja rendbe hozni, amit elcseszett, de a bunkó hangsúlyával nem jó úton indul el.

- Kirándulni - vonom meg a vállam, megtiszteltetésnek veheti, hogy egyáltalán válaszolok neki, és beengedem ide. Nem igazán vagyok kész erre a beszélgetésre, nem kellett volna idejönnie, most már nem, mert nem vagyok biztos benne, hogy én elmentem volna Londonba.

- Tegnap délután óta várok az ajtód előtt - néz a szemembe, megkerül, és úgy mozog, hogy ne tudjam elkerülni.

- Bocs, hosszú kirándulás volt - vonom meg a vállam. - Nem mintha egyébként elnézést kellene kérnem azért, mert már képes vagyok élni az életem nélküled is.

- Ja, azt látom - néz körbe, az álla és a nyaka megfeszül. Nem tudom levenni róla a szemeim, ha leállnak egy pillanatra az agyamban futó gondolatok, csak azt látom, hogy milyen szép, legszívesebben megfognám az állát és magamhoz húznám, de az agyam nem egy könnyen leállítható szerkezet. - Jó, hogy neked megy.

- Nem én döntöttem így.

- De igen - néz a szemembe. - Te küldtél el.

- Miután te elküldtél engem! - csattanok fel. 

- Jóvá akartam tenni, Cica! Még mindig azt akarom! - összerezzenek, olyan rég hallottam már ezt az utálatos becenevet, és hiányzott. - Pontosan tudom, hogy elbasztam, Mira, ne hidd, hogy nem, és ha ez megnyugtat, nem telik el úgy nap, vagy akár csak egy óra, hogy ne gondolnék rá, mi lenne, ha akkor nem úgy reagálok, de nem tudom visszacsinálni. Tudom, hogy én már annyiszor, és annyi mindent elrontottam, hogy nem érdemlek meg megint egy esélyt, de kérlek, hadd tegyem jóvá, Kiscicám!
Elnyílt ajkakkal nézek rá, a könyörgése, reménykedő tekintete, ahogy szólít, amikor legutóbb csinálta ezt, nem úgy láttam, ahogy most látom. Ha nem szólalna meg, a nyakába vetném magam.
- Adj egy esélyt, Mira, ha akarod, most azonnal elkezdhetünk próbálkozni, hogy legyen egy másik kisbabánk.
- Nem - nyílnak tágra a szemeim, kiejti a "kisbaba" szót, és abba az állapotba sodor, amiért többek szerint is pszichológusra van szükségem. - Még mindig rohadtul nem érted! - harsogom, és a hajamhoz kapok, érzem, ahogy az ujjaim megmarkolják, és érzem a húzást, ahogy kiszakadnak a hajszálaim. - Én nem akarok egy másik kisbabát, Liam! Nem akarok próbálkozni, nem akarok ígéreteket, hát nem érted?! Kimondtad, hogy te nem akarod, és tönkretettél mindent! Végig úgy gondoltam, amíg egyedül én tudtam a babáról, hogy ez azért történik, mert nekünk együtt kell lennünk! Nem akarok próbálkozni, nem akartam sosem szándékosan terhes lenni, mert azt gondoltam, hogy majd jön, ha jönnie kell, akkor, amikor igazán szerelmes vagyok valakibe, és te ezt tönkretetted! Elvesztettem ezt, a kisbabám, téged, és majdnem mindent, amim akkor megvolt, de te még mindig nem vagy képes ezt felfogni!
- Niall miatt van, ugye? - értetlenül nézek rá, levegőért kapkodok, a szája gúnyos mosolyra húzódik, hitetlenkedve rázza a fejét. - Szépen átvette a helyem.
- Ehhez Niallnek nincs semmi köze - kapom fel a fejem. Nem gyanúsítgathatja őt, és foghatja rá azt, ami az ő hibája, és az enyém.
- Akkor miért nem tudok valami olyat mondani, ami jó neked?! A fenébe már, Mira, próbálkozom, már sokadjára, adtam neked időt, hogy átgondold, talán túl sokat is, mert akárhányszor rászántam magam, hogy eljövök, mindig megijedtem, de már nem bírom tovább! Látom, hogy elvesz tőlem téged, úgy, hogy közben megígérte nekem, hogy mindent megtesz azért, hogy megint velem akarj lenni. Ha ezzel akarsz visszavágni, most már elég lesz, kérlek!
- Mégis milyen visszavágásról beszélsz? - meredek rá hitetlenkedve. - Szerinted ez valami olyan, amiért gyerekesen visszavágnék? Nem tudnék olyat tenni, ami miatt te olyan fájdalmat érezhetnél, amit én éreztem, és semmihez nem használnám fel Niallt! Bármiért is jöttél ide, Liam, ideje menned, mert én erre nem vagyok képes!
- Idejöttem, miután láttam rólatok a képeket, és a cikkeket...
- Nem érdekel! - kiáltom el magam. - Már semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! - kapnék a fejemhez, de megragadja a csuklóm.
- Márpedig akkor is végig fogsz hallgatni!
Makacsul összezárom a szám, az ujjai kellemetlenül fonódnak a csuklóm köré addig, amíg ellenkeznék, majd lassan meglazulnak.
- Másfél napja ülök az ajtód előtt, mióta leszálltam a repülőről nem ettem, nem aludtam, de még mosdóban se voltam, elmondom, hogy bármit megtennék azért, hogy visszakapjalak, ez neked mégsem elég. Eközben látom, hogy Niallel nevetsz, Niallel minden szép és jó, ő képes boldoggá tenni, ő tökéletes, ő hozzád érhet, megfoghatja a kezed, látom, milyen szépen berendezkedett ide, és elfoglalta a helyem az ágyadban is. Mit kellene gondolnom, Mira?
- Semmit - nézek a szemébe. - Mert semmi közöd hozzá.
- De rohadtul van közöm hozzá, Miranda! Lefeküdtél vele?! Hogyan segített neked, feláldozta magát és a helyembe lépett?
Remegek a dühtől, azzal fogom bántani, amivel tudom, hogy a leginkább bánthatom, de ezt nem gondolom át igazán. A szemébe nézek, nem azért csinálom, amit a baba elvesztése után éreztem, vagy akkor, amikor kirúgott, hanem azért, mert hetekkel később is ugyanazokat a harcokat vívjuk, és még mindig képes fájdalmat okozni.
- Nem - nézek rá. - De ha akarná, gondolkodás nélkül belemennék.
A fejéhez kap, a szemei néhány másodpercig óriásira kerekedve csodálkoznak, majd milliónyi érzelem önti el, amiből csak néhányat ismerek fel, mert olyan jó viszonyt ápolok velük. Düh, harag, csalódottság, hitetlenkedés, majd bevágja maga mögött az ajtót, úgy, hogy az egész lakás beleremeg,