2014. szeptember 11., csütörtök

17.rész Különböző kapcsolatok

Sziasztok! 
Sajnálom, ez a rész nagyon kusza lett, felét bloggerben írtam, felét Worldben, nem volt időm még rendbe tenni, s nem épp a legjobb napjaimat élem. Holnap délután kijavítok minden hibát benne, addig pedig ne haragudjatok, amiért ilyen pocsék valamit kell olvasnotok, a tartalom sem valami jó. Sajnálom...
Nessa. xx

Megdöbbenek, ugyanakkor mégsem, amikor Luke neve felvillan a kijelzőn. Nem tudom, hogyan képes elérni, amikor nálam nem jelez a telefon térerőt, de nem sokat gondolkozok azon, felvegyem-e, holott pontosan tudom, mit akar.
- Szia öcsi! - szólok bele, hangomba akaratlanul is cinizmus vegyül. Haragszom rá, azt hiszem, már többször is kifejtettem, miért.
- Mira - mondja kimérten, ugyanakkor a hangja kissé el is lágyul a nevem második szótagára. 
- Luke.
A fülemben hallom, ahogy hangosan, élesen vesz levegőt, mielőtt megszólalna.
- Mi a francot műveltél, Mira? - képzeletemben kirajzolódik Luke, ahogy valami szállodai ágyon görnyedve beletúr a hajába, majd kifelé néz az ablakon a többnyire idegen városra.
- Semmit - vonom meg a vállam, habár nem látja. Ez a mozdulat az utóbbi hetekben igencsak berögzült az agyamba. - Gondolom, tudod, akkor miért kérdezed?
- Tőled akarom hallani, szóval, mit csináltál? Ne hagyj ki semmit Mira, valóban tudok mindent!
- Mindent? - kérdezem magamtól, ám ez nem hagyja el a szám. - Minek, ha tudod? Berúgtam, igen, Liam elvitte helyettem is a balhét, de végül bevallottam. Ne kérdezd, miért, pillanatnyi őszinteségi roham tört rám a dühös Zayn láttán, aki kis híján kitörte a nyakát, mert egy fán talált térerőt. Elégedett vagy? Minimum 1 héttel hamarabb jöhetek el ezért! - kezdenék alkudozni, ám a heves reagálásra nem számítok.
- Hogy vagy képes ezt ilyen büszkén mondani?! - kiáltja, hangjából csak úgy süt a düh.
Az igazság az, hogy nem vagyok rá büszke, de már mit tehetnék? Volt egy viszonylag jó estém, nem bántam meg, az első felét legalábbis nem.
- Úgy mondod, mintha gyilkosságot követtem volna el, pedig csak egy kicsit becsíptem. Nem nagy dolog, nekem is lehet Luke, ahogy te is megteszed néha. Azt miért nem hallod meg, hogy bevallottam? Miért csak a rosszat hallod? - fakadok ki, s bár ezúttal nem kiabálok, a hangom dühös és némileg elkeseredett is.
- Nem kellene a rosszat látnom, ha nem tetted volna. Azt hittem, felfogtad, mit kérek, de nem úgy tűnik, mintha annyira tennél érte, hogy együtt tölthessük a szülinapunkat. Jöhetsz azzal, hogy miattam nem lesz így, de ez csak miattad van, Mira. Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlen és idióta vagy!
- Te vagy az idióta! - sikoltom felháborodva. - Azt se tudod, mi van itt velem! Fogalmad sincs semmiről, mert te csak akkor tudsz felhívni, ha van valami bajod velem! Minden nap, amikor felkelek az az első dolgom, hogy megnézzem, hívtál-e, egy sms is elég lenne, de egyetlen sort sem írtál már hetek óta! - vágom a fejéhez, s szabad kezemmel püfölni kezdem az ágyat.
- Mindig ezt csinálod - közli hidegen, tényként - mindig mindent rám hárítasz, mert képtelen vagy elfogadni, ha nekem van igazam!
- Menj a francba! - morgom, s már készülnék kinyomni, amikor Niall trappol be. Arcáról hamar lehervad a vigyor, amikor meglátja az arckifejezésem, ahogy a telefont szorongatom elfehéredő ujjakkal. - Direkt csinálod ezt, nem is akarod, hogy hazamenjek.
- Te beteg vagy - nevet fel rosszkedvűen, cinikusan. Pontosan tudom, milyen mozdulatokat tesz, ez megőrjít, mert tudom, hogy mennyire hülyének néz.
- Vagy csak te is pontosan tudod, hogy most nekem van igazam.
- Rohadtul nincs igazad! - háborodik fel. A háttérből hallom az ágy nyikorgását, ahogy felpattan róla és vad léptekben el-vissza kezdi szelni a szobát.
- Akkor kifejtenéd, miért nem hívtál fel? - szemöldököm a magasba szökik, így várom a válaszát. Olyan, mintha egymással szemben állnánk, holott ő most kilométerekre van tőlem.
Hallgat. Egyszerre török össze és lesz úrrá rajtam az érzés, hogy már megint igazam van. Kedvem lenne a fejéhez vágni, mit követtem még el a piáláson kívül, hogy megtudja, az annyira istenített haverja simán az ágyába csalt. Azt is akarom, hogy elmondja Ashtonnak, had higgye csak azt, hogy már nem érdekel, hiszen ő sem igazán foglalkozik velem.
- Turnézni vagyunk, Mira - mondja már sokkal nyugodtabban.
- Talán neked is jót tenne, ha eljönnél ide néhány hétre. Jössz a szarjaiddal, hogy mennyire fontos neked a család, meg hogy sok időt töltsünk együtt, de 2 percet nem tudsz arra szakítani, hogy megírj nekem egy üzenetet! - annyira felhúzom magam, szinte üvöltök vele. Állok a szoba közepén, szabad kezem ökölbe szorítva vadul hadonászok, s kicsordul az első könnycsepp.
- Mira...
- Az ilyen beszélgetésekért ne is pazarold rám az idődet! - kiáltom. Érzem a derekam körül Niall karjait, legszívesebben kitépném magam közülük, de erősen tart a mellkasához, megfordít és a fejem szinte belepasszírozza a pulcsijába. Még mindig tartom a telefont, Luke nem válaszol, Niall ölelése pedig csak még jobban felzaklat. Belezokogok a mellkasába és úgy várom, hogy mondjon valamit.
- Tudod, hogy ez nem így van...- motyogja talán kissé megbántottan. - De Mira, hányszor csináltad ezt velem te?
Kinyomom, mert a számra ismét az a szó jön, ami nem igaz, de tudom, hogy ezzel bántom meg a legjobban. Utállak. 
Az igazság az, hogy nem sok olyan ember van, akit annyira szeretek, mint őt, pont ezért keserít el, hogy ilyenek vagyunk egymással. A készüléket az ágyra dobom és nem tiltakozok Niall ölelése ellen. Hallom, hogy rezegni kezd, az öcsém kitartóan próbálkozik, gondolom most már megmagyarázná ezt az egészet, viszont én nem vagyok kíváncsi rá.

~Luke Hemmings~

Folyamatos hívásaimnak egy idő után véget vetek, sóhajtva dobom el a készüléket és dőlök el az ágyon. Talán hülye ötlet volt odavinni őt, hiszen úgy tűnik, nem változik, s habár a cinizmus már eltűnt a hangjából, mégis ugyanaz az érzésem vele kapcsolatban. Talán hagynom kellene, hogy azt csinálja, amit akar. Elhozni onnan, hogy visszatérjen a saját életébe és lassan kinője ezt a drámakirálynő korszakot, a gond csak az, hogy már nem 5 évesek vagyunk.
Kilépek a szobából, egy hosszú sétára indulok, kíséret nélkül próbálok kijutni a hotelből, csak szeretnék néhány órára elbújni mindenki elől. A folyosón végighaladva lefordulok a sarkon és Calumba ütközök, a telefonjával épp videót készít, azt is felveszi, ahogy szinte lefejelem őt, majd a készüléket káromkodva, röhögve fordítja felém. Mielőtt, leállna a videó még felveszi meggyötört, zaklatott arckifejezésem. 
- Hova mész? - lohol utánam, amikor mit sem törődve vele kikerülöm és tovább baktatok a lift felé.
- El - motyogom, megnyomom a hívógombot és türelmetlenül toporogva várom, hogy a földszintről felérjen a 16. emeletre. 
- Minden oké? - arcáról eltűnik a vigyor és szórakozottság, aggódóan tekint végig rajtam, míg én csak megvonom a vállam és vadul nyomkodni kezdem a gombot. Ez az aggodalom mindössze egyetlen pillanatig tart. - Ha most valaki van a liftben, márpedig valószínűleg van, nagyon fog utálni, ha miattad beragad - közli higgadtan, szája pajkos mosolyra húzódik, jól szórakozik az idegességemen.
- Cal - motyogom idegesen a nevét, ebből veszi az adást és már nem vigyorog olyan vadul. Leveszem a kezem a gombról és helyette a falon támaszkodok meg. - Nem, Mira az idegeimre megy.
Száját lebiggyesztve néz rám, megérkezik a lift, egy öreg pár vánszorog ki belőle, türelmesen várom őket, a néni olyan tipikus "távozz tőlem, te huligán!" pillantást vet rám, majd meglátja a szobájából kilépő, jelenleg piros hajú Michaelt, s a férjébe karolva elmenekül a szobája felé.
Bemenekülök a liftbe, Calum a kérdéseivel bombáz, nem hagyom, hogy beszálljon a liftbe, addig nyomom a becsukó gombot és lökdösöm, míg a hátsójára zuhanva el nem terül a padlón, én pedig az ujjaimmal integetve eltűnök az ajtó másik oldalán. Kimenekülök, mielőtt még utánam jönnének a lépcsőn, a többnyire idegen városban nem találom a helyem, viszont nagyjából már képes vagyok betájolni magam. Nem takargatom magam, teljesen felesleges, felteszem a napszemüvegem és lehajtott fejjel indulok végig a hosszú utcán. Nehéz megszoknom, hogy már ránk is több figyelem irányul, már nincs szükségünk a One Directionre, vagy arra a bizonyos Mira Hemmings által nyújtott promócióra ahhoz, hogy felismerjenek. 
Járom a várost és mindenhol őt, őket látom, az újságosok kirakatában One Direction matricás album kacsingat rám, melynek képein szinte még kisfiúk.
Tovább haladva egy félig leszakadt plakátot pillantok meg az egyik villanyoszlopon, melyről az ikertestvérem mosolyog vissza rám. A koncert nem lett megtartva, mivel Mira addigra már a nyaralását töltötte a farmon. Tudom, hogy hány ember csalódott miattam és mennyi pénztől estek el miattam Mira munkatársai és ő is, de a koncertek később biztosan meglesznek tartva, az emberek is megkapják a pénzüket. Ha hagyom tovább fajulni ezt az állapotot köztünk, elvesztem őt, s ha egyszer tényleg elvesztem Mirát, sosem kapom vissza igazán. Ezt nem hagyom.
Ahogy tovább ballagok még több plakátot fedezek fel, s megjelennek a mi képeink is, melyek a holnapi koncertünket hirdetik. Csak most érzem igazán, mennyire furcsa ez. Mindketten turnézunk, mindketten ugyanazokat a helyeket utazzuk be, s mégis más időpontokba, mert Mira turnéja hosszabb, ő még mindig nagyobb durranás, már nem turnézik velünk. Nem vagyok rá féltékeny, a testvéri rivalizálás ezen a téren valahogy nem működik nálam, hiszen nagyon büszke vagyok rá. Csak... csak ha akarnánk, képesek lennénk sokkal több időt tölteni egymással, de amíg ő Ashtonnal volt, engem teljesem kiszorított az életéből. Most sem vagyok féltékeny, Mira igazán boldog volt Ash mellett, ennél fontosabb pedig nincs, de talán túlságosan ragaszkodok a régi felálláshoz. Ahogy végigbaktatok az utcán teljesen belemerülök a gondolataimba, ha felismernek is, talán bunkónak tartanak amiért nem állok meg, de nem veszem észre az embereket. Rájövök, egy részben igaza volt neki, de a saját részemben nekem is. Nekem is tennem kell, de neki is. Hirtelenjében nagyon szeretnék telefonálni valakinek, hogy hozza el őt a farmról, de nem teszem. Az elmúlt évek gyötrelmei miatt, s a rengeteg "utállak!" szócska miatt marad ott, s éli a születésnapunkig a vidéki farmerlányok életét, majd azután meglátjuk, mi lesz.


~Mira Hemmings~

Azt hiszem, attól a perctől fogva hívom a Harryvel való kapcsolatunkat barátságnak, mióta sírni látott.
Niall nem igazán tud mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, nyűgösebb napjaimon tehát inkább Harryt találom meg. Ezúttal közös feladatunk van, mivel ő hadirokkant, én pedig állítólag semmi hasznosat sem csinálok. Tehát most megyünk kecskéket etetni, amiben a furcsa az, hogy nem tudtam róluk. Elég lehetetlennek tűnik, hogy egy kecske orrba rúgja Harryt, szóval ha már lovak közelébe nem nagyon merészkedhet, ide jöhet velem. Az viszonylag kicsi, tömzsi állatok egy olyan ólban vannak, melynek van fedett része, s amolyan kifutója. Négyet látok kint, két nagyot és két kicsit, pöttyösek, a nagyok pedig fehérek.
- Nézd, milyen aranyosak! - Haz szemei felcsillannak, gyermekies, már-már lányos örömmel nyargal a kerítéshez és megsimogatja az egyik kicsit.
Lustán ballagok oda, az állatoknak furcsa szemeik vannak, de barátságosnak tűnnek. Vonakodok attól, hogy megsimogassam őket, végül mégis megteszem, ügyetlenül paskolgatom az egyik fejét, míg a srác csak nevet a bénaságomon.
- Amikor kicsi voltam, megkergetett egy - nevet fel, átugrik a kerítésen és felém nyújtja a kezeit.
Néhány pillanatig csak felhúzott orral nézek rá, beletúr a hajába és a fejét rázza. Sóhajtva mászok fel a kerítésre, a felénél átfogja a derekam és átemel, egyenesen egy kupac fekete bogyóba lépek.
- Harry! - csattanok fel, nagyot ugrok és kis híján egy újabb kupacba lépek.
Hangosan, összegörnyedve nevet, korábbi énem kiabálni kezdene vele, hogy fejezze be, most viszont elnevetem magam és a szalmában letörlöm a cipőm talpát.
- Menj innen! - hessegetem el az egyik kisebb állatot.
Elfogadom a felém nyújtott kezet, viszont képtelenek vagyunk úgy közlekedni itt, hogy ne lépjünk újra meg újra bogyókba.
- Azt mondtad, megkergetett egy kecske - kuncogok, s figyelem, ahogy az etetőkbe egy zsákból friss zöldet szór. - Hogy történt?
- Megijedtem tőle, elszaladtam és jött utánam. Nagy szarvai voltak, nem sokkal voltam magasabb nála, szóval anya után kiáltozva menekültem előle - meséli, arcára kis mosoly ül, ahogy felidézi a többnyire kellemetlen emléket. - Ne nevess, akkor elég nagy trauma ért miatta.
- Trauma azért, mert egy kecske nyargalt utánad? - kérdezem nevetve, magamban kezdem számolgatni, Harryt mennyi baleset érte itt néhány hét alatt. Akkor eddigi élete alatt mennyi ehhez hasonló történhetett még vele?
- Akkor váltak a szüleim, nagyon rosszul érintett, ráadásul az állítólagos pihenésünkön egy kecske elől kellett menekülnöm. Nem volt vicces - vonogatja a vállát, arcán most is apró mosoly virít.
- Elváltak a szüleid? - kérdezem halkabban, s nagyokat pislogok rá.
- Nem sokat tudsz rólam - mosolyog, de nem tűnik sértettnek - ez fura.
Tudom, mire érti, nem sok olyan van, ami ekkora felhajtás alatt titokban marad. Néhányan jobban tudják az életünket, mint saját magunk, öröm találni valakit, aki nem tud mindent.
- Nem kedveltelek titeket, senkiről nem tudok semmit - közlöm, ajkam lebiggyesztve vonom meg a vállam.
- Igen - hajtja le a fejét, újra az etető feltöltésével kezd foglalkozni. - Sokáig próbálták rendbe hozni a kapcsolatukat miattam és a nővérem miatt, de nem ment nekik. Nem voltak nagy balhék, nem utálják egymást, de így alakult.
- A mi szüleinknek is volt mély pontjuk - motyogom, nagy levegőt véve nyúlok a zsákért, hogy segítsek neki - nekik sikerült rendbe hozniuk a dolgokat.
- Szerencsések - mosolyog, kettőt pislog és a megszokott pajkosság visszatér a szemébe. - Már tudom, hogy jól döntöttek, mert nem voltak boldogok, akkor nem értettem ezt, de már igen.
- Sajnálom! - bököm ki, érzelmein elszabadulnak egy pillanatra és átölelem a srácot. Nevetni kezd, megsimítja a hátam és magához ölel.
- Nem kell, nincs okom panaszra - halkan nevetgél. Elengedem, kissé kínosan érzem magam, viszont a beszélgetésünk hamarosan újra vidámabb lesz.
Kezemmel terelem arrébb a körülöttem forgolódó kis kecskét, az állat egy idő után megunja, hogy folyamatosan piszkálom, s az anyja mellé szökdelve enni kezd.
- Mehetünk? - fordul felém Harry, nem veszi észre a háta mögött álló nagyobb kecskét, aki fogaival belekapaszkodik a pólójába, s az hangosan reccsenve szakad el. - Mi a...
Ahogy megpördül a póló tovább szakad, egy darab pedig a kecske szájában marad. Összegörnyedve kezdek nevetni rajta, ezt látva pedig csak még jobban rájátszik.
- Haver, ez egy márkás póló volt! - a nagyra nőtt hím rágni kezdi az anyagot, Harry pedig csak bámul rá döbbenten. - Komolyan? Figyelj, ha kell valami tőlem, legközelebb máshogy értesíts, légyszi, nem kell letépni rólam a ruhát!
Szinte eldőlök a mocskos földön, amikor a kecske felemelt farokkal kezd fekete bogyókat potyogtatni. Szó szerint leszarja, amit a göndör magyaráz neki.
- Add ezt ide! - ragadja meg a kecske szájából kilógó darabot, s húzni kezdi.
- Harry, hagyd, ha elengedi elesel és megsérülhet az orrod - bököm ki tagoltan. Ahogy kimondom, bekövetkezik a baj. Nem zuhan hátra, nem passzírozódik az orra az agyába, helyette a kecske fogai immáron az ujjait szorítják. Ő felordít, én sikoltok, a kecske meg elnyargal a többihez, szinte dühös tekintettel mered ránk. Megragadom Harry megmaradt pólóját és rángatni kezdem, míg ő leáll kiabálni egy semmirekellő állattal.
- Nem hiszem el! Eltörte az ujjaim, eltörte a rohadt ujjaim! - az adrenalintól kiabál, de talán a fájdalmát még ez sem nyomja el.
- Ne rázd a kezed! - megragadom a vállát és lefogom, szemeiben pánik ül, jobbra-balra forgatja őket és látszik rajta, kecsketraumája kiújulni készül. - Mutasd!
- A rohadt életbe! - sipákol, zavaros lépteket tesz előre-hátra.
Lehetetlen megnézni a kezét, így csak húzom magam után, s helyette figyelek az ő lépteire is, hogy lassan gyógyulgató orrát ne tegyük tönkre.
Szinte sokkos állapotba kerül, mire sikerül berángatnom a házba és lenyomni a kanapéra.
- Mr. Wood! - kiáltom, ám válasz nem érkezik. - Mrs. Wood?! Stephen!
- Kecske... utálom a kecskéket! - motyogja sírós hangon, előre-hátra kezd hintázni és a kezét bámulna.
- Niall! - nem kapok választ. Fejvesztve rohanok a konyhába, a fagyasztóból előkapok egy jégakkut és konyharuhába csavarva rontok ki a kanapén pityergő fiúhoz.
- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? - szipog, s elfogadja a hideg tömlőt. Sértetlen kezével fogja rá a liluló végtagjára és halkan szipog. Nagyot nyelve simítok el a homlokából egy kósza, kissé nedves tincset, majd puszit nyomok az arcára és megtörlöm azt az ujjaimmal.
- Nem vagy az. Tudod mozgatni?  - leülök mellé és az ölembe veszem a kezét. Óvatosan szemlélem meg, sziszegve, de behajlítja, majd halkan szitkozódva újra kinyújtja az ujjait. - Nem is tört el - mosolyodok el, nem mintha ez annyira biztató lenne.
- Akkor? - pislog nagyokat, megtörli az arcát és apró mozdulatokat tesz az ujjaival. Arca meg-megrándul, nagyot nyelve pislog maga elé.
- Talán csak megzúzódott, az is lehet, hogy csak nagyon megijedtél és felnagyítottad magadban a fájdalmat - vonom meg a vállam, óvatosan felállok és folyamatosan fecsegek, míg a konyhába megyek és kutatni kezdek az elsősegélydoboz után. Nem találom.
Az emeletről üvöltök lefelé, egy gyermekkori balesetünkről fecsegek, amikor Luke nem figyelt biciklizés közben és nekem hajtott.
Kezemben a dobozzal vágtatok le, viszont mire leérek már ott van mindenki.
Odalépek mellé, zöld szemeivel még mindig zaklatottan néz ide-oda, közben halkan magyarázza, mi történt vele. A fiúk a fejüket fogják, Niall halkan nevet, Stephen rázza a fejét, míg Mrs Wood a szája elé kapja a kezét a hírre, miszerint a kecskéik megvadultak.
- Nem tört el a kezed, csak megzúzódhatott, nem vészes - jelenti be Mr Wood, Harryvel együtt megkönnyebbülten sóhajtok fel
Csendben figyelem, ahogy beköti a kezét, majd a fiú hátradől és ép kezével a hajába túr.
-   - Köszi mindent Mira! - mosolyog rám, hálás pillantását viszonozva húzom erőltetett mosolyra a szám és megfordulok. Most már ő rendben van, eltűnhetek.
-   - Úgy nézel ki, mint akit megerőszakoltak és összevertek – jegyzi meg Liam, világossá téve ezzel Harry számára is, mennyire furcsán néz ki bekötött kézzel, sápadt arccal, szakadt pólóban. – Mit csináltál vele? – vet rám gyanakvó pillantást.
Gyilkos tekintettel meredek rá, egyáltalán nem vagyunk olyan viszonyban, hogy viccelődni próbáljon velem.  A többiek értik a „poént” és nevetnek rajta, még Harry is elmosolyodik, én viszont csak állok, majd a fejemet rázva fordulok meg, hogy minél távolabb juthassak tőle.
Büntetést nem kaphattam a piálásomért azon kívül, hogy talán hosszabodott az ittlétem, Zayn nem tudja, hogy miatta adtam fel magam, így nem várok tőle köszönetet, senkitől sem várok, megvagyok azzal, hogy többnyire tiszta a lelkiismeretem.
- Cica – ajkaim összepréselve fordulok felé. Egyetlen ember hív így, itt 
legalábbis egy, aki nem Ashton. Rettenetesen nehéz lehet kitalálni, de ez a kellemetlen személy Liam.
- Mit akarsz? – összehúzom a szemöldököm, mellém lép és kaján vigyorra húzza a száját. Szemtelenül méreget, mígnem csapást mérek a vállára, nem túl erőset, de ezzel elérem, hogy ne úgy méregessen, mint oroszlán a nyers húst.
- Híztál – jegyzi meg, ebből is látszik, mennyire udvariatlan egy alak, ám mielőtt csípős megjegyzést tehetnék újra megszólal – jól nézel ki.
Szemöldököm értetlenül ugrik össze, ha ez lehetséges lenne, füleim most nagyobbra nyitnám és úgy hajolnék az arcába.
- Mit mondtál? – kérdezek vissza megdöbbenten.
- Jól nézel ki – vonja meg a vállát teljesen természetesen, ajkát picit lefelé biggyesztve újra elvigyorodik. – Kezdenek beugrani  bővebb részletek a kis… hm, hancúrunkból(?).
- Fogd be! – sziszegem, kezem a szája elé csapva rángatom be a szobámba, mielőtt a felfelé caplató Louis és Harry bármit meghallana ebből. Nagyon jól tudom, hogy minden részletét elmondja majd, csak hogy ne maradjak ki a „buliból” és mert hergelni akar. Rájöttem, hogy Liam Payne gyengepontja az, ha nem tud bevágódni elsőre egy nőnél. Nálam pedig elsőre sem tudott, másodjára, harmadjára, s negyedjére sem, egy részeg baleset következtében érte el, amit akart, s amire én a legkevésbé sem vagyok kíváncsi.
Tettemet elégedett hümmögés kíséri, megragadja a pillanatot és mancsait a derekamra helyezi, míg becsapom mögötte az ajtót. Lesöpröm magamról a kezeket és a sajátjaimat csípőre vágva, kicsi terpeszben állok meg előtte és makacsul nézek a szemébe. – Most mi a baj? – kérdezi pofátlanul ártatlan tekintettel.
 - Azt mondtad, elfelejtjük, ne hánytorgasd fel nekem, ha eszedbe jut valami. Talán te nem, de én minél kevesebbre akarok emlékezni ebből. Életem legnagyobb hibája volt! – fakadok ki, szúrós tekintettel méregetem, ő csak cinikus mosolyra húzza a száját és mielőtt bármit is tehetnék közelebb von magához. Kissé megdöbbenten meredek rá, majd felhúzott orral kezdem feszegetni magamon a végtagjait és dühösen vergődök a karjai közt.
- Tényleg? Én nem így emlékszem rá – mosolyt villant rám, lazít a tartáson ám de most sem enged el.  – Vagy csak megjátszottad, amikor a nevemet mondogatva…
-  Fogd be!  Fogd be, Payne!- a vállára csapok, nevetés szakad ki belőle, mosolygó tekintettel néz rám amivel csak még jobban felidegesít, mert ez a mosoly ezzel a tekintettel kombinálva az, ami még józanon is képes lenne levenni a lábaimról, nemhogy részegen.
- Oké, csak mondani akartam, hogy már értem, hogyan tartottad 2 évig magad melled Ashtont – teljesen természetesen jelenti ki, fel sem fogja, mekkora sértés hangzik el a szájából, s hogy ezzel mennyire megbánt engem.
 - Tűnj el – motyogom, ezúttal nem kezdem ütlegelni és nem ordibálok vele, csak halkan utasítom távozásra – szemét vagy
 - Hé, ez bók akart lenni – nyitja nagyra a szemeit, majd valószínűleg lassú felfogású agyacskájáig elér, hogyan is fogalmazta meg ezt a „bókot”. – Jézus, Mira, nem úgy gondoltam…
-  Értem – bólintok, kezeim a hátához feszítve erőt fejtek ki . – Húzz el!
-  Hé, izé, ne haragudj! – fordul felém, barna szemei hatalmasra tágulva zavartan vizsgálják az arcom. Most először tűnik őszintének a bocsánatkérése. – Ez durva volt, komolyan nem így gondoltam… ma tök sokat segítettél Harrynek, rendes voltál, izé…
 - Amiért rendes voltam a haveroddal közlöd velem, hogy Ashtont csak azzal voltam képes magam mellett tartani, hogy szerinted jó vagyok az ágyban? – vonom fel a szemöldököm, s talán most túlbonyolítom és keverem a két dolgot, de ez a lényege a mondanivalójának.
- Nem, izé… nem csak jó vagy, brutálisan jó vagy, komolyan.
-   - Úristen! -  kínomban hangosan nevetni kezdek, az arcom két okból lesz vörös, az egyik, hogy zavarba hoz, a másik, hogy rohadtul, nagyon de nagyon felmérgel. – Ez most mi a szar?
    - Kössünk tűzszünetet – harapdálja az alsó ajkát, talán ő is kellemetlenül érzi magát. Liam Payne életében először érzi magát rosszul miattam, ez pedig némileg jót tesz az egómnak, ugyanakkor még mindig rettentően dühös vagyok.
    - Nem – jelentem ki, ajkaim szorosan zárom össze és felbiccentem a fejem. – Jó hogy nem már a barátom akarsz lenni.  Idejössz cseszegetni, aztán magadat hozod kínos helyzetbe és rögtön barátkozni akarsz? Nem, ez nálam nem így van, és nem kötök tűzszünetet egy szemét döggel, aki minden alkalmat megragad arra, hogy belémkössön, hangoztassa, hogy mekkora skalpvadász, közölje, hogy mindenkinek szétteszem a lábam, majd…
-   - Ne felejtsd ki, mennyire vonzódsz ehhez a szemét döghöz – szája újra cinikus mosolyra húzódik. Belehajol  a személyes szférámba , közel a számhoz.
-   - Undorodok tőled – köpöm tele utálattal.
-   - Valóban? – fejét kicsit felbiccenti, tesz egy lépést felém és mosolyogva méreget. – Ez fura, én általában részegen sem fekszek le azzal, aki nem tetszik. Tetszem neked?
-   - Seggfej – szűröm a fogaim közt. A testem szinte kiáltozik, hogy igen, viszont az agyam válaszol, a szavaira legalábbis biztosan. – A legkevésbé sem.
- Oké – vonja meg a vállát lazán, hogy aztán átfogja az arcom és ajkait az enyémekre tapassza. Erre a cselekedetre a testem elnyomja az elmém és felé mozdul. Válaszolok az apró mozdulatara, pulzusom felszökik és döbbenten próbálom eltolni a gondolataimból a beugráló emlékképeket, melyek életre kelnek a csók közben. Gyengéd, lassú mozdulatot tesz a szájával, majd elhúzódik és vigyorogva néz a szemembe. –Valóban nem, teljesen érzéketlen maradtál – kacsint huncutul, majd kérés néljül fordul ki a szobámból.

18 megjegyzés:

  1. Szia Nessa! <3
    Ismét csodálatos lett!
    Egyetértek Lukekal, mert részben neki, részben pedig Mirának van igaza. Harry, hogy lehet ilyen szerencsétlen? Mondjuk nem is ő lenne, ha nem harapta volna meg a kecske. :D És Mira végre a barátjának nevezi.
    Az még oké, hogy Liam cseszegeti Mirát, mint a kisfiúk amikor tetszik nekik egy kislány. Az is oké, hogy úgy veszekednek, mint a házaspárok. De az már nagyon nem oké, hogy Liam ilyen durvát mond neki. Viszont nagyon furcsa volt ilyen helyzetben látni, ahogy próbált bocsánatot kérni.
    És megint megcsókolta! Meddig fogja még ezt játszani?
    Csodás vagy, várom a kövit! :)
    xx Becky

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Első vagyok? Ilyen se volt még! :D Eddig szinte mindig utolsónak írtam.
      xx Becky

      Törlés
    2. Szia Drága! :)
      Nagyon szépen köszönöm! <3 Hamarosan beindulnak az események.

      Törlés
  2. Imádtam! Imádom ezt a kapcsolatot Liam és Mira közt.
    Szegény Harry! Ne már! Olyan kis szerencsétlen !Totál elképzeltem őt, bár a pár évvel ezelőtti énjére jobban jellemző volt szerintem, de még most is .

    Várom a következő részt! Puszi !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Igen, a régi Harry bénább volt, de attól még én leírhatom itt egy rakás szerencsétlenségnek, nem?:D
      Köszönöm! <3

      Törlés
  3. Drága Nessa!

    Te jó ég! Imádtam, egyszerűen imádtam! Olyan vegyes érzelmeket csaltál ki belőlem, hogy el sem hittem, hogy bekönnyeztem Luke és Mira telefonbeszélgetését, hogy végig nevettem Harry afferját a kecskével, és, hogy átvinnyogtam Liam meg a Hemmigs lány szócsatáját... nem tudom milyen problémád van ezzel a résszel, hiszen alig pár elpötyögésen az égvilágon semmi baj nem volt vele. És ez a befejezés! Ah, imádom! ♥♥

    Tűkön ülve várom a folytatást, Bo ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia édes Bo-m! <3
      Annyira jól esik, hogy írtál! <3 Nagyon szépen köszönöm, a hibákat javítottam. ;)

      Törlés
  4. Nagyon jó *-*
    Szegény Harry :D
    Imàdtam ezt a részt is <3

    VálaszTörlés
  5. Drága Nessa!

    Nem tudom, ki és hogy van ezzel a résszel, én nem találtam benne olyan hibát, ami a tartalomra vonatkozna, sőt...azt hiszem, ilyen vagy ehheu hasonló összetett irományt rég olvastam (és itt most nem csak a blogokról beszélek, hanem úgy általában minenről).
    Nekem elnyerte a tetszésemet ISMÉT, hiszen tudtam nevetni, elérzékenyülni, elgondolkodni és hát a vége..Liam az eszközöd, hogy folyton azon kattogjon az agyam: vajon mi lesz itt később?
    Azt a néhány helyesírási hibát pedig könnyűszerrel ki lehet javítani, aggodalomra tehát nincs okod.

    Szeretek felfedezni apróságokat, amiket remekül szősz bele a történetbe, hiszen Mira jócskán megváltozott jó irányba "a szemünk láttára", a viselkedése teljesen más lett, én pl. sosem gondoltam volna az elején, hogy képes lesz együtt sírni vagy nevetni Harryvel, hogy segítene rajta, ha megsérül, vagy valaha is olyan barátság-félét köt, ami Niall és közte alakult ki. Az pedig, hogy Zayn miatt képes volt bevallani minden bűnét, ami az alkoholfogyasztást illeti, becsülendő. Bűnbánásból és javulásból tehát Mira jeles, te pedig zsenialitásból és fantáziából! :) Egy szóval: tökéletes.
    Imádom, ahogy és amit írsz, és ezzel nagyon, de nagyon nem vagyok egyedül. :)


    Rengeteg kitartást a sulihoz, a koleszhoz, és mindenhez!

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Édes Lu! <3
      Annyira köszönöm!! Egy rettenetes héten voltam túl, amikor feltettem ezt a részt. Jó érzés tudni, hogy valakinek mégis sikerült elnyernem a tetszését. Köszönök mindent!

      Törlés
  6. Drága Nessa! :)
    Sajnálom Luke-t és Mira-t is..miért nem lehetnek rendes testvérek akik szeretik egymást..
    Harry és Mira nagyon viccesek voltak a kecskékkel.. Harry kecske-szindrómája.XD
    Liam-et nagyon jó lenne végre tudni, hogy mit is érez Mira iránt és az jó-e vagy rossz.
    Mira meg biztos, hogy érez valamit Liam iránt, de még Ashton is a képben van, és össze van zavarodva..
    Nagyon jó rész lett.. Várom már a következőt :D
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!:)
      Tulajdonképpen ők nagyon is rendes testvérek. :D
      Köszönöm!:)

      Törlés
  7. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  8. Szia Tündérvirág!

    Egyáltalán nem értem, miért nem vagy megelégedve ezzel a résszel. A tartalom pedig, aww.
    Kezdve a testvérek közötti kis vitával, befejezve a csókkal.
    Sajnálom Luke-t és Mira-t is. Mira nagyon sokat változott a farmon töltött időszakban, míg Luke-nak nagyon hiányozhat már a tesója. Hiába nem látszik, de szerintem ők remek tesók.
    ...és itt van Haz és a KECSKE! Komolyan, este fél11-kor nem is volt nagyobb öröm, mint ezeket a sorokat olvasni. Teljesen megértem, hogy bepánikolt én sem tettem volna másként.
    Szegény Haz most igazán átéreztem a fájdalmát(?) és az ijedségét. Undorító állatok.
    A vége pedig...Liam még mindig tud meglepetéseket okozni, nem gondoltam volna, hogy képes így is viselkedni, mármint érted..ilyen megbánóan.
    Gratulálok. Tudod az összes elismerésem a Tied, hogy azok után és mellett, ami történik veled, te mindig itt vagy késés nélkül, remekül összehozod a részeket nem is egy, hanem egyszerre két blogon.
    Egy csoda vagy!
    Imádtam, a kecske sztori miatt újabb kedvenc. :D
    Szép hétvégét! :)

    Sophie.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!:))
      Ez a rész a tied volt! :D
      Köszönök szépen mindent! <3

      Törlés
  9. Drága Nessa!
    Egyszerűen fenomenálisak a részeid! Komolyan, nem tudom eldönteni hogy nevessek vagy megijedjek mert nincs idom gondolkodni,annyira belemerülök:D
    Egyszóval ISZONYAT jól írsz!! Vár egy díj a blogunkon... Midnight Memories!
    Gratulálok!!:)<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!:)
      Jajj, köszönöm, drága vagy!:))

      Törlés