19.rész Ki vagy te?

Sziasztok! :)

Ismét nem túl változatos, vicces, történésekben gazdag rész. Köszönöm az előzőhöz érkezett biztató kommenteket, mindegyik egytől egyig nagyon jól esett, édesek vagytok! <3

Remélem, tetszeni fog nektek ez a rész is! :)

Nessa. xx

~Mira Hemmings~

Egyetlen ember van, aki elől ha akarom, ha nem, nem tudom elrejteni az érzéseim, aki előtt immár teljesen nyitott könyv vagyok, az Niall. Látott ott, akkor, abban a helyzetben, s innentől kezdve megváltozott a hozzáállása, ugyanis kőkeményen kiáll a saját érvei mellett, miszerint nekünk együtt kell lennünk. Mármint nem nekem meg neki, hanem nekem és Liamnek, így vált hát a barátom "Lira/Miam" shipperré. Akárhányszor egy helyiségben tartózkodok vele, Niall idétlen vigyorgásba kezd, kieszelt egy tervet, miszerint ő fogja megoldani a problémánkat úgy, hogy az neki elnyerje a tetszését, arra viszont nem gondolt, hogy én nem ezt akarom.
Nem mondok semmit, de nem akarom, hogy Niall valami kapcsolatgurut játsszon velem. A gondolataim visszaállítom a "helyes" irányba, azaz nem gondolok Liamre, hanem igyekszem Ashtonon kattogni. Napjában többször szándékosan is felidézek magamban közös emlékeket, rendszerint akkor, amikor a gondolataim önkéntelenül elkalandoznak Liam irányába.
Napi rutinná vált feladatom színhelyére igyekszem Niall oldalán. A napok egybefolynak, nem történik semmi azon kívül, hogy néha váltok pár szót Harryvel, esténként Niallel folytatok csevejt, napközben pedig a feladataim elvégzése után csak bujkálok a szobám falai közt.
Meglepődök, amikor az ajtót elhúzva Liamet pillantom meg, ám mielőtt reagálhatnék Niall taszít egyet rajtam, majd behúzza az ajtót és hallom, hogy a lánccal kezd ügyeskedni. Néhány másodperc csupán, míg eljut az agyamig, hogy mit művel, ezalatt Liam teljesen értetlen arckifejezéssel néz hol rám, hol az ajtóra.
- Horan! Ne merd! - ököllel püfölöm a fát, hallom a nevetését, de most elképzelhetetlen haragot érzek iránta.
- Jó szórakozást! - kiáltja, majd ránt egyet az ajtón, így a keletkezett keskeny nyíláson láthatom a vastag láncszemeken lógó lakatot.
- Úgy utállak! - kiáltom, lábammal dühösen dobbantok egyet. Nem válaszol, hallom, hogy elkocog, homlokom az ajtónak döntve veszek mély levegőt és igyekszem összeszedni magam. Számíthattam volna valami ilyenre, de úgy tűnik, még nem tapasztaltam ki eléggé Niall hülye gondolkodását és huncutságát.
Megpördülök, hátamat az ajtónak vetve nézek a zavartan pislogó fiúra, majd magamban motyogva lököm el magam tőle és a pajta legtávolabbi sarkába menekülök. Koszos cipőmmel söpröm arrébb a gyanúsan kinéző cuccokat, majd mielőtt leülnék megpillantok egy tisztának tűnő plédet felakasztva az egyik szögre, elmarom, s gondosan összehajtva dobom le, hogy leüljek rá. Átölelem magam, egy ideig összehúzott szemekkel, rezzenéstelen arccal bámulok az ajtóra azt várva, hogy Niall visszajön, aztán feladom, s hátamat a kemény falnak döntve halászom elő a fülesem. Úgy teszek, mintha egyedül lennék, mintha nem lenne büdös, nem ólálkodnának körülöttem tyúkok, s Ő sem lenne itt. Semmi sem zavar jobban annál, minthogy ő itt van. Talán egy óráig gubbasztok ott szótlanul, rá sem pillantva. Hátradöntött fejjel élvezem a fülemben dübörgő dob és gitár hangját, melyet többnyire elnyom az öcsém és a többiek énekhangja. Szeretem őket, más stílust játszunk, de hozzám valamiért közelebb áll az, amit ők csinálnak. Vicces, hogy az öcsém bandáját jobban szeretem, mint a saját dalaim, a saját stílusom. A különbség az köztem és köztük, hogy én hagytam, hogy elvigyenek más irányba, sosem érdekelt senkit, hogy a lányok közt mindig én voltam, aki kissé szakadt nadrágokban, bandás pólókban és kockás ingekben járkált. Hagytam, hogy abból a lányból, aki az X - Factor válogatóján az I can't get no satisfaction-t énekelte, egy tinglitangli kis pophercegnőt csináljanak nyálas dalokkal, hülye habos-babos ruhákban.
Összerezzenek, amikor az egyik kis pöcök elhagyja a fülem, szemeim kipattannak és összevont szemöldökkel, szúrós tekintettel nézek az előttem álló fiúra. Teljesen elfelejtkeztem róla, hogy ő is itt van.
- Mit akarsz? - vetem oda, hangom talán túl bunkó, de semmi hangulatom nincs egy újabb szóváltáshoz vele. Ugyanakkor a szívem nagyot dobban, amikor ujjával véletlenül az arcomhoz ér.
- Meddig akarsz itt dekkolni? - szemöldökét felvonja, napok óta először intézi hozzám a szavait. Persze, hallottam beszélni az eltelt napokban, de egyszer sem hozzám szólt, tartotta magát ahhoz, amit mondtam neki, most viszont megszegte.
- Amíg Niall vagy valaki erre nem jön, hogy kinyissa azt a rohadt ajtót - mondom undokul, s a pöcköt már emelem vissza a fülemhez.
- És komolyan így akarod kivárni? - bök a telefonom fele, melynek képernyőjén akkor jelenik meg, hogy hamarosan lemerül. A torkom összeszorul, mert ha lemerül, képtelen leszek bármit is kezdeni magammal. - Mi a szarért vagyunk mi itt?!
Nagyot sóhajtok, kissé feljebb húzom magam, nem tetszik, hogy ilyen közel van hozzám, hiszen abból sosem sül ki semmi jó. Tiltakozni akarok, de mielőtt megtehetném lehuppan mellém. Összevont szemöldökkel, teljesen értetlen arckifejezéssel bámulok rá, ő pedig felvont szemöldökkel néz rám.
- Mi van?
- Húzz el - jelentem ki könnyedén, azon is meglepődök, hogy egyáltalán leült mellém.
- Komolyan ezt akarod csinálni? - túr a hajába, hangjába ezzel együtt idegesség vegyül és visszatér a már megszokott flegmasága.
- Húzz el - ismétlem, szemöldöke először bosszúsan szalad össze, majd felvonja az egyiket.
- Mi lesz, ha nem? - kérdezi kihívón, bosszúsan sóhajtok fel és kissé felemelkedek.
- Hozzád vágok egy rohadt csirkét! - köpöm dühösen, mielőtt viszont felállnék elkapja a kezem és az ölébe ránt.
A szívem meglódul, érzem az illatát, a jelenlére szinte beszippant, egyik karját a derekam köré fonja, míg másikkal hárítja a dühös csapásaim.
- Kértem valamit múltkor - sziszegem, ugyanakkor a hangom vészesen megbicsaklik. - Nem csinálhatod ezt velem.
- Miért vagyunk itt? - kérdezi tűnődést színlelve. - Niall hülyesége miatt, de mit akarhat Niall, ha bezár minket egy mocskos, poros, tyúkszaros ólba felvállalva azt, hogy hisztit rendezel?
- Engedj el! - motyogom, egyre inkább képtelen vagyok visszafogni magam. - Nem tudom, mit akarsz tőlem, de engedj el.
- Ezt már megbeszéltük legutóbb, Mira - pislog nagyokat ártatlanul. - Csak azt nem mondtad, hogy te mit akarsz. Ellöksz magadtól, de ha megcsókollak nem tiltakozol. Azt mondod undorodsz tőlem, de mégis mindig hagyod magad.
- Tudod, kettőnk közül te sokkal bonyolultabb vagy - bököm ki, majd számat néhány másodpercig keményen szorítom össze.
- Mond csak el újra, hogy az elejétől fogva piszkállak...
- Aztán hirtelen jössz nekem a baromságaiddal és megcsókolsz, majd folytatod az egészet. Lehet, hogy neked ez rohadt vicces, de nekem nem! - kiáltom, s ismét megpróbálok szabadulni.
- Az, nagyon vicces - röhögi el magát pofátlanul, közben felemeli a kezét és elsimít egy tincset az arcomból. - Olyan vagy, mint egy dühös kismacska.
- Utállak - mondom lassan, kimérten, érthetően, hogy eljusson az agyáig.
- Tényleg? Szerintem nem - biggyeszti le az alsó ajkát, vállán ránt egy picit. Hangosan, gúnyosan nevetek fel rajta.
- Mert szerinted...?
- Szerintem szeretsz - mosolyodik el, s ez most nem az a gúnyos mosolya, őszintének tűnik.
- Ezt te se hiszed el - rázom a fejem, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem szeretem őt.
- Nem? Ó, akkor fogalmazok máshogy. Szerintem valahol mélyen tetszett neked, amikor becéztelek, piszkáltalak, tetszett, hogy foglalkoztam veled. Visszagondolva nekem is tetszett, ha csapkodtál és kiabáltál velem. A sárfürdőnk is tetszett, miután lenyugodtam - a mondat végére odabiggyeszt egy macskanyávogáshoz hasonló hangot.
- Nem, nem tetszett - sziszegem - a becézgetésed az egyik legrosszabb.
- Igen, Cica? Miért? - szemeit nagyra nyitja, szórakozott vigyorral a fején néz rám.
- Nem tudsz semmit, miért mondanám el?
- Talán mert ha mondasz egy elég jó indokot abbahagyom - vonja meg a vállát, egyik kezét még kissé oldalra is teszi, mintha kitárná a karjait, ugyanakkor a másikkal erősen fogja a derekam.
- Ashton is így hívott - szűröm összeszorított ajkaimon át.
- Ashton egy gyökér - nevet fel gúnyosan. Gyilkos pillantást küldök felé, úgy érzem, bármelyik pillanatban képes lennék megütni őt olyan igazán keményen. - Most mi van? Tényleg az. Beleegyezett abba, hogy a nője egy farmon éldegéljen, hm... összesen 7 férfivel. Normális?
- Nem vagyok a nője - jelentem ki, mintha csak ennyi maradt volna meg az egészből.
- Az jó, így legalább nem kell szarul éreznem magam, ha megcsókollak - kacsint játékosan, karja erősebben fonódik körém.
- Nem fogsz - nézek a szemébe. Tulajdonképpen akkor már tudom, hogy most sem menekülhetek. Egy kicsit még szándékosan provokálom is, mert igen, akarom, hogy megcsókoljon.
- De, Mira - beletúr a hajamba, egy pillanat alatt sokkal közelebb kerül hozzám, mint addig volt. Zavartan nézek a szemébe, arcán mosoly ül. - Irwin helyében én más módszerekkel próbáltam volna észhez téríteni az elszállt, hisztis csajom - motyogja, szája megérinti a fülem, ugyanazt csinálja velem, amit én tettem vele. - Mert így szinte kidobott az ablakon téged, hogy valaki más kapjon el. Látod, Cica? Meg sem próbálsz tiltakozni, muszáj lesz választ találnunk a problémánkra.
És megcsókol, de nem ő irányít, én vagyok, aki elnyitom az ajkaim, én döntöm végig a kemény padlón, én nem tudok nemet mondani neki. Most nincs itt senki, csak a tyúkok, s nagyon remélem, Niall nem jön vissza egyhamar. Ugye milyen érdekes, mennyire megváltozik az ember akarata pár óra alatt?
Ellenáll nekem és felül, lábaimmal átölelem és a hajába túrok, fejem picit hátrabillentve engedek a csókjainak, a remegésnek, ami erőt vesz rajtam.
Kapaszkodok belé, s ő is belém, semmit sem érnek a szavak, ha az ilyen helyzetekben minden kijön belőlünk. Mondhatom, hogy nem akarom, amikor most arcát a kezeim közt tartva nem engedem, hogy elhúzódjon.
- Mira - motyogja, szemeim lehunyva tartom, s míg levegőhöz jutok azon kezdek gondolkozni, hangzott-e valaha bárkinek is a szájából ilyen szépen a nevem.
Halkan dünnyögök valamit, nem nyitom ki a szemeim, mert nem tudok a szemébe nézni, így viszont még mindig nem jut el teljesen minden az agyamig. Karjai szorulnak a derekam körül, amikor orrommal nógatva simítok végig az arcán, s ajkaim néhány pillanatra az állához nyomom.
Ez nem én vagyok, határozottan nem.
Halkan felmordul, többé már nem is akar semmit se mondani nekem, halk, szuszogásszerű hangot hallatok, amikor újra megcsókol. Csak élvezem a pillanatot, élvezem, hogy ezúttal én játszok vele, s azt, ahogy tart a karjai közt. Halkan kuncogni kezdek, ajkaim mosolyra húzódnak, s kislányos nevetéssel fúrom arcomat a vállába.
Még mindig tart, mellkasa az enyémhez feszül, kezével végigsimít a hátamon, megérinti a hajam.
- Szóval tudsz nevetni - állapítja meg morfondírozva. Felemelem a fejem, arcom pírban úszik és még mindig széles mosoly ül rajta.
- Ne csináld ezt velem - dünnyögöm, hangom vékony és kislányos, fejem újra a vállának döntöm.
- Mit, Cica? - sóhajt, kezét a hajamon tartja, s nagy meglepetésemre hosszú puszit ad a fejem búbjára.
- Ezt, ennél az is jobb, ha seggfej vagy.
- Seggfej vagyok - vonja meg a vállát. Az alsó ajkam harapdálva pillantok rá.
- Nem, nem vagy - motyogom, kissé idegesen túrok a hajamba, mert már egyáltalán nem tudom, mit akarok pontosan.
- Totál összezavarsz - sóhajt fel, majd közelebb húz magához. Orrom összeütközik az övével, amikor mindketten egymás felé hajolunk. Nem szólalok meg, tudja ő, hogy pont ugyanez a helyzet velem is. Összezavarom saját magam, s ő pedig engem.
Finom puszik csattannak el, mielőtt újra birtokba venné az ajkaim. Ujjaival a hajam babrálja, megérinti a nyakam, kezét levezeti a vállaimon, míg én mindkét tenyerem a mellkasán pihentetem. Amit csinál, az csodálatos. Egész testemben bizseregve húzom fel a térdeim, kissé feljebb tornázva magam fogom két kezem közé az arcát. Egy ideig hagyja magát, átfogja a derekam és úgy tart, majd az ölébe ránt és hirtelen átfordít, karját a fejem alá teszi, másikkal a csípőmet fogja át, többnyire megkímél a padló keménységétől.
- Liam - a neve máshogy szökik ki a számon, mint ahogy eddig. Nem kellene ekkora változásokon átmennem, nem helyes.
Ujjaim közt a pulcsiját szorítom, akaratosan húzom közelebb magamhoz, míg végül már teljesen rajtam fekszik.
- Rohadtul nem kellene - sóhajtja, arcát a hajamba temeti, majd félresöpri, s szőke tincseim glóriát alkotva terülnek ki a fejem körül.
- Nem mindegy már? - alsó ajkam lebiggyesztem, arcát puszikkal hintem, játékosan tartom ajkaim az orrán, s halkan kuncogni kezdek.
- Mira, a francba veled! - csattan fel, de ahelyett, hogy felpattanna újra lecsap rám. Nem tudom, 1 óra múlva hogy gondolom majd, de most hálás vagyok Niallnek. Most épp, ebben a pillanatban.
Egy idő után a helyzet kényelmetlenné válik, a padló kemény, csókunk szinte megszakíthatatlan, légzésünk szapora. Liam karjait körém fonja, átfordulna a hátára és magára húzna, s mozdulunk is, de a hajam nem jön velem, helyette egy csirke kezd csapkodni a fejem fölött, összekócolva ezzel a többi hajszálam is.
- Mi a... - a fiú elszakad tőlem, hevesen lihegve kapok a fejemhez, miközben ő nevetni kezd. - Egy csirke van a hajadban.
Mire kijelenti már rájövök, egyik karommal a nyakába csimpaszkodva hisztérikusan próbálok szabadulni, de a madár csak hangos rikoltozásba kezd.
- Szedd le! - pánikolva követelem, legördül rólam, majd a fejem mellett térdelve kezdi kibogozni a csirkelábakat kócos tincseim közül.
- Ne nyúlj ide - hessegeti el a kezem, s gondos, óvatos mozdulatokkal szabadít meg a csirkétől.
Számon megkönnyebbült sóhaj szökik ki, szinte azonnal felülök, vadul kezdem fésülgetni a hajam, ujjaimmal kiszedek belőle minden koszt. Felhúzott lábakkal szalmaszálakat szedegetek ki a végéből, majd egy kéz nyúl a fejem búbjához, s elvesz egy szálat. Fejemet most először emelem fel a megmentése óta, s talán most fedezem fel először, milyen szép barna tekintete van.
- Köszi - simítom le a felálló tincseket, válaszul egy mosolyt kapok. Szembogarai kitágulnak, aggodalmasan néz rám.
- Mit akarunk? - teszi fel a kérdést, ami elkerülhetetlen. Ajkaim összeszorítva fordítom fejemet a fal felé, most először nem saját magának, nem nekem, hanem nekünk teszi fel. - Mi ez, Cica? Mi történik?
- Nem tudom - suttogom kedvetlenül. Nem tudom, mi ez, mert most nem gyűlölöm, most kívánom, s elhiszem, hogy tudnám szeretni, de ezt nehéz lenne bevallani. - Megőrülnénk.
- Így is megőrülünk. Nézd, teljesen mindegy mit csinálunk, vagy így, vagy úgy, de egymás agyára megyünk.
- Mert elviselhetetlen vagy - biccentem fel a fejem.
- Mert te vagy elviselhetetlen - utánozza a mozdulatom, szája mégis mosolyra húzódik, s keze az arcom felé nyúl, végül valami oknál fogva visszahúzza. - Miért nem így viselkedsz mindig?
- Hogyan? - vonom fel a szemöldököm, kezdenek visszatérni azok a szokások, melyeket a csók közben elfelejtettünk.
- Nevetsz, kedves vagy és aranyos, nem flegmázol, nem veszekedsz. Ilyen vagy igazából? - kérdezi, tekintetével vadul vizsgálja az arcom.
- Voltam, valamikor. Ezért vagyok itt, Luke ezt akarja visszakapni, s látod, jó testvérként szót fogadok neki - vonom meg a vállam, hajam átdobom rajta és kontyba fogom egy hajgumival. - És te? Semmi gonosz megjegyzés, semmi nemtörődömség, piszkálódás, szemöldökrángatás. Mi ez?
- Liam Payne - motyogja lehajtott fejjel. - Nagy kérés lenne, ha azt mondanám, kezdjük elölről? Mert ez a lány sokkal szimpatikusabb, mint az, akit hetek óta "ismerek" - rajzol macskakörmöket a levegőbe, s szinte kérlelve néz rám.
- Ez a Mira, aki hagyta magát? Honnan tudjam, hogy nem csak szórakozol? - kérdésem gyanakvó, de nem alaptalan.
- Az a Mira, aki csak nevetett ezen a lehetetlen helyzeten - nagyokat pislog, úgy néz rám, ahogy ő nézett. - Ahonnan én is tudom, hogy te nem szórakozol.
- Nem ismerlek, már nem - ingatom a fejem. Az akarataim ellen beszélek, a gondolkodásom, épeszű gondolataim kezdenek visszatérni.
- Hagyom, hogy megismerj, ha te is hagyod - alkudozik. - Igyekszem elfojtani azt, amit te seggfejségnek nevezel.
- Miért akarhatnám én ezt? Mi lenne jó benne? - saját magamhoz is irányul egy kérdés: Miért kérdezek ennyit?
- Olyan csekélységek mellett, minthogy hamarabb elmehetnénk innen, Luke boldog lenne, mert visszakapna téged, mert már nem gyűlölsz minket, például azért, mert ezt a Mirát tudnám szeretni, azt is tudom, hogy te is tudnál szeretni engem.