16.rész Tiszta lelkiismeret

Sziasztok! :)

Remélem, mindenkinek jól kezdődött ez az év, az enyém... ehm, nem igazán jó. Nem is a suliban vannak gondjaim, a koleszban, de ez mindegy, azt hiszem akaratom ellenére elég sokat panaszkodtam már az utóbbi napokban. Alig várom, hogy holnap hazamehessek. 

Veletek mi újság? Nagyon kemény évnek néztek elébe? 

Nessa. xx

~Liam Payne~

Tompán hasogató fejem az, mely kirángat az álmaimból. Nyögve nyitom ki a szemeim, félig lecsúszott takaróm feljebb húzom magamon, ám ahogy felhúzom a lábaim feltűnik, hogy valami más, mint a megszokott. Szemöldököm ráncolva emelkedem fel, ruháim az asztal melletti székre vannak ledobva, félig lecsúszva ott van az alsóm is. Visszazuhanok a párnára, ezt a tettem nem igazán díjazza a fejem. Sziszegve takarom el a szemeim a nap betűző sugarai elől és próbálok emlékezni arra, hogyan is kerültem az ágyamba. Utolsó emlékem az, ahogy Mira elmasírozik előttem a konyha felé indulva, onnastól pedig képszakadás az egész. Valószínűleg megint összekaptunk, amit majd később a fejemhez vág. Biztosan.

Csendes szenvedésem kiváltója annak, hogy gondolkozok, terhelem másnapos agyam, ugyanis gondolataim közepette olyanok jutnak eszembe, amikre nem emlékszem tisztán. Felemelem a takarót, majd leeresztem, megszagolom a párnát valami idegen illat után kutatva, de csak a saját parfümömet érzem és talán némi alkoholos aromát. Beletúrok a hajamba és a plafont bámulva nyugtázom magamban, sajnos vagy nem sajnos, megint csak álmodtam.

Nincs kedvem felkelni, ahogy ahhoz sincs kedvem, hogy másnaposan ganézzak mindenféle állatok után, de égő gyomrom úrrá lesz rajtam. Vízre van szükségem és egy fájdalomcsillapítóra, meg talán némi ételre is. Felveszek egy pólót és tiszta alsót, nem sietek a felöltözéssel, nehogy véletlen abba a hitbe ringassam a Wood családot, hogy reggeli után engedelmes lovászfiúként egyből rohanok fellapátolni a böhöm állataik végtermékét.

Morcos vagyok és nyúzott, lecsúszkálok a lépcsőn és a konyha felé igyekszem, szemem sarkából viszont megpillantom az asztal közepére helyezett üres üveget. Már most tudom, hogy lebuktam, s ezek szerint egyedül fogyasztottam el az egész üveg alkoholt, így nem csoda, hogy ég a gyomrom és nem emlékszek semmire. 

- Jó reggelt! - Louis felé fordítom a fejem, biccentek, miközben megengedem a vizet és egy poharat tartok alá majd mohón hörpintem fel, a második pohár tartalmát már csak lassan lefetyelem.

Az asztal felé fordulok, ahol nagy meglepetésemre már ott ül a szőke lány is, hatalmas szemeit rám mereszti és áthatóan vizslat.

- Mi van? - dünnyögöm, végignézek magamon és valami folt után kutatok, megdörzsölöm az arcom azon tűnődve, talán egy tollpihe van rajta vagy rászáradt valami. Az is megeshet, hogy hánytam, ki tudja már.

Tekintetét lesüti, én pedig nem foglalkozok vele többet, valami könnyű étel után kutatok, ami nem terhelné le túlságosan a gyomrom.
- Jó reggelt! - Mr. Wood hangja cinikusan cseng, felvont szemöldökkel fordulok el a hűtőjétől. Kezében az üveget szorongatja, melynek tartalmát úgy tűnik, tegnap teljesen elszopogattam. - Melyikőtök itta ezt meg?! - szinte üvölt, hangja csak úgy dörög, sosem volt még ilyen velünk.
A fiúk megszeppenten néznek össze, megvonom a vállam és lazán nézek az arcába, teljesen mindegy, válaszolunk-e vagy nem, úgyis tudja, egyikünk volt. Ha nem mondom el, hogy én voltam, azzal belekeverném a többieket is.
- Én - nyögöm, majd egy falat kenyeret tolok a számba és lustán rágni kezdem. Nincs szükségem kioktatásra, sem semmire, hagyom, hogy üvöltözzön, míg felesége próbálja lecsillapítani, idegesítő fia pedig szinte önelégülten mered rám.
Pont nem tud érdekelni, mit mondanak, elengedem a fülem mellett a fejemhez vágott mondatokat és iszok még egy pohár vizet. Mira feláll az asztaltól, pillantásom ráterelődik és az üvöltözés közepette eszembe jut az álmom.
Hagyják elmenni, persze, hogy hagyják, neki most semmi köze hozzá. Félszemmel a fiúkra pillantok, komoly arccal néznek rám, dühösek, Louis megfeszülő állából legalábbis erre tudok következtetni.
- Nézze, ha eltűntem innen majd postázok magának egy konténer whiskey-t, ne fújja fel ennyire - mondom higgadtan, úgy tűnik, csak olajat teszek a tűzre. Vendéglátóink szemében ezzel elástam magam, nem mintha annyira érdekelne. Miután befejezi csend ülepedik a konyhára, lassan nyammogom el az utolsó falat kenyeret, majd a kínos csendet megtöri Zayn székének nyikorgása.
- Kösz, Liam - motyogja az orra alatt. Elhalad mellettem, s már csak azt várom, vállával erőteljesen ütközzön belém.
A kiabálás és a fejemhez vágott sértések nem érintettek meg túlságosan, viszont erre a két szóra csattanok.
- Csak azt ne mondd nekem, hogy ha tudtad volna, te nem iszod meg! - arcom grimaszba torzul, dühös tekintettel meredek rá, mert úgy érzem, ők mindannyian elárultak. Játsszák a kis angyalt azért, hogy elhúzhassunk innen, s nem tetszik nekik, hogy én nem mutatok túl nagy közreműködést a tervükben.

~Mira Hemmings~

Kapkodva rohanok végig a folyosón, hiszen csak most ütött szöget a fejembe a felismerés. Fogalmam sincs, védekeztünk-e, én pedig nem szedek bogyókat. Berontok a szobájába kihasználva a pillanatot, hogy lent van és vitatkoznak vele. Feltúrom az ágy melletti fiókot de semmi olyat nem találok, ami hasonlítana óvszerre. Alsó ajkam harapdálom, elfog a rosszullét, amikor az ágyra pillantok, lehet, hogy valóban nem emlékszik semmire, de az is lehet, hogy csak megjátssza magát és majd később, a legváratlanabb pillanatban kap el. Túl későn látom meg a szemetest, s túl sokat időztem gondolkodással. Odanyargalok és leveszem a tetejét, éppen akkor, amikor az ajtó kinyílik.

- Te meg mi a szart csinálsz a szobámban? - kiáltja idegesen, s az ajtót bevágva maga után trappol felém. Az arcom pírba borul, ha eddig nem is emlékezett semmire, most garantáltan fog, de legalább én megnyugodok, ugyanis a papírok és zsebkendők közt meglátom, amit keresek. - Miért turkálsz a... - kezem közül kikapja a szemetest, szemei elkerekednek, majd értetlenül vonja össze a szemöldökét és először rám bámul, majd a kuka tartalmára. 

Fejem a kezeim közé fogom és tenyereimmel takarom vöröslő arcom, lábaim felhúzva gubbasztok a padlón és elrejtőzöm előle. Tudom, mi következik majd, provokálni fog.

- Szóval nem álmodtam - tűnődik, majd halkan röhögni kezd és leteszi a kukát. - Biztonsági ellenőrzést tartottál? Én még részegen is felelősségteljes vagyok.

Nyitom a szám, hogy valami megjegyzést tegyek és odaszúrjak neki valamit, végül becsukom és nagy levegőt veszek.

- Emlékszel valamire? - bököm ki nehezen. Nehéz nem lerohannom őt a vádaimmal és normálisan megfogalmazni a kérdéseim. 

- Derengenek dolgok, de nem mindenre. Te? Részeg voltál? - lassan feltápászkodok, átölelem magam és aprót bólintok. Furcsa helyzet ez, a beszélgetésünk talán most először viszonylag nyugodt, normálisnak ismét csak nem nevezném. 

- Meg kellene lepődnöm, hogy nem szóltál? - vonja fel a szemöldökét, máris megkezdi a provokálását, de most megértem. Szemét dolog volt tőlem hagyni, hogy hogy az egész szidást csak ő kapja, amikor én is ittam.

- Figyelj, én izé...

- Nem kell bocsánatot kérned, értelek, el akarsz húzni innen. Neked biztos rosszabb, mint nekünk, mert mi legalább többnyire itt vagyunk egymásnak - vonogatja a vállát, majd megfordul és levetődik az ágyra, kaján vigyort villant rám miközben megpaskolja a helyet maga mellett. Pofát vágva utasítom vissza, csak állok az ágy szélénél és nézek rá. - Viszont ha már elvittem helyetted is a balhét, elmondanád, mi történt?

- Nem tudom, nem emlékszek - motyogom, s egészen eddig bírom, hogy ne mondjak valamit. - Gondolom te fűztél be.

- Igen, az lehet - tűnődik, s nem mutatja azt, hogy annyira nagy bűntudata van. - De nem tűnik úgy, hogy annyira tiltakoztál - bök a világoskék szeméttartó felé.

- Részeg voltam - sziszegem, ajkaim összeszorítva dühösen meredek rá, míg ő felhúzza magát és törökülésben helyezkedik el újra. 

- Az lehet, de te hoztál döntéseket. Nem hinném, hogy annyira erőltettelek volna az ivásra vagy arra, hogy feküdj le velem. Ha nemet mondasz, azt részegen is felfogom. Felejtsd el, a többségre amúgy sem emlékszel, akkor meg? Felejtsd el és kész, de ne engem okolj, arról nem én tehetek, hogy részegen szétteszed a lábad mindenkinek - annyira nemtörődöm módon közli ezt velem, úgy tesz, mintha annyira ismerne és kioktat. Idegesít.

- És ezt ebből szűrted le? - szemöldököm magasba szökik, már nem ölelem át magam, kezeim ökölbe szorítva meredek rá. - 2 évig egyetlen egy barátom volt, előtte senki...

- Cica, nyugodj le, honnan tudjam én, hogy hány csávóval kefélsz? 

- Fogd már be a szád! Ne beszélj ilyen undorító ribancként rólam! - kiáltom, s a lábánál heverő párnát hozzávágom. Elég lassúak a reflexei, a párna az arcába érkezik, majd megragadja és szemében düh csillan, ahogy ledobja maga mellé és felpattan meghátrálok. 

- Csak annyit mondtam, hogy ha nem akarsz rá emlékezni, akkor felejtsd el. Ne reagáld túl a dolgokat, nem fogom úgy megfogalmazni ezt az egészet, hogy úgy tűnjön, egyedül az én hibám, akár tetszik, akár nem, ezt látom. És igazam lett, végig úgy gondoltam, pont olyan vagy, mint a lányok többsége, próbáltalak máshogy látni, mert azon kívül, hogy állandóan felhúzod az agyam és kényes picsaként viselkedsz nincs veled túl sok bajom. Próbállak elviselni, mert a haverom testvére vagy, de szerintem te saját magadat sem tudod elviselni - mondja, s közben szinte belehajol az arcomba. Képek ezrei rohanják meg a gondolataimat a helyzet miatt, hátam a falhoz simul és ő közel van hozzám. Hosszú pillanatig csukva tartom a szemem és próbálom elűzni az emlékképet, amin őt csókolva, őt ölelve nyomódok az ajtóhoz.

Fejemet makacsul felbiccentve nézek a szemébe, pillantásomba belesűrítek minden utálatot, amit iránta érzek, majd ellököm magam a faltól és az ajtó felé indulok.

- Legalább élvezted? - kérdezi röhögve, s amikor megpördülök amolyan "most meg mi van?" fejjel néz rám. - Én nagyon - pillant a szemetes felé.

Mielőtt még kilépnék a párnát újra az arcába dobom, ezúttal csak cinikusan nevet rajtam, én pedig bevágom az ajtót épp akkor, amikor Niall csörtet végig a folyosón. Fújtatásom hangjára megtorpan és felém fordul, szemöldöke vicces grimaszt ad az arcának, ahogy összehúzódik, majd magasba lendül.

- Te... - hangja elfúl egy pillanatra, ahogy az ajtóra néz, majd vissza rám. - te most Liamtől jöttél ki?

Elröhögöm magam az értetlenkedésén, elindulok felé és arcomat a pólójába temetve vihorászok, mert jobb, mint sírni. 

- Ne kérdezz semmit! - motyogom, s szorosan mellette lépdelve battyogok el a szobámig.

Pimaszul vigyorog rám, ezt pedig most egy jelnek fogom fel. Paranoiás vagyok, rögtön arra gondolok, hogy Liam elmondta nekik.

- Mi az? - nézek rá ártatlanul, nagyokat pislogok és kissé még a szám is biggyesztem. Elkönyvelem magamban, mennyire pocsék színész lennék.

- Semmi - vigyorog továbbra is, ezzel igazán bogarat ültet a fülembe és hangosan felsóhajtva húzom be a szobámba.

- Honnan tudod? Elmondta, ugye? - beletúrok a hajamba és zaklatottan pislogok rá, majd lesütöm a tekintetem és dühösen szorítom össze az ajkaim. - Megölöm! - próbálok elmenni mellette, de megragadja a derekam és a levegőbe emelve tart vissza.

- Nem, Mira, nem mondott el semmit - rázza a fejét. Kiáltásra nyílt számat összezárom és áthatóan fürkészem, miközben leültet az ágyra és értetlen arccal néz a szemembe. - Történt valami, amiről tudnom kellene?
- Nem - morgom, s hálát adok azért, mert nagy mérgemben nem szóltam el magam. - Semmi.
- Jó - bólint, nem faggat, nem kérdez, csak bólint és leül mellém. Eszméletlenül hálás vagyok neki ezért.
Fáradt vagyok, nem aludtam eleget az éjjel és talán épp ezért alszok el a beszélgetésünk közepén. Niall már a jelenlétével vidámságot és boldogságot sugároz, melyből egy cseppnyit átad nekem is és felvidít. Végül is nem olyan nagy dolog ami történt főleg így, hogy nem emlékszünk semmire sem. Ettől még utálom, nagyon.
A napok szép lassan telnek, már nem emlékszek, mióta vagyok itt és még mindig nem tudom, meddig kell maradnom. A tyúkól felé ballagok, kezemben unottan dobálom a tojásos kosarat, amikor hangok ütik meg a fülem. Körülnézek, viszont egy nagy diófán kívül nincs a közelemben semmi. Körbefordulok, utolsó lehetőségként felnézek és a fa lobjai közt megpillantom Zaynt, ahogy a telefonját a füléhez szorítva fennhangon beszél és fülig érő szájjal vigyorog. kezemet a szám elé kapva nézek rá, örömében fel-le rugózik a vastag ágon és hangosan nevet. Arra következtetek, hogy vagy a barátnőjével beszél, vagy a családjával.
- Zayn! - kiáltom, mire kissé összerezzen. Tágra nyílt tekintettel, ijedten nézek rá és a kosarat eldobva rohanok a fa alá. - Mit csinálsz ott?!
- Telefonálok - bök a készülékre, majd újra a füléhez emeli és szavait már nem hozzám intézi. Nem kérdezem meg, miért pont a fa tetején, hiszen egyértelmű. biztosan csak ott van térerő.
Nem mozdulok, nem hallgatózok, csak állok a fa alatt és várom, hogy lejöjjön.
- Várj egy kicsit - szól kedvesen a telefonba, majd összevont szemöldökkel pillant le rám. - Mira! Miért állsz még itt?
- Várom, hogy lemássz - vonom meg a vállam. Fejét rázva fordul vissza és újra beszélni kezd, elcsípek néhány szót, kajákról és ruhákról beszélnek, Zayn sokszor mondja ki az "esküvő" szót, ebből arra következtetek, hogy a barátnőjével tárgyalhat.
- Zaaaayn! - még én is összerezzenek, amikor nem olyan messziről látom felénk rohanni Louis-t. Egy kemény tárgy húz el mellettem és törik darabokra a földön, ennek érkezését Zayn ordítása követi. Kiugrok a fa alól és megpillantom a srácot, aki lefelé lóg az ágról.
- Louis, te idióta! - üvölti, kezei remegnek és arcán pánik ül. Száját szorosan zárja össze, karján kidagadnak az izmok miközben felhúzza magát, lábait a fa köré fonja és átfordul a másik oldalára. Eltelik néhány pillanat míg újra kapok levegőt és ő megmozdul. Lassan kúszik le, lába egyszer megcsúszik és ijedten üvöltök fel vele és Louis-val egyszerre. Amikor újra a földön van félreteszek mindent és magamból kifordulva rohanok oda hozzá és ölelem át. Zaklatottan lélegezve préselem arcom a mellkasához, ő meg csak esetlenül megérinti a vállam és úgy áll, mint a cövek.
- Öhm, Mira... - feszeng, és bénán megpaskolja a hátam. Elengedem, megdörzsölöm az arcom és hátrálok egy lépést. - Most rohadtul kicsinállak! - kiáltja, s nagy léptekben indul Louis felé.
- Haver, mi a szarnak mászol fel egy fára? A frászt hoztad rám!
- Ott volt térerő, felhívtam Perrie-t, mert már rohadtul hiányzik és unom, hogy nekem itt kell dekkolni. Lemaradok a saját esküvőmről Liam szarjai miatt! - kiabál magából kikelve, leguggol az összetört készülék mellé és idegesen szedi ki az épségben maradt kártyáját. - Kösz, így már valóban nem kell felmásznom többet a fára!
Felkapja az Iphone darabjait és dühös léptekben indul befelé. Az ajkamba harapva hajtom le a fejem és a lábaim kezdem bámulni.
- Talán elmondhatnád Woodéknak, hogy Liam mégsem annyira kemény csávó és besegítettél neki abban a whiskeynek az elfogyasztásában - szólal meg Louis halálos nyugalomban.
Szám 'o'-t formál, az arcom rögtön pírba borul. Unottan rugdalja a port és látszólag mást nem akar mondani.
- Honnan tudod? - kérdezem halkan, az ajkam harapdálom és nagyon remélem, csak a közös kis piálásunkról van tudomása.
- Látszott rajtad, másnapos fejed volt - vonogatja a vállát. Halkan, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, ezek szerint másról nem tud. - A te dolgod.
Aprót bólintok, visszamegyek oda, ahol eldobtam a kosarat és az eredeti célom felé indulok. A tyúkok közt sepregetve végig azon gondolkozok, mi lenne a helyes döntés, fejembe szöget üt Zayn mondata, miszerint lemaradhat a saját esküvőjéről. Összekucorodok a fal mellett és átölelem magam. Hiányzik Luke. Most szükségem lenne rá. Nagyon hosszú idő telt már el azóta, hogy valamiért igazán sírni kezdtem. Fogaim az ajkamba mélyesztve nyomom el a hangom, habár nem tartom valószínűnek, hogy a nyüszítésem bárki figyelmét is felkeltené a tyúkokon kívül, akik körém gyűlnek és idétlen fejüket felém közeledve forgatják.
Amikor nyílik az ajtó már nincs alkalmam felállni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Zöld szemeit nagyra nyitva néz rám, behúzza az ajtót és elindul felém. Ahogy ott kuporgok a koszban már tudom, ha most kérdez valami olyat, nem fogom tudni magamban tartani.
- Minden rendben? - guggol le, kezével gyengéden terelgeti arrébb a madarakat és leül mellém.
Valami csípőset akarok mondani, hogy úgy tűnjön, csak honvágyam van vagy csak valami apróság az egész, holott ez nem így van, s nem is vagyok képes erre. Fejemet rázom, felhúzott térdeimnek támasztom a homlokom és nagy levegőt veszek.
- Szeretnéd, hogy szóljak Niallnek? - zöld tekintetével aggódva fürkész, kész lenne felállni, de csak újra ingatni kezdem a fejem, mire visszazuhan mellém és sután magához von. - Bármi baj is van, megoldódik majd - vigasztal, bekötött orrára vigyázva ad egy puszit a homlokomra és csak gubbaszt velem a büdösben, csirkék közt.
- Ezt nekem kell megoldani - sóhajtok néhány perc múlva. Koszos ingem ujjával megtörlöm az arcom és elnézem az apró magokon civakodó szárnyasokat.
- Akkor miért nem csinálod? - egy ártatlan kérdést tesz fel, s ezzel mindent elindít. Aprót bólintva húzódok el tőle és felállok, leporolom magam, megtörlöm az arcom és ujjaimmal végigszántok kócos hajamon.
- Igazad van - bólogatok, megfogom a tojásos kosarat és a mellkasomhoz szorítom.
- Tudok valahogy segíteni? - érdeklődik, szeméből csak jóság sugárzik és az, hogy valóban szeretne segíteni nekem.
- Megoldom - húzom mosolyra a számat, melyet viszonoz és együtt indulunk újra a ház felé. Talán ezzel az egésszel jövök rá arra, valóban rajtam múlik, mikor jutok haza. Vallomásommal valószínűleg csak tovább rontok a helyzetemen, ugyanakkor teszek valami jót is, ha nem is Liam miatt, Zayn érdekében.
- Minden rendben volt? - mosolyog rám Mrs. Wood. Leteszem a pultra a kosarat és halkan elmormolom a válaszom. Gyanakvóan méreget, én pedig minden bátorságom összeszedve pillantok először Harryre, majd rá.
- Beszélhetnék Mr. Wooddal? - harapdálom az alsó ajkam.
- Persze, a dolgozószobában találod, épp a papírmunkát intézi - mosolyogva közli, s úgy érinti meg a kezem, mintha csak tudná, mit akarok közölni a férjével.
Bólintok, a konyhában hagyom a göndör fiút, aki a lassan forró ételek közt szaglászik és míg én a lépcső felé ballagok, ő megkérdezi, segíthet-e. Azt hiszem, Harry lehet a bandájuk lelki szemetese.
Tétovázok az ajtó előtt, hiszen ha bemegyek és elmondom, hogy én is ittam, azzal csak magamnak ártok, Luke tudni fog róla, hiszen biztos, hogy kapcsolatban van ezekkel az emberekkel. Nem hagyna rá idegenekre, olyanokra, akikben nem bízik. Magamban rémtörténeteket kezdek gyártani arról, hogy de, talán mégis ezt csinálja, mert el akarja felejteni, hogy testvérek vagyunk. Hosszú ideje először szorítom össze az ajkaim, teszem félre saját magam és kopogok be, mert nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha megint azzal a tudattal feküdnék le aludni, hogy ők miattam is fognak talán hetekkel tovább itt maradni. Ha nekik maradniuk kell, én is maradok, mert együtt kerültünk erre a helyre, és akármennyire is meglepő, úgy gondolom, együtt is kell elmennünk.