11.rész Változások

~Liam Payne~

Fáradt, nyúzott arccal csörtetek le a lépcsőn, melegem van, mondhatnám, hogy nem vagyok hozzászokva ehhez az időjáráshoz, de nem lenne igaz. Mozgalmas életemnek köszönhetően már nem is tudom, milyen egy olyan helyen lenni, ahol szokatlanul érzem magam. A gond nem a meleggel van, hanem azzal, hogy nincs légkondi, nincs még egy nyomorult ventilátor se, ami segítene abban, hogy az éjszaka közepén ne az jelentse a hűsölést, hogy az átizzadt, meleg takaró fölött, nyitott ablaknál feküdjek az ágy tetején miközben megesznek a szúnyogok. Idegesen dörzsölöm az egyik elvakart csípést a könyökömön, belépek a konyhába és ezúttal sem viszonzom a jókedvű köszöntéseket csupán biccentek egyet és levágódok Louis mellé. Arcomat a tenyerembe temetve veszek mély levegőt, majd amikor felemelem a fejem a tekintetem találkozik egy lány pillantásával. Kényelmesen hátradőlve ül a barátaim közt és valószínűleg örül annak, hogy immáron Zaynt is a saját oldalára állította. 

- Nehéz éjszaka? - kérdezi Louis, belekortyol a kávéjába és elfojt egy fintort, majd elmarja az asztal közepén pihenő cukros tálkát.

- Ja - hümmögök, majd a széket szinte kirúgva magam alól mezítláb veszek el egy bögrét és töltök magamnak némi kávét. Végignézek magamon, a gatyám lóg rajtam, mellkasomon van néhány piros csípés és egy idegesítően viszket pont a hátam közepén. Rajtam kívül mindenki fel van öltözve, térdnadrágot viselnek atlétával vagy pólóval, Niall unottan rágcsál valamit, Harry kifelé bámul az ablakon, tekintetem megtalálja a szőke lányt, tekintetét még mindig rám szegezi, kérdőn vonom fel a szemöldököm mire Zaynre néz. A srác felszisszen és koppan valami, szemeim először elkerekednek majd értetlenül vonom össze a szemöldököm. Mi a fészkes fenét művelnek ezek az asztal alatt? Érzem a meleget, ami eláraszt belülről, a düh forrósága, s ezt a düht először arra fogom, hogy Zayn az esküvőjére készül, hogy lehet az, hogy nem volt képes ellenállni ennek a lánynak? 

Már nyitnám a szám, csak hogy az amúgy is rossz alaphangulatomnak köszönhetően tegyek valami megjegyzést, végül mégis becsukom azt és a fejemet rázva szórok cukrot a kávémba. Ez egyszerűen lehetetlen, ezt én is tudom, Zayn nem az a fajta srác, aki megcsalná a barátnőjét, na meg hát Perrie... Perrie magának tudhat egy egyszemélyes fanklubot, szponzort meg mindent, ami idegesítő, Zayn személyében. Szerencsétlent már azzal a feltételezéssel is vérig sérteném, hogy egyáltalán furcsán ért hozzá bárkihez, legyen az férfi, nő, vagy az ilyen 21. századi kreálmány, nemhogy... na, szóval, tudjátok mire gondolok...

Vakarózva, akár egy bolhás kutya ülök vissza a helyemre, elveszek egy kenyeret a kosárból és unottan rágcsálni kezdem.

- Miért nem csinálsz magadnak egy szendvicset? - Mrs. Wood kedvesen érdeklődik, tekintetével szinte nógat a hűtő felé, majd a pillantását egyből elkapja, amikor becammog a konyhába nálánál kétszer akkora fia.

Nem válaszolok, elkortyolom a kávém és igyekszek minél hamarabb eltűnni onnan, még mielőtt megjelenik a családapa. Én nem tartozom ehhez a családhoz, kedvem sincs velük lenni, jobb lesz mindenkinek, ha elhúzok.

- Srácok, délután szeretném, ha mindannyian velem tartanátok a birtokunkra, szükségem lenne egy kis segítségre a későbbiekben, Mira, ha akarod, te is velünk tarthatsz - mit mondtam, Mr. Wood már itt is van.

- Miért, most hol vagyunk? - teszi fel az egyébként jogos kérdést Niall, az állapotából ítélve vagy beteg, vagy csak ő sem aludt és fáradt. 

- Egy másik birtok, itt az állatok vannak, viszont van egy kevés földünk is - mondja, s csapatunk fele megvilágosodva bólint. Én nem kifejezetten tartozok azok közé, akik örülnek ennek, Harry viszont rögtön kombinálni kezd.

- Mira? Velünk tartasz? - kérdezi tőle Zayn, Harry pedig rögtön odakapja a fejét és hatalmas szemeket mereszt rá, épphogy csak nem kezdi nyávogni, hogy "kéééérleeek". Csak tudnám, mikor alakítottak ki ők ennyire jó viszonyt egymással, habár Harry "ha lenne pénzem vennék neked egy kutyát" akciója valószínűleg meglágyította a nyafogós lány szívét.

Az arcomra kiül az undor, a számba tömöm a kenyér maradék héját - nem pocsékolok - és a elhagyom a helyiséget. Mielőtt eltűnhetnék a szobámban lépteket hallok a lépcső felől, melyek könnyebbek, mint Harry vagy Louis elefántléptei, Megfordulva szembetalálom magam a lánnyal, aki jó néhányszor elbánt már velem, s most mégis a vállamat készül megérinteni. Eltűnődök azon, mit akarhat tőlem, végül csak felvont szemöldökkel nézek rá és készülök belépni az átmeneti szobámba.

- Akarsz is valamit vagy csak útban vagyok? - kérdezem, kezemet a kilincsen pihentetem és készülök belépni. Az arca megvonaglik, várom, mikor szól be valamit és caplat el mellettem de - sajnos - nem teszi.
- Beszélhetnénk? - kérdezi az ujjait tördelve, szemöldököm még magasabbra húzom és nekidőlök az ajtónak.
- Cica, mégis miért akarnál velem beszélni? Várj, eddig azt akartad, hogy ne szóljak hozzád, most pedig te akarsz velem beszélni? - értetlenkedek, s akármennyire is úgy tűnik, csupán provokálni akarom őt, igazság szerint valóban nem értem a logikáját. - Hogy is van ez?
Rögtön tudom, hogy sikerült felhúznom a kérdéseimmel, vonásai megkeményednek, ajkait egymáshoz préseli és felszegett állal kijelenti:
- Nem akarok, csupán szerettem volna megtudni azt a teljes hülyeséget, amit a múltkor összehordtál - azt hiszi, ezzel megsért vagy valami ilyesmi, holott ezzel a fapofával kijelentett mondattal csak azt éri el, hogy kiröhögjem.
- Értem. Figyelj, Cica - túrok a hajamba, meg sem próbálom elfojtani a mosolyom - nem érdekel, mit akarsz tudni és mit nem, a legkevésbé sem érdekelsz, egyszerűen elegem van belőled. Tudod mi az igazság? Kiderült, amit eddig is tudtam, az, hogy rohadtul befolyásolható vagy és ne hidd, hogy ezt nem fogom kihasználni - széttárt karokkal vonom meg a vállam, halálosan nyugodtan sétálok be a szobámba és becsukom pisze orra előtt az ajtót. Eltűnődök életem legnagyobb hazugságain, s ezt is közéjük sorolom. Az igazság az, hogy Mira valóban befolyásolható de ezt nem feltétlenül fogom kihasználni, csupán rávilágítok néhány dologra.
Zsebre dugott kezekkel a csordánk közepén vonulva követem Stephent, mellettem Niall bukdácsol örökkön örökké megbotlik valamiben és kis híján pofára esik, Harry ezen már túl van, rálépett valami kőre és elvágódott, ennek következtében a levegő beszorult a tüdejébe és legalább 2 percen át készült megfulladni, most szinte Zayn kezét fogva vonszolja magát előre. Szegény gyerek, ő élvezi azt, ami körülötte folyik és mégis állandóan valami éri, talán pont ezért, ha a seggén maradna talán élve is hazavihetnénk.
- Meleg van - dünnyögi Louis, lekapja magáról a pólóját és a vállára vetve lépdel előre, tekintetét a földre szegezi és kikerül mindent, amit veszélyesnek talál. Ez a göröngyös talaj nem igazán nekünk való. - Mi a francért kell idejönnünk? - kérdezi hangosabban, az elől menetelő fiú hátra sem fordulva válaszol.
- Hogy ne üljetek egész nap az elkényeztetett seggeteken - szinte mindannyian elkomorulva nézünk rá, Zayn felemeli a szabad kezét és hosszú középső ujját Stephen háta felé irányítja.
- Állhatunk is, de a hozzánk hasonló elkényeztetett embereknek is szüksége van árnyékra, hogy ne kapjanak napszúrást - morogja Lou, majd lekapja Harry fejéről a kalapot és a sajátjára teszi. Haz kissé kábán tapogatja meg izzadt tincseit és hátrafordul. - Neked ott a hajad! - bök felé Louis, aki kócos, izzadt frufrujával, kalappal a fején úgy néz ki, mint az egykori Justin Bieber kissé parasztosított, felnőttesebb változata.
- Az egy traktor? - szólal meg halkan Niall, szemeit nagyra nyitva bámul a felénk közeledő hatalmas járgányra, gépre, nem tudom pontosan mi ez. Traktor.
- Na, jó, engem hagyjatok ki ebből - fordulok meg, s már indulnék visszafelé, amikor Stephen megragadja a pólóm és visszaránt. Nem tetszik, hogy egy nálam majdhogynem 4 évvel fiatalabb rángat, menekülni viszont nem tudok, kétszer olyan izmos, mint én.
- Ugye nem várod el tőlem, hogy vezessem azt?! - bökök abba az irányba ahonnan a hangok jönnek. Ahogyan a fejemet felbiccentem és a szemébe nézek rájövök, de, igenis ezt várja el és nem csak tőlem, a többiektől is.
- Kuss, Liam! - ránt egyet rajtam Louis, dühösen fordulok felé és leállnék vitatkozni, ehelyett kapok egy pasis ütést a fejemre Zayn irányából. Felhúzom magam, lehetetlen, egyszerűen képtelenség, hogy ezek beletörődnek abba, hogy idehoztak minket dolgoztatni.
- Fogd be szád, ha haza akarsz menni innen valaha is! - förmed rám Niall, melyen igencsak meglepődök. Úgy tűnik, nem csak nekem van rossz napom.
Elhallgatok, arcomat megtörlöm a pólómban és unott tekintettel figyelem, ahogy Mr. Wood megáll előttünk, Harry ezúttal nyugodtabban, figyelve a lépteire baktat a traktorhoz és lelkes tekintettel tapogatja.
- Harold majd megcsinál mindent helyettünk, neki legalább tetszik - motyogja Zayn, válaszul rajtam kívül mindenki halkan nevetni kezd, én azonban tudom, hogy bár nagyon szeretnék kibújni valahogy ez alól, Harry mégiscsak a haverunk, nem valami csicska, ráadásul több, mint biztos vagyok benne, hogy ő feleslegesen van itt.
- Srácok? Ki akarja először kipróbálni? - Mr. Wood olyan lelkesen kérdezi, hogy egy pillanatra azt hiszem, szívott valamit és nem azokat az unott fejeket látja, ahogy valójában kinézünk.
Természetesen Styles vállalkozik arra, hogy feláldozza magát. Lelkesen mászik a vezetőfülkébe miután Mr. Wood elmond neki pár dolgot, hátrálok néhány métert, elvégre ma pont nincs hangulatom ahhoz, hogy Harry keresztülmenjen rajtam egy amerikai lánctalpas traktorral. Göndör hajú bandatagunk izgatottan vigyorog ránk mielőtt beindítaná. A traktor felberreg, felzúg, felböfög, fogalmam sincs, mi a fészkes fenét csinál, Harry pedig két kézzel ragadja meg a kormányt és elindul előre. Nem túl gyors, de azért nem lenne kedvem előle futni. Felhangzik a nevetése miközben elkanyarodik és elindul előre, az egyetlen ember, aki élvezi ami jelenleg körülötte folyik, az Harry. Mellettem Niall elröhögi magát, Louis a fejét a tenyerébe temeti és Zayn száját is valami röhögés féleség hagyja el, míg Harold boldogan "száguldozik" és kiabál nekünk, hogy fényképezzük le. Egyre messzebb kerül tőlünk, nem tudom megakadályozni feltörni készülő mosolyom, előhalászom a telefonom és kamerázni kezdek. Olyan távol kerül tőlünk, hogy az arca már nem látszik, jobbra-balra halad és közben valamit kiabál, egyikünk sem érti, csak nevetünk rajta és ráközelítek a mező közepén döcögő traktorra.
- Ti értitek mit mond? - fordul felénk Stephen, a fejünket rázzuk, Louis végre hajlandó felnézni a tenyeréből és összevont szemöldökkel nézi a traktort.
- Szerintem nem tud megállni - mondja ki halkan, mire csoportunk egyik fele hangosabban kezd röhögni, a másik (ide tartozom én is) elhallgat és megrökönyödve nézi őt.
- NEM TUDOK MEGÁLLNI! - üvölti, s elindul felénk. Ha eddig nem találtak ránk a fotósok, most biztos, hogy megtalálnak minket, mert Niall olyan hangosan röhög fel, hogy azt még Írországban is hallják.
- Most mit csinálunk?! - pánikol Zayn, társaságunk azon két embere, aki valóban ért ehhez, csak meredten bámulja a felénk közeledő gépet, melynek kormányánál Harry továbbra is üvöltözik.
- Nem jó a fék! Nem tudok megállni, nem tudok megállni! - egyik kezével elengedi a kormányt és idegesen kezd hadonászni, ez a megfelelő pillanat arra, hogy kikapcsoljam a kamerát.
- Harry, maradj nyugodt! - kiabál Stephen, de igazság szerint teljesen felesleges ilyesmire kérnie a göndört, már késő, bepánikolt.
- Nem jó a rohadt fék! Valaki szedjen ki innen! - kiáltja, s a hangja olyanná kezd válni, mint aki mindjárt elsírja magát.
- Szedje ki onnan, maga engedte, hogy vezesse, maga találta ki ezt a hülyeséget, szedje ki onnan! - kiabálja túl Lou a traktor erőteljes hangját, Harry üvöltözését és Niall röhögését is. Zaynnel csak állunk egymás mellett és döbbenten nézzük azt a szerencsétlent, aki traktort merészel vezetni holott a színpadon és azon kívül is képes elbotlani a saját lábában. Egészen eddig a pillanatig a vezetési képességeit nem kérdőjeleztük meg, azt tud, ahogy énekelni is, de semmi mást nem. Béna a focihoz, béna mindenhez, amihez használnia kell a kezeit vagy lábait, ő egyszerűen a megtestesült szerencsétlenség, aki most traktort vezet.
- Harry! - kiáltom, beletúrok a hajamba és reménykedek benne, hogy hallja a hangom a saját és Louis kiabálásától. - Fogd már be a szád! - üvöltök rá Louisra, aki kissé erőszakos tekintettel néz rám, majd két kézzel túr a hajába ezzel lelökve a fejfedőt. - Harry Styles ne nyomd tövig azt a rohadt gázpedált! - úgy üvöltök, ahogy a torkomon kifér, valószínűleg hallja és teszi is, amit mondok csak nem épp úgy, ahogy kellene. A traktor rándul egy hatalmasat és a barátunk lefejeli a kormányt, szinte sokkot kapva bámuljuk néhány másodpercig, majd először Zayn tér magához és futni kezd az irányába.
Könnyed mozdulattal ugrik fel hozzá, én érek oda másodjára, hallom, ahogy a göndör az orráról dünnyög és amikor felnéz vér borítja az arcát, homlokán már kezd nőni egy púp.
- Segítsetek már! - ripakodik ránk Zayn, felhúzza a vezetőülésből a kábult barátunkat és erősen tartja a mellkasához. - Hogy a szarba vigyem le innen?!
- Elkapjuk! - fut a kerekekhez Louis, a gép még mindig rázkódik, Harry visszaesik az ülésbe és kezeit az orrához nyomja, néhány másodpercen belül összevérezi az ingét és a kezét is.
- Dehogy kapod el, mi a francot gondolsz, ledobom innen?! - kiabál, majd lekapja az atlétáját és óvatos mozdulattal az orrához nyomja, kissé halkabban mond valamit Harrynek, de nem úgy tűnik, hogy az figyel rá.
- Biztos, hogy eltört - motyogja remegve, sírós hangon - ne dobjatok le innen, lemegyek én.
- Nem dobunk le - nevet fel halkan, immár rosszkedvűen Zayn, megpaskolja Harry fejét és leguggol mellé a szűk helyen. A hátam mögül látom, hogy Stephen rohan vissza a ház felé, Mr. Wood nagy léptekben csörtet felénk, habár vele sem érünk sokat. Minden az ő hibája, soha nem szabadott volna felültetni őt erre. Louis magában motyogva, az öklével hadonászva fenyegetőzik, Niall egyre hátrál vele, míg én felkapaszkodok a traktoron és valahogy próbálok segíteni levinni őt onnan.
- Nem ugorhatsz le - rázom a fejem - viszont én nem bírlak el egyedül.
Homályos tekintettel, fájdalmas arccal egyensúlyozik, Zayn a karjánál fogva tartja meg végül hárman ragadjuk meg sérült barátunkat és a talajra helyezzük, a fekete atlétát továbbra is az orrához nyomja. Mr. Wood elhúzza onnan, de az orrából még mindig folyik a vér. Nem egészen értem, hogy miért sántít, de azért két oldalról átkaroljuk és visszatámolygunk vele a házba, miközben kissé kábultan arról motyog, hogy soha többé nem akar traktort vezetni.
- Jól van, Haz! - paskolja meg az arcát Niall, miután a kanapéra helyeztük, Mrs. Wood pedig egy törülközővel együtt a kezébe nyom egy zacskó jeget.
Dübörgés jön a lépcső felől, mindannyian odanézünk, a lány halkan felsikkant és megszaporázza a lépteit, észrevéve a véres ruhadarabokat viszont megtorpan. Valami nem oké vele, valami megváltozott, egy fekete keretes szemüveget visel, ami hasonlít, de nem teljesen olyan, mint Zayn divatszemüvegei. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy Mira szemüvegén töprengjek, így leveszem róla a pillantásom és a remegő ajkú fiúra nézek.
- Haza akarok menni - nyöszörgi, s szinte egyszerre vetünk gyűlölködő pillantást a családfőre.
- Mi történt? - figyelmen kívül hagyom a remegő hangot, a szöszke lány megjelenik Niall mellett és hatalmasra nyílt szemekkel bámulja a kanapén kuporgó sérültet.
- Hosszú történetet - motyogja Louis, majd kintről felhangzik a mentő szirénázása. Mrs. Wood rögtön kirohan, néhány percen belül már azon vitatkozunk, melyikünk tartson vele a kórházba, mivel mindegyikünk nem mehet. A választás végül Zaynre esik, mert ő nem akar senkit sem megölni, mint Louis, nem kap dührohamot, mint állítólag én, és nem kapott sokkot, mint Niall. Visszafelé baktatva a házba már azon tűnődök, ez a kis baleset vajon Paul fülébe jut-e, s ha igen, változtat-e valamit a jelenlegi álláson, miszerint még nem tudni mikor húzhatunk el innen.

~Mira Hemmings~

Sok olyan van, amit sosem hittem volna, többek között a mostani alkalom is ilyen. Niall szobájában vagyok, az ágyán kiterülve fekszünk egymás mellett miközben halkan elmeséli a délután történteket. Állítása szerint ő majdnem az egész akciót végignevette, most viszont közel sincs olyan jó hangulatban, mint akkor. Az elején én is fel-felnevetek, de úgy nem olyan vicces a sztori, hogy tudom, Harry végül is egy orrtöréssel fejezte be traktorvezetői pályafutását.

- Mit gondolsz, szerinted most már ő is olyan lesz itt, mint én? -kuncogok halkan, tekintetem a plafonon tartom, majd oldalra döntöm a fejem és rámosolygok a szőke fiúra.

- Pillanatnyilag nem tudom, milyen vagy te, szóval... nem tudom, szerintem maximum pár óráig próbál meg passzív lenni ezzel az élettel, holnap reggel már megy tyúkokat etetni - mondja halkan, majd elneveti magát és tenyereivel megdörzsöli az arcát. 

- Hogy érted azt, hogy nem tudod milyen vagyok? - fordulok a hasamra, s felkönyökölve nézem az arcát. 

- Megváltoztál - szalad össze a szemöldöke, ujjai közé vesz egy előre lógó tincset és elsimítja az az arcomból. - Amúgy nem is mondtam, hogy tetszik a szemüveged - nevet rám, majd játékosan megböki az arcom.

- Honnan tudod... - döbbenek meg, végigpörgetem az agyamban a nap azon részeit, amit egy légtérben töltöttem vele, majd eszembe jut, amikor Harry balesete történt szemüvegben rohantam le. Arcomat a tenyereimbe ejtve szégyenkezve kuncogok fel. - Nee! Úristen, elfelejtettem, hogy rajtam van!

- Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy, miért nem hordod? - kérdezi rezzenéstelen arccal, kék szemeit teljesen felfelé fordítja és a hajával szórakozik.

- Niall, fúj, ne! - kapok a szemeimhez, egyik kezemmel megbököm őt mire nevetve néz rám.

- Mit csináltam? - kérdezi értetlen arccal, vállai meg-megrázkódnak a nevetéstől.

- Ne csinálj így a szemeiddel, borzalmas! - lesek ki az ujjaim közül, fejemet a matracra ejtem. Olyan közel van hozzám, ő egy kicsit olyan, mint Luke, ezen a helyen ő az öcsém helyett lett a bátyám. - Amúgy kontaktlencsém van, vagyis volt, mert az egyik reggel levertem a szekrényről és összetört, Luke meg nem hajlandó azért eljönni, hogy újakat hozzon, szóval a szobámon belül viselem a pápaszemet, de sehol máshol nem. Undorítóan nézek ki benne.

- De dilis vagy! - nevet fel, összeborzolja a hajam és szórakozottan fürkészi az arcom. - Hozd csak ide!

- Dehogy! Nem fogom felvenni! - tiltakozok, s grimaszolva kezdem rendezgetni a tincseim.

- Na, légyszi! Én is felveszem az enyém! - ígéri, s feltornázza magát.

- Te is szemüveges vagy? - tátom el a szám, miközben a bőröndjében kutakodva előszed egy olyan példányt, amilyen az enyém, a különbség csupán az, hogy az övében nem valódi a lencse. Felveszi és vigyorogva fordul felém.

- Ez menő - jelenti ki, majd kinyitja előttem az ajtót és int, hogy fáradjak ki. -Vedd fel a tied, tök jó lesz! 

Vonakodva állok fel, kinyújtom a nyelvem ő pedig ugyanúgy tesz, majd röhögve ül vissza az ágyra. A pólóm alatt rejtem el a rémet, melyet állítólag folyamatosan viselnem kellene, beslisszolok Niall szobájába és becsapom magam mögött az ajtót. Grimaszolva húzom elő a szemüveget és a hajamat félresöpörve felveszem.

- Mi bajod vele? - egy darabig az ágyról néz, majd elém lép és kicsit megigazítja rajtam. - Szerintem jól néz ki, a szemüveg öltöztet - vonja meg a vállát, majd egyik karját átdobja a vállamon és meglátom szemüveges önmagam a telefonja kamerájában.

- Fúúj, ne már! - nyafogok, s nevetve nyújtom a kezem magam elé.

- Légyszíves! - nevet rajtam, arrébb húzza a készüléket és hülye fejeket vágva nézi magát. - Légyszi, csak pár képet így! Még nincs is közös fényképünk! - egészen addig nyávog, mígnem beadom a derekam és grimaszt vágva hagyom, hogy képeket készítsen.

- Mosolyogj, Mira Mackenzie! - bök oldalba, én pedig elnevetem magam. - Most olyan, mintha én lennék az ikertesód és nem Luke, nincs benned egy kis ír? 

- Nincs! - vihogok, játékosan arcon csapom és hirtelen felindulásból nyomok egy puszit az arcára, először meglepődik, majd gyorsan megörökíti a pillanatot.

- Na, most lebuktál! - csikizi meg az oldalam, a telefont az ágyra dobja és a karjaiba kap. - Tudtam én, hogy szeretsz engem! 

- Csak kedvellek! - emelem közénk a kezem, s felmutatom a mutatóujjam.

- Valld be, Mackenzie! Valld be, hogy szeretsz engem! 

- Mióta lettem én Mackenzie? Egyáltalán honnan tudod a második nevem? - vonom fel a szemöldököm, nem emlékszem, hogy említettem volna ilyesmit.

- Tudod, vannak mindenféle internetes honlapok rólad, ahol leírják az ilyen információkat és szerintem ez tök menő név! De ne próbálj meg terelni, csak mondd ki, Mira, mondd ki, hogy barátok vagyunk! - nevet, s felcsillanó szemekkel fürkészi az arcom. A szemüvegében látom önmagam, felsóhajtok, ám abban a pillanatban, hogy megszólalnék kicsapódik az ajtó és Liam tekintetével találom szemben magam. Szemöldöke a homloka közepéig csúszik, lerántom a fejemről a szemüveget és az ágyra dobom.

- Ó, megzavartam valamit? - kérdezi utálatosan, Niall elereszti a derekam és amolyan "innen folytatjuk" pillantást vet rám. 

- Nem - vonja meg a vállát - mizu, Liam?

Flegma, kissé talán értetlen fejjel néz el-vissza köztünk, karjaim összefonom a mellkasom előtt és hasonló arckifejezést veszek fel.

- Aha - morog, szemöldökét felrántva egy ideig engem bámul, majd Niall köhint egyet és odakapja a pillantását - Harry hazajött, gondoltam, legalább téged érdekel, ha őt nem is - közli felém intve, majd sarkon fordul és eltakarítja magát. 

- Hajlandó vagyok elhalasztani a vallomásodat, most gyere, nézzük meg ezt a tökfejet meg az orrát! - ragadja meg a csuklóm, s maga előtt terelget kifelé a szobából. 

Harry a kanapén gubbaszt, az orrán valami kötés van, mely sebtapasszal X alakban van rögzítve, a szemöldöke közt is húzódik egy csík. Bágyadt tekintettel egy bögre kakaót szorongat a kezeiben és bele-belekortyol.

- Haz! - kiáltja el magát Niall, s befurakszik a kanapéra, gyerekes ölelésbe vonja a barátját és nagyra nyílt szemekkel nézi az orrát. Megállok Stephen mellett és picit intek neki, viszonzásul elmosolyodik és ő is felemeli a kezét. - Megműtötték az orrod? Most már máshogy fog kinézni?
- Nem, mármint nem lesz olyan brutálisan más formája és nem kellett megműteni, csak fáj - vonja meg a vállát, majd kissé értetlenül körülnéz. A hangja furcsa, kissé orrhangon beszél de most senki sem nevet rajta. - Mi van? Miért bámultok?
- Mi... izé, bocs, hogy kinevettünk - szólal meg végül Louis, válaszul mindenki helyeslően bólogat, amin igencsak meglepődök. A tapaszok és kötés ellenére látom, hogy összevonná a szemöldökét, melyhez hirtelen odakap és megdörzsöli, kis híján elnevetem magam, s látom, hogy Niall is küzd a rázkódó vállai ellen.
- Szóval egy orrtörés kellett ahhoz, hogy újra megtanuljatok bocsánatot kérni - mosolyodik el, majd felemelkedik a kanapéról és elindul a konyha felé, de Mrs. Wood kiveszi a kezéből a kiürült bögrét. - Köszönöm - mosolyog, majd zsebre tett kezekkel fordul a barátai felé - Nem baj, srácok, csak így tovább, ha így haladunk talán majd otthon karácsonyozhatunk, én pedig rokkant leszek! - hangjából süt az irónia, nem is igazán arra érti, hogy nevettek rajta, mindannyian tudjuk, mi a célja ezzel. Harry az egyetlen ember a bandából, aki igyekszik normálisan hozzáállni a dolgokhoz, hogy minél hamarabb hazamehessenek, holott ő az, aki teljesen feleslegesen van itt, ezt még én is belátom.

Sziasztook! :D
Kivételesen a végére hagytam a kis monológom, mivel az elején ezzel lelőttem volna a poént. Először is, nagyon, nagyon szépen köszönöm drága Madison. G. Wyla barátnőmnek a segítséget, nélküled nagyon nehezen született volna meg ez a rész! <3 
Másodszor, ennek a résznek az írása közben saját magamon nevettem, példaként olyanot, hogy "A traktorban van fék?" és közben megtaláltam ezt a roppant érdekfeszítő videót, valahogy így képzeltem el Harryt is. Megjegyzem, szerencsétlen gyereket már én sajnálom, amiért mindig ezt teszem vele. 
Végezetül, habár Harryt nem épp ilyen traktorban képzeltem el, hanem olyan nagy pirosban!sárgában (a keresőbe írjátok be az "amerikai lánctalpas traktor" kifejezést) ezt szeretném megosztani veletek: 

Puszilok mindenkit: 

Nessa. xx