7.rész Álarc

Sziasztok! :)

Hát, nagyon sokáig azt hittem, nem leszek kész időben ezzel a résszel. Nem igazán voltak ötleteim hozzá, végül ma 02:53-kor leütöttem az utolsó betűt is, és hát, összehoztam ezt a részt. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, mert a kezdeti nehézségek ellenére én élveztem az írását. :)

Nessa. xx

U.i: Sok szeretettel ajánlom mindenkinek az új 5SOS albumot, szerintem fantasztikus lett! :D

~Luke Hemmings~

Elbúcsúzunk egymástól, majd négyen indulunk négy különböző irányba. Itthon minden más, főleg most, hogy a rövid utat hazáig ezúttal egyedül teszem meg. Mirával mindig próbáltuk úgy csinálni, hogy egyszerre boldogítsuk egymást és a szüleinket is, ezúttal viszont éppen hogy miattam nem lépdel mellettem az ikertestvérem. Fejemet felemelve, kissé hunyorogva nézek végig az utcán, ahol eddigi életem jelentős részét töltöttem. Itt tanultunk biciklizni Mirával, ugyanazon a napon itt ütköztünk össze és mindketten leestünk a járgányainkról, ezzel halálra ijesztve aput, mert a nővérem már akkor is igazán tudott hisztizni. Na, jó... a kis Luke is bömbölt eleget a térdén éktelenkedő véres horzsolás miatt. Ahogy közelebb érek a házunkhoz egyszerre több ezer emlék fut át a fejemen a gyerekkorunkról. 

11-12 éves korunkban esténként anyu tudta nélkül néztünk horrorfilmeket, aztán vagy én mentem, vagy ő jött át hozzám, mert nem tudtunk elaludni. Egy ikertestvér - főleg, ha lány - néha sok problémát okoz, de nem hinném, hogy kisebb korunkban olyan sokat veszekedtünk volna, sőt, jó testvérek voltunk. Nem is tudom, hol romlott el ez köztünk. 

Izzadó tenyeremben szorongatom a telefonom, miközben a bőröndömet magam után rángatva belépek a kapunkon. Frissen nyírt fű illata csapja meg az orrom, miközben végighaladok a pázsitot elválasztó kis kerti úton. Szinte látom magam előtt a néhány évvel ezelőtti önmagunkat, még azelőtt, hogy beneveztem volna őt abba a tehetségkutatóba. Esténként csak kifeküdtünk a fűbe és megvitattuk az élet nagy dolgait, kérdéseit, ő volt az, akivel bármikor, bármiről tudtam beszélni, és beszélhettem is, a testvérem és a legjobb barátom egy személyben. 

Lerogyok a lépcsőre és gondolkodás nélkül nyomok a nevére, ő az első a híváslistámon, röhejes, hogy utána pedig Ashton következik. 

Mira azt hiszi, nekem nem volt nehéz kirakni őt ott, konkrétan Isten háta mögött úgy, hogy tudtam, mennyire utálni fogja azt a helyet. Azt hiszi, nekem olyan könnyű nélküle, holott nehezebb, mint neki. 

- Luke? - kissé összerezzenek, amikor meghallom a hangját, közömbös, de mégiscsak az ő hangja.

- Hé, szia - nehezen tudom kinyögni a szavakat, az ajkaim mosolyra húzódnak és egy ideig csak hallgatunk, miközben én a kertünket bámulom.

- Mit akarsz, Luke?

- Én... hazajöttem, és olyan furcsa itt nélküled - motyogom, piszkálni kezdem a karikát az alsó ajkamban, próbálok elvonatkoztatni attól, mennyire idegen a hangneme. - Hiányzol!

- Valóban? Tudod, a múltkor, amikor itt voltál, de nem jöttél volna be hozzám, nekem ez nem így jött le... - nem tudom figyelmen kívül hagyni a hangjában bujkáló élt és sértettséget.
- Mira - elengedek egy kisebb sóhajt míg a hajamba túrok, majd a kezemet leejtem magam mellé és piszkálni kezdem a cipőm - nem hiszem, hogy bölcs döntés lett volna bemennem. Figyelj, nagyon jól tudod, hogy igenis hiányzol nekem, azért nem mentem be, mert féltem, hogy csak veszekedni fogunk és mert nem hiszem, hogy képes lettem volna megint úgy elmenni, hogy te ott maradsz.
- Miért nem mehetek haza? Haza, Luke, oda, ahol most te is vagy. Haza akarok menni! - ezúttal nem követel, a hangja kissé megváltozik, ebből tudom, hogy számíthatok egy kis sírásra.
- Tudom - az alsó ajkam harapdálom, legszívesebben haza is hoznám, de a kettőnk érdekében jobb, ha nem teszem. - Csak azt akarom, hogy újra olyan testvérek legyünk, mint régen, de te nagyon megváltoztál...
- Hogy lehetnénk úgy jobb testvérek, ha te nem is vagy itt velem?! Hogy akarod úgy rendbe tenni a kapcsolatunkat?
- Mira, ne vitatkozz, kérlek! Pihend ki magad, nyugodj le egy kicsit és... nem tudom, találd meg önmagad, azt a lányt, aki nem vágja minden egyes alkalommal a fejemhez, hogy 2 perc 53 másodperccel idősebb nálam. Korábban ennek nem volt jelentősége, most mégis úgy kezelsz, mintha sokkal fiatalabb lennék nálad, közben meg csak néhány perc a különbség.
- Önmagam megtalálásához miért van szükség a One Direction tagjaira? - újabb kérdést tesz fel, mindig ezt csinálja, ha valamire nem akar reagálni. Kérdez, észrevétlenül próbálja terelni a témát, én pedig most nem erőltetem ezt az egészet, csak beszélgetni akarok vele, mert magától nem hív már fel.
- Az nem az én ötletem volt - megvonom a vállam, pedig tudom, hogy nem is látja - a farm tulajdonosai elvállalták azt, hogy vendégül látják őket is. Hidd el, nem direkt terveltem ki, hogy összezárjanak velük, Ashton csak vállalta, hogy elviszi őket.
Miután megemlítem Ashtont néhány másodperc csend következik. Tudom, hogy beszéltek telefonon, de nem említem meg, úgy vagyok vele, ha beszélni szeretne róla úgyis megteszi.
- Még mindig nem kifejezetten kedvelem őket, habár Niall elég kedves, Harry meg az első pillanattól fogva próbál valamiféle barátságot kötni velem.
Szemöldököm összevonva gondolkozok el Harry fura szokásain, és az utóbbi nőügyeken, amikbe belekeveredett. Nem kifejezetten tartom őt veszélyesnek a testvéremre, és figyelembe véve a természetét, inkább az lenne furcsa, ha nem próbálna barátkozni.
- Szóval mondhatjuk, hogy kedveled őket? - fejem kissé oldalra biccentem, az ajtó nyílik mögöttem és félszemmel megpillantom anyát, de még mielőtt kiáltozva üdvözölne a mutatóujjam a számhoz emelem, miközben cuppanós puszikat nyom az arcomra.
- Csak és kizárólag kettőjüket, sőt, inkább csak 1 tagot és egy felet - nevetni kezdek, az úgynevezett ikertelepátia pedig azt súgja, szöszke testvérem arcán is valami mosolyszerűség pihen. - Luke, mik ezek a cuppogások? Ugye nem valami csajjal vagy, miközben velem beszélsz?!
- Nem, nem - kezdek tiltakozni, halkan felnevetek azon, amilyen kétségbeeséssel kérdezte ezt tőlem - nem, csak... csak anya az.
- Ja - kissé elszomorít, ahogy a hangja újra közömbössé válik - hát, akkor érezd jól magad otthon, öcsi!
Azzal kinyomja. Bosszankodva bámulom a képernyőt, anya kissé értetlenül figyeli az arcom de csak a fejemet rázom és kissé nehézkesen feltápászkodva magamhoz ölelem. Nem húzom fel magam, hiszen tudom, hogy milyen Mira, csupán elkeserít, hogy ismét megmutatta, miért ne menjek még érte. Mindegy, tulajdonképpen ez a beszélgetés már sokkal több volt annál, mint amit vártam, úgy tűnik, valami mégiscsak történik ott vele, ezúttal nem mondta, hogy utál.
Később, amikor a vacsorám utolsó falatjaival az ágyán ülve figyelem az éjjeliszekrényen pihenő fényképeit, legfőképpen azt, amin Ash-t öleli, rájövök, hogy azt a kapcsolatot tényleg ő szúrta el, de talán abban az esetben nem lett volna olyan rossz, ha kicsit beleavatkozok a dolgaikba. Ashton nem túl veszekedős típus, viszont néha fültanúja voltam 1-1 vitájuknak, de mindig ő volt a békülő fél, már csak azért is, mert a testvéremről volt szó. Hiába tudtam, hogy Mira hisztizik, leálltam volna vitatkozni Ashtonnal, ha csak egy kicsit is hangosabb hangnemet üt meg az átlagosnál. Szerencsére ez nem történt meg, bár valóban meglehetősen veszélyes a bandára nézve, ha az egyik tag a másik testvérével jár, Mira után most mégis én szeretném a legjobban, ha újra összejönnének, részben ezért is van ott.
Egy kis tésztát tömök a számba, tekintetem a tükör melletti falra szegezem, ahol valamiféle kollázs van fényképekből, melynek nagy részén mi ketten vagyunk, vagy a srácokkal együtt pózolunk. A legújabb kép is legalább 2 éves, ez pedig elkeserít, végképp nem értem, mikor kezdtünk eltávolodni egymástól.
A halk kopogásra felemelem a fejem és anyára mosolygok, leül mellém és egy ideig ő is a fényképeket nézi, míg én elpusztítom a maradék ételt. Meg sem kockáztatom letenni a tányért Mira tiszta, halványlila ágytakarójára.
- Haragszik? - kérdezi halkan, kissé feljebb húzza magát az ágyon és kezét megpihenteti a lábamon.
- Csak a szokásos - vonom meg a vállam - megsértődött, pedig előtte viszonylag normálisan beszélgettünk. Teljesen összezavar, nem tudom, hogy mit csináljak ahhoz, hogy kicsit visszavegyen, mert ha velem van, akkor csak vitatkozunk, ha nincs, akkor is vitatkozunk, de nem bírom ki, hogy ne hívjam fel.
- Semmit, Luke, hagyd, hogy kicsit elmerüljön magában és gondolkozzon rajtatok, neked sem könnyű, de neki talán egy kicsit nehezebb, mert ő egyedül csinálja azt, amit ti négyen, ráadásul Mira lány. Ez nem ok arra, hogy undok legyen veled, de vitatkozás helyett inkább próbálj vele beszélgetni, akkor is, ha hevesebben reagál, és ne vedd magadra, amiket mond.
- Mindig azt mondja, hogy utál - kissé elhúzom a szám, nem panaszkodni akarok, csupán jó valakivel beszélgetni erről, aki nem elfogult egyikünkkel sem, hiszen anya ugyanúgy szeret mindkettőnket, mégis kissé úgy érzem, olyan ez, mintha az oviban lennék.
- És te egyszer sem mondtad ezt neki, ugye? - mindent tudóan fürkészi az arcom, a fejem kissé lehajtva vonom meg a vállam.
- Hát, de... de ő tudja, hogy nem gondoltam komolyan, mert közben nevettem vagy adtam egy puszit az arcára, de ő sose viccből mondja. Mindig kiabál, vagy csak összekapunk valamin és egyből ezt vágja a fejemhez - beletúrok a hajamba, tényleg gyerekesnek érzem a helyzetet, de sokszor valóban úgy érzem, Mira ezt komolyan gondolja - Mindegy, most inkább megyek és lezuhanyzok, hosszú napom volt.
Feltápászkodok, a tányért magamhoz veszem, hogy levigyem, de anya kiveszi a kezemből és kapok egy puszit az arcomra, miközben átölel. A magam 190 akárhány centiméterével anya lényegesen kisebb nálam, lehajolok, hogy megpusziljam, majd egymás mellett indulunk kifelé.
- Szerintem nem kell aggódnod, Luke, Mira sokszor mond butaságokat, de nem gondolja komolyan őket, csak mostanában egy kicsit elszállt vele a ló.
- Igen, egy kicsit... - kissé elhúzom a szám, majd mielőtt a szobámba mennék búcsúzóul rámosolygok. Jó érzés itthon lenni, csak Mira nélkül nem igazán találom a helyem...

~Mira Hemmings~

Lábaim felhúzom és összébb húzom magamon a plédet. Sosem ültem még úgy egy teraszon, hogy nem utca tárult elém, viszont most muszáj belátnom, ez a csend ezerszer jobb az autók zajánál. Más hangot nem hallok Louis bentről szűrődő halk káromkodásán és Harry nevetésén kívül, csak a tücskök ciripelését és a szél fújásának halk suttogását. A telefonom mellettem hever és arra gondolok, hogy ezt mégiscsak elcserélném arra, hogy most otthon legyek. Furcsa volt ma vele beszélni, mert különösképp nem vesztünk össze, csak bosszant, hogy ő most otthon van, nekem meg itt kell "bűnhődnöm". 

Belekortyolok a kakaómba és szinte felnyögök, Harry valami csodát művelhetett azzal a kis kakaóporral meg tejjel, mert rettenetesen finoman kutyulta össze. Ha másért nem, ezért muszáj valamiféle jó kapcsolatot ápolnom vele. 

A bögrét a lábaim közé szorítom, míg szétszedem kissé összegubancolódott fülesem, amit a telefonomba dugok és halkan elindítom az Amnesiat. A bögrét újra a kezembe veszem és összekuporodva kortyolgatom a meleg italt, muszáj belátnom, hogy hiányzik Luke, főleg úgy, hogy a fülemben visszhangzik a hangja. Kár, hogy Ashton a fantasztikus hangja ellenére nem énekel, mert az ő hiánya így még rosszabb. Az államat megtámasztom a térdemen és elgondolkozok azon, hogy felhívom, de több, mint valószínű, hogy ha nem megyek fel a szobámba és lógok ki az ablakon, ez nem lesz lehetséges. Talán jobb is.

Összerezzenek, amikor valaki megérinti a vállam, majd levágódik mellém a másik ülőalkalmatosságra, már tudom ki az, nem kell felnéznem. Sóhajtva veszem ki a pöcköket a fülemből és pislogok néhányat, mielőtt felemelném a fejem.

- Te sírsz? - eddig is a fenébe kívántam Liam Payne-t, most pedig még annál is inkább.

- Nem, csak hideg van, ilyenkor néha könnyezik a szemem - a vállamat megvonva a szemébe hazudok, nem okoz különösebb gondot, ilyen apró hazugságok mindig is rendszeresen hagyták el a szám, csak megelőzöm a további kérdezősködést.
- Akkor miért ülsz itt? - szemöldökét olyan idegesítően húzza fel, látszólag teljesen természetes számára az a mozdulat. Lábát felpakolja az előttünk pihenő kis asztalra és előhúz a zsebéből egy szál cigit.
- Nehogy meggyújtsd azt a közelemben! - szinte felkiáltok, de már késő, a cigi vége parázslani kezd és én undorodva kapom az orrom elé a kezeim.
- Nyugi már, Cica! - higgadtan nevetve fogja ujjai közé a szálat, száján lassan ereszti ki a füstöt miközben kissé lejjebb csúszik. - Nem feléd fújom.
- Amerikai tudósok kimutatták, hogy a rákos megbetegedések 90%-a az olyan embereket támadja meg, akiknek a közelében dohányoznak, szóval nyomd el azt a szart, ha maradni akarsz! - a kifakadásomat követően néhány másodpercig csak pislog rám, majd a szemét forgatva feltápászkodik és a terasz széléhez megy, pont annyira van távol tőlem, hogy ne érezzem azt a szagot, ami körbelengi őt.
- Te honnan tudsz ilyeneket? - újra a szájához emeli a cigarettát és szemöldökét összevonva tartja rajtam a pillantását. - Amúgy akkor kérsz egy szálat? Áthelyezlek a fennmaradó 10%-ba.
- Nagylelkű vagy - gúnyos fintorral nézek rá, kissé elfordulok és újra a távolba bámulok, nincs kedvem vele beszélgetni, akkor sem tudom elviselni, ha nem beszél hozzám, nemhogy így.
- Nem válaszoltál a kérdésemre, eddig egyikre sem.
- Tudok 1-2 dolgot, nem vagyok hülye - magyarázom, s közben a beszédhez való passzivitásom azzal fejezem ki, hogy a pöcköket a fülemhez emelem.
- Pedig én azt hittem - félszemmel látom, ahogy megvonja a vállát és az oldalával nekidől a terasz szélén húzódó kis kerítésnek.
- Bekaphatod - haragosan fordulok felé, ismét csak felvonja az egyik szemöldökét és gúnyos vigyorra húzza a száját.
- Hát, ne haragudj, de szőke vagy és hisztis, honnan kellene tudnom, hogy okos vagy?
- Szeretnéd megtudni, milyen, ha tényleg hisztis egy nő? - idegesen pattanok fel, a füles a földre esik mellettem, a telefonom képernyője felvillan és egy pillanatra mindketten Ashton képére szegezzük a tekintetünket. Figyelmen kívül hagyva azt trappolok elé, dühös tekintettel cövekelek le előtte és felbiccentem a fejem.
- Ó, ha még egy kicsit közelebb jössz akkor mást is szeretnék megtudni - vigyorodik el, az agyvizem felforr és a mellkasára csapok, közvetlenül az ütés után megragadja a kezem.
- Seggfej - szűröm a fogaim közt, ujjaival addig ügyeskedik, míg szétfeszíti az én ujjaim és összekulcsolja a kezünket, próbálom kirántani azt a szorításából, de nem enged, sőt, az arcomhoz hajol és szabad kezével elnyomja a cigarettát.
- Milyen pici a kezed - tűnődik, egyáltalán nem zavartatja magát azzal, hogy mindeközben én azért küzdök, hogy ne kelljen ennél több ideig érintkeznem vele. - Te olyan pici vagy, nem úgy, mint Luke.
- Talán mert én lány vagyok, Luke meg nem? - próbálom utánozni őt és fél szemöldökömet felvonva nézek rá, már nem rángatom a kezem, várok a megfelelő pillanatra. - Tudod, néhány kilogramm különbség is lehet köztünk - ennek nyomatékosításául bőszen bólogatok. - Engedj el, Payne!
- Esélyed sincs ellenem, Cica - rosszallóan rázza a fejét, értetlen arccal nézek fel rá, egyetlen pillanat alatt jobban megkeményednek a vonásaim, mint eddig bármikor.
- Megütnél egy lányt?
- Már a feltételezés is fájt - nyitja nagyra a szemeit - talán mégsem vagy olyan okos, mint hiszed.
- A kilogrammkülönbségekről beszéltünk köztem és Luke közt, mire kijelented, hogy nincs esélyem ellened - kezdem magyarázni, de a szavamba vág.
- Nem úgy értettem - vonja meg a vállát, kezét a derekamra helyezi, míg a másik még mindig ott van kettőnk közt.
- Bármi másban van - nézek a szemébe, mely kihívón csillog.
- Fogadunk?
- Miben akarsz itt fogadni? A semmi közepén vagyunk! - a fejemet rázom, újra rángatni kezdem a kezem, míg a másikkal megragadom a csípőmre simuló mancsait és letépem magamról. - Ne érj hozzám!
- Az sajnos nem fog menni, ha állod a fogadást, te pedig azt mondtad, bármi másban legyőzöl. Szóval, fogadunk? Ha te nyersz, nem szólok többé hozzád, míg itt vagyunk, semmit.
- És ha te nyersz? - kihívón bámulom az arcát, nagyon jól tudom, hogy azért is valami olyat kérne, ami nekem nem tetszene, viszont én tudom, hogy nem nyerhet ellenem. Semmiben.
- Nem tudom - vonja meg a vállát - majd eldöntöm. Szóval?
- Állom - ha visszamehetnék az időben már nem mondanám ki ezt a szót, ugyanis Liam Payne és az én harcom csak most kezdődik el. Amint kimondom ezt, ujjaival már nem fogja olyan szorosan az enyémeket, csak akkor tudom meg mire gondolt, amikor beszorulok a kerítés és a teste közé. Elkönyvelem magamban, hogy nyertem, ezek után soha többé nem kell elviselnem, hogy ez az idióta hozzám beszél.
- Hiányzik neked Ashton? - kérdezi, legszívesebben ellökném a kezét, amikor áthúzza a vállam fölött hosszú, szőke hajam.
- És ha igen? - biccentem oldalra a fejem, makacsul a szemébe nézek, hogy még időben kivédhessem a támadásait.
- Szerintem idióta - pillant fel rám - hagyta futni a fullos barátnőjét, aztán elhozta ide - rosszallóan rázza a fejét, míg én legszívesebben képen törölném azért, amit Ashre mondott.
- Luke hozott ide.
- Engem meg Ashton. Hát nem vicces? - mosolyog, ez nem olyan gúnyos mosoly, mint amilyen általában az arcán pihen, viszont nem vagyok ennyire hülye, nem dőlök be neki.
- Nem, egyáltalán nem - lehelem, összerázkódok, amikor ujjaival simogatni kezdi a nyakam.
- Biztos, hogy kapni fognak, ha valaha is elhúzhatunk innen.
- Egy újjal merj hozzáérni valamelyikükhöz is - zárt ajkaimon át mormolom ezt, miközben fenyegetően nyomulok közelebb hozzá.
- Hé, ne fújj ennyire, Cica. Miért hiszed, hogy megütnék bárkit is? Nem vagyunk túl erőszakosak, én meg főleg nem - rázza a fejét, a szemébe bámulok, kissé ellököm magam tőle és lerázom magamról a kezeit.
- Gondolom nem megcsikizni akarod - a szemeimet forgatom, értetlenül pillantok rá, amikor halkan nevetni kezd. Tulajdonképpen... aranyosan nevet.
- Nem kell félned, Cica, nem bántjuk őket, csak majd megszívják, valahogy visszakapják ezt a nevedben is, gondoskodok róla - vigyorgására válaszul csak vágok egy grimaszt.
- Nagyon megtisztelő, de egyelőre tudom kezelni az öcsém, nincs szükségem a segítségedre.
Közelebb nyomul hozzám, valószínűleg azt hiszi, nem veszem észre. Talán valami állat, vagy bogár az, amelyik párzásnál valami büdöset ereszt ki magából, ehhez tudnám hasonlítani, ahogy Liam Payne legkevésbé sem büdösnek nevezhető illata az orromba kúszik.
- Attól még hülyének tartom Ashtont - mormolja, az arca túl közel van az enyémhez és eszembe jut, amit nem olyan régen gondoltam róla. Jó pasi, csak seggfej, nagyon jó, de nagyon seggfej pasi. - Sokat beszélt rólad, sokkal többet tudok rólad, mint hiszed.
Ezzel felkelti az érdeklődésem, megtámaszkodom a kezeimen és a korlátnak dőlve pislogok rá.
- Például?
- Jó vagy az ágyban - válaszol higgadtan, az állam nagyot koppan a padlót, majd mielőtt bármit is mondhatnék elröhögi magát.
- Te seggfej! - nevetek, és az előbbinél gyengédebben csapok a vállára.
- Elhitted - vihog, közben hosszú ujjával beletúr a hajába. Követem a mozdulatot, és azon kapom magam, hogy a hajának puhaságán gondolkozok, a fejemet rázva nézek rá újból. - Látnod kellett volna az arcod! - még mindig nevet rajtam, miközben a jobb kezével megérinti az arcom. - Mintha mindjárt felsikoltottál volna. "Tényleg, Liam? Tényleg? Ashton tényleg ezt mondta?"
- Hallgass el! - továbbra is nevetek és ezúttal egy kissé meglököm, de még csak meg sem billen. Hangja az elváltoztatott hisztis csaj helyett újra normálissá válik.
- Még egy infó, amit tudok rólad - bőszen vigyorogva néz a szemembe, miközben még mindig halkan nevetek az előbbi alakításán - lefeküdtél Ashton Irwinnel.
- Több, mint 2 évig jártunk - közlöm, habár egyáltalán nem kívánok vele erről beszélgetni.
- Most megnyugodtam, nem vagy apáca, én ugyanis félek tőlük.
- Félsz az apácáktól? - a hangom felerősödik és kitört belőlem a nevetés, a kerítésnek taszít és egészen közel hajolva hozzám a mutatóujját a szám elé helyezi.
- Ez titok! És ne visíts, felkeltesz mindenkit! - halkan ő is elneveti magát, elveszi az ujját a szám elől de nem húzódik el. - Nem, igazából azt mondta mindig, hogy kedves vagy és aranyos, amit így utólag baromságnak tartok, de a szerelem vak, és ő elég sokszor hangoztatta, hogy mennyire szeret téged.
- Miért tartod baromságnak? - a szemében kutatok, hátha csak egy újabb poént sütött el, de ezúttal állja a pillantásom.
- Mert nem tartalak kedvesnek, azok után, amik történtek, aranyosnak pedig végképp nem. Tudod, mi a véleményem rólad? Szerintem hisztis vagy és túlreagálsz mindent, pontosan ezért hozott ide Luke, mert elszálltál magadtól.
- Mi van, ha nincs igazad? Ha olyan vagyok, mint amilyennek Ashton tart, csak téged nem bírlak?
- Az jó, mert én sem bírlak téged, és nem is olyan vagyok, mint amilyennek hiszel - fejét kissé oldalra döntve néz rám, még mindig mosolyog.
- Miért, szerinted milyennek hiszlek? - teszem fel a költői kérdést.
- Seggfejnek tartasz, bunkónak, és tudom, hogy elmondta Niall, miket csináltunk. Nem tudom, talán most valami drogost látsz bennem, pedig nem vagyok az, ahogy bunkó sem. Tudod, melyikünk koncertezett részegen? Hát, itt áll előtted, de még mindig tudom, hogy ki vagyok én, és nem az, akinek gondolsz.
- Nem tartalak drogosnak, de a többi igaz. Hogy voltál képes részegen színpadra állni?
- Csak én tudtam, hogy ittam, a srácok nem. Aztán a koncert közepén a gyomrom felmondta a szolgálatot és a színpad közepére hánytam, a menedzserek nem tudták eltusolni az ügyet, mert miközben Harry kifelé rángatott elszóltam magam, hogy nem kellett volna ennyit innom - hanyagul megvonja a vállát, de a szemében szégyen csillan, sokkal jobban érdekli ez az egész, mint amennyire kimutatja.
- Azt mondod, nem vagy seggfej, mégis úgy viselkedsz, miért?
- Amiért te ilyen vagy, miért vagy ilyen, Mira? - közelebb hajol, nem húzódok el, egymás szemébe bámulunk és felteszem a lehető legbugyutább kérdést.
- Milyen vagyok?
- Ashton szerint aranyos, szerintem valamikor az voltál, de már nem. Furcsa vagy - tűnődik, egy tincsem az ujja köré fonja, majd elengedi és újra a szemembe néz - nem igazán értelek, és ez zavar.
- Kölcsönös - mormolom, elfeledkezek arról, hogy miért is folytatjuk mi ezt a beszélgetést, teljesen kimegy a fejemből, hogy csak manipulálni akar.
- Én nem vagyok furcsa, Cica, a legkevésbé sem.
- De igen, mert egy seggfej vagy, de azt állítod magadról, hogy nem, mégis mindketten tudjuk, hogy az vagy, egy érzéketlen seggfej.
- Fogalmad sincs róla, miről beszélsz - kissé elhúzódik, szemeiben csalódottság csillan és emiatt felejtem el teljesen a fogadásunkat.
- Akkor? Milyen az igazi Liam Payne, ha nem seggfej? - választ várok, ez már nem azért van, hogy beszéd közben elutasítsam, választ várok arra, miért én vagyok a célpontja.
- Itt áll előtted - kitárja a karjait, nem néz a szemembe, elbámul mellettem a távolba.
- Szóval, akkor vagy önmagad, amikor nem teszel gonosz megjegyzéseket? - a fejemet rázom és ellököm magam, viszont mielőtt bemehetnénk megragadja a karom és magához húz. Mellkasom az övének feszül és egy pillanatra elfelejtek levegőt venni, a fejemből törlődik a megállapított bölcsesség második fele, és csak annyi marad " jó pasi" ez a jó pasi pedig befurakszik a gondolataimba.
- Nem igazán érted - motyogja, érzem kissé dohányszagú leheletét, az illata is keveredik ezzel az aromával, de összességében jó illatot áraszt, újra eszembe jutnak a bogarak. Én nem vagyok egy olyan bogár, akit némi szaggal le lehet venni a lábáról... - Te eltaszítod magadtól az öcsédet, mert nagyon fáj valami. A fejedbe szállt a siker és ezért elszúrtál egy 2 éves kapcsolatot, most pedig azért vagy ilyen, mert ezen őrlődsz és magadat okolod miatta. Hát, üdv a klubban Mira Hemmings, találtunk valami közös tulajdonságot.
Megborzongok, sosem mondanám ki, de mindketten tudjuk, hogy nagyon is igaza van. Így van minden ahogy mondta, elszúrtam.
Elnyílt ajkaimon át veszek levegőt, elfordítom a fejem, de az állam alá nyúl és puszit nyom az arcomra. Egy pillanatra megdermedek, 30 perccel ezelőtt undorodva ütöttem volna meg ezért, most viszont csak bámulok rá, mint egy pár hónapos baba a színekben pompázó karácsonyfára.
- Én is elszúrtam - motyogja, aztán csak megtörténik. Az orrunk összeér és az ép elmém azt kiáltozza, hogy most azonnal tépjem ki magam a karjaiból és ne engedjem ezt, viszont én mégis maradok. Talán, mert kíváncsi vagyok. Túl kíváncsi. Aztán már nem csak az orrunk ér össze.
Olyan ez, mintha részeg lennék, már arra sem emlékszem, néhány másodperccel ezelőtt miről beszélgettünk. Érzem az ajkát az enyémen, nem mozdul, csak rajta pihen. Eszembe jut Ashton, az utolsó alkalom, amikor megcsókolt, ez a srác pedig azt mondja, idióta, amiért eldobott magától. Nem az ő hibája, én is ezt tettem volna. Nehéz leírni egy csókot, de ezt még nehezebb. Nem szeretem őt, még csak nem is kedvelem, de egy cipőben járunk és az elkeseredettség néha nagy úr. Én lépek, az ajkam gyengéden biztatja őt, és talán ez meglepő, de nem utasít vissza. Sóhajtva ölelem át a nyakát, beletúrok a hajába és megbizonyosodok róla, mennyire puha, miközben ő a derekamat átölelve húz közelebb magához. Csókolózni a verandán az éjszaka közepén. Egy szerelmespárnak bizonyára nagyon romantikus, de mi nem vagyunk szerelmesek egymásba. Nem tudom, mi ez az egész, de ő sem ellenkezik, beletúr a hajamba és felbiccenti a fejem, beszívja az alsó ajkam és én nyöszörögve állok lábujjhegyre.
A halk köhintés az, ami egyszerre visszaránt a valóságba. Az egyik pillanatban még csókolózunk, a másikban már 2 méter van köztünk és mindketten az ajtóban álló Zaynre meredünk.
- Öö - barna pillantása ide-oda jár köztünk, végül megállapodik Liamen, fél szemöldökét felvonva néz rá - bocs, izé... csak nem tudtuk, hová tűntél.
- Megtaláltál? - lehajtom a fejem és beszívom az alsó ajkam, tenyeremmel arcomat kezdem dörzsölgetni, nem tudom, mit kellene most tennem.
- Mi ez az egész? - Zayn nem könnyen adja fel, ezúttal engem bámul, mégis legfőképp Liamhez intézi a kérdést. Felemelem a fejem és kérdőn pillantok rá, egyetlen rövid pillanatig még látom azt, aki megcsókolt, majd arcára gúnyos mosoly kúszik és felhúzza fél szemöldökét.
- Nyertem.