33.rész Nehézségek

Sziasztok!:)

Boldog Új Évet Mindenkinek! 

Szerettem volna a részt éjfél után rögtön kitenni, de sajnos nem sikerült befejeznem addigra, és később pedig már nem igazán ment az írás, különben is, nem hinném, hogy ezt akartátok volna olvasni az éjszaka közepén. :D

A kommentekre hamarosan válaszolok, ne haragudjatok, hogy eddig még nem tettem meg!

Nagyon szépen köszönöm, hogy velem voltatok 2014-ben is, és remélem, az idei évben is velem maradtok. Köszönök mindent! <3

Nessa. xx

~Liam Payne~

- Liam! - hallom, mégsem veszek tudomást a szólítgató hangról, tekintetem a laptopomra szegezve nézem őt, ahogy lábait csinosan keresztezve, arcán apró, rá nem jellemző mosollyal fogadja a kérdéseket, majd amikor a válaszra kerül ez az álca lehull róla. Lábát a padlóra helyezi, a háta kicsit meggörnyed, játszani kezd a fodrokkal a felsőjén, hosszú tincseit az ujjára tekergeti. A hiánya szinte szétéget, mar belülről, és ahogy a laptop képernyőjét nézem a mellkasomban lévő szorítás egyre nő. Szeretném a karomban tartani, megcsókolni, azokat a hosszú tincseket simogatva, az illatába temetkezve elaludni mellette. A magamban felsorolt Mira, és egyáltalán a barátnők elleni indokok közt ez volt az egyik, amely szinte az élen állt, a hiány. Hallom a hangját, de szemeimmel követem minden apró mozdulatát, figyelem a kezét, melyet megpihentet vékony combján, majd újra felemeli és hátratol néhány tincset. 

- Mond, hogy valami erős indokod van arra, hogy munka helyett egy laptopra bámulj úgy, mintha bármelyik pillanatban ráugranál - egy pillanatra Julianre pillantok, zene producerünk kissé felvont szemöldökkel pislog a laptopom képernyőjére. - Mira Hemmings - hajol előre, s érdeklődéssel teli tekintettel hallgatja a szavait. Niallről beszél, az arcán mosoly ül és csillognak a szemei, a torkomat féltékenység szorítja el, ugyanakkor emlékeztetem magam arra, hogy Niall volt az, aki bezárt minket a csirkékhez, és hogy Mira ma engem hívott fel, amikor szüksége volt rám - Ő Niall új barátnője?

Összerezzenek, a homlokomon mély ráncok keletkeznek, felháborodva kapom el a fejem a képernyőről.

- Nem, ő az enyém! - száját hitetlenkedve, ugyanakkor elismerően biggyeszti le, szemöldökét ugyanígy vonja fel. Összeszorítom a szám, nem kellett volna kimondanom ezt, abban maradtunk, hogy csak a díjátadón közöljük ezt az emberekkel, én meg rögtön elmondom a zenei producerünknek. Julian arcán vigyor terül szét, megveregeti a vállam, s hülyén vigyorogva néz rám. 

- Nehogy elmond valakinek! - sziszegem, a tekintetem újra a laptop képernyőjére vezetem, Mira épp úgy, ahogy érkezett, távolságtartóan köszön el, majd a közvetítés megszakad.

- Mégis hogy történt ez? - vigyorog továbbra is, míg én lecsukom a laptopot, s mindössze néhány másodpercre hagyom elkalandozni a fantáziám. 

- A munka már nem olyan fontos? - szalad fel a szemöldököm, feltápászkodok, és ő is ezt teszi. Kintről hallom a fiúk hangját, hülyén vinnyogják az egyik dalunkat, behallatszik a nevetésük. A munka szó alatt jelen esetben ezt lehet érteni, az énektanár és a zenei producerek előtt dalolászunk egy kicsit. Azt hiszik, néhány hét alatt elvesztettük a hangunkat, mert nem énekeltünk annyit, de ez közel sincs így. Mindannyian énekeltünk, mert ez az egyik lételemünk, és azt hiszem, képesek vagyunk még meglepetést okozni azzal, hogy nem felejtettük el néhány hét alatt, hogyan kell magas és mély hangot képezni, skálázni, és valamilyen csoda folytán emlékszünk a saját dalainkra is. Megdöbbentő teljesítmény.
- Szóval végül megbékélt veletek - tűnődik hangosan, mire bólogatni kezdek, a falnak dőlve, kissé felvont szemöldökkel várom, hogy feltegye a lehetetlen kérdéseit. - De hogy te összejöttél ezzel a lánnyal...
- Hidd el, először minket is meglepett, de nagyon sok minden történt azon a farmon - mosolyt fojtok el, az a lány, akit most néztem, és aki ordítozva, mezítláb futott egy kocsi után, aki annyiszor üvöltött velem teljesen más, mintha Mira visszafogott, normális ikertestvére lenne. Akárhogy is, de hiányzik. Vitatkozzon velem, csapkodjon, ütlegeljen, de legyen itt, hogy a vállamra kapva rohanhassak vele egy kört, majd magamhoz szorítva addig csókoljam, amíg kapunk levegőt. - Bocs, mit mondtál? - rázom meg a fejem, s újra Julianre sandítok.
- Mire gondolsz? - ismétli meg a kérdését, míg én gyorsan visszavezetem a fejemben a korábban kimondott mondatomat.
- Amik ott történtek, azok ott is maradnak, és elég, ha mi tudunk róla - mondom titokzatosan vigyorogva, közben az agyam egy titkos kis zugában újra elindul valami. Kétségtelen, Mira hiánya lassan felemészt, és meglehetősen furcsa hatással van a hormonjaimra.
- Jobb, ha nem is kérdezlek róla - fintorodik el, majd a fejét rázva, még mindig kissé hitetlenül néz rám. - És legalább működik ez köztetek? Nem ölitek meg egymást?
- Csak néha - a szám mosolyra húzódik, a gondolataim félrelökve teszem a kilincsre a kezem, mert meghallom Lou bosszankodását arról, hogy én nem vonyítok együtt velük. - Működik.
Néhány órán át csak éneklünk, átismétlünk néhány számot, közben nagyokat röhögünk egymáson. Az életünknek vannak hátrányai, de rengeteg szép pillanatot is kaptunk már ezáltal, rengeteg új embert ismertünk meg, és hosszú idő óta úgy folyik köztünk a munka, hogy nem keveredünk vitába egymással, egyikünk sem ront ki az ajtón és vágja be azt maga után, s nem kapunk váratlan telefonhívást rólunk megjelent botrányos újságcikkekről. Csak mi vagyunk, és minden rendben megy. Niall folyamatosan a telefonján lóg, tudom, hogy vele beszél, majd amikor kapunk egy kis szünetet a telefonját a füléhez szorítva hatalmas mosoly árad szét az arcán. Nem pofátlankodok oda, az órámra pillantva kiszámolom, körülbelül mennyi most az idő Sydney-ben, de mire leteszik újra mennünk kell. A kanapén, fotelokon fetrengve elénekeljük szinte az egész dallistát, s mire újra a telefonomhoz jutok az idő iszonyúan eltelt, Mira már bizonyára alszik. Megígértem neki, hogy felhívom majd, és amiatt, hogy ez elmaradt elönt a bűntudat. Rövid sms-t pötyögök arról, hogy mennyire sajnálom, hiányzik, és amint felébred hívjon fel, az sem érdekel, ha ez az éjszaka közepén lesz. Hiába is bizonygatom, hogy hamar eltelik ez a pár hét, én is tudom, hogy kínkeservesen lassú lesz minden nélküle eltöltött nap, akadhatnak majd problémáink, de legalább nagyobb lesz a viszontlátás öröme.

~Mira Hemmings~

Úgy érzem, sosem lesz vége ennek, sosem telnek el a napok, és többé már nem szabadulhatok meg ettől a rengeteg hajtástól. Futónadrágban, túlságosan feszes trikóban, és végre egy viszonylag lapos talpú fotócipőben kóválygok elő. Kellemetlenül érzem magam, a trikó kiemeli a megnövekedett pocakom, széles csípőm, a nadrág a vastag, összeérő combjaim, és a személyi edzőm nem az a típusú ember, aki képes visszafogni magát. Magamat átölelve, feszengve ülök le, s várom, hogy Seth belépjen. Kissé hosszú haját hátranyalva idétlen lófarokba fogja, előnytelen nadrágot, és izompólót visel, az arcán erőltetett vigyor oszlik szét, amikor meglát, majd meg sem próbálja titkolni az undorát.

- Mira, úgy látom jó sok munkák lesz! - paskolja meg a vállam, mialatt lekezelően tekint végig rajtam. Sosem volt fényes a kapcsolatunk, de legalább sosem kötött belém az alakom miatt, amit állítása szerint neki köszönhettem, elvégre végig ő dirigált, amíg én kilométereket rohantam le a futópadon. Gyakran szálltam vele vitába, de valahogy mindig én jöttem ki rosszul belőle, ahogy mindenki mással. Tudja, hogyan fordítsa ellenem a saját szavaim, és hogyan nyalja be magát a menedzsernek. Seth a rettenetes természete ellenére felettébb sikeresnek számít a szakmájában, s ha elég pénzt kap, akkor a többi munkáját félretéve a turnékra is hajlandó velem jönni, tehát még akkor sem szabadulhatok tőle, nemhogy egyszer is sikerüljön elintéznem, hogy kirúgják. Hisztizhetek, elmondhatom, miket vág néha a fejemhez, mindenki szerint ez csak egy újabb hiszti, és Seth igazából egy roppant kedves fiatalember. Inkább színészi pályára kellett volna mennie.

- Kösz, én is jól vagyok - morgom az orrom alatt. Grimaszt vág, majd előveszi a füzetét és lapozgatni kezd benne. 

- Jó sok minden vidéki kaját összeettél, ugye? És valószínűleg nem igazán mozdultál meg, ahogy látom - nagyot nyelek, nem szándékozok válaszolni a kérdéseire, amíg ilyen stílusban teszi fel őket. Direkt csinálja, ettől érzi jól magát. - Hallgatás, beleegyezés - sóhajt drámaian, majd lerakja a füzetét és körbenéz az edzőteremben. - Azért ez a hely még ismerős, ugye?

- Sajnos nem lett emlékezetkiesésem, és veled együtt az agyamba égett ennek a teremnek minden pontja, sőt, még mindig képes vagyok használni a gépeket - a szám kis 'o' alakot formál, szépen manikűrözött kezemmel megérintem az arcom, de valahogy ez a mozdulat nem illik össze azzal, hogy a másik karommal védelmezően ölelem át magam.

- Oh, hát, nem úgy tűnik, legalább két ruhaméretet híztál - jegyzi meg ártatlanul. Remegni kezdek a dühtől, s szemének gusztustalan, önelégült csillanásából tudom, mennyire élvezi ezt. 

- Legalább van elég munkád - villantok rá bájos mosolyt, fejem kissé félredöntve szemlélem az arcát, fejben ezerszer megölöm, míg ő aprókat bólogatva pislog a futópad felé.

- Kezdetnek kocogj egy kicsit! - int, én pedig felállok padra, s figyelem, ahogy beállítja a fokozatot. Először sétálok, majd ez egyre gyorsul, míg végül a kocogásból inkább rohanás lesz, de nem szólok, hosszú percekig bírom, de egy idő után majd' kiköpöm a tüdőm, a torkom száraz lesz és ég némi vízért, patakokban folyik rólam az izzadtság, ő pedig ösztönzésképp üvöltözik.

- Nem bírom! - kiáltom rekedten, a lábam szinte már kicsúszik alólam, leugrok, még mielőtt lelökne a gép és a falhoz csapódnék. Leomlok a földre, elkúszok a padon felejtett vizemért és mohón, nagy kortyokban iszom.

- Ne túl sokat - jegyzi meg komoran, megvetően, karba tett kezekkel méreget. - Mira, ez szart sem ért, alig 15 percet bírtál! 

Nem válaszolok, úgy érzem, másodperceken belül elájulok. Homlokom a felhúzott térdemnek támasztva próbálok minél több levegőhöz jutni, szorít a mellkasom, a fejem hasogat, izzadtság folyik be az atlétám alá.

- Állj fel! - parancsolja, megragadja a karom és egy határozott mozdulattal ránt egyet rajtam. A karom roppan egyet, de nem törődik vele, talpra kecmergek és szédelegve pislogok rá. - Talán nem kellett volna annyit zabálnod, és futkározhattál volna kicsit többet, akkor most nem lennél rosszul 15 perc kocogástól!

- Majdnem a legmagasabb fokozatra állítottad - lihegem haragosan, kétségbeesetten. Akármennyire is nem akarom figyelembe venni amit mond, a szavai betalálnak, mert igaza van. Az éjszakai zugevések, és a makacsságom, hogy csak azért se mozdulok meg, mert pihenőre küldtek, és egyebek miatt híztam meg, és ez csak az én hibám. De rajta kívül soha, egyetlen férfi sem beszélt így velem soha, és kissé elszoktam a stílusától mostanság. Egy pillanatra behunyom a szemeim, szinte érzem az arcomon Liam simogatását, ahogy ajkát a nyakamhoz érinti, s hallom, ahogy azt mondja, milyen szép vagyok. Talán hazudott, de most ez az egyetlen, ami miatt nem kezdek üvöltözni, sírni, és ami miatt felállok és visszamászok a futópadra. Kisebb a fokozat, tovább bírom, de mire engedélyezi, hogy leszálljak ugyanolyan pocsékul érzem magam, a szívem majd' kiugrik a mellkasomon, és szédülök. A vércukrom valószínűleg a nullát verdesi, szükségem van valami ételre, egy csokira, gyümölcsre, valamire, és ezt talán ő is felfedezi, mert az ölembe dob egy energiaitalt. Cukor van benne, és ez az egyetlen, ami miatt belekortyolok. A fejemet a falnak döntve ülök néhány percig, szinte érzem, hogy a cukor szétárad bennem és erőt ad.
- Gyerünk tovább! - parancsolja, viszont képtelen vagyok megmozdulni. A végtagjaim szinte szétfolynak, haragos tekintetem megtörik, a fejem nehezen emelem fel és nézek rá.
- 5 percet adj, kérlek!
Az arcára visszatér elégedett, gúnyos mosolya, lekezelően néz le rám, míg én újból belekortyolok az italba. Szeretnék otthon lenni az ágyamban, és átaludni ezt a hónapot. Behunyt szemekkel pihenek, már nem kapkodok levegő után, a szívverésem újra normális lesz, de Seth az 5 perc elteltével már ott toporog mellettem.
- Gyerünk, van itt még neked egy 40 perces workout! - kiáltja, s ezt lelkesítésnek szánja, de nem hat meg. 3 kilós lábsúlyokat csatol a bokáimra, a karjaimra 2 kilósakat kapok, s úgy érzem, ha eddig nem szakadtak le a végtagjaim, ezt már biztos nem fogják kibírni. Irigykedve nézem őt, mert habár az edzőm, ő nem csatol fel súlyokat. Feltekeri a hangerőt, melyből valami amatőr DJ által alkotott zene üvölt fel, nekem pedig kötelességem követni a mozdulatait.
- Gyerünk! Emeld fel jobban a lábad, nézd meg a combjaid, azok a sonkák nem fognak eltűnni onnan, ha nem vagy képes megmozdulni! - fejben újabb módokon gyilkolom meg, viszont a számat csukva tartom. Talán neki megy az, hogy ugrálás közben üvöltözzön, de nekem az is gondot okoz, hogy levegőt vegyek. 10 másodperc pihenőt ad minden tizedik perc végén, hogy igyak egy kortyot, majd durvábban folytatja. Úgy érzem, bármelyik pillanatban összerogyhatok, a térdeim megbicsaklanak, a szemeim előtt összefolynak Seth mozdulatai, a hangja is egyetlen idegesítő morajlássá erősödik. Mondhat amit akar, de akármennyire is sérteget már nem sokáig bírom.
Elhallgat a zene, ezzel együtt pedig a falhoz hátrálok és lecsúszok, a fejem a tenyerembe temetem, ismét hasogat, a torkom és az orrom is ég, de még mindig nem hagy békén.
- Hol marad a nyújtás? - trappol elém, leguggol, és a lábfejeimre tehénkedik. Az arcomon forró könnycseppek folynak végig, halkan nyöszörögve rángatom ki a lábaim a szorításából, majd feltápászkodok és megnyújtom a karjaim. - Ez egyszerűen szánalmas volt! - szúrja oda, még mielőtt elvonszolhatnám magam az öltözőhöz. - Legközelebb sokkal keményebb lesz. Holnap találkozunk!
Nem látom a gúnyos vigyorát, de tudom, hogy még mindig ott van. A tekintetével lyukat éget a hátamba, szinte úgy érzem, telepatikusan is pumpálja az agyamba a mondatait. Kövér vagy. Dagadt. Szánalmas vagy, Mira! Nem fogsz beleférni a ruháidba!
Hiába szeretnék minél hamarabb elszabadulni, muszáj lezuhanyoznom. A trikóm az eredeti színe helyett sokkal sötétebbé vált az izzadtságtól, a nadrágom tapad rám, a hajam csatakokban lóg, az arcom vörös és ragad a könnyeimtől. A bébiszitterem előre szólt, hogy ma nem fog tudni értem jönni, ezért hívjam fel Ashtont, és ne üljek taxiba. Ő nem tudja, hogy Ash és én jelenleg még csak a barátság közelében se vagyunk, de most rávetemedek erre. Tudom, hogy nem kellene, főleg nem a szülinapom után, de vagy őt választom, vagy egy idegen ember taxiját.
- Mira? - meg sem próbálja titkolni, mennyire meglepte a hívásom. Régen annyira szerettem ezt a hangot, edzések után ha sikerült végeznie mindig ő jött értem, Robbie ezért mondta, hogy hívjam fel Ash-t. Valószínűleg azt hiszi, sikerül majd rendezni azt, amit elrontottam, és visszatér a híres "Mashton". Régen ez a hang jelentett számomra mindent, de ez már nagyon régen volt.
A torkom elszorul, pofátlanság amit csinálok, de nélküle úgy érzem, nem juthatok haza, Luke még nem kapta meg a jogsiját. - Hahó, itt vagy?
- Ash - ujjaim izzadt hajamba túrnak, a hangom remeg. - Értem tudnál jönni?
- Persze - vágja rá szinte azonnal. - Jól vagy? Most végeztél Sethnél?
- Igen - nyelek nagyot, s megdörzsölöm az arcom. Olyan gondoskodó, még mindig olyan kedves és rendes velem, pedig sokszor egy kiállhatatlan dög voltam, és ezerszer megbántottam. - Lezuhanyzok.
- Lent foglak várni a parkolóban - ígéri, én pedig leteszem. A táskám a zuhanyzóba vonszolom, kibújok a ruháimból és beállok a forró víz alá. Sietek, ezért a hajamat egyelőre nem mosom meg, csak ledörzsölöm magamról az izzadtságot, majd gyorsan megtörölközök és felveszem a ruháim, amikben érkeztem. Nedves hajamat oldalra fonom, majd összepakolom a cuccaim és fájó tagokkal hagyom el az öltözőt. Hálát mondok, amiért feltalálták a liftet, s mire kilépek az épületből Ash már vár. Amikor meglát kiszáll az autójából, fején sapka van, napszemüveg takarja az arcát, lehajtott fejjel sietek oda hozzá, míg ő udvariasan kinyitja az ajtót, majd bevágódik mellém.
- Rögtön felfedeztek minket valahol az utca másik oldalán - rázza meg mosolyogva a fejét, leveszi a napszemüvegét és beindítja az autót, de előtte újra felém fordul és gyanakvóan végigmér. - Minden rendben?
Aprót bólintok, átölelem magam és az ablaknak dőlök, fizikailag és lelkileg is borzasztóan fáradtnak érzem magam.
- Köszönöm, hogy értem jöttél - suttogom, s őt újabb meglepetésként éri ez a mondatom.
- Szívesen - pislog nagyokat, elenged egy autót, de az út helyett mindig rám sandít. - Történt valami, Ci... Mira?
Kicsit összerezzenek a félig kicsúszott becézésre, de mindketten úgy teszünk, mintha nem botlott volna meg a nyelve. Tudom, hogy Liamnek nem fogok beszámolni erről az edzésről, mert hiába lenne szükségem arra, hogy mondjon valami pozitívat a külsőmről, tudom, hogy nagyon dühös lenne és hatalmas balhét csapna, amire nincs szükségem. Niallnek pedig azért nem mondom el, mert akármennyire is bízok benne, ő Liam barátja is, és többszöri alkalom után nem hagyná, hogy ez így menjen. Ashton tudja, mennyire gyűlölöm ezt az embert, de a kapcsolatunk nem olyan, hogy neki panaszoljam el a történteket.
- Elmondhatod. Nézd, akármi történt kettőnk közt te Luke testvére vagy, számíthatsz rám, és nekem még mindig fontos vagy - kék szemei ártatlanul csillognak. Nem azért mondja, hogy befolyásoljon, hanem mert ő ilyen, és komolyan gondolja.  - Seth?
Akaratlanul is aprót bólintok, az ölembe ejtett kezeim kezdem vizsgálni, a hangom remegős, amikor megszólalok.
- Kegyetlen volt - nyelek nagyot, zilált fonatomból néhány tincs az arcomba hullik, nem fésülöm el őket. - Végig üvöltözött, hogy mennyire kövér vagyok, magam miatt híztam meg, mert lusta voltam, és... - a hangom elfúl, gyűlölök sírni, legfőképp pedig egy ilyen rohadék miatt.
- A szemétláda - morogja, ujjai a kormányon ökölbe szorulnak. Lehúzódik, a fejem felemelem, s amikor látom, hogy máris megérkeztünk a táskámat a vállamra veszem. - Mira, ugye tudod, hogy nincs igaza? Te nem vagy kövér.
A számat összeszorítom, ő is tudja, hogy a bólintásom hamis. Kipattan a kocsiból és elveszi a táskám, valamiféle hálás pillantással nézek rá, s a táskámért nyúlok, de addigra lezárja az autót és egyik kezét a hátamra téve indul befelé.
- Nem szükséges - tiltakoznék, de megrázza a fejét.
- Had segítsek, csak felviszem a táskád, aztán már le is lépek.
Beleegyezek. Gyakorlatiasan nyomja meg az emeletemre vezető gombot a liften, majd előszedi a kulcscsomóját. Elfelejtettem, hogy van nála is egy kulcs. Kinyitja az ajtót, majd a kulcsot kihúzza a zárból és beenged maga előtt, a táskámat a pultra helyezi, s kissé idétlenül áll meg a lábtörlőn.
Annyi időt töltöttünk itt mi ketten, főzőcskéztünk a konyhában, feküdtünk az ágyon és buta meséket néztünk, aztán buta meséket találtunk ki és mondtuk el egymásnak, vagy csak néztünk ki az ablakon és csodáltuk a várost, melyet mindketten szerettünk. Ahogy ott áll a nyitott ajtó előtt olyan, mintha hazaért volna, de számomra mégis idegen egy kissé, hiszen ő már nem a barátom, már Liam az. Szempilláim lesütve köszönöm meg újra, hogy elhozott, és hogy felkísért, de nem mozdul, csak néz rám, majd becsukja az ajtót és kissé közelebb lép. Régen ilyenkor az állam alá nyúlt, felbiccentette a fejem, homlokát az enyémnek döntve húzta ki belőlem, hogy elmondjam mi bánt. Most pedig csak néz, a kezét felém nyújtja és egy kusza tincset a fülem mögé tűr.
- A múltkor akartam veled beszélni, de eléggé eláztam - elhúzza a kezét, s tipikus, fiús mozdulatával a tarkóját kezdi vakargatni.
- Kérlek, ezt a beszélgetést máskor ejtsük meg - motyogom, csípőm a pultnak döntöm. Nem csak kibúvót keresek, valóban fáradt vagyok.
- Csak azt akarom mondani, hogy nem fogok jelenetet rendezni, és maximálisan támogatlak bármiben attól függetlenül, hogy új barátod van - nehezére esik kimondani ezt, az arcán látszik a vívódást, idétlenül vakarózik beszéd közben. - Bármelyikük is legyen az, örülök a boldogságotoknak - száját mosolyra húzza, kissé előrehajolva puszit ad a homlokomra, majd megfordul.
- Ash - érintem meg a karját. Magam sem tudom, miért teszem. - Liam.
- Igen? - fordul újra felém, kissé értetlenül néz rám.
- Liam az.
- Gondoltam - mosolyodik el, megsimogatja az arcom, és a kulcsát a pultra csúsztatja. - Ne sírj amiatt a seggarc miatt, gyönyörű lány vagy, Mira.
Egy ideig csak értetlenül állva nézem a becsukott ajtót, tudom, hogy még nem ment el, majd amikor bátorkodok újra kinyitni már nincs ott. Mondanom kellett volna neki valamit, de még most sem tudom, hogy mégis mit kellett volna válaszolnom a szavaira. Megnyugvást kellene éreznem, sőt, talán miatta sosem kellett volna aggódnom, mert Ash nem az a fajta ember, aki keresztbe tesz valakinek még akkor sem, ha az a valaki elég sok mindent elcseszett. Kibújok a ruháimból, felveszem a pólót, amit még Liamtől loptam el, majd leheveredek az ágyra és egy ideig csak bámulom a falat. Tudom, hogy holnap Seth megint megkínoz majd, és az ezerszer rosszabb lesz, mert reggelre az izmaim pokolian fognak fájni, bezzeg az ő torkának és hangszálainak semmi baja nem lesz. Magamra húzom a takaróm és kicsire húzom magam, már nem emlékszem, hogy bezártam-e az ajtót, de képtelen vagyok megmozdulni. Mély, álommentes alvásba zuhanok, olyan, mintha a világgal együtt megszűnnék, de ez nem tart sokáig. Nem hallom, hogy valaki bejön, ahogy a halk szitkozódásra se ébredek fel, csak akkor nyitom ki a szemeim, amikor valaki leül mellém és halkan szólítgatni kezd. Hunyorogva nyitom ki a szemeim, s tulajdonképpen szembetalálom magam a saját kék szempárommal. Luke aggódva méreget, ajakkarikáját a fogai közt tartva vizsgál, kezét a hajamon pihenteti.
- Ash szólt, hogy talán szükséged lenne rám - teljesen szétzilált fonatomból kihúzza a hajgumit és rendezgetni kezdi a hajam.
- Szóval ha Ashton nem szól, akkor nem is jössz erre? - a kérdés kiszalad a számon. Tudom, hogy nem helyes, de úgy érzem bántanom kell valakit, hogy ne magammal tegyem ezt. Az ajka megrándul, végül csak lehajol és puszit nyom a homlokomra.
- Menj, fürödj meg, addig csinálok valami kaját.
Aprót bólintok, amikor kinyújtózok már fáj mindenem, lassú léptekben vonszolom el magam a fürdőszobához, forróvizet engedek a kádba, nyomok bele a tusfürdőmből, majd kibújok a ruháimból és Liam pólóját szépen felakasztom a szárítóra, hogy majd visszavegyem. A fejemet hátradöntve vizezem meg a hajam, gyorsan megmosom, majd leöblítem, de nem vagyok képes elhagyni a kádat. Csak fekszem a habok közt a forró vízben, majd nyílik az ajtó és Luke arca jelenik meg. Nem zavartatva magát leül a padlóra, fejét a kád oldalának dönti és hosszú lábait kinyújtja.
- Mi történt? - fejét kicsit felém fordítja, az ajkaim egymáshoz préselve kezdem vizsgálni a tengerkék csempét.
- Csak fáradt vagyok.
- Tudod, hogy engem nem versz át ezzel a dumával - úgy néz rám, mintha a lelkembe látna, s ha ez nem is így van de mindketten tudjuk, többet tud ő rólam bárki másnál. - Mi történt az edzésen?
Lehajtom a fejem, legszívesebben alábuknék a víznek, hogy ne lássa az arcomon lecsordogáló könnycseppeket, Korábban sosem sírtam ennyit, nem Seth szemétségei miatt, de korábban legalább azt nem vágta a fejemhez, hogy egy kövér, lusta disznó vagyok. Akkor csak kritizált, most viszont eltapos, mert én is tudom, hogy nem úgy nézek ki, ahogy kellene.
Megdöbbenti, hogy így lát, felhúzza a lábait és a kád mellett guggolva aggodalmas tekintettel néz rám, kezét az állam alá csúsztatja és ujjával megtörli az arcom.
- Nem bírom - szakad ki belőlem, fejem a térdemre hajtva átölelem magam.
- Mit, Mira?
Próbál közelebb húzni magához, de nem mozdulok, kezemmel takarom el az arcom, a vállaim rázkódni kezdenek.
- Nem akarom ezt csinálni már - nyöszörgöm, s hiába hangzik ez iszonyú szánalmasan, nem tudom visszafogni magam. Halkan csitítgatva von közelebb magához, nem érdekli, hogy összevizezem. - Túl sok, ki akarok szállni.
- Ezt te sem gondolod komolyan, ha elkezdődik a turné majd belátod - végigsimít vizes tincseimen, szipogva nézek fel, mire felém nyújtja a törülközőm. - Öltözz fel, egyél, és megbeszéljük ezt.
Az arcán látom a vívódást, miközben feltápászkodik és magamra hagy, de az ajtót résnyire nyitva hagyja. A vízben nem fájt semmim, de ahogy megszárítkozok az izmaimon eluralkodik a zsibbadtság. Áttörlöm a hajam, de nem húzom az időt szárítással, csak kifésülöm, amíg már nem csöpög belőle a víz. Némileg megnyugodva lépek ki a fürdőből, viszont ha Luke továbbra is faggatni akar nagy valószínűséggel ismét sírni fogok. Felhúzott lábakkal telepedek le az egyik székre, vizsgálni kezdem a combjaim, s egyre világosabb lesz számomra, mennyire igaza volt Sethnek. Luke egy tányért tol elém, majd kihúzza az egyik széket és a saját szendvicsével lehuppan mellém.
- Nem lenne jobb néhány napig otthon, hogy ne legyél egyedül? - még csak nem is fintorodok el attól, hogy teli szájjal beszél, volt rá jócskán időm, hogy megszokjam.
- Csak aludni jövök haza, és jobb is, hogy senki nem nyaggat - egyik nedves tincsem kezdem piszkálni, ő pedig közelebb tolja a tányért nógatva, hogy egyek. Várom, amikor majd megkérdezi, hogy megeheti-e az enyémet is, ehelyett újabb kérdést tesz fel.
- Miért nem eszel?
- Nem vagyok éhes - hazudom, imádkozom azért, hogy ne korduljon meg a gyomrom.
- De igen, az vagy - fürkészi az arcom, s hiába fordítom el a fejem, a hasam abban a pillanatban felszólal előttem, és Luke idegesen pattan fel. - Mira, addig nem hagylak békén, amíg nem látom, hogy megeszed. Mi ez az egész?
- Te is látod - emelem rá a tekintetem komoran, a tányért az ujjammal tologatom arrébb. - Meghíztam.
- Seth mondott valamit neked, ami miatt nem eszel, ugye? - a hangja elmélyül. Milliószor panaszkodtam neki az edzőm rettenetes természetéről, és talán ő tudja is, hogy a színészünk az álarca mögött egy kibírhatatlan szemét.
- Csak amit én is tudok - vonom meg a vállam, az arca eltorzul a visszafojtott dühtől.
- Mira, ha nekem kell kirángatnom belőled a szavakat nem próbálkozok, hanem beverem annak a rohadéknak az arcát!
Az öcsém alapvetően nem erőszakos, sosem volt, épp ezért egy kicsit megmelengeti a szívem, hogy a védelmemre kel. Annyira rég nem csinálta ezt, mindig csak engem okolt, mindent én rontottam el, most pedig végre nem engem tart hibásnak
- Nem bírtam az órát, ő meg mindig is elég érdekesen próbált ösztönözni - a hangom alig több suttogásnál, újra elém tolja a tányért, mire letörök egy kis darabot a kenyérből.
- Mit mondott? - félretolja a tányérját, csak a fejemet rázom, de nem tágít. - Mira!
- Csak... hogy kövér vagyok, és lusta, szánalmas - nagyot nyelek, a dühtől remegni kezd mellettem, ujjait erősen nyomja az asztalhoz, majd feláll és az ölébe véve leül a helyemre.
- Ha nem eszed meg ezt a szar szendvicset, egészben fogom a szádba nyomni! - fenyeget, arcát mégis belefúrja a hajamba és nagy levegőt vesz. - Egyik sem igaz, hazugság mind. Tudod mi az igazság? Egészségesnek nézel ki, nem vagy olyan, mint egy anorexiás, és ez a rajongóidnak is jó, példát mutatsz nekik. Tökéletes vagy, Mira, mindig is az voltál - nyálas puszit nyom az arcomra, fejemet a mellkasára hajtom és belefúrom az arcom a pólójába.
- Csak azért mondod, mert az ikrem vagy - motyogom, de azért hálásan ölelem át. - Most tulajdonképpen magadat is fényezted.
- Kivételesen ez most eszembe sem jutott - neveti el magát, végigsimít a hajamon, majd felemeli a tányért és az arcomba tolja. - Megeszed magadtól, vagy nyomjam az arcodba?
- Úgy sem csinálod - emelem fel a fejem, s mosolyt villantok rá, de még mielőtt elmenekülhetnék a tányért ledobja az asztalra, felkapja a szendvics tetejét és egy hirtelen mozdulattal az arcomba nyomja. A szám elnyílik a döbbenettől, s ezt a pillanatot megragadva felkap egy darab paradicsomot és belenyomja. - Luke! - sikoltom, kézfejemmel megtörlöm az arcom, majd a maradék szendvicset két kézzel vágom az arcába, a kenyeret és rajta mindent élvezettel kenek szét, majd kipattanok az öléből. Mindketten eszeveszetten nevetünk, feltápászkodik, kicsit megrázza a fejét, a maradványok a padlóra hullanak, de a szemhéjára egy uborka ragad, s minden pislogásnál ott lengedezik. Összegörnyedve nyúlok végig a szőnyegen, nem törődök a tompa érzéssel, Luke négykézláb, nevetve mászik hozzám és mindketten kiterülünk. Nem tudom felidézni, mikor nevettünk utoljára így.

- Maradsz? - tornázom fel magam. - Nehogy összekend a szőnyeget!
Kicsit meglepetten néz rám, majd elmosolyodik és boldogan bólint.
- Azt hittem, elküldesz majd - felém nyújtja a kezét és könnyedén felhúz a földről.
- Ne is nagyon éld bele magad abba, hogy mostantól nálam csövezhetsz, kivételes alkalom - szemöldököm kicsit felhúzva "Mirás" grimaszt vágok, azt az utálatos fajtát, majd mosolyra húzom a szám.
- Küldjünk egy szelfit a srácoknak! - húzza elő a telefonját. Vicces képeket csinálunk, majd megmosom az arcom, s a konyhában összedobok magamnak egy új szendvicset, apró falatokban tüntetem el, míg Luke a fürdőben van.
A telefonom rezegni kezd, másodpercek alatt csapok le rá. Niallel a nap folyamán már beszéltem, Harry mindenféle hülye képeket küldözgetett, Liam pedig most jelentkezik. Lenyelem az aktuális falatot a számban és rögtön felveszem.

- Szóval amíg én keményen dolgozok, ti ételt pocsékoltok? Ilyen jól megy? - csipkelődő hangjára elnevetem magam, lekuporodok az egyik székre és a fülemhez szorítom a telefont. Illene feltakarítanom azt a mocskot, amit csináltunk, de abban a pillanatban minden a háttérbe szorul. - Csodálatosan néztek ki mindketten, a vak is látná, hogy ikrek vagytok.

- Szia - nevetek, látom magam előtt, ahogy kisimul az arca és ő is elmosolyodik.

- Szia Cica, jó napod volt? - érdeklődik, mire a hajamat kezdem piszkálni. 

- Nem, nem igazán, de most minden rendben, Luke nálam alszik. Mit csináltok ma? 

- Történt valami? Örülök neki, hogy nem egyedül vagy abban a lakásban, egy kicsit aggasztó, hogy senki nincs veled - elnyomok egy sóhajtást és ezzel együtt lenyelem a kikívánkozó mondatot, hogy rá várok. - Egy műsorba kell mennünk, amit jövőhéten fognak leadni, nagy valószínűséggel megkapjuk azokat a kérdéseket, amiket te. Aztán ruhapróba, majd a Wembleyben elpróbálunk egy koncertet. Valamiért mindenki azt hiszi, elfelejtettük, hogy mit csinálunk évek óta. 

- Sűrű napotok lesz - mutatóujjammal kis köröket rajzolok a térdemre, ideje valahogy megválaszolnom a kérdését. - Nekem is az volt, kimerültem egy kicsit.

- Pedig még csak most kezdődik minden elölről - sóhajtja, s valószínűleg a hajába túr. Elégedetlen dünnyögést hallatva ölelem át magam, valamiért nincs kedvem az újrakezdéshez.

- Ma beszéltem Ashtonnal - vallom be, mire kicsit elcsendesedik, majd néhány másodperc múlva újra megszólal.

- Igen? Ugye nem amiatt volt rossz napod?

- Nem - kicsit megrándul a szám, eltűrök az arcomból néhány tincset, majd halkabban folytatom. - Azt mondta, bárkivel is legyek együtt mindig támogatni fog, mert Luke tesója vagyok, és számíthatok rá. Elmondtam neki, hogy te vagy az, annyit mondott, hogy örül a boldogságunknak.

Egy ideig hallgat, már szólásra nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, mire újra megszólal.

- Nem tudom, mit kellene mondanom erre. Ettől függetlenül fogok még beszélni vele, de örülök, hogy nincs harag köztetek, és talán köztünk sem - aprókat bólintok, majd zavartan rázom meg a fejem, hiszen ő nem lát most. 

- Szerintem nincs - a körmömet kezdem kapargatni, de ezt hiába csinálom, a zselét nem vagyok képes leszedni. - Miattam nem éri meg - nevetek fel kicsit. Nyílik a fürdő ajtaja és Luke masírozik ki rajta, egy pillantást vet felém, majd a hűtőhöz sétál és kutakodni kezd benne. 

- Majd én tudom, hogy mi éri meg miattad, és mi nem - a hangja, és különösen ez a mondat megmelenget belülről. Ha csinálok valamit nem gondolok rá olyan sűrűn, sem arra, mennyire hiányzik Niall, vagy hogy mennyire szükségem lenne rá, hogy Haz megnevettessen, viszont ilyenkor jövök rá, hogy hiába nyomom el magamban, attól még piszkosul hiányoznak. - Ne haragudj, Mira, muszáj letennem, indulnom kell. Ha felébredtél hívj fel.

- Rendben - erőltetett mosolyra húzom a szám. Mindig olyan rövidek a beszélgetéseink, túl rövidek ahhoz képest, mennyire várom már, hogy hívhassam, vagy ő hívjon engem. Előfordul, hogy egy nap nem is sikerül beszélnünk.

- Ne haragudj - ismétli kicsit halkabban.

- Semmi baj, megértem. Később beszélünk, szép napot - utálok búcsúzkodni, nem is megy, olyan bénán érzem magam minden ilyen alkalommal.

- Jó éjszakát! - köszön el, majd a hangja helyett már csak az üres csendet hallom. Egy szó ott van a nyelvem hegyén, de már nem mondhatom ki, és ennek egy kicsit örülök is. Mióta eljöttünk nem mondta, hogy szeret, de a szó mindig ott lebeg köztünk búcsúzáskor. 

- Mira - összerezzenek, amikor Luke egy seprűvel bök oldalba. Összesepri a szendvics gusztustalan darabjait, elfojtott mosollyal néz rám. - Edd meg azt a szendvicset - bök a tányéromra, melyet lassan magam elé húzok és majszolni kezdem a kenyeret. Miután megettem, a tányért a mosogatóba teszem, egy ideig nézem azt a néhány elmosásra váró, morzsás tányért, de nem szánom rá magam arra, hogy elmosogassak. Újra eluralkodik rajtam a zsibbadtság, elfojtok egy ásítást, megdörzsölöm az arcom, Luke addigra elfoglalja az ágyam felét és a tévét kapcsolgatja. Befészkelem magam mellé, gyerekkorunkban hiába volt külön szobánk, mindig átmentem hozzá és kidúrtam az ágyából, ha pedig nem mentem, akkor jött ő. 

Liam nélkül az ágyam túl nagynak tűnt, mióta szakítottunk Ashtonnal nem is aludtam együtt senkivel, és itt sem járt nagyon senki, így az egyedülléthez a lakásomban már hozzászoktam, viszont Liam hiányzik mellőlem. Luke nem pótolja, de a jelenléte mégis olyan jó, hiszen ő az öcsém, és muszáj belátnom, hogy a kapcsolatunk kezd kicsit helyrerázódni. Még mindig vitatkozunk, viszont most itt van, megvigasztalt, és velem marad. Még mindig ő az, akire számíthatok, ha szükségem van valakire. Kikapcsolja a tévét, puszi nyom az arcomra, majd egy ideig fészkelődik, párnáját a feje alá gyűri és elnyújtózik mellettem. Egymás arcát nézzük, szőke haja idétlenül hullik a homlokába, ilyenkor kicsit úgy néz ki, mint 15 évesen a viszonylag hosszú, arcába hulló béna hajával.

- Gyere ide! - mosolyodik el, kitárja a karját, én pedig vonakodás nélkül kúszok közelebb hozzá. Tusfürdő, szappan, és otthon illata van, állát megtámasztja a fejemen és betakargat. - Hiányoztál - motyogja a hajamba, puszit nyom rá, én meg csak pislogok nagyokat a sötétben.

- Te is nekem - motyogom. Nem feltétlenül arra érti, hogy 2 hónapig nem láttuk egymást, hanem arra az eltelt évre, amikor egy bunkó picsaként viselkedtem vele is csakúgy, mint mindenkivel, pedig talán pont vele nem kellett volna. - Ne haragudj rám - szakad ki belőlem, az arcomat elrejtem előle, míg ő a hajammal játszadozik.

- Nem haragudtam soha, csak hiányzott a tesóm.

Elmosolyodok, felemelem a fejem és puszit nyomok kissé borostás arcára. Mindig bántottam őt, sosem volt jó amit csinált, mindig piszkáltam azzal a 3 perccel, amivel idősebb vagyok, pedig ő néha olyan, mintha évekkel idősebb lenne nálam. Mindig számíthattam rá, akkor is, ha előtte nagyon csúnya viselkedtem vele. Arcom a vállába temetve legyűröm azt az érzést, hogy ha kimondom ami a fejemben van, akkor felfedem a gyengeségem. De ez hülyeség, mert pont nem ő az, akitől tartanom kell, mert sosem tenne olyat, ami nekem rossz.

- Szeretlek, Luke - motyogom. Nehéz kibökni, de mintha a mellkasomról levennének egy hatalmas súlyt. Hosszan sóhajtva szorít magához jobban, neki nem kell kimondani ahhoz, hogy tudjam, ő is szeret engem, hiszen az ikrek közti telepatikus kapcsolat nálunk mindig is tökéletesen működött.

32.rész Tündéri lány

Sziasztok! :)
Először is Boldog Karácsonyt Nektek! Remélem, mindenkinek boldogan telt ez az ünnep.
Szerettem volna készülni nektek egy novellával, mint ahogy azt tavaly is tettem, de az elmúlt napjaim többnyire csak írással teltek, mert számomra fontos személyeknek írtam, s így erre már sajnos nem sikerült időt szakítanom, ahogy ezt a részt is körülbelül 10 perccel ezelőtt fejeztem be, így ez most sajnos kimarad. 
Remélem, jól telik a szünetetek,, pihenjetek sokat! <3

Nessa. xx 

Egy lila mappát szorongatva lépek be az épületbe, a pihenésem ezzel végleg véget ér, kezdődik újra a munka, rohanás. A célomhoz lifteznem kell, s még eljutok a második emeleti irodáig, ahová én igyekszem, minimum 30 ember köszön rám hatalmas vigyorral az arcán. Végigkopogok a hosszú folyosón, a hátam egyenes, lábaim merevek, ahogy lépkedek a hatalmas sarkú cipőben. Túlságosan hozzászoktam a lapos talpú cipőkhöz, hónapok óta nem volt magassarkú a lábamon és ezt most megsínyli a lábfejem. Halkan kopogok az ajtón, majd belépek. Chris az asztalnál ül, s valakivel telefonál, dühösnek tűnik. Intek, hogy kimenjek-e, mire csupán megrázza a fejét és hellyel kínál, én pedig a mappát továbbra is a mellkasomhoz szorítva leülök az asztala előtti székre. Türelmesen kivárom, míg befejezi a telefonálást, s hátravágja magát a széken.
- Ne haragudj, az egyik szponzor elkezdett problémázni, mert lehagyták őket a turné új plakátjairól - túr idegesen a hajába, majd mosolyt erőltet az arcára és felemelkedik. Én is így teszek, ám az ölelésem meglehetősen vonakodó. - Örülök, hogy újra látlak, Mira!
- Szintén- motyogom, s elharapom a nyelvemen kikívánkozó frappáns megjegyzést arra, hogy én kevésbé örülök ennek.
- Jól nézel ki - jegyzi meg, de ez valahogy nem tűnik igaznak az alapján, ahogy végigmér. Aprót biccentek, ő pedig a kezemben tartott mappára néz, de nem veszi el. - Hogy vagy? Mesélj az eltelt hónapokról!
- Jól - köszörülöm meg kicsit a torkom, lábaim keresztezem, próbálom elrejteni az idegességem. - Nem tudom, mit mondhatnék róla, ami téged érdekel.
- Úgy hallottam, sikerült megbarátkoznod a One Direction fiúkkal. Igaz a hír? - könyököl az asztalra, próbál biztatóan mosolyogni, de igazából túlságosan ismerem őt ahhoz, hogy bevegyem ezeket a műmosolyokat. Az agya már azon pörög, hogyan csinálhatna ebből is pénzt, s ha az érdeklődése arra vonatkozik, amire gondolok, akkor teljesen biztos vagyok benne, hogy csak a marketinget látja majd az egészben.
- Melyikre gondolsz? - biccentem kicsit oldalra a fejem. Az a Mira Hemmings, aki hónapokkal ezelőtt ücsörgött ebben az irodában nem biztos, hogy visszakérdezett volna. Tény, hogy meglehetősen sok megjegyzést tettem, és ha visszakérdeztem, az csupán provokálás volt, ez viszont inkább önvédelem. A szék karfájára könyökölök és elegánsan megtámasztom az állam a kézfejemmel, bájos mosoly ül az arcomon.
- Az új barátodra, már ha tényleg van ilyen - az arcán ott ül a mosolya, melyet legszívesebben letörölnék a fejéről. - Több nagy hír is van?
- Megeshet - válaszolok hűvös mosollyal az arcomon. - Igen, együtt vagyunk.
- Gratulálok! - szélesedik ki a vigyora, kezeit szinte izgatottan préseli az asztalhoz. - Nagyszerű!
- Ez nem befolyásol semmiben - köszörülöm meg kicsit a torkom, s előrehajolva a mappámat az asztalra csúsztatom. - Írtam dalokat, és szeretném, ha felkerülnének az új lemezre.
- Remek, de a következő lemezedre már megírták a dalokat, napokon belül megkapod őket és indulhatsz stúdiózni - magyarázza mosollyal az arcán.
- Igen, valóban remek, de írtam dalokat, és szeretném, ha megnéznéd őket. Nem zavar, hogy már vannak, nem vagyok köteles azokat felvenni. Ezeket szeretném - mosolygok bájosan, ám a tekintetem kissé elködösül a visszatartott indulattól. - Esetleg eldönthetném én, hogy miket akarok felvenni az új lemezre, mert tudtommal az én lemezem lesz - számat kissé flegmázva nyitom el, a szemeim elkerekednek hozzá, ujjaim megmarkolják az asztal szélét. - Vagy nem?
- Ne hisztizz, Mira - jelent ki, majd felkapja a mappát és az egyik fiókba dobja. - Majd megnézem őket.
- Nem fogod - préselem össze makacsul az ajkaim. - Add vissza!
- Eldöntenéd, hogy mit akarsz? - csattan fel kicsit, összerezzenek, majd makacsul a szemébe nézek.
- Azt akarom, hogy az én dalaim kerüljenek fel a lemezre, de tudom, hogy nem fogod megnézni őket, vagy ha meg is nézed, nem fogod odaadni a hangmérnöknek, szóval add vissza, és majd én magam adom oda neki!
A lila mappát lecsapja az asztalra, én pedig dühödten marom el. Nincs kedvem maradni, de amikor felpattanok visszaparancsol a helyemre, én pedig akármennyire is nem akarok maradni, leülök.
- Ha befejezted a hisztit, akkor akár beszélhetnénk is arról, hogyan jelentsétek be, hogy együtt vagytok - vesz nagy levegőt, s újra a fejére erőlteti a mosolyát.
- Oh, ezen nem kell törnöd magad, mert nem jelentünk be semmit, max majd akkor, ha mindketten azt akarjuk. A párkapcsolatomba nem szólhatsz bele - az állán rángatózó izomból tudom, hogy nagyon a határt feszegetem.
- Semmit sem változtál! - nevet fel gúnyosan.
Megint nincs igaza, de ha ő nem is tudja ezt, én igen. Nem hagyom, hogy irányítson, hogy visszavarázsoljon egy olyan lánnyá, aki mindenféle kis bodyban táncikál a színpadon és hülyébbnél hülyébb dalokat énekel. Tény, hogy van, amit köszönhetek neki, és valahogy ebben a stílusban is elég magasra repültem, de mindez nem ér semmit, ha nem érzem jól magam. Márpedig most már undorodok attól, aki voltam.
- Vagy épp túl sokat, és most ez a baj - a szám provokáló mosolyra húzódik, tulajdonképpen meglehetősen szórakoztató, hogy a feje egyre vörösebb lesz.
- Lapozzunk. A turné 2 hét múlva megy tovább ott, ahol félbemaradt, szóval a következő állomás Kansas, majd Pittsburgh, és az amerikai államok nagyobb városai, szeptemberben pedig indul a turné európai része Londonban - a fejemet érdeklődve emelem fel a város nevét hallva, és ezt ő is észreveszi. - Ha felvállalnátok a kapcsolatotokat többet tudnátok találkozni - jegyzi meg elfojtva a kárörvendő vigyorát.
- Miért? Kihagyhatnék néhány koncertet és leléphetnék vele? Vagy otthagyhatná a fúkat? - kérdezek vissza gúnyosan. - Nem húzol hasznot belőlünk, ezt felejtsd is el!
Arca grimaszba torzul, egy ideig szinte megvetően méreget, majd újra megszólal.
- Eszemben sincs hasznot húzni belőletek, de az emberek imádnának titeket együtt - hümmög, nekem pedig kezd elborulni az agyam.
- Minket nem érdekelnek az emberek! - csattanok fel, s ezzel őt is meglepem. - És ha nem fogod fel, hogy nem akarjuk elmondani, vagy bármit teszel ellenünk, esküszöm elintézem, hogy kirúgjanak! - sziszegem, majd felpattanok, és a táskámat a mappámmal együtt felkapva rontok ki az ajtón. Chris nem jön utánam. A lift felé suhanok, a telefonom akkora erővel rántom elő a táskámból, hogy kicsúszik a kezeim közül és végigszánkázik a padlón. Halkan szitkozódva kapom fel, s erőszakosan nyomok Liam nevére, muszáj beszélnem vele.
- Igen? - hangja rekedt, álmos. A felismerés hatalmasat ütve ér, miközben a lift elindul lefelé. - Mira?
- Ne haragudj - dőlök a lift fém oldalának, hosszú sóhaj szakad fel a tüdőmből.
- Mi az, kiscicám? - hallom, ahogy mozgolódik, s valahol a gyomromban bizseregni kezdek annak a gondolatától, hogy a huzat végigcsúszik fedetlen mellkasán.
- Nem akartalak felébreszteni, csak elfelejtkeztem az időeltolódásról - szőke tincseim hátratúrom, a lift halk csengéssel jelzi megérkezését, majd kinyílik az ajtó, és Ahston néz velem szembe. Nem láttam őt a születésnapi bulim óta. Szája kissé elnyílik, majd becsukja, és csak néz. - Aludj csak tovább, annyira nem fontos.
- Azon fogok gondolkozni, mit nem mondasz el. Mi történt, Mira? - kérdez vissza már némileg idegesen. Kilépek a liftből és intéssel köszönök Ahstonnak.
- A marketing menedzser - panaszolom, a hangom elhalkul, miközben átvágok az emberek közt és kilépek az ajtón. A légkondicionált épület után a forróságot fojtogatónak érzem, a napszemüvegem az orromra húzom, lehajtott fejjel indulok útnak. - Gyűlölöm. Nem hajlandó megnézni a dalaimat, és mindenáron azt akarja, hogy hozzuk nyilvánosságra a... a kapcsolatunkat - ujjaim újra a hajamba túrnak, kibírhatatlanul hiányzik ő, és hiányoznak a többiek is, mindannyian. Egy ideig hallgat, majd ismét hallom, hogy mozgolódik.
- Annyira tudtam, hogy ez lesz - hangja ideges, látom magam előtt, hogy zaklatottan beletúr a hajába. Az eltelt 4 napban egyszer sikerült skype-on beszélnünk, a haja akkor még olyan hosszúságú volt, mint a farmon, de Niall tegnap postolt instagramra egy közös szelfit, amiből tudom, hogy azóta mindannyian járhattak fodrásznál. - A menedzsered egy segg!
- Nem mondtál semmi újat - motyogom. Felfedezek egy lánycsapatot, furcsán méregetnek, valószínűleg ha nem is biztosak benne, de sejtik, hogy ki vagyok. Igyekszem feltűnésmentesen elfordítani a fejem, haladok tovább.
- Nem kell, hogy tudjanak róla, még nem - sóhajtja, s rögtön magyarázkodni is kezd. - Nem miattad, vagy... bármi miatt, csak nem akarom, hogy rajtunk csámcsogjanak. Majd akkor elmondjuk, amikor néhány napot együtt tölthetünk, és nem egyedül kell megbirkóznod ezekkel.
A torkom elszorul, az ajkamba kell harapnom, nehogy valami meggondolatlan csússzon ki a számon. Úgy érzem, muszáj leülnöm, a telefonom hátterére pillantva nyugtázom, hogy nem kell rohannom, még legalább 3 órám van, hogy hazaérjek, mire megjön értem a kocsi. Ma este élő adásban mesélhetem el, milyen volt a farmon, és hogyan alakult a kapcsolatom a fiúkkal. Mindenki erre kíváncsi, hogy milyen irányba változott meg a gondolkodásom róluk. Kiszúrok egy üres padot és lehuppanok rá, meleg, de nem kibírhatatlanul forró.
- Köszönöm - motyogom, mert hirtelen nem tudom, mit kellene válaszolnom neki. - Tényleg nem direkt ébresztettelek fel, csak hirtelen nem gondolkodtam előre. Feküdj csak vissza.
- Nem, semmi baj - hallom a hangján, hogy mosolyog, ugyanakkor azt is észlelem, hogy lehuppan az ágyára. - Most nem tudnék elaludni, beszéljünk még egy kicsit, Cica - a hangjában valami különöset fedezek fel, de nem tudom megmondani, hogy mi az.
- Most fekszel a hátadon és a plafont bámulva gondolkozol rajtunk, mint a csajok a romantikus filmekben? - cukkolom, s az arcomra kis mosoly szökik.
- Igen, pont ezt csinálom - vallja be, de a hangszínében megjelenő jókedv ellenére nem vág vissza, valami egészen mást mond. - Annyira hiányzol, Mira.
A levegő egy pillanatra megragad a tüdőmben, majd remegve áramlik ki az ajkaimon. A combomra könyökölök és homlokomat megtámasztom a szabad tenyeremmel, a hajam előrehullik és valószínűleg teljesen eltakar a bámészkodók elől. Fogaim az alsó ajkamba mélyednek, nem mondhatom ki, hogy mióta hazajöttünk csak forgolódok az ágyamban, nem találom a helyem, sokszor pedig az ablak előtt állva nézem Sydney-t és azon tűnődök, mennyire távol vagyunk mi egymástól, hogy az ajkaim égnek utána.
- Csak 4 nap telt el - motyogom, ujjaimmal szinte már erőszakosan fésülöm végig a hajam a tövektől indulva. - Mi van, ha nem bírok ki 1 hónapot? - csak miután megkérdezem harapok rá a nyelvemre. Meggondolatlan vagyok, és önző.
- Kibírjuk, tényleg, ez nem sok idő, Cica. Mindketten dolgozni fogunk, a napok hamarabb eltelnek majd, és mire pislogsz egyet már ott leszünk azon a díjátadón - próbál biztatni, pedig az előbb ő mondta, hogy hiányzok neki, és nem én. Nagyokat pislogok, várom, hogy ott legyünk, és ő is tudja, hogy ezt csinálom. - Ha ez vigasztal, utánanéztem, és a turnéd elég sokszor keresztezi egymást a miénkkel. Sokszor előfordul, hogy amikor te a városba érkezel, mi az utolsó éjszakánkat töltjük ott. Nem sok, de ez is valami...
1 éjszaka valóban édeskevés, de sokkal több a semminél. Most úgy érzem, azt úgy bírni fogom, ha a turné alatt viszonylag rendszeresen találkozhatok velük. Sokkal könnyebb lesz minden, ha tölthetek egy kis időt Niallel, nevethetek Harry bénaságain, és Liam mellett aludhatok el.
- Kibírjuk, oké? 1 hónap, addig elcsitul ez a felhajtás, és minden megy tovább, ahogy azelőtt.
- Oké - motyogom.
- Ma mész abba a tv műsorba? - tereli el a témát. Grimaszolva adok választ a kérdésére.
- Igen, de semmi kedvem hozzá, azt sem tudom, mit kellene mondanom - úgy érzem, talán jobb lenne neki, ha a nyafogásom hallgatása helyett valóban visszafeküdne aludni. A hatalmas problémáim nem neki kellene megoldani a világ másik feléről.
- Hát, ami történt. Elmondhatod, milyen volt az első pár nap, hogy mindig martuk egymást, hogy Niall belefejelt egy kupac szarba, Harry eltörte az orrát, leesett egy lóról, aztán segítettünk szülni egy lónak. Szerintem mi is ezekről fogunk beszélni, mondjuk azt hiszem, Niall érzelgősködni fog - neveti el magát. - Ránk is utalhatsz, elmondhatod, mennyire szoros kapcsolatba kerültünk.
- Liam! - az arcom pírba borul, miközben kínosan nevetgélve szorítom a fülemhez a készüléket. - A durva húzásaidról nem számolok be, még megtámad valami feminista szervezet.
- Pont az hiányozna még, hogy a nyakamra hozz ilyen elvetemült férfigyűlölőket - háborodik fel, majd nevetni kezd, és ettől egy pillanat alatt nekem is sokkal jobb kedvem lesz.
- Megtehetném, egy seggfej voltál - hümmögök, mintha elgondolkoznék azon, hogy tényleg rászabadítok egy ilyen szervezetet.
- Megtehetnéd, de nem teszed, mert igazából mindenki tudja, hogy szereted a seggfejeket, főleg engem, mert nálam imádnivalóbb seggfejjel nem találkozhatsz - fényezi magát, mire válaszul cseppet sem nőiesen felhorkantok. A fejemben az előbb elhangzott szava visszhangzanak, "szereted a seggfejeket". De még mennyire, hogy szeretem...
- Hány óra van ott, Liam? - kérdezem gyorsan, mielőtt tovább feszegethetné ezt a témát. A kijelzőre pillantok, hamarosan dél, viszonylag korai időpont, és máris alig várom, hogy vége legyen ennek a napnak.
- Három múlt - motyogja, s elfojt egy ásítást.
- Szép álmokat! - hadarom, s gyorsan kinyomnám, de képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a hangját.
- Ne! Cica, nehogy kinyomd! - kiáltja, s ezzel egy szempillantás alatt maga alá gyűri az akaraterőmet. - Kérlek!
- Kérlek, menj aludni! - kérem halkan, felemelem a fejem és a tengerpart irányába nézek. Mint mindig, most is sokan vannak, s a szememet szinte kiszúrják az összebújva andalgó párocskák. - Nekem is dolgoznom kell - elégedetlen dünnyögés árad a fülembe, mire a szám kis mosolyra húzódik. Úgy viselkedik, mint egy nyűgös kisfiú.
- Most lerázol? - nevetés szakad fel belőlem gyerekesen sértett hangját hallva.
- Ne nehezítsd meg - dünnyögöm alig hallhatóan.
- Este felhívlak - ígéri, mire aprót bólintok. - Mármint amikor ott lesz este.
- Rendben - mosolygok, egy tincsem a fülem mögé tűröm, halkan elköszönök tőle. - Aludj jól, Liam.
Valamit még motyog, mielőtt elköszönne. Egy ideig még ülök a padon és csak nézek a strand felé, szinte haraggal bámulom a homokot nyaldosó vizet.
Összerezzenek, amikor egy kéz óvatosan a vállamhoz ér, majd egy hang is csatlakozik hozzá.
- Mira Hemmings? - nagy levegőt véve pillantok hátra a lányra, aki mögött még ketten állnak és szinte visszafojtott lélegzettel bámulnak rám. Tudják, hogy én vagyok, szóval még ha azt is mondanám, hogy nem én vagyok, akkor sem hinnék el.
- Igen - varázsolok mosolyt az arcomra. A megerősítésre még inkább megszeppenek, a szemükben az a fajta szeretet csillan, amit sosem tudtam igazán megérteni. Korábban úgy vélekedtem, az ilyen lányok csak a férfi énekesekért, bandákért vannak oda, és sokkal nehezebb nőként helytállni a szórakoztatóiparban, de már nem hinném, hogy ez így van. - Sziasztok! - karolom át a hozzám legközelebb álló lányt, aki leszólított.
- Szia - hebegi egy másik. - Bocsánat, csak... csak láttunk téged, és nagyon szeretünk. Kaphatnánk esetleg egy aláírást?
- Persze - mosolygok szélesen. Mindig is tökéletesen tudtam leplezni előttük a valós érzelmeim, mert nem küldhetem el őket akkor sem, ha éppen tombolni, sírni, őrjöngeni akarok, ráadásul most kifejezetten nagy szerencsém van, mert nem visítanak az arcomba. Elveszem a hirtelen valahonnan kitépett cetlit, tollat húzok elő a táskámból és várakozva nézek körbe. - Megmondjátok a neveteket?
- Katy - motyogja egyikük, én pedig azonnal ráfirkantom a megszokott kis sablonszövegem. "Sok szeretettel Katynek Mira Hemmingstől! xx" és ezt megismétlem még a Hannah és az Aubrey nevekkel.
- És közös képet is lehetne? - kérdezik csillogó szemekkel. Tudom, hogy mi lesz, elkészítjük a képeket, amiket rögtön feltöltenek facebookra, twitterre, instagramra, az összes közösségi oldalra, a többi kis elszánt ebben a városban élő rajongóm lenyomozza, hogy éppen hol tartózkodok, és megrohamoznak, de ennek ellenére sem utasítom el őket.
- Mira, már te is szereted a One Directiont? - kérdezi az Aubrey nevű lány. Válaszadás előtt egy pillanatra eltűnődök azon, mit is mondhatnék.
- Kedvelem őket, igen - nyújtom vissza Hannahnak a telefonját. - Megkérhetlek titeket, hogy ha esetleg szeretnétek valahova feltenni a képeket, kicsit később tegyétek?
Egyöntetűen bólogatnak, s tovább kérdések záporát zúdítják rám.
- Tényleg egy farmon voltatok? Miért voltatok ott? Ugye milyen aranyosak a fiúk? Miket csináltatok? - mindezt egyetlen mondattal elintézem, mégpedig azt tanácsolom, hogy nézzék ma este a tévét, és választ kapnak mindenre, kivéve egy kérdésre, ami utoljára hangzik el. - Mira, az előbb Liam Payne-nel beszéltél?
Van, hogy muszáj hazudnom nekik a saját érdekemben. Menekülni akarok, és a további kérdések megelőzése érdekében hazudnom kell.
- Nem, nem vele beszéltem - mosolygok még mindig barátságosan, majd sajnálkozva elköszönök tőlük. - Ne haragudjatok, lányok, de rohannom kell. Szép napot nektek! - integetek, majd egyenként megszorongatva őket eliszkolok. Nem biztos, hogy elhitték, hogy nem vele beszéltem, de ezzel már nem tudok mit kezdeni.
Alig állok a lábamon, a sarkamat feltöri a magassarkú, mire hazaesek, s alig lépek be a házba, a telefonom csörömpölni kezd, az öcsém az.
- Mira, miért kellett jelenetet rendezned Chrisnél? - sóhajtja úgy, mintha a világ minden problémája az ő vállát nyomná.
- Nem rendeztem jelenetet - válaszolok laposan. - Csak megmondtam neki, hogy mihez tartsa magát, és ne dumáljon bele a kapcsolatomba.
- Nem bánná senki sem, ha ezt normálisan tennéd - támad nekem. A telefonom erősebben fogom át az ujjaimmal. - És miért mászkáltál testőr nélkül az utcán? Láttam a képeket!
- Mert miért ne tehetném ezt a saját szülővárosomban? - kérdezek vissza, a hangom akaratlanul is flegmázásra hajaz. - Szép napot neked is!
Leginkább szeretném kikapcsolni a telefonom, de nem tehetem, mert ha valaki próbál majd elérni és nem veszem fel, vagy a hangposta jelentkezik be neki, abból további problémák adódhatnak. Levágom magam az ágyra, és a távirányítóval a kezemben, egykedvűen nyúlok el. Legszívesebben ezt csinálnám egész nap, de délután háromkor ismét megcsörren a telefonom, és azt az értesítést kapom, hogy kezdjek el készülődni, az autó hamarosan itt van értem. Számomra a készülődés abból áll most, hogy megfésülködök, és kiigazítom a sminkem, amit úgyis leszednek majd rólam, hogy újból kimázoljanak a műsor kedvéért.
- Robbie! - szakad ki belőlem, amikor a fekete autóból előmászik az én személyes hústornyom, a második apukám, akinek az a munkája, hogy akárhányszor kiteszem a lábam a házból, hűséges kiskutyaként loholjon a nyomomban.
- Mira! - szorít magához, s puszit nyom a fejem búbjára. Azt hiszem, ő volt az az ember végig, aki képes volt elviselni a hisztijeim, s gyakran csak nevetett a beszólogatásaimon. - De gyönyörű vagy még mindig!
Grimaszolva nézek végig magamon, miközben bemászok az autó hátsó ülésére.
Nem mondom, hogy kellemesen érzem magam újra a sminkesek, fodrászok, stylistok kezei közt, s azt hiszem, ezúttal is néhány ember agyára megyek, amikor visszautasítom a rózsaszín, tüllös ruhácskát, amit nekem szántak.
- Nem szeretnék többet ilyenekben parádézni - fonom össze a mellkasomon a karjaim. - Kaphatnék esetleg egy sima nadrágot, és egy felsőt?
- De hát te mindig ilyen ruhákat hordasz, Mira! - tátogja a vállfával a kezében a Sandy névre keresztelt szőke lány.
- Egy ideje már nem - motyogom, s magam kezdek kutakodni a ruhák közt. Egy sima, farmer hatású cicanadrágot húzok elő, s egy égszínkék, spagettipántos felsőt, amelynek az eleje fodrokból áll. Kikötöm, hogy vagy ezt veszem fel, vagy nem vagyok hajlandó szerepelni a műsorban, a makacsságomnak pedig senki nem mer nemet mondani, mert tudják, hogy komolyan gondolom.
A hajam természetellenesen egyenesen omlik a hátamra, az arcom szemcsés a púdertől, a szemhéjaim szinte nehezek a rákent vakolattól, mégis tudom, hogy enélkül nem szerepelhetek egy műsorban sem.
A sikoltozás fülsértő, mely a színpadra lépve fogad, pedig viszonylag kevés ember van itt, legalábbis egy stadionhoz képest valóban kevesen vannak. A két műsorvezető úgy reagál a belépésemre, mintha maga Jézus Krisztus jelent volna meg nekik, körbecsókolgatják az arcom, s éppen csak nem borulnak térdre előttem.
- Mira! - vigyorog rám szélesen Clark. - Szemkápráztatóan gyönyörű vagy!
- Köszönöm - válaszolok kissé távolságtartóan, közben azon gondolkozok, 3 hónappal ezelőtt hogyan válaszoltam volna erre.
- Térjünk is egyből a lényegre, most tértél haza Amerikából, nemde?
- Jók a forrásaid - villantok rá mosolyt, amely inkább grimaszba torzul. Nagyot nyelve pillantok az egyik kamerába, muszáj normálisan válaszolnom a kérdésekre, akármennyire is nem akarok itt lenni. - Igen, így van.
- Mond csak, tényleg egy farmon voltál a One Directionnel? - lapozgat a jegyzetei közt, s az arcáról el nem tűnő vigyorral néz rám.
- Igen, 2 hónapot töltöttünk ott a fiúkkal. A menedzsereink, és legfőképp a testvérem úgy gondolta, jót fog nekünk tenni egy kis pihenés, hogy átgondoljuk a utóbbi hónapokat, mindent rendezzünk magunkban, és Luke hatalmas vágyának, hogy összebarátkozzunk, eleget tegyünk - magyarázom kissé átalakítva az eredeti sztorit, miszerint kipateroltak minket az Isten háta mögé mindenféle hülye indokkal.
- És mit gondolsz, sikerült ez? - szól közbe Dave, s a kérdésére bólogatva válaszolok.
- Igen, kellemeset csalódtam bennük, jól kijövünk - mosolygok, mert arra gondolok, amikor Niall elsőként betévedt a szobámba egy csomag gumicukorral a kezében.
- Mesélj az ott eltöltött hetekről! Milyen volt egy farmon? Elvégre te nem éppen egy megtestesült tanyasi lány vagy. Hogy teltek a hetek? Voltak feladataitok? Hogyan alakult a kapcsolatod a fiúkkal? - a kérdések tömkelege ugyanaz, amit a délelőtt folyamán a lányok is nekem szegeztek.
- Nagyon nehezen barátkoztam meg ezzel az egész helyzettel, és magával azzal, hogy a fiúk is ott voltak. Köztudottan nem kedveltem őket, és tulajdonképpen még számomra is hatalmas meglepetés volt, hogy milyen jó kapcsolatot sikerült kialakítanom velük, legfőképp Niallel. Voltak feladataink, amelyeket minden nap ellátunk, és ahogy te is mondtad, ez nem éppen hozzám illő volt. Undorodtam a kosztól, megcsíptek a csirkék, ezer tojást törtem el, miközben utáltam a világot és haragudtam mindenkire, mert egy olyan helyre küldtek engem - rázom a fejem, a stúdióban morajló nevetés hangzik fel.
- És a fiúk? Hogy indult az ismeretségetek, és milyen volt az utolsó nap elválni tőlük? - a torkom elszorul, de a mosoly ott van az arcomon. Vigyáznom kell, hogy mit mondok, mert ha esetleg túl sokszor említem Niall, vagy akármelyikük nevét, akkor találgatásokra adhatok okot, viszont ha őszinte akarok lenni, muszáj szóba hoznom őket. Liam is mondta, hogy mikről beszélhetek, s néhány eseményt kihagyva visszaidézek, s elmondok mindent.
- Elsőként azt hiszem, Harry mutatkozott be nekem, de nem kértem belőle, és sok idő telt el, mire kezdtem elfogadni őket. Liam állandóan cukkolt, s az idő nagy részében gyilkoltuk egymást, színtiszta utálat alakult ki köztünk.
- Mit értesz ezalatt? - szólal meg újból Dave. Az agyamban vörösen villogó figyelmeztetőtábla van, nehogy valami meggondolatlant mondjak.
- Nem bírtuk egymást, az első nap már összetűzésbe keveredtem vele és ez nagyon sokáig így is volt. Az elején szerintem élvezte a reagálásom, aztán ez valahogy teljesen eldurvult, sokat veszekedtünk, kiabáltunk egymással, az utolsó hetekre mégis megbékéltünk a másikkal - eléggé elcsípem ezt a történetet, kihagyom, hányszor provokált, csókolt meg és kergetett őrületbe, és hogy ez a megbékélés pontosan mit is jelent. - Niall volt az első, akivel megbarátkoztam, és nem túlzok, ha azt mondom, a legjobb barátom lett néhány hét alatt - lenézek a kezeimre, majd felemelem a fejem és tovább mosolygok. - Valahogy egyszerűen sikerült elérnie, hogy megnyíljak neki, és rengeteget beszélgettünk, a testvérem helyett is a testvéremmé vált. Niall után Harryvel is sikerült barátságot kötnöm, és a többiekkel sem rossz a viszonyom, bár velük közel sem töltöttem annyi időt. Összességében azt hiszem, mindannyian kicsit megokosodva tértünk haza, és alig várom, hogy újra találkozzak velük, most minden elég csendes nélkülük, és szokatlan is a farm után újra itthon lenni.
További kérdésekre válaszolok nagyrészt a fiúkkal kapcsolatban, de a kétértelműségeket ügyesen elkerülöm, s emiatt büszke is vagyok magamra. Kérdeznek a Wood családokról, az állatokról, nevetve mesélem el, hogyan törte el Harry az orrát, s hogy szemtanúja voltam egy ló születésének. A reklám után pedig már nem ők a téma, hanem a turné, s a beharangozott új album, amelyre még a dalok sincsenek kiválasztva.
- Szeretném, ha általam írt dalok kerülnének rá, mert az elmúlt hetekben elég kreatív voltam dalírás terén, és sokban a fiúk egyike is segítségemre volt, azt hiszem, a rajongóim örülnének neki, ha felkerülne néhány dal a lemezre, amelyben Niall, vagy Haz keze is benne volt - és amelyet Liam ihletett - fűzöm hozzá magamban.
- Mira, tündéri lány vagy, örülünk, hogy a vendégünk voltál! - mondja ki a végszót Clark, s a bájos válaszom után végre kikapcsolnak a kamerák. Tündéri lány, hát ezt sem túl sokszor kapom meg.

31.rész Nélküled

Sziasztok! :)

Az előző részhez rengeteg megjegyzés érkezett, ami nem túl megszokott nekem mostanság, viszont rettentően örülök neki. Sokszor elkap a paranoia és azon gondolkozok, hogy valamit nagyon nem jól csinálok, mert olyan, mintha csökkenne az érdeklődés, szóval jó érzés, amikor ennyi visszajelzést kapok egyszerre, köszönöm.

Nem igazán van mit mondanom ezen kívül, már csak a mai és holnapi napot kell kibírnunk, aztán végre kapunk egy kis pihenőt. Azt hiszem, mindannyiunknak szüksége van is rá.

Az ünneptől függetlenül hozom jövőhéten is az új részt, ígérem, addig is mindenkinek Áldott, békés, boldog karácsonyt kívánok!

Nessa. xx

~Liam Payne~

A repülő oly ismerős zötykölődéssel kezdi meg a leszállást, majd mondhatni "puhán" landol a kifutópályán. Zayn úgy forgatja a fejét, mint egy szurikáta, az ujja már a biztonsági öv csatján van, s kipattintja, még mielőtt megállna a gép. Louis minimális mértékkel nyugodtabb, ami meglepő, hiszen kettőjük közül Zaynt mondanám higgadtnak. Tulajdonképpen megértem őket, az eltelt heteket máshogyan élték meg, mint én, és tudom, Zaynnek mennyire hiányzott Perrie, főleg miután meghalt a telefonja. Engem viszont most valamiért nem hoz lázba sem az, hogy újra a szülőföldemen vagyok, sem pedig, hogy amennyire ez lehetséges újra szabad ember lettem, aki nincs bezárva egy tanyára az Isten háta mögött.

A szemeim majd leragadnak de tulajdonképpen másra sem vágyok, csak arra, hogy hazaérve előkapjam a laptopom és az eltelt hónapok híreinek átböngészése, vagy alvás helyett felvegyem őt skype-on és láthassam kicsit. Eszembe jut az időeltolódás, s rögtön elszorul a torkom. 9 órával később van ott, bizonyára alszik, ha már hazaért, és nem lesz kedve velem bájcsevegni.

Levergődöm magam a repülőről, nem elsőnek lépek ki, mégis meglepetésként ér, hogy rögtön villogni kezdenek a vakuk és megpillantom a testőreinket, ahogy fogják vissza az elvetemült újságírókat és a "néhány" beszabadult rajongót. Hello, élet.

Nincs kedvem ehhez, de Harry nem az az ember, aki képes figyelmen kívül hagyni a rajongóit, és a többiek sem. Szívem szerint én mennék tovább, de Zayn és Louis is megállnak, pedig bizonyára minél hamarabb a barátnőikkel akarnak lenni, ezzel a tudattal pedig megállok én is és mosolyt erőltetve az arcomra megfogom a felém nyújtott tollat és cetlit, s ráfirkantom a nevem.

Gyűlölöm, hogy ha elkezdek valamit, akkor nem fejezhetem be. Lassan haladok, s elönt a méreg, amikor érzem az ismerős taszigálást a vállamon, hogy megragadnak és irányítanak kifelé. Még éppen az egyik síró lány kezébe nyomom a füzetét, majd rántok egyet a vállamon és követem Niallt. 

Körülöttünk mindenhol őrök vannak, s most igazán szokatlan ez, heteken keresztül viszonylag normális életet éltünk, kegyetlen visszazökkenni ebbe a rohanásba, s az irányításba, hogy már nem mehetünk akkor és oda, ahová akarunk. 

- Perrie! Perrie! - Zaynt nem akadályozza meg semmi, elég fürge ahhoz, hogy anélkül túrja ki magát a hústorony tömegből, hogy elkapnák. Éppen csak megpillantom a dús, szőke hajkoronát a kifelé vezető ajtónál, majd Zayn berobban és felkapja a lányt. Megrándul az arcom, megmosolyogtat amit csinálnak, viszont a féltékenység is eluralkodik rajtam. Egy ideig nézem őket, csak addig a néhány percig, amíg oda nem ront az egyik újoncnak tűnő emberke, s vitatkozni nem kezd Zaynnel. Megragadja az egyik vállát és próbálja visszalökdösni közénk, szabad kezével Perrie vékony karját húzza, csakhogy kicsivel több mint 2 hónap egy farmon cseppet sem jelenti azt, hogy Zayn Malik végleg elfelejtette, hogyan fogja be a száját, amikor azt kell. Sarkait gyerekes módon veti meg a betonon, Perrie hatalmas szemekkel pislog rá, míg ő ragaszkodóan fogja át a derekát, mellkasa hevesen emelkedik és süllyed. Túlságosan ismerem őt ahhoz, hogy ne tudjam, mit szeretne. Mindössze néhány nyugodt percre vágyik, hogy átölelhesse a barátnőjét, majd csatlakoznának hozzánk, viszont az önálló akarat ilyenkor nem ismert nálunk.

- Haver - morogja - vedd le a kezed róla, mielőtt beverem a képed - mondja halkan, kimérten, s egyébként meglehetősen barátságos tekintete elborul és fenyegetően szikrázik.

- Lesz időtök romantikázni, menjetek a kocsihoz! - ereszti el Perrie karját, s taszít egyet Zaynen. Megpördülne, s talán azzal a lendülettel nyitná is ki még jobban a száját és lendítené az öklét, ha a mellette lévő lány nem préselődne a mellkasához, s húzná felénk. Össze kell szorítanom a szám, hogy ne rendezzek jelenetet, s amikor oldalra pillantok Louis is hasonló tekintettel vágódik ki az ajtón.

Gyűlölöm ezt, hogy nyomnak be a kocsiba, mintha magamtól nem tudnék beszállni, majd amikor mindannyian a kisbusz ülésein vagyunk bevágják annak az ajtaját, mintha kóbor állatok lennénk, akiket visznek a menhelyre elaltatni. Úgy érzem, akarva akaratlanul is muszáj azzá a Liammé válnom, akit Mira miatt legyűrtem, végül az autó elindul és szép lassan újra lenyugszok.

Fejemet lustán az autó ablakának döntöm, nem figyelek semmire, csak bámulok ki a mellettünk elszáguldó autókra, az esernyőt a fejük fölé tartó emberekre, s azokra, akiknél nincs ez a tárgy, s a víz elől menekülve berontanak néhány boltba, vagy megrohamozzák a Starbucksokat. Beszélgetnek, csak egy pillanatra fordítom feléjük a fejem, épp elég ez annyira, hogy rájöjjek, Zayn már nem akarja senki képét beverni, s mindannyiuknak sikerül megnyugodniuk.

- Egy ideje nem tűnt fel, mennyire durva ez - jegyzi meg halkan Harry, arcára fintor ül ki és megigazítja az ingét. Egyikünk sem igazán ezt várta, de számíthattunk volna rá, kitör a hisztéria, mert újra itt vagyunk és már 10 hete nem hallottak rólunk. 

- Paul - forgolódik Niall, majd áthajol az első ülésre - hova megyünk?

- Hazaviszünk titeket, 3 napig még pihenhettek, aztán kezdődik a munka - közli, s kissé hátrafordulva mosolyt villant ránk. Talán ő az, akit mindannyian kedvelünk, ő is parancsolgat, de ugyanakkor tisztelettel is bánik velünk és inkább olyan, mintha az apukánk lenne, nem pedig stábtag, aki azért felel, hogy ne törjük szét se magunkat, se semmit a közelben.

Kipakolnak minket, először Louis-t, majd Zaynt és Perrie-t, Harry is megrohanja a kapuját, végül ketten maradunk Niallel.

- Gondolom, ma inkább ne hívjam fel Mirát - húzza mosolyra a száját, átül mellém és a combjaira könyökölve megtámasztja a fejét a kezében. - Már most hiányzik.

- Hívd csak fel - motyogom, beletúrok a hajamba és fáradtan dőlök hátra az ülésen. - Majd később beszélek vele.
Aprót bólint, s mielőtt mondhatna még valamit az autó lassítani kezd és leparkol a feljárón. Furcsállva nézek a házra, amely az enyém, és mégis most olyan idegen. Valamiért azt hittem, először Niallt tesszük ki. Intéssel búcsúzok, összeszedem a cuccaim, ám még mielőtt elindulhatnék a kapu felé Paul letekeri az ablakot.
- Liam! - szól utánam, kelletlenül fordulok meg és várakozva nézek rá. - Ne hangoztasd egyelőre ezt a kapcsolatot.
Összeszorított szájjal bólintok, majd megfordulok és bepötyögöm a számkombinációt. Türelmesen várom, hogy a kapu becsukódjon mögöttem, majd a bőröndömet magam után rángatva elvánszorgok az ajtóig.
Minden túl üres, poros, magányos. A környezetet most valamiért idegennek érzem, pedig ezerszer jöttem ide haza a turnék után, hónapok elteltével. Mégis más, hiszen elég rég töltöttem heteket egy helyen, utazgatás nélkül, s most furcsa azt mondani, hogy itthon vagyok. Furcsa, ugyanakkor minél tovább vagyok bent, egyre inkább bekerít az az érzés, hogy milyen jó ez a csend, és hogy kicsit magamban lehetek a saját házamban, a saját dolgaim közt.
Mielőtt rendezkedni kezdenék felhívom a szüleim, elcsevegek anyával az eltelt hónapokról és neki elmondom, hogy alakul valami köztünk Mirával. Talán neki lehet.
A kipakolást holnapra hagyom, elvégre a ruháim többsége tiszta, s nincs a bőröndömben semmi igazán létfontosságú. Rendelek magamnak vacsorát, mert a hűtő szinte kong az ürességtől, majd díszpárnákat gyűrök a hátam mögé és elnyúlok a kanapén. Laptopom a hasamon pihentetve küldök üzenetet Mirának, s várom a választ, amely nem jön. A távolság az valami olyan, amitől mindennél jobban félek. Már két párkapcsolatomat szedte szét, habár a Sophiaval való viszonyom elrontója nem feltétlenül ez volt, mégis félek, hogy ez lesz az, ami majd elront mindent. Mert Mira élete túl hasonló az enyémhez, és túl hasonló a viszonyulásunk is némely dologhoz. És a válasz nem jön, még csak annyit se ír, hogy épségben megérkezett, és ez már most kezd kikészíteni.

~Mira Hemmings~

- Luke - motyogom, kiszabadítom a kezem a fogásából, de mielőtt elmenekülhetnék valami idegen csimpaszkodik a nyakamba.

- Luke! Mira! Boldog Születésnapot, Drágáim! - két puszit nyom az arcomra, majd az öcsémet is ebben részesíti, és elmegy, amit nem kifejezetten bánok.

- Luke, én lelépek, ne haragudj, de nincs kedvem ehhez - rázom meg a fejem, zsebemben a telefonom után kutatok és előhúzom, de akkor egy zöld hajú, kissé becsiccsentett Michael Clifford is megtalál.

- Mira! - szorongat, az arcomra mosolyt erőltetek és egy gyors puszi után fészkelődni kezdek. Ő a szülinapunkról hadovál, míg én kétségbeesetten követelem az öcsém figyelmét. A villódzó fények és a dübörgő zene ezúttal iszonyatosan zavar, s úgy érzem, menten epilepsziás rohamom lesz. 

- Luke, én elmegyek! - üvöltöm, lefeszegetem magamról Michael karjait és pipiskedve keresem a kijáratot.

- Ne csináld már! - kiabálja túl a zenét, és visszahúz. - Tudom, hogy fáradt vagy és hosszú napod volt, de ez a mi bulink! 

Lehet, hogy a mi bulink, de akkor sem akarok maradni. Igen, fáradt vagyok, hosszú napom volt, hisztis vagyok, és emellett nem nagyon van itt olyan személy, akinek vágyom a társaságára. Szeretném felhívni Niallt, beszélni kicsit Liammel, bebújni az ágyamba és gondolkozni az elmúlt heteken, ehelyett göndör fürtök jelennek meg a látóteremben, de sajnos nem Harry az. 

Ashton úgy mosolyog rám, mintha sosem lettünk volna haragban, mintha semmi sem történt volna, mintha még minden ugyanolyan lenne. És ő valószínűleg ezt is hiszi, de amikor átölel én nem viszonzom azt, s Luke is elhallgat.
- Boldog Szülinapot - mosolyog rám, erőltetett kis szájrángatást préselek ki magamból. Nézzük egymást és ez kezd egy idő után rettenetesen kínossá válni. - Nem iszunk meg valamit? - int a pult felé.
- Menni készültem - megfordulok, s tekintetemmel az ajtó után kutatok, de nem látom, lehetetlen átlátni ennyi ember között.
- Még csak most érkeztél - nyitja nagyra a szemeit. Nem volt szokásom hamar lelépni a bulikról, most viszont minél hamarabb távozni szeretnék. Legszívesebben azt mondanám, rosszul érzem magam, de akkor kirángatna levegőzni és kettesben maradnánk. - Kérlek, Mira.
Sóhajtva túrok a hajamba, beleegyezően bólintok, ám nem fogadom el a felém nyújtott kezét, csak követem a pulthoz és felmászok az egyik bárszékre. Kérek egy koktélt, s elégedetten kortyolok bele, amikor megkapom. A szívószálat kezdem rágcsálni, nem igazán tudom, mit kellene mondanom neki, meg amúgy is ő hívott ide, kezdeményezzen ő beszélgetést.
- Hogy vagy? - marja el a saját poharát, s mosolyogva néz rám. Annyira béna ez tőle, a mindig beszédes és hiperaktív Ashton bedob egy ilyen szerencsétlen kérdést.
- Jól - rágcsálom a szívószálam. - Csak fáradt vagyok és semmi kedvem ehhez az egészhez.
A fején lévő piros bandanát piszkálja, kezével a zene ütemére dobol a pulton, ismerem minden mozdulatát és tudom, hogy ideges.
- Talán nem ez a legjobb hely most arra, hogy beszélgessünk - néz körbe, int valakinek, majd visszafordul az italához és a szívószálával ügyetlenkedik.
Megvonom a vállam, elszürcsölöm a koktélt és a poharat beljebb csúsztatom a pulton. Pillanatokon belül kapok egy újat, s újból a számba veszem a szívószálat.
- Sajnálom, hogy nem hívtalak, de jobbnak láttam, ha nem beszélünk amíg haza nem jössz.
- Nem gond - vonom meg a vállam, igazából perpillanat rettentően hidegen hagy, hogy nem hívott. Sőt, utólag már örülök is neki, sosem tudtam volna túllépni rajta. - Legalább teljesen túlléptem a történteken.
- Aha - hümmög, lehajtja a fejét és ezúttal ő csúsztatja előre a kiürült poharát. - Mire gondolsz?
- Ránk, Ahston - emelem fel a fejem, kicsit félredöntöm a poharat és arrébb piszkálok egy darab jeget.
- Oh, hát, jó neked - mosolyog rám, szemében csalódottság csillan. - És mi lesz azzal, amit mondtam? Hogy megpróbálhatnánk újra?
- Van barátom, Ahs - csúszok le a székről, lenyelem az utolsó korty italt, a szívemet valahol belül megmelengeti az arcára kiülő döbbenet és iszonyatos büszkeség árad szét bennem.
- Igen? - rándul meg az arca, hangja kissé elhalkul és alig hallom a dübörgő zenétől.
- Igen - bólintok, majd sután intek és magára hagyom. Ismét az ajtót kezdem keresni, már nem ellógni akarok innen, hanem csak kimenni, szívni egy kis friss levegőt és küldeni egy üzenetet Liamnek, hogy még élek. Átverekszem magam az emberek közt, látom a kijáratot, sőt, már majdnem kint is vagyok, amikor elhal a zene és meghallom Calum hangját. Megfordulok, s egy hatalmas tortát látok, melyet Mikey tol be.
- Ezzel szeretne a 5SOS boldog születésnapot kívánni a Hemmings ikreknek! - ugrik le a színpadról és Luke nyakába csimpaszkodik.
Valahogy az öcsém mellé kerülök, együtt fogadjuk a köszöntéseket és így valamivel könnyebb elviselni a rengeteg idegesítő embert és jópofizni velük. Jó képet vágok a dologhoz, az ismerősökkel csevegek is, válaszolok néhány kérdésükre, a kétértelműbbekre kerülöm a válaszadást. Tudom, ha bármi olyat mondanék egyikük sem maradna csendben, s a holnapi újságban megjelenne a mondatom egy átalakított változata egy helyes kis "- nyilatkozta az énekesnő egyik ismerőse" vagy hasonló befejezéssel. Megszemlélem a tortát, s ahogy az öcsémmel naivan fölé hajolunk egy kéz már bele is nyomja mindkettőnk fejét. Legszívesebben dühöngenék, de Luke nevetni kezd és hiszti helyett csak mosolyogva szedem le a kezemmel a habot az arcomról, s dobom rá Calumra. Egy röpke pillanatig gyanakodva néz, majd elvigyorodik és elkapja a derekam, hogy nyálas puszit nyomjon az arcomra. Nem bonyolódok kajacsatába, de hagyom, hogy szétbarmolják a tortát, legalább Luke jól szórakozik, s nekem amúgy sem kell már ilyenkor ennem. Kivergődöm magam az emberek tömegéből és egy gyors látogatás után a mosdóba újra a pulthoz sétálok. Alapvetően szeretek bulizni, de nem most. Sokan vannak itt, akiket ismerek, váltok néhány szót mindenkivel, de nem vetem bele magam az éjszakába, ez ahhoz egy túl hosszú és kemény nap volt.
Sorra szürcsölöm el az italokat, mire kellően becsiccsentek és megjön a kedvem a bulizáshoz. Levergődöm magam a bárszékről és Luke keresésére indulok, viszont amikor egy lánnyal látom rögtön lecövekelek, hiszen nem mehetek csak úgy oda hozzá, s ezzel elszáll az utolsó lehetőségem is. Teljesen elveszettnek érzem magam, nem találom a helyem, az emberek mindenhol izzadtan vonaglanak, és amíg én iszogattam, addig többnyire mindenki talált valakit akit majd hazavihet.
Átverekszem magam a tömegen, szemeimmel valamelyik bandatag után kutatok, még Ashton is jó lenne, csak azt akarom közölni valakivel, hogy mondja meg az öcsémnek, lelépek. Érzem, hogy a zsebemben rezegni kezd a telefonom, de ahogy előveszem valaki meglök hátulról és kiesik a kezemből, egyenesen be a vonagló emberek lábai közé.
- Te idióta! - üvöltök Ash képébe, majd letérdelek és vadul keresni kezdem a készüléket. Értetlenül pislog, majd lehajol és csak akkor veszem észre, hogy teljesen elázott. Ütést mérek egy lábra, mely kis híján a kezemre tapos, majd elmarom a telefonom és felpattanok.
- Mira - nyúl a kezem után, szemei vadul csillognak, az arca kipirult.
- Mondd meg az öcsémnek, hogy leléptem! - vágom hozzá, majd a telefont a mellkasomhoz szorítva kimenekülök a tömegből.
Megtalálom a kijáratot, megszerzem a kabátom és hívok egy taxit. Mehetnék haza, de valahogy nem vágyok a szüleim társaságára, így a saját kis lakásom választom, s miközben várok az autóra elhatározom, hogy felhívom Niallt.
- Mira! - Luke botladozik le a lépcsőn, aminek részben örülök, mert legalább nem mástól fogja megtudni valamikor hajnalban, hogy leléptem. - Hová mész?
- Haza - teszem zsebre a telefonom, s összébb húzom magamon a kabátom. - Nem érzem jól magam.
- De ez a buli direkt nekünk van! Neked! - csattan fel kicsit, s a hisztijével eléri, hogy bennem is felmenjen a pumpa.
- De nincs itt senki, akivel esetleg akarok bulizni! Luke, fáradt vagyok, és haza akarok menni, egész este alig beszéltem valakivel, te is leléptél. Minek maradjak? Érezd jól magad, én meg hazamegyek és kialszom magam - magyarázom még mindig többnyire nyugodtan, de csak összepréseli az ajkait és aprót bólint. - Megérthetnéd.
- Megértem, várj, míg kihozom a kabátom.
- Nem, te menj vissza, nem anyáékhoz megyek, hanem a saját lakásomra - a taxi pontosan előttem parkol le, s szinte azonnal kinyitom az ajtót.
- Nem baj? - sóhajt, szemeit kissé nagyobbra nyitja. Az arcomra mosolyt erőltetek és megrázom a fejem, mielőtt beszállnék gyors puszit nyomok az arcára. Magához húz, ajkait a homlokomra nyomja, majd megunva az érzelgősködést eltolom magamtól és vágok egy grimaszt.
Az autóban ülve rányomok Niall nevére, de csak miután felveszi kezdek visszafelé számolni. Náluk még csak koraeste van, ami megnyugtató, mert nem ébresztem fel.
- Mira - az első búgás után felveszi, éppen csak nem ordít bele. - Jól vagy?!
- Niall - pislogok nagyokat meghökkenten. - Igen, miért?
- Hívd fel Liamet! - parancsol rám ellentmondást nem tűrő hangon.
- Jó, de...
- Hívd fel! 2 órája folyamatosan dühöng és hívogat mindenkit, mert nem veszed fel neki és nem válaszolsz az üzeneteire - hadarja, majd kinyomja. Egy ideig nézem a képernyőt, majd veszek egy nagy levegőt és lassan legörgetek a nevéhez. Gyorsabban veszi fel, mint Niall, ebből tudom, hogy a készülék valószínűleg a kezében van.
- Liam? - motyogom, előkotorom a pénztárcám és pénzt nyomok a taxis kezébe.
- Mondd, hogy jól vagy - motyogja halkan.
- Jól vagyok - emelkedik magasba az egyik szemöldököm. Bevágom a taxi ajtaját és bepötyögöm a számkombinációt. Mivel nagyrészt nem tartózkodok itthon nincs saját házam, egy viszonylag nagy lakással rendelkezek a luxusnak mondható társasház egy felsőbb emeletén.
- Kértelek, hogy hívj, ha hazaértél! Felhívtam a menedzsered és azt mondta, órák óta leszállt a géped. 2 perc lett volna, vagy annyi se, csak egy üzenet! - támad nekem, de nem kiabál, csak ideges.
- Tudom, de nem haza mentünk, Luke elrángatott valami szórakozóhelyre mert a fiúk születésnapi bulit rendeztek - rázom a fejem, s megnyomom az üres lift gombjain a hatost. - Most tudtam csak lelépni.
- Jó - sóhajt, s habár még mindig ideges, nem vitatkozik velem. - Csak legközelebb egy üzenet küldj, mert az elmúlt órákban...
- Sajnálom - mondom halkan, mialatt bemászok a liftbe és megnyomom a hetes gombot.
- Semmi baj - sóhajt nagyot, majd csend áll be, míg a lift halk morajlással visz fel a rég látott kis otthonomba. - Minden rendben ment az úton?
- Igen - motyogom. Nem igazán közölném vele, hogy az út nagy részében csak néztem ki az ablakon, de gyönyörködés helyett végig azon kattogott az agyam, hogy mi lesz velünk ezután. - Aludtam egy kicsit.
- És milyen volt a buli? - érdeklődik tovább, próbálja fenntartani a beszélgetést, ami nekem most nem megy. Furcsa, hogy nem látom őt, nincs itt, nem tudok hozzábújni, nem tudom megütni, nem érinthetem meg, a távolság pedig hatalmas köztünk. Kiszállok a liftből és a kis lakásomat rejtő ajtóhoz lépdelek, miközben a kulcsomat szorongatva halkan hümmögök.
- Hát, jó - fordítom el a kulcsot, majd nagyot sóhajtva lépek be az előszobába. A házban működik takarítószemélyzet, így semmi sem poros vagy koszos, a padló fénylik, az ágyam melletti nagy üvegablak tiszta, tökéletesen látszódnak Sydney fényei.
- Ez nem volt túl meggyőző - jegyzi meg, hangja tökéletesen tükrözi, hogy mosolyog.
- Nem sok kedvem volt hozzá, már az első perctől fogva haza akartam jönni, de Luke hisztizett és végül maradtam, Belenyomták a fejem egy tortába, de ezenkívül csak iszogattam. Szerettelek volna többször is felhívni, de órákba telt, mire kijutottam az ajtón. Örülök, hogy végre itthon vagyok - kissé erőltetett beszélgetésünk alatt most először mondok egyszerre ennyit, míg ő néha benyög valamit, majd felteszi azt a kérdést, amire nem nagyon szeretnék válaszolni.
- Találkoztál Ahstonnal?
- Igen - hümmögök, s nehézkesen kibújok a cipőmből, a kabátom pedig ledobom az egyik fotelba, míg a másikba leülök. Lábaim felhúzom és elhelyezkedek úgy, hogy arccal az ablak felé legyek. Sydney csodálatos város, szeretek itt lakni.
- Mira, miért kell minden szót kiszenvednem belőled? - kérdezi kissé indulatosan. Megrázom a fejem, ölembe ejtett kezeimet kezdem nézni, az agyam azon jár, mennyi mindent fognak velem művelni néhány nap múlva. Meghíztam, a körmeim nem a legszebbek, lenőtt a hajam, nem énekeltem egy ideje, Mira Hemmings énekesnőből átváltoztam azzá, aki régen is voltam, akit Niall előszeretettel szólít Mackenzie-nek.
- Sajnálom, csak fáradt vagyok és furcsa, hogy ilyen messze vagy - vallom be halkan. - Találkoztam bele, igen, beszélgettünk egy kicsit és megmondtam, hogy van barátom.
- Igen? - hangjából világosan süt a meghökkenés. - Hogy reagált?
- Nem vártam meg. Meglepődött, de elmentem, még mielőtt mondhatott volna bármit is. Semmi köze hozzá amúgy sem, ő csak az öcsém haverja.
- De az enyém is - sóhajt, s szinte látom magam előtt, hogy a hajába túr. - Beszélek majd vele erről, de nem telefonon. Harry említett 1 díjátadót, 1 hónap múlva lesz, a menedzsered azt mondta, te is jössz és ahogy láttam őket is jelölték.
- Ahogy érzed - motyogom.
- Ez nem olt túl biztató - jegyzi meg keserűen. - 1 hónap nem túl hosszú idő, Cica.
- Valóban nem az, de neked elég lenne ennyi? Szerintem ennél is ritkábban találkozhatunk majd - rázom a fejem reményvesztetten. A negativitás úrrá lesz rajtam, túl sok volt a mai nap.
- Megoldjuk, de ahhoz te is kellesz. Feküdj le aludni, holnap beszélünk erről, hosszú napunk volt és ott már nagyon késő van..
Az órára pillantok, hajnali negyed 4, hát, igen, elég késő van. Bólintok, s csak néhány perc késéssel jövök rá, hogy nem lát.
- Rendben.
Kínos csend áll be és úgy érzem, ezúttal valamivel nekem kell ezt félbeszakítanom. Vele a hallgatás az utóbbi hetekben nem volt kellemetlen, most mégis feszélyez ez a csönd, mert nem látom, nem nézhetem közben az arcát.
- Liam - motyogom halkan a nevét, átölelem magam és a fotelba fúrom a testem.
- Igen? - még mindig itt van, nem nyomott ki. Gondolkozok azon, hogy kimondjam, de az egyszerre túl sok túl nagy és meggondolatlan vallomás lenne mára.
- Hiányzol.
- Te is nekem, Mira - kicsit elmosolyodok, ujjaimmal a hajam kezdem piszkálni, majd halkan elköszönök tőle.
- Jó éjszakát.
Miután letesszük egy ideig még nézem a telefonom, tűnődök azon, felhívjam-e még Niallt vagy esetleg beszéljek-e kicsit Harryvel, végül elvetem az ötletet. Elhúzom a sötétítőket, a ruháimat rendetlenül dobálom szét, bezárom az ajtót, majd a fürdőkádat teleengedem, s elmerülök a habokban. Kicsiként mindig arra vágytam, hogy zuhanyfülkénk legyen, pedig ezerszer jobb beülni egy kád forró vízbe, nyugtató hatása van. A késő, vagy inkább már korai óra ellenére csak fekszem a vízben és nézem a csempén lecsorgó vízcseppeket. A nap szinte már feljövőben van, amikor törülközőbe bugyolálva átmegyek a szobámba. A kádban már elterveztem, hogy a Liamtől elcsórt pólóban fogok aludni, de csalódottan veszem észre, hogy a bőröndöm nincs itt, Luke valószínűleg anyáékhoz vitette, így kénytelen vagyok a saját ruháimban aludni.
Csak forgolódok az ágyamban, egyszerre túl nagynak és kényelmetlennek érzem, a takaró alatt túl meleg van, nélküle viszont fázok. Minden túl szokatlan, vagy inkább túl megszokott, de nem ez az, amire most vágyok. Az ablaknál állva egy szál bugyiban és rövid köntösben nézem a lassan felkúszó napot, Sydney forgalmasan gyönyörű városát, miközben azt érzem, hogy a magány ismét kezd beszippantani, és ez még csak az első nap nélkülük, nélküle.

30.rész Amikor szükséged van rám

Sziasztok Drágák! :)
Kicsit félve teszem ki ezt a részt, pedig most többnyire elégedett vagyok vele, mégis... Ahj, nem mondok semmit egyelőre, majd ha végigolvastátok talán megírjátok róla a véleményeteket, és ezeket majd összevetem az enyémmel. :) 
El sem hiszem. hogy jövőhéten már végre szünet! Kitartást nektek! <3 

Nessa. xx

Eljön anélkül, hogy érzékelnénk.
Kinyitom a szemem és már hallom a hangját, a hangot, amelyet ezer közül is bármikor felismerek, amely háttérzaja volt mindennek, amit valaha tettem. Ha akarnám se tudnám kizárni, sem teljesen ellökni magam tőle, és igazából már nem is akarom ezt. Olyan hirtelen ülök fel Liam mellett, hogy karjával kis híján orron csap, amikor utánam nyúlva, levegőért kapkodva követi a mozdulatom.
- Mi az?! - fogja körbe a derekam védelmezően, s fejét jobbra-balra fordítva körülnéz a szobában.
Aztán ő is meghallja a lentről áradó hangfoszlányokat, Louis kötekedő hangneme mellett az öcsém hangját.
A szívem a torkomban dobog, lerúgom magamról a takarót. melybe beleakad a lábam és kis híján elterülök a földön, végül kirobogok az ajtón és leszáguldok a lépcsőn. Képtelen vagyok fékezni magam, képtelen vagyok megállni és lenyugodni, bukdácsolva esek be a konyhába, melynek ajtajában megtorpanva nézek szembe az ikertestvéremmel. Most pedig már nem tudok megmozdulni sem. Beáll a csend, nézünk egymás szemébe, s miközben Luke kék szemeibe bámulok olyan, mintha a saját látószerveimet látnám. Ő a másik felem, és ezen soha, semmi nem képes változtatni, még én sem.
Ajakkarikáját rágcsálva esetlenül kitárja a karjait, és ebben a mozdulatban fedezem fel igazán őt.
Síri csendben várja mindenki, hogy tegyek valamit, s Luke akkor lép közelebb, amikor én is előrébb araszolok. Minden haragom, amit éreztem iránta az utóbbi hetek alatt egyszerűen eltűnik, s habár sejtem, hogy lesz még mit megbeszélnünk, miről vitatkoznunk, a karjaiba omlok és a nyakába csimpaszkodva lógok hosszú percekig. Nyelem magamba az illatát, az ölelésünk egyre szorul és arcát beletemeti a hajamba. Igen, hiányzott, hiányzott az illata, a hangja, a hisztijei, még a kioktatása is, és valószínűleg ő is ugyanezt gondolja most rólam, mert nem igazán szándékozik elengedni.
- Hiányoztál - motyogja a hajamba, s könnyek árasztják el a látóterem. Elhúzódok és ütést mérek a mellkasára, de ez nem erős, és az én mozdulatomat követi az övé, a keze csapást mér kicsit a fejemre, majd elvigyorodik és újra magához húzva nyom egy cuppanós puszit az arcomra. - Látom, hogy majdnem sírsz!
- Kuss, szarzsák! - vetem felé ellenségeskedve, s mégis elnevetem magam, amivel elűzöm a szemében hirtelen megjelent kételyeket.
- Akkor elmész, Mira? - a tekintetem Hazra villan, a többiekkel együtt ücsörög az asztalnál, s villájával egy darab tojást tologat a tányérján.
Nagyot nyelve pillantok a testvéremre, nem számítottam rá, hogy ilyen korán itt lesz.
- Ti is jöttök - villant rá vigyort Luke. Felfedezem, hogy Louis haragosan néz rá, tekintete mégis kicsit megenyhül erre a mondatra, míg Zayn valósággal ugrálni kezd. Majdhogynem felborítja a székét, miközben kirúgja azt maga alól és felrohan a lépcsőn, melyen Liam akkor vánszorog le. Helyette először mégis Niallre nézek, csalódottnak tűnik, mégis mosolyog, csakhogy ez nem őszinte, a legkevésbé sem tűnik annak.
- Csá - lép be Liam a konyhába, s kinyújtja a kezét, hogy pacsizzon az öcsémmel. A keze megpihen a derekamon, miközben egy ideig csak néznek egymásra, s Luke szája kissé elnyílik, amikor megpillantja, hol van a keze, s hogy nem kezdek őrült üvöltésbe és csapkodásba.
- Ti? - mutogat zavartan kettőnk közt - De hát amikor beszéltünk azt mondtad, nem nagyon jöttök ki egymással.
- Mikor is beszéltünk utoljára? - motyogom, s akaratlanul is Liam mellkasához simulok.
- De Ashton...
- Ashton? - szakítom félbe, mielőtt mondhatna bármi olyat, amit nem akarok hallani. Már nem. - Ahston nem érdekel.
Aprót bólint, tudomásul veszi és nem említi többet Ashtont, viszont úgy méregeti a barátját, mintha bármelyik pillanatban képes lenne nekiugrani. Gyanakvó, de valahogy mégsem annyira ellenséges, inkább figyelmeztető. Néma párbeszéd játszódik le köztük, s zavarni kezd, hogy ezúttal nem tudom, mi ez.
- Nehezen hiszem ezt el, Mira - sóhajt fel, s beletúr a hajába - Nem igazán tudom, mi történt itt veletek, de ismerlek és...
- Nem azt akartad, hogy megbarátkozzak velük? Vagy hogy megváltozzak? - kérdezem egyelőre higgadtan, de az agyamban ugyanakkor pattogni kezdenek a szikrák, miközben Liam kezét fogom. - Megtettem, most ez nem jó?
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem jó, csak próbálom feldolgozni - mondja kissé ingerültebben.
- Oké, elég, mielőtt összevesztek ezen - húz vissza kicsit Liam, átfogja hátulról a derekam és kezét finoman a szám elé csúsztatja, mielőtt reagálhatnék. - Nézd, tudom, hogy jött ide Mira, korábban is elég sokszor kimutatta már, hogy nem kedvelt minket, de ez megváltozott. Először Niallt engedte közelebb magához, aztán Harryt. Luke, sokszor rohadt szemét voltam a testvéreddel, üvöltöztünk egymással és a lehető leggyerekesebb módszerekkel idegesítettem őt, ő pedig úgy vágott vissza, de ez megváltozott. Szeretem a testvéred, rendben? A barátnőm, és tudom, hogy most mit gondolsz, de nem hoztál volna ide minket egyszerre, ha azt hinnéd, hogy akár én, akár a többiek képesek lennénk kihasználni őt.
A szívem megáll egy pillanatra, majd újraindul olyan hevesen, mint még soha. Még mindig beszél, magyaráz Luke-nak, aki komoly arccal méregeti, s közben bólogat. De már nem hallom, mit mond.
- Mit mondtál? - motyogom alig hallhatóan, döbbenten.
- Hogy amikor Niall bezárt a csirkékhez...
- Nem - rázom meg a fejem, megpördülök a karjaiban és ujjaimmal megmarkolom a pólóját. Pipiskedve hajolok közelebb hozzá, nagyokat pislogva fogom kezeim közé az arcát, míg ő látszólag nem tudja hova tenni a reakcióm. Csak megfogja a kezem és értetlen arckifejezéssel néz rám.
- Mi az, Cica? Rosszat mondtam? - tekintetével az arcom fürkészi, majd elsimít egy kócos tincset az arcomból, s szemöldökét kissé értetlenül vonja fel.
- Nem - nyelek nagyot, zavartan rázza meg a fejét, a szája kis mosolyra húzódik.
- Nem értem pontosan, mi van a testvéremmel? Mit akarsz te tőle? - szólal meg Luke, a mosolyát elfojtva kapkodja köztünk a tekintetét, s az arcán vigyor terül szét, amikor Liam kissé dühödten kapja felé a fejét.
- Szeretem, hát nem érted?! - csattan fel, majd Luke arcát látva döbbenten hőköl hátra, én pedig még mindig csak meresztem rá a szemem és a karjaimon szinte feláll a szőr. Döbbenten pislog maga elé, s szinte ugyanazzal az arckifejezéssel nézek én rá. Az ajkamba harapok, finoman tolni kezd maga előtt, ki a nappaliba, ahová amikor kiérünk felhangzik Luke nevetése, majd fel a lépcsőn, a szobájába.
- Miért mondtad ezt? - motyogom, becsukja mögöttem az ajtót, izmai megfeszülnek egy pillanatra, majd felém fordul és hátát a falnak veti.
- Mert szeretlek? - vonja meg a vállát, ujjaival végigsimít a derekamon, szemeit lesüti, majd rám néz és hanyag mosoly ül az arcára. - Nem most kellene mondanom, de ha már kiszaladt a számon nem szívhatom vissza. Talán nem is számít, úgyis olyan meggondolatlanul használják már ezt a szót.
- De nem te - egyik karommal esetlenül ölelem át magam, próbálom feldolgozni amit mondott, hogy szeret. Hogy valaki tényleg képes még erre, képes arra, hogy szerelemből szeressen engem.
- Nem - lehajtja a fejét, úgy állok a kezét szorongatva, mintha valami rossz hírt kaptam volna, pedig nem, csak nem tudok megküzdeni annyi érzelemmel, amennyi az elmúlt 1 órában megrohamozott.
Közelebb lépek hozzá, az arcom a nyakához simítom és az ölelésébe kérem magam. Az ajkaimmal finoman megérintem a száját, mely most nem mohón, sokkal inkább bátortalanul válaszol, majd homlokát az enyémnek dönti és talán percekig nézünk egymás szemébe. Nem tudom kimondani, nem is akarom, nem mondhatom ezt neki úgy, hogy ma elmegyünk és ki tudja, hogyan alakul majd ez az egész.
- Nem akarok elmenni - dünnyögöm a pólójába, miután megegyezünk abban, hogy kicsit visszafekszünk még az ágyba. Nagyokat pislog a plafonra, simogatja a hajam, mutatóujjával a tarkómon körözve kezd halkan nevetni.
- Én sem - fordul kicsit felém, lefordulok a mellkasáról, de visszahúz magához és homlokát az enyémnek dönti. - Pedig mennyire utáltuk ezt a helyet.
- Annyira nem rossz - sóhajtok, az alsó ajkam kicsit lebiggyesztem.
- De te nem ide való vagy, visszatérsz majd a saját életedbe, rendbe hozod a dolgokat magad körül és minden visszatér a normális kerékvágásba - kezem a szája elé emeli és belepuszil a tenyerembe, majd összekulcsolja az ujjainkat.
- És mi? Mi mikor fogunk találkozni? - nyelek nagyot, elsimítom a haját a homlokából és közelebb húzódok hozzá, befészkelem magam a karjai közé és nagyokat lélegezve szívom magamba az illatát. Pakolnunk kellene, Luke körül kellene ugrálnom, mégis csak fekszünk, s megmozdulni sem akarok.
- Megoldjuk majd, megígérem. Mindegy melyik országokban vagyunk, valahogy megoldom, hogy ott legyek, amikor szükséged van rám - lenyelem a kételyeim, mindent, ami kikívánkozik a számon. Ő is tudja, hogy nagyon nehéz lesz ez, hiszen sűrű az időbeosztásunk és nem mondhatunk ellent a menedzsmentnek, ő nem hagyhatja cserben a bandát, én nem léphetek le amikor akarok, ez nem ilyen egyszerű. De bízom benne, abban, hogy megoldjuk, hogy ezt nem szúrom el.
Aprókat bólintok, majd felemelem a fejem és orrommal megbököm az övét, szeretném kiélvezni az összes percet, amit még vele tölthetek, ugyanakkor akarok még időt Niallel és Harryvel, szeretnék tisztázni néhány dolgot Zaynnel, elmondani valamit Louisnak, de kopognak, s az öcsém hívás nélkül töri be az ajtót. A szeme se rebben, amikor Liam mellett pillant meg, hiszen meglepően sokszor talált már ilyen és ehhez hasonló helyzetben, csak azok mégis mások voltak, valami miatt Luke kevésbé intim helyzeteket választott a betolakodásra. Ez a beszélgetés pedig nem az, amit így megzavarhat.
- Luke! - ülök fel dühösen, felkapom a párnát és az arcába dobom. - Elfelejtettem, hogy milyen rohadt idegesítő vagy!
- Leléptetek - vonja meg a vállát, visszadobja a párnát, amit Liam elkap a levegőben és a feje alá gyűr. - Hosszú az út New Yorkig, arról nem is beszélve, hogy Londonig és Sydney-ig mennyi a repülőút. Készüljetek!
- Sydney? - nyelek nagyot, beletúrok a hajamba. - És London?
- Pár nap pihenőt kaptok, majd ti - bök Liamre - a Today Showban, míg te Clark és Dave műsorában nyilatkozol. Aztán minden úgy folytatódik, ahogy azelőtt, hogy idejöttetek.
- Akarod mondani kényszerpihenőre küldtél minket - köhint Liam, s száját kissé gúnyos mosolyra húzza.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy ti ketten megfértek egymás mellett - rázza meg a fejét, kék tekintete rám villan és gyanakvóan fürkész. Talán most kellene még jól megsértenem, hogy hagyjon itt még 6 hétig. Csakhogy én is tudom, hogy ez nem lenne megoldás, muszáj szembenéznem a valósággal, a való élettel, ami korábban még úgy hiányzott.
- Mikorra készüljünk el? - kérdezem halkan, Liam a hátamra kezd rajzolgatni hosszú ujjaival.
- Minél hamarabb, érted már itt van az autó, csak Darrent körbevezetik a farmon a tulajdonosok, 1 órán belül Paul is itt lesz - furcsa hallani, hogy milyen hivatalos a hangneme, úgy beszél erről, mintha ő lenne a menedzserem. Darren nevére felnézek, ő cipelt ide, mellette pedig maga Simon Cowell dirigált. Csak most esik le, hogy nem is egy kocsival fogunk menni.
Aprókat bólintok, majd lerúgom magamról a takarót és mezítláb, lehajtott fejjel mászok át a saját szobámba. Luke követ, s leül az ágyamra, míg én átvedlem a pizsamám egy csőnadrágra, és egy olyan felsőre, amit egy ideje nem hordtam. Valahogy sikerült átalakulnom egy farmerlánnyá, s a nadrágok közül ez az egy az, ami sértetlen maradt. Nehezen gombolom be, kibuggyan a hájam, s habár Luke előtt nem vagyok szégyenlős, mégis átrohanok a fürdőszobába, hogy átvegyem a csipkés felsőt, melynek alja szerencsére nem szűk, hanem olyan, mintha egy rövidke kis ruha lenne. Egyúttal megmosom a fogam, hajam kontyba kötöm, s beledobok mindent a tatyómba, ami a szekrényen van. Amikor megfordulok Niall néz szembe velem, kék szemeivel követi a táskába eső fésűm útját, száját halvány mosolyra húzza. Ekkor törik el a mécses.
Becsukja az ajtót és a mellkasára von, fejem a vállához húzza, míg hangtalanul pityergek. Luke azért hozott ide minket, hogy megváltozzunk, hogy leszálljunk újra a földre, s a normális gondolkodásom visszanyerése mellett adott még valamit. Rádöbbentem, hogy tévedtem velük kapcsolatban, az utóbbi hetekben barátokra leltem, és igen, beleszerettem abba a személybe, akit az egyik felem még most is elmondhatatlanul gyűlöl. És mindezt egyúttal el is veszi most, mert már talán semmi nem lesz olyan, mint amilyen itt volt, és már semmi kedvem azt az életet élni, amit otthagytam, inkább etetném életem végéig azokat a hálátlan csirkéket, gyűjtögetnék tojásokat és kerülgetnék kecskeszart. Érdekes gondolatok ezek tőlem, attól a lánytól, aki egy undorító, párducmintás bőrönddel járta a világot, aki önmagát is istenítette.
- Maradni akarok - motyogom, az ölelése szorul, a hátamat simogatja és puszit nyom a homlokomra. Hihetetlen, hogy holnap reggel már nem vele fogok reggelizni, nem megyek vele tojásokat szedni, hanem több tízezer kilométernyi távolság lesz kettőnk közt.
- Ne sírj, Mira, nem dől össze a világ - próbál vigasztalni, s magamban én is tudom, hogy felesleges ezt csinálnom, de egyszerűen csak sírnom kell. Néhány percig pityergek a mellkasához simulva, majd megtörlöm az arcom és mély levegőt veszek. Van telefon, skype, és fogunk még találkozni, a hormonháztartásommal van gond, azért vagyok ilyen érzékeny.
Amikor visszamegyek a szobámba olyan, mintha nem sírtam volna. Összehajtom a ruháim és a bőröndömbe pakolom őket, minden kis cuccomat elteszem, s elszorul a torkom, ahogy végignézek a szobán és már sehol nem látok semmit, amit eltehetnék. Kész vagyok, mindössze néhány perc alatt.
Átkozom magam, amiért nem pakoltam ki a ruháim, s nem csaptam hatalmas kupit. Felhúzok egy magassarkú szandált a lábamra, bíbelődök egy ideig a csattal, majd inogva lábra állok és szembenézek azzal, akit 2 hónapja nem láttam. Szemeim feketék, precízen kihúzottak, s habár kicsit meghíztam, összességében ugyanúgy nézek ki, mint amikor idejöttem, s mégis más embernek érzem magam. Idegen a lábamon ez a cipő, a szemeim nehéznek tűnnek a vastag sminktől, de Luke büszkén pislog rám a tükörből.
- Menj, búcsúzz el - noszogat az ajtó felé, de a torkomban hatalmas gombóc keletkezik.
- Várjuk meg, míg értük is megjön a kocsi - kérem, s egy ideig úgy látom, ellenkezni, végül lebiggyedő számat látva beleegyezően bólint.
Bőröndök sorakoznak a nappaliban a fal mellett, s Zayn már az ajtóban toporog, de kint még mindig csak az értem érkezett kocsi áll.
- Mira! - hallom Darren hangját, megfordulok, s a szám ellenségeskedő mosolyra húzódik. Haragot érzek, mert kidobtak itt, és most így fogok elmenni. Ragaszkodok hozzájuk, tartozom Liamhez, és ez az ő hibája is, ő hozott ide. Biccentek felé, majd a tekintetem a kanapén ücsörgőkre vándorol, kik közé utoljára csatlakozik Liam. Miattam fészkeli be magát Harry és Niall közé, majd int, hogy üljek az ölébe, s én rohanok is hozzá mit sem törődve a sofőröm elképedt arcával. Nem tudom, merre kellene fordulnom, végül kimászok Liam öléből, Niall mellett ülök, közel Liamhez, de áthajolok előtte és Harry fürtjeit piszkálom. Elgondolkozok azon, hogy tüntetőleg hozzáláncolom magam a kanapéhoz, aztán leesik, hogy azzal sem érek el semmit, mert Luke elintézné, hogy magunkkal vigyük az ülőalkalmatosságot.
- Gyerekek! - tekintetem a férje és fia nyomában belépő Mrs. Woodra villan. - Mindannyiunk nevében mondhatom, hogy öröm volt megismerni titeket és veletek élni. Rengeteget segítettetek nekünk, és azt hiszem, mindannyian kicsit felfrissülten és kipihenten fogtok távozni innen - mintegy varázsszóra a fekete limuzin mellé begördül egy busz. A turnébuszuk, s míg Zayn fészkelődni kezd, addig Harry tekintete kissé szomorúan villan meg, én pedig még utoljára szorosan préselődök a barátomhoz, s szorongatom Niall kezét. - Reméljük, néhányszor visszalátogattok még majd hozzánk, de önszántatokból. Bármikor várunk titeket sok szeretettel - mosolyog, majd mindegyikünk arcára puszit nyom. A szavai kedvesek, mégis inkább úgy értelemezem ezeket a mondatokat, hogy szép volt, jó volt, de most már takarodjunk el és soha többet ne jöjjünk vissza.
Nehezen mozdulok meg, végtagjaim olyanok, mint az ólom. Elbúcsúzok a fő vendéglátónktól és a meglehetősen felfuvalkodott fiától, megköszönöm a vendéglátást a hölgynek, majd lecövekelek az ajtóban és nézem, ahogy mindannyian váltanak pár szót velük. Luke a vállamra teszi a kezét és magához húz. Belülről rágcsálom az ajkam, akarok még maradni egy kicsit, csak pár órát, hogy beszélgessek még velük, de nem lehet.
Az udvaron ácsorogva megpróbálom Harryvel együtt bevetni azt, hogy járjuk körbe együtt még a farmot, de a válasz csak annyi, hogy sietnünk kell, s a One Direction menedzserének hangja ellentmondást nem tűrő, máris szorítani kezdi azt a bizonyos gyeplőt.
- Beszállás, srácok!
Zayn csak egy gyors puszit nyom az arcomra, s annyit mond, vigyázzak magamra, majd vigyorogva nyargal fel a buszra, bőröndje hangosan puffanva ér földet valahol. Nem veszünk könnyes búcsút, de nem is haragban válunk el, én pedig megértem őt, siet a menyasszonyához.
Louis vált velem pár szót, felhozza a dalt, hogy ha beleegyezek megmutatná majd a hangmérnököknek, rábólintok, majd nyom egy puszit a homlokomra és további sok sikert kívánva követi a barátját.
Egyre nehezebb lesz, nem tudom, kihez forduljak. Harry idétlenül hintázva áll hosszú lábain, Niall a távolba mered, Liam csak lógatja maga mellett a karjait. Kettejük közül kell választanom, egyértelmű, kit hagyok utoljára.
- Én nem tudok búcsúzkodni - motyogja halkan a göndör, elszorul a torkom, bocsánatot kellene kérnem tőle azért, mert olyan idióta voltam vele az elején. Azt hittem, hogy egy buta sztárocska, pedig én voltam az, és teljesen félreismertem őt. - Örülök, hogy megismertelek, Mira. Ha jól tudom, körülbelül 1 hónap múlva lesz egy díjátadó, téged is jelöltek díjakra, minket is, ott találkozunk - mosolyog rám, majd közelebb lép és az ölelésébe von. Belefúrom magam a vállába és ölelem, közben pedig nyelem a könnyeim. Nem tudok megszólalni, képtelen vagyok rá. Remegve nyomok puszit az arcára, majd figyelem, ahogy felküzdi magát a buszra.
- Gyere ide! - ront nekem Niall, felkap, s kissé arrébb visz. Az arcomon kövér könnycseppek gurulnak végig, ahogy belenézek a kék szemébe. Tudom, hogy tudja, mi jár a fejében, és szemének gyanús csillogásából én is tudom, hogy nehezen tartja magát. - Ilyen kellemeset még nem csalódtam emberben, mint benned, Mira - motyogja a fülembe, beletúrok a hajába és arcát az enyémhez szorítom. Nem akarom elengedni, és úgy érzem, egyszerűen nem is megy. Meghökkent pillantások fúródnak a hátamba, de nem érdekel, a vállaim rázkódni kezdenek, míg ő halkan csitítgatni kezd.
- Niall - nyöszörgöm, szinte kérlelem arra, hogy öleljen szorosabban és ne menjen el.
- Szeretlek, jó? Csak maradj mindig ilyen, és minden rendben lesz. Hamarosan találkozunk.
Kibontakozik az ölelésemből, megpuszilja az arcom, s hiába szorítom annyira a kezét, ujjait kifeszegeti az enyémek közül és lehajtott fejjel elsiet. Követni akarom, szeretnék felugrani arra a buszra és elbújni, hogy ne vegyenek észre csak akkor, amikor már Londonban vagyunk. Még csak azt sem várta meg, hogy válaszoljak.
- Kiscicám - összerezzenek arra, hogy lehelete megcsapja a nyakam, karjaival körbeöleli a derekam és magához húz. Ez hiányzik még nekem, elbúcsúzni tőle... - Ne sírj!
Felé fordulok, félek, hogy majd ő is olyan váratlanul enged el, mint ahogy Niall tette. Végigsimít az arcomon, felbiccenti a fejem és megcsókol. Olyan mohón kapok az ajkaiért, mint még soha, simogatja az arcom és testével védelmezően takar el a tekintetek elől. Lepereg előttem az összes itt töltött nap, az idegesítései, a veszekedéseink, minden ütés, amit mértem rá, ugyanakkor minden csók és ölelés. Belekapaszkodok a pólójába, szükségem van rá, most van szükségem rá, bent pedig azt mondta, igyekszik majd mindig eljönni, ha kell nekem. És most kell.
Elszakad tőlem, halkan nyöszörögve húzódok közelebb hozzá, türelmes puszikat ad a számra, a vállai megremegnek kicsit, ő sem akar elengedni.
- Boldog Szülinapot, Mira - motyogja a hajamba, végigsimít a derekamon és kezemet az ajkaihoz húzza, de közben észrevétlenül a tenyerembe csúsztat egy kis papírfecnit. - Csak akkor nyisd ki, ha már beszálltál a kocsiba - aprót bólintok, nem tudok megszólalni, néma könnyek folynak végig az arcomon. Szánalmas, de nem tudom megállítani őket. Csókokat hagy az arcomon, végigsimít a hajamon, majd még egyszer a szemembe néz és beletúr a hajába. Olyan erősen húz magához amennyire csak tud, és ilyen szoros ölelésben nem mostanság volt részem. Megcsókol, érzem benne a kétségbeesést és a vágyódást, majd szépen megnyugszik és az arcomat simogatva próbál elválni, mígnem elhúzott puszik után homlokunkat egymásénak döntve pihegünk.
- Hívj, ha leszállt a géped - simít végig a hajamon, gyengéd puszit ad a számra, majd vonakodva elengedi a kezem.
Ő is elmegy, Luke pedig átfogja a vállam és együtt nézzük, ahogy becsukódik utána az ajtó. Nagyot lélegzek, muszáj legyűrnöm ezt, muszáj összeszednem magam, nem sírhatok ennyit, az nem én vagyok. Felbőg a motor és a puha talajba mély nyomot vájnak a kerekek. Elfordítom a fejem és az istállók felé nézek, miközben Luke besegít a limuzinba.
Nyitott szájjal lélegzek, kapok egy zsebkendőt, melybe kifújom az orrom, miközben elindul az autó.
Csend áll be, bámulok kifelé az ablakon, majd kihajtogatom az egészen apróra hajtott papírt, amikor elhagyjuk a Happy Horses Farm tábláját.