2015. november 12., csütörtök

75.rész A legnagyobb harcok

Sziasztok!
Sajnos a rész nem lett olyan hosszú, és olyan jó sem, mint amilyennek indult, de sajnos változtatni perpillanat nem tudok rajta, és igazából annak is örülök, hogy egyáltalán elkészült, így is éjfélig gubbasztottam és írogattam telefonról, mire ezt összehoztam.
Sajnálom, hogy nagyon sok kommentre még nem válaszoltam, ezt rengetegszer elmondom, mert bűntudatom van miatta, de tényleg látom mindig mindegyiket, és nagyon hálás vagyok! <3
Nessa. x
HOLNAP MADE IN THE A.M

Utálok itt lenni, csak erre gondolok, miközben ismét azon a kanapén gubbasztok, és a nő a szemüvege mögül fürkészve jegyzeteket ír rólam. Tudni akarom, miket irkál rólam, vagy talán mégsem, nem tudom akarok-e szembesülni azzal, ahogy egy pszichológus lát engem. Annak ellenére sem, hogy napok óta sulykolom magamba, hogy beszélgessek vele Niall miatt, nem megy, hiszek a munkája sikerében és hogy tudna segíteni, mégis az jár a fejemben, hogy őrült vagyok, gyenge, bomlott elméjű. Minden alkalommal úgy lépek be, hogy elhatározom, válaszolni fogok a kérdéseire, aztán leülök erre a borzalmas kanapéra, leül elém a szemüvegében, jegyzetfüzettel a kezében, és úgy érzem magam, mint egy megfigyelni való állat. Csakhogy ma félreteszi a füzetet, leveszi a szemüveget, és közvetlenül mellém ül le, átölelt térdem mögül óvatosan pislogok rá, nem vagyok részeg, hogy engedjem, hogy bárki is megérintsen vagy túl közel jöjjön azokon az embereken kívül, akiket közel tudok engedni magamhoz.
A térdére teszi a kis füzetet, akaratlanul is odapillantok, és miközben elolvasom a papírra írt gondolatokat magyarázni kezd. 
Testbeszédével sugározza zárkózottságát, lehajtja a fejét, a hajával takarja magát, térdének átölelésével minél kisebbnek próbál tűnni, legszívesebben elmenekülne a világ elől. Tekintete gyakran elréved, saját elméjének fogságába esik, körmei gyakran az útjába eső testrészébe marnak, belső harcokat vív, felgyülemlett harag, múltbéli sérelmek kínozzák. Gyakran levegőért kap, vagy kihagy a légzése, elveszett, segítségért kiáltozik, de túl makacs ahhoz, hogy kérjen, vagy elfogadja azt. Valószínűleg egyedül akarja megoldani a problémáit, de nem megy neki, és ezt nem ismeri be magának. Előfordulhat, hogy másokon vezeti le a feszültséget, de az öncsonkítás lehetősége és felmerülhet, mivel önmagának marása, karmolása, és a hajának néhány helyen való megritkulása erről árulkodik. Ajkait összeszorítja, biztatást adva önmagának, hogy erős, mások előtt a legtöbb érzelmét elrejti, magába fojtja.
Nem bírom folytatni, oldalakon keresztül elemez engem és az érzéseim mindössze abból, hogy szótlanul ülök a kanapéján, nyitott könyv vagyok előtte, pedig a legkevésbé sem akarok az lenni, zárt könyv akarok lenni aminek az óceán mélyére dobták a kulcsát. Megrémít, hogy mindent tud rólam, tudja hogy milyen vagyok és miért, hogy amikor elbambulok valósággal visszamegyek az olyan pillanatokba, amikor megvolt mindenem, és még csak nem is tudtam róla, és hogy ezt utálom, mert a mellkasomban erősebben kezdd sajogni az az óriási űr, amit valamikor Liam töltött be.
Nem akarom, hogy tudja ezeket, ugyanakkor szeretném is, ha valaki észrevenne már, nem kellene elmondanom hogy mi bajom, hanem magától rájönne, nem nekem kellene segítségért kutatnom, hanem valaki megtalálna, hogy segítséget nyújtson a kérésem nélkül. Niall részben ilyen, és ezért annyira szeretem, valamiért mégsem tud átlendíteni a holtponton, és ha ez neki nem megy, akkor már én is kezdem elhinni, hogy lehetetlen vagyok.
Ami a legijesztőbb, hogy rádöbbentett olyanokra, amiket észre sem vettem, hogy miközben a hajam az arcomba lóg szaporán veszek levegőt, hogy visszafojtsam a szemem égését és megszüntessem a belső kínokat, ujjaim a felkaromba vájnak, és érzem a késztetést, hogy csomókban tépjem ki a hajam.
Mindeközben folyamatosan beszél, megpróbálja érthetőbben elmagyarázni a jegyzeteit, de nincs rá szükségem, tökéletesen értem amit írt, mert ezt érzem, ezt érzem, mióta felébredtem egy idegen ország idegen kórházában életem egyik legszebb álma után és azt hittem, azért sír és kér bocsánatot, amit korábban mondott, aztán kinyögte az igazi okot.
Érzem a forróságot, a gyomrom mélyéről tör fel, végigperzseli a mellkasom, összerántja a torkom, kiégeti a szemem, és a könnyek forró lávaként kezdenek ömleni belőle. Képtelen vagyok levegőt venni, kapkodok érte, de nem érzem az oxigént, mintha leállnának az agyam azon funkciói amik minden emberbe bele vannak programozva. Légzés, élni akarás.
Az egyetlen amit jelenleg akarok, hogy visszamenjek az időben, nem akarok sokat ugrani, csak az utolsó éjszakánkig, amikor még nem mondtam el neki, miért éppen akkor bukkantam fel. Csak feküdtünk, fejem a mellkasára hajtottam míg ő apró mintákat rajzolt a hátamra, ujjaival fésülgette a hajam. Ha visszamehetnék és tudnám, mi fog következni, mindent máshogy csinálnék. Nem veszekednék vele, nem rohannék el, akkor sem, ha elküldene, vagy talán megtenném, de nem zuhannék bele abba a gödörbe, amibe kerültem. Vissza akart jönni hozzám, többen is elmondták, hogy azért jött, én voltam az, aki elküldte. Én rontottam el, egyedül én, talán köze volt hozzá, de végül én voltam az, aki nem tudott elég erős lenni, a kisbabánk egyes egyedül miattam halt meg. Talán nem akart megszületni, és egy ilyen borzalmas ember gyereke lenni.
Nem tudom mikor, de a könnyeimmel együtt artikulálatlanul ömleni kezdenek belőlem a szavak is, attól kezdve, hogy először egymáshoz szóltunk a farmon. Semmit nem hagyok ki, kikapcsol az agyam és lejátszószerűen folynak ki belőlem a gondolatok odáig, hogy most itt ülök, és egyszerűen már nem tudom, kit kérjek meg, hogy lökjön le a hídról amin ingadozok.
Percek, talán órák elteltével a lábaim a padlóhoz nyomva ülök, egy zsebkendőt és egy pohár vizet szorongatok, bizonyára már javában letelt a 60 perc, bármikor elmehetnék, de már nem visz a lábam. Ha ennyi mindent elmondtam, akkor segítsen, mindegy hogyan, de adjon valami tanácsot, hogy honnan és mivel induljak.
- Jobban érzed magad? - kérdezi, rápillantok, próbálja azt sugározni, hogy elmondhatok bármit, és tudom is hogy így van, hiszen ez a munkája, mégis újabb falakat kell ledöntenem magamban.
- Segítsen - a hangom elvékonyodik, elfúl, a vállaim újból rázkódni kezdenek, önmagammal harcolok.
- Segítek, ígérem, hogy együtt túllépünk ezen, de ahhoz együtt kell működnöd velem. Menni fog? - úgy érzem magam, mint egy óvodás, a körmömet rágva aprót bólintok.
- Megpróbálom.
Házi feladatot kapok, mégpedig oldalakat, a megadott feladatok közül kell kiválasztanom hármat, és megcsinálnom a következő alkalomig. Sebezhetőbbnek érzem magam, amikor kilépek az ajtaján, Niall az egyik fotelban gubbaszt a kezeit tördelve, mellette pedig ott ül Luke.
- Minden rendben? - pattannak fel egyszerre, és hozzám sietnek. Még mindig egy zsebkendőt gyűrögetek, habár már foszladozik az ujjaim közt. Az arcom kipirult, a szemeim vörösek, az egyik kezemmel a kapott mappát szorongatom. Aprót bólintok, aggódva figyelnek, megfogom Niall kezét, csak mert szükségem van rá. A mellkasához húz, nekidöntöm a fejem és behunyom a szemeim néhány pillanatra, míg mély levegőt veszek.
- Büszke vagyok rád - motyogja a hajamba.
Nagyot nyelek, nem emlékszem rá, mikor mondta ezt utoljára valaki, talán nem volt túl rég, de nem mondhatta olyanra, ami tényleg fontos számomra. Például, amikor Luke mondja, hogy büszke rám, vagy a szüleim, és Ashton úgy mondta, hogy büszke arra, hogy a barátnője vagyok, mintha én lennék a világon a legjobb ember, ezek fontosak, minden más, ami nem jut eszedbe, az annyira nem fontos, az agy tudja, mit kell jobban elrakni.
- Hazamehetek? - harapdálom az ajkam, szinte azonnal kifelé kezdenek terelgetni. A kocsiban magyarázatot találok arra, miért alszom el mindig, ha sírok, vagy sírás után. Sírni, úgy igazán, hogy megszakad a szíved és egyszerűen nem tudod megindokolni, hogy mi fáj igazán, az az egyik legkimerítőbb dolog a világon. Luke mellkasára borulok, Niall kezét fogom, egy ideig laposakat pislogok, majd egy sóhajjal kiürül a túlzsúfolt, zsibongó fejem.
Amikor felébredek az öcsém épp kihajtogatna a kocsiból, a szemeim dörzsölgetve, hunyorogva kezdek mozgolódni, kissé megszédülök amikor kiszállok. Niall papírzacskókat szorongat, és egy poharat, amit felém nyújt.
- Köszönöm - mosolygok hálásan, a számba veszem a szívószálat és iszom egy kortyot a jeges, karamellás finomságból. A starbucks a világ nyolcadik csodája számomra.
Képtelen vagyok bármit is mondani az elmúlt órákról, és nem is nyaggatnak, külön-külön talán mindkettőjüknek elmondanám, de hárman már túl sokan vagyunk hozzá. Igénybe veszik a konyhám és az ebédlőm, kipakolják amit vettek míg én aludtam, majd asztalhoz parancsolnak.
- Azt mindet muszáj megenned - mutat Niall a tányéromra.
- Nem kérsz te mostanában kicsit túl nagy dolgokat tőlem, és túl sokszor?
- Mira, azt mindet muszáj megenned - ismétli meg Luke, mire mindannyian elmosolyodunk.
Egy ideig turkálok az ételben, majd az első falat után rádöbbenek, hogy borzasztóan éhes vagyok, és tiltakozás nélkül tüntetem el, miközben ők egymást piszkálják, lökdösik. Néha úgy érzem, Niall is az ikertestvérünk, de ez a gondolat nagyon nem fér össze azzal, amik köztünk történtek, vagy éppen nem történtek meg. Jóllakottan, a kezemben a papírokkal gömbölyödök össze a kanapén, miután szinte elzavartak a mosogató közül. Egy ideig hallgatom őket, ahogy veszekednek, fröcskölik egymást és nagyokat nevetnek, mígnem kitalálják hogy hogyan tudnak hatékonyan együtt dolgozni. Abból a 2 perces műveletből, mint 3 darab tányér elmosása 12 percet csinálnak, és máskor talán frászt kapnék amiért eláztatják a konyhám, de most csak mosolygok. Mielőtt gondolkozni kezdenék azon, hogy mennyi mindent hagytam ki, csak mert undokul szóba sem álltam több mint 2 éven keresztül egyikükkel sem, inkább elkezdem elolvasni a pontokat.
- Mik ezek? - guggol le mellém Luke, a vállam fölött pillant a papírra, amit a mellkasomhoz húzok.
- Csak... nem tudom, feladatok, amiknek semmi értelme.
- Szólj, ha esetleg segítség kell -puszit nyom az arcomra, nem hinném, hogy a segítségét fogom kérni, amikor még a papírt sem merem megmutatni neki. Nem tudom milyen érzés lehet tudni, hogy a testvéred hibbant, vagy a legjobb barátod, de egyelőre úgy kezeli, mintha semmi sem változott volna.
- Köszi - motyogom, halvány mosolyt villantok rá, a tollammal firkálni kezdek a mappa hátoldalára.
- Figyelj csak, Mira - fogja meg a kezem és picit megszorítja. - Ne haragudj a múltkoriért, tudod, amikor úgy kiabáltam veled, csak nagyon megijedtem... - nagyot nyel, meglepetten nézem az arcát. Ez az, amit én nagyon ritkán, vagy nagyon soká tudok csak megtenni, bocsánatot kérni.
- Semmi baj, megérdemeltem - hajtom le a fejem, hüvelykujjával végigsimítja a kézfejem.
- Nem, nem érdemelted meg. Csak ne csináld többször, jó? Vagy ne csináld nélkülem, hidd el, ha az kell, bármikor elszívok veled egy jointot - viccelődik, s ez alkalommal elmosolyodok. - Most hazamegyek, van még egy kis dolgunk a fiúkkal.
Aprót bólintok, megpuszilja a fejem és összeborzolja a hajam, majd pacsizva elköszön a konyhát felmosó Nialltől, míg én tovább folytatom a megkezdett rajzomat egy mackóról.
- Mondj nekem egy dolgot, amiben nem vagy tehetséges - összerezzenek, amikor Niall leül mellém, és megszemléli az óriási művem.
- Mikorra kéred a listát?
- Rossz válasz, azt akartam hallani: "Ilyen sajnos nincs, legcsodásabb legjobb barátom" - csillogó szemeivel fürkészve mosolyog rám, visszamosolygok, és tovább bonyolítom a mackóm fülét. - Szeretnél beszélni róla? - komolyodik el. A kezem megremeg a papíron.
- Nem tudom - nyelek nagyot. - Az őrültek tudják, hogy őrültek?
- Mack, ha őrült lennél nem egy pszichológushoz kellene járnod.
Biccentek, nincs kedvem erről beszélgetni.
- Tudod, nagyon sokan vannak, akiknek semmi nagy problémájuk nincs, mégis elmennek. Ne gondold magadról, hogy emiatt van veled valami baj, mert nincs, csak túl sok mindent elviseltél már egyedül. Nem baj, ha most segítenek.
Leteszem a tollat és a papírokat, a körmömet kapargatom, nincs mit mesélnem a történteken.
- Csak elmondtam mi történt - motyogom, miközben a vállának dőlök - azt mondta, segíteni fog.
Átöleli a vállam, kinyújtom a lábaim és óvatosan az ölébe helyezem őket, miközben újra felveszem a papírokat, és előhúzok egy noteszt a kanapé mellett heverő táskámból.
- Ezek mik? - érinti meg, míg a szememmel átfutom a pontokat. Egyik sem olyan, amire most képes lennék.
- Valamire ezek közül muszáj válaszolnom.
Engedem, hogy elhúzza előlem, szemeivel átfutja a sorokat, majd hangosan felolvas egyet.
- Írj 10 dolgot amit szeretsz magadon, magadban, vagy valamit amire büszke vagy, hogy elértél. Ez menni fog, nem? Megpróbálhatnád.
Az ölembe helyezi, valóban elgondolkodok a válaszon, majd egy gondolatjellel beírom:
- A zenei karrierem.
Gondolkozok a következőn, a toll végét rágcsálva nézem azt az egyetlen mondatot, és semmi nem jut eszembe. Leteszem a tollat, kissé talán túl erősen, és elraknám a noteszt, de Niall megakadályozza.
- A-aa - rázza a fejét - ezt megcsináljuk - helyezkedik el úgy, hogy kényelmesen tudjon írni.
- De nincs semmi...
- Már hogyne lenne, Mackenzie! -fojtja belém a szót. - Tíznél sokkal több van.
Az ujjaimat tördelve gondolkozok, vajon mit szeretek magamon, régen szerettem ahogy kinézek, vékony voltam, és jól éreztem magam a bőrömben, nem tudom mi változott. Az ujjaim közé veszem a hajam, még mindig erős és vastag, fényes, bár ráférne egy vágás.
- A hajamat szeretem - motyogom, elengedem a tincset, és az eszembe villan, hogy egyet mindig mindenki eltűr az arcomból. Liam csinálta a legjobban, a fülem mögé simította, majd az ujjaival megcirógatta az arcom, és az állam alá nyúlva magához húzott. Sokszor mondta, hogy szép vagyok.
Megrázom a fejem, attól függetlenül, hogy Niall azt körmöli, szeretem a hajam, kedvem lenne kitépni azt a tincset.
- Tovább - nógat, ujjával oldalba bökve ösztönöz. Percekig csend van, tényleg igyekszem, komolyan, de egyszerűen semmi nem jut eszembe. Onnan tudom, mikor unja ezt meg Niall, hogy hirtelen megállás nélkül hadarni kezd.
- Tudod, szerintem mi a legjobb benned? Az, hogy bármikor időt szakítasz rám, mindegy, mit csinálsz, hány óra, rád mindig számíthatok, és bármit elmondhatok neked. Sosem nevetsz ki, vagy velem nevetsz, vagy sehogy, mindig azt tartod szem előtt, hogy nekem mi jó, ez alapján adsz tanácsokat, és ösztönzöl valamire. Ez nagyon sokat jelent nekem, Mack.
- Te is...
- Ne szakíts félbe - emeli fel a mutatóujját, a szája kissé felfelé húzódik. - Igazi testvér vagy, ha választhatnék magamnak egy lánytestvért, akkor ha már te nem lehetsz, olyat választanék, aki olyan, mint te. Jöhetsz nekem azzal, hogy nem vagy jó testvér, de igenis az vagy, ahogy én is számíthatok rád, úgy Luke is. A következő, hogy óriási szíved van, és nagyon nagylelkű vagy, mindig adakozol és az utcán haladva is mindig adsz pénzt a hajléktalanoknak. Tudom, hogy megteheted, mindannyian megtehetjük, de vannak akik így sem teszik, és nagy dolog, hogy segítesz. A munkádban odaadó vagy, a koncerteken mindent beleadsz, sosem hibázol, és képes vagy kiállni magadért, ami jó dolog, még ha néha nem is tűnik úgy. Ugye érted?
Aprót bólintok, de beszél tovább, a kezem az övébe fogja és az ujjaimmal játszik, én azt nézem, ő engem.
- Büszke lehetsz a kitartásodra, az akaratodra, semmit nem adsz fel, épp ezért vagy ilyen jó. Óriási tehetség vagy, borzasztóan okos, hihetetlen érzéked van mindenféle zenéhez és a hangszerekhez, nézd meg az előbbi rajzod, elemezd a dalod, vagy hadd rakjak eléd egy matekpéldát, miközben egy Chopin darabot játszol zongorán. Olyan elképesztő agyad van, ami nagyon ritka - böki meg a homlokom, és amikor ránézek elmosolyodik. - És csodaszép vagy, a lábujjadtól a fejed búbjáig egyszerűen minden szép, nem csak a hajad. Szép az arcod, a szemed, szépek az ajkaid, a mosolyod, gyönyörű alakod van, csinos lábaid, egyszerűen szép vagy. Ezek mellett a belső tulajdonságaiddal olyan vagy, akiért minden apró aggyal rendelkező férfi gondolkodás nélkül meghalna, ha kell, és bármit megtenne, hogy feleségül vehessen. Ha annak, hogy ezeket nem tudod magadról, bármi köze van Liamhez, akkor nem fogom engedni, hogy elmenj hozzá, hanem megverem, de tényleg.
- Nem, nem ő... Ő is mindig ilyesmiket mondott - kelek a védelmére. Nagyokat pislogva gondolkozok, mit válaszolhatnék, végül egyszerűen a vállának dőlök.
- Fantasztikus vagy - mormolja a hajamba, miközben puszit nyom bele.
- Te vagy az.
- Akkor mindketten azok vagyunk - vigyorodik el, végigsimítja az arcom, miközben a szemembe néz. - Komolyan, Mackenzie.
Elszorul a mellkasom, de ez a szorítás egy kicsit kellemes. Puszit nyomok az arcára, közel a szájához, és egy pillanatra mindkettőnk számára megáll az idő, míg elgondolkozunk a lehetőségeken. Nem biztos, hogy ellenkeznék, ha a keze lejjebb csúszna, vagy közelebb vonna magához, vagy picit elfordítaná a fejét, de talán bárkivel ezt érezném egy ilyen monológ után. Közelebb húz, de nem az elképzeltek alapján, homlokát a vállamnak dönti, szinte elbújik bennem, miközben erősen ölel. Ujjaimmal végigszántok a haján, simogatom, fésülgetem, a fejem az övére hajtom. Bárcsak tudnám, mi jár az ő fejében.
- Niall? - szólítom meg, nagyot nyelek, amikor óvatosan felemeli a fejét és rám néz.
Nem tudom, mit akarok mondani neki, tulajdonképpen talán semmit.
- Én is bármit megtennék érted, hogy boldog legyél - motyogja, kezét az arcomra helyezi és hüvelykujjával gyengéden simogatja. Nem veszem észre, mennyire bosszantóan közel kerülök hozzá. Végig Liamre gondolok, hogy ha ezt most megteszem, akkor őt bántom leginkább, és rengeteg mindent tönkretehetek. Niallt is csak bántanám, és elszúrnám a barátságunkat.
Zihálva mászok ki az öléből, levegőre van szükségem és egy kis távolságra, úgyhogy az erkélyre menekülök. Kedvem lenne leugrani róla és 8 emeletet zuhanni, biztos lenne, hogy többé senkinek sem okozok bajt.
- Mack - simít végig a hátamon, egy pillanatig majdnem úgy fordulok meg, hogy kiabálni kezdek vele, majd elharapom a nyelvem, szó szerint ráharapok, hogy mozdulatlan maradjon. - Minden rendben - puszilja meg a fejem, majd bemegy, tudja mikor kell magamra hagynia.
A távolba meredve tűnődök azon, milyen hirtelen elkezdett besötétedni, lassan megjelennek az első csillagok. Félszemmel látom, hogy Niall összeszed néhány ruhadarabot, majd a fürdőszobába megy. Várok néhány percet, majd visszamegyek a lakásba, hallom ahogy megengedi a kádat vízzel, míg én kihúzom az éjjeliszekrény fiókját, és előhúzom a valamikor dühömben bedobott képkereteket. A Liamről és rólam készült mellett van olyan is, amin ötük közt feszítek, Harry és Niall arcához nyomom az enyém és vigyorgunk, mint a vadalma.  Mostanra már csak egyetlen kép van kint az egész házban, az is rólam és Luke-ról. Az összeset eldugtam a fiókokba, most viszont elkezdem kihúzgálni őket, kidobálom a ruháim és az ágyra pakolom a képeket, majd egy idő után elfogynak, én viszont még mindig rombolok. Kirántom a fiókokat és kidobálok mindent, belegabalyodok a vállfára lógatott ruhákba, miközben eldobom őket. Mindent, ami a kezem ügyébe kerül óriási erővel hajítok el, vágom földhöz. Sírnék, ha valaki más markolná fel a könyveim és dobálná szét őket, most viszont én magam teszem tönkre, megmarkolom a borítót és a falhoz csapom a könyvet, amely egy pillanatra kiterül, majd lezuhan a padlóra. Követi még egy, majd egy másik, végül annyi amennyit csak elbírok. Jó érzést ezt tenni, a düh, amit a tárgyaimon vezetek le tulajdonképpen magamra irányul.
- Mira! - elkapja a kezem, kis híján hozzávágok egy furcsa, absztrakt tárgyat a polcomról, de kék szemeivel valahogy áttör azon, ami összezárja az agyam a dühvel. Ujjait a csuklóm köré kulcsolja, megfogja a vállaim és a szemebe néz, levegőért kapkodok, folytatni akarom, azért, mert a rombolás egy kicsit felszabadít.
- Kérlek, kérlek engedj! - ráznám le magamról a kezeit, tele vagyok indulatokkal és adrenalinnal, amit muszáj levezetnem. A hajából víz csöpög, végigfolyik a mellkasán, az alsónadrágján foltokban ütött át nedves bőre miatt a víz, a kádból ugrott ki miattam.
- Hadd csináljam akkor veled! - ereszt el, felkap egy tárgyat, aminek a létezéséről nem is tudtam idáig. A falhoz vágja, talán azt várja, hogy megrendüljek, vagy leállítsam, esetleg kiakadjak, amiért darabokra törik, viszont amint elenged kirontok a karjai közül. Velem együtt rombol, de nem tudom, miért, engem kiver a víz, róla meg még mindig csöpög. Mielőtt a szétzúzott nappalival egybekötött szobám után a konyhát is célba venném, a lelkemben valami ismét összetörik. Leomlok a padlóra, zihálva markolom meg a hajam és összekucorodok, szétromboltam azt a helyet, ahol igazán nagyon boldog tudtam lenni. Rengeteg időt töltöttem itt Ashtonnal, az öcsémmel, Niallel, mégis leginkább csak azért a pár napért sajog a szívem, amit Liammel töltöttem el itt. Ahogy járkált, megfogta a jelentéktelen tárgyakat a polcokon és az ujjai közt forgatta őket, végigsimított a könyvek gerincén, levette őket, beleolvasott, a véleményemről kérdezett. Talán szétszaggattam pár ruhát, amit akkor viseltem, ha vele voltam, fehérneműket, amiket ő simogatott le rólam. Hiába hunyom le a szemeim, fogom be a fülem, feszítem a homlokom a térdemnek, a gondolataimnak csak hozzá van köze. Mintha előttem lenne, éppen rám nevet, fogja a kezem, magához szorít hosszú hetek után, két kezébe fogja az arcom és úgy néz, mintha nem hinné el, hogy létezek, Ajkait az ajkamra tapasztja, ujjaival simogatja a nyakam, az arcom, beletúr a hajamba, a számba suttogja, hogy szerelmes belém.
Én hagytam el őt, és nem ő engem, én mentem el, amikor megpróbált bocsánatot kérni. Ő csak egy hibát követett el, én viszont ezret.
- Mack - rántást érzek, felszakítja a burkot amit magam köré húztam, és egy újat képez. - Lélegezz, Mira! - fogja két kezébe az arcom, ahogy rázogat fokozatosan jut oxigén a tüdőmbe, és visszakerülök a valóságba a saját Liam Payne központú világomból. Két karját körém fonja, hangosan zihálva szorít, és előre-hátra ringat, simogatja a hajam, miközben talán magát kell a legjobban megnyugtatnia. Én csak meredek a káoszra, amit alkottam, egyaránt jellemzi az életem és a lelki világom is, mindegyiket én romboltam szét.

10 megjegyzés:

  1. Hu.. Hat nem is tudom mit mondjak. Igazabol megdobbentett ez a resz, nem hittem volna, hogy Mira ennyire kifordul magabol. Nagyon remelem hogy hamarosan meggyogyul vagyis inkabb Liam gyogyitja meg!:D Megint jo reszt irtal!
    Puszi:
    Gréti

    VálaszTörlés
  2. Fogalmam sincs, miért gondolod ezt "nem olyan jónak, ahogy indult", ugyanis továbbra is az a véleményem, hogy ez több, mint jó. Szeretem Mira gondolatait olvasni, ahogy rádöbben dolgokra, megtalálja az összefüggéseket, mert egy kicsit szerintem mindannyian tudunk vele azonosulni. A problémái, attól eltekintve, hogy ki is ő és mivel foglalkozik, akár még valósak is lehetnek, és sok olyan megoldhatatlannak hitt gondja van, ami bármelyikünket aggaszthatná. Szerintem. A rombolása először megdöbbentett, de ez elmúlt. Kicsit olyan, mintha én is megkönnyebbültem volna, hogy sikerül valahogy levezetnie a feszültségét.
    Jaj, Nessa én nagyon szeretem ezt a történetet (is), és képtelen vagyok nem nyálcsorgatva olvasni a sorokat. Imádom, hogy soha véget nem érő ez a vívódás, azt is, hogy úgy érzem, Mira már sosem jut el újra Liamhez, de leginkább azt, hogy a legapróbb részletek is elvarázsolnak. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha egyszer mégis vége lesz. Sírni fogok, az biztos, mert már most is majdnem megkönnyeztem. Mondjuk, előfordulhat, hogy attól volt, mert épp a Love you Goddbye-t hallgattam/-tom, közben rettenetesen megsajnáltam Mirát, hogy elmúlt éjfél, úgy várom a Made in the A.M.-et, mint a Messiást, és hogy még mindig tökéletes és fantasztikus ez az egész.


    xx L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, ahogy már sokszor mondtam, még mindig az az egyik kitűzött célom, hogy a karaktereim valóságosak legyenek. :)
      Jaj, Lu, én pedig annyira szeretem, hogy mindig itt vagy ezekkel a borzasztóan pozitív kommentekkel. Köszönöm! <3

      Törlés
  3. Huh nem tudok hosszú véeménynt írni 12%on van a telom. Furcsa volt ez a rész más. Mira rálépett a gyógyulás utjára ami nagyon jó. Imadom ahogy írsz magával ragad. Mindig várom a csütörtőköt mert új rész. Én is vártam már a miatmot és imádom. Neked hogy tetszett? Meghallgattad előbb vagy megvártad a pénteket?
    -FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :) <3
      Egyébként így nagyon utólag válaszolva a kérdésedre: Megvártam a pénteket, és imádom.

      Törlés
  4. Drága Nessa! :)

    Szerintem meg, megint egy csodálatos részt hoztál össze, nincs vele semmi baj :D
    Hát ezt nem gondoltam volna, hogy Mira ennyire ki fog borulni és hogy magát okolja a dologért..
    Remélem Liam és Mira nemsokára találkozni fognak..meg kell ezt oldaniuk, egyiküknek se jó így..
    Nagyon várom a következő részt! <3
    Puszi :-*
    XoXo

    VálaszTörlés
  5. Drága Nessa!

    Egy kicsit elcsúsztam a résszel, és ráadásul majdnem elfelejtettem írni neked.
    Tudom sokat jelent neked, ha írnak a részekhez. Meg én csak itt kommentbe tudlak csodálni téged, hogy milyen fantasztikus vagy. A részeid mindig tökéletesek, nem késve hozod őket, az olvasók figyelmét, mindig fenn tartod, a befejezéssekkel. Nagyon a szívemhez nőtt, ez a történet. Az biztos, ha egyszer megírod az epilógust, és nem lesz a blogodon több új bejegyzés, akkor egy üres hely fog tátongani a szívemben, Remélem még fogsz alkotni valami újat.
    Egy kicsit a részről: Elmondta a problémáit. Minden elmesélt az elejétől a végééig a pszichológusnak. Pedig azt hittem, hogy nem fog semmit mondani. Ez meglepett. A házi feladatot Niall segít neki megírni,. Remélem minél hamarabb meg fog gyógyulni. Mira kirohanása meglepett a végén.
    Tudom, hogy már fent van a folytatás, és amint lesz időm elolvasom, és írok is hozzá.
    Kitartást az iskolához.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mónika!
      Akkor én mit mondjak, amikor hetekkel később tudok csak válaszolni a kommentedre?
      Nagyon köszönöm, annyira boldog vagyok, hogy ilyen pozitív visszajelzéseket kapok tőled! <3

      Törlés