2015. január 28., szerda

37.rész Tükörkép

~Mira Hemmings~

- Na ne vicceljenek!- Luke először a tányéromra pillant, majd rám, és végül a pincérre.
- Valami gond van, Uram? - az öcsém elképedten néz rám, száját szorosan zárja össze. Valahonnan ismerős ez a gesztus,
- A mennyiség, a mennyiséggel van gond - bök a saját tányérjára, ami szinte roskadozik az ételtől, majd az enyémre, amin egy kanál köret és egy eltűnő darab natúr hús van. - Miért hozott ilyen keveset neki? Azt hiszem, az ár nem ezt az adagot foglalja magába!
- Luke, fogd be! - lököm meg az asztal alatt, s halkan sziszegek mellette. - Elég ennyi.
- Külön kérés volt, hogy a kisasszony ne kapjon túl sokat - a pincér úgy néz rá, mintha egyértelmű lenne, miért ilyen kevés a vacsorám.
- Mi? - halkul el, de ez nem jelent jót. - Akkor most külön megkérem, hogy hozzon egy normális adagot a nővéremnek, ez egy macskának se lenne elég! 
- Ahogy gondolja, Mr. Hemmings - bólint aprót, s ellenkezés nélkül elhúzza előlem a tányérom.
- Ne, nem szükséges, én... - kétségbeesetten pislogok, de nem tudom befejezni a mondatot. Hazugság, hogy nem vagyok éhes, és ez elég, mert nem így van, és a gyomrom ellenem szövetkezve megkordul. 
Luke haragos tekintettel emelkedik fel mellőlem, de megragadom a kezét és visszahúzom, kérlelve nézek rá, mire hatalmasat sóhajtva visszaül mellém és a hajába túr.
- Mi a francot csinálnak veled? - morogja magának, fejét hitetlenkedve rázza és tenyerével eltakarja az arcát. - Legszívesebben odamennék, és egyenként a pofájukba borítanám a tányéruk tartalmát! - vállai megremegnek a visszafojtott dühtől, gyilkos tekintettel néz a kissé távolabbi, hosszú asztalnál vacsorázó Sethre, és a menedzsment további tagjaira. Általában nekem is ott kell ülnöm köztük, most viszont külön asztalhoz ülhettem az öcsémmel. 
- Ne rendezz jelenetet - sóhajtok fel hosszan, s egy pillanatra lehunyom a szemeim.
- Egyél - tolja felém a tányérját. Párolt zöldségek és natúr hús helyett törtkrumpli és jókora darab rántott hús néz vissza rám. 
- Megvárom a sajátom - húzom mosolyra a szám, és visszacsúsztatom neki. Továbbra is a fejét rázza, és igazából bele sem merek gondolni, mi járhat az én mindig nyugodt, kedves és vicces öcsém fejében jelenleg. 
A számban összefut a nyál, amikor a pincér leteszi elém ugyanannak az ételnek a normális adagú változatát, de valószínűleg feltűnik a többieknek, hogy a pincér kétszer ment el mellettük a tányérommal. Zöldséget szúrok a villámra, és levágok egy darab húst, az egyetlen falat megfelelne annak a felének, amit először kaptam, de az étvágyam elmegy, amikor Seth hajol az arcomhoz. Luke gyilkos tekintete találkozik az ő meglepően bájos arckifejezésével. A férfi már-már barátságosan támaszkodik a térdére, és undorítóan mosolyog rám.
- Miranda, édes, nem gondolod, hogy ez kicsit sok számodra? Megbeszéltük, hogy az edzés mellett muszáj egy kicsit diétáznod is, és úgy vélem, ez az adag túl sok a megbeszélthez képest - azt várom, mikor simít végig a fejemen, vagy puszil meg szánakozva csak azért, hogy átverje a testvérem. Viszont az öcsém hosszú idő óta először ezúttal nem kajálja be ezt a színészkedést, talán mert a saját szemével látta, hogy tegnap Seth elfelejtette megjátszani magát, amikor elé állt azzal, hogy kihagyom az edzést. Talán mert a saját fülével hallhatta, hogy a mosdóban kuporogva Seth az ajtó másik oldaláról parancsolta meg nekem, hogy menjek edzeni, mert dagadt vagyok, vagy talán mert most élőben láthatja a vacsorám csekély adagját. 
- Legalább két lépéssel húzz arrébb a testvéremtől! - úgy morog, mint egy dühös pitbull, és erre a hangra Seth meglepetten pislogva lép hátrébb. 
- Nagyon fog fájni a hasad, ha azt mindet befalod - bizonygatja továbbra is rettentő "kedvesen", mintha csak csupa jót akarna nekem. 
Mély levegőt veszek, és kicsit felé döntve a fejem újabb falat zöldséget tolok a számba.
- Tudja, hogy mennyit egyen ahhoz, hogy ez ne legyen így, nem kell aggódnod - villant rám gúnyos mosolyt Luke, mellettem az ölében pihenő kezét ökölbe szorítja. Rajtunk kívül sokan esznek még itt, hiszen ez egy drága szálloda étterme, nem rendezhet balhét, mert arról az egész világ tudni fog. 
- Ez túl sok, Mira! Nem azért dolgozom, hogy megedd ezt és aztán... - kezdi elveszíteni a fejét, és levetkőzni magáról az álruhát, amit mindenki jelenlétében fenntart, csak velem szemben vetkőzi le.
- És aztán? - pislogok ártatlanul, érzem Luke feszültségét, és ez átragad rám. Az alsó ajkam megremeg, miközben a számat elnyitom, majd idegesen a fogaim közé kapok egy darab húst, és rágni kezdem.
- Dagadt legyél - sziszegi, és talán elhiszi, hogy Luke nem hallja, de ez nem így van. Megelőzöm az öcsémet, és a tányérom olyan erővel vágom a férfi arcába, amekkorát még soha az életbe nem fejtettem ki. Egy pillanatig csönd van, teljesen csönd, mindenki abbahagyja az evést és a beszélgetést, én leszek a tekintetek középpontjában úgy, hogy nem is akarom ezt, és nem is veszem észre magam. Az agyamra sűrű, dühös köd ereszkedik, hallom a koppanást, amely azt kíséri, hogy a tányér találkozik az orrával és a homlokával, azt kívánom, bárcsak betörne az egész feje. Elrántom a tányért, és már a következő ütést mérném rá, amikor Luke felkap. A testem remeg a dühtől, kiesik a kezemből a tányér, hatalmasat csattanva hullik darabjaira a padlón, és ha nem tartana szorosan, hosszú, tökéletesen reszelt körmeimmel a férfi arcának ugranék, de Luke kirohan velem, és a mellkasához szorít. Hatalmas hibát követtem el, lehetetlen, hogy ezt valaki nem örökítette meg, már látom magam előtt az újságcikkeket. Betuszkol a liftbe, még mielőtt bömbölni kezdenék, vagy sikoltozva rohannék vissza, hogy az összes evőeszközzel Sethet üssem, amíg csak képes mozogni. Ezek helyett viszont csak állok, szorosan tart a karjaiban, egész testemben reszketve markolom meg a pólóját, és beletemetem az arcom. Beletúr a hajamba és a mellkasához préseli a fejem, az ölelése egyre szorosabb lesz, mialatt elindulunk felfelé. Képtelen vagyok nem reszketni, és valahol a földszint és a kilencedik emelet között kirobban belőlem a sírás. Nem is azért, amit tettem, vagy amit mondott rám, hanem azért, mert mindenki tudni fog róla, és a mindenki magába foglalja Niallt, Harryt, Ashtont, és Liamet is.
- Ne! - halkan suttogva hajol a fülemhez, arcát az enyémhez préseli, és a hátam kezdi simogatni. A karjaim olyan szorosan fonom Luke köré, amennyire csak tudom, jelenleg teljesen úgy érzem, rajta kívül nincs semmim. Ő az egyetlen, aki mindig is így viselkedett velem, hiszen akkor is így simogatta a hátam, amikor egy elesés miatt sírtam, vagy mert összevesztem valakivel, amikor nem nyertem meg az X-Factort, és amikor Ashton szakított velem. Pont ugyanígy szorított magához, préselte arcát az enyémhez, és kérlelt, hogy ne sírjak. - Ezt kellett tenned, és rohadtul büszke vagyok rád! - eltol magától, és kicsit megszorongat, hogy bizonygassa, valóban így van. Az arcomon viszont szüntelenül folynak le a könnyek, gyűlölöm az egészet.
1 óra múlva már némileg megnyugodva, takaróba bugyolálva kuporgok az ágyon, és felhúzott lábaimmal tartva a tányért lapátolom magamba az ételt. Egy egész adagot.
Amikor Luke telefonálásra hivatkozva kiment a szobából tudtam, hogy kaját fog hozni, ahogy azt is, hogy elintéz majd helyettem mindent odalent. Az elintézéshez az is hozzátartozik, hogy bár nem vallja be, valószínűleg hatalmas balhét rendezett a szomszédos szobában. Tenyerével a homlokát támasztva tűnődik a fotelban, néha hitetlenkedve horkant fel és rázza a fejét, majd amikor az üres tányért óvatosan az éjjeliszekrényre teszem hirtelen felpattan. Összerezzenek, levágódik mellém és a karjaiban von, az arcom piros és a szemeim duzzadtak, de ő az, aki tényleg mindenhogy látott már.
- Amikor róla panaszkodtál mindig azt hittem, hogy ez csak hiszti - beletúr a hajába, számat szomorú mosolyra húzva nézek rá, és megvonom a vállam. - Ott mondta a fülem hallatára - kezei ökölbe szorulnak, majd kihajtogatja az ujjait -, és nem verhetem be a képét!
- Nem is kell - a hajához nyúlok és eligazgatom a szőke tincseket.
- Nagyon tökös tesóm van - mosolyodik el, és felemeli a kezét. Öklözünk, majd puszit nyom az arcomra és magához ölel.
- Megint minden rólam fog szólni - rázom a fejem, és nagyot nyelek. - És bajban vagyok, ugye?
- Nem tehetik ezt veled, érted? Az nem lehetséges, hogy ne hagyjanak rendesen enni, miközben egész nap talpon vagy! Állj már ki magadért, Mira, mindig megtetted, nyisd ki a szád és szállj szembe velük!
Eltűnődök azon, hogy alig pár hónapja azért vitt el a farmra, hogy ez megváltozzon, hogy ne legyek ilyen, most pedig visszasírja azt a kibírhatatlan énem. Persze, tudom, az ő célja csak annyi volt, hogy vele ne viselkedjek úgy, ahogy tettem. Aprót bólintok, fejem a térdeimre hajtva gondolkozok, Liam felhívott, amikor már aludtam, és beszéltünk néhány szót, lenémította a telefonját a koncert ideje alatt, és amikor elaludt elfelejtette visszaállítani. Elmeséltem neki, hogy itt van Luke, de azt nem mondtam, hogy konkrétan miért jött el hozzám két turnéállomás között.
Tudom, hogy kérdezősködni fog, ha ez megjelenik. Tudni akarja majd, miért tettem, mit mondott Seth, és még nem tudom, mit fogok hazudni neki.
Addig, míg Luke mellettem van senki nem mond semmit, és az edzőm se látom többé a nap folyamán. Kimarad egy újabb edzés, helyette viszont a színpadon olyan intenzitással mozgok, amivel simán ledolgozom a megevett ebédem. Vigyorgok, nevetek, mintha semmi bajom nem lenne, táncolok, dobálom a hajam és mindent kihozok magamból, amit csak tudok. A koncert végén, amikor visszakiabálnak rántom magammal a testvérem is, és a telefonok világításának tengerének szélén ülve közösen éneklünk el két dalt, egyik a Lights, a másik pedig a Long Way Home. Az első dal az én igazán berobbanó első slágerem, viszont a 5SOS daloknak valami különleges hatása van rám. Előhozzák bennem azt az érzést, hogy én is közéjük akarok tartozni, ezt a stílust játszani, élő zenével a hátam mögött akarok énekelni. És a dal soraiban akaratlanul is magamat és Liamet képzelem bele, majd a végeztével az üvöltés mindennél hangosabb lesz. Mosolyogva nézek a testvéremre, és őszinte, ki nem mondott büszkeséggel néz vissza rám. Ezt ketten csináltuk, megragadom a kezét és szorosan átölelem, majd ketten elhagyjuk a színpadot. A mosolyom egészen addig levakarhatatlan, mígnem újra búcsúznunk kell. A karjaiba bújva elfog valami rettegés, rettegés attól, hogy elmegy, és minden olyan lesz majd, ahogy tegnap volt addig, míg nem bukkant fel. Ebben a másfél napban megvédett, de ha 30 perc múlva elmegy, ki fogja majd árgus tekintettel nézni a közelembe lépő emberek minden mozdulatát? De nem szólok semmit, mert ellenben velem, ő kiélvezi a turnéjuk minden percét, és egyszerűen nem tehetem meg vele, hogy mindig, amikor van valami bajom, akkor idejöjjön, és kimaradjon mindenből, amit a srácokkal megtehet. Mosolyogva figyelem bentről, hogy a magángép elmegy vele, ugyanakkor a gyomrom összeugrik a szigorú utasításra, amit azután kapok.
- Miért kellett jelenetet rendezned az étteremben? - kérdezi már az autóban ülve Christian, a turnémenedzser.
- Nem volt szándékos - öltöm fel a makacs hangszínem, fejemet felbiccentve nézek rá. - Seth egy rohadék, hónapok óta csak tűrök, és alig eszek valamit. Nem tudom, miért olyan fontos nektek, hogy egy pálcika legyek, de valamit rohadtul rosszul gondoltok, mert az éheztetés a 21. században már nem szokás! Megérdemelte azt a tányért a pofájába, különben talán Luke rendezett volna balhét, nem én!
- Igazad van - bólint aprót, de nem ad nekem tökéletesen igazad. - Jobban fogok figyelni arra, mennyi ételt kapsz, és Sethre is. Viszont ő a legjobb személyi edző, és nagyon örülhetsz neki, hogy hajlandó veled dolgozni azok után is, ahogy viselkedtél, és viselkedsz vele, és a kis kiruccanásod alatt teljesen semmibe vetted a munkáját.
- A munkáját? Ez az én testem! - nevetek fel gúnyosan, egy határozott mozdulattal hátralököm a hajam. - Köszönöm, nem vágyom a legjobbra. Nem bírom elviselni, és ő sem engem, új edzőt akarok!
- Ez jelenleg nem megvalósítható - jelenti ki, és ezzel lezárja a beszélgetést. Semmit nem mond a koncerttel kapcsolatban, most sem, ahogy soha. Elfelejthetem azt a dicsőítést és büszkeséget az emberek szemében, amit az elején kaptam, csak azt képesek megjegyezni, ha valamit nem jól csinálok.
Kivételesen nem vagyok annyira nyűgös és fáradt, amikor visszaérünk a szállodába szerencsére mindenki békén hagy, most nem indulunk tovább, hiszen holnap is lesz még itt egy koncert. Bár az idő eléggé előrehaladott, mégis megpróbálom elérni Liamet. Egészen hozzászoktunk már ahhoz, hogy olyankor beszélünk, amikor az egyikünk már alszik, de ez jobb, mint a semmi.
- Cica! - hangja álmoskás, mégis némileg élénk, amikor beleszól. Elmosolyodva dőlök el az ágyon, mint egy szalmazsák.
- Szia - motyogom halkan, mosolyogva. - Ne haragudj, hogy felébresztettelek.
- Semmi baj, vártam, hogy beszéljünk - válaszol, s néhány másodpercig azt várom, hogy felhozza a reggel történt eseményeket. Néhány internetes portálra máris kerültek ki képek, és jelentek meg lehetetlenül összetákolt netes cikkek. De nem teszi, talán ő még nem is tud róla. - Milyen volt a mai koncert? Luke már elment?
- Fantasztikus, énekeltünk együtt - számolok be róla, közben akaratlanul is egyre többet kezdek mosolyogni. Jó hallani a hangját, annyira hiányzott már. - Igen, nem olyan rég jöttünk vissza a szállodába, elment a magángépükkel.
- És milyen napotok volt? - érdeklődik tovább. Nem csak udvariasságból teszi, hanem mert valóban érdekli.
- Történt valami, ami mindkettőnket eléggé... kiborított, de egyébként jó, tényleg. Jó volt egy kicsit vele is lenni, beszélgetni, elég sok minden tört felszínre most, szóval...
- Mi történt? - szakít félbe. Kár volt megemlítenem, egyből ráharapott.
- Semmi különös, én csak... csináltam valamit, ami nem fog visszhang nélkül maradni - vallom be halkan, s piszkálni kezdem a hajvégeim.
- Mit csináltál, Cica? - kérdezi kissé idegesen, fojtottan. Talán azt is elhinné, ha azt mondanám, embert öltem.
- Én... kiborított az edzőm, ezért lent az étteremben az arcába nyomtam az ebédem. Ha Luke nincs ott, azt hiszem, mást is csináltam volna vele - az ajkamat harapdálom, néhány másodpercig csend áll be köztünk. Iszonyat büszke lehetnék magamra, mert elmondtam neki ezt. Majd a csendet hirtelen megtöri a nevetése, komolyan, hangos, és igazi nevetés.
- Hűha! Mit tett ellened? - kérdezi viccelődve. Ő nem tud semmiről, nem tudja, hogy Seth miket mond nekem, erről kivételesen nem panaszkodok neki, és azt hiszem, másról sem igazán. Niall a lelki szemetesládám, és Luke.
- Túl sok mindent - morgom, melyre válaszul macskanyávogáshoz hasonló hangot ad ki. Sosem fog erről leszokni, de bosszantás helyett csak megnevettet. - De mindegy, igazán nem fontos - jelentem ki könnyedén, mintha valóban nem lenne fontos. - És neked milyen napod volt?
- Mhm, egy műsorban voltunk délelőtt, aztán hangpróbán, és jött a koncert - figyelmesen hallgatom, lehunyom a szemem, és a fülemhez szorítom a telefont. Bárcsak már nem csak így kellene közel érezni őt magamhoz, bárcsak itt lenne, és valóban a fülembe motyogna, átölelné a derekam és szorosan összebújnánk. Luke itt volt, de azért az még sem olyan, mintha Liam lenne mellettem, az egyetlen közös bennük, hogy mindketten tudnak iszonyúan bosszantani, de a szeretetem irántuk valami egészen más, Liam olyanokat vált ki belőlem, ami megijeszt. Megijeszt, mert talán még Ashtonnal szemben sem éreztem.

~Liam Payne~

Ledobom magam a színpad szélére, arcomat a tenyerembe temetve veszek mély levegőt. A fejem zsong, a hangok nem jönnek ki, és rettentő rossz kedvvel ébredtem, legszívesebben minden közelemben lévő embert képes lennék megfojtani, ha hozzám szól.
Niall huppan le mellém, csak annyira nézek fel, hogy a szemeimmel végigjárjam az üres stadiont. Másfél hetet kell még kihúznom, aztán Mira egy kicsit az enyém lesz, és majd akkor feltöltődök. Az újságok jelenleg azt az esetet boncolgatják, amiről ő is beszámolt nekem, és előjött az, hogy mostanság sokat fogyott, ami miatt én is aggódok, de ő nem mondja nekem, hogy lenne bármi baj is, így azt hiszem, nagyon nincs mitől tartanom.
- Elmehetnél hozzá - szólal meg Niall, mintha csak a gondolataimban olvasna. - A következő koncert 3 nap múlva lesz, ha este felülsz a repülőre, akkor viszonylag sok időt tölthetsz vele.
- Ez nem így megy - motyogom. Ha ilyen könnyű lenne, akkor minden helyszín közt tennék egy kis kiugrót Mirához.
- Szüksége van rád - böki ki erőltetetten, mire felkapom a fejem. Az arcán vívódást látok, megrázza a fejét és beletúr a hajába. - Csak nem mondja ki.
- Te miről beszélsz? - nézek rá már normálisan, a hangom észrevehetően mélyül.
- Csak... egy kicsit fáradt, és nyűgös, és neked is hiányzik, szerintem mindenki megérti, ha elmész egy kicsit hozzá - idegesen vakargatja a karját. Legszívesebben letámadnám, hogy mondjon el mindent, amiről ő tud, és én nem, de a féltékenység fellobbanásának szikráját lenyelve végül csendben maradok. Tisztelnem kell, hogy ő Mira legjobb barátja, és ha én elmondanék valamit a legjobb barátomnak, amiről nem akarnám, hogy ő tudjon, valószínűleg iszonyúan kiakadnék, ha az csak úgy elmondaná. Tudni akarom, és belülről elkezd marni a gondolat, hogy talán van valami, amiről nem tudok, de nem kérdezek semmit, csak aprót bólintok.
A spontán döntések hozója sosem én voltam, mégis életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy bár nagyon fáradt vagyok, kiharcolom, hogy a koncert után 2 testőr kíséretében repülőre üljek. Olyan izgatottság lesz úrrá rajtam, mint egy 5 éves gyereknek valami fontos esemény előtt, vagy ha az életemhez kellene példát találni, akkor mint egy rajongónak a koncert előtt. Legszívesebben tombolnék, ordítanék, és amikor meglátnám, akkor felborítanám örömömben, valami oknál fogva mégis elalszok, ami talán nem is baj. A repülő zötykölődésére ébredek, és amikor kinyitom a szemeim egy nagyobb rázkódás után az ablakon kipillantva már a beton kifutópályát pillantom meg. Itt vagyok, és Mira is valahol itt van ezen a városon belül, hamarosan újra együtt leszünk.
Arcomról levakarhatatlan a vigyor, és mivel az érkezésemről senki nem tud, nem várnak rajongók az előtérben. A 2 testőrrel a nyomomban biztonságban kijutok a kocsihoz, amely a barátnőmhöz fog vinni. Mira menedzsere küldte értem, az egyetlen személy, akinek Paul szólt az érkezésemről.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Christian vagyok! - nyújtja felém a kezét, amit kissé megszorítva mutatkozok be. - Mira épp az edzőteremben van, de gondolom nincs kedved várni, szóval menj csak be nyugodtan.
Bólintok, és igyekszek nem őrülten vigyorogni. Végigmegyek a folyosón, amely az öltözőkhöz vezet, majd mielőtt belépnék megállok, és hátamat a falnak döntve mély levegőt veszek. Valószínűleg nincs mitől tartanom, és igazából nem is tartok semmitől, csak muszáj megnyugodnom, hogy olyan higgadtnak és értelmesnek tűnjek, amilyen a beszélgetéseinkkor vagyok. Pötyögök egy sms-t Paulnak, hogy megérkeztem, és Niallnek is írok, majd a telefonom a farzsebembe csúsztatva kinyitom az ajtót, de rögtön megtorpanok. Hangosan szól valami dubstep zene, amelyet túlordít egy férfi. Az agyamban kutatni kezdek, mire leesik, hogy Mira a személyi edzője arcába vágta bele a tányérját, ez lehet az a férfi. Akármennyire is menni akarok, megállok, és figyelmesen fülelek.
- Egyre lassabb vagy, gyerünk fuss tovább, különben örökké ilyen dagadt maradsz! - az arcomra először kiül az elképedés, lábaim földbe gyökereznek. Előveszem a telefonom, és elindítom rajta a hangfelvevőt, ha esetleg szükség lesz bizonyítékra. A kezeim ökölbe szorulnak, de nem mozdulok, csendben maradok, és egy ideig ott is csend van, csak a zene üvölt, és hallom, hogy Mira apró lábainak találkozását a futógéppel.
- Nem bírom már - pihegi fáradtan, a tarkómon égnek merednek a szőrszálak a hangjától. 2 érzést vált ki belőlem, az egyik azt hiszem, teljesen világos mindenki számára, a másik a düh, mert szinte könyörögve mondja ezt.
- Ez semmi nem volt! Gyerünk tovább, nincs leállás, és örülj neki, hogy csak ennyit kell csinálnod azok után, hogy az újságokba került a kis incidensünk! - nem értem, miért üvölt vele, de a kezeim akaratlanul is ökölbe szorulnak. Senki nem beszélhet így vele, főleg nem egy ilyen seggfej. - Másfél hét múlva találkozol a kis szerelmeddel, és még mindig úgy nézel ki, mintha semmit nem csináltál volna eddig semmit, ugyanolyan kövér vagy! Undorodni fog tőled!
Még mindig nem rontok be, de az idegeim lassan pattanásig feszülnek. Hallom a barátnőm csípős válaszát, és a szám kissé megrándul a büszkeségtől, ahogy azon a dühös kismacska hangján odaszúr valamit.
- Nézz csak magadra, lehet, hogy mindenki az egekig magasztal, de ezt kicsit sem érdemled meg, mert lehet, hogy tudsz egy kicsit énekelgetni, és újabban egy nyálas fiúbanda hátán kapaszkodsz fel, de nézz csak magadra! Ha akarnál, sem fogsz úgy kinézni, mint egy modell, hiszen csak rád kell nézni, vastagok a combjaid, széles a csípőd, átlépsz minden határértéket, és ezerszer kövérebb vagy, mint bármelyik énekesnő! Egy lusta dög vagy, összezabálsz mindent, és csak hisztizel, ha az edzéseken kiköpöd a tüdőd 3 kilométer futástól, de még te vagy felháborodva! Hiába cipelt el az öcséd egy farmra, egy cseppet sem változtál meg, ugyanaz a kis elkényeztetett csitri vagy, aki mindig is voltál!
Ennyi. Szinte fizikailag érzem, hogy az agyamban elpattan valami, az a valami, ami az első meghallott mondat óta visszatartott attól, hogy berontsak a konditerembe. Gondolkodás nélkül kapom el a férfi atlétáját, és egy határozott mozdulattál átlököm a fél termen. Meglepetten pislog, de mielőtt észhez térne újra előtte vagyok, és valósággal felkenem a falra. Sosem keveredtem verekedésbe, gyerekkoromban mindig én voltam az, aki így járt, akit jól elpáholtak, és emiatt kezdtem bokszolni, bár sosem verekedtem élesben senkivel. A tanult ütések most mégis rettentő jól jönnek, az öklömet gondolkodás nélkül lendítem és állon vágom, és rohadt nehéz megállni egy ütésnél, mert ezerszer többet érdemelne. Nem engedem el, a falhoz szorítom, és legszívesebben megfojtanám, de tudom, hogy ezt nem tehetem, viszont minimális elégedettség tölt el vérző alsó ajka láttán.  A fejem forrónak érzem, és egyszerűen elfelejtkezek róla, hogy Mira lát engem, a férfi arcába hajolva kezdek üvölteni hangosabban annál, ahogy ő tette a barátnőmmel.
- Férfi létedre hogy mersz így beszélni egy nővel? Hogy mered sértegetni őt, és ilyeneket mondani neki?! Hogy mered felemelni a hangod a barátnőmmel szemben, te szararcú?! Darabokra szedlek, ha még egyszer a közelébe mész! - sajog az öklöm azért, hogy addig üssem amíg csak mozog, és képes kinyitni a száját, de egy könnyű test az enyémhez csapódik, és aprósága ellenére megragadja a karom, mielőtt újabb ütést mérnék rá. Ezzel kizökkent, undorodva lököm el magam tőle és hagyom, hogy talpra essen. Mira visszafogja a karom, habár nem értem, miért teszi, de ennek ellenére már halkan, ám annál fenyegetőbben morogva hajolok bele az edzője képébe.
- Felfogtad amit mondtam? Mert ha nem, beleverek a fejedbe minden egyes szót, te seggfej!
- Liam - elfordulok, mert ha nem teszem, megragadom a torkát, miközben bólogat. Rettentő érdekes, hogy már közel sem akkora a pofája, mint korábban. Magamhoz szorítom a lányt, aki hatalmas szemekkel bámul rám, elemelem a földtől és kirontok vele, az ajtót bevágom mögöttünk úgy, hogy a csattanás visszhangot ver az épületben.
- Miért nem mondtad ezt el nekem? - a hangom dühös, és ideges, de ezzel ellentétben az arcát simogatom, és magamhoz szorítom. - Mégis hányszor beszélt így veled?
- Sokszor - motyogja sírós hangon, a testem megremeg a dühtől. Kicsit eltolom magamtól, felbiccentem a fejét, és kutakodva nézem az arcát. Kipirult, szőke haja egy szoros copfban lóg alá, melyből az apróbb tincsek kibomlottak, izzadt, és az arca könnyektől nedves.
- Szétverem - morgom, de szorítása erősödik, és a karjaim közé fúrja magát. - Muszáj innen elmennünk!
Aprókat bólint, átölelem, és elindulunk a folyosón, de amikor a korábban bemutatkozott Christian csörtet felénk minden újra kibukik belőlem.
- Mira! Mi történt? Szóltak, hogy kiabálást hallanak a konditeremből.
- A közelébe ne merje engedni azt az embert többé, különben egy rohadt súlyzóval tömöm be a pofáját! - nem tudok nem kiabálni, ami miatt halkan motyogva kérlel.
- Mégis mi történt?
Eszembe jut a telefonom, a hangfelvétel, amit még nem állítottam le, de most megteszem. Haragtól eltorzuló arccal mutatom meg, és a menedzser arcára hitetlenkedés ül ki.
- Miért nem szóltál? - néz a barátnőmre, aki az arcát elrejtve ölel át, ám most felemeli a fejét. Dacos kis ajkait szorosan préseli egymáshoz, majd remegő hangon, de önmagát nem meghazudtolva, flegmázva szól a férfihez.
- Szóltam! Szóltam, és azt mondtad, ez nem lehetséges!
- Most lehetséges lesz! - szólalok meg dühöngve, szorosan fogom őt magamhoz. - Ha még egyszer akár csak egyetlen pillanatra is ránéz, én... - a kezem ökölbe szorul, de félbeszakítanak.
- Ez nem fog előfordulni. Menj vissza a szállodába, Mira, szabad vagy ma este.
- Mi van a próbával, és az interjúval? - szemei hitetlenkedve nyílnak el, elképedve néz a férfire.
- Szabad vagy, a próba nem fontos, az interjút majd megcsinálják holnap. Menjetek vissza, egyél valamit, és pihend ki magad - Mira arcán még mindig kétkedés, és meglepettség ül, majd aprót bólint. - Kint vár titeket az autó, amivel Liam jött.
- A ruháim, mindenem az öltözőben van - pillant rám, mielőtt kilépnénk. Legszívesebben azt mondanám, nem érdekes, de nincs nála se telefon, se pénztárca, az apró kis rövidnadrágja és az atlétája is izzadt, így hát megfogom a kezét, és visszamegyünk a konditeremhez. Úgy állok az öltöző ajtaja előtt, mint a Buckhingham Palota előtt az őrök, de velük ellentétben azt hiszem, az én tartásom fenyegető, az arcom rángatózik.
Pillantásom végigfut rajta, szűk nadrágján, nyitott magassarkú cipőbe bújtatott csinos lábfején, strasszos pólóján, és a fölötte viselt piros műbőrdzsekin.  A haját kibontotta, a combjai tökéletesek, a dereka karcsú, a hasa puha, a kezem alatt mégis érzem, hogy izmos. Nem bírom tovább, finoman a falnak döntve csókolom meg, a dühöm egészen máshogy eresztem ki ezúttal. Minden, amit az a szemét mondott neki nem több hazugságnál, mert Mira gyönyörűbb az összes létező élőlénynél, és a bennem túltengő indulatok ellenére ezer meg ezer újabb érzelem rohamoz meg attól, hogy formás kis szája az enyémért kapkod. Nem tudom, lehetséges-e elfelejteni valaki csókját, de minden eltelt hét után ez az egész egyre jobb lesz. A díjátadó óta eltelt hetek alatt sírt miattam, vitatkoztunk, mindenfélét vágtunk egymás fejéhez, üvöltöztünk egymással, majd kibékültünk, és habár az esti kis nyugodt beszélgetéseink során néha összeszólalkoztunk, mégis mellette, vagy tulajdonképpen több száz kilométer messze tőle érzem igazán, hogy élek. Hogy az életem nem unalmas, mert a munkám ellenére még lehetne az, beleunhatnék, de ő mindig hoz bele valami újat. Végigcirógatom az arcát, homlokom az övének döntöm míg elhúzódunk egymástól, napszemüvegének világos lencséje mögött azt hiszem, az én pillantásom tükörképét vélem felfedezni. 




Drága Laurámnak köszönöm a segítséget!❤

12 megjegyzés:

  1. Kedves Nessa!
    Imádom a történetednek minden egyes sorát! Elképesztő ahogy írsz. Nem lehet benne hibát találni, legalábbis nekem nem sikerült. (na nem mintha kerestem volna) :DDDD
    Csodálatosan megformálod a karaktereid személyiségét, a változásokat, ami az egymás iránti szerelemből fakad bennük.
    A mai részben végre megtörtént az, amire már régóta vártam. IGEN! Liam pofán vágta Sethet! Akkora, de akkora elégtétel volt ez nekem. :D
    Na, nem ömlengek itt tovább, a lényeget már úgyis leírtam.
    Siess a kövivel, mert már nagyon várom.
    Puszi: Dolores

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dolores!
      Rettentően örülök, hogy ezt mondod, köszönöm szépen! <3
      Haha, nekem is az volt, pedig én teremtettem Sethet. :D

      Törlés
  2. Drága Nessa!

    Ismét egy csodás résszel ajándékoztál meg minket, ami már egyáltalán nem meglepő. Minden egyes szót izgatottan olvastam.
    Végre megtörtént, amire már mindenki iszonyúan várt! Liam jól arcon törölte Seth-et. :D
    Még mindig nagyon örülnék egy olyan testvérnek, mint Luke és Liam-et is szívesen elfogadnám, ami azt illeti. :D

    Már izgatottan várom a következő rèszt!

    PS: Sajnálom, most csak ennyi tellik tőlem negyed kilenckor.

    Anna .x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anna! :)
      Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett! :)

      Törlés
  3. Drága!

    Fantasztikus részt írtál. Imádtam minden egyes sorát. Végre Seth megkapta a magáét. Mondjuk először azt hittem, hogy Luke fog valamit csinálni veled. De amit Mira tett, azon meglepődtem. És a végén, ahogy Liam bevert neki egyet. Már jóval korábban kellett volna.
    Már várom a folytatást.

    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónika! :)
      Köszönöm szépen! :) Luke nem igazán az a verekedős karakter, és azt hiszem, mindenkinek jobban tetszett, hogy Liam hősködött. :D

      Törlés
  4. Úristen! Végre! Végre Liam is tudja!
    A részt nem tudom,miért de vegig sírtam. Olyan szinten aranyosak,higy azt nem.lehet kifejezni.
    Várom a következőt!
    Puszillak- <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sírtál? :o Jajj, ne! Annyira azért nem volt megható.
      Köszönöm szépen! <3

      Törlés
  5. Drága Nessa! :)

    Végre, Seth kilőve..annyira örülök, hogy Liam ott volt és jól képen törölte ezt a semmirekellőt!! Mira-nak jobbak ki kéne állnia magáért:) Tökéletesen kiegészítik egymást Liam és Mira <3 Luke tesvérének lenni szerintem a legjobb dolog ami történhetett Mira-val :D Remélem nem fog valami galiba történni, és nem fognak eltávolódni egymástól ( MIAM <3 )
    Annyira tehetséges vagy, nagyon szeretem ahogy írsz, átadod az érzelmeket és az olvasóid bele tudják élni magukat a történetbe :)
    Gondolkoztál már azon hogy könyvet írj ?! Én olvasnám :)
    Várom a következő részt :)))))))
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágaság! :)
      Jajj, de aranyos vagy! <3
      Köszönöm szépen, nagyon jólesik, hogy ezt mondod! Fiatal vagyok még ahhoz, hogy könyvet írjak, de a távoli jövőben talán előfordulhat majd. :)

      Törlés
  6. Drága Nessám, aka Imrusné! :)

    Most mit mondjak? Annyira büszke voltam MIrára is és Liamre is, mintha ismerném őket, mintha megmondhatnám nekik, hogy jól tették, amit tettek, de mivel ez nem lehetséges, inkább neked intézem ezeket a szavakat. :)
    Amikor késő este megyek haza mindig a Long way home-ot hallgatom, és mikor tegnap végre volt alkalmam elolvasni ezt a részt is, úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Annyira tetszett, és annyira szeretem, hogy emiatt már most csütörtököt akarok, még tanulni sincs kedvem amiatt, hogy még csak vasárnap van. :)

    Iszonyú kíváncsi vagyok, mit tartogatsz még, hiszen azt hiszem, még csak most fog valami igazán nagy történni. :)

    Remélem hamar túléled az előtted álló újabb hetet is, és gondolj bele, már "csak" 128,8 nap választ el a bécsi koncerttől. Nekem ez ad erőt, hátha neked is.. :))

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu! :3
      Iszonyatosan boldog vagyok, amiért ezt mondod, köszönöm! <3
      Bizony jól érzed, a történet még csak ezután fog beindulni, kicsit hosszúra sikeredett a bevezetés.
      Nekem is ez ad erőt, örülök, hogy nem vagyok egyedül vele. :)

      Törlés