85.rész Vissza

Sziasztok!:)

Őszintén remélem, hogy már hallotta mindenki Zayn debütáló dalát, szerintem hihetetlenül jó, és borzasztóan örülök annak, hogy megtalálta a maga kis útját. 

Már csak 5 rész van hátra, plusz az epilógus, ami furcsa, mivel lassan 2 éve írom ezt a blogot, és 6 hét múlva úgy tűnik, vége lesz. 

Remélem, tetszeni fog nektek az új rész, bár nem túl eseménydús, de a java még csak ezután jön!:)

N.x

~Mira Hemmings~

Olyan boldogan rángatom magam után a csomagjaim, és foglalom el a helyem a magángépemen, mint még soha, vagyis az utóbbi időben biztos nem. Boldogan vetem le magam az egyik ülésre, és feldobom a bakancsba bújtatott lábaim a szemben lévőre, kész vagyok a 20 órás repülőútra, ami rám vár. Eltelt 3 hét, mióta Niall elment, és az idő alatt túl sok olyan unalmas dolog történt, ami fölött nem suhanhatok át szó nélkül. Az első, és talán a legfontosabb, hogy hazamentem, és megtanultam egyedül lenni, elfoglalni magam anélkül, hogy közben telefonon zaklatnám Niallt, vagy az öcsémen lógnék. Befejeztem az albumom, és az év első hetében a polcokra is fog kerülni, amíg én Írországban tengetem a napjaim. Azt hiszem, ahogy a lelkem igazán öngyógyításba kezdett, a kapcsolatom is a helyére rázódott Niallel, nem került fel köztünk többé semmi olyan téma, amitől kínosan éreztük volna magunkat, én megosztottam vele a velem történteket, ő pedig velem, hogy mivel tölti a napjait, Liamről pedig egyszerűen nem beszélünk. Még mindig eszembe szokott jutni, néha, amikor a hátamra fordulok, és elképzelem, mi lett volna, ha ez az egész teljesen máshogy alakul, ha aznap éjszaka a karjaiba kapott volna, de már nem fájdítom szándékosan a szívem. 

A telefonom megcsörren, félbeszakítja a gondolatmenetem pont annál a résznél, amire nem szeretek gondolni.

- Szia! - hallom a vidám, boldog hangot. - Felszállásra kész vagy?

- Ahogy mondod! - vágom rá izgatottan.

- Melegen öltözz fel leszállás előtt, Mack, itt hideg van, és havazik.

Lepillantok a rövid, mintás ruhámra, és a vékony, fekete harisnyára, amit tulajdonképpen csak azért vettem fel, hogy jobban nézzek ki.

- Oké - mosolygok, közben megpillantom a felém közeledő stewardesst. - Niall, azt hiszem, most már le kell tennem.

- Rendben, jó utat! - köszön el boldogan.

Engedelmesen kötöm be magam, és átállítom a telefonom módját, szeretek repülni, de összességében azért az ritka alkalom, amikor egy közel 20 órás repülőút ennyire boldoggá tesz. Kényelmesen elhelyezkedek, és a szemben lévő kicsi, síkképernyős tévén megjelenő filmek közt kezdek válogatni.

Szóval, ott tartottam, hogy 3 hét alatt amellett, hogy újra ráléptem a saját utamra, ami egyedül az enyém, túlestem a Karácsonyon is, amitől idén féltem, napról-napra egyre jobban, ahogy közeledett. Féltem, hogy egyedül leszek, bár így utólag úgy gondolom, ez hülyeség volt, mert ha akartam se tudtam volna egyedül maradni. Az elképzeltjeim ellenére - hogy a lakásomban ülve újra megtörök, és a kezemben Liam apró ajándékaival belemerülök egy olyan világba, ami megtörténhetett volna, de mégsem történt - végül minden máshogy alakult. Az öcsémmel, és a szüleimmel együtt állítottuk fel a fát, és legalább háromszor összevesztem vele, mert aránytalanul, semmit sem figyelembe véve hányta fel a díszeket. Anya óriási vacsorát készített, a nap folyamán betoppant összes rokonnal együtt, míg mi a nap további részét az unokatestvéreinkkel töltöttük. Valószínűleg ez az egész miattam volt, mert évek óta nem rendeztünk ilyen hatalmas, családi karácsonyozást, de az ideitől kezdve azt hiszem, újra rendszeressé fog válni. Egész nap gyereknek éreztem magam, annak a 14 éves lánynak, aki az előtt voltam, hogy Luke benevezett volna Simon tehetségkutatójába. 

Az öcsém volt az utolsó, aki átadta az ajándékait, utoljára hagyva engem, üres kézzel lehuppant mellém, míg én az apró, neki szánt dobozt szorongattam, benne a gravírozott gitárpengetővel. Egyszerűen lehuppant, és én megelégedtem volna azzal a puszival, amit az arcomra nyomott, csakhogy aztán közénk nyújtotta a jobb karját, és felhúzta a pulcsijának az ujját. A csuklójába egy cikornyás M betűt véstek feketével, melynek kunkori szárán egy madár üldögélt. Luke nem tetováltatott, és amennyire tudtam, nem is tervezett, hiába egy menő banda menő énekese, az enyémre is a fejét rázva nézett, most mégis a csuklóján viseli a nevem kezdőbetűjét. A kezdeti sokkhatás után a nyakába borultam, és mégsem sikerült megúsznom könnyek nélkül.

- Miért pont madár? - kérdeztem szipogva, amikor mindenki nyugovóra tért, és ketten maradtunk a szobájában. Újra a kezembe vettem a csuklóját és körberajzoltam az M betűt a mutatóujjammal.

- Ez jutott eszembe - vonta meg a vállát, de cseppet sem érdektelen módon. - Mert néha eltávolodsz tőlem hónapokra, de mindig visszajössz, mint a madarak - mosolygott rám bátortalanul, egyszerre fájdítva a szívem, mert az eltávolodás sokszor nem abból állt, hogy elmentem, hanem abból, amiért rendszeresen azt mondja, hogy hiányoztam neki, ugyanakkor hatalmasat dobban is.

Most pedig, visszatérve a jelenhez, azt hiszem, aki a repülőn ül, az én vagyok, nem egy undok lény, aki mindenkit távol akar tartani magától, és nem is egy összetört, szánalomra méltó szerzet, hanem én, egy lány, aki többnyire újra elégedett az életével, és képes őszintén mosolyogni, bár belül néha felélednek a démonai.
A repülő zötykölődve rugaszkodik el a talajtól, míg én rezzenéstelen arccal elindítok egy részt a kedvenc sorozatomból, és hátradőlök. Az egyetlen feladatom az elkövetkezendő majdnem 1 napban, hogy ne türelmetlenkedjek, mert nem fogom tudni felgyorsítani a repülőt, sem az időt, hogy hamarabb ott legyek. Úgy tervezem, hogy egy ideig elfoglalom magam, filmezek, olvasok, van itt egy gitár is, aztán amikor kellően fáradttá unom magam, lefekszek aludni, és remélhetőleg eleget pihenek ahhoz, hogy amikor felébredek már jóval közelebb legyek Niallhöz.
Kérek egy kis salátát, és lassan a számba adagolom, miközben feszülten figyelem a jelenetet, a repülés tökéletes, ha sorozatmaratont akarsz tartani, mert túl sok választásod nincs, hogy mi mást csinálj. 5 részt nézek meg, pont annyit, hogy befejezzem az aktuális évadot, majd úgy döntök, képes vagyok meglenni az azonnali folytatás nélkül is, és választok egy könyvet a repülőn fellelhetőek közül. Próbálok nem arra gondolni, milyen lassan telik az idő, nem is pillantok az órára, miközben falom a sorokat. Órákkal később hatalmasat sóhajtva csukom össze a könyvet, és kipillantok az ablakon, azt hiszem, egyelőre nem túl jó ötlet olyasmit olvasni, amiben akár egy aprócska szerelmi szál is van, mert eszembe juttatja, hogy az én történetemben a bonyodalmak után nem jött boldog befejezés.
Még mindig nincs sötét, és még mindig túl sok idő van hátra leszállásig, egy ideig tűnődve figyelem a kissé sötétebb színű felhőket, és a makulátlan kékséget, amit látok fölöttük, várom, hogy éjszaka legyen, és ezúttal a repülő ablakából, zavaró tényezők nélkül tanulmányozhassam az égi testeket. Sokszor arra a kérdésre próbálok választ találni, hogy miért szeretem nézni őket, de sosem jövök rá, egyszerűen csak bámulatba ejtenek, talán csillagász lettem volna, ha nem így alakul az életem, vagy igazi, elismert csellista. Furcsa, hogy míg más arra vágyik, hogy olyan híres legyen, mint én, én az unalmas perceimben azon tűnődök, mennyi minden más válhatott volna belőlem, de végül is most sincs panaszom, a zene és éneklés nélkül nem tudnék létezni, csak arra gondolok, hogy jó lenne valamire használni az agyamat is, akkor talán nem érezném úgy néha, hogy szétrobban a fejem.
Jobb híján, hogy ne unatkozzak, a kezembe veszek egy konzolt, és böngészni kezdek a videójátékok között. Mentségemre szóljon, nem miattam vannak itt, hanem mert van egy ikertestvérem, és néha amikor még Ashton velem tartott, de sikeresen az őrületbe kergettem, ezzel a zárta ki a világot. Kiválasztok egyet, ami nem tűnik úgy, hogy csak öldösni kell benne, vagy egy autót irányítani, majd lehuppanok a helyemre, és némi bénázás után elindítom. Elég idétlen, és időbe telik, mire rájövök, hogy hogyan kell irányítani. Amellett, hogy focizzak, erre sem tudott rávenni az öcsém, így a közös videójátékozások kimaradtak, de mentségemre szóljon, az ő babázása velem is abból állt, hogy átgázolt rajtuk, vagy épp a játékautójával ütötte el Barbie-t, de még semmihez sincs késő.
Azon kapom magam, hogy élvezem a játékot, kinyújtott nyelvvel, megfeszülve kerülgetem az akadályokat, gyűjtök pontokat, meg minden, ami egy ilyenben van, majd örömujjongásban kitörve fogadom másfél órával később, hogy az egészet megnyertem, igaz, a hüvelykujjaim görcsbe álltak, és a szemeim égnek.
Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaim, majd felállok, és végre némi örömmel nyugtázhatom, hogy a nap lemenőben van. Elfoglalom az egyik kabint és kibújok a ruháimból, hogy átvegyem valamire, amiben pihenhetek. Nem tudom, mire számíthatok Dublinban, sosem éreztem még a bőrömön olyan igazán hideget, és egy kicsit félek a filmekben látott fültövet ért, arcba csapódó hógolyóktól, amikkel Niall biztosan megajándékoz majd, de pont ezért vettem egy új, vastagon bélelt kabátot, kötött sapkát, sálat, és egy hótaposó csizmát. Más emberek elvágynak az ilyen időjárású helyekről, én alig várom, hogy odaérjek, bár azt hiszem, ennek a fő oka inkább Niall viszontlátása. Apró dolgokkal ütöm el az idő, leszedem a sminkem, kifésülöm a hajam, majd egy szoros fonatba fogom, és a táskámból előre kikészítem a vastag ruhákat, amiket végre felvehetek majd, ha elkezdünk leszállni.
Amikor először voltam ezen a gépen furcsa volt, hogy tudok filmezni, van internet, és nem csak ülések vannak, ahogy a megszokott járatokon, hanem kabinok, amikben az üléseket ággyá alakíthatom. Pont ezt csinálom, széthúzom az ülést és megágyazok magamnak, majd boldogan huppanok le rá, tudva, hogy ha békésen elalszok, és szerencsés leszek, akkor amikor felébredek már majdnem ott leszünk.
Kipillantok az ablakon és boldogan veszem észre, hogy végre sötét van, behatárolni sem tudom, hogy hol lehetünk, mert nem látok semmi mást, csak a repülő szárnyát, és a végtelen sötétséget. Ijesztőnek kellene találnom, engem mégis elbűvöl, sőt, azt kívánom, bár mehetnék ennél magasabbra is, és láthatnék mindent, amit innen nem látok. Elábrándozok azon, milyen lenne fentről lefelé nézni, és nem alulról csodálni a számomra olyan elkápráztató égitesteket, a Holdon állva nézhetnék le a Földre, amit sokszor borzasztó helynek találok, mégis gyönyörű.
Összegömbölyödve alszok el az ideiglenes ágyam közepén, magamhoz szorítva a takaróm. Hiányzik, hogy valaki öleljen, vagy én ölelhessek valakit, sokszor arra ébredek, hogy úgy szorítom a kispárnám a mellkasomhoz, mintha egy kisbaba lenne, és ez egy pillanatra megfojt, de legalább tudok aludni egyedül, nem pedig csak szenvedek nyitott szemekkel, néha elpilledve. Igyekszem mindenben megtalálni a pozitívat, mert ha nem teszem, sosem állok lábra.
Beletelik néhány percbe, amíg feltérképezem a helyet, ahol vagyok, majd amikor rájövök a hasamra gördülve nyújtózok ki. Az egyik karom a fejem alá hajtogatva nézek ki a reggeli makulátlanul kék égbolt fényébe, amíg erőt gyűjtök ahhoz, hogy felkeljek. A telefonomra pillantva egyszerre picit elkeseredetten, mégis boldogan veszem észre, hogy még mindig, de már csak 3 óra.
Egy ideig még ébredezek, írok egy üzenetet Niallnek, majd miközben várok a válaszra lassan elkezdem összeszedni magam. Nem hiszem, hogy valaha is öltözködtem volna olyan megfontoltan, mint ahogy most. Vastag, bolyhos zoknit húzok a lábamra, a nadrágomon belülről vékony bélés van, ami egyszerre melegít, és mégsem mutatja drasztikusan vastagabbnak a lábaim. Belebújok a vastag, kötött pulcsimba, majd kibontom a hajam, és elrendezem a hullámokat az arcom körül. Lehet, hogy kicsit túlreagálom ezt a hideg, jég, és hó dolgot, de ausztrálként érzékenyebb lehetek a hidegre, legalábbis anya szerint.
Gondosan kisminkelem magam, majd kimegyek, hogy kérjek valami reggelit, és miközben elfogyasztom ismét megnézek egy részt a sorozatomból. 3 órát könnyebb elütni, mint majdnem 20 órát, így amikor megköszönöm, és egy üveg vízzel a kezemben visszavonulok a kabinomba, már azon kapom magam, hogy szorít az idő. Eligazgatom a hajam, felhúzom a csizmám, és miközben a tükörben nézegetem ezt a téli Mirát, egy kicsit elkezdem sajnálni, hogy nálunk nincs ilyenekre szükség.
A szívem megugrik és heves dobogásba kezd, amikor megérzem a gép fokozatos ereszkedését. Felkapom a kabátom, és az előre kikészített cuccaim, és bekapcsolom az övet, arcom az ablakhoz szorítva figyelem, ahogy áttörünk a sűrű felhőkön, és egyik pillanatról a másikra sok apró vízcseppecske teríti be az ablakot. Olyasféle izgatottságot érzek, mint egy kisgyerek a karácsonyfa alatt, vagy amilyet egy rajongó érezhet, mielőtt találkozik Niallel. A szemeimet behunyva hatalmasat sóhajtok, amikor döccenve a talajra érkezik a repülőgép, majd a fejembe húzom a sapkám, és legszívesebben azonnal kioldanám magam, hogy felkaphassam a kabátom és a sálam, de várnom kell, amíg megáll a gép.
Amikor kinyílik az ajtó már teljes harci díszben állok előtte, de ahogy elém tárul a táj, és a kifutó, biztos vagyok benne, hogy ez nem a dublini repülőtér. Nem sok különbség van a leszállópályák között, de ez nem az, ahová érkeznem kellett volna, és ez óriási deja vu érzést kelt bennem. Nem Írországban vagyok, hanem abban a nevenincs amerikai államban, ahová egyszer elpaterolt az öcsém, és ahol találkoztam a tökkelütött legjobb barátommal. Nyilvánvaló, hogy ez az egész az ő ötlete volt, anélkül, hogy észrevettem volna, egy teljesen más helyre utaztatott, de még ezt sem bánom.
Leszökdécselek a lépcsőkön, a tekintetem vadul jár, várva, hogy mikor csapódik belém az egyik oldalról, de ez nem történik meg.
- Jöjjön, kisasszony - vesz a szárnyai alá egy hatalmas darab férfi.
Átvágunk a reptéren, az egész testem egy hatalmas, dobogó, izgatottan remegő izévé válik, de a kocsiban, amibe besegít, nem ül bent Niall.
- Hová megyünk? - hajolok előre, miután a csomagjaim bekerültek a csomagtartóba, és a férfi elfoglalja a vezetőülést. Felesleges megkérdeznem, tudom a választ enélkül is, de biztos akarok lenni benne.
- A Happy Horses Farmra - az arcomon olyan mosoly árad szét, amilyet senki sem tud elképzelni.
- Nagyon cseles. :D - küldöm el az üzenetet, a válasz másodperceken belül megérkezik, de nem több egy nyújtott nyelvű smiley-nál.
Hátradőlök, ezúttal a táj minden részletét megfigyelem, mert legutóbb az ide való úton végig Luke-kal vitatkoztam, visszafelé pedig sírtam, bár abban határozottan biztos vagyok, hogy nem borított mindent ragyogó fehérség.
Milliónyi emlék rohanja meg a fejem, jobbak, rosszabbak, összességében viszont szépek, azt hiszem, és alig várom, hogy kitegyem a lábam azon a "pokoli helyen" ahol legelőször megtámadott egy kutya.
Ezúttal nem egy kutya vár, bár valahol a távolban hallom az ugatását, hanem az egész Wood család sorakozik fel előttem, amikor kiugrok az autóból. A lábaim mély hóba süppednek, ami furcsa érzés, de nincs időm reagálni, Mrs. Wood szeretetteljesen szorít magához. Nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz viszont látni őket, azt pedig főleg nem, hogy ők úgy fognak reagálni, ahogy. Stephen is mosolyra húzza a száját, és sután magához szorít, megállapítom, hogy nem változott semmit.
- Gyere be, Kedvesem - ragad karon Mrs. Wood. - A barátod még nem érkezett meg.
- Nem? - nézek rá meglepetten.
- Nem, de ne aggódj, perceken belül itt lesz ő is, addig megiszunk egy forrócsokit, és elmesélheted, hogy mi újság.
Mosolyogva követem, nem úgy, mint hónapokkal ezelőtt, most elbűvöl, ahogy a buckás talajon ropog a lábam alatt a hó, legszívesebben ugrálnék benne, lefeküdnék, labdává gyúrnám, de tudok még várni vele.
A hatalmas házba belépve hirtelen rengeteg jelenet játszódik le előttem, és nem tudok nem Liamre gondolni. Látom, ahogy dühösen magyarázva caplat utánam a lépcsőn, elnyúlik a kanapén és szégyentelenül méreget, kiejt az öléből, eszembe jut, hogy a teraszon hintáztunk, és hozzábújtam a mellkasához. Minden amit itt megéltünk most élénken lejátszódik a fejemben, és már nem tartom olyan jónak Niall ötletét, viszont elhitetem magammal, hogy ez majd megváltozik, ha végre megérkezik őkelme is.
A konyhaasztalnál a meleg italt kavargatva bámulok ki az ablakon, elvarázsol a pelyhekben hulló hó, de a távolban feltűnő, egyre közeledő mozgó fekete pont még jobban.
Amikor elég közel ér elfeledkezve mindenről felugrok az asztaltól, éppen csak annyi időre torpanok meg, hogy a lábamra rántsam a csizmám, majd kirobbanok az ajtón és a verandáról leugorva, bukdácsolva, meztelen ujjakkal markolok bele a hóba, és meglendítem a kezem, amikor kinyílik az autó ajtaja. A találat pontos, túlságosan is, egyenesen az arcába csapódik, de nem fájdalmasan, hiszen a hógolyóm már a levegőben elkezdett széthullani.

A kesztyűs kéz döbbenten nyúl az archoz, ám amikor lesöpri róla a havat a vártnál nagyobb meglepetés ér. Kék helyett barna szemek merednek rám döbbenten, az ajkaim elnyílnak, majd megpördülök és berohanok a házba, fel a lépcsőn, abba a szobába, aminek az ajtaját kismilliószor vágtam be. Úgy tűnik, visszatértünk ezekhez az időkhöz.

~Liam Payne~

Megrántom a táskát a vállamon, de mint ahogy jó ideje rendszeresen, ma sincs szerencsém. A tartalma, beleértve a laptopomat is a kemény kőpadlóra esik, szinte azonnal tudom, hogy búcsút mondhatok a MacBooknak, ennek ellenére belevágom a táskába, és a másik szíját megragadva a hátamra vetem, míg a szakadt minden lépésnél a vádlimnak ütközik. Nincs kedvem sehová se menni, de a fiúk nagyon meggyőzőek tudnak lenni, és csak azzal bizonyíthatom Niallnek, hogy nem haragszom rá, ha elmegyek erre a közös vakációra. Az igazság az, hogy valóban nem haragszok rá, de nem tudom, képes vagyok-e máris vele lenni, tudva, hogy tervez valamit, ahogy elmondja majd Mirának, mert még nem tette. Azt hittem, még Karácsony előtt visszamegy Sydneybe, sőt, már akkor repülőre kellett volna szállnia, amikor kimondtam, hogy menjen, úgy gondoltam, együtt töltik majd az ünnepeket, elárasztják a szerelmükkel a világot, januárban pedig megkaphatjuk a hírt, hogy Mira babát vár. Mert Niall ezt csinálná, megadná neki amit akar, amit én nem csináltam, feladna érte bármit, maximálisan támogatná, mert Mira ezt érdemli, Niallt pedig pontosan ez tenné boldoggá. Biztos valami különlegeset tervezget, csak előbb biztos akar lenni benne, hogy nem fogom rájuk robbantani a násznépet.
A tekintetem egy pillanatra elhomályosul, felmászok a repülőre vezető lépcsőfokokon, és ledobom magam az első helyre. A többiek egy járattal mennek Londonból, Niall Írországból, én meg házhoz kaptam a magángépünket, nehogy agresszívan viselkedjek egy horkoló pasassal, a háttámlámat rugdosó kisgyerekkel, vagy beváltsam a menedzsment legnagyobb félelmét, és részegen jelenjek meg.
Sokkal szívesebben maradnék itthon, Wolverhamptonban, ahol csak olyan apró dolgokkal nyaggattak, mint hogy egyek, mosogassak el, terítsek meg, vagy tegyek be egy adag ruhát a mosógépbe. Az egész család arra próbált rábírni, hogy ne csak élőhalottként kóboroljak, de nem hinném, hogy bármikor is sikerült volna nekik. Tudom, hogy anya azt várta, mikor ismerheti meg végre, a nővéreim szintúgy, és apa is imádta volna a bájos mosolyát, okos szemeit, az egész családomat az ujja köré tekerte volna. Majd megteszi ezt Niall családjával, ők is pontosan ugyanígy odáig lesznek érte, Mira pedig imádni fogja Theo-t, és valószínűleg a kisfiú is őt.
Érzem a lelkemre nehezedő súlyokat, a nyomást a mellkasomon, menekülni akarok ebből, nem akarok a nap minden percében azon gondolkodni, hogy mindez egyedül az én hibám, és hogy először nem tanultam a leckéből. 
Nem okoz gondot a hosszú utazás, azt csinálom, amit mostanság többnyire mindig, ami azt jelenti, hogy elnyúlva fekszem az ülésben, próbálok nem gondolkodni, amiből végül az lesz, hogy dühkitörés ellen, vagy már azzal küzdök. Nem tudok nem rá gondolni a nap minden percében, és gyűlölöm magam, tiszta szívből utálom. Nem tudom, mit gondoltam, amikor kimondtam azt. Hogy ha azt mondom, nem akarom, a kisbabánk beleegyezik és hibernálódik még néhány évre, amíg készen nem állok?
Röhejes.
Talán jót fog tenni ez az egész nyaralás dolog, hátha sikerül kivernem a fejemből, és helyrehozhatom a barátságomat Niallel. Boldogok lesznek, mert ők sosem utálták egymást, Niall sosem bántotta szándékosan, de véletlenül se, és mindig mellette volt, ellenben velem, nem is csodálom, hogy Mira végül őt választja, már elsőre vele kellett volna lennie.
Nem zavar, hogy egy semmirekellő naplopóként viselkedek, tulajdonképpen hetek óta ezt csinálom, nem most kezd el érdekelni. Lefekszek, és nem csinálok semmit önmagam marcangolásán, és a sebeim nyalogatásán kívül, amiket én magam ejtettem. Nem hibáztathatom egyiküket sem, és nem is fogom, mert egyedül én vagyok az oka mindennek.
Eszembe jut az idősebb nővérem, ahogy Karácsony este leült az ágyamra, miközben én csak feküdtem a plafont bámulva. Nem csinált semmit, és hirtelen minden olyan volt, mint kissrác koromban, amikor rendszeresen kötekedtek velem az iskolában. Soha nem szólt semmit akkor sem, csak leült, és megvárta, amíg beszélni kezdek, míg végül gyerekes módon, bömbölve dőltem neki.
Néha szükségem van rá, hogy leeresszek, mindent ami felgyűlik kiadjak magamból, akkor is, ha már megtettem nem egyszer. Kell, mert ha nem teszem, ha nem üvöltök, bömbölök, vagy rombolok, bennem marad, tovább duzzad, dagad, és beleőrülök. Sophia miatt is szenvedtem, az is az én hibám volt, ő sem adott új esélyt, de már nem emlékszem rá, hogy az is ennyire fájt-e. Akkor elvesztettem valamit, ami már amúgy sem működött, előbb-utóbb bekövetkezett volna, csak talán kevesebb fájdalommal járt volna neki, nekem pedig megmaradt volna a méltóságom. De Mirát akkor dobtam el magamtól, amikor a legjobban szerettem, amikor minden tökéletes volt, amennyire számunkra valami az lehet, a kapcsolatunk tökéletesen ívelt felfelé, én viszont egy határozott mozdulattal a föld alá küldtem. Ez viszont csak a kezdet volt lefelé, a startvonal, ahonnan léphettem volna előre, ehelyett én ott maradtam, míg Mira visszafelé kezdte el játszani a játékunkat.
Néha felkelek, hogy eleget tegyek a nyamvadt életem feltételeinek, hajlandó vagyok enni, inni, elmenni a mosdóba, de ezeket csak megszokásból csinálom. Az egész lényem zombiüzemmódba kapcsolt, cél nélküli bolyongás, és öntudatlan, beidegződőtt cselekvések unalmas sorozata.
A telefonom megrezzen mellettem, minden ilyen alkalommal egy kicsit megdobban a szívem a reménytől, de csak Zayn az, hogy meggyőződjön róla, életben vagyok.
11 óra alatt, amíg a repülő meg nem kezdi a leszállást egy szemhunyásnyit sem alszok, pedig jó lenne. Nyomogatom, a playstationt, de egyedül nem olyan jó, mint a fiúkkal, főleg Niallel, akinek be nem áll a szája, fészkelődik, beleéli magát, kiabál és mindenféle bugyuta táncot lejt.
Mire leszáll a gép elérek arra a pontra, hogy alig várom, hogy újra együtt legyünk. Karácsonykor küldtünk egymásnak valami felszínes üzenetet, de az nem volt az igazi. Bocsánatot kell kérnem azért, mert szétrobbantottam a bandát, de ez csak egy rossz pont a bűneim listáján.
Azonban meleg, trópusi éghajlatú, óceánillatú hely helyett megdöbbentő látvány fogad, hulló hó. Nem emlékszem rá, mikor beszéltünk róla, hogy a Karib-szigetek helyett visszatérünk Amerika eldugott vidékeire, de ez annyira már nem tetszik. A telefonomat bújva megyek az engem körülvevő emberek után.
- Te tudtad, hogy ide fogunk jönni? - kérdezem Louistól sms-ben. - Ti megérkeztetek már?
- Tudtam, neked azért nem szóltunk mert nem volt biztos, hogy akkor jönnél. Késik a járatunk.
A zsebembe süllyesztem a telefont, nem kell megkérdeznem, hová indulunk, ahogy megláttam az elém táruló tájat tudtam, hogy a szállásunk nem egy luxushotel lesz. Ezért nem akarok odamenni, nem akarom azokat az emlékeket, amik ide kötnek, enélkül is jól emlékszem mindenre.
Némán bámulok ki az autó ablakán, és felsóhajtok, amikor döcögősebbé válik az út. Próbálom kitalálni, mi céljuk lehet ezzel nekik, de nem tudok rájönni. Amikor itt voltunk mindannyian szerettünk volna minél hamarabb elhúzni, erre tessék, ők most önszántukból jönnek, én pedig már megint átverés áldozatává váltam.
Próbálok nem nézni a házra ameddig csak lehet, hogy késleltessem azokat az emlékeket, amik újabb lassan gyógyuló, mély sebeket fognak vágni belém.
Lehajtott fejjel szállok ki a kocsiból, a cipőm nem a legalkalmasabb a hóhoz, így érzem, hogy a zoknim szép lassan átnedvesedik.
Hallom a bejárati ajtó ismerős csapódását, majd mielőtt egy hógolyó csapódna az arcomba még éppen látom a felém bukdácsoló szőke lányt. Nem hiszek a szememnek akkor sem, amikor letörlöm az arcomról a jeges vizet, és megpillantom a döbbent arcát. Ugyanolyan meglepetéssel és döbbenettel néz rám, ahogy én is rá, és hirtelen megvilágosodok, a fiúk járata nem késik, sőt, még csak becsekkolniuk se sikerült, mert nem jönnek ide. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan menekülőre is fogja, amint ő is rájön arra, hogy akárki is mondott neki akármit, nem igaz.
A lábujjaim egyre hidegebbek lesznek, a fülemhez emelem a telefont és nem vagyok hajlandó bemenni, amíg Niallt el nem érem.
- Megérkeztél? - kérdezi vidáman.
- Mi ez az egész, Niall? - dőlök az autónak, és a lassan deressé váló tincseim közé túrok.
- Szerezd vissza - mondja mindenféle vicceskedés, poén, vagy komolytalanság nélkül.
- De... mi van veled?
- Semmi - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Csak ne bántsd, oké? Használd a fejed, mert ha ezt elszúrod, nem tudok több lehetőséget adni neked.
- Miért csináltad ezt? Neked kellene vele lenni... és azok után, amiket néha mondtam...
- Nézd, nagyon haragszom amiatt, amit csináltál, de tudom, hogy beláttad, hogy hiba volt, és a baba elvesztéséről nem te tehetsz. Tudom, hogy szereted Mirát, és ő is szeret téged, csak fél, hogy megismétlődik minden. Most ott vagytok, nem nagyon tudtok máshová menni, úgyhogy ha vele akarsz lenni, győzd meg róla, hogy megérdemled a szeretetét.
- Köszönöm - hajtom le a fejem, elfúló hangon bököm ki.
- Óvatosan, Liam, ne szúrd el!
- Nem fogom - fogadom meg neki, egyben magamnak, Mirának, és mindenkinek.
A zsebembe vágom a telefonom, kiszedem a kocsiból a táskáim, és megyek, hogy újra megszelídítsem az én rémült, dühös kiscicám.