2015. szeptember 30., szerda

69.rész Senki, és mégis valaki

~Mira Hemmings~

A srácnak barna, oldalt felnyírt haja van, és szép, barna szemei, amik csillognak a fényekben, és úgy szorít magához, mintha azt akarná, hogy a része legyek. Elnyílt ajkakkal, kábultan nézem az arcát, a teste együtt mozdul az enyémmel, mérlegelem a helyzetet és azt, mi lenne ha ennél sokkal közelebb engedném, hogy együtt mozduljon velem. Összerezzenek, amikor a keze a combomhoz ér, annyira még észnél vagyok, hogy megfogjam, és hívogató mozdulatok közben a derekamra irányítsam. Az arca egyre közeledik felém, a szívem a torkomban dobog, aztán az illata az orromba kúszik. Olcsó pia, izzadtság, és valamilyen parfüm szaga van, egyáltalán nem olyan, mint amire vágyok. 
- Ne - teszem a kezeim a mellkasára, de ez nem állítja meg. 
- Ne tiltakozz, Nyuszi - kezei erősebben ragadják meg a derekam, és a mellkasához ránt.
Egy ugrással kitépem magam a karjai közül, néhány ezredmásodperc alatt végigfuttatom rajta a pillantásom, a haja egy árnyalattal világosabb annál, amit szeretek, a szemei pedig sárgásak és fátyolosak a megivott alkoholtól. És büdös, miért nem tűnt ez fel eddig?
Nyuszi, a nyakamon felállnak az apró hajszálak ettől, jobban gyűlölöm, mint azt, ahogy Liam provokálva cicázott. A mosdó felé török utat magamnak, betöröm az ajtót, mire a tükör előtt álló lányok összerezzenek, majd vihogni kezdenek. Nem ismerek magamra, olyan erős a sminkem, a szemeim szinte teljesen feketék, az ajkaimon vörös rúzs van, a ruhám csak egy darab rongy pántokkal, a hajam összekuszálódott kontyban ül a fejem tetején, korábban sosem mentem el ilyen hajjal sehová, mert szeretem, ha a hajam keretezi az arcom. Mintha egy másik embert látnék, de ez csak a külső, amivel megtéveszthetem az embereket, sajnos a személyiségem nem lett más, viszont ha külsőleg én magam sem tudom, ki vagyok, akkor mások sem tudhatják.
Összeszedem magam, bezárkózok az egyik fülkébe és mély levegőt veszek, szédülök, és kezdd hányingerem lenni, ebből tudom, hogy szükségem van még egy italra, mielőtt elkezdenék kijózanodni. 
A dübörgő zenével egy ritmusban ver a szívem, utálom ezeket a zenéket, viszont arra emlékszem, hogy Liam ha unatkozott, egy alkalmazással a telefonján ilyen hangeffektekkel rondította el a dalaikat. Leülök az egyik bárszékre, és a túlságosan szélesen mosolygó pultos srác egy kérdő pillantás után elkészíti nekem azt, amit eddig is ittam. A szívószállal játszadozva szürcsölöm el, a lábujjamon lóbálom a cipőm, és egy idő után mozgatni kezdem a fejem a zenére. 
A srác nem jön utánam, aminek örülök, de nem akarok egyedül lenni. 
- Egy whisky-t - hallom a hangot, túl közel van ahhoz, hogy a zene elnyomja. Felé pillantok, első látásra Mickey-ra emlékeztet a kócos, fekete hajával, de a pillantása közel sem olyan kedves mint az övé, még úgy sem, hogy mosolyra húzza a száját, amikor észreveszi, hogy figyelem. Egy fém karika van a szájában, de még valahogy az sem úgy néz ki, mint Luke alsó ajkában, a szemöldökét két gombostűhöz hasonló piercing döfi át, és játszva a fogai közé vesz egy a semmiből előtűnő fém golyót. Hátrahajtja a fejét, lehúzza az italt, majd amikor kinyújtja a nyelvét, hogy lime-ot csöpögtessen rá már látom, honnan került elő a golyó.
- Kérsz egyet, Szöszi? - vigyorog rám pimaszul, és a válaszom meg sem várva békejelet mutat a pultosnak. Amikor rájövök, hogy az nem békejel, hanem azt jelenti, még kettőt kér, nevetni kezdek magamon. - Miért van egy ilyen gyönyörűség egyedül? - biggyeszti le az alsó ajkát.
Megvonom a vállam, mielőtt kimondanám az igazságot, hogy elhagyott a barátom, vagy én hagytam el őt, vagy röviden azt, hogy elbaszott egy életem van.
- Fájt? - kérdezem, megérintem a száját anélkül, hogy zavarba jönnék.
- Ez? - dugja ki a nyelvét, mire vihorászva elrántom a kezem. - Ja - a fogaihoz kocogtatja, undorodva húzom fel az orrom, majd felnevetek, amikor a fogai közé véve vigyorog rám. - Hogy hívnak, Cukorfalat?
- Mimy - mosolygok, nem is hazudok olyan nagyot, akár így is becézhetnének.
- Aranyos - nyúl felém, és megcirógatja az arcom. Összerezzenek, mire elhúzza a kezét, és átható tekintettel vizsgál. - Jó sok lehet már benned, nem biztos, hogy meg kellene innod - nyúl az elém helyezett ital és citrom felé, de a kezére csapok, és nem engedem, hogy elvegye. Megmutatom én neki, hogy megy ez, egyáltalán nem ittam sokat. Az ital égeti a torkom, miközben lecsúszik a nyelőcsövemen, és nem lesz jobb íze a citromtól sem, nem tudom, miért isszák ezt az emberek.
- Téged hogy hívnak? - kérdezem, majd kicsit kinyújtom a nyelvem, és elfintorodok, amikor a szám sarkáról egy kis citromos ízt nyalogatok le.
- Ryan - válaszolja két korty között, majd lecsapja a poharát, és kér még egy kört, de ezúttal elém egy koktélt tesznek. - Látom, nem igazán jött be ez neked.
Nevetve rázom a fejem, és grimaszolok, majd boldogan fogadom el az elém helyezett poharat, és leszedem az oldaláról a túlzottan édes koktélcseresznyét. 
- És most áruld el, miért ülsz itt egyedül, és iszol - könyököl a pultra, és barátságosan néz rám. Ő az egyetlen ember hetek óta, aki igazán barátságosan szól hozzám, és még csak nem is tudja, hogy ki vagyok.
- Nem vagyok egyedül - bökök felé a mutatóujjammal. Kitetovált karjához érek, majd nevetve elrántom a kezem, és kis híján leborulok a székről. Magamban halkan szitkozódva helyezkedek el, és a pultba kapaszkodok. 
- De előttem egyedül voltál -vonja fel egy kicsit a keresztülszúrt szemöldökét. 
- Sokszor vagyok egyedül - mondom, miközben felszippantok egy kortyot a szívószálammal. - Az emberek nem kedvelnek.
- Miből gondolod ezt? - érdeklődik.
- Mert végül mindig, mindenki elhagy - lehajtom a fejem és megkavargatom az italom, a vállamat vonogatva nézek fel rá, és elmosolyodom.
Kérdéseket tesz fel, amikre válaszolok, bár őszintén, nem tudom, miért, egy idő után csak ömleni kezdenek belőlem a szavak, a pulttól átköltözünk egy boxba, ahol jobb, mert a fotelba belesüppedhetek, és nem borulok le a székről. Egyik lábát lazán a másikra dobja, látszólag tűnődik valamin, miközben elővesz egy fém dobozkát a zsebéből, és egy furcsa, sodort cigit vesz ki belőle. 
- Nem zavar? - kérdezi. 
De.
- Nem - rázom meg a fejem. Nézem, ahogy meggyújtja, szorosan az ajkai közé szorítja, a gyújtó lángja egy pillanatra fellobban, majd a cigi vége izzani kezd, Ryan pedig nagyot szív. Percekig tartja bent a füstöt, majd amikor kifújja édeskés illatot érzek az átlagos cigiszak mellett.
- Ez mi? - húzódok közelebb, teljesen belehajolok a magán szférájába, hogy szemügyre vehessem, amit újra az ajkai közé vesz. - Furcsa az illata.
- Kérsz egyet? - vigyorodik el, és felém kínálja a sajátját, de megrázom a fejem, és helyette a fém dobozkára bökök. Azt hiszem, Liamnek is volt ilyen, vagy Louisnak, esetleg Zaynnek, valamelyiküknek volt, emlékszem rá. Vonakodni kezdek, amikor felém nyújtja - Jobban fogod érezni magad tőle - biztat, s számomra ez jelenti a varázsszót. Jobban akarom érezni magam.
- Hogy kell? - forgatom a kezeim közt, majd az ajkaim közé veszem, és ide-oda mozgatom.
- Hagyd abba - nevet rám, és én visszanevetek. Olyan jó érzés nevetni. Figyelem, ahogy meggyújtja, majd kiadja az utasítást, miután az ujjaim közé veszem. - Most szívd, és tartsd bent - megteszem, a füst fojtogatni kezd, és borzalmas íze van, mégis csak akkor engedem ki, amikor Ryan azt mondja, hogy lehet. Amint távozik az orromon át köhögni kezdek, kiráz a hideg és hányingerem támad, ő meg csak nevet rajtam, és megpróbálja elvenni, de nem engedem, helyette újra beleszívok, hátrahajtott fejjel tartom bent, és kiengedem a füstöt az orromon. Úgy érzem magam, mint egy sárkány, és ettől újra felnevetek. Újra szívok, élvezem, hogy irányíthatom a füstöt, felhőket engedek ki az orromon, a kezdeti borzalmas íz, és vele együtt minden egyre kellemesebbé válik, és mókás, ahogy eregetem a füstöt.
- Gyorsan tanulsz - dicsér meg Ryan. Utánzom a mozdulatot, ahogy a hamutálba koppintja az elszenesedett véget, azután őt figyelve újra letüdőzöm a füstöt. - Jó, ugye?
Bólintok, az íze nem a legjobb, de mókás, és van benne valami, ami csillapítja az agyam egyik felében tomboló vihart, elnyom mindent, amit az alkohol nem volt képes.
- Mi ez?
- Valami, ami segíthet az olyan szomorú, gyönyörű lányokon, mint te - fogja meg a kezem, és együtt érző pillantás kíséretében megcirógatja.
- Kaphatok még? - kérdezem, még egy utolsót szívok, majd a hamutálba nyomom, mielőtt megégetné az ujjaim.
- Persze, bármikor kaphatsz, amikor itt jársz - mosolyog rám, újra előveszi a dobozkát, és a kezembe nyomja. - Tartsd csak meg, Édes - kacsint rám, majd feltápászkodik. - Itt mindig megtalálsz.
- Elmész? - pislogok nagyokat, a szívverésem egyre gyorsabbá válik. 
- Most muszáj, de te csak érezd jól magad - kacsint, és kidugja a piercinget. Integetek utána, majd nagyot sóhajtva hátradőlök, és magamban mosolygok azon, milyen kedves annak ellenére, hogy a kinézete furcsa. Liamnek is vannak tetkói, sőt, Harrynek sokkal több van, mint neki, de ő is olyan kedves, talán Liamen kívül a tetkós alakok mind kedvesek, és rendesek, azok pedig, akiknek piercingjeik vannak még kedvesebbek. Kinyitom a dobozkát, csak az a kettő hiányzik belőle, amit kivett, kuncogva csapom össze, és rejtem el a táskámban, majd felállok, és megkapom amit akarok, az idegesítő személyiségem eltűnik. 
A fények összefolynak a szemeim előtt, a mozgásom teljesen kusza és ügyetlen, de csak nevetek, élvezem a körülöttem vonagló testeket és a zenét, nincs semmi más a fejemben, csak ez, és az akarat, hogy talpon maradjak. Feldobott karokkal ugrálok, énekelek ahogy a torkomon kifér, miközben a fejem ide-oda csapódik a ritmusra, és nem látok semmit, csak a villódzó rózsaszín, kék, és zöld fényeket, melyek álomszerű csíkokban úsznak el előttem, és cikáznak az emberek között. Az egész olyan, mintha egy álomban lennék.
De ez szép lassan elmúlik, a fejemben ott mászkál a gondolat, hogy kiveszek egyet, hogy még tovább legyek boldog, de ha elkezdem meggondolatlanul felélni, akkor túl gyakran kell majd keresnem Ryant, és egy idő után biztos idegesíteni fogom. Ahogy észreveszem, az emberek is egyre kevesebben vannak, így már annyira nem jó bulizni, úgy döntök, ideje hazamennem. Nevetve térek ki egy fiú útjából, majd egy pillanatra megtorpanok, mert a mögötte lépdelő srácnak hatalmas, kék szemei vannak, amelyekkel végigmér. Niallre emlékeztet, de nem ő az, úgyhogy ott hagyom.
Ha majd egyszer újra beszélek Niallel, elmondom neki, hogy mit kaptam, és ha szomorú, akkor adok neki, hogy olyan boldog legyen, mint amilyen én vagyok, jóvá teszem majd vele, hogy miattam olyan sokszor volt mostanában szomorú, de Liamnek nem fogok adni, mert az egészről ő tehet.
Emelt fővel, büszkén botladozok ki az épület elé, amely előtt néhányan cigiznek, és érzem azt az édeskés illatot. Mosolyogva integetek, és egy rövid, szőke hajú lány széles mosollyal az arcán visszaint, miközben a szájához emel egy szálat. Eltűnődök azon, milyen sok szomorú ember van, nem csak lányok, fiúk is állnak egy csoportba verődve és belengi őket az édeskés illatú füst.
A rám várakozó fekete kocsihoz botladozok, a sofőr kiszáll, és kinyitja nekem az ajtót. Rengeteget fizetek neki azért, mert itt várakozik rám, és tartani fogja a száját róla, azért a pénzért nyugodtan ki is nyithatja nekem az ajtót. A segítsége nélkül ülök be, és nagyon büszke vagyok erre a képességemre.
- Jól érzi magát, Ms Hemmings? - fordul hátra mielőtt elindulna.
- Tökéletesen - mondom, és jól megnyomom a k-t. Előrehajolok az ülések között, és kidugom a fejem. - Szólítson csak Mirának, ha én Ms Hemmings vagyok, az öcsémet Mr Hemmingsnek kellene hívni, és az túl tekintélyes - nevetek fel.
- Csatold be magad, Mira - látom a szája sarkában megbújó mosolyt, mire engedelmesen hátradőlök és bekapcsolom a biztonsági övet.
- Tudja, maga nagyon kedves, amiért megvárt engem - fészkelődök, és újra előrehajolok, amennyire az öv enged - ma mindenki nagyon kedves velem, főleg Ryan volt az, most sokkal jobban érzem magam. Ugye nem fogja senkinek sem elmondani, hogy eljöttem? Mert akkor nagyon leszidnak, és bajba fogok kerülni, ami nagyon nem lenne jó, mert már így is bajban vagyok. Én csak jól éreztem magam, de már ez is baj, de ha nem érzem jól magam az is baj. Ugye nem mondja el Christiannak?
- Nem mondom el - pillant rám a visszapillantó tükörből.
- Megígéri? Senkinek nem mondja el? - döntöm oldalra a fejem.
- Megígérem.
- Kisujj eskü? - dugom előre a kezem, felé nyújtva a kisujjam.
Sóhajtva beleakasztja a saját ujját, és elmosolyodik. Visszamosolygok, akkora széles vigyor ül az arcomon, hogy szinte a fülemig ér. Kuncogva könyökölök az ülésekre és kémlelem az utat, miközben mindenféléről fecsegek.
- Mondja, maga boldog? - vizsgálom összehúzott szemekkel az arcát, nehogy hazudjon nekem. - Mondja csak meg, ha nem az, mert én segíthetek, nem voltam boldog, de most már az vagyok - húzom össze a szemeim nevetve.
- Én boldog vagyok.
- És miért? Nem bosszantja, hogy az éjszaka közepén rám kellett várakoznia? Nyugodtan elmondhatja, ha igen, és legközelebb szólok valaki másnak.
- Nem bosszant - kanyarodik le, és az ablakon kinézve a lassan feljövő nap fényében észreveszem, hogy már a saját kerületemben vagyunk. - Boldog vagyok, mert van munkám és családom, a gyerekeim pedig egészségesek.
Elengedem az üléseket, és hátradőlök, átölelem magam és a fejem hátradöntöm.
- Jó lehet - motyogom, és kicsit oldalra fordulok. Szinte pislogás nélkül meredek ki az ablakon.
Megáll a ház előtt, de ezúttal nem segít ki, csak az anyósülésről felém nyújt egy kabátot, miközben szétszedem a hajam, ami kócos, zilált fürtökben omlik le. Felveszem a kabátot, túl hosszú, hosszabb, mint a ruhám, de legalább eltakar, és ha lát is valaki, nem mondhatják, hogy bulizni voltam.
- Köszönöm, hogy elhozott - mosolygok már kevésbé vidáman. - Remélem, tényleg bízhatok magában, és nem mondja el senkinek.
Kiszállok a kocsiból, felkapom a táskám, és lehajtott fejjel, az egyensúlyomra nagyon ügyelve lépdelek a bejárati ajtó felé, ahol bepötyögöm a kódot, majd eltűnök az épületben.
Nyögve fordulok az oldalamról a hasamra, a fejem a párnába fúrom, érzem a lüktetést benne, és fájnak a lábaim. Utálok másnapos lenni, mert a jókedv után ilyenkor általában halálosan rossz kedvem van, és túl világos van még hozzá, hogy újra tegyek ellene. Behunyt szemekkel pihenek, gondolkozok, mi történhetett velem éjjel, végül nem bírom tovább a szám borzalmas ízét, és felkecmergek, hogy fogat mossak. A tegnapi ruhám van rajtam, lejjebb húzom a combomon, a hajam az arcomba hullik és megérzem rajta a szokatlan szagot. Füst. Cigi szagom van.
Összeráncolt szemöldökkel lépek a tükör elé, majd elkapom róla a pillantásom és szinte a fél tubus fogkrémet a fogkefémre nyomom. Perceken át sikálom a fogaim, majd a szagokat magamon érezve, és abból ítélve, hogy ugyanaz a ruha van rajtam rájövök, hogy valószínűleg nem fürödtem.
Kibújok belőle, a lábammal arrébb rúgom, majd teli engedem a kádat vízzel, és lassan beleereszkedek. Fájó végtagjaim ellazulnak, hátrahajtom a fejem és kis híján felnyögök, olyan jól esik a víz. Bevizezem a hajam és alaposan megmosom, majd csak fekszek a kádban, és behunyt szemekkel azon tűnődök, mit művelhettem, és hogy vajon bajba kerültem-e már. Nem tudom mit gondoltam, amikor elmentem, de annyit tudok, hogy jól éreztem magam, és máris újból jól akarom érezni magam. Nem jut eszembe semmi használható, csak fények, zene, füst, zavaros mondatok, és néhány ember, de boldog voltam, ennél jobban semmit nem tudok jelenleg.
Törülközőbe csavarom magam, kinyitom az ablakokat, mert az egész lakásban büdös van, a ruháimat beledobom a mosógépbe és elindítok egy mosást. Nem mostam ki a cuccaim, mióta hazajöttem.
A szekrényemhez ballagok, és kiveszek egy fehér, csipkés ruhát, aminek az alja nadrág, azt hiszem, rompernek hívják, és talán a Channel küldte ajándékba.
Önszántamból öltözök fel, fordítok gondot a külsőmre, pedig nem megyek bulizni, kicserélem az ágyneműm és beágyazok. Ezek teljesen hétköznapi rutinfeladatok, én mégsem csináltam őket már nagyon régóta. Nem tudom, most miért teszem, de jó érzés kerít hatalmába, mert teszek valamit annak érdekében, hogy az életem újra a régi legyen, Liam előtti...
A telefonom és a pénztárcám után kutatva feltúrom a tegnapi kistáskám, de azokkal együtt valami teljesen más is a kezembe akad. Tudom, minek a tárolására használatos, és ez magyarázatot ad arra, miért bűzlöttem, de amikor kinyitom a szemeim elkerekednek.
Füves cigik. 8 darab sodort joint néz rám kárörvendően, mielőtt összecsapnám, és visszadobnám a táskába, mintha égetnének.
Nagyot nyelek, nem akarom elhinni, hogy ez a kezemben volt, és talán a számban is. A fejemet rázva előkapok egy másik táskát a szekrényből, és beledobálom a cuccaim, majd felkapom a lakáskulcsot, és miután belebújtam egy szandálba a napszemüvegemet és a táskámat szorongatva kiviharzok az ajtón.
Tulajdonképpen nem tudom, hova megyek, elrejtőzöm a napszemüveg mögé, és engedem, hogy vigyen a lábam, mígnem a szülőházam kapujában találom magam.
- Mira! Milyen csinos vagy! - fogad anya, és valósággal a nyakamba repül, az arca sugárzik a büszkeségtől. A depressziós, öngyűlölő, magába zuhant kislánya hetek után hajlandó volt normális külsőt ölteni és hazajönni, minimum egy tortát érdemlek ezért, emeleteset, magától Buddy a tortakirálytól.
- Luke itthon van? - bújok ki a karjai közül, a számat kis mosolyra húzom, hogy ne tűnjön el a büszkeség az arcáról.
- Fent van a szobájában, szerintem még alszik, tegnap a fiúkkal elmentek valahová - forgatja meg egy kicsit a szemét, majd hirtelen lesüti a pillantását, és tudom, mi jutott eszébe, azt is tudom, hogy kérdezősködni fog. - Mira, mi volt ez múltkor?
- Semmi - rázom a fejem - csak egy kicsit túlzásba estem.
Utálok hazudni anyának, és csak akkor teszem, ha muszáj, most pedig muszáj, de ettől nem érzem jobban magam. Valahol a belsőmben tudom, hogy ennél sokkal nagyobb hazugságok fogják még elhagyni a szám.
- Jól vagy? - fogja meg a kezem. Nem lep meg. hogy nem kezdd kioktatni, mert valamiért most senki nem hajlandó keményebben leszidni, vagy kioktatni. De azt hiszem, ha Luke megtudja, hogy éjszaka nem csak ő garázdálkodott, hanem én is, és füvet szívtam, akkor többé nem lesz ilyen elnéző velem.
- Jobban - dörzsölöm meg a karom. - Felmegyek hozzá, jó?
- Menj csak, menjetek el valahová - nógat felfelé a lépcsőn, és hatalmas puszit nyom az arcomra. Az ő arca sem sugárzana így, ha tudná, mit csináltam, épp ezért tudom, hogy nem szabad megtudnia. Mindegy milyen áron, de erről sosem fog értesülni, nem akarok még több csalódást okozni a szüleimnek.
Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohanok fel, és rátöröm az ajtót a békésen alvó öcsémre, aki az érkezésemre hirtelen, tágra nyílt szemekkel felül, és kiugrik az ágyból.
- Mira! - üvölti. - Mi van, mi a baj?! - vetődik rám remegve, és magához szorít. Átölelem, a szívem hevesen dobog, mert megijesztett, ahogy ezek szerint én is őt.
- Semmi - motyogom értetlenül - én csak... semmi, csak feljöttem.
- Nem, te nem feljöttél, hanem berobbantál. Istenem, azt hittem, történt valami... - húz még szorosabban magához, a karjaim a nyaka köré fonom és a fejem a vállára hajtom, majd egy egészen meglepő dolog történik. A szám mosolyra húzódik, és felnevetek.
Szinte megdermed, a szemei még jobban elkerekednek amikor eltol magától, és az arcába prüszkölök.
- Bocsánat - dörzsölöm meg az arcom, újra látom magam előtt, ahogy a takaróba csavarodva, botladozva felugrik, és elordítja magát. Nevetek, ugyanakkor irritál, hogy nem esik nekem és vitatkozik, amiért így felvertem és megijesztettem, hanem a hitetlenkedő arckifejezését meg sem próbálva leplezni végigmér, majd a mellkasához húz, és a fejét az enyémre hajtja.
- Mit csinálsz itt? - ereszt el lassan, leül az ágy szélére, és borostás arcát dörzsölgetve fürkész.
- Én... - átölelem magam, nem mondhatom el neki, egészen addig a pillanatig szerettem volna elmondani neki, azért, hogy tegyen róla, ez többet ne történjen meg, de most az ajkamba harapok. - Csak szeretném, ha bejönnél velem a stúdióba.
Nem, igazából nem szeretném, egyedül akarom felvenni az egész albumot, de jobb nem jut eszembe.
- Van egy dal, amit a ti hangzásotokban képzelek el - piszkálgatom a körmöm.
- Jó, felöltözök és mehetünk - túr a hajába, és mosolyt villant rám. Boldoggá teszi, hogy itt vagyok, és arra kérem, jöjjön velem, ahogy az is, hogy felöltöztem, kisminkeltem magam, és a hajam loknikban omlik a hátamra. Tudom abból, hogy mielőtt kimennék megigazítja a ruha pántját a vállamon, finoman meghúzza a hajam, és puszit nyom a homlokomra, hogy aztán fintorogva kinyújthassa a nyelvét, mintha egy sminkdobozba nyalt volna bele. Csalódott és dühös lenne, ha tudna a lakásomban lapuló 8 darab marihuánás cigiről, amiből egyet, vagy talán kettőt tegnap este elszívtam, és ha magamat nem is, a családomat megkímélném ezektől az érzésektől.


~Niall Horan~

-Niall - halkan hümmögök, miközben a telefonom képernyőjére meredve böngészem egy ausztrál újság honlapját. - Niall, figyelsz?
- Persze, Bébi - motyogom, kiszúrom Mira nevét, és görcsbe ugró gyomorral nyitom meg a cikket.
- Nem, nem igaz, nem figyelsz.
- Figyelek - emelem fel a fejem bosszúsan, és Florára pillantok. Egy ideig csak néz rám, kék szemeivel fürkész, majd megrázza a fejét.
- Nem - motyogja - te semmi másra nem figyelsz rajta kívül!
A hajamba túrva sóhajtok, ez már nem az első, mióta itt vagyok, hogy elkezdi a hisztijét, pedig most nagyon nem vagyok vevő rá.
- Ez nem igaz - morgom, és lerakom a telefonom, csak hogy elégedett legyen.
Kétségbeesetten felsóhajt, beletúr a hajába és hátat fordít nekem, mielőtt megpördülne.
- Nézd, én nagyon sajnálom, ami vele történt, de nem értem, miért csinálod ezt, Niall! Ott voltál, amíg szüksége volt rád, hetekig ott voltál! Olyan nehéz lenne, ha most, amikor látszólag boldogul nélküled is, megpróbálnál velem is foglalkozni?!
- Foglalkozok veled! - csattanok fel. Itt vagyok, amikor lehetnék akár Ausztráliában is, kimegyünk sétálni, reggelizni, vacsorázni, amit csak akar, fogom a kezét és egy másodpercig sem próbálom eltitkolni ami köztünk van, és egyszerűen valami mégsem jó neki.
- De közben állandóan a telefonodon lógsz! Nehéz lenne mondjuk csak egyetlen napra kikapcsolni? - néz rám könyörgő kiskutyatekintettel. A válaszom az lenne, hogy igen, nehéz, és kizárt hogy kikapcsoljam. de a szemei könnybe lábadnak. Letaglózva nézem, akaratlanul is ismét Mira jut eszembe, nem akarok még egy lányt sírni látni, pláne miattam. Csendben felállok, leteszem a telefonom, és átölelem. Arra gondolok, hogy talán jobb volt, amíg kötöttségek nélkül csak összefutottunk, ha itt jártam, s bár most sem mondjuk ki, hogy egy pár vagyunk, de ez nyilvánvaló.
- Sajnálom - motyogom, végigsimítok a haján és úgy húzom magamhoz, hogy a fejemet az övére hajthassam. Nem megy nekem ez a párkapcsolatosdi, olyan, mintha mindent elrontanék, pedig nem csinálok semmi rosszat. Csak megpróbálok törődni egy barátommal, aki lány, és idegesít, hogy nem veszi fel nekem a telefont, napok óta nem hív vissza, és csak a testvérén keresztül tudok egy keveset abból, mi történik vele. Láttam, hogy min megy keresztül, egyedül én voltam vele egy nehéz időszakon át, és szerintem teljesen érthető, hogy aggódok, amikor most megpróbál kizárni. Kicsit eltolom magamtól Florát, felbiccentem a fejét, a hüvelykujjammal letörlöm az arcán leszaladó könnycseppet, és óvatosan elmosolyodok. - Bocsánat - nyomok puszit a homlokára, fejét a mellkasomra hajtva ölel át - csak aggódom.
- Keresni fog, ha szüksége van rád - szipogja, ő valami biztatást akar kihozni ebből, de a mellkasomban valami összerándul. Hát ez az, hogy mindig keres, amikor szüksége van rám, most pedig nem, ami azt jelenti, hogy nincs. - Hagynod kell, hogy egyedül oldja meg a problémáit, és nem tudod megvédeni mindentől még ha akarod sem.
- De megpróbálhatom - suttogom, közben egy kunkorodó tincsét tekergetem az ujjaimon.
- Szerintem van aki megvédi őt, Niall.
- Mégis mindig hozzám jön - jelentem ki, és elengedem a haját. - A farmon is hozzám jött, a farm után is, és akkor is engem keresett volna, amikor Liam kijelentette, hogy nem kell neki a gyerekük, én meg nem vettem fel. Ezt nem csinálom többet, Flo, sajnálom, ha úgy érzed hogy nem figyelek rád eléggé, de nem tudok kettészakadni, és megőrülök attól, hogy nem tudom mi van vele.
Elhúzódok, ahogy az ajkait dacosan egymáshoz préseli ismét úgy érzem, hogy valami rosszat tettem.
- Nem kérem, hogy szakadj ketté, azt kérem, hogy ne bújd egész nap a telefonodat! Hívd fel, vagy próbáld meg felhívni, beszélgess vele, de már rosszul vagyok tőle, hogy neked már az egész világ Mira Hemmings körül forog, és őt még csak nem is érdekli, hogy hívogatod! - csattan fel, dühösen gesztikulál a kezével, és a hajába túr. - Mondd, biztos vagy benne, hogy velem akarsz lenni, Niall?! Mert nekem úgy tűnik, hogy számodra ő fontosabb, mint a mi kapcsolatunk!
Összerezzenek, és a szemeim elkerekednek. Hogy miért? Mert igaza van, fontosabb.
- Mira nélkül nem lenne köztünk olyan, hogy kapcsolat!
- Ó, igen, el is felejtettem, hogy az ő segítsége által már nevezed valaminek, hogy ide jársz, ha más nem kerül a kezeid közé!
.- Azt sem tudod mit beszélsz! - harsogom, nem szoktam kiabálni, pláne nem nőkkel, de Flora lassan kihoz a sodromból. - Ha ez így lenne, akkor most nem lennék itt!
- Akkor menj, húzz el Ausztráliába, és segítsd át szegény Mirát a nehéz időszakokon! Csinálj neki egy másik gyereket! - kiáltja, és az ajtó felé trappol. Feltépi, de csak 2 lépést tesz meg, amikor felkapom. Ajkaim az övére nyomom, a levegőben tartom, és 5 másodperc sem telik el, mire lábaival körbefon, és a hajamba túr. Visszabotladozok vele a szobájába, és a puha, mintás ágyneműre dőlünk.
- Van fogalmad róla, mekkora őrültséget mondtál? - szakadok el tőle, hogy a szemébe nézhessek. A mellkasa hevesen fel-le emelkedik, megtámaszkodok a feje mellett és elsimítok egy tincset az arcából. - Mira a legjobb barátom, a másik legjobb barátomnak a barátnője, még akkor is, ha most nagyon bonyolult kapcsolatban állnak.
Lehajolok, az orrom szinte megböki az övét, és valahol mélyen nagyon élvezem, hogy lehunyja a szemeit és rendszertelenül vesz levegőt, de tulajdonképpen ez nem miatta van, ez mindig így van, mert egoizmus, vagy nem, de egy kicsit melengeti a lelkem, hogy valaki így reagál rám.
Mielőtt újra megcsókolnám megfogja az arcom, kiteríti rajta az ujjait, és nagy szemeivel fürkész. Most már nem tűnik dühösnek, rózsaszín ajkai elnyílnak, és újra azzá a lánnyá válik, akibe valamikor igazán belezúgtam, mert mindig lesütötte a szemét és elpirult, amikor egymásba gabalyodtunk, és én sosem mertem ennél tovább lépni, mert nem akartam felforgatni az életét.
- Szeretsz engem, Niall? - kérdezi óvatosan. Egy pillanatra kihagy a légzésem, majd válasz helyett gyengéden megcsókolom, remélve, hogy beéri ezzel.
Hagynom kellett volna, hogy kisétáljon az ajtón, vagy inkább mivel ez az ő lakása, nekem kellene kisétálni, és nem tudom, miért nem teszem, talán azért, mert még mindig nem csörög a telefonom.

16 megjegyzés:

  1. Jáhájjj te lány... most már egy jó ideje depressziósak a csütörtökjeim... meddig??? Szeretem a törtènet minden egyes betüét... csak kérlek ne kínozz most már szerrtném a 2 idiótát egymás mellett tudni....
    Csak igy tovább.. hihetetlennnn....
    Pussz:
    Zsu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Erre sajnos nem adhatok választ.
      Köszönöm! :)

      Törlés
  2. Szeretnék csatlakozni az előttem szólóhoz!
    Az írásmód még mindig totálisan megfog, a megfogalmazás pedig idebilincsel.
    Csak már azt várom, hogy mikor lélegezhetek fel újra. Persze tudom, ez nem kívánságműsor (hál' Istennek), de nagyon nem szeretném ha Mira az életét, a nem jó dolgokba fojtaná. Vagy ha komoly bajokba és zűrökbe keveredne.
    Mivel belőlem igen nehéz kiölni a reményt, én még mindig bízok benne, hogy a vége jó lesz :)

    Köszönöm! Nagy-nagy ölelés!

    (ui: a drogos dolgokat is csak a személyes okok miatt nem szeretem olvasni, mert egyszerűen belül rettegek attól, hogy valaki ezzel szúrja el az életét.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, hihetetlen számomra, hogy ezt mondod. :)
      Persze, tudom, mindenki várja már a jobbat, de a fejemben még rengeteg minden kavarog, amit szeretnék belepréselni a sztoriba.
      Ne haragudj, nem szeretnélek felzaklatni ezzel!

      Törlés
  3. Drága Nessa! ^^ Nagyon imádom a mostani fejezeteket is ,de már nagyon szükségem Miamra ,azok a részek fényt hoznak az életembe :)) De viszont azt is nagyon remélem ,hogy nem fog többet Mira füves cigizni ,mert az egyszerűen nem ő.Nagyon szeretnék már happy részt ,mert már elég sok (számomra)szomorú részt olvastam és már szükségem van rájuk.Ne érts félre ,így is imádom a történetet ,csak érted na,már kell a boldogság❤❤❤All the love .xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Köszönöm szépen, teljesen megértelek, de neked is csak azt tudom mondani, mint az előző kommentelőnek, túl sok minden van még a fejemben.
      Igyekszem visszahozni a boldogságot is, megígérem. <3

      Törlés
  4. Drága Nessa! :)

    Egyszerűen zseniális vagy :) Az írásaid egy másik világba sodornak, ahol nincsenek gondok, és semmu más..
    Jajj jajj Mira, nem lesz ennek a sok bulizásnak jó vége, mint például marihuánás cigaretta és az a sok alkohol fogyasztás
    Niall-t most tényleg nem értem, mégis mit érez Mira iránt !? Remélem csak barátságot és nem valami szerelmet..
    Mert Mira csak és kizárólag Liam-el lehet boldog, és "örökké élnek, míg meg nem halnak"
    Flora egy kicsit idegesít, pedig semmi rosszat nem tesz, csak fél hogy elveszíti Niall-t.
    Annyira nagyon várom a kòvetkezőt..tényleg nagyon ♥😍
    Puszi :-*
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dórim! <3
      Nagyon köszönöm, olyan jó, hogy ezt mondod, ilyenkor kicsit büszkébb vagyok arra amit csinálok, mert számomra is ez a jó az olvasásban, és örülök, hogy ezt általam is megtörténik valakivel.

      Törlés
  5. Drága Nessa!

    Megdöbbentettél, megbotránkoztattál, megleptél, összezavartál, megrémisztettél, megnyugtattál, végül adtál egy pofont, mielőtt megmosolyogtattál volna.
    Nagyjából így tudnám érzékeltetni ezt a részt, és vele együtt a történet utóbbi fejezeteit.
    Nem tudom eldönteni, kinek a viselkedésével leptél meg legjobban, mert Mirát ennél valamivel józanabbnak képzeltem- mint utólag kiderült, rém rossz helyzetfelismerésem van :D- , az pedig, amit Flora Niall fejéhez vágott, attól elállt a lélegzetem. Még én is rettenetesen éreztem magam utólag, amiért nem értettem egyet Mira döntésével, és Niall nélkül utazott vissza. Az a mondat nagyon betalált, csak úgy mint a rész vége. Fogalmam sincs, mit akar Niall- mit akarsz, hogy akarjon Niall, nem tudom hová tenni az utolsó mondatát. Örülök is neki, meg nem is, vegyes érzelmekkel olvastam.
    Nem tudom, hova kapkodjam a fejem, úgy érnek sorra a felismerések, mintha eddig nem ezt olvastam volna, vagy legalább egy másik univerzumban lennék.
    Fantasztikus vagy, remélem erre legalább óránként emlékezteted magad, vagy valaki. És bár fogalmam sincs, mit tervezel, várom. Tudom, hogy csodálatos lesz, azt is, hogy még koránt sincs vége a meglepetéseknek. Talán még fogunk sírni, ülünk majd értetlenül, de esküszöm, megéri.
    Mellékes megjegyzésként engedd meg, hogy leírjam, azt álmodtam szerda reggelre, hogy egyszer csak kiírtad, hogy ennyi, ez az utolsó blogod, az utolsó bejegyzés, és mindenki hagyjon békén. Annyira megijedtem, hogy csütörtökön majd' elájultam. Jó, ez nagyjából senkit sem érdekel, de ugye megint látom a nagy ürességet a részek előtt, ami csak arra enged következtetni, hogy semmi időd/energiád, amit sajnálok, mert ez azt jelenti, hogy megint nincs elég időd pihenni. Fuh, nagyon remélem, hogy egyszerűen csak utálsz mindenkit :D, mert még az is jobb annál, mint mikor teljesen kimerültté válik valaki.

    Remélem jövőhétre már csupa jó hírekkel szolgálsz majd nekünk, és pihenj sokat. :) Most már aztán tényleg alig kell várni valamennyit a szünetig.
    <3
    Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!
      Szinte minden válaszomat a kommentjeidre azzal kezdem, hogy mennyire szeretem olvasni őket. Mikor meglátom, hogy megint kaptam tőled egy kisregényt automatikusan mosoly kúszik az arcomra, teljesen mindegy, mit írsz benne. Nagyon köszönöm a véleményt, a jelzőket, amivel illetted a részt, és hogy kitartasz a blog mellett és mellettem, akármit is alkotok még.
      Engem érdekel a mellékes megjegyzésed is, de az a helyzet, hogy erre most nemigen tudok mit mondani, pedig hidd el, az ritka, hogy én ne válaszoljak valamire. Nem tudom, mi lesz, ha befejeztem ezt a blogot.
      Sajnálom, hogy sokszor csak a nagy üresség van a részek előtt, egyszerűen nincs időm, se energiám, és egy hely ahol egyedül lehetek, hogy több soros kis monológot írjak a részek elé. Megtenném, de még azt is utálom, ha az emeletes ágy tetején ülve nyitom meg a bloggert, annyira féltem az irhám, és hogy kiderül miket művelek. Igyekezni fogok többet írni a részek elé. <3

      Törlés
  6. Nessa!
    Imadtam de csinálj már valamit Miával ez nagyon nem jó így. Fura h Liam nem volt benne ebben a részben csak Mira gondolataiban (10szer igen megnéztem xd) . Váromnmár a következőt hátha megemberelik magukat bár én Niallel is szívesen láttnám.
    -FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Éppen azon vagyok, hogy csináljak valamit Mirával. :D
      Haha, aranyos, hogy ezt így megszámoltad. :)

      Törlés
  7. Drága Nessa!!
    Itt vagyok nem tüntem el csak az az iskola nevű borzadáj bekebelezett és nem bírtam szabadulni. Annyira sajnálom hogy az utóbbi időben nem tudtam komizni csak Új suli, új emberek, új tantárgyak, hatszor annyi tanulni való, úgy hogy egyszerűen nem volt időm. De mindig vártam a szerdát/csütörtököt mert tudtam hogy délután mindig vár a rész.:) Nagyon nagyon tetszettek az előző részek is (ahogy a legutóbbi után is kész voltam hogy hogy tudsz így írni és ilyen fordulatossá és izgalmassá tenni egy történetet). Nagyon várom a következő részt, és ahogy tudok komizok is.:):D<3
    Berta

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágaság!
      Én is itt vagyok, bár nagyon későn válaszolok neked. :(
      Teljesen megértelek, csak ennyit tudok mondani, láthatod, én is milyen későn válaszolok neked. :(
      Köszönöm szépen, és azt is köszönöm, hogy időt szakítasz a blogomra! <3

      Törlés
  8. Jó szar.. most màr elég a depiből.. jöhetne most màr boldog rèsz egyre szarabbak a részek, mostanàban csak kötelezetségnek érzem hogy felnézek a blogodra :( most màr elég. Komolyan!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha megkérhetlek, légyszíves ne használd a "szar" szót, ha nem tetszik a rész azt fejezd ki valami mással, káromkodást és ilyesféle szavakat kizárólag én használhatok, és csak a blogban. Köszönöm!

      Törlés