2015. szeptember 23., szerda

68.rész Menekül

~Liam Payne~

A fejem zúg, időbe telik mire eljut az agyamig, hogy a saját házam kanapéján heverek, és a nyakam azért van elgémberedve, mert félig lelógok róla. Felküzdöm magam, és a fejem mögé gyűrök egy díszpárnát, majd hunyorogva próbálok rájönni, mi történt velem. Végighaladok egy szokásos listán, ami abból áll, hogy félig-meddig éberré válok, megpróbálok rájönni, mi történt, ha ez megtörtént szánakozok egy ideig magamon és szenvedek, majd minden kezdődik elölről. Csakhogy most a második pontnál szakítok ezzel a megszokással. Az egyetlen amire emlékszem az az, hogy kiütöttem magam, de semmi másra nem jövök rá, mintha csak kivágták volna az estét az életemből.
Felállok, összeszorított fogakkal fojtom el a nyögésem a borzalmasan lüktető fejem miatt, tudom, hogy megérdemlem, és ez a legkevesebb. Iszok egy pohár vizet, mert ég a torkom, elmegyek a mosdóba, majd miután megmostam az arcom felcaplatok a lépcsőn. Átvágok a szobán anélkül, hogy szétnéznék, vagy bármit is jobban szemügyre vennék, nem voltam itt, mióta Mira elment, és nem akarok addig itt lenni, amíg újra velem nem lesz. A szekrényből kiveszek egy szürke melegítőt, pólót, kapucnis pulcsit, és a futócipőmet.
Nem a legjobb megoldás másnaposan futni indulni korán reggel, megkockáztatom, hogy elhányom majd magam közben, vagy valami hasonló, de nem érdekel. Buzog a vérem, és muszáj levezetnem ezt valahogy.
Megkötöm a cipőm és a lépéseimmel együtt lüktető fejemmel nem törődve lerohanok a lépcsőn, felkapom a telefonom és a fülhallgatóm, s miután mindent biztonságosan bezártam futásnak eredek. Van egy megszokott útvonalam, amit valamikor, ha lehetőségem volt rá minden reggel megtettem. A fülemben dübörgő zene, és az, hogy figyeljek a légzésemre és arra, hova lépek, kikapcsolja a gondolataim. Ezért szeretek futni, mert kikapcsol, és ez egy sokkal egészségesebb mód, mint az ivás. Kilométereken át szelem az utcákat, tartok egy állandó tempót, s mire visszaérek a házamhoz a vastag pulcsi tapad rám a saját izzadtságomtól, a hajam nedves, és ég a tüdőm. Mégsem elég ennyi, magamba döntök egy üveg behűtött vizet, majd az emeleten található konditermembe zárkózok.
Vannak heppjeink, Niallnek az otthoni kisebb mozija, Harrynek külön szobája van, ahol a díjaink vannak, képek rólunk, és minden, amire számára fontos a bandával és azzal kapcsolatban, hogyan változott meg az élete. Louisnak saját focipályája van, Zaynnek egy stúdiója, amiben dolgozgat a saját hangzásán, és a dalain, amik nem kerülnek fel a lemezeinkre, nekem pedig ez, a konditerem, és azon belül is a plafonról lógó bokszzsák.
Hagyom kiszabadulni az indulataim, a haragom magam iránt, amiért elrontottam mindent, a haragom a világ ellen, amiért elvette a kisbabánkat, és még nehezebbé teszi, hogy visszakapjam. Akkora ütéseket mérek a zsákra, hogy mire elfáradok, és egy utolsó dühös üvöltés és ütés után lerogyok a földre, lendületesen hintázik. Valószínű, hogy már megöltem volna, ha ez a zsák élő, vagy egy ember.
Nagy kortyokban iszok, leveszem a pulcsim, majd lefekszek a földre.
Rájöttem valamire, amire már sokkal régebben rá kellett volna jönnöm, évekkel ezelőtt, amikor először elszúrtam valamit, és italhoz nyúltam.
Nem fogja megoldani a problémáim, nem lesz tőle könnyebb semmi, csak nehezebb, és azzal, hogy részegen fetrengek, cigizek, ellökök magamtól mindenkit és dühöngök, nem fogom visszakapni őt, sőt, ha megtudja, azzal talán még távolabb lököm magamtól.
Azt kell bebizonyítanom, hogy jó apa lettem volna, hogy az lennék, ha adna egy esélyt és újrakezdhetnénk. Nem veszíthetem el önmagam, mert az a személy sosem kapná vissza Mirát, akivé akkor váltam, amikor először húztam keresztbe magamnak az életem, és aki megpróbál most visszatérni. Az a Liam nem is érdemelne meg még egy esélyt.
Ha kell, akkor életem végéig várok rá, és bármit megteszek, amit csak akar, azért, hogy együtt legyünk. Nem mondta ki, hogy ami köztünk van, annak vége, azt üzente Nialltől, hogy időt kér, és ha neki időre van szüksége, akkor megadom, még úgy is, ha belepusztulok a hiányába.
Összeszedem a cuccaim, és a vizemet kortyolgatva a fürdőszobába megyek. A zuhany alatt még egyszer jót átgondolom, mit, és hogyan fogok csinálni, belevetem magam a munkába a többiekkel, tisztázom a körülöttünk lévő pletykákat, promózunk, talán hazamegyek valamikor, bár ezt is úgy terveztem még néhány hete, hogy Mirával ketten megyünk, de már nem tudom, van-e erre esély. Ha ő nem keres, akkor én megpróbálkozom, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. A lényeg, hogy türelmesnek kell lennem, nem zaklatni és ráerőltetni magam, és nem önpusztító életmódba menekülni. Ezért mondtam azt neki, hogy nem akarom a babát, mert féltem, hogy visszaesek majd ebbe, és egészen eddig elindultam visszafelé a bejárt utamon. Most viszont megtorpanok, és újra előre megyek, mert akarom kettőnket, és önző módon boldog akarok lenni, de nélküle már nem vagyok az. Előtte sem voltam boldog, és most nélküle sem vagyok.
Miután megszárítkozom és felöltözöm a konyhába megyek, felmarkolom az újságokat, amiket az utóbbi napokban dobtak be a postaládába. Némelyik már elázott a zivataroktól, de a mai és a tegnapi még friss. Hihetetlen, hogy mióta visszajöttünk ma voltam kint először, és azóta elzárkóztam az elektronikától, és minden eszköztől, ami a tudomásomra adhat bármit is Miráról. Nincs kedvem szembesülni az emberek agyatlanságával, mert csak felbosszant, hogy néhány pletykaújságban azt vesézik ki, hogy Mira mennyire felelőtlen. Az egyikben ő a rossz és felelőtlen, a másikban közel állnak az igazsághoz, ahhoz, hogy leléptem, és én vagyok az oka, a harmadik szerint mindketten hibásak vagyunk, a negyedikben pedig sajnálkoznak és találgatják, mi lesz velünk ezután.
Ez az, amit én is szeretnék tudni.
Egy bögre meleg kávéval a kezemben leülök az asztalhoz, és úgy döntök, hajlandó vagyok átlapozni a londoni napilapokat. Lassan kortyolgatom, átnézegetem a politikai és sporthíreket, és egy pillantást sem vetek azokra az oldalakra, amelyeken megjelenik a nevem, vagy az övé. Már a címeket látva elszörnyedek, és a rólunk szóló cikkek után inkább félreteszem az újságot ahelyett, hogy tovább olvasnám, viszont az egyiken nem tudok átmenni, megnézem a dátumot, és látom, hogy ma dobták be.
A szemeim elkerekednek olvasás közben, a tekintetem ide-oda ugrál a képek és a szöveg között, hunyorogva próbálom bemagyarázni magamnak, hogy nem Mira van az elmosódott, pixeles képeken.
Csak hátulról látszik, rengeteg ember veszi körbe, különböző mozdulatokban kapták el, a fények megnehezítik a felismerését. De nem nekem, aki ismerem a derekának az ívét, amit kiemel a pezsgőszínű, testére feszülő ruha, felismerek minden aranyszőke hajszálát, ami a hátára omlik, és még az elkapott mozdulatai is annyira Mirásak. Talán a menedzsmentje majd elintézi, hogy senki se higgyen a képeknek, mert annyi Mirához hasonló formás, szőke hajú lány él még, de engem senki nem tud átverni. Csak azt nem hiszem el, hogy elment bulizni, és ahogy írják, teljesen lerészegedett, a saját két szememmel látom a képeket és a szívem mélyén azt is tudom, hogy megtenné, pont azért, mert én is megtettem a lerészegedést, a bulizásig csak nem jutottam el, mégsem akarom elhinni.
Zavartan kapok a telefonom után, ennyit arról, hogy várom a hívását. Egy pillanatig a torkomban dobogó szívvel reménykedek, hogy felveszi, mígnem egy hosszú sípolást hallok, és a hívásom megszakad.
Lever a víz, nem hánytorgathatok a szemére egy alkalmat, sőt, egyáltalán nincs jelenleg semmi jogom ahhoz, hogy bármit is a szemére hánytorgassak, mégsem hagyhatom szó nélkül. Talán csak egy volt és nem tervez több ilyet, az rendben is van, talán így eresztette ki a feszültséget.
Ezzel nyugtatom magam, és éppen ezért nem is hívom újra, helyette valami oknál fogva Niallt csörgetem, és tudom, hogy fel fogja venni, mert azóta, hogy Mira aznap este nem érte el, nem mulaszt el egyetlen telefonhívást sem, akármilyen helyzetben is van.
Halk mordulással veszi fel, az órára pillantva realizálom, hogy még mindig nagyon korán van, és egy időben ezzel leesik, hogy Niall Írországban van... Floránál.
- Igen? - krákog, és igazából fogalmam sincs, mit akarok mondani.
- Láttad amit írnak Miráról?
- Melyikre gondolsz? - morogja, a háttérből halk nyöszörgést hallok. Jobb esetben még aludtak, rosszabb esetben pedig nem biztos, hogy tudni akarom.
- Arra, hogy bulizni ment egyedül, és teljesen lerészegedett - nagyot nyelek, hangosan kimondva azzal a jelentéssel, amivel ez a mondat rendelkezik a fejemben, még rosszabb. - Tudtál róla?
- Micsoda?! - kiált fel meglepetten, s a hang újra a telefonba árad.
- Mi történt, Niall?
- Semmi, Bébi, semmi - van annyi eszem, hogy eljusson a tudatomig, ez nem nekem szólt, viszont a következőt már biztos, hogy nekem szánja. - Honnan veszed ezt a baromságot?! Nem csinálna ilyet, teljesen ki van borulva!
- Pontosan ezért - motyogom - és vannak képek, bármikor felismerem Mirát, tudom, hogy ő van rajtuk.
- Már megint az a lány, ugye? - morogja Flora, a hangja jól hallhatóan sértett, és elég goromba. - Annyira elegem van már.
- Sajnálom! - csattan fel, majd ajtócsapódás hallatszik, vagy ő viharzott ki, vagy a lány. - Ez hol van?
- A mai londoni napilapban - kapargatom a bögrém felületét. - Veled szokott beszélni?
- Nagyon keveset - válaszolja feszülten, szinte látom ahogy a hajába túr, majd hatalmasat sóhajt. - Ott most éjszaka van, de később megpróbálok beszélni vele.
- Szólsz majd? - kérdezem bizonytalanul, akaratlanul is lehorgasztom a fejem. - Csak tudni akarom, hogy jól van-e...
- Szólok - válaszolja idegesen. - Jobb lenne, ha vele lennék - motyogja már csak magának.
Lehajtom a fejem és a pultot vizsgálom, én is vele akarok lenni, csak köztem és Niall között már elég nagy különbség van. Ő vele lehet, ha akar, őt nem próbálja meg távol tartani magától, vele egy ágyban aludt, míg tőlem hatalmas szemekkel húzódott el, és kizárt a szobájából.
De csak idő kell, és azután elérem, hogy semmi távolságot ne akarjon köztünk.

~Mira Hemmings~

Emelt fővel, egyenes háttal, senkire sem pillantva vonulok végig a syco sydney-i irodának becézett felhőkarcolójának előtermén a lift felé. Úgy teszek, mintha az, hogy ránézzek bárkire is megtiszteltetés lenne az illető számára, mintha nem azért hívtak volna ide, mert tegnap előtt éjjel úgy berúgtam, hogy a szórakozóhely pultosa hívta fel a telefonomról az öcsémet, hogy jöjjön értem, hanem azért, mert valami nagyon jót alkottam, amiért dicséretet érdemlek. Beszállok a liftbe, és felmegyek a jól ismert emeletre, majd konokul összeszorított szájjal, pókerarccal végigvonulok a folyosón Christian irodájáig. Kettőt kopogok, a bentről felhangzó feszült "igen" ordítást behívásnak veszem, és besétálok, nem tükrözve azt az érzelmem, hogy semmi kedvem itt lenni.
Becsukom az ajtót, és lehuppanok az asztallal szembeni bőrfotelba, és felvont szemöldökkel nézek a villámokat hányó szempárba. Csak szemei árulkodnak a hangulatáról, az arca rezzenéstelen, elém csúsztat egy újságot, aminek én vagyok a címlapján, és amit már láttam, de furcsa módon nem érdekel. Az egyetlen ami érdekel, hogy volt egy nem fogadott hívásom Liamtől, és bár nem hívtam vissza, mégis ott van a telefonomban, hogy keresett, tehát egy kicsit érdekli, hogy mit csinálok.
- Elárulnád, hogy mi ez itt? - bök a papírra, egyik lábam keresztezem a másikon, és a combomra könyökölve megtámasztom a fejem.
- Egy újság - rebegtetem meg a szempilláim ártatlanul.
- Ne pimaszkodj velem, Miranda, most nagyon nem vagyok olyan kedvemben! - csattan fel, kezeit az asztalhoz vágva felpattan. Nagy szemekkel, az alsó ajkam lebiggyesztve nézek rá, és konokul állom a pillantását, Engem nem tör meg többé, soha többé, senki nem fog megalázni.
- Elmentem bulizni, és köszönöm a kérdésed, nagyon jól éreztem magam, ahogy az látszik is - mutatok a képre, amin hátrahajtott fejjel táncolok.
- Nem a szórakozással van bajom, hanem azzal, ahogy tetted. Nem részegedhetsz le így, Miranda, még mindig nem, ahogy azt már évek óta mondom neked!
- Bocsánat - bököm ki, s egy cseppet sem gondolom komolyan, de tudom, hogy békén fog hagyni, ha kimondom.
Nagyokat pislogva ül vissza a székébe, hátradől, és a kezeit összekulcsolva a szája előtt jobbra-balra löki magát.
- Most az egyszer elnézem, és tisztázom, csak azért, mert bocsánatot kértél, és akármennyire is nem hiszed el, de sajnálom, ami veled történt. Viszont többé nem fordulhat ez elő, Mira, a történtek után nem vet rád jó fényt, ha Luke rángat haza olyan részegen, hogy azt sem tudod melyik bolygóról jöttél. Érthető voltam? - a szemembe néz, azt hiszi, így tudni fogja mikor hazudok, de ez nem igaz, mestere vagyok a hazudozásnak, és annak, hogy a saját védelmem érdekében manipuláljak másokat, így állom a pillantását, és bólintok. - Rendben, akkor hallgatom, hogy mit akarsz csinálni a dalaiddal.
Meglepetésként ér, de nem mutatom ki, hátradőlök a székben és apró mosolyra húzom a szám.
- Törölni az összes eddigit, és az egészet újrakezdeni - jelentem ki, és várakozóan nézek rá. Tökmindegy mit mond, úgyis az lesz, amit én akarok.
- 6 hetet adok rá, ha addig nem csinálod meg amit akarsz, marad az, ami most van.
- Bőven elég lesz rá - húzom kicsit felfelé a szám, nem hívnám mosolynak, csak valami gúnyos grimasznak, mert elértem amit akartam. - És az egészet én csinálom, én választom ki, mi kerül rá, nem befolyásol senki.
- Normális dalokat akkor, Mira - tulajdonképpen nem tudom, miért mondja ezt, amikor a legtöbbször, ha elolvassa egy dalszövegem, akkor körberajong.
- Nem is írok másmilyeneket - húzom még feljebb a szám két sarkát. - Elmehetek?
- El - sóhajt, és a hajába túr. - Bizalmat szavaztam meg neked, és nem szeretném, ha visszaélnél vele - lépked mögöttem az ajtóig.
- Nem fogok - hazudom, majd az ujjaimmal integetve kilibbenek.
Egy kecses mozdulattal megigazítom a rövid szoknyám, és ugyanúgy végigtipegek az emberek közt, mint alig néhány perccel ezelőtt. Ennél sokkal rosszabbra számítottam, és a megjegyzése, hogy csak azért ennyit kapok, mert sajnál, bennem marad, de az agyam egy hátsó zugába söpröm. Kit érdekel, hogy miért nem üvöltött le? Nem csinálta, és ez a lényeg, megúsztam ép bőrrel, és sokkal, de sokkal jobban érzem most magam, a buli után, mint azelőtt, még akkor is, ha hánytam, és tegnap nagyon másnapos voltam. Megérte, csak azt hajtogatom magamnak, hogy megérte, mert végre úgy érzem, hogy újra én uralom az életem, és mostantól senki nem gázolhat át rajtam. Fáj, még mindig fáj, és örökké fájni is fog, de túllépek rajta, mert muszáj. Ha nem halhatok meg, akkor újrakezdem az életem, és felrúgom a Holdra azt a bőgős és érzékeny Mirát, amelyik tönkretett.
Beszállok a fekete kocsiba, hátrasöpröm a hajam, ami egészséges, szép tincsekben keretezi az arcom. Ledermedek, mert eszembe jut, hogy majdnem ilyen kocsiban ültünk aznap este, félig az ülésnek, félig az ajtónak döntött, és szenvedélyes csókok közben azzal a kezével, amelyik nem a combomat fogta, a hajamat húzgálta.
Megrázom a fejem, kiveszek a táskámból egy hajgumit, és összekötöm a hajam egy szoros copfba. Néha nem sikerül elég nagyot rúgnom.
A telefonomat a kezemben forgatom, ki-be lépegetek a különböző alkalmazásokból, de mindig a nem fogadott hívásoknál kötök ki, és ott tartom a zöld ikon fölött az ujjam. De sose érintem meg, ahogy a Niall neve mellettieket sem.
Hirtelen felindulásból törlöm az összeset, majd lecserélem a háttérképem, amin épp nevetős csókot nyom a számra, az alapértelmezett háttérre, ahogy a Niallel grimaszolós képernyőzártól is megszabadulok. Így olyan érzésem van, mintha a telefon nem is az enyém lenne. Szeretek rajta mindent személyre szabni, hiszen gyakran forgatom, és eddig a legtöbbször megmosolyogtattak ezek a képek, ennek a háttérnek viszont semmi jelentősége.
Akaratlanul is belépek a képeim közé, milliónyi van a pocakomról, minden nap csináltam egyet, hogy egyszer megmutathassam maszatnak, hogy hogyan fejlődött bennem, és mennyire vártam.
Nincs szívem kitörölni ezeket a képeket, ahogy azokat sem, amin a fiúkkal mosolygok, nevetek. Helyette átlapozom őket, rengeteg van automatikusan elmentve, amiket egymásnak küldözgettünk Niallel és Harryvel. Képek, amin ötükkel feszítek különböző arckifejezésekkel, majd összeölelkezve, mintha közéjük tartoznék. Közös képek, amelyekről teljesen elfelejtkeztem jönnek velem szembe Zaynnel és Louval, s felélesztik bennem, hogy milyen hosszú utat tettünk meg. Olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást, és nagyon távolinak tűnik az az időszak, amikor undorodva ejtettem ki a nevüket, és pofákat vágtam akárhol szóba jöttek.
Elszorul a torkom, amikor megjelennek az első képeink Liammel, akkor még nem is igazán voltunk szerelmesek egymásba. Olyan, mintha egy idővonalat látnék, a farmtól eljutottunk a díjátadóig, Párizsba, rengeteg ország rengeteg látványosságához, és mindenhol készítettünk fotókat. A csuklómon fityeg a párizsi olcsó láncocska, rajta az apró medálokkal, és számomra nagyobb értékkel bír, mint az összes Tiffany&Co ékszerem.
Képek róla, ahogy alszik az ágyamban, ahogy átöleli a derekam, és tudom, hogy ezeknek a fordított változatai az ő telefonjában vannak.
Az utolsó közös képünkön arcát az enyémhez nyomja, és mindketten mosolygunk. Ezek voltunk igazán mi, akik mosolyogtak, nevettek, és akikre Niall egyszer büszkén mondta, hogy ő tette.
De ez már nem létezik, talán sosem létezett igazán. Beledobom a telefont a táskámba és ráhúzom a cipzárt, hogy ne is lássam.
Nem törlöm ki őket, de ez nem azt jelenti, hogy nézegetni fogom. Lesz miből törölnöm, ha betelik a memóriám.
A lakásomhoz érve kipattanok a kocsiból, és a szemem sarkából azonnal észlelem a villanást, de hiába nézek körbe, nem tudok rájönni, hogy honnan származik.
Sietős léptekkel az ajtóhoz megyek, a szomszéd üzletember kislánya vidáman integet, és megkapja a napom első igazi mosolyát, amikor visszaintek neki. Köszönök a portásnak, és a szembejövő lakóknak, mert ez az épület nem a munkahelyem, hanem az otthonom, és az itt lakó emberek, bár ritkán látnak, de leginkább csak a ház egyik lakójának tekintenek.
Beszállok a liftbe, és a szám újra semleges pozícióba áll. Nem megy nekem a mosolygás, azt ígértem meg magamnak, hogy nem fogok állandóan bőgni, és nem engedem, hogy mások lássák a bennem tomboló érzelmeket, azt nem, hogy boldog leszek és mosolygok.
A kulcsom nem megy bele teljesen a zárba, és amikor benyitok látom is az okát. Luke a konyhámban áll, és egy serpenyőben kavargat valamit. Azután, hogy hazahozott nálam aludt, majd tegnap hazament, hogy korán reggel betoppanjon, kirángasson az ágyból, és biztos legyen benne, hogy elmegyek. De arra nem számítottam, hogy amikor visszajövök a konyhámban fog főzőcskézni.
- Szia! - mosolyog rám, és lejjebb veszi a tüzet. Furcsa, mert tőle tényleg azt várnám, hogy mérges a történtek miatt, de nem az, akkor sem volt, amikor az éjszaka közepén kellett eljönnie értem, és hajnalban alvás helyett megpróbálta megakadályozni, hogy alkoholmérgezésem legyen.
- Mit művelsz? - vonom fel a szemöldököm, lassan visszatérek a régi szokásokhoz.
- Csináltam neked zöldséges raviolit ebédre, gondoltam éhes leszel - ledobom a táskám, és csodálkozva nézek a rotyogó ételre, miközben egy hosszú pillanatra magához ölel, nem törődve azzal, hogy nem viszonzom, és puszit nyom a fejemre. Igazából egy cseppet sem vagyok éhes, de bőgős Mira rándul egyet bennem a gesztus miatt, hogy törődik velem. Nem mintha egyébként az öcsém nem törődne velem, mert de, mégis...
- Köszönöm - mosolygok rá, s érzem, hogy az álarcom repedezik. Egyszer már bajba kerülten azért, mert előtte is úgy viselkedtem, ahogy, most viszont tudom, hogy előtte nincs mit szégyellnem és eltitkolnom. Valakivel muszáj önmagamnak lennem, és ő az egyetlen személy, aki mellett merek az lenni, aki vagyok.
- Nagyon leszidott? - érdeklődik az arcomat fürkészve, és egy tálba szedi a kaját. Nem a legnagyobb szakács, és nem is a legjobb, de éppen ezért értékelem amit tesz. Nem is tudom, mikor ettem utoljára főtt ételt, vagy egyáltalán bármilyen ételt. Az utóbbi időben csak annyit ettem, amennyi ahhoz kellett, hogy csitítsam a követelőző gyomrom.
- Nem - ülök az asztalhoz, kibújtatom a lábaim a cipőből, és megmozgatom a lábujjaim. Egyszerre a ruha is kényelmetlen lesz, elé állok, hogy lehúzza a cipzárt, majd a szekrényhez sétálva egyszerű pólót és rövidnadrágot veszek fel, messze elkerülve Liam polcát, és a Nialltől elcsórt pólókat.
Felhúzott lábakkal ülök az egyik székre, és a villámmal megkavarom az elém helyezett tányért. Lehuppan mellém, és ő is így tesz, még túl meleg ahhoz, hogy megkóstoljuk.
- Új lemezt készítek - motyogom.
- Mi lesz a másikkal, kettőt adsz ki? - néz rám meglepetten.
A fejemet ingatva turkálom az ételt, várva, hogy meghűljön.
- Az már nem én vagyok.
Bólint anélkül, hogy bármit is kérdezne, és fújni kezd egy falatot.
- Szívesen megnézném majd a dalokat, és írni is segítek, ha esetleg szükséged van rá, bár ezt nem hiszem - mosolyodik el. A számba veszek egy falatot, és kíváncsi tekintetét látva elmosolyodok. Kicsit hígabb, mint anyáé, és a zöldségeket főzhette volna néhány perccel tovább, de összességében finom. Az arca felderül, látva, hogy veszek még egy kanállal, és a számba nyomom, ez ösztönöz arra, hogy egyek még belőle.
- Niall próbált elérni - köszörüli meg a torkát, mintha ez csak egy jelentéktelen dolog lenne.
- Tudom - motyogom, és nem törődve azzal, hogy még mindig meleg, egy hatalmas falatot nyomok a számba, csak hogy ne kelljen bármit is mondanom. Égeti a szájpadlásom, és a kezem a szám elé emelve megpróbálok észrevétlenül lihegni.
- Miért nem beszélsz vele? Aggódik érted - mondja óvatosan, és felém nyújt egy pohár vizet. Nagy kortyokban iszom, hogy húzzam az időm.
- Csak nem szeretnék most, Florával van - vonom meg a vállam.
- De aggódik érted, és ettől még bármikor beszélhetsz vele.
- Nem - turkálom a kaját, kezd elmenni a nem létező étvágyam.
- Mira, Niall a barátod, függetlenül attól, hogy ott van neki az a lány...
- Csak nem akarok vele beszélni! - ugrok fel, kis híján felborítva a tányérom. De mielőtt elrohanhatnék elkapja a kezem, és visszahúz.
- Rendben, sajnálom, csak mondtam, akkor beszélsz vele amikor akarsz. Fejezd be az evést, légyszíves, boldoggá tenne, ha megennéd ami a tányérodon van - manipulál úgy beszélve, mintha egy óvodás lennék, de eléri amit akar. Hevesen visszaülök, és a fejem lehajtva tuszkolom a számba a villát. Elpusztítom ami a tányéromon van, és az öcsém arca szinte ragyog. Engem miért nem lehet ilyen apróságokkal boldoggá tenni? Az ikrem, az lenne a helyes, ha én is boldog lennék.
Segítek neki elmosogatni, majd kimegyek a teraszra a füzetemmel a kezemben. Írhatnék az IPademen is, sokkal gyorsabb lenne, de jobban szeretem a papírt és a tollat, a technológia annyira magába szippant mindent, én viszont szeretek a földön maradni, ebben segít az írás, és a hangszerek. A füzetemet felmarkolva az erkély helyett az emeleti kis szobát választom, s Luke kíváncsi szemekkel figyeli a fotelból, ahogy felmászok a lépcsőn. Napokon át csak feküdtem, furcsa lehet neki, hogy mászkálok a lakásomban. Elszörnyedek, amikor meglátom a porréteget a hangszereimen, a zongora tetején, és a polcokon, amelyeken a komolyzenei versenyeken szerzett oklevelek és érmek, és apró díjak vannak. Ha nem kerülök be az X-Factorba, az életemet most a Sydney-i zeneakadémián tölteném, és minden nap a csellómmal baktatnék végig a kampuszon.
Végighúzom az ujjam egy apró, cselló alakú díjon, 10 éves voltam, amikor megnyertem az országos versenyt, már akkor bekerülhettem volna ösztöndíjjal bárhová, akár gitárral, csellóval, vagy zongorával. Talán jobban jártam volna, ha Simon kipenderít a műsorból, vagy legalább nem ajánl fel szerződést, meghagyhattam volna ezt az életet Luke-nak. Talán ott boldogabb lennék, nem lenne ennyi gondom, nem pletykálna mindenki rólam, és nem kerültem volna a farmra, ahol megismertem Liam Payne-t, aki tönkretett.
Lenyomom a zongora billentyűit, piszkálom a falakon lógó különböző akusztikus és elektromos gitárokat, majd a tokjában porosodó vonós hangszeremhez lépek, és kiveszem. Több vagyok annál, mint amit hisznek rólam az emberek, többet tudok az éneklésnél és dalírásnál, sokkal többet, de valamiért ez nem érdekel senkit.
Leülök a szobában álló székre, a lábaim közé veszem a hangszert, és egy ideig hangolom, majd a kottáimat lapozgatom, nem azért, mert szükségem van rájuk, hanem mert nem jutnak eszembe a darabok címei.
Egy Bach művet választok, ami lassú, és szomorú. Nem én választom, hanem a bőgős Mira, és ő újra eluralkodik rajtam. A hajam előrehullik, azért szeretem a hangszereket, mert kikapcsolnak, nem látok semmit, csak a hangszert, nem hallok semmit, csak a hangját, és nem gondolok semmire. Mintha légüres térbe kerülnék, ahol nincs semmi, csak én és a zene, aminek a szerzéséhez nincs közöm, ami anélkül egy darabja a lelkemnek, hogy bármit is tettem volna a megszületéséért.
- Hát még mindig megy - összerezzenek, amikor Luke belép. Valósággal leizzadtam, de csak megtörlöm a homlokom, és visszateszem a tokba a csellóm. Helyet foglal a zongoraszéken, és nyomogatni kezdi a billentyűket.
- Mindig is féltékeny voltam rád ezért - vallja be, miközben a "Boci, boci tarká"-t pötyögi.
- Te nem akartál mád hangszeren játszani a gitáron kívül - pislogok nagyokat, leemelek egy akusztikus gitárt a falról, és az ölembe véve leülök vele.
- Attól még az voltam, neked egyszerűen minden ment.
- Ez nem igaz - rázom a fejem, pengetni kezdem a húrokat, és a füzetemet lapozgatom.
- Dehogynem, és ezt te is tudod. Annyi mindenben tehetséges vagy, Mira, ne vesztegesd el ezeket. Az élet megy tovább, és túl fiatalok vagyunk még, túl fiatal vagy ahhoz, amin átmentél. Ezeket a dolgokat talán még anya sem tudná elviselni felnőttként, nemhogy te. Azt szeretném, ha boldog lennél, úgyhogy csináld, ami azzá tesz, legyél azzal, aki boldoggá tesz, jó? Látom, hogy próbálkozol, és már csak a jó jöhet - leteszem a gitárt, fásult aggyal gondolkozok a mondatain. Nem tudok mit válaszolni, csak ülök, míg ő feláll, és puszit nyom a homlokomra.
- Mennem kell, délután lesz valami interjúnk - forgatja a szemeit, holott valószínűleg nagyon várja.
Bólintok, miután elmegy is a helyemen maradok, és az ölembe veszem a gitárt. Csak céltalanul pengetek, leírom ami tetszik, és belefeledkezek a zenébe. Ha dalt írok, az összes érzelmem feltör, és ez felbosszant. Lerakom a gitárt, mielőtt azon vezetném le a feszültséget, ökölbe szorított kezekkel rontok le a lépcsőn, és örömmel látom, hogy már sötét van. Ha normális lennék, nem mennék el közvetlenül azután, hogy Christian bizalmat szavazott nekem. Várnék egy hetet, vagy néhány napot, de mivel nem vagyok normális, kirángatok a szekrényből egy a múltkorihoz hasonló fekete ruhát. Ezúttal viszont megígérem magamnak, hogy épségben, a saját lábamon fogok hazajutni, vagy egy kocsival, ami hazahoz, és nem fognak képeket készíteni rólam.

8 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!

    Ne haragudj hogy megint felszívódtam, de gondolom nem kell bemutatni Neked, mivel jár a szeptember. :(
    Részről-részre egyre kíváncsibb vagyok, mert bármi, ami történhetne, valahogy egészen más lesz, és már nem is tudom, mit csináljak. Mostanra már eljutottam odáig, hogy nem is igazán szomorúságot érzek, ha arról olvasok, mennyire távol vannak egymástól Miráék, hanem egyszerűen furcsa. A világ két ellentétes oldalán vergődnek, én meg itt ülök és halálra izgulom magam, vajon beszélnek-e telefonon, Mira visszahívja-e Liamet, vagy megint Niall lesz az összeköttető emberük. Hah,és ha hiszed, ha nem, pont az előző rész elolvasása után jutott eszembe Párizs, és az a rész, amiben benne volt az a pont..ahj, rettentően lyukas az agyam, remélem érted, mire gondolok. :D Szívesen elpaterolnám őket oda... :)
    Annak viszont nagyon örülök, hogy Liamet nem fogod beállítani egy "én feladtam teljesen" alaknak, aki csak az alkoholban talál magára. Jó volt azt olvasni, milyen lelkesen próbál visszazökkenni a normális életébe, és hogy ezen túl mindent megtesz majd. Olyan kis szívet melengető volt. :)
    Mindenesetre, én a legjobbakat kívánom nekik, és izgatottan várom, mi lesz ez után, mi lesz Mira albumával, és remélem, Flora valahogy megbékél Niallel, mert már őt is sajnálom.

    Fantasztikus lett, de azt hiszem, ez a kijelentésem már meg sem lep. <3

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!
      Nem, nem kell bemutatni, tökéletesen tükrözi ezt az is, hogy október 15-én válaszolok a szeptember 25-én írt kommentedre.
      Nagyon nem tudok már újat mondani, hiszen azóta már nem egy új rész volt, így csak szeretném megköszönni. Köszönöm szépen a kedves szavakat, annyira imádlak! <3

      Törlés
  2. Drága Nessa! :)

    Annyira szeretném, ha minden rendben lenne már köztük..tudom hogy kell a dráma, na de ez már kínzás..az a sok mi lenne ha..., vagy nem is tudom
    Liam menjen már Mira után ,hiszen szüksége van rá, ahogy Mira-nak is Liam-re <3
    Annyira nagyon várom a következő részt :D
    Puszi :-*
    XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dórim!
      Hát, azt megmondhatom, hogy van még néhány dolog hátra.
      Köszönöm! <3

      Törlés
  3. Fáradt vagyok szóval nem lesz hosszú.
    Imádtam a részt és várom a kövi t.
    -FS

    VálaszTörlés
  4. Drága Nessa!

    Megunhatatlan az írásod. Olvasás közben, az ember beleéli magát, a történetbe, átérzi az érzelmeket.
    Látom kezd Liam észhez térni, és inkább a sportot választja, az ivás helyett, ez egy nagyon jó pont részére. Várom, hogy mi lesz a következő lépés. Oda utazik e hozzá, vagy nem. Liam rögtön Niallt hívta, hogy mit tud Miráról, amikor olvasta az újságot. Viszont Flora viselkedése nem tetszik. Tudom, még nem igazán ismerjük, de akkor se szimpatikus. Rámerek fogadni, hogy féltékeny Mirára, mert vele többet foglalkozik.
    Azt hittem, hogy Mira nagyobb leszidást fog kapni Christiantől, de nem. Kíváncs vagyol, hogy vajon tényleg másik albumot fog kiadni. Remélem nem, az elsőt már megírta, és az szól kettőjükről Liammel. Csak lennének már együtt. Picit örülnék neki, ha nem sikerülne összehoznia az albumot a határidőre, de ahogy ismerem Mirát, biztosra veszem, hogy megfogja csinálni. Luke az aggódó testvér, aki még főz is a testvérének. Vigyáz rá, mert szereti, és tanácsot is ad. És még egy kicsit féltékeny is. Ő is azt szeretné, hogy a testvére boldog legyen.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónika!
      Ezt örömmel olvasom, nagyon köszönöm! <3
      Neked is csak azt tudom mondani sajnos, amit Lunak, már nagyon nem lenne aktuális ezekre válaszolni, ne haragudj miatta! :(

      Törlés